Legelôször a kulcsokat kellett megtanulnom. S mint általában itt mindent, ezt is kevés szóval, menet közben. A kulcsok, mintha csak csengettyûk kitépett nyelvét fûzték volna karikára, a kézben mindenkor súlyosan némák maradtak. Hangja, szegényes csilingelése egy-egy karikának lehetett a kulcsok száma és nagysága szerint. A kulcskarika a kulcsszálló olykor egymástól távol esô, ám mégis összefüggô helyiségeinek kulcskoncentrátuma: a mindig nyitott szálló zárt részhalmaza. S én, mint a nagy halmazok kis elmélete kerültem kapcsolatba a házzal. Úgy gondoltam, hogy a még oly ellentétes karikák is, mint amilyen a szentek glóriája és a vadállatok cirkuszi tûzkarikája, valahol, egy rejtett ponton összekapcsolódnak. Hogy nem is annyira a halmazok tartalma érdekes, hanem az ôket összefûzô elmélet. És én megpróbáltam, ha nem túl lelkesen is, de megpróbáltam. Összefûzni, összekapcsolni, összeegyeztetni. Nem sikerült. A gyakorlat az elmélet kudarca volt, s már elsô éjszaka tudtam, a rendészségig, a hivatásig komoly halmazelméleti problémák miatt nem nôhetek fel. Szívrendész, aki lehettem, kétségbeesetten próbálva egyensúlyba hozni a rend elô- és utótagját, bizonyos vágyakat és bizonyos realitásokat; az ész és a szív határán voltam elveszett renegát. Pedig semmi volt az egész: sportállás; se munka, se pénz, csak valami, csak valamennyi a mûvészeteket pártoló „vezér” jóindulatából, aki méltányolta irodalmi próbálkozásaimat.
Persze, mellesleg, nem sok választásom volt.
Szívrendész.
Meg kellett próbálnom. Amint a kulcs próbája is a zár.
Az éjszakás rendész, miután a délutános londinertôl átveszi a szolgálatot, ami ritkán több egy erôtlen kézfogásnál és gyors köszönésnél, elindul, hogy bezárja a leghátsó épületszárny üvegajtaját. Valójában innen, a parkolóra nyíló ajtótól indul az út, az a hosszú, belsô szolgálati út, mely afféle kötelességszerû bolyongás álmok és félálmok között, az ébrenlét sötét árnyaitól kísérve és a sötétség ismeretlen hangjaitól ijedezve.
Minden átvirrasztott éjszakában van valami kis ima a holnapért. Valami kis ima a tegnapért, amit viszünk magunkkal a virrasztásba, át a holnapba.
Az én virrasztásom egyet jelentett a figyeléssel. Úgy kellett figyelnem, mint egy madárnak, mikor nem repül. Ahogy a feketerigó figyel a fenyôfa alatt, kapirgálás közben. Ahogyan a cinege, mikor egy udvarra száll, hogy ott, a fû közül kiszedje és csôrébe gyûjtse a fészeknek való kutyaszôrt. Ahogyan a szajkó figyel a hangokra, melyeket aztán hihetetlenül pontosan visszaad, legyen az a birkák bégetése, kecskék mekegése vagy egyszerû emberi szó.
A madár figyelme soha nem hagyhat ki, mindig figyelnie kell. Ha repül, akkor is. Szélre, fényre, fákra, földekre és fészkekre, áramlatokra, vonzásokra, erôterekre, mélységekre és magasságokra, meg még ki tudja, mi mindenre, egyetlen kis madár, amelyik élni akar a szabad ég alatt, az állandó figyelés természetes kényszerében. Élni és fiókákat táplálni, sohasem pihenni, csak röpködni az idôben, egymást érô odafigyelések láncolatában, függve is meg függetlenül is az emberek élet- és holtterétôl.
Az odafigyelés rutinja, a repülés rutinja eltakarja a rácsokat. Madár: aki nem amely. Akit kalitkába zárt a nagybetûs Madarász. Hogy legyen mirôl, hogy legyen miért csôrcsevely.
A madár emléke is figyelem: a figyelem emléke. Ami azt is jelentheti, ha bármit is elfeledne, akkor figyelme pihenne, és akkor lezuhanna az égrôl. És elhullajtaná tollait. Meghalna a figyelem nélküli feledésben. Mint ahogyan talán mi is, ha nevünket feledjük. Ha halottainkat, ha szeretteinket, ha álmainkat; ha odafigyelés híján emlékeket feledve élünk, fáradtságainkat pihenve, kényelmesen vagy kényelmetlenül, egyetlen nap alatt lihegve el háromnapi levegôt. Annyit, amennyiben egy madár most is, akkor is repül és figyel, mintha oda és át, vissza és elôre, hangok emléke és csöndek képzete szerint.
A kulcs Csabánál, rendésztársamnál volt, aki segített a kulcsokhoz megkeresni a zárakat. Mintha a kulcshoz a házat, mert azt sem ismertem, a három i-os Hotel Reviert.
A zár a kulcs nyelvén, a kulcs a zár nyelvén beszél. Következésképpen a kulcsszó megegyezik a zárszóval.
Cukrostúró az egész. Mintha az lenne, bekavarva mazsolával. Mintha csemegének számító, apróvá aszalódott kis történeteket szemelgetnék, jelentéktelen semmiségeket az egészbôl, a nagy ízek világából, ami a mindennap, ami a mindennap éjszakája, ami csak élet, fantáziák nélküli ébrenlét egyik reggeltôl a másik reggelig.
A cukrostúrót rendszerint éjfél után dézsmáltuk meg Csabával, következetesen, szertartásosan, az ellenôrzô körutunk elsô állomásán, a Tó vendéglôben. Valójában az a két csésze túró, esetleg három, ha a portás is kért, amit kikanalaztunk abból a hatalmas alumínium lábasból, amelyben a következô napi Rákóczi-túrós alapanyagát tárolták a cukrászok, nem számított igazi dézsmának, hiszen olykor a megmaradt süteményeket épp azzal a szándékkal hagyták kint, hogy a ház dolgozói, ha gusztusuk van hozzá, elfogyasszák. A konyhában a szakácsok gyakran tettek félre a vacsoránál már fel nem szolgált frissensültet, húst és hasábburgonyát, amibe a mikro pillanatok alatt „életet lehelhetett”, de ez megint csak gusztus dolga volt, mint egyébként minden, ami a szemnek kívánatos lehet, zöldség és gyümölcs, ott a vendéglôben és a kétszer akkora konyhában, melyek tele voltak csótánycsönddel. Nekem különben is úgy tûnt, hogy ez a déli épületszárny, az északihoz hasonlóan, ahol szintén van konyha és étterem, láthatatlanul ôrzi a mosogatókon, a pultokon és a pultok mögötti fa lábrácsokon, a Revier-emblémás poharakon és tányérokon a csótánycsók nyomait, mint valami elrettentô figyelmeztetést, nem kis erkölcsi dilemmát okozva ezzel a dézsmálónak, de talán a szakácsnak is, aki itt dolgozik, a pincérnek is, aki az étket fölszolgálja a gyanútlan vendégnek, közepén egy láthatatlan csókkal mint éjszakai üdvözlettel.
A cukrostúró azonban védett helyen volt, egy nagy hûtôszekrényben, az egyetlenben, amit nem lakatoltak le. Más nem is volt abban, csak a hatalmas lábas, melyben egyetlen örvénylés volt a bekavart túró, beledermedt fekete mazsolaszemekkel. Én egy-két éjszaka alatt túrófüggôvé váltam. Ami azt jelentette, ha valami miatt üresen találtam a lábast, el volt rontva az éjszakám. Kívántam a túrót, azt a finom, édes túrót, azt a mazsolaszép túrót, cukrászinasok malterját. Ha nem volt, otthon pótoltam az adagomat. Recept híján a szokásos módon készítve el, ami persze nem lehetett ugyanolyan, kevésbé cukros és cukrászati, mert adtam hozzá tejfölt is, s a legvégén, mikor elkészült, fahéjjal szórtam meg.
A Tó vendéglôt hivatalosan óránként kellett ellenôriznünk, de nem percre pontosan, hanem meglepetésszerûen. Mi, belülrôl, annyi betörésre alkalmas helyet, rést, gyenge és védtelen pontot találtunk, hogy csodálkoztunk azon, miért is nem jönnek azok a hivatlan látogatók, akik a könnyû préda és a kis kockázat reményében a kevéssel is megelégszenek. Mert a rendész mozgását nem nehéz kívülrôl megfigyelni. A rendészt, akinél semmi nincs, aki tulajdonképpen csak megfigyelô. Akit könnyû leütni és lelôni, ha egyszer a helyzet úgy kívánja. A kinti parkolóôrök egyike mondta, aki nem a ház, hanem egy külsô cég embere, s aki jobban ismeri az éjszakai mesterséges csillagok fényét, hogy amikor megállt egy fekete Mercedes a porta elôtt, és kiszállt belôle három súlyos értelmezô kéziszótár, az egyik felütve a pénznél, a másik a szerelemnél, a harmadik meg a halálnál, gyorsan leszedte a mellére akasztott jelvényét, a kocsinak ukrán rendszáma volt, ô sincs meghúzatva, amikor olyan kicsi, olyan kevés, csak kilenc milliméter élet és halál között a távolság.
Míg ott voltam, nem egészen három hét, nem volt semmi baj. Pedig, ha akartunk, mindig találhattunk valami gyanúsat, mindig hallhattunk valami szokatlant. Egyszer például eldönthetetlen volt, hogy itt, a Tó vendéglôben a teraszra nyíló öt üvegajtó közül hogyan is maradhatott nyitva a legszélsô, mely úgy nézett ki, mintha be lenne zárva. Ilyenkor sok minden megfordul az ember fejében, annál is inkább, mert ezekhez az ajtókhoz nekünk nem volt kulcsunk, következésképpen bezárni sem lehetett, csak egy székkel megtámasztani, s a gondolatot, hogy gyakrabban kell átjönnünk, kötelességszerûen és beletörôdve kellett tudomásul vennünk. Csabát tavaly azért rúgták ki innen, mert ô volt szolgálatban akkor, mikor az északi szárny italraktárát feltörték. Holott kulcsa sem volt akkor ahhoz a részhez, a konyhához és az étteremhez. Aztán tavasz óta megint itt dolgozik. Hamar kiderült, hogy a viszonyokat, helyet és embereket közel azonosan ítéljük meg, és hamar megértette szerencsére azt is, hogy engem nem az ô helyére vettek föl, hogy én hivatalosan vagyok létszámfeletti, bármilyen hihetetlen is, amolyan plusz és ráadás. S miután a velem kapcsolatos aggályai megszûntek, már örült, hogy nincs egyedül, ami tényleg öröm lehet annak, akinek nehéz, akinek olykor talán még félelmetes is az egyedüllét. A munkát legtöbbször megosztottuk egymás között, így általában egyedül mentünk ide vagy oda, csak ritkán kísérve el a másikat, olyankor, amikor szó nélkül is éreztük, hogy most jó lenne, növelné a biztonságérzetét, erôt és bátorságot meríthet a másik közelségébôl.
De éjfél után, ha a három éttermet magába foglaló déli szárny kapitánya végre távozott, együtt indultunk el, bögrékkel a kezünkben. Elôtte azonban föl kellett tépnünk a portás jelenlétében azt a borítékot, amelyikbe a komplexum kulcsát zárta le a fônök. Ezt a tényt, mintegy ellenôrzés céljából vezetnünk kellett egy füzetben, mindannyiszor pontosan jelölve az idôt, egy éjszaka négyszer vagy ötször is aláírva, hogy a kulcsot mikor vettem el, mikor hoztam vissza. Egy hosszú, legalább ötven méter hosszú szolgálati folyosón, ahol nem volt semmi, csak a fent kifeszített köteleken a fakult színû abroszok, mentünk elôször végig, szinte az abrosz-alagútban, a vasajtóig. Mögötte egy legalább ugyanilyen hosszú folyosó található, jobbra különféle irodákkal és raktárakkal, balra több beugróval, melyek a konyhába, majd azon túl az étterembe vezetnek. Tízméterenként más és más szagot lehet érezni, nagy konyhaszag, ami enyhén hányinger keltô; fehér csempés, mozaikburkolatos világ, tele nyirkossággal, zománcpattogással, matt alumíniumfénnyel, mely mindenen csíkot hagy, s ahol úgy rendeztek el mindent, hogy a kiszolgálás minél könnyebb legyen, az önkiszolgáló pulttal vonva meg a határt két alázatmentes övezetre: egy kiszolgálóra és egy kiszolgáltatottra.
Fölkapcsoltunk néhány lámpát, sokszor métereket botorkálva a teljes sötétben, míg egy-egy újabb helyiségnek elértük a kapcsolóját, s aztán úgy is hagytuk reggelig, kevés fénnyel, hogy ne legyen akkora a szorongás, ha legközelebb jövünk. Benéztünk az apróbb zugokba, megrángattunk százhúsz ajtót, kilincskopp kabaré, körbe az egészet, hátramentünk a retyókig, egyenként ellenôriztük mindegyiket, nehogy belülrôl támadjon váratlanul az ellenség. S ha minden rendben találtatott, kikanalaztuk jussunkat a bögrébe, majd helyet foglaltunk valamelyik asztalnál. Hányszor ültem ott egyedül egy ilyen levesfoltos, kólafoltos asztalnál, gyûrött vagy éppen ép és érintetlen piros szalvéták elôtt, fogpiszkálóval pöckölve arrább a száraz morzsaszemeket meg a fehér sókristályokat, a nagy és üres teremben, cigarettázva, az ablakon át bámulva ki a sötétbe, vagyis hát kissé magamat is figyelve a tükrözôdô üvegben, miközben zúgott a fülem a nagy csöndben, hányszor, nem tudom.
Az utolsó szem, az utolsó úgynevezett mazsolám, mint romlott gyöngy. Most itt van velem. És ezzel kezdem. Mert ez van közelebb hozzám, s mert mintha könnyebb szívvel, rendesebben, észszel tudnék az utolsó felvonásról beszélni.
Kis mazsola, romlott gyöngyöm, álcázott borsószemem.
Ráharapok, és folytatom.
A megismerés pedig, hogy úgy mondjam, a küszöbök horizontján át vezetett. Ami azért nem is olyan rossz perspektíva annak, aki renegátként mindenekelôtt saját érzés- és gondolatvilágában szeretne valamiféle rendet tenni, részint épp az itt szerzett tapasztalatok segítségével, melyek egyben arra is jók, hogy a halmazelmélet mélyebb összefüggéseit és rejtett igazságait is feltárják elôttem. Ezeknek az igazságoknak a fölvillantásához mintegy a kapcsolók használatát is meg kellett tanulnom a kulcsok használatával együtt; a termek, az éttermek és pódiumtermek, a folyosók és átjárók, valamint a reklámfények gyújtásának és oltásának technikáját. Hogy aztán mindent elfelejtsek, hogy azon legyek, mielôbb minél többet felejtsek három hétig sem tartó rendészkedésem kudarcaiból.
A hó végére tervezett szökésem végrehajtását elôbbre hozta az igazgatóhelyettes hölgy makacssága, aki mindenképpen hasznomat szerette volna venni.
Azt sohasem mondta, hogy felesleges ember vagyok, de ez valahogyan minden mondatában benne volt. Arról próbált meggyôzni, hogy nem nekem való hely ez. Hogy egyáltalán nem. Baráti jóindulattal beszélt velem, hiszen nem tudhatta pontosan, mi van köztem és a „vezér” között, akinek árnyéka soha el nem vált tôlem, s ami miatt, éreztem, senki létemre nem sok jót várhatok a többiektôl, feljebbvalóimtól, a mindenkori éjszakás portástól. Pisti úrtól és Endre úrtól, meg a többiektôl.
A haszontalanságomat nehezen viselô drága hölgy valami olyan megoldást keresett, amivel megkeserítheti a házban töltött perceimet. Ugyanakkor magának fedezéket kellett találni a „vezér” esetleges haragjával szemben, mégpedig a legártatlanabb és legegyszerûbb módon, úgy, hogy a hotel érdekeire hivatkozik. S mindezt a szolgálati beosztás négyzetrácsos lapjain próbálta csöndesen realizálni, vagyis a harmadik hét végére, a vasárnapi kocka nappalos szolgálatot jelölô részébe tette be nekem a keresztet.
Hogy német busz érkezik akkor, sok lesz a bôrönd. Hogy egyetlen londiner kevés, segítség kell neki, s hogy ezért. Valójában azt remélte az ártatlan, hogy belátom végre alkalmatlanságomat, s anélkül, hogy kényszerítene, magamtól mondok föl.
Még vártam két napot. Minden eredmény nélkül sérelmezve addig is az eljárást, mondván, én csak az éjszakákért jöttem ide. S még kevésbé azért a márkában olvasható borravalóért, amit a bôröndök szobákba cipelése után kap a lihegô londiner.
Pénteken aztán, amikor közöltem, hogy többet nem jövök, hogy már vasárnapra sem jövök, az ártatlan drága sajnálkozott, hogy miért meg hogyan, amikor már vissza is tett éjszakára, ha még nem vettem volna észre. Csaba jön helyettem. Mert a „vezér” azt mondta, én csak éjszakás lehetek.
Hogy ügyem ily kedvezô és váratlan fordulatot vett, gondolkodóba ejtett egy pillanatra. De mivel egyébként is csak egy hetet adtam magamnak, nem volt értelme tovább erôltetni a dolgot. Meg eszembe jutott az is, amit a nappalról mondott Csaba, hogy neki teljesen megfájdul a feje. Egy kicsit az ô fájós fejével gondoltam erre a nappalra, amit tôlem és miattam kap. Állandó éjszakásként, hogy azt ne mondjam, éjszakás rendészként bizony elszokott a nappal zsivajától és nyüzsgésétôl, valamiképp az emberektôl. Átállt, más világban élt: nappal álmodta éjszakai álmát, de azt is másképp, mint rendesen szokás, valahogy utólag, mintha lemaradást kellene behoznia. Ezért a nappali álomban talán még több a zavarosság, a képtelenség, a fénytörés a csukott szemhéjak alatt.
Egyszer aztán úgy hozta a hûvös ôszi hajnal, hogy az is meglegyen. A londinerség. Amilyen szépen, netán elôkelôen hangzik is az idegen szó, oly egyszerû, s korántsem idegen a vele jelölt foglalkozás: szállodai szolga, Revier-szolga. Hivatalosan a szolgaság szolgálata, ugyanúgy, mint annyi más egyéb foglalkozás, amit hivatástudat hiányában csupán pénzért, de az sincs kizárva, hogy magáért a szolgaságért vállalnak és végeznek.
Nem térhettem ki elôle, el voltam gázolva. Túl gyorsan, túl váratlanul jött. Pisti úr mondta még este, hogy az egyik német csoport korán reggel távozik. Fél ötre kértek ébresztôt, addigra a busz is beáll. Hiábavaló lett volna a bosszankodás, hogy ezek a jó németek miért is nem tudnak aludni legalább váltásig, kofferhegyekre gondoltam, szép Parnasszus, amit el kell bontanom, csöndesen.
Ezen az éjszakán Csaba szabad volt, ôt egy pinokkióorrú, nyájas beszédû, zavart tekintetû londiner fiú helyettesítette, akinek bordó válltömôs zakója és csicsás nyakkendôje nekem sehogyan sem tetszett, s nem is sok bizalmat ébresztettek bennem viselôjük iránt. Zavart az is, hogy olyan kedves akar lenni velem, holott semmi olyat nem tettem, ami ôt erre az indokolatlan és túlzó, s éppen ezért hamisnak gondolt kedvességre indíthatta volna. Szeretett nagyokat mondani és hencegni, ahogyan azt gyakran teszik a kisemberek, kellemesnek, érdekesnek és sokat tudóknak mutatva magukat a még ismeretlen embernek. Szinte önmagát leplezte le azzal a sok hülyeséggel, amit összehordott, akár egy költô, élményszerûen, túlzásokkal, ferdítésekkel, elhajlásokkal, mániákusan és betegesen, s amikbôl idézni most azért nem tudok, mert azon frissiben, ahogy hallottam, próbáltam elfelejteni – ezek szerint teljes sikerrel. Csak az egésznek a romlott poézise maradt bennem, a röhejes pózaival. Ahogyan foglalkozásának emblematikus eszközére, egy négykerekû, mindkét végén csôvázas hordárkocsira pakolgatta a székeket. Mert ez az éjszaka, hogy teljes legyen, egy ilyen pakolós éjszaka volt, a nagy pódiumtermet kellett berendezni a másnapi esküvôi vacsorához. Székeket és asztalokat hordtunk, bemelegítés gyanánt, mielôtt bôröndöket. Ô azt mondta, hogy vitt már harmincat is ezen a kis szekéren. Én hitetlenkedve néztem és mosolyogtam. Erre meg akarta mutatni a lehetetlent. Talán tizenötöt ha feltett, mikor óvatosan megindult a székekbôl rakott ingatag gúlával. Egy métert sem tett meg, és nagy csörömpöléssel leborult a kocsiról a rakomány.
Amikor aztán az asztalok mind a helyükre kerültek, kiderült, nincs elég szék. Ki kellett nyitni a kis földszinti tárgyalót, hogy onnan is áthordjuk a magas és kerekített támlájú, virágmintás anyaggal kárpitozott székeket. A terem falát különféle festmények díszítették, melyeket elsôre észre sem vettem. Talán a harmadik vagy a negyedik fordulóban fedeztem föl azt a képet, amelyik ismeretlenül is ismerôs volt; a portré egy szomorú, bánatos tekintetû embert ábrázolt, aki fejét jobb kezével megtámasztva könyökölt egy asztalnál, mintha valamelyik kávéházban. A színek valahogyan zavaróan élénkek voltak, legalábbis ahhoz a csöndes borulathoz képest, ami méltán kulminálódhatott az író réveteg szemeiben. Mert ô volt ô, Szép Ernô, mintha az akart volna lenni.
Csak álltam ott magányosan, a kép elôtt, kezem az egyik szék támláján, s ugyanolyan meghatottsággal, minden esztétikai megfontolás nélkül néztem a képet, mint gyermekkoromban, a nagyanyám ágya fölötti Krisztus-képet, amelyik egy fénykoszorúval körülvett ragyogó szívet kínált két kezének gyöngéd mozdulataival, de a mindentlátó szemeivel is. A szemével, a szeme által élt az a kép, mert bárhonnan néztem is, mindig rám figyelt, követett, és kínálta a szívét. Ennek a lenni akaró képnek a szíve le volt festve, csak a szeme volt ugyanolyan követôs, pedig, gondoltam író-fantáziával, semmint piktor-észjárással, hogy bizony ezeknek a Szép-szemeknek csukva kellene lenniük, „Álomportré” címén csukva, a bánat láthatatlan nehezékével csukva, hogy „befelé” lássunk, ne pedig egymásra, mert ez így csak egy fikció, színes merengés a voltról, nyitott szemekkel és vakon.
Zajt hallottam, kis zajt, és én megfogtam a széket, hogy vigyem. Akkor hallottam, csukott szemekkel, a neonlámpák halk zúgásában: „Barátom, sóhajts egyet, és menj tovább”.
Minden átélt dolgot a feledés keresztvizébe merítek, hogy elnyerhesse az emlékezés örök életét.
A legtöbb csomag, bôrönd meg ilyen-olyan táska már kint volt az ajtók elôtt, a folyosón, némelyiken, diszkréten, de félreérthetetlen célzattal egy-egy márka. Volt egy lista a kezemben, arról néztem a szobaszámot, hová kell bekopognom és beköszönnöm. A pinokkióorrú az északi szárny emeleteit járta, nekem hagyta a középsôt, kíméletbôl, mert itt kevesebb a szoba.
Azt véletlenül sem állítanám, hogy jól indult a dolog. Elsô lépésben a csomagokat a lifthez kellett hordani, második lépésben bepakolni a liftbe, harmadik lépésben kipakolni a liftbôl, negyedik lépésben a porta elôtt várakozó emeletes buszhoz hurcolni a nehezebbnél nehezebb bôröndöket. A kis londinerkocsit lefoglalta magának, az egyetlent, s annyiban talán jogosan, hogy neki nagyobb távot kellett megtenni a lifttôl a buszig.
Én már az elsô lépést elhibáztam, de szerencsére több komikummal, mint tragikummal, így a dologból nem lett semmi. Az történt ugyanis, hogy annak a két táskának az egyike, amelyiket ugyanúgy a kezemben vittem, mint a másikat, a lift elôtt váratlanul kiszabadult a fogásból. Egyszerûen elszakadt a táska füle a varrásnál, s ráadásul a tulajdonos szeme láttára, aki szobatársnôjével, boldog kisnyugdíjasai egy nagy nemzetnek, épp akkor indult a földszinti étterembe reggelizni. Gondoltam, a sok súlyos szuvenír; ájlávjú Magyarország. Meg azt is gondoltam, hogy bizonyára nem véletlenül került a kezembe mindjárt elsôre egy ilyen ócska táska, mely rögtön megérezte vájt fülén az idegen magyar kéz melegét, s amikor úgy döntött, hogy nem bírja tovább, végzetes szakításra határozta el magát.
Odalent összefutottam a pinokkióorrúval, aki nagy munkában volt; látványosan tette-vette a mázsás koffereket, amelyekbôl most stabilabb építményt rakott a kocsin, mint a székekbôl korábban. Olyan volt, mint Dzsepettó ûzött gyermeke, akit a Nagy Bábszínházban a Tûznyelô mester kívánsága mozgat. Látta, hogy én nem kapkodok, lévén az én köteleim, kötelékeim, mint szavak a szájban, valójában láthatatlanok, s ez zavarhatta is, mert odaszólt, hogy pörögni kell, pörögjek, pörögjek, mert ha látják az igyekezetet, akkor több esik le.
Bizonyára a csomagom lehetett kevesebb, semmint az ügyességem nagyobb, amiért elôbb végeztem. Neki sem volt már sok hátra, de úgy tartottam helyesnek, ha segítek a pakolásban, amit ô azzal hálált meg, hogy a végén, a pénz elosztásakor eléggé egyértelmûen, ám nehezen bizonyítható módon be akart csapni.
Nem bízom benned, mondtam a porta mögötti kicsiny szolgálati helyiségben, a nagy páncélszekrény mellett ülve. Gyanúra okot csupán az adott, hogy kétszer annyi szoba és bôrönd után kevesebbet mondott be, mint én, mintha a borravaló egy részét eltitkolta volna elôlem. S a maradékot akarta összetenni az enyémmel úgy, hogy utána igazságosan felezünk.
Nem mondasz igazat, ismételtem higgadtan, a szemébe nézve.
De miért nem?, kérdezte tôlem. Csak mondj egy okot, egyetlen okot mondj, amiért nem bízol bennem.
Konokul hallgattam, kezemben idegen csengése volt a márkának. Éreztem, úgy éreztem ennek az embernek a hamisságát, mint bizonyos amerikai farmerokon török manufaktúrák nyomát.
De miért nem?, erôsködött tovább, mint akinek rosszul esik a bizalmatlanság, tulajdonképpen az, hogy csalónak és hazugnak tekintik.
Odakint, hallottam a porta felôl, hogy megérkezett a nappalos londiner, a váltás.
A nyakkendôdért, válaszoltam gyorsan, és semmit sem törôdve elképedésével, láthatatlan kötelékem végét megragadva, mint sóhaj a reménytelenség legaljáról, távoztam az élelmes Revierembôl.
Kis üvegezett szekrényben, szegen lógnak a kulcsokkal teli karikák. Este tíz van, a két portás, a délutános és az éjszakás a fémkazettában tárolt pénzt számolja, majd áttekintik az újonnan érkezettek listáját. A porta elôtti társalgó csaknem üres, a plüsshuzatú ülôgarnitúra egy-egy foteljában idôs házaspár, talán most jöttek vissza a városból és várják a többieket. Közben Csaba is megérkezik, immár átöltözve és kissé sántikálva. Egy távol-keleti harcmûvészet lelkes híve, a bicegés is ennek a következménye, a délutáni edzésen kicsit összerugdosták. Késôbb bevallja, hogy lúdtalpa van, sôt azt is, hogy gyûjti a Coca-Cola kupakokat, mert van valami nyereményjáték, számok vannak elrejtve a kupakok belsejében, s azokból kell összegyûjteni ennyit meg annyit.
Öltözete annyiban különbözik az enyémtôl, hogy ô a fehér ing fölött begombolt mellényt visel, nyakkendôtûje is van, fekete nadrágja pedig nem holmi vászonnadrág, hanem élre vasalt öltöny, vagy úri szabónál készített pantalló. Cipôje egyszerû és elegáns, kemény feketebôrbôl készült félcipô, s legalább negyvenötös. Nyúlánk termetû, járáskor háta enyhén meggörbül, hosszú kezeit, melyeken az ing le van gombolva, ritkán dugja zsebbe. Csontos, s éppen ezért éles arcvonása aligha nevezhetô összességében szépnek, de annál inkább férfiasnak. Az egész fej, a mélyen ülô nagy barna szemekkel és az egészen rövidre nyírt hajjal egyfajta jól beazonosítható, érzelmi és értelmi életét is valamiképpen magába foglaló, tükrözô karakterisztikus jelentést hordoz, melynek sugalmazásait igyekszem emberismereti tapasztalataim alapján elôre nem megfogalmazni, azaz elôítéleteim szintén elôítéletszerû elítélésével, valamint a mindenkivel szembeni kötelezô jóindulattal próbálok társa és kollégája lenni a nagy Revierben.
Fölajánlom, hogy majd én megcsinálom egyedül a folyosóellenôrzést, tekintettel alkalmi sántaságára. Csak annyiban enged, hogy ô járja be a rövidebb utat. Egyébként mindig lelkiismeretes és pontos, a hajnali órákban egyszer sem láttam, talán azért, mert az én szemem volt csukva, hogy elpisszent volna az ülôgarnitúra valamelyik foteljában.
Kiakasztom a jól ismert helyrôl a jól ismert karikát, mikor nyolc-tíz vendég érkezik vissza az esti körútról. Hangosan beszélgetnek és nevetgélnek, nem sietnek a szobáikba, egymással kölcsönösen udvariaskodva állnak a pult elé, hogy kikérjék a kulcsokat. A kiosztásban most Csaba is segít, látva, hogy Pisti úr el van foglalva a listával, a napi zárással, amit el kell indítania a gépen, kilométer hosszan printelve a szálló ideiglenes lakóinak névsorát. De az még várhat, föláll a gép elôl, és rezzenéstelen arccal szedegeti ki a kaptárkulcsokat. Én elindulok hátra, hogy bezárjam a parkolóra nyíló üvegajtót. Mielôtt bezárnám, kilépek a házból, s miközben veszek egy nagy levegôt, fölnézek a csillagokra. Késô nyárutó, szezonvég, a parkoló csaknem üres.
A kulcsoknak, amint az a kulcsszállóban talán természetes is, egyfajta hierarchikus rendszere van. Az elsô a kis üvegezett szekrény a maga szolgálati kulcskarikáival. Ennél magasabb szintet képviselnek az étteremvezetôk által borítékokba zárt kulcskarikák. A harmadik, s egyben a legmagasabb szint a vendégszobák kulcsát hordozó karika, a szobák számát viselô fabilétával. Ezek a portán, a fal mellé állított faketrec egy-egy számmal ellátott odújában pihennek, szigorú logikai rendben, mintegy megismételve kicsiben a három épület több emeletének kaptárszerû jellegét. Gyakran elôfordult, mert senki nem volt a közelben, hogy nekem kellett kiadni a kulcsokat. S ilyenkor, az alatt a rövid idô alatt, míg hátrafordultam, lámpalázzal küszködve, eléggé elveszettnek éreztem magam. Az, hogy tudom a számok német nevét, kevés volt ahhoz, hogy a feladatot gyorsan és pontosan tudjam elvégezni. Gyakorlat híján a háromjegyû számok lebontását, majd magyar értelmû összerakását, valamint a kérdéses kaptár földerítését elég nagy, de talán tûrhetô hibaszázalékkal végeztem. A vendég, ha a végeredményt tekintem, mindig megkapta a kulcsát, elnézô mosollyal figyelve ügyetlenkedésemet.
Most tehát két épületet „viszek”. Az északi szárnnyal kezdem, lifttel fölmegyek az ötödikre, lefelé már gyalog jövök, úgy, hogy az emeleteket végigjárom. Mire felérek, a tüdômben már semmi nem marad a parkolóban szívott levegôbôl. Egykedvûen, cigarettázva, zsebredugott kézzel sétálok a folyosókon, tulajdonképpen az lenne a dolgom, hogy ha rendkívülit látok, följegyezzem, szintén fölírva azoknak a szobáknak a számát, melyeknek ajtaja nyitva van, illetôleg ha a kulcs kívülrôl maradt a zárban. Öthuszonhatos és háromhetvennégyes. A gépben Pisti úr majd ellenôrzi, hogy lakott szobák-e, s ha igen, hagyni kell.
Mire visszaérek a portára, Csaba már végzett a maga három emeletével, s kint beszélget barátjával, a parkolóôrrel. Pisti úr beüti a szobaszámokat, minden rendben. Nyugodt és csöndes portás, termete inkább alacsony, semmint magas, kissé elhízott, telt arcán, a bal szeme alatt vörös kelés vagy pattanás, melyet papírzsebkendôvel nyomogat és törölget, mert vérzik. Munkáját rutinosan, ráérôsen végzi, a szálló vendégeivel sem nem kedves, sem nem goromba. Ritkán köszön nekik, a kulcsokat egyszerûen kiadja. Egymáshoz alig van közünk, mintha nem is lennék ott.
Kimegyek én is friss levegôt szívni, de egy perc után cigarettára gyújtok. A barát épp Csabával viccelôdik, mintha találó, túlzó szavaival, amint az a szlengben beszélôk körében oly hihetetlenül fontos, valamiféle szellemi fölényre törekedne. A parkolóôr szavai kiegészítik és elmélyítik az én korábbi, Csabát illetô jellemzésemet: olyan sovány vagy, mondja, a szotyola feltörésének kis szünetével, amit a szájába vett, hogy ha éjszaka neoncsövet dugnának a seggedbe, úgy világítanál, akár egy csontváz.
Ezt követôen már semmi említésre méltó nem történik, minden a szokásos, tíz körömmel vájt medrében folyik.
Éjfél felé elcsendesedik a porta; a Sörbár egy után zár, maszek üzemeltetôi, egy férfi és egy fiatal lány, bukók nélkül, motorral távoznak. Óránként szétnézünk az éttermekben. A séták közötti szünetekben a társalgóban pihenünk, ahol egyszerre szól a sarokban falra szerelt tévé meg az álmennyezet hangszóróiból a Danubius rádió. Óránként üt a nagy falióra, megakadályozva mindannyiszor, hogy ültömben mélyebben elaludjak. Sok a szúnyog is, a légy is, azok sem hagynak. A közelben valahol, a kanapé környékén magányos tücsök ciripel, mint átszálló vendég.
Három után érkezik a pékárú, nagy mûanyag ládákban a kétkilós kenyerek, zsömlék és kiflik. Négy elôtt jön a takarító, majd az újságos. Ezután már szállingóznak a konyhások és a felszolgálók. Az emeletek folyosóit öt után még egyszer ellenôrizzük, közben kinyitjuk a kinyitandó ajtókat, lekapcsoljuk a lekapcsolandó lámpákat. Legvégül az új árfolyam szerint átrakjuk a valutatábla mûanyagból készült fehér számjegyeit.
Csak a hónap végéig bírjam ki, csak addig legyen erôm elviselni, fogadkozom, óhajtózom, sírok magamban, a hûvös reggeli levegôben, a legjobb úton hazafelé, vissza teljesebb önmagamhoz. Aztán, aztán nem tudom, mi lesz, csak bírjam ki, csak egy-két kilátástalan hét, amit fölválthat egy sokkal reményteljesebb kilátástalanság, amit összefoglaló néven, magyarul úgy hívnak: irodalom. Vagy visszamegyek tanítani. Az is egy megoldás. A fiatal férfi tanítókat általában szívesen fogadják az iskolák. S amint tapasztaltam, a gyerekek is, szegénykék.
Bôrtáskám hirtelen elnehezedik a kezemben, pontosan nem tudom, miért. Benne „madárlátta” könyvem, mert érintetlen maradt, kedv s kegyelem hiányában hozzá sem nyúltam, bele sem bújtam ezen az éjjelen.
Az éjszakát én, ha valami miatt fent maradok, mindig hosszabbnak érzem, mint a nappalt. Valószínûleg azért, mert az én éjszakáim már reggel elkezdôdnek, s olykor napokon át tartanak, többnyire zúgással a fülemben és szúrással a mellkasomban.
Volt itt egy éjszakám, egyetlen különlegesnek mondható éjszakám, amikor egyedül voltam odaát a Tó vendéglôben, s valami nagy hangot hallottam. A konyharészen voltam épp, amikor az étterem végébôl, az üvegezett csapóajtón túlról, amerre a vécék vannak, elôször hallatszott az a zaj. Dübbenésszerû zaj volt, mintha berúgtak volna valamit.
Odakint egyenletesen sötét volt az éjszaka, hallottam szívem dobogását.
Meg kell néznem, határoztam el, s már indultam is. Azt hiszem, rágyújtottam, hogy ha más nem, legalább egy cigaretta legyen a kezemben. Lassan, nyugodtan mentem, ahogyan a mindenre elszántak, kik tudják, felkészülten, hogy bármi megtörténhet. Csaba ekkor nem tudom, hol volt. Mentem a hang után. Úgy mentem a hang után, mintha az árnyékomat követném. Azután mentem, ami már sehol nem volt. Vagy ha volt is valahol, nem akarta, hogy utolérjem. Mert nem találtam ott hátul semmi különöset; a vécéket sorra jártam, ablakokat, szellôzôket, ajtókat megvizsgáltam, semmi, semmi, semmi. Mire visszaértem a vendéglô másik végébe, megint. Újra ugyanaz a hang. Ekkor talán egy másik cigarettára gyújtottam, de az elôbbi nyugalommal ismét átnéztem a helyiségeket. Megint semmi.
Máig sem tudom, mi történt, mi volt az a hang. Mintha velem játszott volna, nem a bátorságommal, nem a félelmemmel, hanem velem. Betörô mindenesetre nem járt ott azon az éjszakán.
Út volt ez is, látszólag felesleges és értelmetlen, amilyennel általában az ördögnek tartozik az ember. S mindezt úgy mondom, mintha máris vízbe mártanám az ujjam, Léthé és Mnémoszüné, hogy aztán keresztet vessek. S mindezt csak azért mondom, mert az eset szemléletes példája lehet annak a belsô rianásnak, mely rendes és rendszeres kísérôje az állandó és mindenre terjedô figyelemnek, ami önmagában nem, csak a rianás következtében lesz koncentráció. Az idôhöz és helyhez kötött figyelem, a repüléshez, a revier-határ átlépéséhez kell, amit váratlanul, sohasem tudni, miért és mikor, összesûrít a koncentráció. Elnémul minden, megszüntetve reviert és repülést, helyet és idôt, mert akkor egyetlen figyelem az élet, egyetlen küllôje a Nagy Kerékagynak, amit a sok-sok feszült figyelem mozgat, hogy végül kiforgasson belôlem egy hangot, egy mondatot, visszaforgatva keltsen újra életre, adjon légzést, mesterségeset és sûrítettet a meghatározhatatlan végtelenbôl: utolsó mondatom, amit most mondok, érzem, mint ahogyan érzem a számban a cigarettát, melynek felét én szívtam el, felét meg a szél, hogy hosszú parázsnyelve már nemcsak a nyelvemig, hanem a tüdômön át a szívemig ér – levegôm nincs már hozzá, elszívtam mind, erôm pedig még kevésbé, hogy folytassam és befejezzem, be a mondatvégi ponttal, mint sötét pecséttel, lezárjam életem, ami talán nem is igaz, csak annál igazabb, költött, fogyasztható szógomolyag: csak valami, ahogyan vagy, vagy ahogyan ilyesmi valami minden.
– Szeretsz? – kérdezte Csilla, miközben a tûzô napon feküdtünk a forró homokra terített törölközôkön, és én a majdnem meztelen csajokat figyeltem izzadva, amint a lábszárukat nyaldosó hullámokban párosával vonultak a tengerpart mentén. Behúzódtam volna a szikla tövébe, az árnyékba, de nem volt kedvem föltápászkodni. Csilla napolajjal kente be a hasát és a lábait. Rám mosolygott, pontosabban valakire mosolygott – napszemüvege eltakarta a szemét. Nem messze tôlünk feketére sült, bezselézett hajú kölykök röplabdáztak. Az egész testemet só meg homok borította. Közvetlenül elôttünk felült, majd felállt egy vörös bombázó és a fürdôruháját igazgatta. Egészen rátapadtam a hatalmas, de formás, finom seggére.
– Na – mondta Csilla, kezét mellkasomra téve. Összerezzentem. Kissé megfeszítettem a mellizmaimat. Csilla keze ragadt a napolajtól.
– Iszonyú meleg van – mondtam.
A vörös nô megindult a víz felé, pár lépés után visszanézett nyeszlett fiújára, de a helyzetünkbôl adódóan akár rám is nézhetett, éppen akkor, amikor Csilla lecsúsztatta kezét a hasamra, amin már gyöngyözött az izzadság. A lány továbbment, én meg lesöpörtem magamról Csilla kezét.
– Na – mondta Csilla.
– Bocs. – Hasra fordultam.
Egész délelôtt azon gondolkoztam, hogy felhívom az ügyvédemet, mert tudni akartam, hogy alakulnak otthon a dolgok, de mégsem hívtam fel, csak elhatároztam, hogy soha többé nem utazom el otthonról feleslegesen ilyen hosszú idôre. Tegnap a vacsorához Csilla felvette azt a nyakláncot, amit elôször kapott tôlem, és folyton azt kérdezgette, mialatt én a tányéromon lévô rákok páncéljait tapogattam, hogy szeretem-e, mert ô nagyon boldog, úgy mondta, szinte szótagolva, hogy ki-fe-je-zet-ten, bennem meg elhatalmasodott az az érzés, hogy a nyaralásom végképp kudarcba fulladt.
– Menjünk fel az apartmanba – duruzsolta Csilla –, zárjuk magunkra a szobát. – Megcsókolta a tarkómat és belenyalt a fülembe. Éreztem a nyálát a bôrömön. – Jó? Menjünk… Vagy úszol még egyet? Ma még nem úsztál.
– Aha – mondtam. Egészen belesüppedtem a homokba. – Ez a rohadt nap.
Gumilabda pattant a fejemnél és homokot szórt az arcomba. Föl kellett volna ülnöm vagy legalább oldalra fordulnom, de csak a kezemet tettem a szememre, amin amúgy is napszemüveg volt, így vártam meg, amíg valaki elrohan mellettem újabb homokréteget fröcskölve rám.
– Na, szerelmem – mondta Csilla. – Menjünk!
Fürgén, magam is meglepôdtem, mennyire könnyedén felpattantam a törölközôrôl.
– Hozok valamit inni – mondtam –, kiszáradt a szám. Mit kérsz?
– Alkoholt nem – felelte vigyorogva, amitôl egész egyszerûen bepánikoltam, sarkon fordultam és megindultam a bár felé. Néhány méter után elsötétült elôttem a világ, szédültem, valószínûleg a hirtelen felállástól leesett a vérnyomásom. A homok égette a talpamat, ugrálni szerettem volna, de örültem, hogy lépkedni tudok. Annyi jó nô hevert mindenfelé, hogy nem akartam valami hülyeséggel felhívni magamra a figyelmet. A bár elôtt már csaknem futólépésben haladtam, úgy éreztem, izzó parázson rohanok.
Végre az árnyékban rendeltem két gin tonikot. Az egyiket azonnal felhörpintettem, a másikba csak belekortyoltam. A nagyobbik citromkarikát szétrágtam.
Csak álltam a lekövezett teraszon a korlátnál, néztem a tengert, és arra gondoltam, vajon hány liter víz lehet összesen a Föld felszínén. Arra lettem figyelmes, hogy mellettem négy, öt suhanc röhögcsélve adogat körbe egy sodort cigarettát. A partról úszódresszes lány szaladt fel közéjük, összesúgtak, aztán ô is slukkolt. Nem volt túl szép az arca, de a húsa harapnivalóan friss, üde és fiatal. Elképzeltem, hogy amíg Csilla a parton vár, felviszem a lányt az apartmanba és levetkôztetem. Talán tizenhét éves sincs. Felgerjedtem, ami úszónadrágban kínos lehet, úgyhogy igyekeztem másra gondolni. A suhancok, hülye narkósok, gondoltam, észrevehették, hogy figyelem ôket, mert sutyorogva engem kezdtek méregetni. Fejemet elfordítottam, mintha a tengert bámulnám, de úgy, hogy közben a szemem sarkából lássam a lányt, aki váratlanul mellém lépett és kinyújtotta felém a kezét. Kedves mosolyt erôltettem az arcomra, a lány felé fordultam, aki azonban nem szólt semmit, csak nézett, amitôl kétségbeestem, mert hirtelen nem tudtam, milyen nyelven és egyáltalán mit mondhatnék neki. Megfogta a csuklómat, öregnek éreztem magam, a suhancok pillanatok alatt izmos, kigyúrt ellenfelekké nôttek a szememben, én meg hasasodó seggfejjé váltam. A lány becsúsztatta ujjaim közé a majdnem végigszívott cigarettát. Annyira természetesen csinálta, hogy nem is gondolkoztam, kettôt, hármat szippantottam belôle, csodálkoztam, hogy a nap a szemüvegen keresztül is bántja a szememet, aztán lassan kieresztettem a levegôt. Füst nem jött ki a számon, legalábbis nem láttam. Még egyet, amilyen nagyot csak tudtam, szívtam, majd visszaadtam a lánynak a cigi maradványait. Valamit mondott, de nem értettem, közelebb akartam lépni hozzá, de a lábaim lecövekeltek. Meg kellett kapaszkodnom a korlátban. Úgy éreztem, mintha egész testembôl dôlnék a lány felé, pedig csak a fejemet hajtottam mind közelebb hozzá, ô meg pergô nyelven, talán spanyolul beszélni kezdett, de észrevettem, hogy nem hozzám, hanem a vállam fölött, a hátam mögé valakihez. Gyorsan a korlátra könyököltem, mintha eredetileg is ezt terveztem volna, kortyoltam a maradék gin tonikból, a lány és a társai hangosan nevettek, valaki megpaskolta a hátamat. Mire körülnéztem, üres volt a terasz, csak az egyik sarokban ült pöffetegen néhány öreg turista kék koktélok, meg egy halom üres pohár körül.
Lemásztam a lépcsôn a homokra. Bokáig elmerültem benne. Most nem égette a talpam. Idegesített, hogy nehézkesek a mozdulataim, a pohárból minduntalan kilötykölôdik az ital, és nem tudom, merre van a törölközônk. Mindenfelé emberi testek feküdtek kiterítve, hús-szônyeg, gondoltam, gyerekek süvöltöztek és ordibáltak, hasztalan tekergettem a fejem, a lárma mind elviselhetetlenebbé vált. Ráléptem egy vizes kutya lábára, mire a dög rögtön ugatni kezdett.
Ledülöngéltem a vízhez és leguggoltam, mintha kagylót szednék, hogy a pohártól feltûnés nélkül megszabaduljak. Miközben azon dühöngtem, hogy rosszul érzem magam, pedig mindenki más élvezkedik, begyalogoltam a jéghideg vízbe, nyakig merültem benne és tempózni kezdtem. Egyszerre elszégyelltem magam, mert rájöttem, hogy napszemüvegben nem lehet úszni. Az egyik hullám átcsapott a fejem fölött, nem vettem észre, hogy jön, majdnem letüdôztem egy adag sós vizet, a szemüveget is lesodorta, úgy kellett utána kapnom. Elegem lett. Kimásztam a vízbôl, véletlenül épp ott, ahol a poharat hagytam, felemeltem a homokból, nehogy valaki utánam hozza, és a part mentén elindultam az egyik irányba. A nap szinte ütötte a koponyámat.
Végre megtaláltam a sziklát. Csilla már az árnyékba vonult a törölközôkkel. Szemüveg nem volt rajta. Hátán fekve, oldalra billentett fejjel aludt. Így, festék nélkül látszott meg igazán arcán a sok éjszakázás. Huszonhét év, gondoltam. Kissé eltátotta a száját, amit a törölközôvel vékony nyálcsík kötött össze. Leültem melléje, a poharat az orra alá tartottam – tudtam, hogy ettôl azonnal felébred.
Kinyitotta a szemét.
– Hol voltál? – ásította. – Mi ez?
– Tonik.
Felkönyökölt, megragadta a poharat és hatalmasat kortyolt belôle.
– Fúj – mondta –, ez forró!
– Na, és – mondtam –, nyár van.
– De ebbe’ pia is van. – Undorodva letette maga mellé a poharat, tágra nyílt szemmel rám meredt, már megbántam, hogy felébresztettem, elôre féltem, hogy megint unszolni fog, menjünk haza, de csak bambult rám szótlanul. Ahol a vörös nô napozott, most nem volt senki, de távolabb egy szôke ült meztelen mellekkel éppen velem szemben. Úgy láttam engem néz. Levettem a szemüveget. A szôke kitartóan nézett. Csilla is nézett, de úgy ültem, hogy a jobb szememet nem láthatta.
– Tudod, miért nem ihatok? – kérdezte Csilla.
Rákacsintottam a szôkére, aki éppen hanyatt vágta magát, úgyhogy, amikor kacsintottam már csak a két talpa és a lába köze nézett vissza rám.
– Miért nem? – kérdeztem ingerülten.
– Mert állapotos vagyok.
Megdermedtem. Egy pillanatig azt hittem, rosszul hallottam, aztán rászegeztem a szemem Csilla köldökére és éreztem, amint elönt a düh. Tudtam, hogy Csilla nem beszámítható, de ilyen alattomos húzást nem vártam. És ez a nyálas stílus! Nézte, hogy nézem, majd lassan simogatni kezdte a hasát, ami most egyenesen dagadtnak tûnt elôttem. Arra gondoltam, legjobb lenne feldarabolni a nôt.
– Mi van? – kérdeztem. – Terhes vagy?!
– Fönn akartam elmondani, ahol hármasban vagyunk. Csak mi… és ô.
Válaszra nem hagyva idôt nyakam köré fonta karjait és gügyögve rám csimpaszkodott. Meg akart csókolni, de nem bírtam a súlyát, lassan eldôltünk a homokon. Melleit az arcomba nyomta, nem jutottam levegôhöz, amíg fel nem tûnt neki, hogy görcsösen kifelé törekszem alóla, és végre lemászott rólam.
– Mennyi ideje? – sziszegtem valósággal fetrengve a homokon.
– Nem is örülsz?
– Azt kérdeztem, mennyi ideje?
Nem felelt. Valahonnan néger férfi lépett hozzánk papucsban, oldalán hatalmas nyitott bôrönd lógott teleaggatva lopott kacatokkal, órákkal, nadrágszíjakkal, amiket nekünk kínált vételre. Rámordultam, mire elhallgatott és eltûnt.
Mozdulatlanul, napszemüvegben feküdtem a törölközômön, Csilla nyávogott, hogy szülni akar, amitôl csaknem szétrobbant a fejem. Elhatároztam, hogy ma este, amíg Csilla a fürdôszobában szöszmötöl, feltétlenül felhívom az ügyvédet, hogy átbeszéljük ezt az ügyet, nyugtasson meg és készítsen elô mindent, mire holnap vagy legkésôbb holnapután hazarepülünk. Elképzeltem Edét, ahogy most is, ezekben a pillanatokban, amíg én a parton lebzselek, ô otthon aktatáskával rohangál és intézkedik. Ilyen emberekre van szükségem. Valamelyest lehiggadtam. Végre nevetni, vagy legalább mosolyogni szerettem volna, de bal bicepszemre leszállt egy légy, hiába fújtam rá, szájam szélét amennyire lehetett elhúzva, nem repült el, maradt akkor is, ha megmozdultam. Felültem és néztem a legyet, Csilla, gondolom, azt képzelte, hogy a gyereket fontolgatom, várt egy ideig, aztán dünnyögve megfordult, hogy hasra feküdjön, miközben tátott szájú porontyok rohantak el mellettünk. Jobb kezemmel lassan megközelítettem a legyet, ami egészen más volt, mint az otthoniak, valahogyan vékonyabbnak és szürkébbnek, kevésbé fényesnek tûnt, és míg a hazaiak a legkisebb rezdülésre valósággal ugranak, ez, hiába ráztam a karom, mintha megdöglött vagy hozzám nôtt volna, nem mozdult, még csak odébb se mászott. Hagyta, hogy elkapjam, és a tenyerembe zárjam. Nem zümmögött, felemeltem a kezem, hogy meghallgassam, de csend volt odabent, aztán kinyitva tenyerem láttam, hogy már szétnyomtam a testét, és vége. Lepöcköltem a trutymót, véletlenül éppen Csilla irányába, de nem tudom, eltaláltam-e, a felerôsödô szélben ezt nem lehetett megállapítani.
Csóthi Donát Erdélybôl gyalogolt Amszterdamba 1722-ben. Teológiát tanult, de a hit fényénél jobban vonzotta a drágakövek tüze. Gyémántcsiszoló lett.
Harminc évvel késôbb elé tették a világ legnagyobb nyersgyémántját, egy 666 karátos követ.
Egy hónapig csak nézte. Beszélt hozzá. A gyémánt tiszta volt, mint a forrásvíz, nappal lángolt, éjjel izzott.
Kézbe vette és megváltozott minden; egymás részévé váltak. A gyémánt nem a halandóké, hanem az örökkévalóságé és ô tudta: megadatott néki a halhatatlanság.
Egy évig készült a vágásra-csiszolásra, modelleket öntött, gyakorolt. Négyszáz modellt hasított hibátlanul, az utolsó század behunyt szemmel.
Eljött a nap. Csóthi Donát melléütött. A világ legnagyobb gyémántja huszonhét semmirevaló szilánkra tört.
A XVII. század végén az Újvilág legígéretesebb városa a jamaicai Port Royal volt. Lakói az Amerikákból Spanyolországba tartó aranygályákat fosztogatták. A kalózfészekben idôvel feltûntek a békebeli foglalatosságok, a város rohamos fejlôdésnek indult és látogatói az új, a XVIII. század leendô nagyhatalmaként, az Amerikák majdani fôvárosaként emlegették.
Biztos volt a jövô.
1694 nyarán földrengés rombolta porig, a romokat szökôár mosta el, a maradék a tengerbe süllyedt. A városlakókat álmukban lepte meg az istenítélet. A pusztítás oly tökéletes volt, hogy senkinek eszébe sem jutott Port Royal újjáépítése. Nem volt mit újjáépíteni.
A romokat csak nemrég találták meg. Búvárok hozzák felszínre a biztos jövô iszapfödte törmelékeit.
| TÁRCATÁR |
„Mindaz, ami nem vidám, gyanús: mert roppant veszélyes szomorúnak lenni, vagy legalábbis kimutatni a szomorúságot. Oroszország nem panaszkodásra való hely: Szibéria már az.”
André Gide: Visszatérés a Szovjetunióból
(Déry Tibor fordítása)
„Orvosok lótnak-futnak fehér köpenyben,
homlokukon
kerek tükörrel vagy lámpácskával,
amely mély tiszteletet
ébreszt bennem is. Mi is fehér köpenyben vagyunk,
a ruhatárban adták ránk, nehogy valami bacilust
vigyünk
be vagy ki a kórtermekbôl.”
Illyés Gyula: Oroszország
„Szukhumi környékén meglátogattunk egy mintakolhozt. […] Itt minden a boldogságról beszél.” (Gide) Ez így van. Onnan tudom, hogy 1974 júliusa és 1982 szeptembere között nyolc alkalommal jártam a Szovjetunióban, és többször is nyaraltam Szuhumiban. Egy barátom valahogy, pedig az szinte lehetetlen volt, tudott meghívót szerezni: vendégül látott néhány részképzésen megismert orosz egyetemistát, azokat a kiváltságosokat, akiket egyszer csoportosan kiengedtek Magyarországra, aztán pedig meghívóleveleket kért tôlük. Ezt így szinte senki nem csinálta. Nem volt tilos, csak nemigen jutott senkinek eszébe. A hatóságnak se, semmilyen rendelkezôknek, rendôrnek és gyezsurnajának, ugyanis a külföldiek csoportosan mentek, ha mentek, úgy terelgették ôket. Kicsit csodálkoztak rajtunk, ggye gruppe, aztán legyintettek, nem az ô dolguk. „Bizonyos, hogy sehol sem oly könnyû, oly közvetlen, mély és meleg az emberekkel bárki idegennek az érintkezés, mint a Szovjetunióban.” (Gide) Kaptunk meghívólevelet Leningrádból* vagy Moszkvából, aztán ott elmentünk egy OVIR nevû, inturisztokat kezelô hivatalba, fél nap sorbaállás után engedélyt lehetett kapni más városokba is. Kijev, Taskent, Szamarkand, Bokhara, Riga, Tartu, Jalta, Jereván, Tbiliszi**, Szocsi***; Szuhumi. Szuhumiban tényleg (elég sok) minden a boldogságról beszél. Tenger, homok, majomház, magnóliabokrok, pálmafasor. Rendes tengerjáró hajó Batumi és Odessza között. Egyszer eljutottunk Khivába is, de csak véletlenül, mert az zárt város. Mint Königsberg.
„A tiflisz-batumi úton megálltunk Goriban, Sztálin szülôvárosába”, ezt is például tudom, micsoda. 1980 nyarán, iszonyú forróságban, Sztalin légkondicionált szülôházában. Hatalmas márvány baldachin alatt egy grúz házacska. Olyan, hogy nincs kedved kijönni. Abból az elsötétített terembôl, ahol egy ember szépen megvilágított halotti maszkját csodálják. Aki valószínûleg a világon a legtöbb ember kinyírásáért felelôs. „A Szovjetunión pedig azt értem, aki kormányozza”, így André Gide Visszatérés a Szovjetunióból címû, 1936 novemberében írott könyve elején. Ha tényleg azt értette, nem volt ahhoz túlságosan megbocsátó? Lehet bárki ezzel az egésszel nem egészen meg-nem-bocsátó? „Hogy Sztálinnak mindig igaza van, az más szóval annyit jelent, hogy mindenkire ráerôszakolja a maga igazát. Proletárdiktatúrát ígértek. […] ez egy ember diktatúrája.” Észrevette? És csodálkozik? „Végül az emberek mindenre és mindenkire gyanakodni kezdenek.” Végül gyanakodni kezd az ember.
„Gorkij temetése alkalmából a Vörös téren tartott beszédemben azt mondtam: »Szemünkben a kultúra sorsa egy a Szovjetunió sorsával«”, írja André Gide. „Amit ez az ország eddig is megvalósított, a legtöbb esetben csodálatra méltó. Hatalmas területeken máris a boldogság ragyogása ömlik el.” Ez valószínûleg így van. Mármint hogy valamiféle csodálatra méltó (közös) boldogság után áhítozunk, az általánosságban vett boldogtalanságunkat és az adott pillanat jóérzését, nevezzük boldogság-érzésnek, valami megváltást, legalábbis megváltoztatást ígérô helyzetre vetítjük.
Illyés Gyula Oroszország-szövege (1934) olykor ironikusan, olykor meglehetôsen hamis együgyûséggel szól. Nem tudni – én sokszor nem tudom –, mikor hogy. Azt a naiv részt pl., amikor moszkvai mordvinok között keresi a magyarok rokonait, biztos komolyan gondolta. („Megnézhetem a marikat is”: ezen csak én viccelôdök, ô nem.) Regényesített bárgyú-naivságok („Várjunk csak, várjunk. Honnan jött az a háromezer ember? Mibôl építettek, mivel dolgoztak? Menjünk csak szép sorjában. / – Kérlek, a Népgazdasági Tanács küldte ôket.”), lány- és termelési regénybe illô épületes párbeszédek. „Mennyit keresel egy hónapban, Nyikolaj Pavlovics? / – Háromszáznegyven rubelt. / – Elég szép. Meg tudsz belôle élni? / – Meg. / – Mennyit keres egy napszámos? A »fekete munkás«, ahogy ti nevezitek? / – Egy csornij rabocsij? Száz-százötven rubelt. / – Ezt már keveslem. / – Ne feledd, hogy ô mindent olcsóbban kap. / – Hogyhogy?” Hát így. Kevesli.
Illyés szovjet meghívásakor azt mondta volt Babitsnak – ez Vas István memoárjában szerepel –, hogy nem fogja megírni, amit lát (hanem annál jobbat). Ez az émelyítô attitûd abból fakad, amit Gide úgy fogalmazott meg: „szerettem volna, hogy mindez elbûvöljön”. Én nem bûvölôdni utaztam oda: ámde ez egyszerûen csak generációs különbség. Biztos nem azért mentem, hogy megértsem ôket és boldog legyek, hanem hogy megértsem a mûködést, közben pedig, boldogság, az nagy szó, mindenesetre prímán éreztem magam. Aki ábrándozik, kiábrándul. Onnan veszem, hogy én is szoktam ábrándozni. Kancsalul festett egek meg minden. Igaz, kommunizmusról nem. Igaz kommunizmusról sem.
Az a típus-vélemény ugyanis, miszerint „igen súlyos hiba volna, ha […] az ügyet tennénk felelôssé azért, amit a Szovjetunióban kifogásolunk” (Gide), súlyos hiba. Szerintem. „A Szovjetunió népe eléggé szapora ahhoz, hogy ne tûnjön fel az embernyáj megtizedelése.” Csak nem ezt „kifogásolja”? Ich habe, speciel, nyilván mert abban nôttem fel, die Schnauze voll, tele a pofám azzal a nyugatnémet bal-értelmiségivel, aki, persze szigorúan a vasfüggöny túlsó oldalán, ha nem is a szovjetónió, de az ügy után vágyakozik. Hogy magam is egy típus-véleményt mondjak. Szerintem nincs ügy, csupán gyakorlat, vagyis gyakorlatilag ügyködünk. Ebben nem vagyok biztos, csak ezt tapasztaltam. A többi kancsal festés. Néma csend.
„Amit Leningrádban csodálatraméltónak találok, az Szentpétervár. […] Nincs most ahhoz kedvem, hogy az Ermitázs csodás múzeumáról beszéljek. […] Leningrádból jövet még jobban feltûnik Moszkva esetlensége.”
* „Tifliszben láttam egy modern kiállítást, amelyrôl talán könyörületesebb volna hallgatnom.” Én pedig láttam a Piroszmanasvili-gyûjteményt, az tökéletes.
** Szocsi: „itt az a bámulatra méltó, hogy ez a fél-luxus, ez a kényelem a nép rendelkezésére áll – ha ugyan nem kell attól tartani, hogy akik itt laknak, megint csak, újra csak a kiváltságosak osztályához tartoznak.” Ha ugyan.
