NAGY ATILLA KRISTÓF:

Holdvilág

És a Hold is az átkozott képével. Megjött megint a frigid tepsi-pofájával. Ott lóg, alacsonyan, szinte elérhetném a kezemmel, arcán ragyák, belövések, kráterek. Nem néz a szemembe. Tekintete elsiklik a ház mellett, végigtarolja a nyomorult ecetfák legfelsô ágait. De ha elfordulok. Érzem a tarkómon. Szálakat nyújt le, áttetszô szálakat, síkos üveggyapotot, hajamba férkôzik, az agyamra tapad, amikor behatol, borzong a fejbôröm. Szürcsöli az agyvizemet, idáig hallatszik, de ha megfordulok – semmi, bámul csak az ûrbe, mintha mi sem történt volna. Legközelebb tükröt rakok az ablakba, elküldöm ôt is, meg a fényét is a francba, azt se tudja majd, merre van ez erre. De nincs tükröm. Ami volt, elvették, Újhold, telihold, fogyóhold, nézem, ahogy rohamosan fogy és pöffeszkedik, száguld az idô, kinyújtom a kezemet a rácson, hangtalanul rázom az öklömet. Hangokat ad, hallom.

Három éve ô irányít. A hülye szálaival. Elôször megijedtem. A párnába fúrtam a fejemet, majdnem megfulladtam. És átsütött a párnán, a függönyön, ablaktáblán, betonfalon, mintha egy kéz matatna gyengén a hajamon, és nem tudtam elbújni elôle, nem tudtam lerázni, lesöpörni azt a kezet, és megfogni sem, kibújni alóla. Csak nappal lélegeztem fel egy kissé, mikor délidôben a legjobban tûzött a Nap, de akkor is tudtam, merre jár, merre járhat, ha a napfényben eltûnt hajnalban vagy késô délután, akkor is meg tudtam mutatni a helyét az égbolton milliméteres pontossággal, és meg is mutattam – kezdetben csak a házban lakó embereknek, aztán már a járókelôknek is –, de nem hitték, vagy nem érdekelte ôket, nem is sejtették, micsoda veszélynek vannak kitéve, csak mentek tovább, cipelték tovább saját nyomorukat. Gondolj másra – mondtam magamnak gyakran, de mikor ezt mondtam, akkor is csak a Holdra gondoltam, és ezt is ô akarta, ô rendezte így. Láttam a felhôk mögött, akkor is, amikor hóvihar tombolt, láttam a házak túloldalán, tûzfalak árnyékába húzódva, láttam, amikor a talpam alatt vitt el a pályája a déli féltekén. Ilyenkor az ágyékom borzongott, mintha a kéz most a fanszôrzetemet cirógatná. Félelmetes, félelmetes, mondtam többször is magamnak a szoba magányában, és tudtam, hogy mosolyog, mosolyog odaát, valahol a talpam alatt. Olykor azt hittem, lerántom fejemrôl, akár egy pókhálót, a kusza sugarakat, kegyelmet kaptam néhány percre, vagy órára, de idônként végigsimítottam titkon a hajamat, nem, még nem csap le rám, aztán egyszercsak ott volt, egy mellékutca végén lebegett hatalmas vöröslô korongja, elállta az utat, nem is tudom, miért fordultam be azon a sarkon, nem volt arra semmiféle dolgom, ô rendezte így, biztos voltam benne, és rázott a remegés, letéptem a szálat, de csak a hajam volt, ott álltam a kezem közt egy véres hajcsomóval, autók, járókelôk, koraesti csúcsforgalom, álltam, üvöltöttem, ô meg röhögött, harsányan röhögött, ki is vörösödött még jobban, ha lehet, a koponyámban visszhangzott a hangja, és lecsorgott az az ezüstös gúnykacaj a gerincvelômbe, egész a farcsontig.

Le kellene lôni, ez jutott eszembe. De mivel? A puska nem hord addig, ágyú vagy rakéta megtenné. Az meg nagyon drága. Valami támaszpontra kéne belopózni. Napokig ez járt a fejemben, és a bosszú miatt ritkán jutott eszembe az a himlôhelyes pofa. Biztosan megijedt. Belát az agyamba. Sejti, hogy ellentámadásra készülök. Na, majd most elkaplak, biztattam magamat, és lementem a sugárútra. Sokáig néztem egy fegyverbolt kirakatát – nyílpuskák, távcsövek, túlélôkések, csupa praktikus holmi –, aztán benyitottam. A szûk helyiségben egy öregember ült csak, ôszülô bajusza a szájába lógott, zöld öltönyén néha megzörrentek a szarvascsont kézelôgombok, ahogy a fegyvereket tároló vitrinhez ütôdtek. Mit óhajt? – kérdezte anélkül, hogy a száját kinyitotta volna. Nem rontottam ajtóstul a házba, csak annyit mondtam, pisztoly kéne. Megkérdezte, mennyi pénzt szánok rá. Mondtam egy összeget. Azt felelte, annyiért csak nyílpuska van, elô is vette a legkisebbet. Zavartan nevettem, azt mondtam, otthon sok pénzem van, nagyon sok, nagyon sok! Pedig nem volt semmi, akkor már két hete feladtam az állásomat. Fel kellett, mert folyton maceráltak. A fônök mondta, ez így nem mehet tovább, ordított is, nem haragudtam, tudtam, a Hold az, a Hold bújt a fejébe a hülye csápjaival, azért üvölt, de közben nem is üvölt, csak tolmácsolja szegény, amit a Hold üzen. Összepakoltam a holmimat, és többet nem mentem be.

De hol is tartottunk? Ja igen, kérdi a bajszos fegyverkereskedô, mire megyek. Akkor már megmondtam, hogy Holdra. Azt felelte, vadászati tilalom van, a hód meg védett állat különben is. Védett vagy nem védett, nekem rakéta kell. Rakéta kell? Mindjárt kedvesebb lett, mondta, hogy az kijön a pénzembôl, csak várjak néhány percet, átmegy a raktárba.

Tíz perc is beletelt amire visszajött, két egyenruhás is ott volt vele, elôször azt hittem, a rakétát jöttek biztosítani, merthogy az ugyebár veszélyes dolog, és rossz kezekben galibát okozhat. Nézem a rakétát, de nem volt náluk sehol. Kérdeztem, elfogyott? Á, dehogy, felelte az egyik egyenruhás, a másik pedig villámgyorsan kicsavarta a kezemet, és a pultra lökött. Ne bántsanak, nyöszörögtem halkan, de lehet, hogy hangosan, akkor viszont ordítás volt, nem nyöszörgés, elég az hozzá, vittek az ôrszobára.

Az ôrszobán egy fiatal tiszt hallgatott ki. Mondtam neki, jó is, hogy behoztak, mert épp jönni akartam, feljelentést tenni. A Hold ellen?, kérdezte a fôtörzs. Honnan tudja? – feleltem lelkesen. Lehajtotta a nagy busa fejét, úgy súgta csak bizalmasan: Már figyeljük régen. Azt is hogy... Azt is. Fôleg a mozgását. Szegény fôtörzs meg lehetett fázva, mert idônként az arca elé tartotta a kezét, s mintha a könnyei is csorogtak volna. Jobbulást kívántam. Megköszönte. És azt is mondta, ne vegyek rakétát, igazat ad nekem, de az önbíráskodást legjobb elkerülni. Bólogattam. Mondta, majd értesít. Két hét múlva jött egy hivatalos papír, hogy az ügyemet lezárták, a nyomozást megszüntették. És akkor már tudtam, a Hold mozgatja ôket, de nem is áldozatok, inkább cinkostársak, holdügynökök, hát persze, miért nem jutott elôbb az eszembe, azért is beszéltek le a fegyvervásárlásról, azért csavarták olyan durván hátra a kezemet.

És a Hold ettôl nagyon nekibátorodott. Egyszerre két felôl, keleti és nyugati irányból tûzött be a hálószobám ablakán, rejtett szálaival kiégette a függönyt, a kanapét, és még a végrehajtónak álcázott ügynökét is rámküldte, aki elvitte a komódot és a kedvenc fotelomat. Ekkor már csomókban hullt a hajam, és a szabadon hagyott bôrfelületet kénye-kedve szerint pásztázta a Hold förtelmes, átható sugaraival. Bôrömön hamarosan égési sebek jelentek meg, ez már igazán tûrhetetlen volt. Lementem a sarki illatszerboltba, de csak napolajat lehetett kapni, holdolajat nem. Ezek is ügynökök. Ügynökök mind egy szálig, hiába hordanak átlátszó, fehér köpenyt és Triumph melltartót!

Eladtam az ezüst étkészletet, amit a nagyanyám hagyott rám, és utolsó pénzembôl felfogadtam egy magánnyomozót. A legolcsóbbat, egy vén csirkefogót, aki minden bizonnyal Sherlock Holmes-nak képzelte magát, mert a nyári melegben is kockás sapkát hordott, és egy pipa lógott a szájából, amit – talán takarékossági okokból – sohasem gyújtott meg.

Nemes egyszerûséggel csak annyit mondtam neki: Figyelje a Holdat!

Napokig nem láttam, aztán eljött, hogy jelentsen. Elôvett egy cetlit, arról olvasta fel, hogy az elmúlt héten mikor kelt, mikor nyugodott le a Hold. Üvölteni kezdtem: Maga szerencsétlen! A naptárból ezt bárki kiolvassa! Engem más érdekel, merre néz, ereszt-e sugarat, milyen színû sugár, milyen vastagságú, miféle titkos terveket szövöget!? Ezt mondja, jóember! Rázta csak a fejét, valamit hümmögött, aztán megesküdött nekem, hogy egy héten át az ablakban ült, megivott vagy három liter kávét, adjak két zöldhasút, és felejtsük el egymást. Felejtsük el egymást!? Üvöltöttem vele, a torkának ugrottam, fojtogatni kezdtem, elkékült az arca, asztmásan hörgött, kiguvadt a szeme, egészen úgy nézett ki, ahogy a Hold szokott, tudtam, ez is ügynök, szorítottam jobban, de letépte a kezem, leszaggatta a nyomorult, köhögve rohant a lépcsôn a kapuig, vissza se fordult. A körmöm alatt ott maradt egy darab a bôrébôl, alig lehetett kipiszkálni.

Akkor aztán nekimentem az éjszakának. Ahol sok a neon, ott gyöngül az ereje. Egész fellélegeztem, csak a rendôrautók elôl húzódtam olykor egy kapualjba, ki tudja, melyik van éppen rám állítva. Sok felhô volt, ám így is halványan motozott az a légies és láthatatlan sugár a fejem fölött, fôként mikor nyílt tereken haladtam keresztül, de ismertem már minden belsô udvart, mindegyik árkádsort, a mellékutcákban is csupán az erkélyek, balkonok takarásában haladtam. És akkor egyszercsak valami különös muzsika hatolt a fülembe, önkéntelenül is lassultak lépteim, megfordultam, mintha szirének hívnának, húznának egy nyitott ajtó felé. A küszöbön megálltam, a portál oszlopának támaszkodtam, és nem tudtam mozdulni többé, mint akit megkötöztek. A presszó kihalt volt, talán záróra lehetett, mert néhány szék az asztalra fordítva, lábait az ég felé emelve táncolt, táncolt minden tárgy, táncoltak a poharak, üvegek, a sötétre pácolt, rózsafa csapszékben, táncolt a pult, s a piszkosfehér pianínó, vagy csak én szédültem. Táncoltak, pedig nem is tánczene szólt. Inkább gyászzene volt az. Valami klasszikus. Bárokban, presszókban nem játszanak ilyet. A zongorista biztos csak gyakorolt. Álltam megbûvölve. A muzsika felkúszott az idegszálaimon, be a zsigerekbe, és ismerôs borzongás járkált a hátamon. A tarkómon neszezett, megborzongtam, gyanakodni kezdtem. Felnéztem. A zongorista kibukkant a fedél mögül, fényesre borotvált, tar kopasz feje volt, bôrén megcsillant egy távoli neonfény, vigyorgott, kérdôen nézett rám, és akkor rájöttem, rájöttem, mit játszik, Beethoven átkozott Holdfény szonátáját. És el akartam futni, de nem mozdult a lábam, rémülten ziháltam. Rosszul van, uram?, kérdezte a zongorista, hangjában gyilkos gúny, és abbahagyta, felállt, néhány lépést tett felém, üvölteni kezdtem, de mert nem szólt már a zene, megmozdult a lábam, és rohanni kezdtem, feldöntöttem négy-öt járókelôt, visszanéztem, láttam, hogy elindul utánam, percekig futottam, egy ismeretlen térre értem, fújtattam néhányat, a kabátom a karomra terítettem, és sétáltam, mintha csak egy lennék a járókelôk közül.

Nem vett észre a Hold, rendôrautó sem járt éppen arra, a zongorista ügynök is visszament a bárba. Sötét viharfelhôk gomolyogtak odafent az égen, sötétedett, az utcai lámpák sápadt fénykörében kutyák és gyerekek szaladgáltak. Ôk még nem is sejtik, mi készül odafönt...

A tarkóm nem bizsergett, sugár nem perzselte a fejbôrömet. Boldog voltam? Túloznék, ha ezt állítanám. Inkább nyugodt, de ezáltal sebezhetô. Elbíztam magam. Igen, itt hibáztam, mert egyszercsak valami csillogó ábra fényei tûztek a szemembe. A villanegyed egyik utcájában állt az az épület, és a falán egy hatalmas Hold látszott. Itt képzik ki a Hold ügynökeit. Egész testemben remegni kezdtem, nem is a félelem, inkább a düh miatt, mert egy rendôrt láttam a kapuban posztolni, jól sejtettem tehát, hogy a rendôrség is a Holdnak dolgozik. Nyugalmat erôltettem ideges arcomra, szelíd, már-már behízelgô hangon kérdeztem a rendôrt, miféle épület volna ez. A Török Követség, felelte a legnagyobb természetességgel, de nekem kitetszett ebbôl is az átlátszó hazugság, bokán rúgtam erre, hogy kínjában leguggolt, rúgtam volna még, de tartottam a többi holdügynöktôl, inkább elfutottam.

Eltévedtem. Hajnalodott, mire hazaértem. Reggelre meggyöngyül a Hold ereje, nyugodtabb az alvás, ha ugyan alvásnak lehet még nevezni azt a forgolódást. Mélyen elaludni? Ki tudja, hogy milyen sugármûszert dugdos a fülembe. Lézerkéssel kivágja a beszédközpontomat, hogy ne tudjak ellene sose tanúskodni, pedig már látom, és fel is göngyölítem a nagy összeesküvést, amiben benne vannak mind a rendôrök, a magánnyomozók és a törökök is. Van egy kebab-sütô a szomszéd utca végén, a Juszuf. Éveken át nála ebédeltem. Biztos ô csempészett valamit a húsba, sugárzó port, vagy egy vevôkészülékét, hogy fogékonyabb legyek a Hold adására. Kebabot sem eszem többé. Nem is ízlett soha. Akkor miért ettem? Manipuláció lesz ebben is!

És végre elaludtam. El. De minek. Azt álmodtam, hogy egy kesztyû vagyok. Sertésvelúr. És a holdfény belém bújik, felvesz. És megfojtom az öcsém. De nekem nincs is öcsém. Álmomban volt hat vagy hét. És sajnáltam ôket. Addig szorítottam a nyakukat, míg egy vékony kis szál maradt a kezemben, az tartotta össze a fejüket és a vértelen testüket. Egy ezüsthúr. Még akkor is beszéltek. Sôt madrigálokat énekeltek. És jött a Hold, és a sugarával hegedülni kezdett a nyakukon, a hat vékony ezüsthúron, s akkor sebzett állatok módjára felüvöltöttek a nyomorultak. Erre az üvöltésre ébredtem dél körül.

Szikrázóan sütött a nap, legalábbis úgy tûnt, éles fények kúsztak be a réseken, az ablakokat régen bedeszkáztam. A villanyt kikapcsolták, a könyveimet kezdtem eltüzelni, sajnos nagyon gyorsan égtek, a könyvtár rohamosan fogyott, akár a Hold, de a növekedés legcsekélyebb esélye nélkül.

Leültem egy parkba. Egy öregasszony mellé. Beszélgetni kezdtünk. Mondtam, hogy üldöznek. Azt felelte, ôt is. Ki? A fôbérlôje. Tévén jön az adás, néha pedig rádión. Mondtam neki, nem kell bekapcsolni. Ezen csak nevetett, bekapcsolás nélkül is érkeznek a jelek. Suttogóra fogta. Ha sötét a képernyô, akkor is ott látja a fôbérlôje arcát. Beszél hozzá. Bujtogatja, hogy szedje be a gyógyszert, egyszerre mindet, hogy aztán jól legyen. Kérdeztem, hogy a fôbérlôje is a Holdnak dolgozik. Furcsán végigmért csak. Fejtegetni kezdtem, hogy a tévéadást is mûholdról sugározzák, és a mûholdak a valódi Hold öccsei az égen. Biztos az öregebbik utasítja a fiatalabbikat. Erre elhúzódott, a gondolataiba mélyedt. Aztán csak felpattant, Rohadék! Rohadék!, azt hiszem, ezt sziszegte, miközben elrohant.

A lépcsôházban a szomszéd jött szembe. Hogy van a Hold?, kérdezte nevetve, mintha ez olyan roppant vicces volna. Pontról-pontra ismertettem vele, hogyan áll az ügyem, de láttam, siet. Menjen a Hold-szakértôhöz, mondta végül határozott hangon. Ki a Hold-szakértô?, kérdeztem tétovázva, mert szíven ütött, hogy valami fontosat nem tudok, s lám, itt egy laikus, akinek ez természetes. A Hold-szakértô?, tûnôdött a szomszéd a lépcsôn meg-megállva. A Hold-szakértô: asztrológus. Ez az! Forduljon, barátom, asztrológushoz!

Megfogadtam, amit mondott. Az asztrológus egy bérház negyedik emeletén lakott, talán padlástér volt. A szûkös kis lyukban bársonydrapériák közt trónolt egy alacsony széken, elôtte kristálygömb, az ölében macska. Nem ilyennek képzeltem. Azt hittem, ereje teljében lévô férfi, és keménykötésû, mint egy elhárítótiszt. Az asztrológus túl járt az ötvenen. Kövér öregasszony, a nyakán lógó bôrrel, száján karmazsinvörös rúzs vastagon. Azt kérdezte, hogy mikor születtem. Hogy jön ez most ide? A Holdról beszéljen, és ne hablatyoljon! Mondott ezt-azt. A féme az ezüst. Még jó, hogy eladtam a rohadt étkészletet! Mondta, hogy ezekben a hetekben gyenge. Tudom, ezt érzem a tarkómon. Valami konkrétumot végre! Azt csak pénzért. Erre dühös lettem. Milyen vastag és ráncos a nyaka! Megnyugtatott, ad néhány tanácsot. Napraforgó. Tegyem az ablakba. Már hogyan tudnám odatenni, be van mind deszkázva. És vegyek kutyát. Vegyek kutyát? Közelebb vont. Nem látom, hogy a kutya egész áldott este a Holdat ugatja? Hogy én erre eddig nem gondoltam? A kutya a Hold esküdt ellensége. És a sugarakat távol tartja? Magát a sugarat nem, de a káros hatást igen. Megköszöntem, és elindultam, hogy keressek valami házôrzôt.

Két napig kutattam. Addig nem aludtam. Végül egy utcasarkon megtaláltam. Egy koldus ölében ült, és a gazdája mocskos kezét nyalogatta. Nehéz volna leírnom, milyen is volt az az eb. Nem túl nagy, de nem is kicsi, a szôre talán szürke, talán fekete, hullámos. Csimbókokban lógott a hátán. A szeme csillogó, a füle kajla, de különös állású, mintha a porc eltörött volna benne.

Tud ez ugatni is?, kérdeztem a koldust. Tud, ha ad pénzt, felelte ez a torz arcú nyomorult, anélkül, hogy felnézett volna. Mert közben fetrengett a porban, a fekélyeket mutogatta az egyik lábán, a másikat meg lelógatta egy szuterén ablakán, hogy azt higgyék a járókelôk, csupán fél lába van. Elé szórtam némi aprót. Erre megragadta a kutya hátsó lábát, és durván csavargatni kezdte. Szegény pára felvonyított. Magától nem szokott?, kérdeztem. A koldus hamiskásan felnézett rám: Miért, magázódunk?

Mennyiért adná el? Azt felelte, nem eladó, munkaeszköz, de gyorsan hozzátette: mennyit ér magának? Nem volt semmi pénzem, így csak annyit mondtam, sokat. A koldus meg röhögött, ne kábítson, ember. Aztán észrevette, hogy egy óralánc lóg ki a kopott pantallóm zsebébôl, felé kapott, valami kétértelmû, mohó ragadozó-mozdulattal. Hátraléptem kissé, mert éreztem, nyert ügyem van. Mutassa csak!, emelte fel hangját, és még a lábát kis kihúzta a szuterénablakból.

Ezüstóra. Jár is. A nagyapámtól kaptam. Megér ez egy kutyát?, hosszan nézegette, alig akarta elengedni, de én lassan kihúztam a kezébôl a lánc segítségével. Odaadom, vigye!, mondta hirtelen, és hozzámvágta szinte szerencsétlen párát, nagyot nyekkent az eb. Savanyú szaga volt. És a szôre között ugráltak a bolhák. A koldus látta, hogy undorodva fogom ezt a lihegô televényt. Ne féljen, jóember, a kutya bolhája emberre nem mászik, jobb ízlése van. Ezen elnevetgélt, még a remegésrôl is megfeledkezett.

Rendre megalkudtunk, és vittem a zsákmányt. Hazafelé kárörvendô gondolatok kísértettek. Az az átokverte koldus, ül a holdfényben kint, zsebében az ezüsttárggyal, ami odavonzza nyomban a Holdat, ezzel az erôvel egy urániumrögöt is adhattam volna szerencsétlennek.

Otthon a kutyának tejet adtam és száraz kenyeret. Felfalt mindent, és csendben elszunyókált. Leszedtem a deszkát az ablakról, az ebet a párkányra tettem, és egy zsineggel a kilincshez kötöttem. A holdvilág betûzött, émelyegni kezdtem. Felkeltem, eljött az ideje, ugasson már. Szuszogott csak, aztán már morgott is, aludni akart a szemét, meg zabálni. Belerúgtam. Hosszan felnyüszített. Ez az! Ez már majdnem ugatásnak nevezhetô. Rugdostam még, de többé egyetlen hang sem hagyta el a torkát, lesunyta a fejét, behúzta a farkát, a sarokba kuporodott, és sunyin fel-felnézett. Ordítottam, ugass, mert megöllek! Nem ugatott, a Hold meg röhögött kint, egészen az ablak alá merészkedett, éreztem, hogy minden szálát, csápját a koponyámba akasztotta, turkál a kisagyamban, forgatja a szürke szövetek közt a láthatatlan fémkampókat.

Megfogtam a kutyát, a holdfénybe tartottam. Azt vártam, hogy eszelôs félelem tûnik fel pofáján. De megnyugodott, reszketése, ijedt zihálása alábbhagyott, s végül teljességgel elcsöndesült. S akkor mindent megértettem. A Holdat nem ugatja. A holdfénytôl megnyugszik: a Hold ügynöke ez is.

Hát persze. Miért is kellett a gazdájának ezüstóra!?

Kivittem a kutyát a fürdôszobába, a víz alá nyomtam. Vallasz, te szemét dög?! Felengedtem. Görcsösen kapaszkodott belém, prüszkölt, zihált. Ügynök vagy, te bolhás szemétláda! Ügynök vagy, nekem bevallhatod! Lenyomtam jó mélyre, sok buborék szállt fel, mint megannyi telehold. Na, most ehhez mit szólsz? Kihúztam a vízbôl. De nem mozdult, ernyedt végtagjai szanaszét álltak, fakó szôre szétterült a kádban, hajnalig hagytam a víz színén lebegni.

Mint ki jól végezte dolgát, óceánmély álomba zuhantam. De könnyelmû voltam, a deszkákat elfelejtettem visszaszögezni, csakis így lehetett ilyen rettenetes álmom. Az ágyon fekszem, mozdulni sem tudok, mintha megkötöztek volna, bár kötelet vagy szíjat hasztalan kerestem. A Hold ott lebegett egy arasszal az ágyékom fölött, és vigyorgott, fehéren vigyorgott.

Szülni fogunk, kedves asszonyom, mondta a Hold. Remegtem, és habzott a szám a félelemtôl. Nem vagyok nô! Kérem, ezt értse meg!, de ô csak röhögött. Császármetszés, mondta, és húsomba hasított, az ágyékomtól a mellkasomig felvágta a hasam a pengeéles sarló. Hasüregembôl véresen, nyákosan egy kutya ugrott elô, szakasztott olyan, mint amilyet megöltem. Asszonyom, a fia, mondta a Hold behízelgô hangon, és egy véres, piszkos körmû kéz elkezdett összevarrni cukorspárgával és zsákvarrótûvel.

Izzadtan ébredtem, s a kezem véres volt. De csak a kutya karmolta össze utolsó erejével a kézfejem. A kádban ott úszott a tetem. A hullamerevség beállt, de még nem oldódott. Szôrös karaj, ez jutott eszembe, ahogy a vágódeszkára tettem. Miféle adó-vevô lehet az agyába építve, vagy nem is az agyába?

Gyorsan kibeleztem. Belsô szerveit különféle zacskókba pakoltam. Aztán satuba fogtam a kutya fejét, és rókafarkú fûrésszel kettéválasztottam. Szép agya volt. Rózsaszín sár. Nem találtam a fejében semmiféle szerkezetet. Biztos biomechanikus. Bár nem tudtam pontosan, ez a szó mit jelent, mindenesetre nagyon találónak véltem. Biomechanikus, se drót, se jeladó szerkezet, dekóder, közvetlen delejes, magnetikus kapcsolatban a Holddal. Vagy távirányítású, valaki hipnózissal irányítja. És akkor felfénylett a valós összefüggés. A koldus is holdügynök, az asztrológus embere, meg a szomszéd is, aki az asztrológushoz irányított.

Fogtam egy tûreszelôt, a leghegyesebbet, és bekopogtattam a szomszédomhoz. Nem volt otthon, biztos továbbképzésen vett részt a szemét abban a félholdas házban, amit Török Követségnek álcáztak az ügynökök.

Egy sporttáskába csomagoltam a kutyabelsôséggel megtöltött zacskókat, és lemerészkedtem a forgalmas utcára. Noha nappal volt, verôfényes délelôtt, éreztem, hogy figyel, bosszút forral a Hold, mert túljártam az eszén.

Óvatosan mentem, el akartam kerülni minden rendôrt, törököt, magánnyomozót és koldust, már csak azért is, mert a táskámból idô közben csöpögni kezdett a kutyavér. Felszálltam egy buszra, ott figyelmeztetett egy nagyon kedves fiatalasszony. Láttam, hogy velem van, a Hold ellen harcol ô is, kacsintottam neki, erre gyorsan leszállt, és eltûnt a tömegben, nem akart lebukni, érthetô.

Az asztrológus azt mondta, nincs otthon. De én egybôl tudtam, hogy csak át akar verni, mert ha ô otthon azt mondja, hogy nincs otthon, akkor azt otthon mondja, tehát otthon van. Nagyon gyorsan rájöttem ezekre a rejtett összefüggésekre, és nemes egyszerûséggel azt mondtam, hogy ne hazudjon. Erre mérges lett, azt felelte – a még mindig csukott ajtó mögül –, hogy ô sohasem hazudik, csupán azt akarta ezzel jelezni, hogy ma nincs félfogadás. Akkor miért nem azt mondta?, kérdeztem, és dörömbölni kezdtem. Résnyire kinyitotta az ajtót, de csak addig, ameddig a biztonsági lánc engedte. Mit akar itt?, rikácsolta. Mutatok valamit, válaszoltam, Biztos érdekelni fogja, és egyetlen rúgással betörtem az ajtót.

Ott állt hálóingben. Rúzs nélkül, bársonyköntös nélkül, a fején hajcsavarókkal. Maga elé kapta rémülten a kezét és hátrált a kis, kamraszerû szobájába. Maga küldte rám?!, ordítottam, miközben ellöktem. Maga küldte rám, vén rohadt szipirtyó, azonnal vallja be! Sikítani kezdett. A mellére ültem, húsos felkarjára könyököltem, hiába hánykódott alattam. A koldust és a kutyát te küldted ellenem! Mit tudsz a törökrôl, a Török Követségrôl?! Meg kell tudnom mindent! Csak visított a ringyó, nem mondott semmit sem. Kezdtem a türelmemet elveszíteni. Itt a kis barátod, mondtam neki akkor. Edd meg, amit fôztél! Elôvettem egy marék kutyabelsôséget, és letömtem a torkán. A szipirtyó öklendezett, hörgött, mint két rohadt telihold kiguvadt a szeme. Folyt a sötétvörös vér a lötyögô tokáján, a szája körül is elkenôdött ez a fáradtbíbor fény, mint amikor elôször láttam a rúzst cserepes ajkáról szinte lecsöppenni.

Már a második zacskónál tarthattunk, amikor két alak ugrott rám, és injekciót nyomtak a karomba. Csak annyira emlékszem, hogy valaki így szólt: Alvás indul, három, négy, és ötre elaludtam.

Egy szimpatikus fôorvos ébresztett. Bajuszos volt, és fehér köpenyt viselt. Rögtön azzal kezdte, hogy ô a Nap ügynöke. Gyanakodni kezdtem, a fehér a Hold színe. Ez csak megtévesztés, felelte nevetve, rögtön leleplezôdne, hogyha aranypalástban járna. Logikus érvelés, hinnem kellett neki. De nem értettem, miért nem hagyták, hogy leszámoljak a közös ellenséggel. Azt mondta, hogy az asztrológust már régen figyelik, nyomra vezet a mozgása, s abból, hogy kikkel érintkezik, következtetni lehet a Hold titkos terveire, ezért nem akarták, hogy megöljem. Elnézést kértem, és az orvos megbocsátott, azt mondta, hogy tudja, én csak jót akartam.

Aztán bevezetett a Nap titkos szentélyébe. Mondta, injekciót kapok, amiben napfény van, így immunis leszek a holdsugárzásra, és elektródákon napfényt vezetnek a koponyámba, hogy az agyam kilökje magából a holdvilág hideg fémkampóit.

Harmadnap bejött a fôorvos, és egy szûkös kis szobába vezetett. Az ablakon rácsok. Azt mondta, hogy titkos feladatot kapok. Vezessek naplót a Hold mozgásáról, üljek le egy székre, és egész nap, egész éjszaka figyeljem.

Kissé megijedtem, azt kérdeztem, hogy: ide bezárnak? De ô megnyugtatott. A rácsok azért vannak, hogy a holdfény kártékony sugarait, s a sugárnyalábokon érkezô rejtjeles üzeneteket leárnyékolják. Este volt. Lekapcsolta a villanyt. Odakint szikrázott a telihold. A fôorvos halált megvetô bátorsággal a holdfénybe lépett, felhúzta az alkarján a köpenyt, megforgatta kezét a metszô sugarakban, aztán az arcát is odatartotta, mint aki napozik. Látja?, kérdezte halkan. Váratlanul kinyitotta az ablakot. Ne!, sikoltottam, de ô ott állt, szinte élvezkedett a gyilkos sugárzásban. Jöjjön ide, mondta. Nem megyek, feleltem. Kinyújtotta kezét, lassan odahúzott. Nem éreztem semmit. Nem fájt, nem irritált. Csodákra képes ez a rács.

Amíg a rács mögött van, nem lehet semmi baj, mondta a fôorvos, és otthagyott az ezüst derengésben. Az ajtóból még visszafordult: akár ma is elkezdheti. Bólintottam, leültem a székre, és a Hold útját követve jegyzetelni kezdtem.

{short description of image}

GYÖRE BALÁZS:

Margit lakása

Feleségemnek: Adrienne-nek

Margit állandó barátja egy nála körülbelül 30 évvel idôsebb férfi volt. Híres geológus, tudományos címek birtokosa, szakkönyvek szerzôje. Siófokon élt, egy tóparti házban, egyedül. Margit minden hétvégét nála töltött. Kapcsolatuk titkos volt. Kevesen tudták. Én tudtam, de nem volt szabad senkinek elmondanom.

Nyaranta Jugoszláviába utaztak, a tengerpartra. Margit imádott napozni (úszni kevésbé). A férfit a nô apjának nézték a szállodában (nagynéném mesélte, nevetve, úti beszámolójában). A neves geológus egyébként feleségül vette volna Margitot, de ô nem akart hozzámenni (sosem indokolta, tudomásom szerint, miért nem). Még az ôsidôkbôl emlékszem a szikár férfira: látom a jelenetet, amikor legelôször jött ki hozzánk Újpestre, kiszáradt fa, hórihorgas, sovány, kicsit ijesztô egy gyereknek. Szemüvegben, bokáig érô, barna bôrkabátban, derekán szorosra húzott öv, jött végig a gangon, lassan, mint egy kísértet. Nagyon magas volt. Én már akkor öregnek láttam (pedig nem volt az). Családunk tisztelte. Anyám rendkívül okosnak tartotta (a mai napig szokta idézni ôt). Korán megözvegyült. Rák-betegségben szenvedô feleségét egyedül ápolta, hosszú idôn át, Budapesten, majd az asszony halála után a Balaton mellé költözött. Margit és a híres geológus kapcsolata nagyjából 30 évig tartott. A férfi – a sors fintora? – túlélte Margitot. Siófoki házában halt meg, egyedül, közel a 90. évéhez (napokkal késôbb fedezték fel a szomszédok a holttestet). A kalapját és a zsebóráját én örököltem (újabb fintor?). Hát ez a férfi vásárolta a Pannónia utcai (illetve az ezt megelôzô farkasréti) lakást Margit számára, az ô nevére.

Végigköhögi, csúnyán, az éjszakát, a bal oldali szomszédom, hallom, hallgatom, a vékony falon át. Férfi.

Mintha együtt látnád életed szereplôit. Elsuhannak melletted az utcán. Most nem az emlékek, hanem a szereplôk jelennek meg, bukkannak föl, egymás után; egyesek megérintenek, mások visszanéznek – jééé! –, megint mások mintha mondani akarnának valamit, mintha hozzád beszélnének (vagy kérdeznek inkább?). Majd te kapod föl a fejed, csodálkozol, megbámulsz valakit. „Te ki vagy?” – kérdezed. „Nem ismersz meg?” „Nem, nem.” Pereg elôtted az életed filmje. Nem korai még ez a vetítés?

Feljössz az utcáról Margit lakásába, menedéket keresve. A szereplôk utánad jönnek. Már mindenki itt van. Megtelt a lakás. Nem férünk el. Mit jelent ez az egész? Meg fogok halni? Miért gyûltek ennyien körém? Mit csinálnak velem? Megölnek? Ki kellene nyitni az ablakot, nincs levegô, fulladok. Mit szól ehhez az emberke a villanylámpában? Mit csinál? Hagyja? Nem segít? Csak figyel? Közönyös? Észrevette, mi történik, mi készül itt? Meddig leszünk együtt? Mostantól mindvégig?

„Ha egyszerre szembetalálnánk magunkat életünk eddig lepergetett regényével… vállalhatjuk-e? megtagadhatjuk-e szabadon?”

Kicsi kis Margit, te, tíz éve halott! Margaret, Mal´gorzata, Margarete, Marguerite! Fiatal halott a föld alatt! Hey, you! Egy nap vérezni kezdtél a te lakásodban. Szivárgott, szivárgott belôled, majd hirtelen elöntött téged a vér. Az orvosok megpróbálták kiégetni belôled a daganatot. Nem sikerült. Föllobbantak, és hatalmasra csaptak a fájdalom lángjai. Kigyulladtak az összes olajkutak. Égtek, éjjel-nappal, az óriás tüzek. És te tudtad, mint jó geológus, hogy nincs ember a földön, aki el tudná oltani ôket. Kicsi Margit! Néném! Margit!

Szilveszter este már félálomban voltam Margit lakásában, amikor megszólalt a kaputelefon. Kipattantam az ágyból. A barátom jött, hozott egy üveg pezsgôt, hogy koccintsunk az új évre. Nem voltam biztos benne, de mintha a Für Elise dallamát hallottam volna a kaputelefonban. Másnap délután megbizonyosodtam róla, a lányom szólaltatta meg a dallamot: é-disz, é-disz, é-há, dé-cé-ááá.

Medve Gábor a fogdában, a falon át hallja, hogy egy növendék a Für Elise-t gyakorolja, egy helyen mindig melléüt, és az öreg katonakarmester mérgelôdve igazítja helyre tanítványát.

Medve Gábor a szökéséért került fogdába. A senki földjén járt egy ideig. Két ország határán. Medve Gábor (korábban) hitt abban, „hogy a gyarló szavakon és nehezen kormányozható tetteken túl sokkal épebb és egészségesebb titokzatos megértés köti össze az egyik embert a másikkal. Hitt abban, hogy egyenesen beleláthatunk egymás lelkébe. Most ez a hite megingott… Birkóznia kellett a kételyeivel életre-halálra, mert ha ez a rejtélyes, mély, eszköztelen megértés nincsen, ha csak délibáb volt, akkor teljesen magára marad, kiszakad a világból, nincs többé semmilyen útja az emberekhez. Hiszen beletörôdhetnék, hogy az, aminek látszik: élhetetlen, bánatos, elég gyáva és sok tekintetben ostoba kis nyomorult. De ez csak alkalmi szerep volna, amit azért játszik el nekik, mert nem tudnak többet felfogni belôle. Ô maga nem volna jelen, valóságosan. Hinnie kellett tehát mindenáron, és reménykednie, tûzön-vízen át, mert ezzel az utolsó szállal kapaszkodott az emberi világ valóságába. Nagyjából semmi mással nem törôdött.”

Fél hat.

Margit lakása most az én fogdám. Megszöktem, börtönbe kerültem. Ketrecbe zártam magam.

„Miért szöktél meg, felelj!”

Saját magamtól is elszakadtam.

Legutoljára karácsony másnapján hallottam a Für Elise-t: a lányom játszotta a pianínón, nálunk, a Bartók Béla úton, családi körben, rokonoknak.

„A távoli háromnyolcados csörgedezés végre elérzékenyítette.”

Lehetséges, hogy mégis a gyerekkorból származik valamiféle gazemberség? Az én rejtett gazemberségem? Onnan jön a rossz? Onnan, ahova már az emlékezés nem tud behatolni? Tehetetlen.

A cellában lehet csoszogni, fel-alá. És várni. Nem a szavakat, hanem a megértést. Földhözragadtan, röghözkötötten.

„A zongoraszó, az Albumblatt für Elise egészen halkan, de még mindig hallatszott a falakon át. Vagy csak képzeli?”

Egyenes, kemény deszka a fekhely.

Margit lakásában van most a legelsô hûtôgépünk, amit még a 60-as évek legelején vásárolt anyám, csodamód, az IKKA-ban (utalványos-dolláros üzlet; régen megszûnt). Márkája: Electrolux (svéd-angol termék). Megvolt már Újpesten is, Erzsébet utcai szoba-konyhás lakásunkban. A külseje fehér (arany díszítéssel), a belseje: kék. Ajtaja kulccsal zárható (hová lett a kulcs?); nagyot csattant, ha becsuktuk; be kellett csapni. A tetején, hátul lehetett beállítani a hûtési (7+max.) fokozatot. Hangtalanul mûködött (nem úgy, mint az orosz gépek). Kezdetben sokszor csináltunk fagylaltot a jégkocka készítésére való két kis tartályban (nem sikerült úgy, mint a cukrászdai, de fagylalt volt). Élveztük háztartásunk második komoly szerzeményét (az elsô a villanytûzhely, csak hát az nem nyugati, hanem egyszerû magyar termék). Érdekes (a legérdekesebb?!), hogy a harmadik egy írógép volt: Erika (zöldszínû; a tokja: szürke). Hogy miért vásárolt anyám Újpesten írógépet, számomra máig is rejtély, hiszen akkoriban erre semmi szükségünk nem volt.

Amikor átjöttem a Pannonia utcai lakásba, mûködtetni akartam a hûtôgépet, bekapcsoltam, ám ahogy bedugtam a csatlakozót a konnektorba, szikra pattant ki belôle, kialudt a lámpa az elôszobában, és lecsapódott a villanyóra. Sötétben maradtam.

Ki kellene menni Újpestre, utánajárni a gazemberségnek. Hátha találnék valamilyen nyomot, jelet, lebontott házunk helyén. Megtudni: szeretetre méltó voltam-e? Lehetett engem, mint gyereket, szeretni? Kötelezô volt? Egyszer, régen, apám a gyerekek angyal-arcáról beszélt. Nekem is angyal-arcom volt? Mit vesztek el most végérvényesen? Kit? Mi lesz belôlünk?!

Margit lakásában senkit sem kell ápolnom (legfeljebb magamat). Nem kell reggelit készítenem idôre, nem bajlódom morzsákkal a konyhában. Nem sípol a vízforraló. Itt nincs háztartás. Nem hív be apám a fürdôszobába. Nem mosok, csak lötybölök. Itt nem vagyok ápoló-fiú. Nem gyûlik a szemét.

A tavasz, 1997 tavasza, a szüleimnél töltött idô sok mindent lerombolt bennem. Senkit sem szeretek? Elfogytak az érzéseim? Magamat sajnálom?

Egy állványról zuhantam le éjjel álmomban, de szerencsére megmenekültem, nem törtem össze magam, élek.

Ne sajnáld és ne sajnáltasd magad!

Ki hagyott magamra?

Kardigánok! Margit puha tapintású pulóverei! Kékek! Hogyan kerülhetnék a közeletekbe? Hogyan érinthetném meg arcommal azt, amibôl vagytok: anyagotok, mintáitok? Hogyan bújhatnék hozzátok? Bolyhok! Örökre elvesztetek? Lágyság, simaság! Hol vagytok? Gyermekkorom hópelyhei kavarognak elôttem. „Miért van, ami nincsen?”

Ami van, az mindig a múlt?

Zajt hallok a fürdôszobából. Fölállok az asztaltól, hogy megnézzem, mi történt. A körömkefe a kád szélérôl lezuhant – magától? – a fürdôkád aljára, a lefolyónyíláshoz.

Amit írok, töredékes. Törnek a szavak is. Nem tudom, hogyan vigyázzak rájuk.

Van úgy, hogy én tördelem szét a sorokat, én török-zúzok, miközben írom, például, ezt a lakást, és teszem fel kérdéseimet, amik többnyire mások kérdései (is), elôdöké és utódoké.

Próbálom egybetartani Margit lakását. Ne essen szét. Ne hulljon darabokra. Ne zuhanjak ki az utcára. Próbálom egybetartani az életem. Késô? Csak cserepek maradtak? Ragasztgatás? Mi az életem? „Ami kitelik belôled (eszedbôl, érzelmeidbôl, satöbbi), az az életed” – mondja a barátom. „Nincs más, nincs több… Ilyen egyszerû.”

Megtalálta-e Margit a saját életét? Vajon a saját életét élte? Miért halt meg, sietve, korán, abban a végzetes betegségben? Miért volt olyan sürgôs? Magyarázatot szeretnék? Vagy én szeretnék (tudnék?) elmagyarázni Margitnak valamit? Most? Ennyire kevés, ennyire szánalmas volt az élete? Valóban? Nem rejtôzött benne több? Mi történt vele? Történt vele egyáltalán valami? Beteljesített valamit, amirôl sohasem tudhatjuk meg, mi volt az? Újra kérdezem: belekerült ô maga az életébe (a saját életébe)? Hogyan lehet bekerülni? Hogyan juthatunk be a saját életünkbe? Én kikerültem belôle? Hogyan kerülhettem volna bele Margit életébe? Bárki életébe.

Sohasem mondtam neki: Margitka. Mindig csak: Margit. Kicsinyítô képzô nélkül szólítottam meg, mindig, mint mindenkit (ha egyáltalán megszólítottam bárkit), és róla is mindig kicsinyítô képzô nélkül beszéltem (és beszélek), mint mindenkirôl (ha egyáltalán beszéltem-beszélek bárkirôl).

SZÉLES MARGIT (teljes nevén és csupa nagy betûvel említem most) nyugdíjazása elôtt két és fél héttel halt meg. Nyugdíjba vonulása után élhette volna a saját életét? Leköltözött volna Siófokra, öreg barátjához? Élettársa lett volna? Nem hagynak nyugton a kérdések. Nem tudom elhessegetni magamtól ôket. Mi volt életének az értéke? „…egyetlen eredménye az életnek a múlt, az idô, melyen már, jól-rosszul, keresztülgázoltunk,” Mindenki keresse a saját halálát? Nem! Nem? Mindenki keresse a saját életét!

Margit is szeretne mondani nekem valamit? Most mit mondana? Vagy kérdezne inkább? Nem számít, amit mondana? Már nem érdekes, hagyjuk? „Miért fáj, ami mindegy?” Most szeretnénk egymással beszélni, amikor a valóságban ez már nem lehetséges? Most jött el az ideje? Miért, miért, miért? „Minden lejátszódhat újra, holott megismételhetetlen, minden megváltódhat, holott megválthatatlan, jóvátehetô, holott jóvátehetetlen, és vadonatúj, holott végérvényesen vége van.” Most szeretnénk érzést vagy akár álmokat használhatóvá tenni egymás (vagy az élet) számára?

„Csak a halotthoz van út.” Csak a halotthoz van út?

(Részlet a Liget Kiadónál hamarosan megjelenô könyvbôl)

{short description of image}

BÉKÉS PÁL:

Bélyeggyûjtemény

Aranykor

Az Alcatrazt, a San Francisco-i öböl sziklasziget-börtönét gyilkosoknak szánták – többszörös visszaesôknek. Szökni nem lehetett. Aki rászánta magát, átjutott az ôrökön, a magasfeszültségû szögesdróton, annak jeges tengeráramlatokkal kellett szembenéznie.

Az egyetlen börtönlázadást vérbe fojtották. Az egyetlen szökevény, aki mégis legyôzött minden akadályt, a vízbe veszett. Az ôrizeti rendszerrôl a sziget hírhedt vendége, Al Capone is keserves elismeréssel nyilatkozott.

Az Alcatrazt folyamatosan támadta a sajtó. Végül bezárták.

Májusonként, a bezáratás évfordulóján a Volt Ôrök Baráti Köre vacsorát rendez a börtönudvar gyomverte betonján. Sörözgetnek, dalolásznak. Meghatottan emlékeznek az aranykorra, amikor még életfogytosok eleven zsivaja töltötte be a ma oly csöndes cellákat.

Könyvtár

A határmenti falucska könyvtárosnôje kávéval kínált, aztán azt mondta, ráérünk még, nézek-e addig háborút?

A könyvtár lapos tetején bámészkodók. Úgy száz méterre csíkos sorompó két uzsonnázó határôrrel, a túloldalon falu, épp mint ez.

Égett a fôutca. Egy szélsô ház udvarán aknavetô, hárman sürögtek körötte, a rézsútos csôbôl gránátok süvítettek a messzibe. Aztán menekülôk rohantak a fôutcára, megpakolva, görnyedten a sorompó felé. A határôrök feleresztették a rudat, aztán le. Uzsonnáztak tovább.

– Ez van minden délután – mondta a könyvtárosnô. Az órájára nézett; terelgetni kezdte a bámészkodókat befelé.

A teremben üdvözölte a megjelenteket, és felém fordult:

– Most hallgassunk meg egy szép elôadást az irodalomról.

{short description of image}

TÁRCATÁR

Rom
A szovjetónió története 7.

A zászlóalj politikai tisztjétôl, elfelejtettem a nevét ôrnagy elvtárstól hallottam elôször úgy 1968-ról. Úgy, hogy valaki állítólag tényleg részt vett Csehszlovákia szovjet megszállásában. Vagyis biztos nem tôle hallottam, hanem róla: mondták róla. Ez nagyjából 1971-ben történt, sorkatona voltam a 7015-ös számú önálló ôr- és díszezredben. 68 nekem nem jelent semmit. Az, hogy „mi hatvannyolcasok”, nekem nem jelent semmit. „Der Men- / schen Worte verstand ich nie. / Ez a sor nekem sose jelentett / semmit. Nem tudom, értik-e?” (Tasnády Attila)

Az egyetemen a hetvenes évek közepén a vissza Marxhoz volt az aktuális program. Ezt találtam, ebbe kerültem bele, próbáltam valahogyan megérteni. Eleve már azt is, hogy honnan vissza, ennek az egész ügymenetnek milyen aktuális kanyarulataiból, lenin- sztalin- maoizmusból, egyebekbôl, leginkább mégis abból a világból, a hetvenes évek Magyarországából. Innen vissza Marxhoz. Ezt nemigen értettem.

Itt, úgy látszik, valamit nagyon nem értek. Ráadásul engem, hogy úgy mondjam, késôbb vettek föl a bölcsészkarra, vagyis hát háromszor nem, csak negyedszerre, nem is tudom, hogy akkor meg miért, és csak levelezôre, aztán meg hihetetlen sokat kérvényeztem, amíg átkerülhettem nappalira. Na most nekem az egyetemen, azon kívül, hogy leánytömegek vonulnak szigorú, de megengedô arckifejezéssel le s föl a folyosókon, az volt a másik jelentôs élményem, hogy itt egy csomó kedves és okos fiú, akikkel egyébként szombatonként együtt focizok a Ligetben, valamiképp vissza készül Marxhoz. Hát az meg mi a csuda. Nekem mindenesetre nem ment.

Nem mintha rájöttem volna arra, hogy nem stimmel. Nem jöttem rá, hanem föl se merült. Nem tudom rendesen elmondani. Egyszerûen nem passzolt hozzám, nem felelt meg. Nem ízlett. A mi örökös, unalmas, neurotikus családi keresztény-úri-középosztály-retorikánk például kifejezetten dühített, viszont ilyesmi ízlésproblémáim nem voltak. Vagyis nem egészen, mert a deklasszálódás alaposan belezavar az ízlésbe, mégis, legalább azt tudtam, hogy mi honnan beszélünk, még ha én inkább szívesen nem beszéltem volna úgy. Azt azonban nem gondoltam, hogy a komcsik, úgy ahogy vannak, gazemberek. Hanem, hogy akad bûnözô és akad mindig megváltó is, és nem kell bûnözni és nem kell megváltani. Hogy persze van, aki egyszerûen csak úgy döntött, hogy uralmat akar, és mindig találni elszántan szolgálni kívánó, magát mások szolgálatával azonosító fanatikust, viszont ebben a leosztásban azért nem muszáj részt venni. Emlékszem jól, hogy, ez se lesz elég pontos, respektáltam azokat, akik hittek abban a dologban, most nem mondom meg, miben, noha ôk belül voltak, én meg kívül, és ez folyamatosan világossá is volt téve. Lehetett érezni. Barátságosan, de kihagytak. Nem vettek be, nem mondták meg. Tulajdonképpen miért nem vesznek be? Rendjén van, hogy nem, mégis kicsit, az talán erôs, hogy fájt, mindenesetre nem esett jól. Nekem nem kellett rájönnöm semmire, tehát arra, hogy például a szovjetónió nem jó dolog, nem jöttem rá, mert soha föl se merült bennem, mivel úgy tudtam, fogalmam sincs honnan, arról voltam értesülve, hogy borzalmas rossz. Így voltam körülvéve. Ôk nem. Ez, ha nem is borzalmas, de rossz volt. Nem érteni valamit, ami másoknak nagyon megy, kimaradni rossz dolog.

68-at végképp nem értettem. Hogy Prágai Tavasz, meg emberarc, aztán meg csomóan tiltakoznak, kilépnek a pártból, és így tovább. Miért léptek be egyáltalán? Hol van az, mégis ki volna, akinél tiltakozhatni. Milyen alap? Tényleg rájöttek arra, hogy izé, hogy a Szovjetunió beavatkozik? Csak most vették volna észre? Hát nem az-e épp a szovjetónió, ha valami, hogy eleve beavatkozik, hogy nem bevonul, hanem bent van, és csupán ezt demonstrálja olykor, ha valami mocorog, jön még kis erôsítés, aztán odasóz, amíg kuss nem lesz, vagy rosszul tudom? Nyilván rosszul tudom, mert mások másként tudják, és kész, csak azt próbálom itt valahogy megérteni, amit nem értek. Párizst meg végképp nem értem. Van egy úgy-ahogy mûködô, szarul, durván, igazságtalanul mûködô, normális, egészen konkrétan szabad rendszer, és azok a csávók ott, vagy rosszul látom?, most szépen széjjelverik, és a szovjetóniót akarják helyette. Marx-Engels-Lenin-Sztalin-Mao-t vagy mit. Trockijtól Titóig. Nem mintha bele akarnék szólni. Csak nem akarom érteni.

Például van, nem tudom honnan, egy Trockijtól Titóig címû könyvem, 1952. Szikra, megjelent 7 ezer példányban, írta J. Klugmann, angolból fordították, nincs odaírva, kicsoda. Kinyitod, és nem hiszel a szemednek. Bárhol felütöd, és nem. Szerintem ilyen. Bárhova nézel, nem hiszed el. Akkor meg innen hova vissza? Mi az az ártatlan alap, amibôl ilyesmi kibújik?

(P. S. Egy újságkivágat, ügyetlenül megírt szöveg, nem egészen ide tartozik, de ebben a könyvben találtam. „A nagyszerû karmester, Grúzia népmûvésze, amikor Berija dolgozószobájába vezették, már nem látott. A vallatások idején ugyanis megvakították. Beismerô vallomást követeltek tôle arról, hogy tagja volt egy kártevôkbôl, kémekbôl álló csoportnak, amelyet Párizsból irányítottak. A karmestert bevonszolták Lavrentyij Pavlovics Berija elvtárs dolgozószobájába, aki e szavakkal fogadta: Önt munkatársaim leleplezték, és Berija elvtárs, válaszolta a nagy muzsikus, nem vagyok bûnös, és ezzel ön is tisztában van. Honnan tudhatod te, hogy Berijával beszélsz?! Hiszen te már nem látsz! Abszolút hallásom van, Lavrentyij Pavlovics, bárkit felismerek a hangját hallva. És akkor Berija így szólt azokhoz, akik odavezették a grúz nép géniuszát: Verjetek szöget a.”)

Nem értem az emberek beszédét.

(1998. június 17.)

{short description of image}