CSIKI LÁSZLÓ:

Fél évvel azelôtt, hogy Rudolf Institutoris elsô ízben jött koncertezni Pestre, az összes zenebolond ingyenjegyért kezdett kuncsorogni, és az összes sznobnak megviszketett a kecskebôr bukszája. Akárcsak ôket, engem is inkább a zongorista személye és hírneve érdekelt, semmint a zenéje. Jó húsz évvel ezelôtt, amikor a Mestert még Lakatos Rudinak hívták, mellette csépeltem a dobot egy vidéki étteremben, és most se hittem, hogy nagyobb lelkesedéssel veri a billentyûket, mint akkor ott, a gyertyafényes füstben. Úgyhogy nyugodt lélekkel rámoltam ki a budai villát, amíg a tulajdonosok oldalvást bámulták ôt a hangversenyteremben.

Keresgéltem, válogattam a fiókokban, és én is Rudolf Institutoris zongorajátékát hallgattam a rádióból. Meglepett, hogy mégiscsak mámorosabban seper végig a billentyûkön, mint múlékony ifjúkorunkban. Reméltem pedig, hogy ô is unja már a szakmáját, akárcsak én. De ô csak zenélt. A csalódással elegy csodálat nem gátolt abban, hogy minden értékes apró tárgyat, papírt a táskámba rakjak a félhomályos idegen lakásban. Még ajzott is a játéka: ha te úgy, én is úgy! Mindent bele! Áradt közben a zongoraverseny hangja.

Az lenne az igazi, morfondíroztam, ha Rudolf Institutorist magát rabolnám ki, a szállodaszobáját legalább. Akkor ismét nagyon együtt volnánk mi ketten, ahogy mondani szokás. Mi ketten, vénülô virtuózok. Ezt kapd ki!

Mindent csak loptam, semmi nem az enyém, mondta másnap Rudolf Institutoris, amikor mégiscsak felkerestem. Az összes billentést, minden kéztartást tanultam, ellestem valakitôl. Én nagyon szegény vagyok, öcsi! Akár egy börtönbôl frissen szabadult rabló. Az sincs, aki befogadna.

Ültem vele szemben a barnára pácolt üveges asztalnál, a szálloda elôcsarnokában, és ha nem boldogított is, megnyugtatott a vallomása. Hogy még mindig egyformák vagyunk, noha nem azonosak húsz évvel ezelôtti önmagunkkal. Más szinten, mondhatná valaki, más szinten persze, de azért ugyanúgy. Én is mondhatnék neki hasonlókat. Hátra is dôltem a karszékben, próbálgattam magamban a mesémet. Én ültem a kijárattal szemben, néztem a keményfa ajtót, mert azért esetleg engem is felismerhetnének, akárcsak ôt, a nyilvánosság viszont mégsem ugyanazt jelenti kettônknek. Nekem nem csak az alkotói kételyeimet kellett eltitkolnom, hanem a szereplésemet is. Ezt kapd ki!

Ültem, leskelôdtem és morfondíroztam ott, talán egy kissé még önelégülten is, amikor két dolog jutott eszembe egyszerre. Hogy azért ennyire ôszinte hozzám ez a Rudi, mert nincs más, akinek elmondhatná a nyomorúságát. Lebecsülés-számba ment a bizalma, én voltam jobb híján az a balek, aki ha továbbadná is a vallomását, senki nem hinne neki. Tudta ez, hogy már csak azért sem fecseghetnék, mert ahhoz fel kellene fednem magamat. Egy senki voltam ott éppen, nem csak titkos, hanem nemlétezô személy. A másik gondolatom végén ugyanoda értem, ugyanahhoz, önmagamhoz, a jelentéktelenségemhez. Vagyishát, úgy érezhette a mûvész úr, megtisztel a vallomásával, és hazudott is talán, hogy a kedvemben járjon. Tartotta annyira magát, hogy esendônek is mutatkozhatott. Nekem viszont még nála is kisebbnek kellett lennem, hogy azért az ô nagysága is kitessék. Efféle vallomást csakis egy nagy ember engedhet meg magának. Egy senki elôtt, persze. A Times riporterének soha nem mondott volna ilyeneket. Nekem meg hálásnak is kellett volna lennem cserébe a bizalmáért.

Nem is feleltem egyebet, minthogy én állom a cechet, és fizettem is a sznobok pénzébôl. Na, ezt kapd ki!

Szép, kifinomult arca volt közben, mint ki tudatosan öregszik, kimûveli, gondozza a vonásait. Idôtállónak hatott, akár egy rövid, törékeny zenemû. Nem is hagytam tovább beszélni, nehogy elrontsa magát. Minden vallomás szemérmetlen, de az övé egyenesen obszcén volt, mert nem illett hozzá. Ô viszont tovább próbálkozott, s az erôsködéstôl már-már úgy látszott, komolyan gondolja, mi több, valóban ôszinte akar lenni, nem csak nekem játszik. Az ôszinteség pedig tragikus. Természetes is lehetne, de tragikus. Szembesül az ember önmagával, ahogy mondani szokás, és ezt még nézi is valaki idegen. A tetejébe, ha egy elôadómûvész, aki mindig másokat követ, találkozik önmagával, és rádöbben, hogy ô nem Beethoven… Hát még, ha nem is Lakatos Rudi! Készít akkor magának egy szép, kimûvelt arcot, és nyakkendôt köt alája. Meg leül egy rablóval lelki életet élni! Azt képzeli, az élet mélységeibe pillant be ilyenkor, s még bátornak is érezheti magát. Amikor aztán visszaretten a látványtól, mely többnyire kisszerû és koszos, a helyére billen, elnyugszik a magas parton, és akár jótékonykodhat is onnan, esetleg leköpköd. Ô a jótékonykodást választotta, és megalázott vele.

Kizongoráztam magam, öcsi, mondta Rudolf Institutoris. Nincs bennem semmi. De éppen ettôl vagyok egyre jobb. Nem vagyok benne a mûben, érted? Mondhatnám, a mû nem egyéb, csak technikai feladvány, mondta. Rálátok. Akár egy lebombázni való városra. Kiválasztom a célpontokat, vigyázok, hogyan fordulok rájuk, elegáns legyen a kanyar meg a lecsapás. Magasban vagyok, és gyilkos vagyok, érted? Ezek meg tapsolnak hozzá. Ha ôk maguk vennék egyszer a bátorságot, hogy kivégezzenek egy Csajkovszkijt, egy Mozartot – legalább el lenne foglalva a kezük, nem tapsolnának.

Te legalább becsületesen rabolsz, mondta. Magadat legalábbis nem csapod be. Rablás ez, semmi más. Szakma. Én meg a kezemmel járok a mások zsenije nyomában, akár egy zsebtolvaj. Az eszem, a lelkem amúgy sem éri fel ôket. Akkor meg miért gyötrôdjem? Nyugodt vagyok, de halálosan nyugodt, ahogy mondani szokás. Na, persze ezek a tapsoncok is hibásak. Azt mondják, amikor a szemük láttára, a fülük hallatára meglopok másokat: mûvész vagy! És pénzt is szerzek, akárcsak te… Olyan zene kéne, amelyet nem bízunk idegen személyre, tehát el sem hangzik. Csak maga a zene az, semmi más. De ezek a zsenik is: provokálnak engem, nem bírják magukban tartani a zenéjüket! Mint aki mesebeli kastélyt örökölt, és idegenforgalmi látványosságot csinál belôlek...

Sejtettem már akkor, mit akar, de nem szóltam. Túl perverznek hatott az ötlete, noha logikusan következett a tetszelgô vallomásából. Kíváncsi voltam ugyanakkor, miképpen gyôz meg, gyôzi le magát, hogyan lépi át a kínos és kényelmes erkölcs határait, amelyeket nyilván mások vontak köréje. Hogy mire jó a mûveltség, hanem hogy igazolja a tévedéseit, a bûneit? Hogyan talál vissza az izzadós Lakatos Rudihoz, hogy úgy mondjam, aki kiissza a mások bárpulton felejtett italát? Hogyan hatol be, zongoraszóval vagy sperhaknival idegenek életébe? És éppen ô volt az az idegen, az a másik; még ezt is tudtam. Eléggé nagy marhaságot talált ki, vagyis mûvészkedett. Túl volt ez már mindenen, kivéve a konvenciókat.

Mielôtt átlépte a másik, az eredeti országhatárt, innen volt még az életén, a jó kis meleg szarban. Nem holmi példakép életét akarta élni, az szent. Ha megpróbálja bemesélni, hogy a mûvészete érdekében lécelt le, szembekacagom. De meg sem próbálta. A példakép itt akkor is csak valami menô cigányprímás lehetett volna, és el tudta képzelni az ember, hogy azt egyszer majd utóléri, még túl is szárnyalja. Nagyobb háza lesz és több aranygyûrûje, több vendég küld neki konyakot éjfél után, és a hátsó irodában eggyel több csajt dug meg két zongoraszám között. Azt sem hiszem viszont, hogy Münchenben vagy San Franciscoban forróbbak a puncik, mint errefelé. De erre nem akartam rákérdezni, és nem is csak a tolakodó bizalmaskodás, a haverkedés látszatának kerülése miatt. Hanem mert akkor azt kérdeztem volna ezzel valójában, hogy miért ment el. És ennyi év távlatából ô sem felelhetett volna mást, mint én egy rendôrnyomozónak, akinek már szakmája szerint is hazudik az ember.

Na, mindegy, itt álltunk mindketten pályánk csúcsán, ahogyan mondani szokás, feltéve, hogy ez azt jelenti: egyszer sem buktunk le idôközben, és nagyobb házban lakunk, mint egy cigányprímás. Ô még némi világhírre is szert tett, már ha világhíren húsz ország koncertközönségének véleményét értjük, bôven számolva is tízezer embert, aki a tetejébe hetente változtatja a véleményét és hódolatának tárgyát. Bárzongorista karrierje folyamán, vidéki kocsmákban is találkozhat ennyivel az ember. A különbség talán csak annyi, hogy húsz ország mûértôinek megfelelni akarva, az ember kénytelen-kelletlen kifinomul, a hosszú helyben ülés meg eldurvítja. Rudolf Institutoris önmagára veszélyesen kimûvelve ült velem szemközt, olyan volt, mint egy lehúzóskép, amelyet letéptek ragacsos papírjáról és egy kórházajtó üvegére ragasztottak. Látszik mögötte minden nyomorúság és nyugdíjra jogosító elmebaj, ô maga pedig csak színes pötty a koszos kilincs fölött. Olyan is volt ugyanakkor, mint egy kifeszített á-húr, ünnepnapon pengett, hétköznapon porosodott és ereszkedett. Lehangolódott, bizony.

Amint elsütöttem magamban ezt a balga szóviccet, rájöttem, hogy csak azért tehetem, mert undorodom Rudolf Institutoristól. A kifinomultságától, a sikerébe belefáradt világpolgárságától, de még a lelkesültségétôl is, amint igyekszik visszatalálni a régi életébe, vagy csak annak helyszíneire. De még attól is, hogy nagy elôkelôségében nem mondja ki a szándékát, amely már bizonyosan kialakult benne, éppen csak a technikai kivitelezése körül tétovázott, hogy úgy mondjam. Legfôképpen az zavart talán, hogy engem választott mindehhez, eszközként, mondjuk úgy, mint egy ócska zongorát az ujjgyakorlatához, ha nincs kéznél mesterhangszer a vidéki városkában. Naná, mert rajtam kívül nem ismert itt mást, vagy nem akart megismerni, és azzal felfedni magát elôtte. A hiányzók, az elfeledettek között és helyett én voltam a „ráadás”, a Mester eredetiségét bizonyító „alkotó hozzájárulás” a kész mûhöz. A zseniális tévesztés talán, az ítészek, netán a detektívek gyönyörûségére – jut eszembe, szerepét tekintve azonos ez a kettô. Lesnek, a nyomot, a magyarázatot és nem is annyira a tettest próbálják megtalálni, és nem is egyébért, mint saját szerepük igazolására. A mi lebukásunk számukra siker. Addig, az elkerülhetetlen végkifejletig azonban boldogan hagynak tévedni, menekülni, idôt adnak, hiszen naggyá kell lennünk ahhoz, hogy ôk megdicsôülhessenek. Na jó, az üldözôink, a nyomkeresôink tesznek naggyá; régi tanulság ez, éppen csak kellemetlen, ha mi magunk szereplünk benne az igazsága bizonyítékaként.

Ezért, és nem is annyira megsejtett önigazoló szándéka miatt undorodtam azon a délelôttön Rudolf Institutoristól. Hogy engem is belevont a maga „bizonyító eljárásába”, amit a világgal szemben folytatott. Én meg beleillettem. Énnekem halálos volna a hírnév, de életmentô a hallgatás. Magamra voltam dühös, tôle csak undorodtam. Rosszabb az, aki hagyja magát, mint aki beleviszi: mert gyengébb. Elegem lett az egészbôl, még mielôtt belekezdtünk. Kipróbáltam ezer veszélyt, némelyiket még élveztem is, de mindeniket én magam választottam. Ez a gazfickó meg engem választott, mégpedig a választásommal együtt, hogy úgy mondjam. A szakmámra volt szüksége, tudtam. Kimûvelt, kifinomult, tehát kiábrándult rabló volt, nem egyéb. Azám, de egy szót sem ejtett a tervvé fogalmazódott szándékáról, hogy ellenkezhettem volna legalább. Magamra hagyott, a hallgatásával kényszerített, hogy úgy mondjam. Ettôl gyengültem el: nem cáfolhattam meg, amíg nem állított valamit, nem utasíthattam vissza, amíg nem kért. Pedig szívesen rácsaptam volna az ajtót magam után. Hiszen tudtam, mit akar. Rabolni akart, bûnt elkövetni, és megúszni a büntetést. Logikus fejlemény volt, jóllehet értelmetlen. És éppen azért szemelt ki magának, hogy megértse, hitelesítse a szándékát. Nem csupán hangjegyeket akart ellopdosni a zseniktôl, hanem tárgyakat más idegenektôl, netán a zsenik csodálóitól. Felment volna ettôl az adrenalinszintje. Eldurvult volna a sajgó kifinomultsága. Lakatos Rudolf néven körözték volna, ha merik megfogalmazni gyanújukat a nyomozók vele szemben. Biztos volt benne, persze, hogy ôt, a nagyot, nem lehet elkapni. Itt voltam ahhoz én. Én hagyok nyomot, aki amúgyis megfogható. És abban is bízott, hogy nem vallok rá majd. Különben miért cimborált volna velem, miért kényszergetett volna a némaságával? A hûségemet akarta kihasználni. Azaz a tiszteletemet iránta, az elvárt hódolatomat. Meg az önfeladásomat – a szó minden értelmében. Feladom magam helyette, érte, és majd hallgatók róla. Róla magáról. Feladom a személyiségemet, hogy úgy mondjam. Ô tovább utazgat majd a földtekén, és boldog lesz a csúnya emlékeitôl a magányos szállodaszobákban. Bízott benne, hogy életemben elôször lebukom, mégpedig önszántamból: érte, helyette. És mit tehettem volna mást, mint hogy vállalom, alávetem magam? Ki voltam én? Mit állíthattam szembe a zenéjével, a hírnevével? A pompás besurranásaimat hoztam volna nyilvánosságra a lapok címoldalán, hogy vele vetekedjek?

Nem tagadom, megfordult a fejemben, amíg a barnára pácolt üveges asztalnál ültem, szemben az ajtóval, hogy elviszem egy régen kiszemelt úri villába, betörünk, és én valami módom lebuktatom. Közös megdicsôülés lesz. Vagy csupán úri csíny, egy világhírû mûvész kalandja unalmában. Írnak róla esetleg, ugyanakkor elkenik. Én meg ott bújok mögötte, nem is mögötte, hanem a neve mögött, a rendôrök csupán annyit akarnak majd hallani tôlem, hogy mi volt az ô, Rudolf Institutoris mókás ötlete, és „hogyan képzelte a mûvész úr…”, és én, ugye, „pusztán a régi barátságra való tekintettel…” A mûvész úr szórakoztatására. Az anyagi kár amúgy sem jelentôs, a cselekmény különben is idejében félbeszakadt, Institutoris úr vasárnap a kárvallottakkal vacsorázik, és nevet a saját képzelgésein, azok meg el vannak ragadtatva tôle.

Az egész világ a világhírt védte, és abban Lakatos Rudit. Tudtam. Tudtam, mit akar Rudolf Institutoris, és tudtam, mi lesz a végkifejlet. Ô azonban még mindig nem szólt, nem kérte, hogy odavezessem, hogy beavassam, élvezte csak, hogy ilyen „színes”, különös alvilági barátja van, úgy beleillettem az elhagyott hazájáról ôrizgetett, továbbépítgetett képbe, mint kefe a vécécsészébe, már-már én magam voltam a moral insanity, amiért neki távoznia kellett innen, én voltam az igazolása, az alibije. Ha világhírûvé verem, esetleg mellette, a dobot, sajnálta volna talán, hogy itt ragadtam vidéken, a vidéki fôvárosban elvesztem. Megnyugtatta volna a nyomorom, a bûnösségem: igen, így kell itt szenvedni, zülleni! De még így, tehetôs rablóként is boldog indokot és igazolást jelentettem a menekülésére. Ilyen ország ez, bizony, bizony. Itt meggazdagodhat az ember, node az erkölcs…

Ült velem szemközt a gyûrt-selyem arcával, az összes hamis fogával és rézgombjával a sötétkék zakóján, az egész virtuózitásával vigyorogva rám, gyérülô festett haját hátra-hátravetve, és még mindig nem mondta el, hogy igazából, a szíve mélyén mire szánta el magát. Az elegánsan félhomályos szállodai csarnokban úgy nézhettünk ki, mint két alkudozó üzletember, noha az én arcom a sötét zakó fölött durva volt, elnagyolt. De az is igaz, hogy én akartam üzletet kötni.

Hát akkor mondjad, mondtam neki. Mit akarnál? Megszervezem.

Fél óra múlva indulok haza, felelte.

Ezt mondta! Hogy elmegy, hazamegy, és itt nincs rám, ránk ideje. Nem követ el semmit, csak távozik. Itthagy. Már jött is valami sötét mindenesféle, a kísérôje, néhány csillogó bôrönddel egy görgôs kocsin.

Ne kísérjelek el egy kis városnézésre?, kérdeztem még, de már elszállóban volt belôlem a remény.

Legközelebb, felelte. Örvendtem neked.

Szia, mondtam, és ültem tovább az alacsony asztalnál, tenyeremben éreztem még egy kis ideig, milyen száraz a világhírû keze. Ô pedig mendegélt kifelé, át az elôcsarnokon, nekem meg semmi keresnivalóm nem volt már ebben a szállodában. Aztán utolértem, éppen az ajtót nyitotta és megtámaszkodott benne, mikor rászóltam a háta mögül, vissza is mosolygott rám a mûfogával. Szia, Rudi, mondtam, és teljes erômbôl rácsaptam az ajtót a csudaszép ujjaira. Ezt kapd ki!

ZELEI MIKLÓS:

Megadták az idôk, hogy rájöhessek, mit szeretek. Ultrabalból ultrakapitalista, köszönöm!

Lehetôség és felismerés, bagzó kutyák, egyszerre, összeragadva érkeztek, a legjobb pillanatban. Évgyûrûim még a várakozás ékszerei, nem a korhadó beteljesülés. Érett vagyok és erôs bármilyen árulásra, virágzom télen is. A fegyelmezett becstelenségnél semmi sincs fontosabb. Ha a belôle öntött fogaskerekek egybeépülnek a becsület fogaskerekeivel, a szívem mindent megôröl.

Át akarom élni, hogy nincs több ellenfél, hogy nincs fölöttem semmi kontroll. Félelmetes érzés, ismerni akarom. Mit akarhatnék, ami több ennél?

Mi mást, mint a másik ôrhelyet?

Nem kulturális forradalom lett, hanem demokrácia. A könyveket nem bezúzom, hanem, mégiscsak ízlésesebb, kiadom. Silányságom tétjét a minôségre teszem meg. Erotikus rulett.

Guevara-nyomatos trikómban ültem, közös stégen, saját napon, és topless jött a pénz. Még a hajszálaim is megduzzadtak és az égnek meredtek ahogy rám nézett. Egy olyan szitu, ami úgy átfut a testen, és az ember teljesen legyöngül. Elvakított és megôrjített, ciruzz, susogta, és kezem a combja közé húzta, állj a csurgásba, te édes, te gyönyörû Krisztus-arc, basszál velem. Mind az enyém lett, s csak az ég, a víztükör, az izzó végtelen, téptem, szakítottam, forogtunk egymáson, moja mila, moja mila, kifeszültünk és elernyedtünk, csókoltam, nyaltam, faltam, lihegett, hörögtem, sikoltozott, fickándozott alattam, meglovagolt, kilenc és félszer mentem el, de másnap már tizenegyszer.

Amikor az elsô millió lehúzza a bugyiját, és egészen meztelen, az valami elmondhatatlan. Teljesen leamortizált. De ô is! Még akkor is remegett a lába, amikor napszálltakor egy kicsit a vízbe ment.

Gyakran álmodom, hogy én ô vagyok. Egy erôteljes mozdulattal letépem a hálóingem, hanyatt vágom magam, a lábam közt beütöm a kódszámot, és két kézzel húzom elô az értékpapírokat, a kötvényeket, a betétkönyveket, a kötelezvényeket, a készpénzt, márkát, dollárt, csekket, zihálva osztok, szorzok, sikoltozom, megszámolom tízszer, ordítva élvezek. Reggel az ágy mellett találok magamra, eszméletlenül fekszem, markomban aléltan pislog a kalkulátor.

NAGY GÁSPÁR:

Már rég benôtte a fû a valahai híres átszálló, Kisfalupuszta állomás helyét. Csak Szentiván maradt, szépült. Pedig valamikor egyenlô rangúak voltak; kapaszkodhatott a hajdani utazó által a jó zalai zsombékon, hogy elérje a nagy füstöket pöfékelô gôzöst, amely természetesen Kanizsára ment. A nóta szerint is, ahogy elsô mondókái között tanulta. De a „le ne késsük!” izgalma azóta is próbára teszi, ha bárminô útra kél.

Amikor annyi idô után visszatért, olyan tanácstalan volt, mintha csak a kilencvenéves török uralom rég megholt janicsárja támadt volna föl személyében az 1690-es várfelszabadító nevezetes esztendô után. S lám, most itt sétál, ha csak képzeletben is, jövet a Romlottvár tiltott, ám annál inkább közkedvelt háremei felôl.

Persze mindenki ôt nézi, az egykori hódítót; bárcsak a csontvázára rakódott bizsergetô emlékek foltjai nyiszorognak a szokatlanul meleg, napsütéses decemberi délutánban. S most könnyen elhiszi, hogy nem is decembert mutat a naptár, hanem inkább augusztust. Elmosolyodik így 300, vagy csak huszonvalahány? év után ezen a furcsa és váratlan visszatérésen a vilajet székhelyére; s amint a vasútállomásról lépked a város felé, a megkonduló alsóvárosi templom harangjai szíven találják. Betér az eléggé kopottas külsejû ferencesrendi, barokk stílusban épült istenházába, hogy vezekeljen, ha már megtért, s annyi ideje halott. Bevallhatja a hódítók bûneit, a hajdan virágzó város megtérdepeltetését, s nem utolsósorban a legfôbb bûnöket: a Pannóniában legszebbnek látott rácz és magyar lányok elhurcolását Musztafa pasa háremeibe (lásd Romlottvár). De mily nagy a megbocsátás és az igazságtétel! Lám, a gyaurok szép templomában Musztafa pasa sírkövébôl faragtatott a szenteltvíztartó, melyben most megmeríti ujjait, s annyi vizet lötyköl a homlokára, mintha újra keresztelkedne.

Bent egyedül marad Istennel és a világító örökméccsel. A mise talán egy óra múlva kezdôdhet. Azt azért nem várja meg, de egy fohászfélét – melyet 300 éves bolyongás után és közben sem felejtett el – latinul elmormol. Ahogy Brúnó atyától tanulta: „Veni Sancte Spiritus, reple tuorum corda fidelium…” – s mondja, mondja egyre hangosabban, csak akkor halkul le, amikor egy öreg néni csoszog el mellette.

A fohászt, valahai várkapitányokért, az ötszög alakú olaszbástyás erôdítmény építôiért és majdan hôsies védôiért ajánlotta föl. Jól ismerte a neveket, hiszen egyszer-másszor Buzek úrtól, a város legnevesebb fotósától és titkos polihisztorától szerezte be az információkat. De most csap a hír szíve közepébe, amit már tudott… Most, most csap be, mint a várost felszabadítani hasztalan igyekvô híres hadvezér és poéta Zrínyi Miklós lándzsája a mohos várfalba, az Úr 1664. esztendejében, hogy Buzek úrral már nem fog beszélni, mivel a derék férfiú áttette „mûtermét” a vasúti híddal szemközti temetôbe. Istenem, pedig menynyi mindent szeretett volna vele még megtárgyalni! Roncsolt emlékezéseit, melyeket az elmúlt röpke 300 évben szerzett csontvázas portyázásai közben, kijavítgatni, retusálgatni, hogy senkit se sértsen, aki erre nem szolgált rá! Micsoda sírkô- és kriptafotók, katonasír parcellák remek felvételei készülnek majd ama félelmetes temetôrôl, ahová csak a sétatéri szerelmesek lépteinek s csókjainak diszkrét zaja, „kísérôzenéje” szivárog be az alkonyi órák után a terebélyes platánok alól. Napközben meg a városi strand zaja, de az már kíméletlen gépzenés ricsajjal, halottakat is fölébresztô monoton dübörgéssel.

Szegény Buzek úr! Mennyit fog itt háborogni, panaszkodni a szomszédainak: „Kérem szépen, ezek nem emberek, ezeknek az úri modorról nincs és nem is volt víziójuk! Ezek legföljebb nyihogó vízilovak, pedig csecsemôkoruktól az én Sugár úti mûtermembe hordták ôket a drága mamák és papák. De úgy látszik, kevés volt az én illemtanórám! Nem bírnak kicsit csöndesebben pancsikálni; bôgetik ezt az átkozott zenét, amikor speciel én csak az egy szál búsongó hegedût, vagy a telt trombitaszólót kedvelem. Például a Il silencio illenék a temetô szomszédságába, nem ez az ördögi, pogány muzsika, amelyet a törökök mûveltek itt elôször, amikor bemattolták Paradeiser kapitány urat. Szegénykém, kénytelen volt a csaknem százezernyi gyaurnak feladni a várat! Jöttek aztán éktelen nagy zsivajjal, anatóliai muzsikával. Nos, az utódaik – mert aztán volt itt rendesen janicsár, rácz, német, zsidó és horvát keveredése! – csapják ezt a pokoli zajt, hogy mi, halottak, alighanem tüntetni megyünk a városháza elé. Kicsit be lesznek ott rezelve, ha ennyi csontváz kikél nyugvóhelynek szánt hajlékából, és átdübörög a vasúti hídon, s levonul a piacig, a tágas Erzsébet térig. Többen leszünk, mint a sáskák, ellepjük a várost, amíg kuss nem lesz. Úgy ám!”

Buzek úr rendesen végiggondolta, kitervelte a hadmûveletet. Kétségeim sem lehetnek afelôl, hogy zseniális rábeszélô készségével ezt az akciót elôbb mint utóbb megszervezi. Sôt, híres fotómasinájával megörökíti, s aztán küldi a városi, megyei hírharsonáknak. Meg a városi TV-nek is, mondván: „uracskáim, csináljanak belôle mozgóképet, ha tudnak, de el ne csellózzák könyörgöm, mert maguk ugyancsak képesek az ilyen silányságra.”

Tehát az ima. Imához! – hallatszik a vezényszó katonásan, ahogy emlékezete spulnijáról letekerednek a nevek. Ima Thury Györgyért (majd a Múzeum elôtt is, amint ott elhalad, s nem tekinget a híresen szép fehérszemélyek bokái után!), aztán Zrínyi Györgyért, a többszörösen is neves Alapy Gáspárért, Bornemissza Jánosért, aki vélhetôen, sôt biztosan az Egri csillagok gyerekhôse, aztán híres várkapitány lett. Vivát, vivát Gárdonyi, a halhatatlan Mester! És Háy János uramecsém is, aki mostanság úgy teremti a török világot újra, hogy biza rezeg az ember és olvasó szíve a gyönyörûségtôl. Vivát, Vivát!

Szerencsésen túl volt az imán, és szíve is könnyült valamelyest. És izgalma is csitult. Észre se vette, hogy mily céltudatosan halad a Fô utcán. Hamarosan a Csengery-sarkon toporgott, a valahai Elsô Magyar Általános Biztosító Társaság szecessziós palotája elôtt. Aztán tekintete átröppent a Deák téri turul fölött, s megállapodott egy másik szép szecessziós épület homlokzatán; s alant a Muskátli cukrászda, ahol ügyetlen janicsárként, felsült hódítóként, fogadásból ette a krémeseket. Többnyire vesztett, bár a jó ízeket, illatokat sokáig raktározták érzékszervei. De ezek az édességek már közelébe se jöhettek a Bajer Vince sütötte finomságoknak! Aki mellesleg ezt a szép épületet is emelte a város szívében, szemközt a suszteralléval. Régebben hívták így a fákkal rendben beültetett enyhe lejtôt. A fák között padok sora. De azért csak fasorként említik városszerte.

A padokon üldögélôk, és sûrûn pislogók színe elôtt ereszkedik alá a nyári korzózók hada. És a fasor mintha csak fölvezetô trambulinja lenne a korzó mélyvízének. A csalódottságot is e padokról lehet közelrôl leolvasni, amikor a körbe-körbe úszás/vonulás mégsem hozta meg a várt eredményt: azaz a kívánt figyelem nem tapadt valamelyik extra új ruhára, frizurára, hajkölteményre, melyet a Deák tér sarkán Papp úr hölgyfodrász kreált.

Innen pár lépés csak valahai üzlete, most is fodrászat, tükrei bámulják a Felsô templom kifakult sárga oldalát. A fodrászat és az Axenti-ház közötti portál és az U alakú kapualj. Itt ver a szív tán legsebesebben. A kapu, ha belülrôl nyitnák…nem is mer arra gondolni, hogy kigurul egy ott játszó fiúcska labdája. Az itt vakációzó gyerek már minden festéket, mázat lerúgott a kapualj faláról. Jöhet tehát a házmesteri feddés!…Ilyenkor átmenekül Pappék üzletébe. Hallgat és bámulja a szép hölgyeket, bódul a parfômillattól. Papp bácsi ma megint szokásos, ijesztgetôs meséjébe kezd: „A temetôben az öreg, elnyílt kripták kôlapjai alól a múlt héten egy hatalmas kígyót láttak elôtekeregni. Azóta félve jár arra mindenki, hallgatja a kígyósziszegést, a halottak horkolását, brrr! Borzong, nyirkos lesz a kéz, a hát… Nahát! Csak nem félsz, kisöreg?”

De most is vérfagyasztónak ítéli a fodrászbácsi hangját, akit az ondolálásra váró hölgyek is kedves Papp úrnak szólítanak. Papp úr nem fél, tegnap egy sikoltozó nô ujjbegyébôl rántotta ki sebészeket megszégyenítô ügyességgel a horgolótût. A hölgy elszédült, Papp úr pedig fölé hajolt, és lágy csókot nyomott a homlokára, aztán a keblek dús halmain pihentette fülecskéjét. Hallgatózott egy sort, mint valami tudós, életmentô doktor. Fehér köpenye csak erôsítette buzgó aggodalmának helyes irányát. Aztán lágy simogatásokra az operáló csodakéz is elôkerült… Minden úgy lett, ahogy az éppen ájuldozó szépség áhította. Csak a mindig mosolygós Papp néni lett komor, merthogy az ilyen incidensek egyre inkább sûrûsödtek a híres-neves nôi fodrászatban. Egy szép napon aztán vége lett a szárító búrák és hajmosótálkák között zajló flörtöknek: lehúzták a rolót, és a város legnagyobb bánatára – nyilván Papp néni akarata szerint – a fôvárosba költöztek. Tehát Papp úr is félt, mégis félt… hiába mondogatta a temetôi kígyókról az ellenkezôjét. Bizony, csalódás volt ez a javából!

Aztán átment a tér túloldalára. Megint a szecesszió vonzotta. Egészen kimelegedett, amikor megállt a kupolás bankpalota sarkán, ott ahol a tér a Fô utcával találkozik. Mintha nyár lenne! Augusztusi perzselô hôséget érzett. Visszapillantott a templom elôtti két hatalmas gesztenyefára, s nem kellett különösebben erôltetnie képzeletét, hogy zöldnek lássa ôket a decemberben, s a világháborús emlékmû mögötti parkot is, tele virággal, gondozott ágyásokkal.

A késô délutáni fényben ragyogtak a bank ablakai. Várt. Azt sem tudta, hogy pontos célja volt-e jövetelének. De tudta: itt, ezen a helyen kell állnia. Ennél forgalmasabb pontja nincs a városnak. Itt csaknem mindenki elhalad, s mindjárt, egy röpke félóra múlva mindenütt vége a munkaidônek. Ha él, akkor erre jön Ô is, ha még nem felejtette el a csaknem 300 éve erre portyázó janicsárt… Tele volt kétségekkel.

A Sétatér felôl, a templom tornyát is megkerülve, valami lágy szellô üde kaporillatot hozott. Alig gyôzte belélegezni, beszívni. Mintha valaki üde, csókos leheletét kölcsönözte volna. Soha ilyen töményen nem érezte még a kapor bódító illatát! Akárha kaporfák nôttek volna ki az úttestbôl, holott tudta, hogy nem léteznek ilyen fák. Mindenesetre jó jelnek vélte: különös üzenetnek a decemberi nyár közepén. Hirtelen, minden idôre fittyet hányva egyet kondult a harang. Úgy látszik, eltévesztett valahol valaki egy mozdulatot. A harangnyelv pedig nem nézett ki a templom órájára, pedig láthatta volna, még bôven pihenhet.

Van idô még. Ha visszatért, hát nyugodtan várakozhat, amíg elkezdôdik a vár ostroma. Várt, és persze idegesen toporgott.

(1966-ban, erôsen az év utolsó napjaiban meséltem egy szûkebb társaságban, most újra eszembe jutott…)

Minden ünnep változtat azon, aki elfogadja. Legalább azt az egy-két napját biztos átalakítja, kicseréli benne a levegôt, a zajokat, állagot vált, alaposan levesz a feszültségbôl, vagy hogy. Kisepri, földíszíti. Engem biztos megváltoztat, azért fogadom el. Az ünnepeket egyesek kitalálják, kijelölik, és ezt aztán, mert nem is tehet mást, mindenki elismeri, de tényleg a leghülyébb kiagyalásokat is. Nem tudod kikerülni, tehát tudomásul veszed. Mondjuk április negyedike, vegyük ezt, merô fikció, annyira fikció, hogy nagyon, semmi a világon nincs mögötte, tradíció és vágyakozás, se lélek, se anyag, egy durva uralomváltás jelképe, olyan uralomé, amelyet sokan felszabadulásnak, mások csak kegyetlen elnyomásnak éreztek, és ez az április negyedike, ettôl függetlenül, mindentôl valamiként függetlenül, ünnep. Ünnepély, ünnepi, ünnepélyes. Az idióta tankfölvonulásával meg díszôrség ‘gyászaival. Begördül egy tíz méter hosszú Csajka nevû szovjet Chevrolettel egy Czinege nevû magyar ember a Dózsa György útra, adja élesben a televízió, közvetítik, megáll a díszegységek elôtt ez a Czinege a Csajkájával, és belekiabálja a mikrofonba, hogy jónapot, elvtársak. A díszegység pedig visszakiabál, erôt, egészséget vezérezredes elvtárs. Így zengedeznek. Tényleg zeng a város, van huzata, remegnek az ablakok, és mindenki ezt bámulja, mert vagy odamegy, vagy benyomja a tévéjét, ez a mûsor, más mûsor nincsen. Május elsején pedig, munkásosztály nemzetközi marhára nagy ünnepe, mennek tömegesen felvonulni. De igazán a tömegek, és java részük eleve félig-meddig biztos muszájból, viszont boldogan, mert inkább mégiscsak az a felállás, hogy némileg cinikus kommentárokkal szemérmesen leplezik, amit elfogadnak. Elfogadták és megváltoztak. Az biztos, hogy a munkásosztály ünnepe volt, pedig akkor az szép volt ott, szép lehetett oda tartozni, a dekorációhoz illeszkedni, megváltódni valahogy, sör és virsli, jelmondatok és színes luftballonok között, más emberek, a többi ember között.

Mi nem mentünk felvonulni. Ez, mondjuk, föl se merült. Hanem, ha sütött a nap, reggel kihévezett a család a telekre. Mivelhogy nem tartoztunk oda.

Abba az osztályba.

Azok a megemelt hangon zengô patetikus jelszavak, az, hogy dolgozó nép meg satöbbi, ránk, ezt tudomásul kellett venni, nem vonatkoztak. Ilyen egyszerû. Lelkes arcok és integetô tribün, ôk ünnepelnek, és te nem. Irigyled ôket, mert kihagynak belôle, azt hiszed, hogy kimaradsz, és tényleg úgy is van, mert úgy találod. Hát akkor te nem vagy dolgozók? Nép? Szerinted ne éljen május elseje? Énekszó és tánc köszöntse? Ez nem volt olyan jó érzés, hanem, de azért csak picit, rossz volt. Mert mások igen, rájuk vonatkozik, és ôk örülnek is, és tudják, hogy minek, oda tartoznak ahhoz a micsodához, virsli is van mustárral, integet a Központi Bizottság, szép színes és zajos, felvonulók kérték, ez igazi vagy nem?

Dehogynem.

Egy az utunk, de csak nekik egy. A Párttal, a Néppel, mi viszont a hévvel kizötyögtünk Szentistvántelepre, és az is nagyon remek volt, május elsején mindig (de tényleg »mindig«) sütött a nap, röpdöstek a cserebogarak, cseresznyevirágzás, olvastam a nyugszékben, délután kibicikliztem a pályára focizni. Jó, csak épp nem ünnep. Hanem másoké. Ünnep, és még azonkívül ruhagyár is.

Mert május elsejérôl a komcsik, ezt ma már, egészen más típusú hülyeségek között élve, elég nehéz elképzelni, ruhagyárat neveznek el.

A Hermina utat, téeszcséket, mozikat, tulajdonképpen bármit.

Jobban mondva nem elnevezik, mert nem teremtik meg, ôk semmit nem teremtenek, hanem csak megváltoztatják a nevét, hogy megszerezzék.

Ruhagyár.

Vagy cipôgyár volt, és a ruhagyárat októberrôl nevezték Vörös Októbernek? Május 1. Filmszínház, ez egy ünnepélyes baromság, olyan, hogy most akkor nem tudod eldönteni, sírjál inkább vagy nevessél, na igen, és aztán nyugodtan beülsz, vagy izgatottan, de beülsz a Május egybe, és megnézted az Eper és vért. Tehát hogy emberek egy szép napon, munkából és hivatástudatból, fizetésért azt találták ki, hogy mostantól nevezzük át az Átrium mozit stb., és úgy is történt, ez a hihetetlen idétlenség, de aztán azon te nem baszod fel folyton magadat, lehet, hogy egyáltalán nem is baszod fel magadat, hanem szépen megy minden tovább, és ez lenne a komonizmus, ez a minden megy tovább. Pont ez a mindennapi ünnepélyes ízléstelenség a szovjetónió. Hogy akármit beadnak neked, mert megünnepeltetik veled, és te beveszed, vagy legalábbis elfogadod, mert nem tudsz az ünnep elôl kitérni, és ez a szovjetónió. Legapróbb hülyeségeket és legnagyobb gaztetteket, az ugyanaz a lánc. Ne hidd, hogy ne. Ne hidd el.