1998. április 11.
A KÖLTÉSZET NAPJA

A Magyar Rádió Irodalmi Osztályának felkérésére a KÖLTÉSZET NAPJÁRA tizennégy költô írt szonettet Weöres Sándor Hála-áldozat címû szonettjének két-két megadott sorából. Az ünnep alkalmából alább közöljük az elkészült SZONETTKOSZORÚ-t.

BELLA ISTVÁN:

Szememnek Ady nyitott új mezôt,

hol páva hált, szökôkutak fogantak,

úgy szeretkeztek szavak és fogalmak,

mint fény és árny, születésük elôtt.

Új ôsrobbanás volt. Kisded szívbe nôtt

harang: zsoltár. Rossebbakás, redves

sírrohama. És Nász-Jövô szerelmes.

Mint bukétát dobta elé a temetôt.

De a Gyôzô jött. És taposott. Tiport.

Megszaggatta Istent. A gyarmati port,

az ûrt lerúgva, lant, mén ellovantak.

– Mint ropogó hárfahúrok a máglyán,

fölvérzett egy földalatti szivárvány:

Babits tanított ízére a dalnak.

BENEY ZSUZSA:

Babits tanított ízére a dalnak.

Mint ôszi szôlôszemek ha beérnek

opál homályból felcsillanó fények

gyöngyhimzésükkel ma is betakarnak.

Pedig gyermekkorom, ahol úgy éltek

mint fû-, fa-, füst-valóság a mesék

tengerfenék mélyére vetve rég.

A sós vízen nem hallik át az ének.

Aki Hegeso síremlékén álltam

ládikódat nyitva, szobor-ruhában,

most én hánytorgok gyomrában a halnak

s ha kiokád majd az epe s a szégyen

közt te taníts, hogy akkor is beszéljek

és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak.

BORBÉLY SZILÁRD:

(É)s Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak

a sorvégen s a kötôszó után,

és rímkényszerbôl (ragrím) rácsatoljak

a következô sorra is budán –

tán segíthet, mert újabb korszeszélyek

(mint petôfink, a lobogónk vörös!)

gépet akarnak. Nem a verset: téged.

Nincs könyveikben duplawés weöres.

Nem kell a vershez szótár, szószedet se,

csak néhány név, mely arc vagy maszk lehetne,

s benyitnak (szabad?) más nevekbe (ôk):

Arany vagyok, kezembe szomorú sár,

táncolni kell (már int a szörnyû búvár)

ezt-azt kívánó kordivat elôtt.

FERENCZ GYÔZÔ:

Ezt-azt kívánó kordivat elôtt

rohanjak, mint akit ostorral ûznek?

Álljak elé fetépve ingem: „Üss meg”?

Vagy riszálva én csábítsam el ôt?

S ha nem szánalmas eredetiség

tévképzetében szüntetem meg énem –

mestereket másoljak koravénen,

mint akiben spiritusz nem is ég?

Nem és nem és nem és nem és nem és

nem; vagy sok a szó, vagy az én kevés.

Hagyom az öntudatlan boldogoknak.

A sötétbe nem vonnak jeleket

az üstökösök csóvái, melyek

kölyök-idôm mennykárpitján lobogtak.

GÉHER ISTVÁN:

Kölyök-idôm mennykárpitján lobogtak

(mint függönyön a játszók árnyai)

egy eltakart színjáték drámai

hôsei: a bajukban-boldogoknak

ez volt az elôadás... néztem ôket:

(mint apám arcán a gyûrt éveket)

hogy boldogságot még így is lehet

adni, gyûrötten – gyereknek, idônek...

idônk lejárt: felnôtt a gyerekünk.

(ha bajban hagyjuk, hová kerülünk?)

ha kinôttem életem, s elmegyek

a függöny mögül – látszhatunk-e itt

(ha eltûntünk: feltûnhetünk nekik?)

mint csillagok, vezérlô tûzjelek?

KALÁSZ MÁRTON:

mint csillagok, vezérlô tûzjelek.

Kölyök-szívem, akár rengô toronyban

imbolyogna – a lépcsô-éleket

érzi bensôm: sor sorra. Fönt titok van,

a tüzes árnyak így névtelenek.

Kölyök-szív, vézna testemmel lobogjam

rémülten – már ez miféle hatalmam,

s hogy a jelekben óvnak a nevek?

Közben a sejtelem, egy nap kirobban,

rút óra kongása fejem felett.

Hiába tenném rá ércére ujjam –

majd fölérek, megúnt hang-áradatban.

Zúg, hirdeti (szégyenre?) nevemet.

Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek –

KÁNTOR PÉTER:

Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek

siet mindent mindennel összeadni,

bármennyi legyen is az éppen annyi. –

Megoldott példák, szép egyenletek!

Jobb lenne, ha több vagy ha kevesebb

lehetne – ezen dolgozik a felnôtt,

és folyton ültet és irtja az erdôt.

– Mi leszel, ha nagy leszel? – Fa leszek!

– Mínusszor mínusz az plusz! – fújja bôszen,

és bólogatnak neki bölcsen, ôszen

a lombok. Fényes gesztenyék potyognak.

Fölszalad egy hegyre, hogy fenn a csúcson

egy percre a világtól elbúcsúzzon –

érzi minden pompáját a daloknak.

KODOLÁNYI GYULA:

Érzi minden pompáját a daloknak

a kósza kölyök, fényittas gyerek.

Titkos játékot fenn a fellegek,

lenn a dombok redôi tárnak

eléje, szavakkal ékes édent.

Az önfeledt csikó, a borzas kölyök

én voltam. Csillag alatt, csodák között

költôk soraira járt a léptem,

versükbôl született a való világ,

a varázsolt tökély. A kinti világ

s a benti ragyogás. Félistenekre

bíztam magam: reájuk. Tudom most már:

kristályt nem vajúdhat, csak a rög, a sár.

De mit tôlük tanultam: ôrzöm egyre.

LÁSZLÓFFY ALADÁR:

De mit tôlük tanultam, ôrzöm egyre,

lelkem gerincén hordom mint kabátot,

meztelen ésszel még senki se látott,

naponta fanyalodván hiszekegyre;

e köntösömben járok ki a hegyre,

e köntösömben kocsmáikba járok,

s lehet mikor értem kiált az árok,

úgy fekszem ott is, ebbe tekeredve.

Tudom magamról: ez betölt egészen,

nem gazdagítnak újabb látomások,

nem lesz szükségem újabb istenekre,

azóta, hogy általuk lettem készen,

mintha – egymást is fokozó hatások –

három kanyargó lángnyelv sisteregne.

PARTI NAGY LAJOS:

Három kanyargó lángnyelv sisteregne,

a rácsos ég alatt három szövetnék,

én altiszt volnék, weöres sort lövetnék,

mely tûz az ôszi alkony tiszte lenne.

A Garden-parti párkák úgy követnék,

hogy száll a nyárfafüst, faszikra, pernye,

szódás szemükkel úgy néznének ernye,

mint jócukorrá fonnyadt nagykövetnék.

Sophie, Ilonka, Brüll Adél szeretnék

e dísztüzet, hisz nékik tisztelegne,

ott fönt a három drágánk majd örül,

súgnák, hogy itt ülünk e grill körül,

míg fôhajtásom tarjaként sziszegne,

ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

TAKÁCS ZSUZSA:

Ha fejemet izzó vasrácsra vetnék...

A nagy madár megúnta szárnyalását,

úszatni felhôn szétterülô szárnyát,

hordozni csôrét, kormányozni testét,

inkább a fának magasába ülne,

végsô dalát dalolná sûrû lombban,

lépkedne fûben, megfürödne porban

ékes ruháját inkább vetve tûzre.

Így vágyom én is végsô nyugalomra,

derülten néha, máskor meg vacogva.

Földrôl a földbe, onnan égbe szállnék!

Itt fény kisérjen, ott kövessen árnyék.

Térdepelek holdfény-hímezte párnán:

oltáromon vadmacska, páva, bárány.

TÔZSÉR ÁRPÁD:

Oltáromon vadmacska, páva, bárány,

villogó, pompázó szavak, szavak.

Tapogatom ôket: küklopsz (a vak)

a juhait. (Mit keres? Messze jár már

Odüsszeusz!) Fut a nyáj, nem tapadnak

alá jelentések. Jaj, „Senki” lett

valóban az Ember. S akkor minek

szónyáj, szonett? Vértelen áldozatnak?

S mégis: ha a külsô világ bezárul

elôttem, vagy – sziklaként – épp reám hull,

a szó segít. Belsô terem kitárván,

szabaddá tesz, hiába szikla, sors, gát –

A szó küklopszainak áldozom hát:

három költô elôtt borul le hálám.

VARRÓ DÁNIEL:

Három költô elôtt borul le hálám,

s ha hálám túlzó méreteket ölt,

e három költôt kérem, szólna már rám –

önlelke isteníti, aki költ,

királyi ösztönének levegôsebb

részét talán takarja pár lopott folt,

de a szürkéknek nem lesz hegedôse,

s az Újra rászól: „sicc, a Régi jobb volt!”

Mi gondom hát Dezsôre vagy Mihályra,

mit bánom én, hogy Endre hogy csinálja,

és mit brummognak versemrôl a medvék –

de még kiket ma csörgôk hangja heccel,

arany hülyén, átlépnek rajtam egyszer,

bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

BALLA ZSÓFIA:

Bár a homokban lábnyomuk lehetnék!

Velük mehetnék átal a Weöres-

idôn és tengeren; a vers közös

Igéretföldjét mennyein belepnénk,

s Nemes Nagy szemmel Arany Attilában

Tóthágast áll Kavafisz, Rilke, Donne,

Karinthy Füstölögne s faggatón

egy szent Mihály-kéz verdesné a vállam:

– Mondja kérem, maguk kitôl tanulnak,

míg szót csépelnek, minket szapulnak?!

Betéve kéne tudniok Dezsôt!

– Az új szivar régitôl kapja lángját –

mondtam. S föltartva, mint a lámpát,

szememnek Ady nyitott új mezôt.

WEÖRES SÁNDOR:

Hála-áldozat

Szememnek Ady nyitott új mezôt,

Babits tanított ízére a dalnak,

és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak

ezt-azt kivánó kordivat elôtt.

Kölyök-idôm mennykárpitján lobogtak,

mint csillagok, vezérlô tûzjelek.

Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek

érzi minden pompáját a daloknak.

De mit tôlük tanultam: ôrzöm egyre.

Három kanyargó lángnyelv sisteregne,

ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.

Oltáromon vadmacska, páva, bárány:

három költô elôtt borul le hálám.

Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.

{short description of image}

GÖMÖRI GYÖRGY:

Idônk távlatai

Fordított távcsô ilyenkor az élet –

messze ugyan, mégis jól láthatóan

a színpadon kicsinyített szereplôk

szomorú játékot mímelnek; ám ennek

nem kétséges a kimenetele.

Képzeletben térjünk az öltözôbe:

a hôs a vastag festéket lemossa

arcáról és a pirospozsgás látszat

mögül kinéz a holtsápadt való.

– Mementó, Móric! – mondanám, de viccel

már el nem üthetem a sajgó aggodalmat:

bár kibeleztük a természetet,

és csillagokba küldünk gépeket,

s „megy is elôre” (biceg?) a Sapiens –

a célbaérôt vaksötét fogadja.

Múlt, jelen, jövô

Úgy gyarapodnak szívünkben a holtak!

az épphogy-távozók, az alig-elnémultak,

s a régebbiek is, akikre szélviharos estén,

vagy csöndesen szitáló esôben gondolunk –

És zsugorodnak szívünkben az élôk,

mert kevesebb jut nekik is belôlünk,

mert nem oszthatják meg velünk a múltat,

a most is éltetôt, a holtig-ihletôt –

Már szívünk alján nônek unokáink,

mint virágmagok, még elô se bújtak,

de úgy billegnek jövônk szemhatárán,

mint színes, kicsi forgók a Ligetben...

{short description of image}

HORVÁTH ELEMÉR:

joannes chrysostomus wolfgangus theophilus amadeus

ez az öreg gebe a rozoga batár

a neve-sincs halott és én a sírásó

íme a gyászmenet

amire kiértünk a szent márkus temetôbe

s elföldeltem egy gödörbe

beszívtam vagy fél üveg pálinkát

s el is érzékenyültem tôle ott

szerencsétlen flótás nincs senkije

neki persze teljesen egyre megy

hogy hiányzik-e bárkinek

temettem ilyet már most mégis megborzongatott

az utolsó kortyot az egészségére

facsartam ki a flaskából

s mentünk vissza a ló meg én

kint van a pácból legalább

akusztika

idô kérdése csak

és éppúgy por leszek

mint ramszesz shelley-nél

de én hallottam a sziréneket

örök életrôl zengeni

egy rábaközi patak partjain

s tündéribb volt

mint shelly

nómenklatúra

mondhatnád semmiség

de idôvel az idegekre megy

„legyen szíves betûzze a nevét”

há ó err vé (mint viktor) á té há

s keresztneve?...

e ell e emm é err

nem a világ vége de krónikus

és egyre sûrûbben eszembe jut

mennyivel egyszerûbb lenne egy könnyû név

mint shaughnessy vagy gilhooly

amit nem kell örökké betûzni

mert mindenkinek rögtön otthonos

nem úgy mint ez az idegen

és idegesítôen komplikált

horváth elemér

{short description of image}

UTASSY JÓZSEF:

Kikeleti haikuk

Barackfavirág.

Hová, hé?! – Bandukolok

a tavasz iránt.

Cseresznyevirág.

Nézd elborult elmémet!

Csillapítsd le. Fáj.

Almafavirág.

Szórd fejemre szirmodat:

gyász lepi be, gyász.

Cigánymeggyvirág.

Cigány vagyok magam is,

cigány, de cigány!

Szilvafavirág.

Uszul rád ezer hernyó,

száz cserebogár.

Körtefavirág.

Istenem, milyen csúf kis

törpe a világ!

{short description of image}

GOLDSTEIN IMRE:

A helybeli temetônél

úgy megyek majd

el

egész biztos

ahogy jöttem

valamelyik háború elôtt

vagy után

szép meghitt

családi körben

mert azért csak szaporodtunk

más más napra

forgó fiakkal

aztán

csendesen átköltözöm

ide

ebbe

a napsugaras

félüres

sudár temetôbe

ismeretlen

szomszédokkal

mediterrán hullámok

metronóm morajára

múlni türelemmel

s talán egyszer

egy milleniumban

valaki álmán átúszni

mint balatoni felhôk