1998. április 11.
A KÖLTÉSZET NAPJA
A Magyar Rádió Irodalmi Osztályának felkérésére a KÖLTÉSZET NAPJÁRA tizennégy költô írt szonettet Weöres Sándor Hála-áldozat címû szonettjének két-két megadott sorából. Az ünnep alkalmából alább közöljük az elkészült SZONETTKOSZORÚ-t.
BELLA ISTVÁN:
Szememnek Ady nyitott új mezôt,
hol páva hált, szökôkutak fogantak,
úgy szeretkeztek szavak és fogalmak,
mint fény és árny, születésük elôtt.
Új ôsrobbanás volt. Kisded szívbe nôtt
harang: zsoltár. Rossebbakás, redves
sírrohama. És Nász-Jövô szerelmes.
Mint bukétát dobta elé a temetôt.
De a Gyôzô jött. És taposott. Tiport.
Megszaggatta Istent. A gyarmati port,
az ûrt lerúgva, lant, mén ellovantak.
Mint ropogó hárfahúrok a máglyán,
fölvérzett egy földalatti szivárvány:
Babits tanított ízére a dalnak.
BENEY ZSUZSA:
Babits tanított ízére a dalnak.
Mint ôszi szôlôszemek ha beérnek
opál homályból felcsillanó fények
gyöngyhimzésükkel ma is betakarnak.
Pedig gyermekkorom, ahol úgy éltek
mint fû-, fa-, füst-valóság a mesék
tengerfenék mélyére vetve rég.
A sós vízen nem hallik át az ének.
Aki Hegeso síremlékén álltam
ládikódat nyitva, szobor-ruhában,
most én hánytorgok gyomrában a halnak
s ha kiokád majd az epe s a szégyen
közt te taníts, hogy akkor is beszéljek
és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak.
BORBÉLY SZILÁRD:
(É)s Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak
a sorvégen s a kötôszó után,
és rímkényszerbôl (ragrím) rácsatoljak
a következô sorra is budán
tán segíthet, mert újabb korszeszélyek
(mint petôfink, a lobogónk vörös!)
gépet akarnak. Nem a verset: téged.
Nincs könyveikben duplawés weöres.
Nem kell a vershez szótár, szószedet se,
csak néhány név, mely arc vagy maszk lehetne,
s benyitnak (szabad?) más nevekbe (ôk):
Arany vagyok, kezembe szomorú sár,
táncolni kell (már int a szörnyû búvár)
ezt-azt kívánó kordivat elôtt.
FERENCZ GYÔZÔ:
Ezt-azt kívánó kordivat elôtt
rohanjak, mint akit ostorral ûznek?
Álljak elé fetépve ingem: Üss meg?
Vagy riszálva én csábítsam el ôt?
S ha nem szánalmas eredetiség
tévképzetében szüntetem meg énem
mestereket másoljak koravénen,
mint akiben spiritusz nem is ég?
Nem és nem és nem és nem és nem és
nem; vagy sok a szó, vagy az én kevés.
Hagyom az öntudatlan boldogoknak.
A sötétbe nem vonnak jeleket
az üstökösök csóvái, melyek
kölyök-idôm mennykárpitján lobogtak.
GÉHER ISTVÁN:
Kölyök-idôm mennykárpitján lobogtak
(mint függönyön a játszók árnyai)
egy eltakart színjáték drámai
hôsei: a bajukban-boldogoknak
ez volt az elôadás... néztem ôket:
(mint apám arcán a gyûrt éveket)
hogy boldogságot még így is lehet
adni, gyûrötten gyereknek, idônek...
idônk lejárt: felnôtt a gyerekünk.
(ha bajban hagyjuk, hová kerülünk?)
ha kinôttem életem, s elmegyek
a függöny mögül látszhatunk-e itt
(ha eltûntünk: feltûnhetünk nekik?)
mint csillagok, vezérlô tûzjelek?
KALÁSZ MÁRTON:
mint csillagok, vezérlô tûzjelek.
Kölyök-szívem, akár rengô toronyban
imbolyogna a lépcsô-éleket
érzi bensôm: sor sorra. Fönt titok van,
a tüzes árnyak így névtelenek.
Kölyök-szív, vézna testemmel lobogjam
rémülten már ez miféle hatalmam,
s hogy a jelekben óvnak a nevek?
Közben a sejtelem, egy nap kirobban,
rút óra kongása fejem felett.
Hiába tenném rá ércére ujjam
majd fölérek, megúnt hang-áradatban.
Zúg, hirdeti (szégyenre?) nevemet.
Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek
KÁNTOR PÉTER:
Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek
siet mindent mindennel összeadni,
bármennyi legyen is az éppen annyi.
Megoldott példák, szép egyenletek!
Jobb lenne, ha több vagy ha kevesebb
lehetne ezen dolgozik a felnôtt,
és folyton ültet és irtja az erdôt.
Mi leszel, ha nagy leszel? Fa leszek!
Mínusszor mínusz az plusz! fújja bôszen,
és bólogatnak neki bölcsen, ôszen
a lombok. Fényes gesztenyék potyognak.
Fölszalad egy hegyre, hogy fenn a csúcson
egy percre a világtól elbúcsúzzon
érzi minden pompáját a daloknak.
KODOLÁNYI GYULA:
Érzi minden pompáját a daloknak
a kósza kölyök, fényittas gyerek.
Titkos játékot fenn a fellegek,
lenn a dombok redôi tárnak
eléje, szavakkal ékes édent.
Az önfeledt csikó, a borzas kölyök
én voltam. Csillag alatt, csodák között
költôk soraira járt a léptem,
versükbôl született a való világ,
a varázsolt tökély. A kinti világ
s a benti ragyogás. Félistenekre
bíztam magam: reájuk. Tudom most már:
kristályt nem vajúdhat, csak a rög, a sár.
De mit tôlük tanultam: ôrzöm egyre.
LÁSZLÓFFY ALADÁR:
De mit tôlük tanultam, ôrzöm egyre,
lelkem gerincén hordom mint kabátot,
meztelen ésszel még senki se látott,
naponta fanyalodván hiszekegyre;
e köntösömben járok ki a hegyre,
e köntösömben kocsmáikba járok,
s lehet mikor értem kiált az árok,
úgy fekszem ott is, ebbe tekeredve.
Tudom magamról: ez betölt egészen,
nem gazdagítnak újabb látomások,
nem lesz szükségem újabb istenekre,
azóta, hogy általuk lettem készen,
mintha egymást is fokozó hatások
három kanyargó lángnyelv sisteregne.
PARTI NAGY LAJOS:
Három kanyargó lángnyelv sisteregne,
a rácsos ég alatt három szövetnék,
én altiszt volnék, weöres sort lövetnék,
mely tûz az ôszi alkony tiszte lenne.
A Garden-parti párkák úgy követnék,
hogy száll a nyárfafüst, faszikra, pernye,
szódás szemükkel úgy néznének ernye,
mint jócukorrá fonnyadt nagykövetnék.
Sophie, Ilonka, Brüll Adél szeretnék
e dísztüzet, hisz nékik tisztelegne,
ott fönt a három drágánk majd örül,
súgnák, hogy itt ülünk e grill körül,
míg fôhajtásom tarjaként sziszegne,
ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.
TAKÁCS ZSUZSA:
Ha fejemet izzó vasrácsra vetnék...
A nagy madár megúnta szárnyalását,
úszatni felhôn szétterülô szárnyát,
hordozni csôrét, kormányozni testét,
inkább a fának magasába ülne,
végsô dalát dalolná sûrû lombban,
lépkedne fûben, megfürödne porban
ékes ruháját inkább vetve tûzre.
Így vágyom én is végsô nyugalomra,
derülten néha, máskor meg vacogva.
Földrôl a földbe, onnan égbe szállnék!
Itt fény kisérjen, ott kövessen árnyék.
Térdepelek holdfény-hímezte párnán:
oltáromon vadmacska, páva, bárány.
TÔZSÉR ÁRPÁD:
Oltáromon vadmacska, páva, bárány,
villogó, pompázó szavak, szavak.
Tapogatom ôket: küklopsz (a vak)
a juhait. (Mit keres? Messze jár már
Odüsszeusz!) Fut a nyáj, nem tapadnak
alá jelentések. Jaj, Senki lett
valóban az Ember. S akkor minek
szónyáj, szonett? Vértelen áldozatnak?
S mégis: ha a külsô világ bezárul
elôttem, vagy sziklaként épp reám hull,
a szó segít. Belsô terem kitárván,
szabaddá tesz, hiába szikla, sors, gát
A szó küklopszainak áldozom hát:
három költô elôtt borul le hálám.
VARRÓ DÁNIEL:
Három költô elôtt borul le hálám,
s ha hálám túlzó méreteket ölt,
e három költôt kérem, szólna már rám
önlelke isteníti, aki költ,
királyi ösztönének levegôsebb
részét talán takarja pár lopott folt,
de a szürkéknek nem lesz hegedôse,
s az Újra rászól: sicc, a Régi jobb volt!
Mi gondom hát Dezsôre vagy Mihályra,
mit bánom én, hogy Endre hogy csinálja,
és mit brummognak versemrôl a medvék
de még kiket ma csörgôk hangja heccel,
arany hülyén, átlépnek rajtam egyszer,
bár a homokban lábnyomuk lehetnék.
BALLA ZSÓFIA:
Bár a homokban lábnyomuk lehetnék!
Velük mehetnék átal a Weöres-
idôn és tengeren; a vers közös
Igéretföldjét mennyein belepnénk,
s Nemes Nagy szemmel Arany Attilában
Tóthágast áll Kavafisz, Rilke, Donne,
Karinthy Füstölögne s faggatón
egy szent Mihály-kéz verdesné a vállam:
Mondja kérem, maguk kitôl tanulnak,
míg szót csépelnek, minket szapulnak?!
Betéve kéne tudniok Dezsôt!
Az új szivar régitôl kapja lángját
mondtam. S föltartva, mint a lámpát,
szememnek Ady nyitott új mezôt.
WEÖRES SÁNDOR:
Hála-áldozat
Szememnek Ady nyitott új mezôt,
Babits tanított ízére a dalnak,
és Kosztolányi, hogy meg ne hajoljak
ezt-azt kivánó kordivat elôtt.
Kölyök-idôm mennykárpitján lobogtak,
mint csillagok, vezérlô tûzjelek.
Hol e gyönyör már? jaj, csak a gyerek
érzi minden pompáját a daloknak.
De mit tôlük tanultam: ôrzöm egyre.
Három kanyargó lángnyelv sisteregne,
ha fejemet izzó vasrácsra vetnék.
Oltáromon vadmacska, páva, bárány:
három költô elôtt borul le hálám.
Bár a homokban lábnyomuk lehetnék.
GÖMÖRI GYÖRGY:
Idônk távlatai
Fordított távcsô ilyenkor az élet
messze ugyan, mégis jól láthatóan
a színpadon kicsinyített szereplôk
szomorú játékot mímelnek; ám ennek
nem kétséges a kimenetele.
Képzeletben térjünk az öltözôbe:
a hôs a vastag festéket lemossa
arcáról és a pirospozsgás látszat
mögül kinéz a holtsápadt való.
Mementó, Móric! mondanám, de viccel
már el nem üthetem a sajgó aggodalmat:
bár kibeleztük a természetet,
és csillagokba küldünk gépeket,
s megy is elôre (biceg?) a Sapiens
a célbaérôt vaksötét fogadja.
Múlt, jelen, jövô
Úgy gyarapodnak szívünkben a holtak!
az épphogy-távozók, az alig-elnémultak,
s a régebbiek is, akikre szélviharos estén,
vagy csöndesen szitáló esôben gondolunk
És zsugorodnak szívünkben az élôk,
mert kevesebb jut nekik is belôlünk,
mert nem oszthatják meg velünk a múltat,
a most is éltetôt, a holtig-ihletôt
Már szívünk alján nônek unokáink,
mint virágmagok, még elô se bújtak,
de úgy billegnek jövônk szemhatárán,
mint színes, kicsi forgók a Ligetben...
HORVÁTH ELEMÉR:
joannes chrysostomus wolfgangus theophilus amadeus
ez az öreg gebe a rozoga batár
a neve-sincs halott és én a sírásó
íme a gyászmenet
amire kiértünk a szent márkus temetôbe
s elföldeltem egy gödörbe
beszívtam vagy fél üveg pálinkát
s el is érzékenyültem tôle ott
szerencsétlen flótás nincs senkije
neki persze teljesen egyre megy
hogy hiányzik-e bárkinek
temettem ilyet már most mégis megborzongatott
az utolsó kortyot az egészségére
facsartam ki a flaskából
s mentünk vissza a ló meg én
kint van a pácból legalább
akusztika
idô kérdése csak
és éppúgy por leszek
mint ramszesz shelley-nél
de én hallottam a sziréneket
örök életrôl zengeni
egy rábaközi patak partjain
s tündéribb volt
mint shelly
nómenklatúra
mondhatnád semmiség
de idôvel az idegekre megy
legyen szíves betûzze a nevét
há ó err vé (mint viktor) á té há
s keresztneve?...
e ell e emm é err
nem a világ vége de krónikus
és egyre sûrûbben eszembe jut
mennyivel egyszerûbb lenne egy könnyû név
mint shaughnessy vagy gilhooly
amit nem kell örökké betûzni
mert mindenkinek rögtön otthonos
nem úgy mint ez az idegen
és idegesítôen komplikált
horváth elemér
UTASSY JÓZSEF:
Kikeleti haikuk
Barackfavirág.
Hová, hé?! Bandukolok
a tavasz iránt.
Cseresznyevirág.
Nézd elborult elmémet!
Csillapítsd le. Fáj.
Almafavirág.
Szórd fejemre szirmodat:
gyász lepi be, gyász.
Cigánymeggyvirág.
Cigány vagyok magam is,
cigány, de cigány!
Szilvafavirág.
Uszul rád ezer hernyó,
száz cserebogár.
Körtefavirág.
Istenem, milyen csúf kis
törpe a világ!
GOLDSTEIN IMRE:
A helybeli temetônél
úgy megyek majd
el
egész biztos
ahogy jöttem
valamelyik háború elôtt
vagy után
szép meghitt
családi körben
mert azért csak szaporodtunk
más más napra
forgó fiakkal
aztán
csendesen átköltözöm
ide
ebbe
a napsugaras
félüres
sudár temetôbe
ismeretlen
szomszédokkal
mediterrán hullámok
metronóm morajára
múlni türelemmel
s talán egyszer
egy milleniumban
valaki álmán átúszni
mint balatoni felhôk