XLVI. évfolyam, 46. szám, 2002. november 15.

ESTERHÁZY PÉTER:

"Úgy kell rúgni, művészkém!"

(A német Suhrkamp kiadónál megjelentek Örkény egypercesei, fordította és Rácz Erzsébet ötlete nyomán válogatta Terézia Mora. Ebből az alkalomból íródott ez a cikk a Frankfurter Allgemeine Zeitung irodalmi mellékletébe.) Terézia Mora! - kezdjük ezekkel a szavakkal és fölkiáltójellel, mert ez akkor kifejezné elismerésünket és tiszteletünket a fordítók iránt, kiknek fontosságát nem lehet eléggé hangsúlyozni, és ravaszul rögtön meg is kerülném azt a problémát, hogy a konkrét fordítást megítéljem, részint igazán meg sem tudom (magyar fülem van, sőt magyar tollam, természetesen ezt se németül írom, és akkor ide is egy felkiáltójelet! - körmönfont utalás, hogy az írást, ezt, Zsuzsanna Gahse németítette), részint elfogult vagyok (TM fordította a Harmonia cćlestist).

Emlékeim szerint, amikor Örkény István első egypercesei megjelentek, még nem létezett Közép-Európa, csupán Kelet-Európa, azaz volt, ami volt, csak még nem beszéltek róla. (Definíció: Közép-E. a divatba jött Kelet-E.) Azonnal roppant népszerűek lettek az írások, társaságban, mintha viccek volnának, mesélték, mint népdalt énekelték, és az utcán a borbélylegények is fütyülték, akár a Traviátát. Ha pedig az ember fejből citálta a legújabbakat, hódítási esélyei megnövekedtek a nőknél (férfiaknál etc.).
És ha legjobb barátunkkal arról tűnődtünk, hogy mi is az, ami a legújabb lányból hiányzik, "noha szép, de még milyen szép!, tündöklő, igézetes", akkor nehéz szívvel mondtuk ki a megoldást, az Örkény-mondatot, a lélek melege, az hiányzik belőle. Persze ehhez még hozzá kell tenni valamit. Mit? Hogy szép. Hogy tündöklő... De valami, valami kevés, valami apróság mégis hiányzik belőle. A lélek melege, sóhajtotta aztán valamelyikünk.

Az abszurdban könnyen mozgott a kelet-európai ember. Helyesbítek: nem könnyen, hanem természetesen. A kelet-európai abszurd a 60-as évek és a 70-es évek elejének nagy műfaja, amely a látszat és a valóság elképesztő szembenállásából táplálkozott, ezen sírt, bőgött, nevetett, röhögött Mrożek, Hrabal, Örkény, Konrád György (A látogatóval), Páral, Fuks, Havel, Sorescu, Rózewicz; dühös élvezettel, játékos fájdalommal lajstromozták ezeket az ellentmondásokat. Valóban, a "reálisan létező", melyben élni adatott nekünk, nem volt ugyan nagy találmány, de hihetetlenül érdekes. Hihetetlenül. (Csak mellesleg említem, hogy a történet úgy folytatódott, hogy a 80-as évekre beleuntunk ebbe, a látszatnak és a valóságnak ebbe a huzavonájába, ebbe a tündöklő és ocsmány bújócskába, ahol mi voltunk a kísérleti nyuszi. Belefáradtunk, ez lett a groteszk vége. Maradt az irónia - természetesen ama konstruktív, amelyről Musil beszél.)

A lélek melege, amely úgy hiányzik, a Kereplő című írásban olvasható, amely a 30-as évekből származik. A fiatal Örkény természetes hangja volt a groteszk, amelyet azonban elengedett, és csak jó harminc év múlva tért hozzá vissza. Nevetséges fogalmazással azt lehetne mondani, hogy se a háború, se a kommunista diktatúra nem hozott jelentőset Örkény munkásságában, de mégiscsak úgy van az, hogy épp a háború és a két diktatúra az a mag, az a csönd, az a rémület, amely Örkény művészetét táplálja.

A rövid levélke, melyet barátjának írt az orosz frontról, már egy egyperces: "Se operába, se hangversenyre nem nagyon járok. Mostanában a hasoncsúszásra és az emberölésre fektetem a hangsúlyt."

Csak 1946 végén került haza a hadifogságból ("sokszor kerültem a halál közelébe, jártam olyan mélységekben, ahol az emberi morál megszűnt"), aztán sodorta tovább a nehéz kelet-európai történelem. Innét is inkább csupán egy anekdotát említek. Örkény akkoriban afféle szocialista realista újságíróként riportokat is írt az épülő szocializmus tárgykörében. Egy átadásra váró vaskohóról tudósított épp, amikor az őt informáló öreg szaki megtudta, hogy Örkény a híres Österreicher patikus fia, erre bizalommal félrevonta, a hatalmas építkezésre mutatott, és azt mondta: "Szar fog itt folyni, Österreicher elvtárs, nem acél." A mondat nem épült bele a riportba, de túlélt mindent akkorról. Aktuális, jól használható, élő mondat.

Az egypercesek is nagyon élők, nem "régi" szövegek, nem esetleg érdekes híradások egy elmúlt időről, rendszerről. Nádas Péter azt mondta egy interjúban, "hogy neki olyan Örkényt olvasni, mint tengervízben fürödni. Most a tengert értsük úgy, hogy valamilyen végtelen meg elérhetetlen, mert, mondjuk, Magyarországnak nincsen tengere".
Az egypercesek egyszerre a tenger meg a magyar pocsolya, úgy kozmikusak, hogy pontos bevezetést adnak a magyar történelembe, mentalitásba. És ennek már (természetesen) köze van a műfajhoz. Titokzatos tárgy az Örkény egypercese. Nem tisztán rövidpróza, sokféléből van kikeverve. Anekdota (mégpedig nem a magyar, amely szereti magát mindig győztesnek látni, így a kedélyes öncsalás műfaja, inkább a cseh verzió, melyben több az önirónia, az önmagunkon való nevetés), aforizma, jegyzet, talált tárgy, mese, vicc, parabola, van itt mindenből, van Kafka, de Örkény parabolái egyszersmind paródiák is, Danyiil Harmszban több a költészet, Peter Bichsel otthonosabb.
Örkény menekül, és méltóságát az adja, hogy tudja, nincs hova.

Mi, magyar írók, ezer szállal kapcsolódunk hozzá. Ami nyelvhasználatát illeti, Örkény a Kosztolányi-féle purista vonalba tartozik. Hiányzik belőle minden szentimentalizmus, mondjuk, ez köti a legnagyobb józanhoz, Mészöly Miklóshoz, meg még a szövegeknek a szikársága, a mondatok dísztelen puritánsága. Reménytelen (magyar) küzdelmet folytat a fogalmak tisztázásáért, ebben Nádas Örkény-tanítvány, a romlékony köznyelv használata pedig e sorok írójának adott bátorságot - saját magához. Én még Kertész kegyetlen iróniája mögül is hallom Örkényt.

A fáma szerint Puskás Ferenctől megkérdezte volt egyszer Karinthy Ferenc, hogy miként lehetséges az, hogy az ő labdái mindig olyan pontosan célba érnek. Úgy kell rúgni, művészkém, válaszolta állítólag a ballábas, nagy magyar gondolkodó. Örkény ezért lehetett szakmai példakép: látni lehetett, hogy ő "úgy rúgja".

Nem mesél, kimond. Amit ír, úgy filozófia, vagyis gondolkodás, hogy nem absztrakt. Szellemes, de nem kedélyes. Éles, kíméletlen, kegyetlen: költői. Fanyar, akár egy angol, elegáns, akár egy francia, következetes, akár egy német: magyar. Márait követően az egyetlen polgár. (Őutána meg Nádas.) Kartéziánus rend és credo, quia absurdum, kiábrándultság és derű. A kiábrándultság pátosza. "Éljen a kérdőjel, vesszen a pont."

Olykor olyanok az egypercesek, mintha azok az Auschwitz utáni versek volnának, melyeket nem lehet megírni. Martin Lüdke említi az új Semprun-könyvről szóló kritikájában, hogy Semprunt majdnem baj érte annak idején a táborban a német kultúrában való jártassága miatt. Ezt a magyar olvasó már rég tudja az In memoriam dr. K. H. G. című írásból.
"Hölderlin ist Ihnen unbekannt?", kérdezte dr. K. H. G., miközben a lódögnek a gödröt ásta.
"Ki volt az?", kérdezte a német őr.
"Aki a Hyperiont írta", magyarázta dr. K. H. G. Nagyon szeretett magyarázni. "A német romantika legnagyobb alakja. És például Heine?"
"Kik ezek?", kérdezte az őr.
"Költők", mondta dr. K. H. G. "Schiller nevét sem ismeri?"
"De ismerem", mondta a német őr.
"És Rilkét?"
"Őt is", mondta a német őr, és paprikavörös lett, és lelőtte dr. K. H. G.-t.

A világ, mondjuk így, ontologikus abszurditását mára fölváltotta a hétfők, keddek abszurditása. Így siklanak az egypercesek is ég és föld közt. A hihetetlenből hihető lesz, ami végképp hihetetlen. Ki érti ezt?, ez Örkény alapkérdése. De ha nem értjük is, vagyunk, akik vagyunk, megismételhetetlenek.
Ki vagy, te hosszú hajú, sudár, szép, fiatal lány?
Az én teljes nevem Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, de csak úgy becéznek: Kuksi. És a bácsi kicsoda?
Az én nevem is Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga, és engem is csak Kuksinak szoktak becézni.
Érdekes. De hiszen a bácsi öreg, kopasz és jobb szeme egészen fenn van akadva... Én ezt nem egészen értem.
Tanuld meg, Kuksi, hogy nincs két egyforma Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga a világon.
Milyen kár!
Bizony, ez nincs másképp.
Ki érti ezt? És: Bizony ez nincs másképp.

Szomorú, sokat szenvedett ember, így gondoltam rá mindig. Hogy kortárs. Hogy kelet-európai, tehát sokat tud. Sokat és ab ovo keveset. Mindezt látni véltem a meggyűrt, nehéz, nevetős arcán. Több mint húsz éve halt meg, 1979-ben, az irodalmi emlékezet ilyenkor a leghálátlanabb, legfeledékenyebb. Örkény a nagy kivétel. Természetesen én nem akarom semmire rábeszélni az olvasót, egyszerűen csak nem látom értelmét nem elolvasni ezt a könyvet. Annyi ránc volt az arcán, mint a nagymamámén. Ha most regényben volnánk, azt mondanám, pontosan ugyanannyi, megszámoltam.

VÁSÁRHELYI MÁRIA:

Október végi történetek

Október 23-án reggel 8 óra előtt néhány perccel a közszolgálati televízió ünnepi műsorában Schmidt Mária, az 56-os Intézet anyagi ellehetetlenítésének értelmi szerzője, egyszemélyes történelmi ítélőszék, aki egyebek mellett arra is felhatalmazva érzi magát, hogy válogasson a diktatúra áldozatai között, és napi politikai szempontok szerint nevezzen ki és mentsen fel gyilkosokat, a miniszterelnök Terror Házában tett látogatásáról számolt be a közönségnek. Az igazgató asszony felidézte az elementáris hatást, amit a látottak a kormányfőre gyakoroltak, és beszámolt a miniszterelnök vendégkönyvbe írott, a "kiváló történészi munkát" méltató sorairól. Utóbbiról október 23-a kapcsán annyit legalább érdemes megjegyezni, hogy a Nagy Imre-kormányról és tevékenységéről a múzeumban található egyetlen dokumentum az a film, amelyet a KGB készített "Nagy Imre és vádlott társai" peréről, mégpedig azzal a céllal, hogy a közvélemény előtt leleplezze a szocializmus elárulóit. S bár a képernyő alá írt szövegből kiderül a film eredete, a folyamatos vetítés célja megtévesztésig hasonlít a KGB-propagandisták szándékához: az ideológiai háború részeként leleplezni a közvélemény előtt a bíróság előtt álló vádlottakat, akik többsége megpróbálta túlélni a véreskezű diktátorok vezényelte koncepciós pert. Ám míg a diktatúra propagandistái végül úgy döntöttek, hogy nem mutatják be a filmet, mert az "túllő" az eredeti célon, a demokrácia "utcai harcosai", a kiállítás kiötlői, könnyedén túlléptek mindenféle jogi és erkölcsi korláton. Az állítólag a terror áldozatainak emléket állító múzeum nemcsak a terror áldozatává vált Nagy Imre-kormányról és tagjairól nem árul el semmi többet, hanem az ÁVO-s terror áldozatai közül is gondosan kiretusálták azokat, akik személyükben valamilyen módon ma is a baloldalhoz, illetve a liberálisokhoz köthetők. Így az ÁVO börtönében megkínzottak közül hiányzik egyebek között Rajk Júlia, Donáth Ferenc, Losonczy Géza, Haraszti Sándor és Újhelyi Szilárd neve, jóllehet, többségük sorsára nem csupán egy, hanem az összes XX. századi diktatúra rányomta bélyegét, hiszen mind a nyilas, mind a rákosista, mind pedig a kádári terror börtöneit megjárták. Mindahányan részt vettek a nyilas terrorral szembeni ellenállásban és az 56-os forradalomban, ám ez sem tudta ellensúlyozni azt a bűnüket, hogy életük végéig baloldaliak maradtak, és ezt soha nem is tagadták meg.
Az ünnepnapi nyilvános szereplés az igazgató asszony számára alkalmat teremtett arra is, hogy - a jelenlegi miniszterelnök példamutató magatartásának ellenpontjaként - parányit gyalázza, és röviden kioktassa az 1956-ban életfogytiglan tartó börtönbüntetésre ítélt volt köztársasági elnököt, Göncz Árpádot is, aki egyébként éppúgy nem szerepel a terror áldozatai között, mint 56-os vádlott-társa, Bibó István. Annál többször találkozhatunk viszont a volt miniszterelnökkel, Orbán Viktorral a terror útvesztői között bolyongva. A "Könnyek terméből" kihátrálva Orbán Viktor zengő hangja önt hitet a meggyötört látogató lelkébe: egy hatalmas képernyőn nyitástól zárásig folyamatosan vetítik a múzeum felavatásakor mondott beszédét, és a képen időről időre feltűnik - az alkalomhoz illően talpig nercben - az igazgató asszony is. S minthogy a múzeumba belépve ugyancsak a volt miniszterelnök neve az első, ami a látogató szemébe ötlik - márvány emléktábla hirdeti ugyanis, hogy mindezt tőle kaptuk (apró szépséghiba, hogy mi fizettük) -, így a tartalomhoz méltó a keret.
Efféle ideológiai agymosásra pedig nemhogy 330, hanem 660 millió forintot is érdemes költeni az adófizető állampolgárok pénzéből, kiváltképp egy baloldali-liberális koalíciónak...

Petty

Délelőtt a parlament fél ház előtt tartotta ünnepi ülését, ami a hivatalos ünnepségsorozat kiemelkedően fontos eseménye volt. A meghívottak listájának összeállítását feltételezhetően számos szempont mérlegelése és hosszas egyeztetés előzte meg. Annak pedig, hogy a vendégek közül kiket invitálnak a díszpáholyba, természetesen önmagán túlmutató, szimbolikus jelentése van. A díszpáholyban ezen a napon a volt köztársasági elnök, az 56-os elítélt Göncz Árpád az előző kormányfő tanácsadóinak gyűrűjében foglalt helyet; jobbján Orbán Viktor katonai ügyekben illetékes tanácsnoka, balján pedig nemzetbiztonsági kérdésekben járatos tanácsadója ült. És e nehezen értelmezhető "szimbolikus" hármas egészült ki - a most éppen jobboldali politikussá vedlett - Szűrös Mátyással, akinek - szörnyű történelmi pechünkre éppen neki - megadatott, hogy kikiáltsa a harmadik Magyar Köztársaságot.
Az MSZP szónoka beszédében a távoli múlttól a jelen felé közeledve felidézte 1992. október 23-át, amikor a Kossuth téren Göncz Árpád köztársasági elnököt a felhergelt csürhe kifütyülte. S miközben a kormánypárti szónok beszédében az 1960-as váci börtönsztrájk megtorlóihoz hasonlította azokat, akik a köztársasági elnök elleni akciót kiötlötték, majd a feldühödött csőcseléket kárörvendően mentegetni próbálták, a kamera elidőzött a díszpáholynál, ahol egymás mellé ültették a volt köztársasági elnököt és Boross Péter korabeli belügyminisztert, aki annak idején arcizomrándulás nélkül nézte végig, majd kárörvendőn mentegetni próbálta a legfőbb közjogi méltóság, az 56-os elítélt megalázását.

Petty

Bár az ünnepnapon csupán néhány villanást láthattunk az előző kormányfő, Orbán Viktor Erzsébet téri beszédéből, másnap a közszolgálati televízió a "szabad gondolatok és gondolkodók utolsó menedékhelyén", az Éjjeli menedék című műsorban, a közszolgálati rádió vasárnap reggeli műsora pedig alig egy hét múlva teljes terjedelmében leadta a beszédet. Az első hallásra csupán végtelenül üres és közhelyekben bővelkedő beszéd a vájtfülű közönség számára valódi csemegéktől hemzsegett. A volt kormányfő szerint "a múlt század legnagyobb hazugsága a szocializmus volt, amely a faj és osztályalapon kijelölt, úgynevezett kisebbséget pusztulásra ítélte (...), papok és hívők tízezreit [sic!] börtönbe zárta". A második világháború előtt Magyarország egy "rendes, közepes európai ország volt" - állapította meg a volt miniszterelnök, és e rendkívül figyelemreméltó kijelentés azt jelzi, hogy Orbán szerint, ha a baloldal rekeszt ki faji alapon kisebbséget (amit ráadásul nem is tett), akkor ez történelmi bűn, ám ha ugyanezt a jobboldal teszi, akkor az a rendes működés integráns része. Azt ugyanis nem feltételezhetjük, hogy a szónok ne tudná, hogy e "rendes országban" a második világháború kitörésékor a magyarországi zsidóság már egy minden állampolgári jogától megfosztott, tökéletesen kirekesztett kisebbség volt.
A volt miniszterelnök 2002 őszén aktuális véleménye szerint Nagy Imre mégiscsak hős volt, ami persze azért van így, mert ezután egyetlen nagy történelmi ív felrajzolásával egybe lehet mosni Rákosit, Gerőt, Kádárt és a mai MSZP-t, kiváltképp, ha a Rákosi-rendszert "tíz év szocialista kormányzásként" azonosítja, amelynek eredményeként "Magyarország kimaradt Európából". Utóbbi megállapítás értéktartalmával kapcsolatban némi bizonytalanságot ébreszthetett a figyelmes hallgatóban, hogy néhány mondattal később ugyanerről az Európáról kiderült, hogy 1956-ban évszázadokkal lemaradva mögöttünk tévelygett a korai kapitalizmus útvesztőiben, és "ahelyett, hogy csatlakozni igyekezett volna, hogy unióra lépett volna velünk, a XVIII. században botladozott". Azt azonban már soha nem fogjuk megtudni, hogyha mindezt tényleg így gondolja a volt miniszterelnök, akkor meg miért olyan nagy baj, hogy kimaradtunk ebből az ásatag, avítt világból?
A beszédből az érdeklődő közönség azt is megtudhatta, hogy "a kommunizmus áldozatainak számbavételére sehol a világon nem rendeztek nürnbergi pert". Ez utóbbi félmondat ismét csak tele van formai és gondolati leleménnyel, hiszen egyrészt nürnbergi pert valóban sehol máshol a világon nem lehet rendezni, csak Nürnbergben, másrészt azonban mind ez idáig az a hír járta, hogy a nürnbergi perben nem az áldozatok számbavétele, hanem a bűnösök felelősségrevonása zajlott.
A szabad gondolkodók utolsó menedékhelyeinek érzékelhetően mindenféle technikai és személyi feltétel a rendelkezésükre állt, hogy megfelelő időtartamban és hangulati környezetben tájékoztassák közönségüket arról, hogyan emlékezett a jobboldal és a szélsőjobb a forradalomról. A közrádió és a köztelevízió ugyanis nem csupán Orbán beszédét közölte és ismételte teljes terjedelmében, hanem mindkét média bőségesen illusztrálta hangulati elemekkel "a magyar nemzet miniszterelnökének" beszédét, ahogyan Makovecz Imre - némileg szembemenve az alkotmányos renddel - ezt felkonferálta a közszolgálati rádióban.
S mindebből megérthetjük, hogy a Fidesz miért nem kívánt a Parlamentben ünnepelni. Az ország házában ugyanis csupán egy lett volna a résztvevők - a demokratikusan megválasztott pártok között -, és közel sem jutott volna olyan tágas közszolgálati nyilvánossághoz, mint a közszolgálat utolsó menedékeibe húzódva. Kormánypártok, civil szervezetek és a többi ellenzéki párt ünneplése együtt nem kapott annyi figyelmet e jeles napon, mint a sajtószabadság eltiprása miatt naponta jajveszékelő, a nyilvánosság utolsó morzsáitól is megfosztott, elnémított ellenzéki párt.

Petty

A közszolgálati televízió most induló esti háttérmagazinjában, Történelemhamisítás címmel, két, 56-ról készült dokumentumfilm részleteit mutatták be. Mindkét filmben ugyanazokat a képsorokat láthattuk, "csak" a kísérőszöveg volt más; az egyik filmben a forradalom vérbefojtása után emigrált újságíró kommentálja az eseményeket, a másikban a diktatúra propagandistái értelmezik a filmkockákat. Így lesz a forradalomból ellenforradalom, az osztogatásból fosztogatás, a megszállásból megmentés, felkelőből bűnöző, ávósból ártatlan áldozat. Ám ne gondoljuk, hogy fürge ujjak csak a totalitárius rendszerekben kreálnak igaz képekből hamis történeteket. Érdemes felidéznünk egy harmadik, 1956-tal kapcsolatos dokumentumfilmet, amelyet már nem a diktatúrában és nem is az állami televízióban, hanem néhány évvel ezelőtt a demokráciában, a közszolgálati televízióban nézhettünk végig. A film soha be nem mutatott, eredeti verzióját televíziós dokumentumfilmesek készítették Nagy Imre és mártírtársainak újratemetéséről, ám minthogy a szürke tények nem vágtak egybe a MeH kurzustörténészei által közvetíteni szándékozott üzenettel, kézbe vették az ügyet, és a dokumentumfilmből pillanatok alatt olyan csinos propagandafilm kerekedett, hogy bármelyik nagy előd megirigyelhette volna. A történet értelmezési keretét a nagy ideológus Kövér László jelölte ki, aki szerint bár "úgy tűnt, hogy a temetés előkészítésében az SZDSZ-hez közelálló 56-osok szerepe volt a meghatározó, akiknek az MSZMP reformkommunista szárnyához való erőteljes politikai kapcsolódása lehetővé tette, hogy őket elfogadják a hatalom oldaláról, mint ennek az eseménynek a szervezőit, ha úgy tetszik kontrollálóit". Ebből pedig nyilvánvalóan az következik, hogy a valóságban a temetést a Fidesz készítette elő, a forradalmi központ pedig nyilván Kövér korábbi munkahelye, az MSZMP KB Társadalomtudományi Intézete volt. A gyászszertartáson elhangzó beszédekből a filmben összesen 779 másodpercnyi (Hócipő, 1999. július) idézet hangzott el; ebből a forradalom résztvevőinek beszédeiből fejenként átlagosan 68 másodpercnyi idézetre futotta - a műsoridő súlyozása ezen belül a Fidesztől való távolság szerint történt -, Orbán Viktor beszédét viszont 301 másodpercen keresztül hallgathattuk. A filmben összességében kevesebb szó esett a forradalomról, a leszámolásokról, az azóta eltelt fél évszázadról, az újratemetés előzményeiről és magáról az eseményről együttvéve (12 perc 10 másodperc), mint Orbán Viktor beszédéről, amelyet az ötperces idézésen túl további 14 perc 36 másodpercen keresztül méltattak a megszólaltatott párttársak. A felhevült forradalmi ifjúságot Klausmann Viktor, Rogán Antal, Kövér László és Deutsch Tamás képviselte, akik a 44 perces filmben 19 percen keresztül méltatták Orbán beszédét, és mesélték el, hogy mit éreztek, amíg a nagy vezér szavait hallgatták. "Amikor Viktor elkezdett beszélni, akkor a 30-40 emberből hirtelen 70-80 lett, (...) a 301-es parcellában, ott hallgattuk ezt a beszédet, borsódzott mindenkinek a háta, nem tudtunk egymásra nézni, mert érzetük, hogy vagy elsírjuk magunkat, vagy egymás nyakába borulunk, és elhangzott a beszéd, és ott kinn a 301-es parcellában az emberek hangos örömujjongásban törtek ki" - idézte fel az eseményeket elcsukló hangon Deutsch. A filmben - némi rutinszerű kommunistázáson kívül - egyetlen szó nem esett az áldozatokról, akikért a harang szólt, amin persze nem csodálkozhatunk, hiszen özvegyeiket és gyermekeiket is elfelejtették meghívni a megemlékezésre. A filmet készítő dokumentaristák, szembesülve művük sorsával, nevüket levetették a filmről, amelyre ezek után Káel Csabának, a miniszterelnök házi mozisának neve került fel. Ez a történet pedig nemcsak azért fontos, mert kitetszik belőle, hogy történelmet hazudni nemcsak a diktatúrákban szokás, hanem azért is, mert felsejlenek a mostani temetői történések gyökerei.

Petty

A közszolgálati rádióban az október 23-i megemlékezések első felvonását három nappal korábban, az önkormányzati választások vasárnapján, 20-án reggel tartották. Reggel 6-tól 9-ig a gyűlölködés hangjaitól sistergett az adás. A háromórás műsornak gyakorlatilag nem volt olyan megszólalója, aki legalább egyszer ne nevezte volna a baloldali liberális koalíció tagjait gyilkosoknak és hóhéroknak. A jegyzetíró - az ünnephez méltó emelkedettséggel - arról elmélkedett, hogy manapság megigazulás helyett pöcegödrözés és orcátlan kisajátítás, a magyarság rothasztása, sírva vigadó önkéntes nemzetirtás zajlik az országban. A műsorban megszólaltatott valódi és álforradalmárok számára halott bajtársaik és 56 emléke csupán apropót szolgáltatott a jelenlegi hatalom gyalázásához. A folytatólagos uszításra a koronát Wittner Mária tette fel, aki ünnepi beszédében alig néhány perc alatt sikeresen jutott el kivégzett társaitól a zsurki vodkagyárig, a megalázott menekültektől Tocsik Mártáig, a lélek élni akarásától az államadósság elsikkasztásáig, a szeretet által összekapcsolt szívek emlékétől a naftalinos pufajkáig. Bár a Parlamentben szerette volna mindezt elmondani, ám "csak" a közszolgálat biztosított számára fórumot, hogy az ünnepi emelkedettség hevében "minden idők legmocskosabb, hazai és külföldi titkosszolgálatok által támogatott" kampányaként emlegesse a 2002-es demokratikus választásokat, és minden bekezdésben legalább egyszer gyilkosok hadaként emlékezzen meg a választásokon többséget szerzett baloldali liberális koalícióról.
Így azután, mire kilenc órakor véget ért a műsor, minden erre szomjazó hallgató gyűlölettől átitatva indulhatott a szavazóhelyiségekbe, hogy a helyhatósági választásokon leadja szavazatát.

Petty

November 3-án a Vasárnapi Újság rendszeres jegyzetírója a 301-es parcellánál történtekről elmélkedett. A célkeresztbe Mécs Imre került, akit október 23-án a felheccelt tömeg megakadályozott abban, hogy bajtársaira emlékezzen. De kijutott a gyalázatból a sírokban nyugvók özvegyeinek és gyermekeinek is. A jegyzetíró - a műsor hagyományainak megfelelően - gondolkodás nélkül a halottgyalázók pártjára áll, azt bizonygatva, hogy ha a balliberálisok által béklyóba vert média azt is ismertette volna "amit Mécs Imre a fütyülés előtt mondott", akkor mindenki számára nyilvánvalóvá válna, hogy a tömegnek minden oka megvolt arra, hogy a halottak emlékét meggyalázva a temetőben randalírozzon. Ebből pedig egyértelműen az következik, hogy polgári körökben nem csak hogy elfogadtatik, hanem - megfelelő indok esetén - szinte megköveteltetik a temetői ordítozás, randalírozás, halottgyalázás. A jegyzetíró, a sajtószabadság eltiprásának ékes bizonyítékaként, felháborodva ismételgette a kérdést: "Miért nem láthatjuk a tévében azokat beszélni, akik fütyültek?" Az önmagának feltett kérdésre azonmód válaszolt is talált: "Mert akkor netán sokan úgy éreznék, kevés volt a fütty." S hogy hogyan fejezhetjük ki a füttyölésnél indulatosabban nemtetszésünket? Ezt - vérmérsékletének és gyűlöletrádiuszának megfelelően - döntse el a kedves hallgató maga.
A halottak emlékének gyalázása, gyászolók és emlékezők szidalmazása, szabadságharcosok hazaárulózása, sírok feletti lökdösődés - ez az a magatartás, amelynek védelmében a közszolgálati rádió felemelte szavát, ez az a minta, amit a közszolgálati rádió közösségi értékként felvállal és közvetít. És talán el sem hiszik, hogy innen már milyen rendkívül rövid ösvény vezet odáig, hogy a halottakat arccal lefelé, jeltelen sírokba temessék.

Petty

Mi, néhányan, november 4-én szoktunk kimenni a 301-es parcellához. Így volt ez már akkor is, amikor még gaz- és sártenger borította a jeltelen sírok fölött a földet, és figyelő szemek vigyázták október végén az arra járók lépteit. És így van ma is. Az évről évre szaporodó sírok között sétálok a gyerekeimmel, és egyenként "mutatom be" nekik az ismerősöket. Itt van Imre bácsi, a legendás Szilágyi Jóska, Losonczy Géza, nagyapa legjobb barátja, Gimes Miklós, tudjátok, a Luci férje, Fazekas Gyuri, a Fazék, szegény Tánczos Gyuri meg a többiek. Szóval az egész gyerekkorom.
A parcella szélén tanácstalanul álldogálnak néhányan, méregetnek minket, majd elunván a várakozást, megszólítanak. Azt kérdezik, hogy lesz-e itt valami hivatalos ünnepség meg szónoklat, mert ők a Vasárnapi Újságban azt hallották, hogy ma is lesz valami rendezvény. Lassan értem csak meg, hogy ordítozni és randalírozni jöttek a temetőbe, azért, hogy belénk fojtsák a szót, ha arra gondolnánk, hogy megemlékezünk halottainkról. Miután közöljük, hogy itt most csak csendes gyertyagyújtás lesz és néma emlékezés, némi tanakodás után csalódottan eloldalognak. Még halljuk, hogy értetlenül és méltatlankodva szidják a rádiót, és sajnálkoznak, hogy elmaradt egy jó kis balhé. Időközben sötétedni kezd, és a félhomályban imbolyogva távolodó alakok mind kísértetiesebben emlékeztetnek a bokrok között ólálkodó Kádár-kopókra.

PETŐCZ GYÖRGY:

Firenzei rosszérzések

A Centro üzletei már napok óta zárva voltak. A via Tornabuoni luxusboltjainak kirakatait gondosan be is deszkázták. Még a folyó másik oldalán, az Oltrarno szűk utcáiban sem lehetett semmit vásárolni, és a bankok is kiürítették pénzautomatáikat. Sokan elutaztak, a kozmetikusok, fodrászok, és mások pedig azért voltak kénytelenek szüneteltetni a munkát, mert ügyfeleik elutaztak. Autók sem voltak sehol, és a nagykerekes szemétgyűjtőket, a gyorsan összehordható és lángra lobbantható városi barikádok e legpraktikusabb építőelemeit is elszállították valahova. Üres volt az utca: várakozó, feszült, nesztelen. A város lapulva szorongott, sőt, rettegett.
Egyszer csak tényleg megkezdődött. A Fortezza da Basso felől jöttek, ahol napok óta gyülekeztek. Előbb vörös és szivárványszínű zászlók tömött sorai közeledtek. Majd hangosbemondók, akik a háború ellen tiltakoztak, meg újabb és újabb csapatok, kamionok kíséretében vagy azok nélkül, kántálva, kereplőkkel, lassítva és nekilódulva, kiabálva és énekelve. A menet végtelen volt, mintha a Fortezzánál valami nagyon mély, túlduzzadt seb szakadt volna fel a földből, lüktetőn ontva magából a felszabadult indulat megkönynyebbítő hullámait. Állítólag közel egymillióan voltak (szegény Viktorunk, ha tudná, mennyi az az egymillió!) a legkülönfélébb országokból, de főként Olaszországból, és magából a városból (kétszer annyian voltak, mint Firenze lakossága). Az Avanti popolót énekelték, sarló-kalapácsos zászlókat lobogtattak, Kubát éljenezték, George Bush Amerikáját szidalmazták, mosolyogva visszaintegettek az útjukat szegélyező egyházi intézmények ablakaiból figyelő, nagy szemű, színes bőrű kisgyerekeknek, és kórusban kiabálták, hogy "one solution - Revolution!" (csak egy megoldás van: a forradalom). Sokukat felismertem, mert ismerem őket: az ügyvédet, az üzlettulajdonost, az egyetemi professzort, a biztosító-ügynökség igazgatóját. A nemzetközi osztályharc rigmusaira táncolt boldogan a napokig remegő és palánkok mögé bújt Firenze: saját világa ellen tüntetett - élvezettel - a világ valószínűleg legpökhendibb, legbeképzeltebb, legburzsoább, legkirekesztőbb, legelkényeztetettebb, legélősködőbb városa. Nem furcsa?
Oriana Fallaci nagyon pontosan megérezte a veszélyt. Az önmegtagadásét. "Firenzeiek, őrizzétek meg méltóságotokat!", írta a Social Forum előestéjén a Corriere della Serában. "Ne üljetek ölbe tett kézzel, ne adjátok meg magatokat, mutassátok meg felháborodásotokat! (...) Zárjátok be az üzleteket! Az élelmiszerboltokat is. Ne féljetek, öt nap alatt senki nem hal éhen. Csukjátok be a bárokat, az éttermeket, a piacokat! A színházakat, a mozikat, a gyógyszertárakat." Hangja tökéletesen beleillett az érkező tömegektől megrettent, és az egy évvel ezelőtt szétvert Genova példájára nagyon is jól emlékező kispolgárok sziszegő-susogó, s egyszersmind agresszív kórusába. "A helyzet egyelőre nyugodtnak látszik", nyilatkozta szintén még a Forum megnyitása előtt a Santa Croce egyik papja. "De ma éjjel rossz álmom volt. Fegyvereket és összecsapásokat láttam, márpedig az álmaim gyakran megmutatják a jövőt. Ránk akarnak kényszeríteni bizonyos dolgokat, amiknek azonban a szívben kell megszületniük, a vallás jegyében és spontán módon", tette hozzá a státusvédő klerikális reakció tankönyvekbe illő modorában. A párhuzam és egyidejűség azonban megtévesztő. Fallaci a paptól eltérően nem meghunyászkodásra szólított fel, hanem tisztánlátásra és bátor ellenállásra: "zárjatok be mindent, eresszétek le a redőnyöket, és tegyétek ki a táblát, mint a legbátrabbak 1922-ben, Mussolini római bevonulása idején, hogy "Gyász miatt zárva". (...) Ne érintkezzetek azokkal, akik meg akarják szentségteleníteni műemlékeinket! Kényszerítsetek magatokra egyfajta kijárási tilalmat, érezzétek magatokat úgy, mint 1944-ben, amikor a németek felrobbantották hídjainkat, a via Guiccardinit és a via Por Santa Mariát. Mutassátok meg a világnak, hogy Firenze megsértett, megsebzett, elárult, de büszke város". A provokatív elkötelezettséget életformává alakító újságírónőhöz más firenzei hírességek, a filmrendező Franco Zeffirelli és a politológus Giovanni Sartori - mindketten a hűvös és könyörtelen éleslátás bajnokai - is csatlakoztak. A látszat ellenére sem a műemlékeiket védelmező patrióták félelme volt az övék, hanem az értelmiségieké. Azoké, akik megszokták, hogy értik, kezükben tartják és diktálják a dolgokat. A "no global" nem ilyen, ezért nem is szeretik. Csak prófétákat látnak, de nem vezetőket, akikkel beszélhetnének, akikre hathatnának. Csak mozgalmat - pontosabban mozgást - látnak, de nem szervezetet, amelyen keresztül a tömegeket terelni, irányítani lehetne. Csak feltörő emóciókat érzékelnek, amelyekre félő, hogy nem hatnak az emlékeztető, óvatosságra intő, a distinkciók szükségességére figyelmeztető okos érvek. Csak sérelmeket és kritikákat hallanak, amelyek nem érnek logikusan össze, de még roszszabb gyanú, hogy összeérnek, csak talán elkerüli a figyelmüket. Csak tömegeket látnak, és nem - amihez szoktak - egyéneket.
A város közepén, a Fortezza erős várfalai között napokon át tízezrek hemzsegtek. A Pitti nevű nagy divatbemutatók és vásárok pavilonjaiban, ahol máskor előzékenységet mímelő, arrogáns kereskedők, a hirtelen felfutott pratói textil-zóna újgazdagjainak csemetéi, a hódolat pillantásait magukra erőltetett közönnyel, bár valójában nagyon is mohón bekaszszírozó divattervezők és karrierről álmodozó, önmagukat mutogató-árusító szépségek - fiúk és lányok - tolonganak, páváskodnak, puszilkoznak (fül mellé, a levegőbe) és kelepelnek blazírt, illatos és tetőtől-talpig dögdrága eleganciával, nos, ezekben a pavilonokban öt napig nem a divat volt az úr. Az iraki népet, a kurdokat, a palesztinokat, a koreai munkásokat, a homoszexuális munkásokat, a munkásnőket (a munkás elvtársnőket, mert itt mindenki "compagno"), a háztartásbeli férfiakat, a fejlett és fejlődő világ közötti egyenlő kereskedelmet, a tiszta vizet, a légkört, a könnyű drogok tilalmának eltörlését, a génmanipulált növények tilalmát, az amerikai indiánokat, a kolumbiai bennszülötteket, az éhezőket, a muszlim nőket, az Amnesty Internationalt, a Médecins Sans Frontieres-t, az olasz kommunistákat, a francia kommunistákat, az orosz anarchistákat, a szakszervezeteket, és a világ minden igazságos és szép ügyét, elnyomott népét és elkötelezett mozgalmát képviselő standok és transzparensek között - Éljen a menstruáció és a menstruációs vér!, hirdette az egyik - szakadt, lógó pulóveres, kopott nadrágos, bakancsos és viharkabátos fiatalok ácsorogtak, beszélgettek, zenéltek és - főleg - igyekeztek egyik konferenciáról vagy szemináriumról a másikra, hogy az ember, a két képet gondolatban egymásra vetítve, óhatatlanul is azt gondolta, hogy nyilvánvalóan ők, a hatalmon kívüliek, a szegényekkel, a védtelenekkel, a távoli népek sorsával törődők a jobbak.
A hatalmon kívülrekedt jobbak. A kaotikus színorgia, a szemét és a mindenütt szabadon szaladgáló kutyák láttán könnyű volt elfelejteni, hogy ezek a fiúk és lányok - a fejlett világ országaiban otthon maradt sokmilliónyi társukkal - a világvárosok kényelmes és hivalkodó luxusából örökre a kanadai (és egyéb) erdők közé üldözték a legerősebb országok vezetőit összefogó G8-at, sorozatos meghátrálásra, folyamatos magyarázkodásra és sokszor őszinte önvizsgálatra kényszerítették a nagy nemzetközi szervezetek és vállalatok vezetőit, és sikerre vittek jó ügyeket, mint a legszegényebb országok adósságainak leírása, vagy a taposóaknák betiltása. Szóval ezek a fiúk és lányok sok mindent el tudnak érni, és nem mindegy, hogy mit gondolnak és mit akarnak. A felszabadult légkörben, a hatalmon kívüliek - hatalommal szembenállók - andalító, szerető és bátorító közösségében, a demokráciák demokratikus jellegének mindenki által elfogadott, közkinccsé vált, transzparensek sokaságán közzétett megkérdőjelezése közepette nagyon nehéz azon elmélkedni, milyen bonyolult is a demokráciákban a hatalom természete. A kérdés senkinek sem jutott eszébe.
"A történelmet az áldozatok és elnyomottak oldaláról kell nézni!", kiáltotta az egyik előadó a több ezres hallgatóság ovációjától kísérve. Azért jöttek ide, hogy megbeszéljék, mit jelent ez. A cél ez volt: megfogalmazni a no global helyébe lépő new global (az alulról, az elnyomottaktól és hatalmon kívüliektől, vagyis a néptől kiinduló globalizáció) fő kérdéseit, problémáit, válaszait, logikáját. Nem vitatkozni jöttek, hanem egyetérteni, és kialakítani a hatalommal folytatandó "konfrontatív dialógus" eszköztárát. Bevonult a Fortezzába a többnyelvű tömeg, hogy pár nap elteltével egymást értő, egy nyelvet beszélő menetben jöjjön ki onnan.
Ezt a célt szolgálták a konferenciák és szemináriumok. Például a kelet-európai országokkal foglalkozó. A piacgazdaságra történő átmenetből a hatalmon lévők, a nemzetközi cégek és a középkorú menedzserek húztak igazán hasznot, mondta egy belgrádi előadó (csak ők nyertek?). A lakosság nagy része sohasem látott nyomorba süllyedt (Belgrádban ezt a piacgazdaság okozta volna?). Romlott a nők, a munkásság, a nyugdíjasok helyzete. Új GULag alakult ki: egész vidékek szegényedtek el teljesen. Magyarországon például hatalmasan megjelent a munkanélküliség (csakugyan ennyire magas a munkanélküliség Magyarországon?), ami nálunk korábban ismeretlen volt, tette hozzá egy magyar előadó (nem volt munkanélküliség, például a gyárkapukon belül?). A neoliberális átmenet a többség számára nálunk is viszszaesést és nyomort hozott (az átmenet hozta ezt, nem a szocialista rendszer gazdasági kudarca, és igaz az állítás ma is?). És ki vagy mi állt a neoliberalizmus mögött? Természetesen az IMF és a Világbank, amelyek a külföldi és hazai tőke érdekeit tartották szem előtt (volt az országban szavahihető erő vagy személy, aki a piacgazdaság valamely alternatíváját javasolta volna?, egyáltalán, nevezhető-e neoliberálisnak az a fordulat, ami Kelet-Európában bekövetkezett?). De persze ők is csak megbízást teljesítettek. Mert mögöttük ki állt? Az egész neoliberális rendszer, a nemzetközi neoliberalizmus (van ennek értelme?). Felháborító, erősített rá egy orosz - hallgatósága szintén több ezres, lelkes és figyelő -, hogy miután a NATO háborúkat szabadított Kelet-Európára (tessék?), elszegényítve azt, most bizonyos feltételek teljesítése esetén akarja csak beengedni ezeket az országokat Európába (nincs ebben valami természetes és jogos önvédelem?). "Nemet mondunk a WTO és Európa szabályaira, a tőke logikájára, amely Pepsi-generációvá akar zülleszteni minket!" Hozzátette még, hogy humanizálni kell a piacot, "ami persze nem a végső célunk, de ez a minimális program" (meg akarja szüntetni a piacot?, van ennek az embernek fogalma arról, mi is a piac, és hogy megszüntetése teljes képtelenség?). És sorjáztak a javaslatok. A magyar előadó szerint a megoldás: localization globally. A termékek hetven százalékát amúgy is helyben állítják elő, tehát azokat ott is kell hagyni, a megtermelőiknek. Termelés és fogyasztás helyben, kereskedelem és nemzetközi cégek, szállítás és kapcsolatok nélkül (szép kis világ, ami csak a legfejlettebbeknek lenne elviselhető). A belgrádi pedig a vállalati és piaci önigazgatást javasolta (soha nem hallott a jugoszláv önigazgatási modellről és annak kudarcáról?). Megszűnne a magántulajdon, minden mindenkié, nincs hatalmi hierarchia, csak egymást kiegészítő funkciók és termelők, nincs elit, nincsenek osztályok, és a termelők és fogyasztók folyamatos konferenciákon egyeztetnék, mire van szükség, mit kell előállítani (ez már nem is érdemel kommentárt). Stb. stb. A figyelmes és egyben kritikus hallgató nem értett igazán mindent, nem mindent talált teljesen logikusnak, nem mindenütt ismert rá az általa is ismert országra, helyzetre, valóságra, és sokszor hitetlenkedett, hogy a múlt tényleg olyan távoli lenne, aminek már tanulságai - kudarcai - sem érdekesek? De mindezen nem volt sok idő töprengeni, mert jöttek az újabb előadók, immáron nyugatiak, akik az előttük szólók előadásaira építve a kelet-európai átmenet teljes csődjét konstatálták (?), és e tudás birtokában siettek tovább újabb horizontok, szélesebb összefüggések, általánosabb tanulságok felé. A végén létre is jött a szintézis: hibás az elmélet, amelyik a neoliberalizmus általános érvényesítésével akarja felhozni a Délt (ez még elfogadható). A közeledés csak mítosz (Délkelet-Ázsia, India?, Kína?). Egyrészt, mert az északi imperializmusnak szüksége van a déli szegénységre (ma, amikor az egyik veszély éppen az Észak és Dél közötti kapcsolatok radikális csökkenése?). Másrészt, mert a növekedés lehetőségei az erőforrások végessége miatt nagyon szűkösek (és az erőforrásoknak a gazdasági növekedés által lehetővé tett bővítése?). Az északi modell nemcsak Délre nem exportálható, de Északon sem tartható fenn (melyek volnának ennek konkrét jelei?). Ezért véget kell vetni a fogyasztói társadalomnak. A békéért és a kapitalizmus ellen folytatott harc ma már szétválaszthatatlan. Fel kell fedezni és ápolni kell a helyi kultúrákat, meg kell valósítani a lokalizmusok békés együttélését. Stb.
Ellenvetés, akadékoskodás, vita semmi. A hallgatóság patetikus közösségi katarzisban. És a Social Forum végére tényleg kialakult a közös nyelv: egyik oldalon a hatalom, a kormányok, amelyekhez semmi közünk, és velük szemben az elnyomottak, és mi, akik az elnyomottak oldalán állunk; a demokrácia illúzió; az USA imperialista, Bush az igazi terrorista, és Izrael az USA legfőbb kiszolgálója; a palesztinoké az igazság; az iraki népet leginkább az embargó sújtja; a háború terheit mindig az egyszerű emberek viselik; az Öböl-háború, a koszovói és afganisztáni beavatkozás Amerika imperialista érdekeit szolgálta; a háború csak rossz lehet, mindig és mindenkor; a jobboldal (Bush, Saron, Chirac, Berlusconi) és a fasizmus ma már összefonódott egymással; a piac korlátozandó, de szükséges rossz, a kapitalizmus gonosz, a (neo)liberalizmus maga a nyomor, a népek halála; az iszlám közösségi és antikapitalista, a Nyugat pedig iszlamofób; a fejlődő világ bajairól a Nyugat tehet; a határok teljes nyitottsága, a menekültek szabad beáramlása; a munkához való jog; a nagyipari mezőgazdaság (főleg a genetikailag módosított termékek) kártékony, a helyi kistermelés védendő; egyenlő kereskedelmet a gazdag és szegény országok között; ingyenes oktatás és egészségügy; antirasszizmus, antiszexizmus, anti-heteroszexizmus; ellenállás, engedetlenség; győzzön az intifáda!; ellenállni a multik diktatúrájának!; le a kapitalizmussal!; mi vagyunk a nép!; éljen a forradalom!
A menet vonult, végeláthatatlanul. Kettőkor indult, élén a CGIL, a nagy olasz baloldali szakszervezet aktivistái, megszokott kereplőikkel, sípjaikkal, vörös zászlókat lobogtatva. És utánuk mindenki, guevarás transzparensek alatt, aranyló sarlós-kalapácsos zászlókat lengetve. "Csodálatos! Ennyi vidám és szolidáris ember!", ujjongott az ügyvéd úr, mármint az itt masírozó jobbik fele, mert a másik néhány napja még a várost és ügyfelei kirakatait féltette és siratta. Örült a tömegnek, a békének, és annak, hogy az egész felvonulás incidens nélkül zajlott. Eközben mintha észre sem vette volna, észre sem vette maga mellett a Sztálin-képet, az CCCP feliratú trikókat, és a szovjet címerrel ékesített usankákat. És azt sem, hogy itt csak Amerikát fújolják, a háború ellen ágálnak, de Szaddám Huszeint egyetlen felirat sem vonja kérdőre. Talán mindez nem is érdekes, hiszen a kommunizmus errefelé továbbra is leginkább egy szép eszme, melynek jelképei alkalmas kifejezői a nyugati polgárság diffúz bűntudatának, jót akarásának, békevágyának és igazságérzetének - és egy ilyen tömegtüntetésen óhatatlanul egyszerűsíteni kell. Az egészet kívülről, egy ház sarkának támaszkodva szemléltem. A dolog nem teljesen stimmelt. Eddig jut a globalizációkritika, ezt produkálja a Social Forum, a rossz érzés megint ugyanoda konkludál, Amerika szidalmazásába, a kapitalizmus és a magántulajdon elítélésébe, Lenin és Sztálin-idézetekbe, a kollektivista forradalom álmába. Ennyit sikerült kipréselni magukból? Ez lesz a példa, amit a magyar Attac, a megalakulóban lévő magyar Social Forum meg a többi new global szervezet és mozgalom követni fog? Ebbe az irányba mennek majd a nálunk is megerősödő zöld mozgalmak? Tényleg létrehozhatatlan egy radikális, de liberális nyelven beszélő baloldali alternatíva? Firenzei barátaim elől szívesen elhallgatnám, hogy hatkor - és még hol volt a vége? -, az egésznek hátat fordítva elmentem az egyetlen nyitva tartó moziba, megnézni egy 59-es Claude Chabrol-filmet.

ÉLET

Enervált emberpár ül a stúdióban, a férfi és a nő közepesen érdekes híreket olvasgat le a súgógépről. Eltűnt közpénzek, parlamenti sértegetések, Irak. Tőmondatok, szimplán összerakott bővített mondatok, semmi cicó. Fáradtak. Fáradtak, de teszik a dolgukat, blues-szerű szomorúsággal jön egyik mondat a másik után, a homokba görbe vonalat húz maga után az átlőtt boka, hajóvontatók, keserűség, kilátástalanság, halál.
"... a szocialista politikus szerint nehéz dolga lesz a Fidesz jogászainak, ha meg akarják nyerni a pert" - olvassa a riporter a mondatot, és a néző maga elé mered, vajon lesz-e az életben olyan estéje, amikor megússza egyeztetési hiba nélkül. Ezt a "nehéz dolga lesz a Fidesz jogászainak"-ot valaki megfogalmazta, valaki átnézte, ez a keserű ember meg beolvasta. De vajon lehet-e akkora a lélek keserűsége, hogy átlépjünk ilyen nyelvi hibán?
Hát, aligha. Az ember szívességből is korrigálja a másik hibáját, de - és nem akarok más zsebében matatni -, ez a keserű ember ráadásul lapinformációk szerint havi 2,4 millió forintért olvassa be hibásan az eléje vetített szöveget
Lássuk tovább a Híradót! - kapja telibe most az életet a férfi, amit lendülettel visz tovább a nő: Mi jön még? Tényleg nem akarok itt idétlenkedni a pénzekkel, de muszáj a lerobbant, romokban heverő Magyar Televíziónak milliókat fizetnie rossz mondatokért és dramaturgiai selejtért? Ez a két fölolvasó ember együtt 4,2 millió forintot kap havonta - lapinformációk szerint. Azért lapinformációk szerint, mert hivatalos adat nincs, a televízió vezetősége szerint a szerződések publikálása rontaná a közszolgálati televízió versenyhelyzetét. A közszolgálati televízió ugyan javarészt közpénzekből működik, a sokadik összeomlástól menti meg a költségvetés, ilyenformán tekinthetném úgy is a dolgot, hogy amikor Pálffy és D. Tóth zsebében kotorászok, ott többnyire a saját pénzemet találom, és ugyan nekem az a pénz nem kell, mégis határozottan jólesne, ha a piaci pozíciók lázálmában izzadó tévévezetőség legalább a józan ész határain belül osztana, ha rátör az oszthatnék. Semmit nem akarok egyébként a két műsorvezetőre hárítani, nekik ennyit fizetnek ilyen teljesítményért, ilyen viszonyok alakultak ki. Az már nagyobb baj, hogy az egész ország többek között attól szenved, hogy úgy gondolja, profi teljesítményt csak profi fizetésért várhat el. Ami egyébként teoretikusan igaz is, praktikusan azonban ez a tétel nálunk azt jelenti, hogy tíz-húsz félművelt ember jó időben, jó hangosan kijelentette magáról, hogy profi, és attól kezdve profi. Így van ez a közélet széles tartományában: a magyar médiasztár és a magyar futballista között például az az azonosság, hogy mindent megelőzően mindkettőnek nemzetközi szintre kell hozni a gázsiját. Mindig akad is egy madár, aki vagy a saját pénzén, de többnyire közpénzből meg is teszi ezt, ha pedig ez megtörtént, akkor ugye, a lényeggel meg is lennénk. Teljesítmény az momentán nincsen, mert egyik helyen magyartalan mondatokat mondunk, a másik küzdőtéren meg félgőzzel is elverik a szánkat, de ilyenkor hatályba lép a teória második paragrafusa: ha nincs sztárgázsi, még remény sincs. A Magyar Televízió pedig kiváló kifizetőhely, történhet bármi, beomolhatnak a falak, leröpülhet a tető, politikai kurzustól függetlenül nyomulnak a gigasztárok. Az állampolgár meg nézi. Azt látja, hogy egyszer Lovas István nyalja föl a százezreket tanácsadásért, újabban önerős megasztárok konvertálják magukat a kereskedelmiből, vagy épp egyelőre piacvédelmi megfontolások miatt meg nem nevezett beszállító az arculattervezésért: eddig zöld volt minden, most téglavörös lett minden, de mindegy is, mert mindent beterít a gagyi. Gagyi a háttér, az előtér, gagyi a szék, amelyiken ülnek, gagyi a mondatszerkesztés, gagyi a légtérben röpdöső légy is. De mert az egész magyar televíziózás mára merő egy gagyi, ez az egész csak ritkán tűnik föl.

Kovács Zoltán

KARSAI LÁSZLÓ:

Carl Lutz

és a magyar holokauszt

A világháború után egy zsidó nő, aki Németországba költözött, a stuttgarti bíróságon beperelte Carl Lutz volt budapesti svájci konzult. Bírósági keresetében sorolta kétségkívül borzalmas szenvedéseit: Budapesten 1944 júniusától különféle svájci védett házakban lakott, de ezekből is hurcoltak el embereket, édesanyját is agyonlőtték, iszonyatos volt a zsúfoltság, éheztek stb. Bár Theo Tschuy svájci történész alapos Lutz-életrajzában nem írja meg, merem remélni, hogy a bíróság a sokat szenvedett asszonynak azt tanácsolta, hogy panaszával forduljon inkább a nyilasokhoz és náci főnökeikhez. Carl Lutz, és ezt Theo Tschuy rendkívül meggyőzően bizonyítja, mindent, sőt néha még annál is többet megtett a budapesti zsidókért, ami hatalmában állt. Bizonyosan igaza van a szerzőnek akkor, amikor megállapítja, hogy Raoul Wallenberg kor- és harcostársa több ember életét mentette meg 1944-1945-ben, mint a szovjetek által meggyilkolt svéd diplomata. De a hősökre szívesebben emlékszik az utókor, főleg akkor, ha nem élik túl hőstetteiket, ha életüket adják azért az ügyért, amiért küzdöttek.
Theo Tschuy könyve egy ember küzdelméről szól, aki 1944-ben Budapesten azért harcolt, hogy minél több embert mentsen meg a náciktól és magyar cinkosaiktól [Erről lásd: "Olyanok voltunk, mint a halálos ítéletet kimondó bírák", ÉS, nov. 8. A hivatkozott mű: Theo Tschuy: Becsület és bátorság - Carl Lutz és a budapesti zsidók]. Lutz heroikus harcot vívott a német és magyar hatóságokkal, a Svájc semlegességét túlságosan is féltő berni főnökeivel és a zsidók sorsa iránt az antiszemitizmusig közömbös, arab-barát palesztinai brit hatóságokkal. Ebben a küzdelmében szinte fegyvertelen volt (ha lettek volna tankjai, biztosan beveti azokat...). Mint arról Theo Tschuy részletesen ír remekül dokumentált könyvében, Lutz "hadállásait" még védencei, a cionisták is, utólag sokszor fölöslegesnek tűnő belső viszálykodásaikkal gyengítették.
Pedig Carl Lutzról egészen 1944-ig sok mindent el lehetett képzelni, csak azt nem, hogy valaha majd legalább a kevesek által olvasott történelemkönyvek, szakmonográfiák úgy fognak rá emlékezni, mint aki a nácik zsidópusztító barbárságával nagyon hatékonyan tudott szembeszállni. Carl Lutz nagyon mélyről indult, 1895-ben egy kies svájci tájon, az Appenzeller Vorderland dombvidékén, nagyon szegény családban született. Mivel anyagi okok miatt gondolni sem lehetett arra, hogy tovább tanuljon, 1913-ban, 18 éves korában kivándorolt Amerikába. Évekig nehéz fizikai, illetve irodai kulimunkával kereste kenyerét Saint Louisban. Sorsa akkor vett fordulatot, amikor 1920 nyarán hazája washingtoni követségén angol-német levelező lett. Főnökei megkedvelték, mert az egy nyári idénymunkából életre szóló, ha nem is túl sikeres munkaviszony lett. Mint a washingtoni svájci követség szerény kishivatalnoka fedezni tudta egyetemi tanulmányait. A jónevű George Washington University esti hallgatójaként diplomázott, és életrajzírójának minden bizonnyal igaza van, amikor megállapítja, hogy itt sajátíthatta el az inkább informálisnak mondható amerikai munkastílust, amely olyannyira különbözött hazája merev, bürokratikus szabályokkal és előírásokkal terhes hivatali életétől. Hosszú évekig dolgozott az USA-ban, nyolc évig Philadelphiában volt konzul, majd 1935-ben váratlanul Palesztinába helyezték.
Theo Tschuy bátor, rendkívül őszinte életrajzot írt Lutzról. Nem hallgatja el, hogy hőse jámbor, metodista, vallásos környezetben született, szinte természetes, hogy Krisztus-imádata nem csekély antijudaizmussal ötvözött volt. Palesztinában pedig, amikor először találkozott nagyobb, számára bizonyára elriasztóan nagy tömegben pajeszos, kaftános ortodox zsidókkal, akiknek többsége a lengyelországi, oroszországi pogromok elől vándorolt ki Palesztinába, Lutz így fogalmazta meg első benyomásait: "Minden elismerés Európának és kivált Németországnak azért, hogy megszabadult attól a csapástól, amit ezek az emberek jelentenek. A tisztaságról alkotott fogalmukat tekintve jól beleillenek a keleti miliőbe. Úgy látszik, még mindig nem ébredtek rá, milyen átok sújtja őket a Messiás elárulása miatt."
Hasonló gondolatokat vetett Lutz papírra akkor, amikor először látta a Siratófal előtt imádkozó ortodox zsidókat: "Mindannyian a Templom lerombolását, azaz a zsidó birodalom bukását siratják. De még egyikük sem hullatott könnyet afeletti sajnálatában, hogy megtagadták Jézust, a zsidó nép igazi messiását, és továbbra is megtagadják." De Lutzban, a zsidókat őszintén megvető keresztényben az első arab pogromok idején, melyeknek szemtanúja volt, már fölébred az embertársai szenvedéseit együttérzéssel figyelő keresztény. Lutz a védtelen zsidókat gyilkoló arabokat rablóbandának nevezte, akik "züllöttek, koszosak, mételyezettek, lusták és alattomosak". Lutz egyébként ezekben az években, tehát az 1930-as évek második felében még őszinte híve, csodálója Mussolini fasiszta és Hitler náci rezsimjének. Viszonylag eseménytelen palesztinai konzuli munkájában igazi fordulatot csak a második világháború kitörése jelentett. Néhány hétig ő szervezte a palesztinai német diplomáciai testület felszámolását, tagjainak kijuttatását az immáron a náci diplomaták számára ellenségesnek számító brit mandátum-területről. Ekkor végzett munkájára a náci diplomaták közül többen hálával emlékeztek, ami 1944-ben majd nagy hasznára lesz budapesti zsidómentő tevékenysége során.
Lutzot rövid hazai diplomáciai szolgálat után előbb pár hétre Berlinbe, majd 1942 januárjában Budapestre helyezték. Mivel Svájc a világháború idején a Németországgal, majd Magyarországgal hadban álló országok többsége érdekeinek képviseletét is ellátta (a Szovjetunió érdekeit Svédország próbálta képviselni), Lutz valóságos luxuskörülmények közé került Budapesten. Irodáit a volt (és jelenlegi) amerikai követség Szabadság téri épületében rendezte be, rezidenciáját pedig a Várban, az angol nagykövet palotájában, az akkori Werbőczy, ma Táncsics Mihály utcában. A svájci szegény vidéki fiú, a Saint Louis-i segédmunkás valóban úgy érezhette, hogy saját erejéből nagyon magasra jutott. 1944. március 19-ig, Magyarország német megszállásáig Lutz konzuli tevékenységének egyik, ha nem is legfontosabb részét már bátran nevezhetjük zsidómentőnek. A palesztinai brit hatóságok bizonyos számú zsidónak, amit csak végtelen eufémizmussal nevezhetnénk nagyon korlátozottnak, hajlandóak voltak beutazási engedélyt adni a világháború alatt is. A magyar hatóságok pedig a palesztinai bevándorlási engedély (Zertificat) birtokosainak megadták a kivándorlási engedélyt. E szerencsés kevesek (Tschuy által feltárt svájci levéltári adatok szerint tízezren) útlevelet kaptak, és Románián, Bulgárián, Törökországon keresztül végül hajóval jutottak el Palesztinába. A palesztinai bevándorlási engedélyeket a Jewish Agency for Palestine a budapesti cionistáknak továbbította, akik a Nagy-Britannia érdekeit is képviselő Lutzcal természetes módon kerültek napi munkakapcsolatba.
Mindez egycsapásra megváltozott Magyarország német megszállása után. A németek deportálni és gyilkolni akartak, ebben pedig a magyar hatóságok fegyelmezetten, olykor kifejezetten lelkesen támogatták őket. Lutz konzul ekkor ébredt rá arra, hogy a megelevenedett gonosszal kell szembeszállnia. Ekkor kezdődik heroikus küzdelme a zsidó életekért a német és magyar hatóságokkal. Küzdelmében szinte tökéletesen magára hagyták a Svájc függetlenségét még ekkor is a németektől féltő berni főnökei. Tschuy némi költői túlzással az "alpesi köztársaságra vad tigrisként fogát fenő, egyre hatalmasabb Harmadik Birodalom"-ról ír, nem utalva arra, hogy ez a náci "tigris" 1941 őszén-telén már sebet kapott Moszkva alatt. 1942-1943-ban pedig Sztálingrád, El-Alamein, Kurszk után Berlinben mindenre gondolhattak, csak arra nem, hogy új frontot nyissanak az Alpokban. Svájc második világháborús menekültpolitikáját nem annyira a náciktól való félelem, hanem az idegenektől való hagyományos irtózás, a masszív antiszemitizmus, az üldözöttek sorsa iránt mutatott közöny, és a bürokratikus rutin határozta meg.
Theo Tschuy szemrehányóan említi azt a régi szakirodalomban sokszor felbukkanó vádat, hogy ellentétben a dánokkal, a magyaroktól nem lehetett kollektív ellenállást várni, a magyarok nem voltak hajlandók a zsidók életét megmenteni. Azok, akik ezt a vádat vagy szemrehányást hangoztatják, hajlamosak elfeledkezni néhány történelmi tényről és adatról. A dánok 1940-ben szinte puskalövés nélkül megadták magukat, ezért hálából a nácik csak viszonylag csekély létszámú megszálló erőt állomásoztattak árja-viking "rokonaiknál". Ahol egyébként az előző évszázadok során nemigen tűrték meg a zsidókat, lélekszámuk 1943-ban az 1933 után ide menekültekkel együtt sem érte el a 8000 (nyolcezer) főt. Magyarországon 1941-ben mintegy 800 000 (nyolcszázezer) zsidó élt. A dán zsidóknak volt hová menekülniük, Svédország ekkor már kicsit kisebb lelkesedéssel kollaborált a németekkel, és hajlandó volt határait megnyitni néhány ezer menekülő előtt. A helyi német hatóságok, különösen a haditengerészet parancsnokai feltűnő hanyagsággal látták el feladatukat, heteken keresztül nem nagyon akarták észrevenni, hogy hajók, csónakok tömegei szállítják át a néhol csak néhány kilométer széles tengeren a menekülő zsidókat. Arról nem is beszélve, hogy magát a deportálási tervet is valószínűleg Werner Best, a teljhatalmú német nagykövet szivárogtatta ki jó előre.
Ezzel szemben Magyarországon Edmund Veesenmayer, akiről Tschuy jelentős túlzással úgy ír, mintha egy Himmler SS-vezér vagy Hitler hatalmával rendelkező félisten-démon diplomata lett volna, hatékonyan és lelkesen segítette Adolf Eichmann és zsidótlanító különítménye munkáját. A teljes állami apparátus, 20 000 csendőr, több ezer rendőr, hivatalnokok, vasutasok és katonák sokasága (összesen kb. 200 000 ember) vett részt az ország zsidótlanításában. A front a (nácik és szövetségeseik szempontjából) veszedelmesen közeledett. A zsidó férfiak többsége munkaszolgálatos volt. Ilyen körülmények között lázadásra, de még csak szökésre is megpróbálni felszólítani a zsidókat, reménytelen vállalkozás lett volna. Különösen azért, mert a magyar zsidók többsége még 1944-ben sem volt hajlandó elhinni az Auschwitzról szóló híreket.
Lutz azt az egyetlen lehetőséget próbálta megragadni, amely számára kínálkozott. A palesztinai brit hatóságok elvileg engedélyt adtak nagyobb számú magyar zsidó beutazására. 1944. március 19-e előtt a magyar hatóságok is hajlottak arra, hogy néhány ezer zsidót még kiengedjenek az országból. Sőt, valószínűleg Lutz kellemes meglepetésére, Veesenmayer látszólag még abba is beleegyezett, hogy 7000-8000 magyar zsidó kiutazási engedélyt kapjon. Ekkor indul meg a lázas okmánygyártás, a különféle védlevelek (Schutzbriefe) és védőútlevelek (Schutzpasse) készítése. A berni Szövetségi Levéltárban két kötetet is őriznek, a Magyar Országos Levéltárban pedig egyet azokból a svájci "kollektív útlevelekből", amelyekben azoknak a fényképei és személyi adatai vannak, akik 1944-ben elvileg megkapták az engedélyt arra, hogy kiutazzanak Palesztinába. Akik felkerültek erre a listára, azok igazolást, védlevelet kaptak arról, hogy nevük szerepel a kiutazók listáján. Tschuy, ellentétben a magyar zsidó holokauszt első krónikásával, Lévai Jenővel, nem hallgatja el, hogy a védőútlevelek kiadása során Lutz és a Budapestre csak a nagy vidéki deportálások után, 1944. július 9-én megérkező Raoul Wallenberg között komoly súrlódások voltak. A svéd "védőútlevelek" normális nemzetközi jogi, diplomáciai értelemben éppen úgy nem értek semmit, mint a svájci védlevelek vagy védőútlevelek. A svéd okmányok birtokosai akár a Sztójay-kormány (1944. március 22-augusztus 29.), akár a Szálasi-rezsim (1944. október 15-1945. április) idején hiába vártak a (német) kiutazási engedélyre.
Tschuy nem említi, de (szomorú) tény, hogy Lutz nemcsak 1945 után, amikor svájci főnökei - ahelyett, hogy kitüntették vagy legalább nagykövetté előléptették volna - vizsgálatot rendeltek el ügyében, azt hangoztatta, hogy a svéd védőokmányokat nagy számban hamisították. Ugyanezt 1944 késő őszén Lutz konzul a magyar illetékesek tudomására hozta, talán azt remélve, hogy így kevesebb figyelmet fordítanak a nyilasok a túlságosan nagy számban forgalomba került svájci védlevelekre, védőútlevelekre. Egyébként Lutz állításával ellentétben nem a svéd, hanem a svájci védlevelekhez, védőútlevelekhez volt könnyebb hozzájutni. A Vadász utcai "Üvegházban", ahol a Svájci Követség Idegen Érdekek Képviselete Kivándorlási Osztálya kapott helyet, a cionista okmányhamisítók "nyakló nélkül" gyártották ezeket az okmányokat. Lutz ez ellen nem tett semmit, bár jól tudta, hogy a sokszor nagyon is illuzórikus diplomáciai területenkívüliséget kihasználva mit művelnek a bátor cionista ellenállók. Akik nem ragadtak fegyvert, nem akartak hősi halottak lenni, hanem inkább úgy döntöttek, hogy tovább fokozzák a zűrzavart, addig is, amíg a Vörös Hadsereg egységei föl nem szabadítják Budapestet.
A nagyarányú okmányhamisítás persze minden védlevél, védőútlevél értékét rontotta, egy idő múlva már a szó szoros értelmében életveszélyt jelentett, ha valakinél svájci védlevelet találtak. De az is igaz, hogy olykor a legvalódibb okmány tulajdonosát is habozás nélkül a Dunába lőtték a nyilasok. De az is előfordult, hogy a legprimitívebb hamisítvány is életmentőnek bizonyult.
Ha, mint azt Theo Tschuy állítja, Szálasi Ferenc pusztán veszélyes őrült lett volna, akinek legfőbb vágya valamennyi zsidó elüldözése, vagy még inkább agyonlövetése lett volna, akkor nehezen érthető, miért engedélyezte, hogy Lutz, Wallenberg, Angelo Rotta pápai nuncius, Friedrich Born, a Nemzetközi Vöröskereszt budapesti képviselője és zsidómentő diplomata (harcos)társaik a Szent István park-Pozsonyi út környékén megszervezzék a "nemzetközi", más néven "védett" gettót. Ha Szálasi egyetlen célja a zsidók deportálása és/vagy halomra gyilkolása volt, akkor miért állította le 1944 novemberének végén a zsidók gyalogmenetekben történő deportálását, miért engedélyezte, hogy a Dohány utca környékén megszervezzék a nagy gettót? A válasz elég egyszerű: a nyilas "Nemzetvezető" egyik leghőbb vágya az volt, hogy őt a világháborúban semleges államok is ismerjék el, mint legális államfőt. Ez volt Lutz, Wallenberg és kollégáik egyik leghatékonyabb fegyvere. Ameddig Szálasinak fontos volt a nemzetközi diplomáciai elismerés, ameddig bízott abban, hogy nem csak de facto, hanem de jure is elismerik rezsimjét, addig hatóságai eltűrték a diplomáciai szemfényvesztést a különféle védlevelekkel, védőútlevelekkel.
A felszabadító/megszálló szovjet hatóságok 1945 tavaszán két budapesti svájci diplomatát letartóztattak és Moszkvába hurcoltak. Őket egy év rabság után szabadon engedték Svájcba szökött volt szovjet hadifoglyokért cserébe. Lutzot és kollégáit pedig kiutasították az országból. Lutztól berni főnökei, írja érezhető megdöbbenéssel Theo Tschuy, még egy egyszerű munkajelentést sem vettek át, a nagyvilág elől pedig egyszerűen eltitkolták, mit is művelt diplomatájuk Budapesten. Nemcsak a svájci hatóságok nem értékelték hős, bátor és nagyon hatékony diplomatájuk tetteit. Egészen 1961-ig, Eichmann jeruzsálemi peréig az egyetemes közöny, hallgatás övezte a zsidók második világháború alatti sorsát. Lutz - miután nem fogadta el a számára először felajánlott bagdadi konzuli posztot - végül bergenzi konzulként fejezte be diplomáciai pályafutását. Ilyetén minőségében Ausztria Voralberg tartományának volt svájci konzulja egészen 1961-ig, nyugdíjazásáig.
Amilyen erős, meggyőző, életteli fejezeteket szentelt Theo Tschuy Lutz gyermek- és ifjúkorának, szinte a szótlanságig szófukar, amikor hőse 1945 utáni pályafutásáról kellene beszámolnia. Az utolsó néhány oldalon valóban elkeserítő, nagyon szomorú tényekről számol csak be. Izraelben azok az emberek, akik tudták, hogy az életüket köszönhetik neki és munkatársainak, őszinte hálával, szeretettel övezték. Már 1958-ban utcát neveztek el róla Haifában. Lutz - miután a hivatalos svájci hatóságok nem voltak hajlandóak még csak tudomásul sem venni, nemhogy kitüntetni mindazért, amit 1944-45-ben a budapesti zsidókért tett - maga próbálta meg kivívni nemzetközi elismerését. Hosszas levelezésbe bonyolódva lobbizott azért, hogy Nobel-békedíjat kapjon. A Yad Vashem viszonylag későn, csak 1965-ben tüntette ki a "Világ Igaza" kitüntetéssel. Magyar levéltári források tanúbizonysága szerint Lutz az 1960-as évek elején a magyar hatóságoknál is próbálkozott: arra hivatkozott, egyébként joggal, hogy ő több házat helyezett Pesten nemzetközi/svájci védelem alá, mint Wallenberg, róla mégsem neveztek el utcát. Csak halála után kapott egy piciny emléktáblát a Dohány utca környékén.
Teljesen értelmetlennek látszik a történész szemével az a számháború, amely a valóban megmentett magyar zsidók ügyében már évtizedek óta folyik. Hiszen mint azt a Talmud is írja, aki egy embert megöl, az a világot pusztítja el, aki pedig egy embert megment, az a világot menti meg. A cionista ellenállók azt állítják, hogy ők mentették meg a több mint százezer pesti túlélőt. A Wallenberg-évfordulókon a mártírhalált halt svéd diplomatáról állítják, hogy tízezrével mentette meg az üldözötteket. A hagyományos keresztény egyházak második világháborús szerepét mindenáron tisztázni akarók szerint a templomok, monostorok és kolostorok rejtegették az üldözött zsidókat. Szálasi hívei a nemzetvezetőre mutogatnak, aki végül is a diplomáciai elismerésre vágyakozva engedélyezte a nemzetközi és a nagy gettó megalakítását. De a nyilas banditák, a nyilas karszalagot öltött lumpenek, katonaszökevények és a nácik budapesti tombolásának végül is csak a Vörös Hadsereg katonái vetettek véget.
Theo Tschuy úgy tudja, hogy Magyarországon is agyonhallgatták 1945 után a magyar zsidók elpusztítását, vagy ha a téma előkerült is, a felelősséget teljes egészében a németekre hárították. A valóságban 1945-1948 között, majd 1956 után több ezer cikk, tanulmány, napló, memoár, könyv jelent meg Magyarországon és szerte a világban a magyar zsidó vészkorszakról. A holokauszt-tárgyú magyar szépirodalom, mint azt Kertész Imre irodalmi Nobel-díja is bizonyítja, világszínvonalú, és akkor még nem beszéltünk arról a holokauszt-szakirodalomról, amely Kelet-Európában példa nélküli módon gazdag. Ez a magyar nyelven is olvasható holokauszt-szakirodalom gazdagodott most egy svájci szerző remekművével. Csak remélni lehet, hogy e könyvből minél többen megismerkednek egy olyan ember életével, aki a legnehezebb időkben mutatta meg, hogy a leggonoszabb zsarnokság ellen is fel lehet és érdemes is lázadni. És talán abban is reménykedhetünk, hogy valahol az Újlipótvárosban, Raoul Wallenberg utcája mellett egyszer lesz majd utcája harcostársának, Carl Lutznak is.z

LÁNCZI ANDRÁS:

Konzervatív Kiáltvány

Azt mondják, az eszmei krédók ideje lejárt, ma már nincs szükség politikai ideológiákra. Az eszmei iránytűk mágnese elvesztette a delejét, mert a nyugati tömegdemokráciák mediatizált és személyiségközpontú világában, a liberális hegemónia játékszabályai szerint minden igazság véleménnyé alakul, így nincs esélye az eszmék vásárában a konzekvens politikai hitvallásoknak. A választók tömege masszaként kenődik hol egy kicsit balra, hol egy kicsit jobbra - mintha a nyugati politikafejlődés valóban elérte volna a végső igazságot, az érdemi kérdések mind válaszra találtak. Lehet, hogy így van. A posztkommunista világban azonban hazugságok özöne vesz minket körül, s sokan úgy tesznek, mintha sok évszázados demokratikus fejlődés valamely pontján állnánk, problémáink hajszálra megegyeznének a nem kommunista rendszereket belülről nem ismerő világ bajaival. Európaiak vagyunk, de nem vagyunk nyugatiak, mert belső lelki fejlődésünk másmilyen. A kommunizmus mint rendszer halott, de mint társadalmi érdekhálózat, mint konvertált gazdasági erő, mint világnézet, mint ízlés, mint érintkezési forma ma is él. Egyszóval a kommunizmus hagyománnyá vált. Ez adja belső tartását, ez látszik nyugati szemmel elfogadhatóbbnak, mert ezzel van a legkevesebb baj. A nyugati liberális dominancia képviselőit szinte cinikus módon nem érdeklik a helyi igazságok, ők világméretekben gondolkodnak univerzalista meggyőződéseik miatt, igazságukat felsőbbrendűnek tekintik mindenki más igazságánál.
Az alábbiakban arra teszek kísérletet - rövidített formában -, hogy egy "helyi" igazságnak adjak hangot: ahhoz, hogy európaiakból nyugatiakká váljunk - már ha ez kívánatos cél -, akkor szellemi értelemben is ki kell törni a kommunista hagyományból. Sok ilyen kitörési lehetőség volt és van. Amit az alábbiakban ajánlok, az szándékom szerint a máig meg nem született konzervatív alternatíva. A szöveg teljes terjedelmében a napokban jelenik meg az Attraktor Kiadó gondozásában és a XXI. Század Intézet támogatásával.

A konzervatív paradoxon

A magyar konzervatív gondolkodás intézményes és eszmei gyökereit a kommunista időszak alatt kitépték, s az emlékét a feledés fátylával borították le. Magyarországon ez idáig nem volt és nem is lehetett autentikus konzervatív gondolkodás és mozgalom. Minden konzervativizmus alapja ugyanis a megőrzés, a konzerválás, a folytonosság fenntartása, irtózás minden radikalizmustól. Ebben a történelmi helyzetben egyedül a kommunizmus vagy szocializmus tekinthető konzervatívnak, egyedül a régi rendszerhez kötődő embereknek van mit konzerválniuk. Ezt meg is tették 1989 után, mert a helyzeti - intézményes, politikai szervezettségi, anyagi, társadalmi - előnyeiket megtarthatták, s most mutatkozhatnak nyugodtnak, indulatmentesnek, irtózhatnak a radikalizmustól és minden olyan stílustól és kezdeményezéstől, amely újat akar. Ezzel szemben azok, akik a rendszerváltás eszméjébe az erkölcsi megújulást is beleértették, nem lehetnek mások, mint radikálisok, mert a posztkommunista erők - politikusok, újságírók, a szellem legkülönfélébb emberei - politikai és anyagi túlélésük érdekében az erények és értékek teljes relativizálásában érdekeltek. Olykor a cinizmusig hajtott relativizmus és az ebből fakadó elvtelen - az ő szóhasználatukban pragmatista - politizálásuk radikalizálja a jobboldalt. A konzervatív jobboldal kínlódásának éppen az egyik oka, hogy céljai elérése érdekében radikálisan kell fellépnie, s ezt az ellenfelei kajánul ki is használják. A posztkommunisták kihasználják az emberi természet alapvető konzervatív hajlamait, mert még mindig ők a politikai haszonélvezői a rendszerváltásnak. Amikor azt mondják a politika tudósai, hogy a modern demokráciában a közepet kell megcélozni, ez azt jelenti, hogy az emberek félnek minden radikális változástól, viszolyognak a szélsőségektől, tartanak a kiszámíthatatlantól. Éppen ez a konzervatív paradoxon segíti a posztkommunistákat. Mert akik eszmeileg, értékrendjüket tekintve valóban konzervatívok, azokat még mindig a valamikori illegitim kommunista hatalomátvétel utókövetkezményei gátolják abban, hogy valóban konzervatívként viselkedhessenek a politikában. Egykor a kommunisták forgatták fel a politikai intézmények természetes rendjét, s most, amikor a hatalmi monopóliumuk elveszett, de akaratuk megmaradt, minden fordítva van, mint a hagyományos, a kommunista forradalmakat nem ismerő politikai rendszerekben. A posztkommunisták viselkedhetnek konzervatív módon, ellenfeleik pedig radikálisan. Ez azonban csapda, melyet a valódi konzervatívoknak el kell kerülni. A konzervatív ember nem engedheti meg magának, hogy jogos indulatai elragadják. Az idő ugyanis neki dolgozik, a dolgok vissza fognak zökkenni a maguk természetes menetébe, ha tisztában vagyunk a helyzetünkkel. A politikai ellenfeleink - éppen mert nyeregben érzik magukat - szellemi és erkölcsi űrben fogják magukat találni, ha nincsenek máris ott. Ennek biztos jele, hogy ugyan van közös érdekük, de nincs egyetlen közös elvük vagy értékük, melyben fenntartás nélkül hinnének. A számukra most életmentő relativizmus hiányt fog teremteni soraikban, mert a világnézetileg és erkölcsileg atomizált baloldal - hit és meggyőződés nélkül - csak egyre radikálisabb eszközökkel lesz képes a hatalmat megszerezni - ezzel a konzervatív paradoxon megoldódik.

Antikommunizmus

Az eszmeileg és szervezettségét tekintve változatos jobboldalnak jelenleg egyetlen összetartó ereje van, az antikommunizmus. Ez a modern konzervatív gondolkodás vezérgyökere, amelyből táplálkozott és kisarjadt a II. világháború utáni konzervatív politikai gondolkodás Amerikától kezdve Franciaországon át a kelet-európai ellenzéki mozgalmakig. Lassú volt a fölismerés, hogy a szovjet rendszer lényegét tekintve nem különbözik a másik nagy totális berendezkedéstől, a fasiszta államtól. Más volt részben az ideológia, más volt a deklarált cél, de az eszközök és a módszerek azonosak voltak. A politikai ellenfelet meg kell semmisíteni, a társadalom szerves szövetébe be kell avatkozni. Azonban a különbség sem hanyagolható el, mivel a szovjet társadalomirányítás - a körülmények hatására, saját jól felfogott érdekében - hallgatólagosan elismerte eszméje vereségét már jóval azelőtt, hogy a hatalmat kiengedte volna a kezéből. Kihasználva a liberalizmus nyugati hegemóniáját, illetve a belső népesség politikai tapasztalatlanságát és tájékozatlanságát, 1989-ben meghirdették a rendszerváltás programját, amely két problémát volt hivatva megoldani. Az ún. reformkommunisták politikai túlélését úgy, hogy még morális tőkét is kovácsoltak maguknak, illetve a politikai rendszer átalakítását, amely nélkülözhetetlen volt az egyéb - társadalmi, gazdasági és kulturális - összeomlás elkerüléséhez. Így fordulhatott elő, hogy az előző rendszerben keletkezett gazdasági hiányért, társadalmi leépülésért, a szellemi és morális kiüresedésért senki nem vállalta a felelősséget, legkevésbé azok, akik előidézték és haszonélvezői voltak az előző rendszernek.
Így történhetett, hogy az új rendszernek nincs morális alapja, nincs hite a politikai igazságokban, csak jelszavai vannak, mint a jogállam, a demokrácia és az europaizáció. A békés átmenetnek is van ára, ahogy a szabadságnak is. Jefferson szerint a szabadság fáját olykor vérrel kell meglocsolni - súlyos szavak, de a politikai tapasztalat és bölcsesség ötvözete. Mi nem akartuk vérrel öntözni a szabadság fáját, mert azt hittük, hisszük ma is, hogy politikai küzdelemben - vitában, szavakkal, meggyőzéssel - elérhető a cél: legyen szabadság és politikai felelősség. Ez nem moralizálás, mert az a liberálisok privilégiuma, akik gondolatilag eljutnak a felismerésekig, de a döntéssel és a cselekvéssel járó konfliktust nem vállalják. A magyar liberálisok radikálisan kezdték, sokan hittek nekik, aztán kiderült, hogy a liberális krédó és a politikai hedonizmus fontosabb a politikai józanságnál. Végül maradt a hedonizmus és a liberális krédó mint fundamentalizmus az egyetemek falai között. Valamikor, még 1989 környékén tudtak határvonalakat húzni a politikailag helyes és helytelen között. Ma már a liberális hedonista azt mondja: "Nincs álláspontom ebben a morális kérdésben." Csakhogy ez is morális álláspont, a politikai nihilizmusé, amely súlyosabb, mint a morális szkepszis, mert nem ismeretelméleti problémákkal függ össze, hanem a modern cinizmussal, amely az egyéni érdeket üres ideológiai szólamokba csomagolja, és adott esetben liberalizmusnak nevezi el.
Mindezek ellenére a magyar konzervativizmusnak a jövőben kiegészítője lehet a liberalizmus, de addig semmiképp, amíg az elsődleges kérdés, a posztkommunisták kiszorítása a hatalomból - politikai eszközökkel - nem történik meg. A magyar liberálisok, bár már az 1990-es évek elején megtörték az antikommunista egységet, a liberális nevet továbbvitték, s ma azt hirdetik, hogy a liberális és a nemzeti nem összeegyeztethető. De minél tovább ragaszkodnak a hazai, magukat liberálisnak nevező erők ahhoz az elképzeléshez, hogy a jobboldal egyenlő a fasizmussal, annál mélyebbre ássák magukat egy tarthatatlan érvrendszer mocsarában.
A modern magyar konzervativizmus nem azonos semmilyen korábbi hazai konzervativizmussal, bár merít a gondolataikból, és tisztelettel tekint az erőfeszítéseikre. Nyitott szemmel és lelkesedéssel tanulmányozza a nyugati konzervativizmus irodalmát és érveit, mégis úgy tartja, hogy a konzervativizmusnak mindig a valóságból, a konkrétumokból kell kiindulnia, ezért érvei a mában születnek és a mának szólnak. Ez pedig azt jelenti, hogy a magyar konzervativizmus nem merül ki az antikommunizmusban, bár ezt tartja a mai politikai helyzet legfontosabb jelenségének. A magyar konzervativizmus akkor lesz életerős, ha távlatosan képes gondolkozni, vagyis túl tud tekinteni a posztkommunista bajokon. A magyar konzervativizmus a politikai bölcselet talaján is áll, politikai ésszerűség és belátás vezérli, mert van véleménye a tágabb öszszefüggésekről, arról, hogy hol tart az emberiség, melyek a legégetőbb emberi szükségletek, miért van szükség a konzervatív eszmékre egy olyan társadalomban, amelyet a kommunisták elvágtak minden korábbi - politikai, társadalmi, kulturális és eszmei - hagyományától. A kommunizmus utáni világ a szervetlen fejlődés világa, melyben semmi sincs a helyén, alig van hitele a szónak, a jó szándék - a kanti etika axiómája - mintha érvénytelen lenne a mi közösségünkben. Egyre jobban látszik, hogy mindaddig nem is kerülhetnek helyére a dolgok, amíg a régi rendszer emberei és örökösei - nem vonva kétségbe emberi méltóságukat - nem lépnek le a politika színpadáról. A konzervativizmus azonban továbbtekint, mert nem téveszti össze a radikális hőzöngést a megfontolt cselekvéssel.
A kommunizmussal nem csak az a baj, hogy a kommunista beidegződések, amelyek mélyen magukba olvasztották a korábbi politikai rendszer autoriter vonásait, ma is kifejtik hatásukat, hanem az, hogy az idealista-utópista gondolkodásmód bármikor újraéledhet és radikalizálódhat. A modern konzervativizmus egyik feladata az utópista gondolkodás feltámadásának a megakadályozása. Mércénk is van az utópista és radikális baloldaliság felismeréséhez, ha a természetes, evolutív módon kialakult intézményekbe - tulajdonba, családba, autoritásba - bárki a tudományosság álruhájába bújva be akar avatkozni, azt a szabadság és a rend megtámadásának fogjuk fel.

A konzervatív politika

A konzervativizmusnak nincs krédója, mert abból indul ki, hogy a valóság oly sokféle, és az emberi természet lehetséges motívumai annyiféle módon kapcsolódhatnak össze és keresztezhetik egymást, hogy az értelem csak gőgös állapotában helyezheti magát a valóság fölé, s hiheti, hogy van egy módszer, van egy elv vagy egy tudományos tétel, amellyel az emberi világ értelmezhető. A valóság tiszteletéből adódik az olthatatlan vágy a világ s benne az emberi világ összetételének a megismerése iránt. S mert a dolgok sokfélék, a konzervatív nem hiszi, mert ellentmondana a tapasztalatának, hogy ezek a dolgok egy szinten helyezkednek el vagy egyformán értékesek volnának. A dolgok a természet rendje szerint helyezkednek el és viszonyulnak egymáshoz. A természeti törvények szerint vannak dolgok, amelyek tökéletesebbek, s vannak, amelyek kevésbé tökéletesek. Az emberi bölcselet legrégebbi kérdése ebből következően éppen az, hogy van-e az emberi szándékoktól és akarattól független igazság, vagy minden csak megállapodás kérdése. A konzervatív - éppen mert a világ strukturáltságából indul ki, ez a bizonyítéka - tudja és hiszi, hogy az igazság objektív, s csak azért, mert sokféle vélemény van az igazságról, ez nem cáfolata az igazság objektivitásának. Ez fontos szempont, mert a konzervatívok ellenfelei állandóan az igazság relativizmusát hangsúlyozzák: ha innen nézem a dolgot ilyen, ha onnan, akkor meg amolyan. Csakhogy ha nem volna objektív, a természet rendjéhez igazodó igazság, akkor nem volna értelme semmilyen vitának, hiszen mihez képest vitatkozunk bármiről is. Mindez nem jelenti azt, hogy az igazság magától győzedelmeskedik vagy érvényesül, csak azt, hogy nincs elvi akadálya az igazság megismerésének.
A politika nyelvén ezt úgy szokták megfogalmazni, vajon az igazság nem azonos-e az erős érdekével? Ha igen, akkor nincs objektív igazság. Mivel azonban a konzervatív a racionalitásra támaszkodik, tudja, hogy a valóság megismerhető, így van lehetőség arra, hogy az emberi világot is - a fizikai világ mellett - a természeti törvények rendjéhez igazítsa, az igazság mércéi szerint formálja. Ennek eszköze a politika, amelynek lényege a cselekvés s nem bárminek is a megkonstruálása, ahogy azt a modernség dogmáin felnőtt baloldaliak többsége képzeli. A régi baloldal objektivista és szcientista volt, a mai pragmatista baloldal szubjektív és relativista. A racionális politika nem azonos a progresszivitás politikájával, mert a konzervatív a történeti tapasztalatok alapján tudja, hogy minden egyes újítással és változtatással újabb bajok is keletkeznek. A rossz nem a felismerés hiánya, hanem a világ szövetéből következő valóság. Óvakodni kell az olyan felfogásoktól, amelyek a rosszat az ember valamely adottságából vagy intézményéből vezetik le, mert ezek előbb-utóbb valamilyen utópia nevében korlátozni fogják az emberi szabadságot, rosszabb esetben megsemmisítés vár a politikai ellenfelekre.
A világ strukturáltságából adódik, hogy a politika cementje a tekintély. Tekintély nélkül a szabadság szabadosságba fordulna át, ez pedig még a legjobb politikai berendezkedést is lerombolja. Hiába legitim egy politikai rendszer, ha nincs autoritás - tisztelet és állampolgári engedelmesség - az adott közösségben. Mert a jó szabályok megalkotása nem elegendő, ha azokat nem követik, tisztelik az emberek. A diktatúrát az különbözteti meg a demokráciától - a jó rendtől -, hogy a hatalmat nem a puszta erőszak, hanem a beleegyezés, a politikai intézmények, a törvények elfogadása, s legfőbbképpen a politikusok tisztelete tartja fenn.
Nem fogadható el a politika tekintélyének a lerombolása. A politikai döntést nem helyettesítheti sem a jogi döntés, sem a szakmai belátás. A politika több mint a szakértői döntések összessége, a politika a célokról dönt, amelyek megvalósításához a politikus rendel eszközöket felelősségteljes döntések sorozatával. A magyar értelmiségiek többsége azt hiszi, hogy a politika - mivel erkölcstelen tevékenység - kezéből ki kell venni a döntéseket, hiszen minden döntés valamelyik szakma fennhatósága alá tartozik. Ez azonban tévedés, hiszen politikára éppen azért van szükség, mert minden szakma képviselői legfeljebb a saját szakmájukhoz érthetnek, ráadásul azon belül is párhuzamos meggyőződések vitáznak egymással. A politika tekintélye a legnagyobb tekintély. A liberális depolitizálási törekvés azon a felfogáson alapul, hogy az ember eredendően jó, ezért politikára nincs is szükség. A konzervatív viszont azt állítja, hogy az ember köztes lény, aki képes a jóra és a rosszra is, ezért a közösségi rendet csak a politikai autoritás tarthatja fenn.

A rend és a természeti törvény

A dolgoknak tehát vissza kell kerülniük a maguk természetes helyére. A jó - jó, és a rossz - rossz, még ha olykor nagyon nehéz is megkülönböztetni a kettőt egymástól, az igazságot a hamisságtól. Mert mi az igazság mércéje? A konzervatívok ellenfelei szerint az igazság megállapodás kérdése. Az igazság mércéje a szerződés, a játékszabályok megállapítása, s ha valaki megszegi a szabályokat, akkor az lesz az igazságtalan, azaz a rossz. Ez a mérce azonban magában hordozza az állandó változtatás veszélyét. Elég - jó esetben - az egyszerű többség, és a szabályokat máris meg lehet változtatni. Hová vezet ez? Nem egyszerűen szélsőséges erkölcsi, politikai, társadalmi és kulturális relativizmushoz, hanem a racionális gondolkodás megcsúfolásához. A konzervatívoknak ragaszkodni kell az évezredes politikai bölcsesség értekeihez, mert bajaink gyökerei - azok erkölcsi természetnél fogva - aligha különböznek a régen élt emberek bajaitól. Ahogy Russell Kirk fogalmaz: "A politikai problémák a legmélyükön vallási és morális problémák." Ahhoz, hogy eligazodjunk a jelenben, meg kell értenünk az emberi lehetőségek természetét, különbséget kell tudnunk tenni a szükséges és az elgondolható között. Ehhez pedig egyetlen mércénk van, a természet.
Ez a természetfogalom azonban nem azonos a természet mai fogalmával, amely a materiálissal, a kézzelfoghatóval teszi egyenlővé a természetet. Már a nyelv is árulkodó: régen, a modernség előtt a természetet minden további nélkül többes számba tették, ha kellett, mert minden dolognak megvolt a saját természete. Ezért természetekről és természeti törvényekről beszéltek, melyek a különböző dolgok eltérő lényegét fejezték ki. A ma használt természetfogalom viszont elvont, univerzalizáló és redukcionista. Nem tiszteli a dolgok egyediségét, ezért potenciálisan voluntarista, azaz akaratközpontú. Ma nem lenne annyi keserves és végső soron meddő vitánk, ha már 1989-ben a természetjoghoz fordultunk volna, amely elejét vette volna jog és erkölcs egymástól való eltávolodásának. Vannak új törvényeink, de e törvényeknek alig van tekintélyük; vannak új intézményeink, de többségük a régi erkölcsiség hallgatólagos szabályai szerint működik; van jogállamunk, de nincs kielégített igazságérzetünk. Amíg nincs tekintélye a törvénynek, addig a jognak sem lesz más támasza, mint a kikényszerítés.
A rend és a törvény forrásául a konzervatív számára egyedül a természet szolgál. A dolgok természete azonban nem mutatkozik meg mindenkinek, csak azoknak, akik hajlandóak gondolkodni, művelődni, erényeiket tökéletesíteni. A konzervatív gyanakvással figyeli azokat a jobbítókat, akik az egyén vagy a társadalom valamely csoportjának akaratát s nem a természetet tekintik minden változtatás forrásának. A régi konzervatívok a fát tették meg a konzervatív, szerves fejlődés jelképének. A mi fánkat ki akarták vágni, de csak a főbb ágakat sikerült lecsapdosniuk. Az újkonzervatív eszmék e fának a hajtásai.
Aki ezt a megközelítést elfogadja, az meg fogja érteni, hogy az 1989-es rendszerváltozás tisztán jogpozitivista felfogás alapján legitimálta az új rendet. Senki nem hivatkozott magasabb törvényekre, az igazság magasabb - a pozitív törvényekből le nem vezethető - szempontjaira. A rendszerváltás által kialakított rend, s annak legitimitása kizárólag a jogi pozitivizmus előírásai szerint alakult ki. Vagyis egy rendszer akkor legitim, ha azt a tényleges, létező jogforrásokból vezetik le, annak alapján hoznak új törvényeket. Csakhogy a kerekasztal-tárgyalások azon az alapon jöttek létre, hogy a hatalmon lévők és a politikai ellenfeleik - az utóbbiak a szűk mozgástér miatt - a meglévő törvények módosításából indultak ki. Többek között ezért sincs a mai napig új alkotmánya Magyarországnak, aminek elsősorban szimbolikus jelentősége volna. Így viszont szinte valamennyi politikai intézményünk magán hordja az 1989-es kompromisszumok morális és intellektuális lenyomatát: ezek az intézmények "vegyesek", az igazság relatív felfogását tükrözik. Ennek tartalmát bárki ellenőrizheti, aki megvizsgálja például a magyar választási rendszert.

Jót tenni jó, na

Egyéves a szombathelyi Tudor Műhely

Egyszerűen jó bemenni a szombathelyi Tudor Műhelybe. Pedig nem is történik ott semmi különös: csak tíz - szociálisan hátrányos helyzetű, tehetséges, kiemelkedő tanulási képességekkel megáldott - kisiskolás napról napra szorgalmasan eljár iskola után az Elender-székházba, németet és angolt tanulni, számítógépezni; anélkül, hogy bárki kötelezné őket erre. Az "önkéntességet" hangsúlyozni azért fontos, mert a budapesti székhelyű Tudor Alapítvány az iskolarendszer mellett, de attól függetlenül működik, azzal a céllal, hogy a 3-4. osztályos korukban szárnya alá vett gyerekeket felkészítse a továbbtanulásra. A módosabb diákok különórára járnak, a szombathelyi Tudor-gyerekek a Tudor Műhelybe, ahol felkészült nyelv-, informatika-matematika szakos pedagógusok foglalkoznak velük. Horváth Lászlónak, az Elender Computer Kft. vezetőjének köszönhetően kellemes környezetben, ahol mindig kéznél van a számítógép.
Dr. Molnár Károlyné, az első, és mindmáig egyetlen Tudor Műhely vezetője lassan elfogadja, hogy időről időre a sajtó is érdeklődik irántuk. Az első siker, mondhatni "szenzáció" a műhely megalakulása volt, de még nagyobb siker, hogy a gyerekek azóta - egy éve - is megvannak, fejlődnek, szeretnek tudorosok lenni, és ha így folytatják (ahogy elnézem őket, rajtuk biztosan nem múlik), nyolcadikos korukra képesek lesznek nyelvvizsgát tenni - az órákon szinte meg sem szólalnak magyarul, egyik tanáruknak anyanyelve az angol -, a számítógép használata pedig már most sem okoz gondot nekik. Az eltelt egy év bizonyította, hogy a csoport tagjai valóban átlagon felüli értelmi képességekkel rendelkeznek, és közösségként is megállják a helyüket: a különböző iskolákból érkezett diákok gyorsan összeszoktak, számon tartják egymást. Mivel a Tudor Műhely minden ízében a gyerekekért - valamennyiért és minden egyes gyerekért külön-külön - jött létre, a pedagógusok figyelnek az egyéni képességek fejlesztésére is. Két jól rajzoló Tudor-kisgyerek ebben a tanévben már a Szombathelyi Képtár komplex képességfejlesztő képzőművészeti korét is látogatja.
De ez még nem minden. A szülők, nagyszülők annyira magukénak érzik a kezdeményezést - és olyan jól érzik magukat a műhelyben -, hogy ha úgy adódik, szívesen elüldögélnek Molnárné tanárnővel, megosztják vele és egymással mindennapi gondjaikat: "mint régen a falusi asszonyok a kispadon". A tanárnő pontosan ismeri valamennyi Tudor-gyerek hátterét: hatan csonka családban élnek, többségük a nagyszülőknél lakik, a teljes családok három-öt gyereket nevelnek, a szülők zöme váltott műszakban dolgozik; gyesen van, rokkant nyugdíjas, átmenetileg munkanélküli.
És itt kell említést tenni arról a nehezen megfogalmazható valamiről, ami - természetesen az innen-onnan egyelőre inkább cseppenő, mint csurranó pénzbeli támogatáson túl - lényegében összetartja és működteti az első és egyelőre egyetlen Tudor Műhelyt. Nem szeretnék patetikus lenni (Molnár tanárnő örülne ennek a legkevésbé), de muszáj hangsúlyozni, hogy a szombathelyi Tudor-siker lelke és megtartója minden bizonnyal dr. Molnár Károlyné Kati néni, aki egy évvel ezelőtt talán nem is tudta pontosan, hogy mibe vág bele, de úgy érezte, bele kell vágnia. És azóta minden áldott nap ott van, kérdez, beszélget, meghallgat, rendelkezésre áll. A csoda - legyünk egy kicsit mégis patetikusak -, létrejöttében és bűvös három napon túli fenntartásában ugyancsak fontos szerepe van a számítógépes céget vezető Horváth Lászlónak, aki azonnal a tudorosok mellé állt, és azóta sem engedte el a kezüket.
Mindaz, ami Tudor-ügyben eddig Szombathelyen történt, tényleg csodálatos - de korántsem elég. A gazdasági élet jelentős helybéli szereplői - még egyszer tisztelet a kivételnek - egyelőre nem mutatnak hajlandóságot ennek a "nem igazán mutatós", viszont hosszú távú figyelemre érdemes kezdeményezésnek a támogatására. Azt is muszáj elmondani, hogy Szombathely városa sem fogadta be (még) a Tudor Műhelyt, bár nem elhanyagolható például az az összeg, amivel Szombathely Város Jóléti Alapítványa a gyerekek nyári táborozásához (mert ilyen is volt) hozzájárult. Molnár Károlyné azt mondja, nem is elsősorban pénzről van szó: inkább valamiféle biztonságot jelentene, ha - mondjuk együttműködési szerződés formájában - a műhely mögött tudhatná a város támogatását. Ha ez a bizonyos szerződés megköttetne, neki lehetne látni a bővítésnek. A gyerekek már "megvannak", készen állnak a tudorozásra. Molnár tanárnő nem változtatott az első év tapasztalatai szerint jól használható módszeren, csak most nem személyesen fordult a szombathelyi iskolaigazgatóhoz, hanem hirdetést adott fel a vasi pedagógiai intézet hírmondójában. A jelentkezők közül az idén is a pedagógiai intézet munkatársainak közreműködésével választották ki azokat a 8-10 éves gyerekeket, akik bármelyik pillanatban csatlakozhatnának a műhelyhez.
A tanárnő közben folyamatosan pályázatot ír, helybéli cégeket keres fel. A Tudor megismertetésére néhány hónappal ezelőtt szervezett nyílt napon több bank, vállalat vezetője is részt vett. Ki azt vállalta, hogy minden kisgyermeket felköszönt a születésnapján, ki azt, hogy "tanulmányi sétára" hívja őket: hadd lássák például közelről, milyen a banki élet. Egyre többen tudnak a Tudorról - bízzunk benne, hogy egyre többen tesznek is érte. Jót tenni jó, na. Csak ki kell próbálni.

Rév Lídia

Az EWC konferenciájáról

Budapesten ünnepelte fennállásának 25. évfordulóját a 28 európai ország 52 írószervezetét tömörítő Európai Írókongresszus (European Writers' Congress). A háromnapos, Az irodalom helyzete: ma és holnap Európában címmel megrendezett konferenciára mintegy nyolcvan európai író érkezett. A rendezvény házigazdái és szervezői voltak a Magyar Írószövetség és a József Attila Kör, melyet az EWC most vett fel tagjai közé, védnöke és fő támogatója a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. A megnyitó ünnepségen beszédet mondott Jochen Kelter, az EWC elnöke, Görgey Gábor miniszter, Kalász Márton, a Magyar Írószövetség elnöke, Menyhért Anna, a JAK elnöke és Anton Hilscher, az Európai Könyvkiadók Szövetségének elnöke. A program magyar előadói Gyertyánfy Péter, Inkei Péter, Szabó Magda és Szegedy-Maszák Mihály voltak. A külföldi közönség számára a JAK felolvasóestet szervezett, ahol 11 magyar író munkái hangzottak el angolul. A konferencia kerekasztal-beszélgetéseinek témáiból (Írók az elektronika korszakában: a belépés megtagadva?; Irodalom és szerzői jogok: a szabadpiac kénye-kedve szerint?; Könyvek és olvasók: a civil társadalom támaszai?; Azonosság a különbözőségben: az európai kultúrpolitikát ért kihívások) kiderül, melyek az EWC tevékenységének fő területei. Napi gyakorlatában az EWC arra törekszik, hogy az európai írókat képviselő szervezetként beleszólása legyen az európai kultúrpolitikába, főként annak törvényi szabályozásába. Mint alább a Budapesti határozatban is olvasható, tevékenységüket egyre eredményesebbnek látják. Számtalan, Brüsszelben benyújtott beadvány következményeként az EWC elérte, hogy jó néhány hivatalos meghallgatáson kérte ki véleményét az Európai Bizottság, így például a reprográfiai jogok, illetve a szerzői jogok elidegeníthetetlenségének kérdéseiben. Az Európai Uniós csatlakozással a közeljövőben a magyar írók számára is aktuálisak lesznek ezek a kérdések. A fő szervező, a József Attila Kör, azonban nemcsak abban látja a rendezvény fontosságát és hasznát, hogy a magyar írók ilyenfajta információkhoz juthattak, és hogy a magyar irodalom nemzetközi kapcsolatai fejlődtek, hanem abban is, hogy itt alkalom nyílt arra, hogy az EWC tevékenységében a fiatal (és idősebb) írók produktív mintára találjanak az írók és írószervezetek érdekérvényesítésének terén, hogy másutt már bevált, de nálunk még olykor idegenkedve fogadott mentalitást és módszereket lássanak, amelyek révén az a hagyományos felfogás, melynek értelmében a szellemi tulajdon voltaképpen közkincs, nem pedig egy alkotó műve és jogi tekintetben az anyagi javakhoz hasonlóan értelmezhető tulajdona, lassacskán megváltozhat. Az alábbiakban a konferencia Budapesti határozatát közöljük.

Budapesti határozat

Az Európai Írókongresszus 2002. október 24-27-ig Budapesten rendezte meg Az irodalom helyzete: ma és holnap Európában címmel III. Európai Fórumát. Jubileumi konferencia volt ez, hiszen az Európai Írókongresszus immár huszonöt éve tevékenykedik a szó mesterei, vagyis az írók és műfordítók érdekében.
Ezalatt a negyedszázad alatt, az Európai Írókongresszus munkájának köszönhetően is Európa-szerte megnőtt a kultúra tisztelete, s ez megmutatkozott a helyi, az országos és az európai szintű kultúrpolitikában is. Az Európai Írókongresszus ez idő alatt mindig is azt az álláspontot képviselte, hogy a társadalomban alapvető fontosságú a könyvkiadás feltételeinek javítása, az olvasás elérhetővé tétele és az irodalmi alkotómunka feltételeinek megteremtése. Hiszen nem engedhetjük meg, hogy pusztán a szabad piac törvényei alakítsák az irodalmi életet, ezek határozzák meg az irodalom sokszínűségét, s ezekre bízzuk az irodalom népszerűsítésének feladatát.
A szerzői jogok védelme teremthet védelmet a piaci törvényekkel szemben, hiszen szavatolja, hogy az alkotó zavartalanul gyakorolhassa mesterségét. Ha azonban az alkotó személyiségi és gazdasági jogai sérülnek, ha a törvény nem kezeli kiemelten ezeket a jogokat, és ha a mindennapi munkában, a szerződések megkötésekor a szerző nem tud érvényt szerezni ezeknek, akkor értelmét veszti a szerzői jog.
Éppen ezért nem csak a szerzők, hanem az egész társadalom érdeke, hogy az írókat és fordítókat megillető szerzői jogok megoldást nyújtsanak a munkájuk során felmerülő összes jogi problémára. Ezek a jogok biztosíthatják az alkotások sokszínűségét, és a hagyományos, valamint az elektronikus formában született irodalom népszerűsítését.
Az Európai Írókongresszus munkája nyomán arra is fény derült, hogy mindig a szerző a kiszolgáltatott fél, ha szerződéskötésre kerül a sor a különböző cégek, vállalatok és a szerző között. Fontos, hogy erről az egyenlőtlen helyzetről az írók és fordítók szűk társadalmán kívül is szó essék, s olyan törvények szülessenek, melyben a szerző egyenjogú félként köthet szerződést.
Ennek értelmében:
Példaértékűnek tekintjük a 2001. májusi németországi törvényi kezdeményezést, mely a szerzők szerződéskötésre vonatkozó jogainak megerősítését ("zur Stärkung der vertaglichen Stellung von Urhebern") tűzi ki célul.
A szerzői jogok legyenek át nem ruházható és el nem évülő jogok, hogy az alkotó felhatalmazást adhasson munkája újbóli felhasználására, vagy nyomon követhesse munkája sorsát. Így a szerző kedvezőbb tárgyalási pozícióba kerül, és eredményesebben követelheti az őt megillető anyagi ellenszolgáltatást.
Kívánatos, hogy az elektronikus formában született alkotások jogainak védelmével is (amennyiben a szerző nem kötött a felhasználóval erre vonatkozóan egyenlő feltételek mellett külön megállapodást) a már a legtöbb európai országban létező közös jogkezelő társaságok foglalkozzanak, csakúgy, mint a hagyományos formában született alkotások esetében.
A fentieket elősegítendő az Európai Írókongresszus ismételten arra kéri az európai hatóságokat, hogy úgy tekintsenek az írókra, a műfordítókra és az olvasókra, mint a fejlett társadalom alappilléreire, valamint hogy készítsenek európai szintű, a csatlakozni kívánó országokat is felölelő felmérést, melyből megismerhetjük az alkotó munka társadalmi és gazdasági feltételeit. Ez méltó folytatása lenne a svéd elnökség alatt elkezdődött folyamatnak, amely a 2001. március 30-április 1. között Visby-ben megrendezett, az európai alkotók helyzetéről szóló konferencián kezdődött, majd azzal folytatódott, hogy az Európai Parlament 2001. szeptember 5-én határozatot fogadott el az Európai Uniós Kulturális Együttműködésről.

(ÉS-információ)

"More is not less"

– Irodalmi napok Debrecenben -

Éveim számának gyarapodtával egyre inkább az emlékeimből élek. Így hát az idei Debreceni Irodalmi Napok témájául választott kérdés ("Van-e posztmodern?") jelen ideje némiképp zavarodottá tett. Ha tevőlegesen még nem is vettem részt ama heves, olykor a durvaságig indulatos vitákban, amelyek a posztmodern körül forogtak, nem nehéz némelyiküket emlékezetembe idéznem. A múlt és a jelen effajta összecsúszása nem feltétlenül kedvez a történeti távlat kibomlásának, de segítheti az érzelmekkel terhelt érvelések nyugodtabb és higgadtan világos kifejtését, újraírását. Igaz, így másrészről számolni kell a szaktudományt kísértő unalom és a visszatekintő összefoglalásokat megérintő lapos közhelyesség veszélyével is. Hazudnék, ha megrögzötten tagadnám, hogy a debreceni konferenciának voltak feledhető pillanatai, ám összességében sikerült megmenekednie Scyllától is, Charybdistől is...
Többször, többféleképp is előkerült, hogy a posztmodern nem jelent a hagyománnyal való egyoldalú szakítást. Természetes hát, hogy a tanácskozást szintén a változásoktól sem ment folytonosság jellemezte: Debrecen régi-új polgármestere, Kósa Lajos - aki megnyitójának zárlatában, posztmodern gesztussal, a posztmodern politika taglalásába kezdett; az Alföld-díjak átadása - az esszéista Földényi F. Lászlónak és Halász Lászlónak, valamint irodalmi munkásságáért Szijj Ferencnek; és persze az eddigiekhez hasonló volt a két félnapos ülés szerkezete is - a hosszabb és kifejtettebb vitaindító előadásokat a rövidebb és egy-egy szűkebb területre összpontosító korreferátumok sora követte. Mindazonáltal nem hallgathatom el, hogy rigolyáim közé újabban az a rögeszme is bevette magát: az értekező műfajok közötti különbségek a honi irodalomtudományban jószerivel ismeretlenek...
Elsőként Kulcsár Szabó Ernő szólt a művészet- és kultúrakutatásban bekövetkezett változásokról, kiemelve a tömegkultúra jelentette kihívást és azt az ezzel párhuzamos keresztbe mozgást, amely a bevettnek hitt tudományosság megingó primátusa és a rögzítetlen értelemképződés tapasztalatában részesítő szépirodalom eminens helyzete között ment/megy végbe. Pethő Bertalan amellett érvelt, a posztmodern alkalmas a 20. század utolsó harmadában bekövetkezett átfogó fordulat megnevezésére, s a korszakváltás néhány jellemzőjét vette sorba. Heller Ágnes a detotalizáció fogalmát középpontba állítva rendezte egységbe az előadásában vizsgált vonatkozásokat, és úgy vélekedett, korszakváltás helyett találóbb lenne perspektívaváltásról beszélni, miáltal a posztmodern a másként, fölismert sokszínűségében szemlélt modernség eszméje révén közelíthető meg.
A változatos, néhol szellemes, néhol provokatív hozzászólások fontos szempontokkal egészítették ki, illetve számos adalékkal árnyalták a főreferátumokat. A líra, az epika és a dráma alakulástörténetének sajátszerűségei önálló témaként is megjelentek (Kappanyos András, Szirák Péter, Jákfalvi Magdolna). Külön elemzés vette górcső alá, a posztmodern címke vajon mennyire fészkelte be magát a francia bölcsészet falai közé (Nagy Pál), hogy milyen poétikai megoldások lelhető föl már akár a 19. század magyar irodalmában (Imre László), továbbá azt is, hogy a(z) (neo)avantgárd törekvéseket milyen viszony fűzi a posztmodernitáshoz (Fried István). A tanácskozáson hangsúlyosan érvényesültek a tudományköziség és a társművészetek szempontjai: áttekintést hallhattunk a posztmodern építészetről (Kunszt György), képzőművészetről (Beke László), zenéről és zenei előadásról (Wilheim András), történetírásról (Gyáni Gábor) és etikáról (Vajda Mihály). Az Irodalmi Napok üde színfoltjai voltak a szépíró hozzászólók: a játékos ars poeticájával még a jócskán megfáradt-elgyötört hallgatóságot is megnevettető Parti Nagy Lajos és Szkárosi Endre.
Hazaérkezvén, az időközben érkezett postát bontogatva és a Szemiotikai Tájékoztatót olvasgatva akadt meg a szemem Voigt Vilmos professzor egy konferencia-beszámolójának ide vágó passzusán: "Azért persze most is volt monomániákus szózuhatag - előadás helyett. A bőbeszédű előadók miatt érdemi vitára most sem került sor. E megállapítás ugyan unott ismétlés, ám a jelenség még unottabban az." A debreceni találkozó utolsó korreferálóinak vita nélkül is alig maradt idejük hozzászólásukra. Időnként természetesen gyakorlott előadókkal is megesik, hogy elvesztik a mértéket. Az viszont szinte törvényszerű tragikomikummal ismétlődik tanácskozásról tanácskozásra, ahogy a párbeszéd kritikában bővelkedő alázatát még nem tapasztalt résztvevők ívekre rúgó, jó pár oldalas kéziratköteggel kezükben emelkednek, mondjuk, negyedórásnak jelzett (hozzá)szólásra. Persze lehet, túl sötéten ítélek; talán csak az egymás iránti nyitottságon alapuló kölcsönös és előítéleteket levetkőző tisztelet ábrándképe (másoknál, úgy tűnik föl, inkább rémképe) csapott kupán (vagy pofán) a "mindenki egyaránt szólhasson" elvével. Jóllehet ez talán nem is állna oly messze a posztmoderntől...

Bengi László

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz