Vissza az idei számokhoz- Ahogyan a nemrég meghalt szociológus, Pierre Bourdieu, a baloldali társadalomfilozófia és az újkori konfliktuselmélet vezéralakja mondta, a politika elsősorban szövegeket termel. Más megfogalmazásban: a világról szimbólumok révén gondolkodunk, és ez vonatkozik a közéletre is. A XX. század közepéig úgy tekintettek a társadalomra és a politikára, mintha az valamiféle tárgyi realitás volna. A diszkurzív megközelítés szerint a politika nem érthető meg pusztán az intézmények tanulmányozásával. Középpontba kerültek a közélet szimbolikus dimenziói, manapság kommunikált világról és a politika szövegvalóságáról beszélünk. Az, hogy a közélet szereplői milyen jelentéseket adnak a dolgoknak és az eseményeknek, egyszerre strukturálja és alakítja a politika világát.
- Én a szimbolikus politizálásra mint a közélet megkerülhetetlen aspektusára tekintek és nem mint kampánystratégiára. Innen nézve természetes, hogy a jelképek harcában hol az egyik, hol a másik fél áll jobban. Gyakran halljuk, hogy a Fidesz titka az volt, hogy ráébredt az arculatformálás fontosságára. Ebben azonban még nem lenne semmi új, hiszen hasonló technikákat mindig is alkalmazott a politika, csak korábban propagandának vagy retorikának nevezték ezeket. Inkább arról van szó, hogy a Fidesz mindenkinél gyorsabban reagált egy megváltozott társadalmi szituációra. A rendszerváltozáskor a magyar politikai elit úgy vélte, vége a mellébeszélésnek, az ideológiáknak, a nagy szavaknak - melyek mellé Kádár azért mindig kikacsintott -, egyszóval: a handabandázásnak. Eljött az idő, amikor a dolgokat végre a nevükön lehet nevezni. A Fidesz jó érzékkel észrevette, hogy a modern tömegpártok hatékony piár nélkül nem életképesek, és az embereknek szükségük van a közösségi összetartozás érzésére. Visszahozták tehát az ideologikus vagy ha úgy tetszik: propagandisztikus szemléletet. Most persze politikai kommunikációnak hívják ezt. Ez a fordulat hatott az MSZP-re is, amely mindig szerette magát ideológiamentes, pragmatikus pártnak feltüntetni. Vegyük azonban észre, hogy a pragmatizmus is csak egy ideológia a sok közül.
- A politikai szimbólumoknak ilyen a természetük. Mindannyian a fogalom-mennyországba vágyunk, ahol minden szó mindenki számára mindig ugyanazt jelenti, de ez elérhetetlen álom. Nemrégiben egy vizsgálat kimutatta, hogy a magyar parlamentben a demokrácia fogalmát használják a leggyakrabban, de ahány beszélő, szinte annyi értelmezés. A politika természetétől idegen a jelentések tisztázása, inkább csak az erre vonatkozó felszólítások hangzanak el. A közéleti beszéd ugyanis nem önreflexív, vagyis nem saját szimbolikus természetével, hanem konkrét ügyekkel foglalkozik. Ebben a diskurzusban a szimbolikus beszéd témája csak mint valami kerülendő rossz jelenik meg időnként. Ilyenkor azonban mindez csupán napi politikai célokat szolgál és nem a fogalmak tisztázását.
- Szerintem igen. Az olyan kulcsszavakra, mint a haza vagy a család a középen álló szavazók is fogékonyak, hiszen ezekbe sok olyan értéket beleérthetnek, melyek fontosak számukra. A Fidesz azonban azzal, hogy nem zárja le az átjárást a radikális jobboldal felé, éppen ezt az esélyt játssza el.
- A támogatottságok hullámzása természetes, ez még nem kisebbíti a Fidesz azon érdemét, hogy sikerült egyesítenie a jobboldal erőit. Nem a képes beszéddel telt el a magyar társadalom, a visszaesés oka inkább az, hogy az utóbbi időben a Fidesz hibát hibára halmoz az üzeneteivel. Országméretű élethalálharcról beszélni - ez a radikálisok nyelve. Ha folytatódik az ellenfél kriminalizálása, és a konkrét ügyek helyett a fő rivális címkézésével foglalkoznak, a jobboldal teljesen felőrlődhet.
- A hétköznapi életben is van példa erre a jelenségre. Sokan megéltük azt, ahogyan a trágár kifejezésekből kötőszavak lettek, tabutémák pedig a közbeszéd tárgyává váltak. A társadalom ingerküszöbe tehát folyamatosan emelkedik. A politikában azonban működnek ellentétes irányú folyamatok is: egyes szavak a történelem során lejáratódnak, ezért a velük való azonosulás marginalizál. A szélsőségesek tehát hiába szeretnék szalonképessé tenni a szótárukat. Erre válaszul kezdtek szalonzsidózni és -cigányozni. Ilyenkor nem vállalják fel nyíltan a szélsőséges tartalmakat, csak utalnak rájuk. Ez is a politikai középretartás egyik esete: a radikálisan gondolkodók kompromisszumokat kötnek a retorikájukban.
- Sokféleképpen ki lehet jelölni egy párt helyzetét a szimbolikus térben. Meggyőződésem, hogy a kommunistázás eddig is csak részsikereket hozott, mostanra pedig kifejezetten kontraproduktív lett. A Fidesz két forduló közötti erősödésének is inkább a kisgazda-szavazók sikeres aktivizálása állt a hátterében. Magyarországon amúgy sem volt kommunizmus, megszállt ország voltunk, a Szovjetunió gyarmatosításának áldozatai. A korszak ilyen pejoráló értelmezése csak az indulatok gerjesztésére jó. Ráadásul a kádárizmust nem is tartom egyértelműen baloldali rendszernek, inkább konzervatívnak mondanám. 1990-ben azért is győzött az MDF, mert az emberek egy nemesen konzervatív folytatást vártak. Ezt az értelmezési lehetőséget is ki lehetne használni.
- Nyugat-Európában is vannak szocialista pártok, persze ott egészen más e szó konnotációja. Itthon viszont már van egy szociáldemokrata párt, bár nincs bent a parlamentben, de a jelző foglalt. Valóban nagy támadási felület a baloldal számára a szocialista szó, hiszen a Fidesz következetesen egy új szocializmus építéséről beszél, persze elmarasztaló értelemben. Talán tényleg el kellene gondolkodnia az MSZP-nek a névmódosításon...
- A helyzet nem egyszerű, hiszen ha felveszik a kesztyűt, és tagadnak vagy visszavágnak, máris belesétáltak a csapdába. Eredményre az vezethet, ha úgy tesznek, mintha nem hallottak volna semmit, és saját értelmezésük szerint használják a fogalmakat. Például ha a Fidesz egyedül magát tartja a nemzeti értékek letéteményesének, az MSZP nem teszi jól, ha elkezdi bizonygatni, hogy ő is nemzeti. Egyszerűen csak teljes természetességgel használniuk kellene a nemzeti szimbólumokat. Vannak olyan alapelvek, amelyek mentén nem tanácsos megosztani a szavazókat. Ilyen például az, hogy minden politikus az ország javáért dolgozik, és hogy minden párt a nemzet része.
- Ezt a metaforát én nagyon kifejezőnek és eltaláltnak érzem. Valóban évszázadok óta nem volt ilyen fontos esemény az ország történelmében. A belépés gyakorlatilag új állami kereteket jelent majd, de fontos hangsúlyozni, hogy a magyar emberek mentalitása mindig is európai volt. Ezért nem bírtak velünk a szovjetek, és ezért nem is okoz valódi érzelmi gondot a csatlakozás, csupán néhány formális kritériumnak kell megfelelnünk. Más kérdés, hogy egy ilyen hatalmas változásnak nyertesei és vesztesei egyaránt lesznek.
- Nyilván úgy gondolta, hogy nem elég erős e téren, és a Fidesz szimbólumai is gyengék még a nyílt színi konfrontációhoz. Orbán Viktor önkritikusan el is ismerte a vereség után, hogy nagy szükség lett volna a kritikákkal való szembesülésre. Ez taktikai hiba volt tehát, amelyet valószínűleg még egyszer nem követnek el.
- Vélhetően a polgár kifejezést eredetileg a múlttól való elhatárolódás jelképének szánták, egyfajta ellenfogalomnak, amely az állampárt alattvalójának a figurájával áll szemben. A dolog aztán visszafelé sült el, a pozitív felhangok helyett a szó elhatároló aspektusa kerekedett felül a szimbolikus harcban. Jellemző módon magát a választási vereséget is azzal magyarázta a Fidesz, hogy üzeneteit nem sikerült eljuttatnia az emberekhez.
- Ez akkor lenne igaz, ha feltételezzük, hogy az állampolgárok elvárásai eleve adottak, a politika feladata pedig csupán a képviselet. Valójában ez egy állandó mozgásban lévő rendszer, az emberek pedig nem kövek: vágyaik, véleményeik folyamatosan változnak. A dolog inkább úgy áll, hogy a politikus mond valamit, az emberek pedig felsorakoznak mögötte, ha úgy érzik, ők is hasonlóan gondolkodnak. Aztán a szavak "önálló életre kelnek", a szavazó pedig egyszer csak rádöbben, hogy ő már rég nem úgy látja a világot, mint választott politikusa. A képviselet illúziója, vagyis az, hogy a közszereplő helyettünk és értünk beszél, ugyanakkor nagyon fontos. Murray Edelman, amerikai politológus, a politikai szimbolizmus neves kutatója szerint, ha az emberek nem hinnék, hogy beleszólhatnak a politikába, és hogy érdemes elmenniük szavazni, a demokrácia rendszere összeomlana. Ezt a hitet a politikus feladata újra és újra megerősíteni.
- Az érzelmi dimenzió nagyon fontos ezen a területen is. Olyan ez, mint a szerelem. Tudok érvelni amellett, hogy miért szeretek valakit, de ha igazán őszinte vagyok, a válaszom csak az lehet, hogy: csak! Nem igaz, hogy a politikát a szimbólumok irracionálisabbá tennék. A politika ugyanis szimbólumok nélkül elképzelhetetlen, hiszen minden szó, hely, épület, cselekvés szimbólumértékű. Félrevezető tehát a racionális-szimbolikus dichotómia, mert a racionális gondolkodás is szimbolikus. A nyelv segítségével születnek az érvek, a nyelv pedig maga is jelrendszer. Ennek a félreértésnek az alapja az, hogy a politológiát tárgyi-empírikus társadalomtudományként fogják fel. A közvélemény-kutatások is stabil vélekedésekkel bíró, racionális embereket feltételeznek, akik elszigetelten formálnak véleményt. A hangulati elemeket úgy próbálják kizárni a tudományos elemzésből, hogy a racionalitást erkölcsi kategóriává avatják. Pedig a szimbolikus gondolkodásnak is van racionalitása, és fontos, hogy a jelenségeket mindig a saját logikájuk szerint közelítsük meg.
- A társadalomtudományos elemzést nem lehet a természettudományok mintájára felfogni. A dolgok ugyanis sosem egyjelentésűek és kimeríthetőek, minden magyarázat csak egy konstrukció a sok közül. Aki komolyan műveli a tudományt, annak tisztában kell lennie azzal, hogy ő is része annak a kultúrának, amelyről állításait megfogalmazza. A tudós nincs kitüntetett helyzetben, ő is csak egy lehetséges retorikai pozícióból szól bele a közbeszédbe. Szereptévesztésnek tartom, amikor a politológus vagy a szociológus "hajszálpontos" prognózisokat ad, a társadalomtudományos elemzés ebből a szempontból ugyanis sokkal közelebb áll a művészetekhez, mint a természettudományhoz. A demokrácia gyakorlatának is ez a tudományeszmény felel meg leginkább. Fel kell ismernünk, hogy a gondolkodás retorikus, mert elválaszthatatlanul összefügg a nyelvvel, és interdiszkurzív, mert véleményeink a beszélgetések során formálódnak. Önreflexióra, öniróniára van szükség. Lehet az ember lelkes, de fanatikus soha. Fontos, hogy képes maradjon arra, hogy kívülről lássa magát, és ne próbáljon a mindent tudó pózában tetszelegni.
- Elsősorban a másik ember politikai uralása ellen tiltakozom, amelyet gyakran tudományoskodó nyelvezetben adnak elő. Ha képesek lennénk mindig mindenkibe "belelátni", és pontosan megmondani, hogy mit és miért mond, persze nem lennének csalódásaink, de nem lenne méltóságunk sem. Valószínűsíteni azonban mindig lehet. Múltja és jelene, tettei és szavai alapján nagyjából tudjuk, hogy mit várhatunk a politikustól is. Éppen ettől a bizonytalansági elemtől érdekesek és szépek a társadalmi folyamatok, ezért beszélhetünk egyáltalán emberi szabadságról és felelősségről.