Vissza az idei számokhozUsztics Mátyás mint a Nemzeti Kamara színtársulat vezéregyénisége az Éjjeli menedék című műsorban váltig állította, hogy a színpadot nem szabad semmiféle pártszínnel beszennyezni, illetve a színpadon semmi keresnivalója a politikának. Egyenes beszéd, amivel barátilag egyet is értünk, ám mint minden kijelentésnek, ennek is meglenne a maga ilyen-olyan hozadéka, következménye, mint például, hogy a színész se tolja oda arcocskáját a politikai színpadra kampányolni, értékkifejezni, ahogy tette ezt fent nevezett a két választás közötti popkampányban. Vagy ha odatolja, érezze magát lemattolva a tisztán esztétikai megjelenés kívánásában.
Másfelől nézve a dolgokat, mondhatnám, ínyenc vagyok, s szeretném mielőbb egyszer megérezni, hogy a "magyarnak lenni" megnyilvánulás retorikai alakzatai nem részhalmaza az "ostobának lenni" megnyilvánulás halmazának.
A lapokban olvasható magyarázat szerint a volt kormánytagok találkozójára azért nem hívták meg a kisgazda exhadügyminisztert, mert nem találták a címét. Mármost, ha egy kabinet néhány hónappal a választások elvesztése után már elő sem képes keríteni a honvédelmi miniszterét, akkor az akármerre szavazó honpolgárok hálát rebeghetnek az Úrnak, hogy annak a kormánynak az uralma alatt az ország nem esett szét ripityára.
S hogy a NATO csak ennyire vonta össze a szemöldökét.
"A Fidesz szerdai országos elnökségi ülése semmilyen döntést nem hozott arról, hogy a párt a jövőben kerülné a politikai konfliktusokat és ehelyett inkább a megegyezésre törekedne" - cáfolja Áder János azt a több helyen is megjelent információt, miszerint a legnagyobb ellenzéki párt változtatna stílusán. A kormánypártiak pedig föllélegezhetnek. Nekik a választások után az lett ígérve, hogy nyakukban folyvást ott érezhetik a Fidesz jeges leheletét. Aggodalomra semmi ok, nem lesznek tarkónmosolyogva.
A dakota lovas összehívta vert serege tábornokait Tinnyére (más források szerint Piliscsabára, de földrajzilag ez kis különbség), hogy egy hangulatos vendéglőben végre felemeljék szavukat a kormányzat mesterkedései ellen. Nem tűrhetik tovább, hogy antiszemita színben tüntessék fel őket, holott csak a kedvenc újságjaikban, rádióműsoraikban jelennek meg antiszemita megnyilvánulások, csak a rasszizmust fröcskölő párt híveire kacsintgatott az ügybuzgó újságvigéc.
Szavukat fel is emelték, de annyira, hogy végigmennydörgött egész Tinnyén, a récék, ludak rémülten menekültek.
Talán messzebbre is elhallatszott volna, de - nagy úr a megszokás - az ülésről nem készült jegyzőkönyv.
Szentendrén, az országút mentén egy energikus kéz és egy festékszóró flakon tulajdonosa a következőket tartotta szükségesnek tudatni a Dunakanyar hömpölygő forgalmával: LESZ MÉG MAGYAR NYÁR!... Még a sejtelmes három pontot sem mulasztotta el felspriccolni a frissen meszelt falra.
Látnoki szavak, igazságukat vitatni dőreség lenne. Magam is csak annyi kiegészítéssel élnék, hogy ausztrál nyár azért hamarabb lesz.
Kárpátalján is volt centenáriumi Illyés-megemlékezés. Olvasom az újságban, hogy a legnagyobb helyi magyarságszervezet első embere a Nyugatot kárhoztatta amiatt, hogy nemzeti költőnk nem kapott Nobel-díjat: "Sajnálatos, hogy amikor döntés született arról, melyik magyar író kapjon irodalmi Nobel-díjat, nem rá esett a választás." Ez a felvetés így teljesen hamis, hiszen azt sugallja, mintha Kertészt most Illyés ellenében díjazták volna. Majd a szónok az Egy mondat...-ra utalt, és ezzel toldotta meg: "Járt volna neki, járt volna a magyaroknak, hogy ezt a teljesítményt ismerje el a Nyugat."
Vajon az elnök úr ezt valóban így is gondolta, vagy csak "járt neki"...?
Több mint szimbolikus, ahogy a szeged-tápéi kikötőben lebeg a vízen egy úszó monstrum, Millennium Úszóház névvel. A máris dögnagy, de csak félkész ezerháromszáz tonnás, négyemeletes szórakoztató víziváros jelenleg arra vár, hogy leúsztassák a Tiszán valahová, ahol biztonságos módon kihúzza a telet. A kisszerű problémát az jelenti, hogy a befektetőknek nemcsak az úszóház befejezésére nincs pénze, de arra sem, hogy a vontatást és a biztonságos rögzítést megoldják. Ez mindössze azért jelenthet gondot, mert ha a most nem kimondottan megfelelő helyen rostokoló Millennium elszabadul az ár miatt, akkor mindkét szegedi híd összedőlhet (lévén, kiüti a pilléreket), hiába nevezték el ünnepélyes keretek közt számunkra előző, gondos városvezetőink az évtizedek óta álló hidakat. Az Orbán-kormánytól a Széchenyi-terven nyert hetvenötmillió éppen elég lenne a monstrum elvontatására és rögzítésére - de azt már rég fölfalta az építkezés. Így hát marad két lehetőség. Először is - a város pénzén - elvontatják az úszóházat, és kiállítják a "Szeged elfuserált relikviái" fakultatív turistaprogram keretében, ahol a látogatók - természetesen zsíros profitért - megcsodálhatják még a lepusztult Hági éttermet, a kietlen újszegedi Ligetet, valamint a lassan szétrohadó régi Hungáriát (leánykori nevén Kass-szálló) is. A másik lehetőség kissé bonyolultabb: eszerint a Kass-szálló még felhasználható részeit építsék be a Millennium Úszóházba - hátha végre befejeződik valamilyen idegenforgalmi nagyberuházás Szeged városában. Persze, az is lehet, hogy kisebbet álmodni több lett volna.
Bizonyos értékelések szerint a mögöttünk hagyott évszázad három legnagyobb hatású médiafilozófusa Marshall McLuhan, Vilém Flusser és Günther Anders volt. Lehetséges. McLuhan A Gutenberg-galaxis című harminc évvel ezelőtt írott könyve, mely végre magyarul is megjelent, máig a legtöbbet idézett médiaelméleti munka, központi tézisét pedig, miszerint maga a médium az üzenet, anélkül szajkózzuk folyton-folyvást, hogy valódi értelmével a legcsekélyebb mértében tisztában lennénk. Ha Flusser csupán A fotográfia filozófiája című könyvecskét írta volna meg, akkor is a legnagyobb médiafilozófusok között kellene számon tartanunk, hiszen őelőtte is voltak ugyan a fényképezésnek szellemes elméletei, de a filozófiáját igazából ő teremtette meg. Így van ez annak ellenére, hogy bizonyos akadémiai körök, melyektől mi sem áll távolabb, mint a gondolkodás, szüntelenül azzal hencegnek, hogy mi mindenben nem értenek vele egyet. A felénk kevéssé ismert Günther Andersben pedig azért érdemes az első igazi tévékritikust tisztelni, mert nem tartalmilag vagy esztétikailag értékelte ezt a borzalmas médiumot, hanem vérbeli filozófus módjára strukturálisan. Így aztán akármilyen irányba "fejlődik" is a televíziózás, Anders vizsgálódási módszere örökzöld marad.
Mindezek fényében az embernek az a benyomása, hogy a maguk idejében mindhárman korukat megelőző, hipermodern fickók lehettek, akik minden bizonnyal nagy-nagy lelkesedéssel használták is azokat az új technikai eszközöket, amelyekről műveikben filozofáltak. Ez a feltételezés azonban több tekintetben is tarthatatlan.
A kanadai McLuhan, aki meghirdette a Gutenberg-galaxis, azaz a nyomtatott szöveg végét és valósággal glorifikálta a "katódcső sugárzását", eredetileg irodalomtörténész, azon belül Joyce-kutató volt, és saját bevallása szerint soha nem nézett tévét. Flusser átkok sokaságát szórta a bűnös történetiség szerkezetét megteremtő és fenntartó írásbeliségre, s nem győzte magasztalni a mitikus körkörösséget visszahozó képiséget, valamint az új információs technológiák által lehetővé váló dialogikus kommunikációt, ami reményei szerint felváltja majd a központi vezérlésű, tehát alapjában fasisztoid szerkezetű információáramlást. Mindezt azonban, akárcsak McLuhan, Flusser is írásban fejtette ki, méghozzá egy rozoga írógép segítségével, amelynek még a szalagját is képtelen volt önállóan kicserélni. Egy interjúban elmondta, hogy ha elkopott vagy kilyukadt a szalag, kénytelen volt új masinát vásárolni.
Ami Günther Anderst illeti, egy osztrák riporter nemrégiben abbéli meggyőződésének adott hangot, hogy ha az éles szemű médiateoretikus ma élne, minden bizonnyal e-mail útján értekezne barátaival és ellenfeleivel. Monográfusa Konrad Paul Liessmann erre megjegyezte, hogy Andersnek tényleg alkalma volt megismerni az új kommunikációs technikákat, hiszen 1992-ig élt, ám soha nem volt hajlandó másként, mint kézzel írni.
McLuhannak van egy aforizmája, miszerint a halat ki kell emelni a vízből, hogy érzékelhesse eredeti közegét. Flusser többször is bevallotta, hogy képtelen írás nélkül élni. Anders pedig egykoron azt mondta Liessmannak, ha meg akarjuk érteni az újat, régi eszközökkel kell dolgoznunk. Lényegében ezt tették mindhárman.