Vissza az idei számokhozKÖVETÉSI TÁVOLSÁG | Hahner Péter |
Fontos és érdekes könyvet jelentetett meg a Napvilág Kiadó: az angolszász történetírás huszonhat híres történésze kísérletet tett arra, hogy egyetlen kötetben összefoglalja mindazt, amit az elmúlt század világtörténelméről tudni érdemes. Az efféle könyvek persze nem a történész szakemberek számára készülnek, akik nem sok újdonságot találhatnak a kutatási területüket összefoglaló 10-15 oldalas áttekintésekben, hanem a diákok, tanárok, tankönyvírók s mindazok számára, akik bármilyen okból is lépést kívánnak tartani a modern történettudomány eredményeivel. Az ilyen olvasóknak feltétlenül figyelmébe ajánlhatjuk a kötetet, mert igen sok olyan megállapításra akadhatnak, amely ugyan nem meglepő a nemzetközi szakirodalom ismerői számára, a hazai történelem tanításában azonban még újdonságnak számít. Történelemkönyveink egyetemes történeti fejezeteiből még mindig nem sikerült kiseperni ama bizonyos negyven év hivatalos történelemszemléletének maradványait, ezért kizárólag örömmel üdvözölhetünk minden olyan művet, amely segítségünkre lehet ebben az elhúzódó takarításban.
Át kellene írni például tankönyveinkben a gyarmatosítást bemutató fejezeteket, mert annyi más feldolgozáshoz hasonlóan ebből a kötetből is azt tudhatjuk meg, hogy hiába hozott egyes vállalkozóknak kisebb-nagyobb hasznot a gyarmatosítás, "általánosságban azonban a gyarmati területek költséges és - különösen az ipar és a kereskedelem szempontjából - teljességgel fölösleges tehernek számítottak. 1910-ben a német gyarmatok részesedése Németország kereskedelméből nem érte el az 1%-ot, 1912-ben Belga-Kongó hozzájárulása a belga kereskedelemhez ugyancsak 1% körül mozgott." (121. o.) Ugyanilyen figyelemre méltó az a megállapítás, hogy "az 1929 és 1932 közötti években... a legendákkal ellentétben a Szovjetunió is keresztülment egy gazdasági és demográfiai összeomláson", s az első ötéves terv idején a szovjet nemzeti jövedelem ahelyett, hogy gyarapodott volna, 20 százalékkal csökkent. (77-78. o.) Örvendetes, hogy a szerzők több helyen is megfelelően hangsúlyozzák a nacionalizmus huszadik századi jelentőségét. Még örvendetesebb, hogy a bíráló megjegyzések nem kizárólag csak az európai és amerikai társadalmi rendszerre vonatkoznak. Az Indiát bemutató fejezet szerzője őszintén megírja, hogy a szubkontinenst ma is "a közélet és a politikai élet nagymérvű erőszakossága jellemzi" (301. o.), s mind a nőket, mind az érinthetetlen kaszt tagjait megfosztják a modern világ valamennyi vívmányától. Sajnos, a Fekete-Afrikáról írott fejezet szerzője a "fehérek" ostorozását tekintette feladatának. "A feketék jobb emberek" - idéz egyetértően egy német misszionáriust (327. o.), majd ilyen mondatokat ír le: "A fehérek mindenütt azért küzdöttek, hogy meghiúsítsák az afrikai haladást." (333. o.) Ez bizony a "Négy láb jó, két láb rossz" jelszavának történelemszemlélete. Igaz, e szerző azzal a mondattal kezdte fejezetét, hogy "lehetetlen teljes vagy pontos képet adni Fekete-Afrika 20. századi történelméről" (324. o.). Ha valaki így vélekedik, igazán kár munkához látnia. Jobb lett volna olyan történészre bízni a fejezet megírását, aki nem tekinti ennyire reménytelennek a feladatot.
A század hajnaláról, a demográfiai kérdésekről és a hidegháborúról írott fejezetek viszont rendkívül jól sikerültek. Ez utóbbi rész szerzője ráadásul csak a szakirodalom különböző nézeteinek alapos ismertetése után fejti ki saját álláspontját - bár így tett volna a kötet valamenynyi munkatársa! A magam részéről csak a Szovjetunió kialakulását bemutató fejezet szerzőjével szállnék vitába. Szerinte Lenin "nem alkalmazott a 20. századi diktátorokra jellemző pazar kellékeket" (157. o.). Egy olyan korszakban, amikor az országot a világ egyik legkegyetlenebb polgárháborúja pusztítja, az éhezők pedig embert esznek, a bolsevik vezetők számára biztosított rendszeres táplálék, a többszobás, fűtött szállások, a személyautók és a különvonatok éppen eléggé "pazar kellék"-nek tűnhettek a társadalom kevésbé kedvezményezett tagjainak szemében. Abban is kételkedem, hogy Majakovszkij neve valóban olyan fényesen ragyog az orosz "kultúra egén", ahogy ezt a 159. oldalon olvashatjuk. Szinte valamennyi költeményében arról van szó, hogy az élet szép, de azért a Cseka keményebben is leszámolhatna nagyszerű rendszerünk ellenségeivel. "A terror nem 1936-ban kezdődött..., hanem 1928-ban", olvashatjuk a 160. oldalon, s az 1918-as megtorlások ismeretében ugyanúgy meglepődhetünk ezen a kijelentésen, mint a 169. oldal azon állításán, hogy az "amerikaiak többsége" keletről származott.
Igaz, ez utóbbi hiba alighanem csak a magyar kiadásban található meg. El kell ismerni, hogy a fordítás olvasmányos, a kiadó munkatársai gondos munkát végeztek, a szöveget szakértő is megvizsgálta, valamennyi tévedést azonban mégsem sikerült kiszűrni. A 168. oldal első mondata például nyilvánvalóan hibás: nem az Amerikai Egyesült Államok megszületésekor (vagyis a 18. században), hanem a huszadik század kezdetén volt "mindössze" négy nyugati államban választójoguk a nőknek. Ugyanebben a bekezdésben pedig "elsődleges választások"-ról olvashatunk, holott nyilván az előválasztásokról van szó. Nem sikerült helyesen leírni Kitty Hawk (63. o.), Sztravinszkij (100. o.) és Pétain nevét (143. o.), 1948-ban pedig nem Izrael kezdte meg a háborút, hanem a szomszédos arab államok (312-313. o.).
Nem hiszem, hogy szerencsés ötlet volt kihagyni a kötet végéről az idegen nyelvű szakirodalom listáját, s a magyar nyelven olvasható művek ajánló bibliográfiáját illeszteni a helyére. Vajon komolyan gondolták a szerkesztők, hogy a 20. század megértéséhez Marx Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című kötete komoly segítséget nyújthat? Vagy azt kívánták demonstrálni e bibliográfiával, milyen kevés könyv áll az érdeklődők rendelkezésére, s milyen nagy szükség van az egyetemes történelem nyugati kézikönyveinek lefordítására? Napjainkban már nem csak a magyar nyelven olvasható, hanem éppen a még le nem fordított "alapművekre" kellene felhívnunk diákjaink, tanáraink és könyvkiadóink figyelmét.
Elvégre nem élünk már a sötét huszadik században.
Miként a könyveknek évente jónéhány ünnepe, jeles napja vagyon, olykor a tudományágak sem járnak pórul, s ha nem is gyakran, de a könyvpiac hullámzó kínálatából ki-kiválasztódik az a pillanat, midőn olvashatatlan mennyisége terem az egymásra rímelő könyveknek. Valami sajátos fertőzés lehet ez - avagy vírus, hogy mindjárt az első kézre eső munkára utaljunk -, amely elözönli a kultúra folyamatait, s azon mód lehetőséget teremt arra, hogy összevetéseket tegyünk, más hangsúlyokra figyeljünk, a gondolkodás eltérő, lüktető ritmusából más zenére legyünk érzékenyebbek.
Amikor kísértet járja be a társadalomtudományokat, mindig vannak, akik gyanakvóan legyintenek, "metareprezentációs" magyarázatokat adnak, mások hiedelmek vagy képzeletfertőzések terjedésére fogják az eszmék hullámzását, s megint mások egyszerűen csak élvezik a kulturális sokféleség integráló békéjét. A kortárs gondolatok cseréje, az egyének agyában születő elméletek gondolati átvitele egyesek szerint hosszan tartóan fertőző hatások kérdése.
című korszakos művében ennek, a kultúrát fertőzési folyamatként ábrázoló elméletnek kifundálójaként mutatkozik, fogalomkészletét az epidemiológia és a populáció-genetika területéről veszi át: a kultúra és a kulturális tények megjelenését vagy reprezentálódását vállaló elméleti kísérlete a fertőző betegségek terjedésének mintájára olyan kultúraképet ad, amely az utánzásra emlékeztető megismerési folyamatokban leli gyökereit. Élve azzal, hogy a kortárs társadalomtudományok módszertana meglehetős eklekticizmust mutat (s ezt egészségesnek is tartja), félretolja a természettudományos magyarázatokat (melyek javarészt nagyszámú jelenség ellenőrizhető módon történő magyarázatára épülnek), a társas térben megjelenő fenoméneket először redukálja természetiekre, majd újrafogalmazza jellemzőiket a megismeréstudomány és az antropológia nézőpontjából. "A kultúra ontológiai önállóságának tételét általában tagadások soraként fejtik ki. A kulturális tények nem biológiai tények; nem pszichológiai tények; nem az egyéni tények összességei. De hát akkor micsodák?" - kérdezi Sperber, s összeveti a "társadalmi erők" mechanikus metaforáját, az "evolúció" csillagászati metaforáját, a "rétegződés" geológiai metaforáját a "kulturális élet" és a "reprodukció" biológiai metaforáját azzal az üres materializmussal, amely minden létezőt anyagi jellegűnek mond. Majd az ettől részben elválasztott eszményi oldallal is, kimondva, hogy minden redukcióellenesség a kultúra autonómiájának szolgál, ez pedig csak saját terminusaival magyarázható. Nem is csoda, ha az antropológusoknak nincsenek közösen kikalapált fogalmaik és általánosan elfogadott elméleteik vagy jobban definiált fogalomrendszereik, hiszen leginkább olyan dolgokra utalnak, amelyek hasonlítanak ugyan egymásra, de közös definíció nem húzható rájuk.
(Fordította Pléh Csaba, Osiris Kiadó, 2002. 228 oldal, 1500 Ft)
S hogy mindjárt egy cáfolatra is akadjunk, a hazai etnológiai és antropológiai témakörök egyikéből, a szerepek, sztereotípiák és normák értelmezési tartományából érdemes kiragadni
című könyvét, amely a társadalmi kontroll, az értékrend és a szerepváltozások néhány érzékletes példáján "reprezentálja" a kultúra egy-egy kutatott tárgykörének általános vonásait. Tanulmányai, noha eltérő helyen, más-más időben és sajátlagos társadalmi mezőben megfogalmazott kérdésekre épülnek, olyan módon vetik föl a polgárosodás, etnicizálódás és mentalitásváltozás kérdéseit, hogy az egyedi esetek mélységi elemzéséből indulnak ki, összekapcsolnak elemzési szinteket, modellt keresnek, paradigmákban bontakoznak ki, s ezekre mint pillérekre építik az identitás, a gazdálkodás, az etnikai önérzet, a paraszti habitus vagy a helyi közösségbe integrálódó, mindennapi konfliktusokban megedződő ívét. Parasztság és modernizáció, cigány integráció vagy szegregáció, székelyek és svábok konfliktusos helyzete, rítusok és jelentéshátterek "írják" meg a társas lét állandósuló kérdéseit, melyekre az emberi individuális válasz nem egy választott közösségtől érkezik, hanem egy készen kapott, változó, hagyományos rendet is tartó beállítódás-típustól - írja egyik bevezető írásában, majd jóval később már így formálja képletét: "A munka, a kultúra és a közösség átélésének továbbörökített mintái egyre jobban távolodnak a tradicionális paraszttársadalmi normáktól és szerepektől, egyre inkább a városiasodott értékcélok, stabilitás- és autonómiaigény felé mozdulnak". A gazdálkodói mentalitást és a paraszti polgárosodást nemcsak települések horizontján, hanem regionális összefüggésekben is áttekinti. A tiszazugi nők helyzete, a székelyek és németek etnikai nagytájai, a gömöri falvak vagy a háromszéki falusi cigányság izolálódása éppúgy témája, mint a felvidéki farsangolás európai modellje (Charivari) által közvetített normarend és rituális emlékezetépítés egyaránt áttekintést nyer ebben a kötetben - mintha bizony mindig is "mások tekintetében" kereshetnénk és találhatnánk meg az együttélés feltételeit az egymásról formált kép alapján. Fontos kötete ez a Miskolci Egyetem antropológiai sorozatának, hiszen a hagyományos kultúrák felbomlási folyamatában megannyi feladata van az antropológiai igényű gondolkodásnak, a mikro- és középszintet ötvözni képes kutatói tapasztalatnak, melyet egy erősödő tudományág új szakemberei kívánnak másként interpretálni, mint ahogyan néprajzos elődeik tették.
(Miskolci Egyetem, KVAT könyvei 4., 2001. 195 oldal, 883 Ft)
Ez utóbbi kör a legfrissebb könyvpiacon szintúgy jeles munkákkal mutatkozik. A nem is oly régen indult Kisebbségkutatás könyvek sorozat újabb darabja
főcímű kötete, melynek alcíme szerint a szerző a Kölcsönhatások a magyar és más európai vallási kultúrákban témakörét öleli fel. A középkor zarándokútvonalai mentén Barna a soknyelvű és sok-etnikumú kereszténység fő "találkahelyeit" veszi sorra, áttekintve a kulturális övezetek, a nyugati, magyarországi és erdélyi kegyhelyek térbeli eloszlását, szerepét és látogatói körét. Elméleti fejezetben tisztázza a búcsú funkcióját, a vallás mint menedék kulturális dimenzióit az ókori (szentföldi, római, iszlám), majd középkori hispániai, németalföldi vezeklési útvonalak, zarándokmenetek jelentőségét, a kultuszhelyek hírnevét és a koldulórendek, protestáns mozgalmak vallási-kulturális dimenzióit. Érdemes kiemelni, hogy a szerző nem a "szokványos" etnográfiát műveli, hanem történeti ívű munkájában a kulturális befolyásolás Közép-Európára jellemző formáját, az egyházi rendek és a népi vallásosság kommunikációs folyamatait, rituális vagy mágikus sajátosságait fogja át egészen napjaink vallásrendszeri változásaiig. Kimutatja, hogy a búcsújáróhelyek keletkezésénél és ezek "divattörténetében" egyaránt megvannak a felívelő, csúcs- és leszálló szakaszok, a vonzerő és a közlekedés, a térbeli mozgáslehetőségek és a kultuszok ereje által meghatározott regionális vonzásterületek, amelyek nem okvetlenül esnek egybe a kulturális, nemzeti, nyelvi vagy földrajzi határokkal. Ugyanakkor a kegyhelyek helyi társadalmai, amelyek számára piaci térszerkezetbe illeszkedés lehetősége rejlik a szakrális központtá válásban, az etnikai és kulturális kölcsönhatások révén, valamint éppen a zarándoklatok révén a "határátlépések" folyamatában és jelentőségük folytonosságában, tradicionális értékhordozó szerepük megmaradásában a változások dacára is. A kultuszhelyek (amilyen Santiago de Compostella, Máriagyüd, Csíksomlyó vagy Mariazell) társadalmai részben átrétegződnek, befogadókká válnak, a települési tér kissé átalakul a kultusz funkciója szerint is. De a kirajzások és kultikus "univerzalizálódási" folyamatok mégis csoportszervező erőként, identitás-megerősítésként hatnak környezetükkel szemben. S mindehhez a vallási és történeti emlékezet is keretet ad azzal, hogy nemcsak egy-egy helyszín (egyházashely, vallási központ, kolostor, vezeklőhely vagy város) piaci pozícióját javítja, hanem a zarándokutak hálózata révén az európai kultuszkapcsolatok megerősödése is végbemegy.
(Lucidus Kiadó, 2001, 318 oldal, 1950 Ft)
S hogy mennyire komplex jelenség egy ilyesfajta városi térben zajló demográfiai, kulturális, gazdasági, közigazgatási és vallási változás, azt
című munkájában követhetjük nyomon. Sonkoly (talán elsőként a kortárs magyar társadalomtörténeti gondolkodásban) a nyolcvanas-kilencvenes évtized útkereső francia (és európai) történésznemzedékének nyomdokain járva honosítja meg azt a "kvantitatív történetírási modellt", amely nem löki el magától a történeti segédtudományok eszköztárát (például a forráskritikát, a történeti demográfiát és az ezek bonyolult matematikai számításokkal kiegészített adatbázisát). Hanem egyszerűen egy új paradigmába helyezi tárgyát és a makrotörténeti ("világfolyamati") vagy városhistóriai alapok metodikáját, Erdély (feltételezett) városrendszerének adóösszeírások és népszámlálások alapján meghatározható urbanizációtörténetét. Munkája azonban annyival több mint alapkutatás, hogy a nagyvárosok modernizációs folyamatait egy olyan térségben végzett forráselemzésre építi, amelyről csupán igen szűkös, foghíjas és pontatlan szakirodalom forog közkézen. Sonkoly az Atelier magyar-francia doktoriskola és a francia Annales-hagyomány ötvözetével kezeli a történeti városdefiníciókat, a jogi önállóságú erdélyi poliszokat, a gazdaság mellett a politikai és nyelvi-kulturális központként funkcionáló településeket, azok polgárosodási folyamatait taglalja, érintve a városrendszerben elfoglalt helyüket, a városszerkezet és a civilizációs hatások egységét, a középkori struktúrákból fakadó preindusztriális feltételeket és városoknak vidékükkel (továbbá más városokkal) megerősödő kapcsolatát. A szerző a kortárs francia mikro-történetírás és a tértudományok jeles képviselőinek munkásságából öszszeállított tanulmánygyűjtemény egyik szerkesztőjeként már korábban is fölhívta magára a figyelmet. Ez a monográfia - melyet szerzője francia és magyar doktori értekezésként is megvédett - azt a gondolatiságot és kritikai attitűdöt tükrözi, amely a kommerciális és az adminisztratív városfunkciók értékelésén túl a városlakó mint speciális életmódot folytató, értékrendet fenntartó, polgárságot formáló és kulturális örökséget gyarapító szereplő fontosságát is kiemeli. Szakítva az erőltetett iparosításból fakadó "hamis városfogalmak" kényszerű alkalmazásával. A történelem "szereplőiről" beszél, de cselekvő aktorairól gondolkodik, intézményeket elemez, de viselkedési módokat, társadalmi identitást, közösségi megnyilvánulásokat és konvenciókat nevez meg közben, s nem elvontan, hanem szituációkba helyezve gondolkodik a helyi élet ésszerűségeinek és kölcsönhatásainak normatív rendjéről, az érintettek életpályától és helyzettől függő kompetenciájáról, térbeli mozgásairól és környezeti kapcsolatairól is.
(L'Harmattan Kiadó, Atelier Füzetek, 2001. 279 oldal, 2250 Ft)
S ha már a kortárs társadalomtudományi gondolkodás új irányáról, a szociológia, a történetírás, a szociálpszichológia és a néprajz érintkezési területén áthúzódó értelmezésmódokról teszek említést, mint egymásra rímelő témák és felfogásmódok üdvözlendő tendenciájáról, hadd kerüljön ebbe a környezetbe az a már korántsem kortárs, de mindmáig meghaladhatatlanul örökbecsű opusz is, amelyet Hofer Tamás szerkesztett egykori kutatótársa írásaiból.
összegző cím alatt egybeválogatott néprajzi tanulmányai a század egyik kivételes kutató-egyéniségétől és iskolateremtő mesterétől származnak, aki hosszú életútján (1910-1988) és néprajzos pályáján a magyar falusi társadalmak kutatását tekintette legfőbb feladatának. Miként a Sonkoly Gábor használta források a városról, ugyanúgy szolgált Fél Edit számára is bázisadatként a paraszti társadalom nemzetségi és kapcsolati hálózatában feltárt szabályosságok sora, a rokonsági rend és a jogszokások, az egyéni életút társadalmi fontosságának mérlegelése, a társas munka, az istentiszteletek és az önkép, a viselet és a testtechnikák áttekintése, a népi társadalmi belső uralmi (patrónus-kliens) viszonyai. Születésről, házasodásról, családszervezésről, munkakultúráról, temetésről és halálképről lévén szó, akár a matyók, a kalotaszegiek, a tiszaigariak vagy az átányiak szempontjából tekinti át a helyi társadalmak fogalmát és sajátosságait, kiegészítve ezeket fél évszázad kutatási-megfigyelési anyagával. Az elemzett települések életmódját ez a tizennyolc tanulmány úgy mutatja be, mint "régi falusi társadalmak" egységes, de belülről is tagolt világát, s ebben a szerző a beavatott nézőpontját képviseli, így a helyismeret biztonságát és a saját kultúrájában kutató etnológus szerepének, vállalásának tisztázását külön is értéknek minősíthetjük.
(Kalligram Könyvkiadó, 2001. 404 oldal, 3200 Ft)
Ha nem is a saját kultúrájában, de a kultúrában uralkodó "rossz közérzet" freudi teóriája mentén gondolja tovább a civilizáció környezetfüggő és csoportideálok szerint megkülönböztethető tényeit
lapjain. A kultúra kutatóit, antropológusokat, filozófusokat követve törekszik eddig nem publikált nagyesszéjében azokat a nem-nyugati kultúrákat megértetni, amelyekben az "ödipális struktúrák univerzalitását" véli kimutathatónak. A civilizációt és a kultúrát Róheim úgy értelmezi, mint ami "mindazt tartalmazza, ami az emberi nemben az állati szint felett van". Sorra veszi a társadalmi terepeken kutató antropológusok szokáselemzéseit, naplóikban rögzített történeteket és meséket, s ezekből próbálja értelmezni, miként rendelkezünk "meghosszabbodott gyermekkorunk" kulturális mögötteseivel "kollektív pszichikai rendszeralakzatokat" tartósítani vagy elhárító mechanizmusokként megformálni. A civilizációegyesítő vagy "kapaszkodási" törekvéseink mögött (Freudot követve) Erosz szerepét és az ember biológiai fejlődésében, az elhúzódó érlelődésben és a vágyhelyettesítő tevékenységekben látja megnevezhetőnek, ide értve azt a folytonos keresgélést is, amely az egyént a család, a törzs, a közösségek, a nemzet megtalálására ösztökéli. A "primitív ember" aránylag jól oldja meg ezt a programját a kicsiny társadalmakban, de "a nagy egységekben élő civilizált embernek sokkal bonyolultabb a feladata (...) az ember alkatilag a lehetetlent kísérli meg. (...) A civilizáció az elhúzódó gyermekkorból ered, és szerepe a biztonságnyújtás. Hatalmas hálózata a többé-kevésbé sikeres kísérleteknek, melyek célja megoltalmazni az emberiséget a tárgyvesztés veszélyétől...". A kötet homéroszi záró soraiban a "Múzsa, az Anyaistennő szeretetétől övezve a delphusi babérlombbal megkoszorúzott Költő, az Ember az Idő és a Valóság fölé emelkedik."
(Animula Kiadó, 2002. 107 oldal, 1500 Ft)
E valóságnak és a tudományos vagy köznapi jelentéshorizontoknak szintúgy izgalmas tematikája az emberi test mint szociális objektum, mint olyan felszín, amelyen "a társadalom jelen- és múltbeli eseményei, történései hagynak nyomot; másképpen kifejezve, amelyre az intézményes és nem intézményes hatalom írja jeleit"... - a testek "nem "születnek", nem a természet "adományai", hanem konstrukciók, amelyeknek létrejötte a társadalom jelentésadási, szimbolizációs tevékenységeivel függ össze"... Ennek filozófiai, pszichológiai, szociológiai és antropológiai kérdéskörnek hallatlanul izgalmas körüljárását vállalták a
címen közreadott kötet szerzői. A kutatási elemzéseket kínáló könyv tanulmányai a testreprezentációk, ideák és vélekedések, valóságos és képzelt testek formáiról, elvárásainkról és naiv elméleteinkről, értékelő szándékainkról és identitás-alakító feltételrendszerekről szólnak. Kulturális diskurzusokról tehát, Homérosz ideáljaitól napjaink divatjaiig, szépség és önmegjelenítés, egészség és betegség komplex rendszeréről árulkodva. Ha nem lenne profán a képzet, azt mondhatnánk, hogy történetileg és pszichológiailag vetkőztetik le testünket és elménket. Amit pedig e "meztelen" állapotról elmondanak, az riasztóbb, mint puszta meghökkentés, de része a "másik" tekintete is, amelyhez embervoltunkat idomítani próbáljuk.
(Új Mandátum Könyvkiadó, 2002. 211 oldal, 2200 Ft)
SZEIFERT JUDIT: | Tárlat |
Nincs kezdet és nincs vég. Csak folyamatos, egymásba áttűnő, egymást átható színfutamok.
A folyamatosság, a mozgás tartja életben az univerzumot, a bolygókat, a társadalmakat, az egyéneket, a szerveket, a sejteket és az atomokat. A genetikai örökítés által folytatódunk utódainkban, ahogy mi magunk is láncszemei vagyunk ennek a folyamatnak.
Radosza Attila a művészetre alkalmazza a genetikai örökítés fogalmát - a művészetet a mozgatórugók, a mozgások szerves és alapvető részének tekinti, és azzá is avatja képei által.
Nem törődve az aktuális művészeti divatokkal, a trendek vizuális olvasztótégelyével, csak személyes elvárásainak igyekszik megfelelni ebben a személytelen világban. Nem korszerű akar lenni, hanem időtálló és ugyanakkor időtlen. A képzőművészet hagyományos eszközeinek, mesterségbeli alapjainak átörökítésére; örökbe vételére és örökbe adására törekszik. A megjelenítés módja és tárgya egyszerre újszerű és tradicionális, modern és archaikus, személyes és egyetemes, dinamikus és lírai. Ugyancsak dialektikus módon a valóságot absztrakt kifejezési eszközökkel közvetíti felénk. Mégis organikusak a formák, a felületek, valamint a fakturális struktúrák. Tizenöt év. A világegyetem, az emberiség vagy a művészet története felől szemlélve csupán egy pillanat. Egy fiatal alkotó esetében a pályakezdésnek, a művészi gondolkodás formálódásának, az útkeresésnek meghatározó, és kemény munkával nehezített, viszonylag hosszú időszaka ez. Ekkor alakul az alkotói személyiség, körvonalazódnak a technikai és formai keretek, letevődnek a művészi munka alapjai. Ennek az időszaknak a keresztmetszettét adja Radosza Attila jelenlegi győri tárlata. Radosza a szürreális-figuratív fekete-fehér metszetektől, amelyeket a nyolcvanas évek közepén készített, a fragmentális képi gondolkodás, illetve a színek világa felé lépett a kilencvenes évek elején. Az évtized közepére a gesztusok, a színes foltok, a vastagon egymásra rakott festékrétegek egyre meghatározóbb elemei lettek képeinek. Kis kitérőt tett a kor egyik legújabb médiuma, a számítógép, illetve az abban rejlő grafikai és festői lehetőségek irányába. Ezek az experimentális alkotások a zenei struktúrák felé nyitottak utat. Azóta készült festményein a zene, illetve a ritmus alapvető kompozíciós eszközökké váltak.
Személyes világai a vásznakon, illetve grafikai lapokon a világegyetem tükörképei, végtelenbe húzó egek és végeláthatatlan tengerek ikonjai lesznek. Azt a helyet láthatjuk meg általuk, ahol elválnak a "mennyezet fölött való vizek a mennyezet alatt való vizektől" - ahogy az a biblia teremtéstörténetében olvasható.
Radosza Attila művei az örökkévaló pillanat dokumentumai, amelyek által mi magunk is az ősi rejtély részeseivé válunk. Egyenként pillanthatunk be a közös titokba. Leselkedhetünk a kitárulkozó világ felé.
Beavatottak lehetünk. A teremtés előtti őskozmosz vagy a teljes pusztulás utáni galaxis szemlélői. Egyszerre tárul fel a semmi és a végtelen, a kint és a bent, a fenn és a lenn. Amikor még nincsenek emberek. Amikor már nincsenek emberek. Csak a szervetlen anyagokból felépülő világűr és az éjszaka prizmáján kettétört nappalok.
Ez a kezdet és ez a vég.
(Radosza Attila tárlata a győri Városi Művészeti Múzeum Váczy Péter-gyűjteményében november 3-ig látható.)
BÁRON GYÖRGY: | Film |
"Jó, megcsináljuk" - dünnyögte szórakozottan Demeter István, a szolnoki fesztiváldirektor, és érdeklődéssel figyelte a kockacukrot, amint lassan feloldódott a kávéjában. Kicsit zaklatott volt akkoriban, mert pénz után rohangált, nem tudom, mennyi után, sok-sok millió lehetett. A beszélgetés egy pesti presszóban zajlott, még valamikor kora tavasszal. Egyszerre tűnt nagyon távolinak és nagyon közelinek az ősz. Szóval, Demeter ráfókuszált a kávéban lassan alábukó kockacukorra, és azt mondta: "Jó, majd megcsináljuk."
Éreztem (mint később kiderült: rosszul), nem tudja, mit beszél. Addigra már túl voltunk azon, hogy októberben a nemzetközi képzőművészeti fesztivál mellé kelet-közép-európai filmvásárt is szeretne szervezni, meg gasztronómiai fesztivált is, meg borbemutatót is, meg Media Plus tanácskozást is (mintha érezte volna, hogy akkorra csatlakozunk, menthetetlen késéssel, a programhoz); s én akkor elmeséltem neki, hogy a FIPRESCI-nek elindult egy vándorkonferenciája, afféle szellemi ródsó, egy-egy térség, régió filmművészetéről, az elsőt Athénban tartották, majd Szófia következett, aztán Rio de Janeiro, jó lenne nálunk is rendezni egyet a közép- és kelet-európai mozizás gondjairól, lenne mit megbeszélnünk; de ezt csak úgy mondtam, hogy kilendítsem őt az apátiájából, hogy lássa, másnak is nehéz az élet, nem akartam én ezzel semmit (dehogynem, csak nem mertem akarni), mire Demeter, fel sem ütve gondterhelt fejét az apró kávéscsészéből, futólag rábólintott: "Jó, persze, megcsináljuk."
Nagyon megijedtem. "Tudod, ez mivel jár? - kérdeztem. - Eddig hasonlót csak világvárosokban rendeztek." "Mivel jár?" - kérdezett vissza fátyolos hangon. "Hát... például mindig kell, hogy legyen ásványvíz az asztalon." Ezen eltűnődött. "És még?" "Egy csomó repülőjegy, legalább négycsillagos szállodai szobák, kaja, repifogadások, ebédek és vacsorák, párhuzamos tolmácsolás, megfelelő konferenciaterem, névkártyák az asztalon." "Névkártya is kell?" "Igen, az is" - válaszoltam dacosan.
Lett névkártya.
Októberben ott ült mögötte Jean Roy francia exalelnök, az angol Ronald Bergan és a bolgár Bojidar Manov, a két jelenlegi alelnök, továbbá tucatnyian Kanadából, Lengyelországból, Amerikából, Jugoszláviából, Oroszországból, a világ minden sarkából, néhányan a hazai pályákról, s arról vitatkoztak három napon át, segíti vagy elpusztítja-e a nemzeti filmművészeteket a globalizáció, ezen belül az európai összefogás, szükség van-e piacvédő kvótákra és állami beavatkozásra, a közönségnek készítik-e a filmjeiket a kelet-európai művészek vagy a fesztiváloknak, szóval arról, amiről minden hasonló konferencián bőséggel folyik a szó, s persze nem jutottak semmire, mert itt nem nagyon lehet egyről a kettőre jutni, nem azért vannak az ilyen szép beszélgetések, alighanem csak azért, mert ha már nem is diskurálnánk arról, hová jutottunk, még rosszabb lenne a helyzet és még pocsékabbul éreznénk magunkat.
Néha már az is nagy segítség, ha tudjuk, nem vagyunk egyedül a bajunkkal.
Közben a konferenciának otthont adó szocreál kockaszállóval szomszédos sivár művházban javában zajlott a fesztivál, öt napon át peregtek kísérleti produkciók, animációs és dokumentumfilmek a világ minden szögletéből, jobbak és roszszabbak, köztük az olyan briliáns műhelybemutatkozások, mint a magyar Grácia stúdió animációsaié (sokadszor), valamint a francia Ensad csapaté (először), utóbbiak szintén animációban utaznak, egy párizsi főiskola diákjait rejti a név, szellemes, érett és virtuóz munkákkal álltak elő, megérdemelten vitték haza a fesztivál legirigyeltebb különdíját, a Szovjet filmálom nevű olajfestményt, amit maga az alkotó adott át, Lenin is látható rajta, amint lobogó zászlók alatt beszél a Szmolnijban, gondolom, azóta már kiakasztották a tanáriban vagy a klubban, s nem felejtik el Szolnokot, amíg csak működik ott filmiskola; az emeleten hatalmas monitorok ernyője előtt a filmcégek eladói ücsörögtek, mint vecsési káposztaárusok a piacon, s várták a kuncsaftot; a főtéren felhúzott sátorban, amely a kaliforniai Wine Country Filmfesztivál szervezőjének a müncheni sörünnepet, Ronald Bergannak az Üdvhadsereg levesosztását idézte fel, rákóczifalvi aratófalatokat, békéscsabai töltőfesztivál-nyertes kolbászt, faggyús bürgepörköltet, Tisza-menti aratógulyást, valamint tejföllel és citrommal megbolondított korhely halászlét mértek horpadékony műanyagtányérokban, a háttérben Légli, Bock, Zwack és a többi borház talpas üvegpoharakban kínálta a márkás borait; ugyanott esténként etno- és folkbandák húztak hol eredeti roma, hol balkáni, hol magyar muzsikát; és a konferenciateremben mindig volt ásványvíz az asztalon, hogy visszakanyarodjak oda, ahonnan elindultam, pontosabban elindultunk együtt azon a kora tavaszi délelőttön Demeter Istvánnal.
Aztán a tanácskozás lezárultakor fölálltak a vendégek, s közölték, hogy soha jóízűbb vitákon nem vettek részt, s ilyen pompásan sem érezték magukat az előző színtereken, úgymint Athénban, Szófiában, Rióban; majd azt is hozzátették a világ minden tájáról idesereglett finom ízlésű műítészek, hogy Szolnok gyönyörű város.
Akkor én rémülten kinéztem az ablakon a szocreál betonmonstrumok határolta falanszter-főtérre, hogy mi van (nem volt semmi), majd visszanéztem Demeter Istvánra, s láttam, ezen még ő is meglepődött, pedig neki, mint az eddigiekből is kiderülhetett, irigylésreméltóan merész a fantáziája.
(Nemzetközi Képzőművészeti Filmfesztivál és Filmvásár. Szolnok. 2002. okt. 1-6.)
WILHEIM ANDRÁS: | Quodlibet |
Idestova jó húsz-huszonöt évvel ezelőtt, rendszeres közös ebédeléseinkkor a Fortuna sörözőben, jó barátaimmal eljátszottunk a gondolattal, hogy merő tréfából kitalálunk egy ismeretlen, zseniális komponistát, akiről korábban senki sem tudott semmit, s a zenetudomány összes lehetséges eszközeit bevetve megalkotjuk életrajzát, megírjuk műveit, vagyis megteremtjük mögéje azt a filológiai hátteret, amellyel el lehet hitetni, hogy létezett; sőt olyannyira létezett, hogy az életmű kutatható és kutatandó - oda lehet állni vele a nyársat nyelt szakma nyilvánossága elé, s mindenki el fogja majd hinni, hogy valóban: felfedeztünk valakit a magyar zenetörténet tépett múltjából - Marbot-effektus, természetesen, ám az orrok alá borsot törés nemes szándékától vezéreltetve is...
A sors fintora, hogy ezt a hamisítást meg sem kellett tenni; ott porladt az életmű székesegyházi kottatárak és hercegi levéltárak másfél századig háborítatlan polcain, feledésbe merülve, észrevétlenül. Először Bárdos Kornél nagy zenei városmonográfiáinak dokumentumai és e kötetek Vavrinecz Veronika készítette lajstromai adtak hírt egy figyelemre méltón tevékeny komponista életművének körvonalairól. Mindaddig, azonban, amíg átgondolt kutatási program nem tette lehetővé a néhány fennmaradt mű partitúrába való összeírását az énekes és hangszeres szólamokból, senki nem is sejtette, hogy Istvánffy Benedek (1733-1778) személyében jelentős magyar komponistája volt a XVIII. század zenetörténetének - e műveket közel kétszáz esztendeig senki sem hallotta s nem olvasta kottában sem (egy-egy szólamot látva ugyanis legföljebb csak sejteni lehet egy mű formátumát, képet alkotni róla aligha). Dobszay László - aki a tervezett filológiai játéknak is egyik aktivistája volt... - foglalkozott először érdemben a komponista művészetével Magyar zenetörténetében - jól éreztetve már, hogy valóban újra kell írni zenei múltunk e fejezetét. Koncerten is elhangzott a kisebb művek közül jó néhány, s lemez is készült belőlük Simon Albert vezényletével, majd valamivel később két miséjét is felvették; s elkezdtek megjelenni a kották is, a Musicalia Danubiana sorozatában (a közelmúltban hagyta el a nyomdát a harmadik gyűjtemény); tanulmányméretű monográfia is született, Farkas Zoltán tollából. Elmondhatjuk, hogy jelenlegi ismereteink szintjén végre minden zenemű, adat, következtetett kutatási eredmény hozzáférhető a szélesebb közönség számára is, ami Istvánffy Benedek munkásságából fennmaradt.
Jelenlegi ismereteink szerint: mondhatjuk, sok is ez, meg sajnálatosan kevés. Arra éppen elég, hogy a teljes ismeretlenségből feltűnjék számunkra egy valódi egyéniség arcéle, ahhoz azonban nagyon is kevés, hogy megrajzolható legyen belőle egy pálya hiánytalanul teljes íve. Mit sem tudunk a szerző fejlődéséről, tanulmányairól is inkább csak sejtéseink lehetnek, alig sejtünk valamint szakmai s emberi kapcsolatairól, ám a legfájóbb hiány, hogy művei közül mindöszsze tizenkettőt ismerünk, s bár remény mindig van arra, hogy névtelenül fennmaradt kottákat utóbb az ő nevéhez lehet esetleg kapcsolni, az szinte bizonyos, hogy tudásunk volumene nem változik majd lényegesen. Az ouvre nagyobbik hányada visszahozhatatlanul elveszett - könyvtárak sérültek, pusztultak a kedvezőtlen történeti klímaváltozások során, nem is szólva most a tudatos pusztításról, aminek prédája lett a nagycenki Széchényiek teljes levéltára, közte bizonnyal Istvánffy nem egy ott írt kompozíciója...
A fennmaradt művek ismeretében a veszteség felmérhetetlen - és nem csupán fizikai értelemben. Ahhoz persze nem férhet kétség, hogy szerzőnk kismester, aki nem szabott új irányt a kor uralkodó áramlatainak; művének nem volt beleszólása abba, hogy milyen lett végül az európai zenetörténetnek az az aranykora, amelyet utóbb bécsi klasszicizmusként könyvelt el a történetírás. Ám ne feledjük: Istvánffy egy döntő idiómaváltás kortársa, működése arra az időre esik, amikor (a nálánál csak egy évvel idősebb!) Haydn éppen csak kialakítja stílusát, s mire Istvánffy rövidre szabott élete befejeződik, Mozart még csak huszonkét esztendős. Komponistánkon az érett XVIII. század eredményeit, ideáljait számonkérni nem lehet - azt azonban bízvást kijelenthetjük, hogy hihetetlen érzékenységgel reagált mindarra, amit maga körül látott, s a maga periférián beszerzett és megérlelt tudásával és eszközeivel ugyanazzal foglalkozott, ugyanazt érezte meg, amit szerencsésebb kortársai a korszak nagy centrumaiban szívhattak magukba. Elképzelni sem lehet, hová juthatott volna Istvánffy, ha személyesen is megtapasztalhatta volna azt, ami a nagyvárosok (akár csak a közeli Bécs) zenei miliőjében történt, s bizonnyal sóvár tudás- és ismeretszomját kielégítendő nem csupán szórványos személyes találkozások, s még ha a legjobbakkal is, szinte csak véletlenül létrejött kapcsolatok szórványos hozadékára kellett volna szorítkoznia...
Magyar sors? - bizonnyal az is. Ám nem csak Istvánffy Benedek életében, hanem a felejtés két évszázadában (bár a múlt ily mértékű számontartása csak a legutóbbi évtizedek fejleménye), s ami a legdöbbenetesebb: az "újrafelfedezés" óta eltelt időben is. Föltehetjük a kérdést: ki ismeri ma szerzőnk nevét s főleg művét a szűkebb szakmán kívül? Említettük: kottában is, lemezen is jószerivel mindent megtalálhatna már az érdeklődő. Hasonló leletben nem bővelkedik pedig a magyar kultúrtörténet az utóbbi időben. S ez nem csupán a magyar múlt "hivatalos" számontartásának potemkini állapotát jelzi, amikor a látványos (vagy annak vélt) jelenségek mögött a semmi tátong - merthogy ez az egész nem a valódi értékek megbecsüléséről szól -, hanem a zenei és művészeti élet általános helyzetét is, amelyben nincs igazán tere sem egy jelentős életmű napi jelenlétének, sem tudomásulvételének. Ritka lehetőség pedig, mert Istvánffy műve a hazai kulturális hagyományhoz, s mindahhoz, ami azóta alkotóművészetben s intézménytörténetben történt, több szállal kapcsolódik, s ha rejtetten is, de jobban részévé vált, noha korántsem oly látványos, mint a Seuso-kincs...
(Istvánffy Benedek: Offertóriumok. Szent Benedek miséje. Közreadja Sas Ágnes, Szacsvai-Kim Katalin és Farkas Zoltán. Budapest, 2002. A Musicalia Danubiana-sorozat 19. kötete.)
SZIJJ FERENC: | Városkép |
Nem akarok másnak a területén garázdálkodni, hiszen szoktam is látni a városképi tudósítót, amint jön szembe, és semmi különöset nem csinál, nem látni rajta, hogy ő most éppen gyűjt valami benyomást, vagy megfigyel, mint ahogy nyilvánvalóan nem is gyűjt, és nem is figyel meg semmit, hanem csak közlekedik, használja a területet - de mit csináljak, ha most még én is errefelé lakom, és csak amikor majd vége lesz a felfordulásnak, és rá se lehet ismerni a környékre, azután fogok remélhetőleg elköltözni máshová, saját lakásba, saját területtel, és előbb-utóbb talán ott is lesz felfordulás.
Szeretem az ilyen területi felfordulást, és a városképi tudósító tudni fogja, milyen irodalmi előképekhez, hajnalképekhez és hajnali ködképekhez nyúlhatok vissza ebben a jóleső érzésben, tehát hogy a felelőtlenség milyen figyelemmel párosulhat szerencsés esetben, de hozzátartozik az is, hogy a nagy felfordulásban valami átláthatatlan terv szerint végzett munkának időnként mégiscsak látszik kisebb-nagyobb, szakaszos eredménye, és bízni lehet abban, hogy ezek az eredmények egyszer majd összekapcsolódnak.
A betonkarikák esetében viszont, legalábbis nekem egy ideig úgy tűnt, épp a tervekkel volt a baj. A Kosztolányi téren ugyanis, a Bartók Béla út és a Bocskai út elágazásánál, ahol a két utat széles járda fogja összekötni, három betonkarikát csináltak, nyilvánvalóan három leendő fa részére, illetve ültetni csak kettőt kellett volna, mert egy fiatal, egészséges fa már állt ott, közel a Bocskai úthoz. Én valahogy csak akkor figyeltem fel a dologra, amikor láttam, hogy két betonkarika készen van, a harmadik azonban, amelyet a meglevő fa köré kezdtek építeni, befejezetlen maradt. Úgy rekonstruáltam a történetet, hogy az építőmunkások a harmadik betonkarikával is már majdnem végeztek a megadott terv alapján, amikor rádöbbentek, hogy az úgy nem lesz jó, mert a fa nem a kör közepén áll, hanem a szélén. Érdekes módon erre a jelek szerint csak akkor döbbentek rá, amikor a betonelemek lerakásával a fához értek, s bár talán még lett volna annyi helyük a fa mellett, hogy befejezzék a karikát, a mégiscsak bennük lappangó arányérzék megálljt parancsolt, és - gondolom - értesítették a főnökséget a kialakult helyzetről. Néhány napig ott volt befejezetlenül a betonkarika a fa körül, és ahányszor arra jártam, mindig lepergett előttem a történet, meg hogy ezt a történetet egyetlen, megfelelő szögből készített fényképpel meg lehetne örökíteni: három betonkarika, szigorú mértani rend szerint, egyenletes távolságra egymástól és a járdaszegélytől, és egy fa, amely a maga évtizedes gyökerességével, a maga csökönyös sudárságával megtorpedózza ezt a rendet; "a természet diadala a mérnöki terv fölött", vagy valami ilyesmi. Aztán legutóbb láttam, hogy a harmadik betonkarika ugyan még mindig nincs befejezve, de a fát kivágták.
KERESZTURY TIBOR: | Villanófény |
Nem túl tartós a megkönnyebbülés. Pár pillanatig mégis kitart az afölötti eufória, hogy elindult végre a vonat, és ez egyáltalán nem csekélység annak, akinek a jó dolgokat illetően másodpercben mér a stoppere. Mert ha valakinél örömben a szekundum a mértékegység, s nem - mondjuk - az óra, a nap, a hónap vagy az évszak, akkor e röpke fénysugárnak olyan önfeledten bírja magát átengedni, hogy az már a szemben ülőnek is feltűnik: ittasnak hiszi, szúrós szemmel, bizalmatlanul méregeti. Jobb napokon ez az érzés a Westend végéig is megmarad, de egyszer az is előfordult, hogy a Nyugati-Vidámpark viszonylatban mindvégig töretlenül fennállt - még a napra is emlékszik, csütörtök volt, csupa aranybetűvel jegyzik az annalesek. Önmagától meghatódva, párás szemmel nézegette az ablakból óriáskereket, és örömének abban a szúrásban vége lett. Ezúttal azonban a szokásos módon már a peron végénél elszállt az az érzés, hogy milyen jó, milyen fantasztikus, mennyire klassz, boldogító, tényleg, hogy elindult végre a vonat, és ettől - ahogy Demjén Rózsi kifejezte -, a szíve majdnem megszakadt.
Meg, de majdnem, nem viccelek, mert elemi erővel sújtott le a rá váró, hasonlóképp nem viccelő három kemény óra vigasztalan réme, semmi jót nem ígérő üzenete. Kibírni ezt, hétről hétre, oda-vissza - ráadásul, gondolják meg: józanon! -, valódi hőstettekkel fölérő, emberpróbáló cselekedet: Szent Johannának lehetett a máglyán ilyen. Avval a jelentékeny különbséggel, hogy amíg ő a szenvedés közeles végében a lángok méretét tekintve méltán bízhatott, a megfigyelő semmi ilyesmibe nem kapaszkodhatott, és én őt most ennek kapcsán csak feltétlen megértésemről biztosíthatom. Mér', kérdezem, mi van akkor, ha - egyszer majd, a távoli jövőben, sohanapján, valamikor - megérkezik. Akkor majd mi lesz? Az majd olyan jó lesz, hogy a tízes buszra várva egy vidéki állomás előtt állhat, elcsigázva, éhesen? Az olyan nagy kaland? Vágyálmai netovábbját abszolválja egy szemetes, éjszakai pályaudvaron? He? Kérdezem.
Na, de vissza oda, hogy a szíve majdnem megszakadt, mert ekkor az Intercity előzni kezdett egy szomszédos vágányon haladó személyvonatot. Úgy indult, mint amikor egy Trabant mellett elhúz valaki egy felturbózott, 600-as Mercedesen, ám a Merci felnyírt nyakú sofőrjével szemben itt az arckifejezés tartós fölényére semmi ok nem mutatkozott. Nem, ugyanis a személyvonat - még mielőtt a vetélytárs teljesen túlhaladta volna - erőt vett önmagán, s visszaverte az ellene indított támadást, amit viszont az Intercity nem hagyott annyiban. Ment ez a fej-fej melletti küzdelem, miáltal a megfigyelő három ízben tekinthette meg a szemközti panoptikumot: kétszer balról jobbra, egyszer pedig jobbról balra futtathatta végig szemét a derékban levágott, ablakba ültetett emberkínálaton, s egyáltalán nem csalatkozott.
Az egyikben a példának okáért egy anyuka szoptatott. Bal kézzel hatalmas dudáját tartotta - ki ne húzza a rácuppant gyerekből a bulát a gravitáció -, jobbal egy üveg Borsodit fogott, de nem tudta meghúzni, a legnagyobb bánatára, a szájában füstölő cigaretta miatt. Szerencséjére a szemben ülő szemüveges úriember három előzésből kétszer is a segítségére sietett: kivette a hosszúhamus dekket udvarias biccentéssel, előzékenyen, így az asszony hatalmas kortyokkal, megkönnyebbülten fogyaszthatott: óriási gigája úgy járt föl-alá, mint egy turbinával hajtott szivattyúlapát. Két ablakkal arrébb kártyaparti zajlott, s valaki két ízben a feje fölé tartott - vélhetően nyerő - lappal épp lecsapott, de harmadszor már nem tudott lecsapni, mert a lehajtott kisasztalon áthajolva vasmarokkal fojtogatta a szemben ülő partnere. Intenzíven kékült a feje. Csalhatott. Egy kicsivel hátrébb, derékig kilógva, az első alkalommal épp kitaccsolt, mint a gejzír, a lehúzott ablakon valaki; szállt a cucc a léghuzatban szerteszét. Másodszorra már alig jött, csupán öklendezett, harmadszor pedig az alácsüngő fejét hősiesen felemelve a megfigyelőt minden World Press-fotópályázaton nyertes arckifejezéssel ajándékozta meg. A következőben szerelmesek csókolóztak ilyen kígyós technikával - hosszúra kinyújtott, izgő-mozgó nyelvük hegye mindhárom esetben összeért. Utánuk egy őszes úr képében maga az elhibázott, megbicsaklott, hamarosan véget érő élet következett: nézett, de nem látott, de ha látott, akkor is mindegy volt, hogy mit lát, teljesen - portréja zöldes volt, végtelenül megtört, gyűrött, érzéseken túli, kifejezéstelen. Lehet, negyedszerre már nem ült volna ott.
Születéstől a halálig, a kezdet és a vég: anyaösztön, szerelem, szex, alkohol, dráma, játékszenvedély - az élet három jelenetbe foglalt, hiánytalan rajza -, gondolta a megfigyelő, de a legjobb mégis az volt benne, hogy négy-öt perc evvel is eltelhetett.
KOLTAI TAMÁS: | Színház |
Igazán komikussá akkor válik az a szörnyűség, ami Verdi Macbethje címén a Magyar Állami Operaházban látható, mikor a vacsorajelenethez leengedett kazettás tükör jobb alsó szeletében megjelenik a szorgos dirigens, Rico Saccani tükörképe, középtájon pedig magát a súgót szemlélhetjük üzemkész állapotban. Vélhetnénk, ez a posztmodern színház önreprezentációja, vagy más efféle hablaty, a közönség önmagával szembesül (imádom ezt a szót!) a tükörben. De mire idáig jutunk, már tisztában vagyunk az előadás paramétereivel. Ez színtiszta dilettantizmus. Henning Brockhaus személyében - az előző operai vezetés jóvoltából, amelynek rapid menesztését egészen eddig a pillanatig az elsietett politika számlájára írtam - sikerült kifogni egy igazi, jó hírű nemzetközi senkit, finomabban szólva a német rendezőiskola hatodvonalának képviselőjét. A fáma szerint ugyan nem is ő, hanem "műhelyének tagja", Benito Leonori állította színpadra a darabot - annál rosszabb. A bőröndös rendező, aki annyi fáradságot sem vesz, hogy együtt utazzon a licencével - mintha a rendezés táskából kicsomagolható koncepció volna, s nem a tér, az alkotó közösség személyes átlelkesítése -, nem művész, hanem kucséber. Az előadás szakmai nonszenszei - létrehozóját kivágnám az operarendező tanszak első félévében - csak a szakismeretek helyi viszonyait minősítik. De profi kivitelben is borzalmas lenne, mert gondolatilag zavaros, szellemileg szegény után-utánérzés.
Kezdem a kézenfekvővel. A Macbeth első és második felének időtartama (tapsokkal együtt) körülbelül kétszer hetvenöt perc, amit fölösleges négy felvonásban, három szünettel játszani. Shakespeare egyetlen, hatalmas svungban írta meg a történetet, a Verdi-opera dramaturgiai problémája pedig éppen a folyamatosság hiánya, a zenei gondolatok megakadása és újrakezdése, amit az előadásszerkezettel lehetne némileg korrigálni. Ehhez képest a rendezés(nek nevezett valami) gondoskodik arról, hogy a drámai folyamat még inkább széttöredezzen. Minden új "beállás" előtt szünetet iktat be, megvárja, míg a szereplők elhelyezkednek, és nem elég, hogy négy felvonásban adja elő a reszelékké aprózott cselekményt, még felvonáson belül is leengedi a függönyt három-négy percre (!), mert képtelen megoldani a mihaszna tükör és néhány bútordarab könnyed, nyílt színi közlekedését. Az már a tehetségtelenség különleges, irracionális játéka, hogy noha az első két felvonás után nem volt meghajlás, a harmadik végeztével (miért pont ott?), mielőtt lemenne a függöny (!), Macbeth és a Lady alakítói, a legnagyobb zavart okozva a közönség körében, decensen visszatipegnek a takarásból, pukedliznek, majd követi őket a boszorkányok szerencsétlenül tipródó női kara is.
A színpad - visszaélve a megboldogult Josef Svoboda nevével - homogén üres lyuk, nélkülözi a minimális térkezelést, szürkét rak szürkére, unesztétikus (parasztosan: randa) rongyokat lógat be, telibe világítja őket szürkével, már ha a mindent, beleértve a szereplők arcát, rácsszerű vetítéssel egybemosó maszatolást világításnak lehet nevezni. Ez a színpad nem ismer kiemelt helyeket, minden egyformán hangsúlyos és egyformán hangsúlytalan rajta, nem ismeri a színeket, a kontrasztot, a komponálást, nincs fókusza és erőtere. A Lady alvajáró-jelenetében a fogalmunk-sincs-kicsoda Udvarhölgy párhuzamos bejövetele vonja magára a figyelmet, arról nem szólva, hogy percek óta figyelik az Orvossal a holdkórost, aztán észre is veszik, hogy ott van, "eccola", mondják. A boszorkányok rettentő konvencionális mozdulatokkal a földön görögnek, mint akik sárból vannak gyúrva. De ha mocsokbeli férgek, miért röpülnek, ráadásul otromba hevederekbe kötve, amelyek huzaljai fals árnyékokat vetnek padlóra-falra? Hogy a színpad felső fertálya, amely egyébként maga a fekete semmi, valamennyire ki legyen használva? Egyetértek Macbethtel: "Vista orribile." Rémes látvány.
Lady Macbeth a koncepció szerint boszorkasarj, a rémekkel együtt kúszik be a színre, végtagokat dobál a háta mögé, ha jól láttam az obskúrus fényben. Ha szörnyszülött, hol az emberi dráma, a hatalmi dráma, a házaspári dráma? Milyen viszonyba kerülhet Macbethtel? Miért viselnek fehérre festett, maszkszerű arcot, szamurájöltözet-stilizációt ők is, a többiek is, azon az okon kívül, hogy "japánosnak" lenni, "keleti archetípusokat" és Kuroszavát utánozni, s közben primitív párhuzamokat vonni Hitlerrel, Sztálinnal, Elena Ceauşescuval (!) divatosan trendi? Milyen rendszerben működik naturalizmus és stilizáció? Miért döfik le az alvó királyt úgy, hogy közben lassított látomásban felénk sétál? Miért nincs vér, amikor vérről beszélnek, és miért úszik a vérben Banquo szelleme, főleg akkor, amikor kijön meghajolni? Mire kell a drótkerítésséma a koncentrikus (koncentrációs?) köröket róvó skót menekültekkel és a birnami (fekete) erdő függönyre vetített száraz ágainak erőtlen előrenyomulásával? Mi az az ügyetlen fakardos csata a végén, és a győzelmi diadalra, Verdi fényes zenéjére kitalált gyásztabló Malcolmmal és Macduffal, a két savanyújóska-vezérrel? Tudom, mi. Koncepció. Üres, zavaros, átgondolatlan álművészet; Verdi, a mű és a színház lényegét mélyen nem értő blöff.
Persze, Lukács Gyöngyi nagy énekesnő. Velőtrázó voce, bravúros technika, vérmes játék (lendületből fölhuppan az asztalra, és lesöpri az ott található étkészletet). Az átható drámai szoprán callasos mellhang-indításokkal erősítve sötét erőket sejtet, minden fekvésben kiegyenlítetten szól, játszva bírja a technikai nehézségeket, és - szerencsére - nem valósítja meg a a legenda szerint a szerephez illő "csúnya hang" követelményét. A rendezés hülyeségeiről nem tehet, bár talán határozott nemet kellene mondania, amikor boszorkány-alattvalói közül az egyik frocliból kitépi a kezéből a gyertyát az alvajáró-jelenetben. Macbeth szerepében Yashuo Horiuchi kis japán papucsférj, akinek az utolsó felvonásra kinyílik, ha nem is a csipája - a hangja. Alekszej Tanovickij mint Banquo szép szál kormos basszus. Kiss B. Attila (Macduff) és Kovácsházi István (Malcolm) erőteljes tenorok egy sötét alagútban. A női kar már a második előadásra szétesett; mentségükre szól az ostoba koreográfia. A színpadi és zenei folyamatok szétesésére nincs mentség. Jelképesnek tekintem, hogy a finálé utáni függönyfelhúzáskor ügető díszítők váltak láthatóvá. Egy régi magyar film címe jutott eszembe: A selejt bosszúja.
(Verdi: Macbeth - Operaház, október 1.)
FÁY MIKLÓS: | Televízió |
Különböző szinteken lehet fölháborodni a Panoráma Szaúd-Arábiával foglalkozó adásán. Ha nincs arab ismerősünk, és csak azt látjuk, hogy ijesztő emberek még mindig pénzváltásra akarnak minket rávenni a belvárosban, akkor azon háboroghatunk, hogy Chrudinák Alajos rendületlenül úgy tesz, mintha a mohamedánok is emberek lennének, pedig a legtöbb forrás ezzel nem ért egyet. Ha viszont van arab ismerősünk, vagy egyszerűen gyanús, hogy kicsit mindig egyoldalú tájékoztatásban részesülünk, akkor viszont a világot szidhatjuk, amiért egy ilyen műsort szükségessé tesz. Mert ne tévedjünk: a múlt heti Panoráma alapvetően rossz műsor volt. Elkezdődött azzal a borzalmas főcímmel, amely nemcsak technikailag túlhaladott, értelmetlenül hosszú, de már a kazetta is rongygyá ment, amelyről odamásolják az adások elé, úgyhogy amint elindul, azonnal a tévé archívumában érezhetjük magunkat.
Az érzés velünk is marad, hiszen mindenféle régi képekkel illusztrálják Chrudinák mostanra kissé kásásan és orrhangon előadott mondanivalóját, és az archív képek nagy hányadáról gyanítható, hogy nem is saját műsorból valók, kölcsönözték, és aztán majd elszámolnak a jogdíjakkal vagy a lelkiismeretükkel. Chrudináknak a szóhasználata is meglehetősen avítt, a magyar nép zivataros évtizedeiből való, amikor még azt mondták, hogy a Pentagonban héják élnek, és ezzel a stílussal a jobbára láthatatlan műsorvezető olyan helyre pozicionálja magát a politikai életben, ami aligha állt szándékában. Ettől eltekintve azonban Chrudinák rutinos szerkesztő, és nagyon jól csúszó, kerek műsorban mutatta be az országot, könnyedén lépve át kultúrtörténetből napi politikába, történelemből a mindennapokba. Nem zötyög az adás, általános és személyes jól egészíti ki egymást, megkérdeznek valakit, hogy mennyit keres, és fizetésének mekkora hányadát költi élelmiszerre (persze, nem tudja pontosan), majd egy látszólag fölösleges kérdés jön, hogy milyen húst szeret leginkább, tevét, marhát vagy bárányt. De a fölösleges kérdés mégis közelebb hozza a birkaevő ismeretlent, színesíti a műsort, és váratlanságával kimozdítja az interjúalanyt az ismeretlenségből. Chrudinák tudja, hogy mit csinál.
Nyilván akkor is tudja, hogy mit csinál, amikor a különféle arab vezetők arról beszélnek, hogy minden mögött Izrael áll, és George Bush nem fogja föl ésszel, hogy az izraeli politika őt csak kihasználja, Amerika egyébként soha nem látott diktatúrát gyakorol a világ fölött, és a háború egyedül Izrael érdekeit szolgálja. Ezek a gondolatok így, a nehezen kibogozható tanulsággal (hiszen nem egészen világos, hogy ki a fő ellenség, az USA vagy Izrael) hivatalosan nem a Magyar Televíziót képviselik, hanem kizárólag a szaúd-arábiai helyzetről szólnak, ahol, ugye, így gondolkodnak a vezetők. Az egész koncepció ott borul föl, amikor az európai kultúra számára szokatlan vagy nehezen elfogadható jelenségek fölött egy kézlegyintéssel suhanunk át. Hát igen, a nők csadort hordanak, de csak azért, mert mi nem bocsátjuk áruba asszonyainkat és anyáinkat. Nem vezethetnek autót, de cserébe milyen rengeteg sofőrt alkalmaznak szerte az országban. Az igazságszolgáltatás szervezete is kissé bizonytalan, de a herceg a nap huszonnégy órájában rendelkezésre áll, föl lehet hívni telefonon vagy be lehet menni hozzá a palotába, és ő mindent elintéz. Chrudinákot láthatólag kielégítik ezek a válaszok, nem teljesíti riporteri kötelességét, hogy kicsit jobban utánajárjon az állításoknak, ami arra utal, hogy prekoncepcióval készítette a filmet, egy gazdag és harmonikus ország életét akarta bemutatni, ahol nincs szegénység, nincs bűnözés, nincs szomorúság, csak sajnos a zsidók itt vannak a közelben.
Ha a világ normális lenne, akkor ilyen filmet nem volna szabad bemutatni, hiszen saját magát buktatja le, még a tévé előtt ücsörgőket is gyanakvásra készteti, hogy nem egészen úgy van, ahogy azt itt most előadják. Mivel azonban a világ nem normális, és éppen közel-keleti kérdésekben anynyira egyoldalú a tájékoztatás, annyi olyan esemény következik be, amely még ennek a tájékoztatásnak a fényében sem logikus lépés, hogy egy ilyen jellegű ellenfilmnek is jelentősége van. És nem csak azért, mert amíg az arabokra úgy tekintünk, mint vadállatokra és a civilizáció engesztelhetetlen ellenségeire, addig a műveletlenségünkből fakadó háborús kedvünk túlságosan magasan lobog, hanem azért is, mert arra szoktat, hogy akármit is mondanak nekünk a tévében, még véletlenül se higgyük el.
(Panoráma - m1)
SZÉKY JÁNOS: | Méd levelek |
Artúr a legértelmesebbek közé tartozik az osztályban, és legalább fél tucat ponton érintkezik lelkesen a világ tágabban értelmezett kultúrájával, úgymint: 1. Garfield magazin, 2. J. K. Rowling összes művei meg bármi, ami helyettesítheti őket, beleértve a Képtelen természetrajzot és Az amatőr természetbúvárt, 3. Game Star és más számítógépes lapok, 4. a kábelen érkező gyermekcsatornák (hatásuk abban nyilvánul meg, hogy a gyermek kommunikációs tevékenységében egyre nagyobb helyet kap a nyelvileg nem értelmezhető hangadás), 5. az interneten bármilyen hely, ahonnan játékok (avagy gamez) tölthetők le, 6. amikor a szülők figyelme kihagy (de a gyermekek erkölcsi, lelki fejlődését oly éberen védelmező ORTT-é remélhetően nem), akkor a főidőben adott Fókusz az RTL Klubon.
Tankönyvében viszont efféléket kérdeznek Artúrtól (nyilván a való élet, illetve a korosztály újságolvasási és rádióhallgatási szokásainak alapos ismeretében): "Milyen híreket hallottál a rádióban, amelyek az egészséges életmóddal kapcsolatosak? Milyen híreket olvastál az újságokban növényekről vagy állatokról?" Egek.
Jelen sorok írója a renegát tanárszakosok tömegébe sorolható, ezért rossz lelkiismerettel mond bármi kellemetlent pedagógusokról és pedagógiáról. Ám az iskolában elszenvedett szellemi sérelmeit máig nem felejti, s be kell vallania, hogy mély elégtétellel hallgatta a Civil Rádió Disputa című programját múlt csütörtök délelőtt. Czap Ágnes és Lőrincz Mária beszélgetett dr. Pécsi Katalin irodalomtörténésszel, bőséges elméleti és gyakorlati tapasztalatok birtokában, a tágabb értelemben vett kultúra tanításáról. Érdekes volt hallani, hogy a Freinet-módszer keretében néhol az iskolaújság szerkesztése tölti be az irodalomtanítás szerepét; hogy az iskolákban foglalkozni kellene a drámának azzal a formájával, amely például Artúr osztályának a legismerősebb, nevezetesen a szappanoperákkal. Az irodalomtörténész beszámolt egy amerikai házi feladatról: a kisiskolásnak öt percig a tükörbe kell néznie, majd megírnia, hogy milyen vonzó vonásokat fedezett fel saját magán. (Vö. "Írd meg tíz mondatban, hogy ki az eszményképed és miért!") Általános tanulság volt (nem mintha az ember nem tudná), hogy a gyerekek édeskevés összefüggést találnak iskolai tanulmányaik és a világ között. Sok mindent tanulnak, amire semmi szükségük nincs, s aminek nagy valószínűséggel feledés a sorsa (a teljes magyar irodalomtörténet időrendben), abból viszont keveset, amire szükségük lehetne (önbecsülés, demokratikus viselkedésmódok). A tankönyvekbe nem foglalt, "rejtett" tantervnek viszont egy biztos eredménye van: megtanulják túlélni az iskolát, az értelmezhetetlen követelményeket, a hierarchikus viszonyokat. S ez az egy ismeret a való magyar életben is hasznos lehet.
VÉGSŐ ZOLTÁN: | Zene |
Tom Cora 98-ban Íva Bittovával Győrbe a Mediawave-re, Lester Bowie 99-ben különbejáratú csapatával, a Brass Fantasyvel Budapestre, most pedig Peter Kowald, szólóban, a Nagy Fül Fesztiválra készült éppen. Közös sorsuk, hogy egyikük sem érkezhetett meg következő fellépésére, ide hozzánk. A kelleténél sokkal hamarabb távoztak, rettentő űrt hagytak maguk után. Az újító elmék halálával mindig megszűnik valami, csak a szép lassan történelemmé nemesedő hagyaték marad. Furcsa erről beszélni akkor, ha az avantgárd dzsessz olyan alakját akarjuk körvonalazni, aki egész életén keresztül előbbre járt koránál. Kowald européer szemlélete volt az egyik ösztönzője, hogy kontinensünkön is terjedhetett a dogmák kötöttségéből szabadulni akaró radikális free (Görögország például az ő kitartásának köszönheti, hogy egyáltalán megtelepedhetett arrafelé a dzsessz). Az improvizáció hatalmával bőségesen túllépett minden műfaji korlátot: miközben a legendás Globe Unity Orchestra nevű berlini formáció egyik vezetője volt, hatással volt rá a stockhauseni és Cage-i aleatorikus muzsika is, de játszott együtt Andrew Cyrille-lel, Paul Lovensszel, Evan Parkerrel. Duplabőgős felvételein és turnéin Barré Phillipsszel és Barry Guy-jal olyan nyelvet épített és tett közkeletűvé, amely a szokatlan felállás és a fenekestül felforgatott játékmód miatt még ma is nehéz feladat elé állítja a követőket. Peter Kowald New York-i barátjánál, a szintén bőgős William Parkernél volt látogatóban, mikor 58 éves korában, egy héttel budapesti szereplése előtt a szíve felmondta a szolgálatot.
Igazán szeretem a Nagy Fülben, ahogyan gyorsan reagált, és olyan szereplőt tudott Kowald helyére hívni, aki mindenképpen elsőként juthatott eszünkbe. Alexander von Schlippenbach volt a Globe Unity Orchestra másik vezetője, akivel kiegészítették egymást, közösen építették műhelyüket, szinte kölcsönhatásban éltek. Nem csak a stiláris egyneműség indokolta Schlippenbach személyét: ennek most így kellett lennie! Lehetett volna szentimentálisan emlékezni, de szerencsére Kowaldék életműve arról is szól, hogy a hangok többet mondhatnak el a szavaknál, az artikuláció lefordítható ritmusokra, magasságokra-mélységekre és szünetekre. Schlippenbach ezért nem is tett mást, mint leült a zongorához, és Thelonious Monk-, Cole Porter- és talán Don Pullen-klasszikusokat kezdett játszani. Tördelte a darabokat rendesen, részekre bontotta, aztán ismét egybefűzte a dallamokat; mégis a Chopin-etűdök finomságával és a Bach-invenciók konkrétságával zenélt a szűk egy órában. A Trinkle Tinkle virtuóz futamainak légies előadása, a magától értetődő gesztusok, a szélsőséges ingások ellenére könnyen hallgathatóvá varázsolt, bár sok modernista elemet tartalmazó feldolgozások éppen megfelelő hangulatot teremtettek a szép emlékező zongorázás hallgatásához - ami valójában nem is igazán emlékkoncert, inkább tisztelgés volt a európai dzsessz újabb kori történetének meghatározó személyisége, mondhatjuk, atyja előtt.
A végtelenül elegáns úriember a maga ellentmondásaival, a fokozás, majd lazítás feszültségeivel, az év egyik legjobb szólókoncertjét produkálta. A hirtelen jött programváltozás ettől függetlenül sokaknak szomorú esemény marad, még ha tudjuk is: Peter Kowald neve innentől kezdve a XX. század különlegesen nagy hatású muzsikusainak panteonjában lesz olvasható.
(MU Színház, V. Nagy Fül Fesztivál, október 3.: Alexander von Schlippenbach - In memoriam Peter Kowald)
drMÁRIÁS: | magyar ugar |
Próbálom megfejteni a Vajda Lajos Stúdió jubileumi kiállítása koncepciójának titkát, de próbálkozásaim ez idáig sikertelennek bizonyultak, mert úgy tűnik, hogy két ellentétes dolgot akar mondani egyszerre, amit meg értelmetlennek tartanék.
A tárlatból ugyanis az derül ki, hogy a "Vajda" egy erősen szétszakadt társaság. Az egyik csoportot, a régi brigádot efZámbó Öcsi vezeti, s ide sorolható még a már Kierkegaard-t is olvasott feLugossy, a lányokra kacsingató újfestő Wahorn és a természetkísértő, természetbe simuló Bukta.
A másik tábor Pacsika Rudolf nevével fémjelzett, aki pár évvel ezelőtt viráginstallációival döbbentette meg a lelkes hazai képzőművészet-rajongókat, s aki ezúttal két álló bringán elhelyezett hatalmas üveglappal hozta lázba a nagyérdeműt. Itt van még Vince Ottó, aki ugyanazt a sokpoharas célbadobós művét szokta kiállítani szinte minden tárlatán, így itt is, majd következik az origamit merész új dimenzióból átértelmező Ungár Ágnes, és sorjában a koncept-ihletettségű részleg számos további tagja.
A két csoport között egy átmeneti társaság helyezkedik el, amely a poláris feszültségeket hivatott némi tanácstalankodással fellazítani. Ezt a csapatot Borgó György galamb-érzékeny szellemisége vezeti, aki immár tragikusan hosszú évek óta igyekszik kielégíteni a festői líraiságot szomjúhozó honi művészetkedvelőket, jórészt sikertelenül. Mellette ott van Bernáth(y) Sándor, aki az NDK-ból idecsempészett fluoreszcens anyagokkal kísérletezve vázol fel horoszkóp-mandalákat a "Műcsarnok oltárán", a műbársonyból készíthető minihoroszkópok transzcendens jellegét emelve ki.
Vajon mi köti össze ezeket az alkotói géniuszokat? A szentendreiség? Hiszen talán egyikük sem született a festői városban, mely mostanában a féldepressziós újgazdagság epicentrumává nőtte ki magát a bukszáikat nehézkesen nyitogató német turisták kedvenc zarándokhelyeként, ahol a díszüveges kiszerelésű kotyvasztott pálinkák és a kis mesebeli emléktárgyak a lokális tudat alapvető meghatározói immár. Talán a szakszervezetbe-tömörülés vágya? Hogy mindenáron, az egymás közti akármilyen különbözőségek (felfogás, minőség, esztétika, tehetség, elhivatottság stb.) árán is ki lehessen együtt állítani, így tiltakozva, ha immár nem a pártállam, hát akkor az unalom és az elmúlás ellen?
Félreértés ne essék: Bukta táj- és fészermiszticizmusát imádom, feLugossy konyhasámánizmusát és remek grafikáit zabálom, Wahorn ikonikus dekoratív szextraumái és szaxofonsikolyai a szívem csücske, s efZámbó Erős Pista pop-artja a kedvenc fekete humorom. De akkor sem értem, hogy ezek a szenvedélyes festők, zenészek, újítók, akik a 80-as években teljesen megállták helyüket Európa más országainak a legjobbjai mellett, most miért szakszervezeteznek kimért, hűvös, okoskodó képzőművészekkel. Talán azok mentek le a legtöbbször a szentendrei pincegalériába a megnyitókra s ottragadtak? Ott is?
Szeretném, ha szerethetném ezt a tárlatot, mint koronáját egy hosszú közös műhelymunkának, egy közös harcnak, egy olyan eseményként, mely méltó helyre teszi művészeti életünk egyik ritka vidám, termékeny és friss foltját a jócskán szürke hazai szellemi életben.
De ez a kettéhasadt tárlat elbizonytalanít. Vajon tényleg nincsenek olyan fiatalok, a vajdás hagyományok követői, akik hasonló merészséggel, szenvedéllyel és humorral ugornának fejest az életbe és a művészetbe? Ha nincsenek, hát nincsenek, sebaj. De azokat, akiknek mindezzel semmi szellemi rokonsága, akkor sem kell ugyanott kiállítani.
Mert akkor bizony két ellentétes dolog van egyszerre mondva, ami végső kiszerelésben csak egy szomorú raktárhangulatot kelt.
(Szentendrei Vajda Lajos Stúdió, 1972-2002, Műcsarnok)