Vissza az idei számokhozTÁRCA | Láng Zsolt |
A Smartok a világ legrondább autói, nincs hasonlat rondaságukra. Dizájnolt csonkaság. Képzeljünk el egy nőt... De innen egy másik történet indul.
Először megijedtem, mert fogalmam sem volt, kik integetnek onnan a pokolból. Aztán kiderült, csak meztelen lábujjaim. Az ördögöket nem véletlenül érzik egyesek közeli barátaiknak, bölcsen vagy pajkosan hozzánk hajolnak, és készségesen végighallgatják panaszainkat. Hideg üvegasztalon dolgozni forró nyári napokon igen kellemes. Valahol a testben halkan surrogott egy jól működő vérgép. Jól kezdődött a nap, s vele a munka is, aztán rendben minden megíródott, a maga előre kiszabott adagját tekintve hiánytalanul, ezzel is rejtve és feledve az örökkévalóság méltánytalan közönyét. Megint úgy tűnt, erőt lehet meríteni belőle (a munkából), akár egy jóízű álomból.
Egyébként Nefertitiről írtam, és hogy mennyire csalóka volt elégedettségem, csak másnap derült ki. Csupa közhely! Aznap délelőtt még nem sejtettem, hogy egy galériás ír a földszinten, olyan intenzitással, hogy a tollamból előtekeredő kék mondatcérnám is az ő mondatainak fonadéka. Miért írtam volna épp Nefertitiről, akinek valahány porcikájáról, még hiányzó füléről és a soha el nem készült melleiről is mindent megírtak már, nem feledkeztek el lányairól sem, a disznófarkútól a vallásalapító fáraó feleségéig, követték az unokákat is, azok leszármazottait, követték a lányokban tovább öröklődő szépséget, amely egy testetlen arcban jelent meg először, pontosabban egy soha testet nem kapott szoborfej tekintetében.
Miután az ajtó becsukódott, és kiderült, nincs kulcsom, illetve van, viszont a zár kívülről nyithatatlan, vagyis be kellene másznom az udvar felől tárva hagyott ablakon, miután hátramentem a terepet szemrevételezni, meglepetésemre a galériás ült abban a szobában, amely fölött az ablakom tátongott. Hátulról teltkarcsú nőnek nézett ki, legalább tíz-tizenöt évvel fiatalabbnak a koránál. Többször visszatértem az ablakhoz, krákogtam, köhécseltem, de nem fordult meg. Én valószínűleg sokkal készségesebb lettem volna. Ő félszegség mögé rejtett közönnyel, majd ingerültségét leplező mosollyal, nyelvtudását is rejtő némasággal lapított. Aztán mégis megadta magát, ha már másznom kell, hát másszak gyorsan, szerezzek egy létrát, vagy menjek, hívjam a tűzoltókat, csak siessek, az istenért, neki még dolgoznia kell.
Arra gondoltam, talán nem is galériás, hanem egy ismert, világhírű író, leszámítva mondjuk Grasst, mert ő nem lehet, de hát rengetegen vannak rajta kívül, és sorra jutottak eszembe a nevek, amelyekhez odaillesztettem a galériás arcát. O.-ra hasonlított, ha magyar nevet kellene mondanom, 45 körüli, hosszú hajú. Gyakran láttam az utcáról, bejárat melletti, furcsa tárgyakat, szeszélyes, agyament lakberendezési holmikat, Buddha-szobrokat, kitömött galambokat kiállító vitrin mögött, a színes grafikákkal teleaggatott falak között.
Mária, az orosz nő fönt, a pazar panzió porcelánokkal teleszórt folyosóján várt, és kísért a létráig. A félhomályos éttermen kellett keresztülmennem, süppedő perzsán, asztalkák között, a fal mentén húzódó nagy tálaló előtt, amelyen aranyló szalvétagyűrűk halma csillogott. Olyan panzió, ahol a vendég halk, elegáns rágcsálását meghallja a pincér a távoli konyhában, és azonnal készségesen indul, mihelyt az értelmezhetőség határain belül megváltozik a hang képlete.
De a létra rövid volt. A hosszúra nyúlt bokrok és fatörzsek között a falmagasság valódi mérete elveszett a szem elől. A kuka (a galériás ötlete volt) normális, európai szabvány, ám mégis úgy tűnt, csupán arasznyival toldotta meg létrámat. A kert apró tavában békalencse zöldellt, a kerékpárok macskaszemeiben fények villantak, fenyegetően emlékeztetve egy mentőautó villogójára. Halló, halló, kiáltott ablakából Mária, menjek vissza, tud egy másikat adni. A hoszszú létra a fürdőben, az ellenkező irányban, a tálaló előtti ajtón megközelíthető, most arra menjünk! A keskeny folyosón illatos falburkolat, a szőnyeg az eddigieknél is süppedősebb. Minden annyira élőnek hatott, akárha egy testben haladnék beljebb, valamiképpen megszűnve anyagnak lenni. Lélek voltam, pontosabban ösztön, amint egy testbe száll át; nem emberi test és nem emberi ösztön: asztrális sebességgel vonultam, hatodik ösztöneként annak a macskának, amely épp lehunyja szemét, és mozdulatlanságával kilép a világból, bármikor készen a villámsebes visszatérésre.
A galériás írni szeretett volna, és nem értette, mit akarok még azzal a hosszú létrával is, ő ír egész nap, azért van itt, hogy megtehesse, nem zavarhatom, mert a gondolatai mostanában szinte világítanak, olyan erősen sugározzák át a koponyáját, ha tehát nem írja ki őket, akkor, mivel az írás neki olyan, mint a nehézvíz, az ő feje felrobban.
Máriának nem volt még regénye, hiába is fohászkodott pilláit lehunyva, vajha akad-e vállalkozó, aki azt megírná. A fürdőkádba gőzölgő víz csorgott a csapból, elzárta, miután beléptünk. Hófehér habok a víz tetején. A panzióban most senki, ilyenkor van ideje, megfürdik. Már-már a kádba lépett, amikor látta, rövid a létrám, és nehogy leessek, kikiáltott. A gőztől bepárásodott a szemüvegem, lekaptam, kezembe nyomott egy szemüvegtörlőt, nagyon puha és illatos anyagú, nem mertem lepillantani, nehogy elpiruljak... Az orosz szó úgy pergett a habokra, mintha miniatűr madarak csőre csipkedné a morzsát az ablakpárkányról, aztán csak a sóhajok maradtak, s azoktól imbolyogtak a taréjos habok. De ekkor már kint voltam a fürdőből, és másztam a létrán az ablak felé.
Egy másik nő szólt ki mellettem a falból; kihajolt ablakán, és lelkendezve kérdezte, hogy a telefonját jöttem megjavítani, vagyis örömén ne csodálkozzam, tudnom kell, hetek óta várja a szerelőket. Nem a telefon, mégsem a telefon? Akkor ő most visítozni fog, amin ne csodálkozzam, tudnom kell, hetek óta szobafogságra van kárhoztatva a szerelők miatt. De mégsem, ha nem a telefon, ő akkor is jóra számít most, úgy lebegek ott, mint egy angyal, örül nekem, mégsem visítozik.
A panzió neve Éden, alatta lakom. Mária sóhajtozott, aztán rákezdett egy dalra. Hangja kilibbent az ablakon, és betöltötte az udvar fölött a téglalap alakú eget. Semmi vágyakozás nem lüktetett már a hangjában, se fájdalom, se bánat, se honvágy, se keserűség. A dallam tökéletesen simult a hangok kirajzolta formába, az esztétikai szépség önmagáért való alkonyát teremtve meg, csakis azért, hogy gyönyörködhessen a fényeiben. Aztán visszaemelkedett a nap, és perzselő homok pergett üvegpohárba. Majd a lustán elnyúló akkordok hátára vetette magát, ott hullámzott a dallam. A zene megtisztulása, amikor újból szabad és isteni lesz, megszabadulva az emberi gyötrelmektől, amelyeket annyian bele akartak foglalni (Beethoven volt a zene megrontója, ahogy Thomas Mann-nak mondta Schönberg).
A létrám imbolyogni kezdett, rezgett a kuka, egyre megállíthatatlanabbul. Megmerevedtem, de a remegés nem marad abba, mintha valaki szántszándékkal le akarna rázni. Szemgolyóimat elfordítva, óvatosan lekémleltem, de senkit nem láttam, csak az alumíniumlábakat, a létra piros műanyagpapucsát, a sárgafedelű műanyagkukát ("nem papíralapú csomagolóanyagnak"). Honnan e remegés? Mitől forr alattam a kuka? Miért nem leplezi le magát valaki? Akkor gondoltam először a gonoszságra. Sötétzakós férfiak jelentek meg előttem, hárman-négyen, összekapaszkodnak, vállukat egymáshoz toldva, magukban fondorlatos cselvetéseket fontolgatva, vagy már túl a tervezgetésen, a tettek mezejére lépve pusztítanak. A galériás tekintete villant elém... Igen, ő lenti kamrájában, a sötétség mélyén, mert közben leoltotta a villanyt, hogy ne kelljen szembesülnie a létrát kukára illesztő bizonytalanságommal, idétlen bocsánatkéréseimmel, meg aztán nyugodtabban mesterkedhetett így. Hallottam lihegni, ott motoszkált alattam, hátul, a homály bugyraiban, a gonosz, vérszomjas kis állathangok vackán, ott dörzsölgette szénporos tenyerét és izzó tekintetű szemét. Miféle galériás?! Álgalériás! Micsoda formák a galériájában, talán ő tervezte, vagy ha nem, hát ő gyűjtötte egybe, árulkodó tárgyak, a diszharmónia anatómiája, csupa romlott forma, azaz formátlanság, amely alulról fertőz, akárha pokol felé mutatna tükröt. A lenti gonoszság alakítja az ég felé törő formákat, visszarántva, megtörve, megszakítva az ívet. A simaságból így lesz érdesség, az egyenesből görbe, a toronyból kupola. A zenéből így lesz kiáltás, vonyítás, jajhang, a suhanó nyílvesszőből így lesz csökött Smart, mi több Smart kabrió (fúj!).
Elkaptam az ablakpárkányt, mielőtt a kuka csattanva kidőlt volna a létra alól. Kapaszkodtam, és nem maradt erőm magamat fölhúzni. A nő mellettem a falban eszementen sírni kezdett, vonyított, mint egy szellőztető-ventilátor, a bukott angyalt látta bennem. Mária éneke zavartalanul áradt, belefeledkezve saját szépségébe. Az angyalok szárnysuhogásának tompa süketségében meg se hallaná, ha kiáltanék. A galériás pedig a sötétben kushad, és nem mutatkozik. Vagy már árkon-bokron túl volna? Nincs remény? Honnan is szerezhetnék e szűkülő térben annyi erőt, hogy magamat fölhúzzam az ablakig? Honnan sűrűsödne össze egy érintésnyi mozdulat, amely kihúzna a pácból?
Ebbe a történetbe csak egyféleképpen lehet belekezdeni: 1946. május 1. A nulla év utáni első esztendő. És így lehet folytatni: Margitsziget, valahol a Sportuszoda előtt. A területnek tehát van eleje, közepe és vége. Könnyen megközelíthető, de ez nem jelenti azt, hogy könnyen ki is keveredik innen az ember...
A partszegély fáinak tömött lombozatában gyülekezett a meleg, a Duna csupasz fekete gallyakat kotort fel hideg mélyéből. A sodraléktól szinte szürke volt a víz, de ezt csak közvetlen közelről, a hajókból lehetett látni, a parki padokról már nem.
A Sportuszoda épületét csak az találja meg, aki eltévedt, vagy az, akinek már megmutatták az utat. Történetünk főhőse, Unden Gábor, a BEAC úszóedzője maga talált rá arra az ösvényre, amit minden jel szerint csak ő használt.
Egy elvadult, sűrűn benőtt terepen hatolt keresztül. Beljebb papsajttelep hullámzott, rozsdálló drótcsonkok álltak ki a zöldből, méterről, méterre változtak a szagok. Gábor szerette ezt a várakozással teli, sejtelmes szakaszt, a modern uszodát, a lebegést a vízben, azt, amikor minden érzéke a létezését bizonyítja. Néha arra gondolt, hogy egy pisztáciaerdőkkel és szederfaültetvényekkel teli, mediterrán szigeten sétál, ahová elér a szomszédban lévő narancskert muzulmán illata.
A poros bokrok után egy befejezetlen építkezés cementszegélye volt látható. Kavargó, meleg tollakat pillantott meg az ösvény végén, aztán már tényleg a Sportuszoda jött, a modern eleganciájával, a sötétvörös, klinkertéglás, súlyos, tömbszerű homlokzatával, az üvegfalaival és a két hatalmas zászlótartójával.
- Jó napot, Frici bá! - köszönt a portásnak, aki épp rántott levest evett vajszínű lábasából.
- Csobbanunk egyet, Gabikám? - kérdezett vissza a portás a telehorkolt fülkéjéből.
- Így van, Frici bá, így van! - mosolygott Gábor.
Zsebre tette az öltözőszekrény kulcsát, majd addig vitte magával a mosolyát, amíg finoman össze nem koccantak háta mögött a lengőajtó szárnyai.
Vajon miért nem látja az öreg, hogy szinte azt sem tudom kimondani, hogy így van, Frici bá... Fogalmam sincs, hogy kell viselkedni egy ilyen helyzetben - mérgelődött, miközben az öltöző kövezetén azt figyelte, hogyan párolog el a talpnyoma, és hogyan mozdul meg a nyitott ablakok élein a por. Így üresen is olyannak tűnt az öltöző, mintha tele lett volna edzéshez készülő sportolókkal. Valahogy a falakba ivódott az izzadt testek és a szekrényben felejtett vizes törölközők szaga, az ablaktáblák közé rakott, apróra dörzsölt, poros Flóra szappanok pedig kimondottan büdösek voltak. Főleg akkor, amikor a nap sugarai is felfedezték maguknak.
Gábor, ha egyedül volt, akkor is úgy viselkedett, mintha figyelné valaki. Vagy valakik. Mintha filmre vennék minden mozdulatát. Maga elé képzelt egy riportert, ahogy ezt mondja neki: "Igen, most csak edzeni jöttem. Az a célom, hogy megjavítsam az Európa-csúcsomat. Az 57,8 másodpercet le akarom vinni 55,5 másodpercre...
És sokszor eszébe jut még a berlini olimpia? - tette fel magának a riporteri kérdést, és felidézte az éljenző berlinieket, a szomszédos nemzetek felvonulását az Olimpiai Stadionban, a tagolatlan lármát, a tizennyolcezer főre méretezett Schwimm uszoda nézőterét. Fejből emlékezett a pályabeosztásra. 1. Arai (Japán); 2. Yusa (Japán); 3. Lindegren (USA); 4. Fick (USA); 5. Fischer (Németország); 6. Taguchi (Japán); 7. Unden (Magyarország).
A rajt Fischernek sikerült a legjobban, de hamarosan Yusa vette át a vezetést. Elsőként Unden fordult 50 méternél, de Yusa ismét az élre állt. Unden egyre jobban megközelítette, de a másik szélső pályán, az egyesen úszó Arai is nagyon feljött. 85 méter után már ő vezetett. Ekkor kezdtek el kétségbeesetten hajrázni a japánok, de már nem érték be. 1. Unden (56,7 mp); 2. Yusa (57,9); 3. Arai (58,0).
Szenzációs győzelem volt - Gábor mindig grimaszolt egyet, ha erre gondolt. Amikor a fehér dobogókra gondolt, a kép káprázattá kuszálódott benne. Nem érzett semmit. Zavart volt, de főleg élettelen, mint a porcelánokkal teli tálalószekrény a Szelőczei nagymamánál. Azzal volt elfoglalva, hogyan kell viselkedni ilyenkor, és egyáltalán: mit kell akkor csinálni, ha az embernek érmet raknak a nyakába. Pedig már 1934-ben a magdeburgi Európa-bajnokságon 100 méter gyorson és a 4x200 méter gyorsváltóval is aranyat nyert. 1935-ben 57,8 másodperccel Európa-rekordot úszott 100 méteres gyorsúszásban, de még mindig nem tudta, hogyan viselkedjen. Arra összpontosított, hogy amikor felcsendült a magyar himnusz, ne tűnjön nagyképűnek, de ne tűnjön határozatlannak sem.
Mi lett volna - jutott eszébe, mikor a zuhanyzó alá állt -, ha nem nyer az olimpián, ha bejön a papírforma, és a japánok visznek el minden érmet. Nem, azt nem tudta volna elképzelni. Tény, hogy tele volt kisebbségi érzésekkel, de azt, hogy ne nyerne legalább két aranyat, azt teljességgel lehetetlennek tartotta. Elvégre évek óta erre készült. Bár néha eljátszott azzal a gondolattal is, hogy nem nyer, és azon csodálkozik legjobban, hogy nem sok különbséget lát a két érzés között...
A-variáció: nyer. Kilép a szálló ajtaján. "Nyertem! Nyertem!" - szuggerálja magába.
Az élmények még magukon viselték a frissességet. Látja, de nem jut el a tudatáig, hogy az út szélei belevesztek a széttaposott földbe, hogy a járdaszélen kavarognak a porszemek kúp alakú örvényei, hogy messziről is észreveszi az eldobott cigarettán a feliratot: Lucky Strike. De az emléket kísérő homályos érzés, valahogy minden mást kirekeszt a tudatából... Ny.e.r.t.e.m. Tessék örülni!
B-variáció: Nem nyert. Kilép a szálló ajtaján. "A kurva életbe, pedig csak egy hajszálon múlott! Nyerhettem volna, és ez a lényeg."
Az élmények magukon viselték a frissességet, látja, de nem jut el a tudatáig, hogy az út szélei belevesztek az összevissza taposott földbe, hogy a langyos járdaszélen kavarognak a porszemek kúp alakú örvényei, hogy ilyen messziről is észreveszi az eldobott cigarettán a feliratot: Lucky Strike. De az emléket kísérő homályos érzés valahogy minden mást kirekeszt a tudatából. N.e.m. ny.e.r.t.e.m.
Meglepődött, hogy milyen pontosan fel tudta idézni a tíz évvel azelőtti érzéseit, és arra gondolt, hogy egyszer még meg fogja őrjíteni az a képessége, hogy mindenre emlékszik. Mivel otthon felejtette a papucsát, gyorsan végiglépdelt a folyosón, majd a medence mellé érve hatalmas fejessel indított. A vízben néha olyan érzése támadt, mintha nem is történt volna meg a háború, mintha ki lehetne iktatni azt a néhány évet. Még akkor is, ha semmit nem tapasztalt meg a körülkerítésből és a 105 napig tartó ostromból...
Gábor 44 augusztusától 45 májusáig Dél-Afrikában dolgozott, mint úszóedző. Diplomata édesapjától valósággal kizsarolta az utat. "Ha nem kaptam lakást a szüleimtől, legalább abban segítsenek, hogy elmenjek pénzt keresni Dél-Afrikába" - terrorizálta apját. Fokvárosban élt, ott értesült arról, hogy szeptember végén már a trianoni határokat is átlépték az oroszok.
Napi négy óra edzést vállalt a British United nevű úszóegyletnél. Délutánonként sétálni indult, és egy idő után már az egész várost kiismerte. Kora esténként a Greenmarket tér padjain olvasgatott, vagy ismeretlenekkel állt le sakkozni, vagy elgyalogolt a maláj negyedbe. A Hildebrand étterembe járt ebédelni, mert ott tudtak gulyást főzni és töltött káposztát készíteni. Csak néha hagyta el a várost. Megnézte a Mankeland csimpánzrezervátumot, az Erikson gyémántközpontot, és egyszer fürdött az Indiai-óceánban is. Igazság szerint nagyon egyedül volt.
Közben 1944 novemberében édesapját, Unden Zoltánt, mint angol diplomatát számos "gyanús elemmel" a nyilasok elvitték Sopronkőhidára, majd autóbusszal visszahozták őket, és később besorozták a Szent László hadosztályba. Azóta csak annyit lehet tudni róla, hogy Salzburg mellett van angol hadifogságban. A hadosztályról számos legenda keringett Budapesten. A legerősebben az tartotta magát, hogy Szügyi Zoltán vezérőrnagy csapata angol segítséggel bevonul Magyarországra, és megszabadítja az országot az oroszoktól.
A Szent László hadosztály mítoszát az alapozta meg, hogy 1945 tavaszán, mikor az oroszok Berlin felé haladtak, a völgykatlanban lévő csapatot harcászati szempontból veszélytelennek tartván túlmentek rajtuk, így Szügyi "zergeutakon" kivezette katonáit a szovjet gyűrűből, és az angoloknak adta meg magát.
Gábor 1945. április 30-án érkezett meg Budapestre. Hetekbe telt, míg felfogta, mi történt. Barnák voltak a falcsonkok, barnák voltak a tanknyomok kemény agyaghurkái a Margitszigeten, barnák voltak az ablakok, a bokrok, barnák voltak a bódék, amiket a fák dajkáltak. Buda és Pest elveszette államfőjét, kormányát, az egyetlen megmaradt fennhatósághoz, Istenhez folyamodott. Mikor a rendőrök régi egyenruhájukban újra megjelentek az Oktogonon, voltak, akik tapsolni, míg mások sírni kezdtek örömükben.
A parkokból elmásztak a csigák, épületek tűntek el. Eltűnt a Margit körút és a Mechwart tér sarkán álló, hétemeletes Regent-ház, melynek romjai alatt 300 ember holtteste feküdt hónapokig, eltűnt a Horthy híd, eltűnt a Lánchíd, eltűnt a Ferenc József híd, eltűnt a Margit híd. Romokban álltak a Duna-parti szállodák. Hiába úszta meg a Kígyó téri, márványból készült Werbőczy-szobor az ostromot, Gábor hazaérkezésének másnapján, május elsején a munkásünnep záróakkordjaként a kommunisták drótkötelet tettek a szobor nyakára és ledöntötték, mintegy az "úri rend" bukását szimbolizálva.
Giliszták kúsztak elő réseikből és kikandikáltak a körút tört járdái közül. Mindenki szégyenlősen nézett maga elé, még a pocsolyák is szégyenlősen a fű közé bújtak. Az utcákat autóroncsok és háztörmelékek torlaszolták el, a megmaradt autók cikcakkban kanyarogtak az utakon. A város ostroma a zálogházakban pusztította el a Batthyány-, Zichy-, Inkey-műtárgyakat, festményeket.
Gábor csak arra tudott gondolni, hogy megúszta ezt az egészet, hogy megúszta az édesanyja, hogy él az apja is.
1946 olyan volt, mintha nem is lett volna. Mintha tovább folytatódott volna a nulla év. Egy átmeneti kor közepe, kezdete vagy vége. Az átmeneti korok vagy túl rövidek, vagy túl jelentéktelenek, de mégis önállóan lehet értelmezni őket - fogalmazta meg magában, mikor végigsétált hazaérkezése napján a Teréz körúton.
És mintha most is csak az olimpiára készült volna. Mintha azóta is úszna. És a tizennyolc éves fiúból közben huszonnyolc éves lett.
És csak úszott, és úszott, és mindenre figyelt. Figyelte azt a finom lendületet, ami az egyik mozdulatot a másikhoz rendeli, figyelte izmos karján a vízcseppeket. Közben visszatértek az álmai, hogy újra átéli a győzelmet, hogy újra sikeres lesz. De leginkább azt nevezné sikernek, ha meg tudna végre nyugodni, ha végre fel tudna nőni, ha túl tudná tenni magát a mély unalmon, ami szinte ködként gomolyog a feje körül, és beszorítja a közömbösségbe.
Sokszor eljátszott azzal a gondolattal, hogy nem is úszik, hanem valójában repül, hogy a semmibe tartja bele magát. De ilyenkor mindig jött valami kiábrándító mozzanat. Mellé ugrott egy gyerek, hirtelen egy csomó vizet nyelt, vagy a fürdőmester káromkodni kezdett valakivel.
Meg se szárította a haját, úgy lépett ki az uszodából. Egy köszönés, majd mosolyt váltott Frici bával, majd újra a földúton járt...
A 28 éves Gábor láthatóan a társadalom kiváltságos rétegéhez tartozott, előkelő volt a ruhája, a tartása, az is, ahogy megszólított valakit. Neve kezdőbetűit ott viselte arany cigarettatárcáján, így naponta ráeszmélt arra, hogy ki is ő, hogy hol a helye ebben a lüktető, romos, egykor szebb napokat látott fővárosban. Anthony Eden-öltözékén és a Chesterfield-felöltőjén messziről látszott, hogy disztingvált fiatalember közeleg. A jogász végzettségű, ám ügyvédként sosem dolgozó Gábor mindenre fel akart készülni. Naponta úszott egy-két órát, állandó készenlétben volt, mint egy kalandra kész ragadozó valahol Afrikában, pedig biztosra vette, hogy nem fognak bekövetkezni azok az események, amelyek megérdemelnék ezeket a komoly előkészületeket, legyenek azok a medencében, a könyvtárszobában vagy éppen a szabónál.
Mikor kiért a sűrűből, hirtelen jókedve támadt. Egy kék autóbusz a budai rakparton!
Majd neszezésre, kutyacsaholásra lett figyelmes. Ahol a fasor eltávolodott a felszórt úttól, észrevett egy alakot, egy minden jel szerint női alakot, aki azért állt meg, mert ismeretlen fajtájú bozontos kutyájának ahhoz támadt kedve, hogy lepisilje az egyik parki padot. Fiatal nőt pillantott meg, akinek bordó blézeres prémgallér volt a nyakában, és elegáns prémfityegővel ellátott Lichtman szandált viselt. Gábor nagyon meglepődött, hisz ezen a tavaszon még a nők is ócska férficipőket hordtak. Gábor végigmérte, mintha mértéket akart volna venni róla.
A legszebb nő volt, akit valaha látott. Kedvenc képregényében, a Dick Tracyben fedezett fel egy hasonlóan elegáns hölgyet még kamaszkorában. A fiatal nő gumilabdát dobott a kutyájának, ami elpattant a loncsos jószág elől, és begurult a bokorba.
A labda sárgán világított a lombok sötétjében. Gábor megigézve bámulta a fénylő gömböt. Megfordult a fejében, hogy kihozza, és majd cserébe azt kéri a lánytól, hogy teljesítse három kívánságát, de ekkor már a kutya benn volt a bozótosban. Pillanatok alatt kiugrott a gallyak közül, szájában a gumigolyóval.
A labda ekkor már nem fénylett. Gábor továbbment, nehogy észrevegye a lány, majd megigazította a még vizes, klórszagú alsónadrágját.
Ezek azok a pillanatok - futott át az agyán -, amikor az ember semmit nem fog fel a helyzet különlegességéből, csak homályos sejtései vannak, hogy most valami történt, de még történhetne valami, de aztán már nem történik semmi.
Gábor csak állt, és figyelte a húsz év körüli szőke nőt, majd óvatosan utána indult.
Majd át a Manci névre keresztelt, fellobogózott pontonhídon, ami most korántsem arról szólt, hogy Gábor könnyedén végiglépdelt az ingatag tákolmányon, nem, igazán nem. Most arról volt szó, hogy úgy kellett átjutnia a város másik oldalára, hogy a lánynak ne tűnjön fel, hogy követik. Meg is állapította: most még a napfényviszonyok is különösek. A zaj sajátosságai nem kottázhatók le pontosan, mégis megállapítható, hogy Pesten járunk. Mint minden nagyváros, Budapest is csupa rendhagyóság és csupa váltakozás volt, csupa úttörés és úttalanság volt, egyetlen nagy ritmikus lüktetés. Petőfi Sándor korában a szövőszékek zakatolása még fülsüketítő zaj volt, a János vitéz írója zavartan fülelt volna a Ganz gyárszirénáinak hangjára, de Gábornak ez a zaj csak a város alaphangjának egy árnyalatát jelentette. Hősünk ezekben a percekben jelentőséget tulajdonított a töredezetten ismétlődő zajoknak is, melyek most, így az erős fényben szinte elviselhetetlenek voltak.
Semmi sem tűnt annak, aminek látszott. Az, amit a parti pázsiton hempergő kutyának látott, az lehet, hogy csak egy halom szar volt vagy egy lombkupac vagy közönséges közüzemi szemét, amit az ostrom után nem takarítottak el.
Gábor azt játszotta, hogy tizennégy éves, és remekül elszórakoztatta legfőbb közönségét, saját magát. Eszébe jutott az a délelőtt, amikor rátört a gondolat, hogy ifjúsága kellős közepén megszűnt fiatalnak lenni. Nem valami konkrét élmény miatt, hanem azért, mert nem történt vele semmi. Az uszodán kívül lehetett volna bárhol... vendéglőkertben, moziban, salakmotorversenyen, női pankráción, bárhol, de ehelyett csak nyeli a vizet, és borzasztóan unja a teljesítményével való foglalatoskodást...
Úgy kétszáz méterre maradt le a titokzatos hölgytől, aki kiérvén a Jászai Mari térre, egyenesen ment tovább, a Vígszínház irányába. Olyan gyorsan suhant, mint egy gyík a barnára sült homokon. Amikor Gábor a térre ért, volt már valami a levegőben. Az emberek bár ugyanúgy közlekedtek, mint máskor, és a kocsik, a villamosok és a motorkerékpárosok is úgyszintén. Mégis: itt-ott talán szokatlan mozgás volt észlelhető, de eloszlott, mielőtt a megfigyelő nyugtázhatta volna. És mégis: mintha mindenen ott lett volna valami apró figyelmeztetés, melynek láthatatlan nyílhegye egy bizonyos irányba mutat. Ahogy sietősen lépkedett a lány felé, magán is ott érezte ezt a jelet.
Szinte minden ház előtt álltak tűzkövesek, biciklipumpát, gumibelsőt, petróleumot áruló, ködmönös asszonyok, kifordított katonai ruhákban posztoló borostás férfiak, földönfutóvá vált konteszek. Aki nem nézett szét, könnyen fölbukhatott a székely népművészeti tárgyakban, vagy fellökhette egy zsákot fuvarozó motorkerékpáros. A város kezdett magára találni, elindult a szórványos visszaszivárgás a városba, a szemetesek itt-ott megjelentek, a szerelők úgy-ahogy rendbe tették a vízvezetékeket, de még egy év után is gyanús színű lé csordogált a csapokból. Dollárért bármit lehetett kapni, nejlonharisnyát, narancsot, zseblámpaelemet, rövidhullámú, hordozható rádiót.
Gábor hirtelen megállt egy plakát előtt, mert azt hitte, politikai falragasz, de csak az alábbi szöveg volt rajta: Hisztizik a rádiója? Ripityára tört a rádiója? Majd mi megjavítjuk! Szent István körút 11. Morlin István műszerész.
Szerette volna, ha végre nem csak hallomásból értesül a Bakony brigád falragaszairól és akcióiról, hanem a két szemével látja, mit is írnak ezek a titokzatos fiatalok. Kíváncsi volt, hogy van-e egyáltalán szervezett ellenállás, érdekelte, hogy a fenébe ne érdekelte volna, hogy mennyi ideig maradnak itt a szovjetek, ahogy az egész ország ideges volt attól az ideiglenességtől, amit a háború utáni lassú rendezés hozott. Szívesen csinált volna valamit. Bármit. Fél évig dolgozott az újjáépítéseken, hordta a törmelékeket. Hallotta, hogy a Bakony brigád nevű, fiatal papnövendékekből álló szervezet olyan röpiratokat terjeszt, mely az oroszok elleni harcra szólítja fel a lakosságot.
"Íme kiáltok, íme üvöltök, halld meg kiáltásom, élő magyar! A magyar királyok, magyar szentek szelleme szól hozzátok! Hazánk rosszabb helyzetben van, mint a trianoni szerződés után. Most már nemcsak a visszacsatolt részek kerültek veszélybe, hanem egész nemzetünk. Ne álljatok szóba oroszokkal, ne üzleteljetek velük, ne segítsetek nekik! Még jelentkezünk! Bakony Brigád" Erről a röplapról egy barátja, a Hangya leventeotthonban tanároskodó Wimpfen Siegfried mesélt, azóta úgy mormolta magában, mint valami imádságot.
A 6-os villamost megelőzte egy orosz katonai terepjáró, majd mint a szélvész, elsuhant a Nyugati pályaudvar felé. A tömeg között korzózott néhány orosz katona is, akik messziről úgy tűntek, mintha mozgó krumpliszsákok lettek volna valami szovjet meséből. Egy kapualjból "igyí szjudá"-kiáltás csapott fel.
A lány bekukkantott a Libál és Matz szemüvegkészítő üzletbe, a Scholz töltőtolljavítóba, és egy készruhaáruházba is, de amikor minden egyes alkalommal kilépett az utcára, sietősre fogta. A kutya megállt, levizelt egy több hónapos sittkupacot, majd egy csalánbokrot. Hogy került egy csalánszár ide, a Honvéd utca sarkára? Ez megmagyarázhatatlan örömmel töltötte el Gábort, és ezt is a lány számlájára írta, majd bátrabban kezdte követni, lévén az ismeretlen egyszer sem nézett hátra. Ahogy a lány alakját bámulta, arra gondolt, hogy mindenki látja az arcán átsuhanó nyugtalanság foltjait, úgyhogy lassított egy kicsit. Megállt a Kis Riviéra virágos bolt előtt, amelyben gumicsizmákat is árultak, amikor a napfényverte üveg előtt belé nyilallt: szem elől tévesztette a lányt. Idegesen bámult előre, majd megpillantotta újra. Felgyorsította lépteit, és arra gondolt: végre történik valami... Mindig is attól félt, hogy nem lesznek történetei, csak úszik és úszik, és egyedül a vízzel kerül meghitt viszonyba.
A hölgy belép a Balaton 18. szám alá. Most mit tegyen? Itt lakik? A nagyanyját jött meglátogatni? Zabrálni jött? Mi van?
Gábor jegyzetelni kezdett.
Balaton utca 18., 1946. Május 1., délután 2. A lány 13 óra körül tartózkodott a szigeten. A kutyája ismeretlen fajtájú, "vidám pofájú", loncsos eb. Szőre piszkosfehér.
Átment a Teréz körút 34. alatti Capri bárba, ami arról volt híres, hogy itt lépett fel esténként a Déry-Jazz zenekar. Megivott egy feketét, majd kért egy vodkát is. Rágyújtott egy "robbantott" Lucky Strike-ra, amit csak akkor vett elő, ha egy jobb helyre ült be, vagy ha ünnepnap volt. Jókai úti lakásukba 1944. december 28-án robbant be egy akna, ami a porrá zúzta a nagy ruhásszekrényüket. A szekrényben található cukorkészletek beleragadtak a fehér tapétába, így a kutya napokig nyalogatta a falat. A felismerhetetlenségig szétmorzsolódtak a szekrényben tárolt cigaretták, a dohány elkeveredett a szekrényrom fűrészporával és a cukorral. Gábor ezekből sodorta a cigarettáját. Hozzátett még egy kis California dohányzamatot, és így már egész kellemes volt. Az édeskés szagra felfigyeltek a poharazók, hősünk zavarba jött, és azzal a gondolattal távozott, hogy gyorsan hazamegy, matyizik a lányra, és alszik egy nagyot.
Majd elmosolyodott, és megpróbálta összegezni az eseményeket. Adva van tehát egy gyönyörű nő, adva van egy személyleírás (kb. 170 cm magas, szőke, hullámos haj, valószínűleg kék szem, fehér bőr, finom szeplőkkel), és adva van egy ismeretlen fajtájú kutya, amely még az állatkertben is feltűnő lenne, (szürkésfehér szőr, hatalmas pofa, az eb kb. akkora, mint egy jól megtermett disznó).
Adva van egy cím: Balaton utca 18.
Mi legyen továbbá? Mit csináljon? Elhagyhatja-e a környéket? Menjen be a házba? Végül is ha a lánynak kutyája van, naponta többször is kiviszi sétáltatni, és minden jel szerint a szigetre, szóval naponta többször is találkozhat vele.
Hívja el moziba? A Rádiusban a Tarzan diadala megy, a főszereplő Johnny Weismüller és Csita, a csodamajom. Vagy nézzék meg a Walt Disney csodatrükkfilmjét a Pinocchiót a Scalában?
Nem, nem hívja el, viszont be kell nézzen a házba...
Benyitott. Az udvaron, a poroló alatti dáliabokor mellett hatalmas dunsztosüvegben kovászos uborkák pihentek. Előtte felszedett keramitkövek tornyosultnak, mögötte kis veteményes, borsó- és krumplisorok, salátaágyások, leomlott falrészek. Egy rézcsőben víz rezgett. Félkörbe futtatott rózsák mintegy zárójelbe tették a kertet. Majd egy parkszékre lett figyelmes a lépcsőfeljáró alatt, bizonyára a Margitszigetről lopták. Három lakásban ég a villany, a félhomályos szobák a szúnyoghálók miatt valamiféle zöldes visszfényben úsznak, olyan a látvány, mint amikor Gábor annak idején a kisdedóvó menzájára leskelődött be. Ugyanazok a fények.
Mikor első elemista volt, tehát hatéves, tehát nagyon kicsi, a tanítója átküldte a közeli kisdedóvóba poharakért, mert a helyes fogmosást akarta megtanítani az osztálynak. Belépett abba a házba, ahová két hete mint nagycsoportos járt. Alig ismert rá az épületre, a mászókákra. Az óvónők más dialektusban beszéltek, mintha az arcuk, a mosolyuk is megváltozott volna, és Gábort is alig akarták megismerni. Úgy érezte, hogy nem is gyerek, hanem egy aggastyán... Ennek az érzésnek számos változatát cipelte magával, akkor törtek elő, amikor az egymást váltó emlékekben valahol hurok képződött. Most pedig: egyszerre érezte magát hatévesnek, huszonnyolcnak és egy vénembernek is.
Be fogok menni a lakásába! - döntötte el a Balaton utcai ház levélszekrényei előtt. Ha kell, akkor mint bogárirtó, ha kell, mint rendőr, ha kell, mint orosz katona, aki csak éppen arra járt... Mindent tudni akarok a lányról! Nem, legjobb az lesz, ha albérlőként költözök a házba! Nem. Az lehetetlen. A város tele szétbombázott épületekkel, van, hogy egy lakásban több család nyomorog. Albérlet kizárva.
De a ház találatot kapott, az egyik szint ki is van égve, biztos, hogy ki tudok alakítani valami kis zugot, valami megfigyelőállást.
Eddig úgy nézett ki, hogy Gábor legnagyobb kalandja élete első élményének kinyomozása lesz. Az első, foltokban meglévő emlékképeit szerette volna rekonstruálni. Azt gondolta, hogy ha boldog volt ez a bizonyos emlék, akkor ez az élmény a boldogságminta, amely kiinduló pontja lehet annak a kérdésnek, hogy egy adott pillanatban boldog-e. Ez a tiszta érzés lesz a viszonyítási alap, ez lesz az a tiszta érzés, amelyet az esetleges méréseknél elő fog hívni.
Gábor úgy gondolta, hogy a legnagyobb titok az első rögzített emlékben lehet.
Az emlékezés megannyi lehetőségébe merülve az emlékezés csúcsteljesítménye érdekelte: az első élmény pontos rekonstrukciója.
Ennyit sikerült feltárni: 1920 nyara, Zamárdi. Sárcsíkos bokrok egy vízpart mellett, a part tele füves hordaléklombokkal, a parti kövek csúcsai olyan szárazak, mintha sivatagban lennének, viszont a sziklák alját átitta a víz. A kövek finoman megmoccannak, amikor egy-egy hullám eléri őket. A kövek között habos tócsák képződnek, mintha önálló életet élnének, azaz nem lennének részei a Balatonnak. Bentebb a vízben, pár száz méterre a parttól a koromsötét tófenéken ősidők óta mozdulatlan. Ugyanaz a víztömeg; ott még megmaradt valami a kezdetekből.
Gábor bemegy a vízbe, azt hiszi, követi az apja, de nem. Hátra sem néz, biztos benne, hogy ott van mellette. És hirtelen rájön: az egész Balatonban csak ő fürdik, illetve vitorlásokat lehet látni a távolból. Egy idő után már nem mozdul. Vár, mikor jönnek érte. Szemben áll a viharral... Csak ő van a vízben? Hová tűntek a partról a strandolók? Ebben a nagy egyedüllétben is végtelen biztonságban érzi magát...
Ha esetleg tudott volna olvasni, a vitorlákról kibetűz valamit, ami továbbviszi a megoldáshoz: Titkon remélte, hogy valaki filmre vette azt a szétégett nyári délutánt, és hogy egyszer majd megnézheti a felvételt, és végre lezárhatja az "eredetkutatását". Mindent megadott volna érte.
Óvatosan becsukta a Balaton utcai ház ajtaját, és félvén, hogy máris túl sokat időzött itt, sietősre vette lépteit. Szombat van, jutott eszébe a villamosan összezsúfolódott kosaras és hátizsákos emberekről, és arra gondolt, hogy miért érdekli őt ez a lány ennyire, mikor alapvetően lenézi a nőket, ahogy családjában az összes férfi lenézi az asszonyokat. Igaz, köztük sok a hivatásos katona. A teljesítmény mindig is jobban érdekelte, mint a szépség. Mindig is jobban tetszettek neki azok az úszónők, akik nyertek, mint azok, akik csinosak voltak. A férfiak tudatosan élnek, a nők tudatlanul. A nőknek nincs logikájuk, nincs erkölcsük, nincs énjük. Azoknak a nőknek, akikkel eddig összehozta a sors, legalábbis nem volt. A nőnek addig terjed a létezése ameddig a férfiak nemisége. Egyetlen nő volt eddig, akit valójában tisztelt, és ő az anyja volt. A nők számára is adva van a nyelv adománya, de nem a beszédé, hisz a nő csak csacsog, nem beszél, viszont a csacsogás eltakarja a lényeget. De ez a lány biztos, hogy nem csacsog, ez a lány kivétel. Igaz, még nem hallotta beszélni.
Gábor még mindig a mamájával élt egy Jókai utcai lakásban, közel az Oktogonhoz, amit most több mint egy éve nem hívtak Mussolini térnek. A család a hatodik kerületi lakásukba költözött, mert a várnegyedben lévő házukat bombatalálat érte, az Úri utcát a front feldúlta, a lakásból mindent ellopkodtak. Édesanyja kénytelen volt munkát vállalni. A háború után rajzot tanított a Bajza utcai iskolában, és mesekönyveket illusztrált. Undenné egy tekintélyes férfi felesége és egy egészséges, szépreményű fiatalember gyengéden szerető édesanyja volt. Az "igaz", a "szép" és a "tisztesség" szavak olyan gyakran és olyan természetességgel hagyták el az ajkait, ahogy más azt mondja, hogy "jó reggelt" vagy hogy "szép időnk van". A művészettörténetet tanult asszony közel járt az ötvenhez, de olyan sugárzóan szép, elegáns nő volt, hogy szinte minden férfinak eszébe juttatta az érzékiség mélybirodalmát, amihez plusz impulzusokat adott az a tény, hogy a vöröses hajú, zöld szemű Undenné elsősorban anya volt. Lénye naponta telt meg tisztességes törekvésekkel, támogatta a hadi árvákat, és pironkodott a fia miatt, aki nem egy esetben - kihasználva a család diplomáciai kapcsolatait - kitért hazája nagy kihívásai elől, úgy mint a háborúk, közmunkák vagy a közjó közvetettebb úton való segítése.
Az ebéd héjában főzött krumpli volt, újhagymával. Langyos zsírba lehetett mártogatni.
- Ugye, kisfiam, így, hogy szalonna sült tegnap a zsírban, még finomabb...
- Hmmm, az biztos! Az a titka, hogy meleg és friss legyen a zsír - mondta Gábor a krumplit pucoló késsel babrálva.
- És milyen volt az uszodában?
- Semmi különös. Alig voltak. Fura, hogy mennyi ember vág át a szigeten, de az uszoda környékén még véletlenül sincs senki.
A Sportuszodába korábban is csak a sportolók jártak, nyilván azt gondolják, hogy még nem nyitott ki - fejtegette az anyja, majd megkérdezte hogy elkezdték-e már a versenymedence renoválását. Gábor örömmel számolt be arról, hogy azt hallotta, hogy még idén megjavítják a nagymedence vízvezetékét. Hősünk, miközben felszeletelt egy hatalmas lilahagymát, váratlanul megkérdezte az anyját, hogy vajon mi történt tíz éve a 18. születésnapján, mert nem emlékszik rá. Az anyja meglepődött a kérdésen, majd gondolkodni kezdett, de csak annyit sikerült felidéznie, hogy abban az évben volt az olimpia, és hogy Gábor rengeteget edzett, majd egy finom mosoly formálódott az arcán, és megkérdezte a fiától, hogy nem akkor volt-e, amikor azt kérte Gábor, hogy csak a szűk család ünnepeljen vele, mert hogy ő mennyire utálja az ilyen rendezvényeket.
Gábor grimaszolt egyet, majd megjegyezte, hogy valami dereng neki, és hogy milyen furcsának tartja, hogy ő, aki szinte mindenre emlékszik, nem tudja felidézni a felnőtté válásának ünnepét, hogy csak annyi dereng neki, hogy szüleivel az olimpiáról beszélgethettek és hogy milyen ideges volt. Az anyjának eszébe jutott, hogy akkor kapta szeme fénye a Wimpassing úszónadrágját és a sporttáskáját, majd az erősen hunyorgó Gábort figyelmeztette, hogy egyen, mert kihűl a zsír.
Gábor másnap este is tett egy sétát a Balaton utca környékén, de most nem nézett be a házba. A város csendes volt, a házak pedig szürkék, akár az éhség. Kisétált a szigetre, de ott sem futott össze a lánnyal. Mivel biztosra vette, hogy nem találkozik vele, nem is keseredett el. Sőt egy hirtelen támadt ötlettől vezérelve fejébe vette, hogy éjszakai fürdőzést rendez magának, és átúszik a nyáriasan sekély Dunán, a Lánchíd roncsai felett.
Kamaszkori naplójában található egy rész arról, hogy gyerekkorában milyen erősen élt benne a vágy, hogy felfedezzen egy tengerbe süllyedt ókori várost, hogy átússzon a főtere fölött, hogy megpillantson egy mozaikot valami ház homlokzatán, hogy az a mozaik pedig valahonnan ismerős legyen. Mondjuk, a szülei nászajándékba kapott leveses tálján látható motívum legyen rajta.
Gábor a partra érvén hezitálni kezdett, hogy jó ötlet-e fürdőzés, de aztán nem bírt ellenállni a Dunának. Még másfél éve halálbüntetés járt azért, ha valaki rámerészkedett az aláaknázott hídra, most, hogy már nincs a híd, nincs tilalom sem.
Gyerekkora óta vonzotta a víz. A "Napló 1930"-ban van egy bejegyzése a vízről.
"A víz a Föld és az Ég közötti átmeneti anyag. A vízből át lehet járni egy másik világba. Az úszás valójában kárpótol két be nem teljesült álomért: az egyik, hogy repüljek, hisz a vízben végül is lebegek. Ha teljesen átlátszó lenne a víz, mint normális állapotában, akkor messziről úgy tűnne, hogy repülök. A másik álom pedig a láthatatlanság. Ha a víz felvenné a környezete színeit, és hát a vízben tükröződik a környezet, akkor végül is el lehet benne tűnni, azaz a víz olyan, mint egy láthatatlanná tevő hatalmas köpeny."
Gyerekkorában minden tócsát önálló világnak gondolt, melyeknek az adott "tócsaországra" jellemző időjárásuk és feladatuk van a világ dolgait illetően.
Levetkőzött. Egy kő alá rakta ruháit, majd belelépett a vízbe. A part közelében olyan volt a víz, mintha összefüggő szappanlé borította volna.
Biztosra vette, hogy a meder alján még ott vannak a holttestek, a sráfkocsik, az autók, a tankok vagy a 44 őszén Lübeckből érkezett különleges búvár-robbantó század valami titokzatos, új műszere, amit legfeljebb 30 év múlva hasznosítanak majd egy tiszai híd építésénél. Óvatosan úszott, így csak lapos fodrokat vetett a víz. A sodrás egyre inkább a Kossuth híd felé vitte, ezért úgy döntött, hogy az új híd alatt úszik majd vissza. Csak a sirályok hahotája idegesítette kissé, de nem csalódott az élményben. Valóban olyan volt, mintha egy elsüllyedt város fölött úszna. Ezzel a fürdőzéssel ünnepelte meg, hogy megpillantotta tegnap délután a lányt.
Olyan érzés kerítette hatalmába, mint amikor beletartja magát a semmibe... Eszébe jutott, amit barátja, Dietzl Laci mesélt neki a lánchídi átkelésről.
Dietzl 1945. január 17-én kimerészkedett a Lánchídhoz, mert az a hír járta a városban, hogy ha átérnek a védők, felrobbantják a hidat. Olyan nagy volt a tumultus, akkora volt a pergőtűz, hogy jobbnak látta, ha az égő szállodasornál inkább kiverekedi magát a tömegből, és megpróbál rejtekutakon hazajutni, ami felért akkor egy halálos ítélettel, hisz a szűk, kanyargós utcákon nem volt meghatározható a frontvonal. A hullámos hó tele volt hernyótalpnyommal és benzinestócsákkal. Árupadok és lódögök az Erzsébet téren. Itt még a hónak is lőportfüstszaga volt. Aznap éjszaka Dietzl felhívta egyik barátját, Wimpfen Ottót, aki átjutott Budára. A fiú arról számolt be, hogy még tart az áradat, több százan haltak meg a pergőtűzben, de a tömeg mit sem törődve a golyózáporral, rohant át a hatalmas lyukakkal teli hídon.
Dietzl az iszonyat mellett az ügy fontosságától, világraszóló jelentőségétől volt elsősorban izgalmi állapotban. Másnap már nem mert kimerészkedni a rakpartra, pedig azt tervezte, hogy addig fogja nézni kedvenc hídját, amíg áll. Biztosra vette, hogy soha többé nem lesz már Lánchíd. Reggel hét körül robbantották fel - többek állítása szerint még teli volt menekülőkkel.
Micsoda öröm! Budapest megkapta a Stadt der heldenhaften Durchhaltens címet, azaz a hősi kitartás városa elismerést.
Gábor nem akart a másfél évvel ezelőtti tragédiára gondolni, ő most elő akarta készíteni magát arra a különös boldogságra, amit szerinte már évek óta megérdemelt.
A sodrás pár perc múlva a Kossuth híd pilléreihez lökte. A híd alatt kiúszott, majd a rakparton visszafutott a ruháihoz. Szerencséje volt, mert a korzó környékén járőröző oroszok minden teketóriázás nélkül lelőhették volna. Kiért a partra, és ahogy száradni kezdett, úgy érezte, mintha valami páncélzat nőne a bőrére. Végignézett a romos szállodasoron: egyedül a fák épek. Minden más: rom. Az elhagyatottság szaga vette körül a várost. Szégyellte magát. Szégyellte, hogy nem volt katona, szégyellte magát, mert kikönyörögte az apjától, hogy intézze el a felmentését.
Már éppen öltözködött, amikor hatalmas morajjal elhúzott egy német motorcsónak a híd roncsai között, amelyben orosz katonák tartózkodtak. Honnan is lenne motorcsónakjuk ezeknek az állati létezés szintjén élő tatároknak? Jobbnak látta, ha elbújik egy lécbódé mögé.
Ez a német csónak olyan szokatlan volt itt, mint amikor harmincegyben, az Erzsébet híd felett méltóságteljesen elrepült egy Zeppelin. Mivel az újságok jó előre megírták, hogy egy világraszóló látványosság repül majd el a város felett, Gábor kiment apjával a partra, és szinte földbe gyökerezett a lába, mikor a hatalmas monstrum elindult a Rákóczi út felé, árnyékot vetve a bérházakra. Aki alatta állt, azt érezte, hogy az egész eget eltakarták. A háborút és a harmincas éveket is szörnyen messze érezte magától. Hiába éktelenkednek itt a romok, hiába bujkálnak még mindig SS-ek a városban, valahogy olyan távolinak tűnt az egész korszak, mintha nem is lett volna. Mintha nem lett volna múltja. Mint amikor elsős elemista lett, és visszament fogmosó pohárért az óvodájába. Pár napja volt csak iskolás, de olyan érzése volt, mintha a kisdedóvóba nem is ő járt volna, hanem valaki más, aki nagyon hasonlít rá. Az ő élete csak most kezdődik.
Úgy tűnt, mintha az elmúlt néhány év nem is létezett volna. Ehhez képest épp az előbb szelte át a vizet egy futurisztikus hatású német motorcsónak. Ez a kor, ami most kezdődik, egyáltalán valaminek a kezdete, vagy a kezdet még csak ezután jön? Gábor azon kezdett gondolkodni, miközben a csónak által felzavart piszkos vizet nézte, hogy milyen hajók szelték a vizeket a Nyugatrómai Birodalom bukása és a caravellák megjelenése előtti korszakban, azaz majdnem ezer éven át. Mert a viking hajók csak pár száz évig lehettek meghatározóak.
Mire felemelte a tekintetét, a jármű már a sziget mellett hasított el, a megroggyant hullámok pedig belesimultak az unottan sodródó Dunába.
Felmegyünk Pestre, mert ott lakik a faterom nagybátyja, a Pityu bácsi és a Pityu bácsi mondta, hogy megmutatja nekünk a metrót, ha felmegyünk, mert ott Pesten minden van, ami meg nincs, az majd lesz. Fogunk csak bámulni, mondta a Pityu bácsi, különösen az anyám, mert neki ugye az is olyan nagy szám, hogy zebra van a Corvin előtt. Különben lehet, hogy föl se mer majd szállni, még a mozgólépcsőre se. Márpedig - emelte meg a hangját a Pityu bácsi -, aki nem száll föl a mozgólépcsőre, az nem ülhet föl a metróra, mert a metróhoz csak mozgólépcsővel lehet odajutni. Ez olyan, mármint a mozgólépcső meg a metró, mint az ásó és a kapa. Hogyhogy - kérdezte az anyám. - Nem lehet őket elválasztani - mondta a Pityu bácsi, aztán nevetett, mert elképzelte, hogy az anyám mit össze fog idétlenkedni a Blahán, a mozgólépcső tetején, nem mer majd rálépni, föltartja ott az embereket, jönnek aktatáskával meg ridiküllel és beleakadnak az anyámba, az anyám persze csak áll, és próbálgatja a cipőjét rátenni a lépcsőre, de ahogy hozzáér, rögtön visszakapja, az emberek lökdösik, hogy lépjen már, itt, Pesten erre senki nem ér rá. Vidéken biztosan áll az idő, ott lehet szarakodni, mert csak az esőt várják, ha nem jön, akkor meg ülnek, és lesnek bele a levegőbe vagy a disznóólba, hogy hízik-e a malac. Az anyám tiszta vörös lesz, még a kendője is - magyarázta vidáman a Pityu bácsi, és ránevetett a fateromra, a faterom is nevetett, az anyám arca piros volt, mint a mozgólépcsőn, csak nem álltak mögötte a pestiek, igaz, ő úgy érezte, hogy ott tolonganak mindahányan, arrébb is állt a kamraajtóban, kiállt a fény útjából, ami most a Pityu bácsira reflektorozott, aki a kolbászokat pakolta befelé a táskájába, mert a faterom adott neki, hogy legyen, egy egész szálat, egy másikat meg csak úgy lendületből csúsztatott a táskájába. Jól jön az majd Pesten - mondta a faterom, hogy elterelje a Pityu bácsi figyelmét arról, hogy véletlenül két szálat tett el. - Ti is ehettek belőle, ha följöttök a metrót megnézni. Elfogy az addig - mondta a faterom, a Pityu bácsi meg, hogy akkor még egy fél szálat eltenne. És becsúsztatta a harmadikat is a táskába.
- Hát ez a metró - mondta az anyám két héttel később Pesten a Pityu bácsinak -, nagy dolog. Azért ezt nem gondolta volna, hogy a föld alatt lehet vonatozni. A Pityu bácsi megemelte az ajkát: - Nagy - mondta, s hogy ő mindennap utazhat vele, ha akar, meg különben kell is, mert másképpen nem érne be a munkahelyére, a Ganzmávagba, ahol egyébként művezető, mert ugye eddig egy óra tizenöt percet utazott, most viszont csak ötvenötöt.
- Ötvenötöt? - kérdezte az anyám.
- Annyit - mondta a Pityu bácsi -, pont annyit. Szoktam mérni órával - felhúzta a kezén az ingét, és rápillantott az órájára, rugós ezüst fémszíja volt, a faterom rápillantott, hogy milyen.
- Oda-vissza? - kérdezte az anyám, mármint hogy összesen annyit-e, erre a Pityu bácsi elmosolyodott a szája bal sarka kicsit fölszaladt büszkén:
- Oda is, meg vissza is.
Az anyám nem merte azt mondani, hogy sok, csak a szeme nyílt kicsit nagyobbra, aztán visszazárta akarattal. Egy műbőr puffon ült ott a lakásban, ahol a Pityu bácsiék laktak az Árpád híd mellett, egy forgalmas kereszteződésben. Nem volt nagy lakás, kb. negyvenöt négyzetméter, s a nagyszoba is, ahol voltunk, tulajdonképpen csak a kisszobához képest volt nagy, ahol a Pityu bácsi fia lakott, de minden volt benne.
- Látod - mondta a Pityu bácsi a fateromnak - tapéta...
- Az igen - mondta a faterom.
- És az mért jó? - kérdezte az anyám.
- Mert nem kell festeni - vágta rá a Pityu bácsi.
- Az már igaz - mondta a faterom, aki rögtön értette, hogy az ilyen korszerű dolgoknak fontos funkciója van az emberiség fejlődésében, amiben mindig is hitt, és ő magát, mármint a faterom önmagát sokkal fejlettebbnek érzete, mint a nagyfateromat, aki még a porszívóról sem tudja, hogy mi a fasznak van, nem beszélve a hűtőszekrényről, amit eleve idióta dolognak tartott, de a Pityu bácsit a faterom még önmagánál is fejlettebbnek tartotta, amit például ez a tapétaügy is bizonyít. Az már igaz, nem kell - mondta megint nyomatékosan.
- És ha koszos lesz? - kérdezte az anyám.
A Pityu bácsi nem értette:
- Hogyhogy koszos? - kérdezett vissza
- Csak úgy koszos - mondta az anyám.
- Ja - vágta rá a Pityu bácsi -, ez tapéta, csak úgy nem lesz koszos.
- Nem? - kérdezte az anyám értetlenkedve.
- Nem, vagy nem érted, mit mond a Pityu - mondta most a faterom.
- És te mi leszel? - kérdezte a Pityu bácsi, és a szavak közben olyan barátian dirr-durr: megverdeste a vállam, ami azt jelentette, hogy nagyon szeret engem a Pityu bácsi, és a haverjának tart, mert itt, Pesten nem úgy vannak a fölnőttek meg a gyerekek, hogy magázódnak például, csak mint a haverok: szia öreg - ezt mondják egymásnak, ha találkoznak, meg helló fater, ilyeneket, nem hogy édesapám.
- Zenész - mondtam.
- Zenész? - kérdezett vissza. - Nappal a munka, este meg a lagziba mehet a magyar nóta.
- Nem.
Gondoltam, mondom még, hogy olyan, mint a Dzsimi Hendriksz, de féltem, azt mondja, rosszul ejtem a nevét, vagy olyan nincs, biztosan a Tom Dzsonszra gondolok. Maradtam a nemnél, hogy nem olyan.
- Pedig az jó - mondta, és megint a vállamra csapott. Éppen oda, ahol az oltások voltak, de az nem fájt, annyira régen kaptam, csak eszembe jutott, hogy akkor is odacsapott volna, amikor kaptam, s hogy milyen jó, hogy nem akkor jöttünk.
- Majd egyetemre megy, ha a gimnáziumot... - mondta a faterom.
- Ja, ha a gimnáziumot - mondta erre a Pityu bácsi.
- Az unokabátyja is...
- Mi van vele? - kérdezte a Pityu bácsi.
- Egyetemen tanít.
- Egyetemen? - kérdezte és kigúvasztotta a szemét, hogy az aztán lehetetlen, hogy az anyám testvére egyetemen tanítson, olyan nincsen.
- Igen - mondta a faterom -, a kertészetin.
- Ja, a kertészetin, az más, azt még el lehet képzelni - mondta a Pityu bácsi
- Különben jó helyen lakunk, ugye? - kérdezte és keresztbe vetette a lábát, a lábfeje hozzáért a sötétítőfüggönyhöz, aztán a falhoz is egy kissé, mármint a tapétához, de nem lett piszkos, csak egy kis fekete csík maradt ott. Szóval hozzáért, mert annyira közel volt az egyik fal a másikhoz, hogy éppen az a fotel fért el, amiben a Pityu bácsi ült, meg mellette az, amiben a faterom ült, meg hátul egy modern kivitelezésű szekrénysor. Első osztályú, mondta korábban a Pityu bácsi, hazafelé menet meg a faterom, hogy az egész szar farostból van. Ringtunk a vajsárga Zsiguliban, s a faterom csak annyit mondott, hogy farost az egész. - Az - nyomta meg az anyám, s hogy különben a faterom nem akar-e az órájára olyan fémszíjat, mint a Pityu bácsinak van. - Nem - mondta a faterom. - Mért? - kérdezte az anyám. - Mert becsípi az ember kezén a szőröket.
- Jó helyen lakunk, nem? - kérdezte megint a Pityu bácsi, hogy mondja azt a faterom vagy legalább az anyám, hogy igen. Mire a faterom tényleg rábólintott, hogy nagyon jó hely, mert itt van ugye a villamos például (és valóban volt ott villamos, kettő is), meg hogy itt jár még egy csomó busz is, most a számaira nem emlékezett, de biztosan mindenhová elvisz, aztán az is jó, hogy ez ilyen központi hely, hogy pont ennél a fontos kereszteződésnél, ugye, ezt mindenki megtalálja, nem olyan, mint azok a kis mellékutcák például Budán a Szabadság-hegyen.
- Hát nem - mondta a Pityu bácsi -, ez azért mégiscsak Angyalföld.
- Jól hangzik még a neve is - mondta az anyám, mire a Pityu bácsi, hogy ennél általában százszor rosszabb helyek vannak. S ő végül is nagyon jól járt, hogy ilyen jó helyen kapott lakást, az emberek többnyire nem járnak ennyire jól. Az anyám csak hogy nem rossz-e ekkora nagy házban lakni, meg hogy annyira közel vannak a másikok, ez neki szokatlan. Erre a Pityu bácsi, hogy ezt nem csodálja, ez ettől város különben, ezt persze az anyámnak megszokni már nem is lehet, pedig ebben pont ez a jó, hogy így be vannak pakolva az emberek egy házba, de harmincöt fölött, amennyi az anyám múlt, ezt már nem lehet megszokni, megszeretni meg pláne nem.
Akkor nyeltem egyet, hogy mégis előhozakodok a vécével, most már nincs mese. Lenyomtam két nagy pohár jaffaszörpöt. Egyet mert szomjas voltam, egyet meg mert nem sajnálták tőlem. Mondta a Pityu bácsi, hogy annyit iszok, amennyit akarok, és látja, ízlik, úgyhogy töltött rögtön egy másik pohárral, s hogy nosza, ne legyek szégyellős, hajtsam csak föl. És fölhajtottam, de már egy kicsit akkor is kellett, amikor érkeztünk. Erre a Pityu bácsi, hogy csak menjél, gyerek, itt mindenki azt csinál, amit akar, nem kell megtartani az ilyen vendéges dolgokat, érezd magad otthon, mondta, s hogy megtalálom, csak menjek ki a szobából egyenesen. Először a konyhába nyitottam be, aztán egy kis kamrába és harmadszorra valóban a vécébe, ami nagyon praktikus volt, mert egyben fürdőszoba is. Szóval az ember itt több dolgot csinálhat, például fürödhet, mosakodhat, moshat, meg még a vécés dolgok is. Nagyon praktikus hely volt a lakásban. A villanyt tapogattam, és nem volt. Maszatoltam a kezemmel a falon a félhomályban, de sehol a kapcsoló. Persze az ajtót nem mertem nyitva hagyni, mert attól féltem, mindenki hallja, hogy csorog, és úgy kell visszamenni, hogy ismeri pl. a Pityu bácsi az én csorgásomat, erre gondoltam, és tiszta piros lett az arcom, aztán berántottam magam mögött az ajtót. Vaksötét. Újra kinyitottam. Ott a vécé. Föl akartam hajtani az ülőkét. Hátul egy cső miatt mindig visszaesett. Hogy kell itt csinálni? Gondolkodtam. A lábammal megtámasztottam az ülőkét, behúztam az ajtót, és féloldalasan elkezdtem belecélozni abba az irányba, ahol a kagylót véltem. De már annyira kellett, hogy a sugárméret a maga módján ívelt bele a sötét levegőbe, és hallottam, hogy először a csésze szélén, éreztem is, hogy frecseg, aztán mélyebbre, a vécé mögé lövellt. Résnyire nyitottam az ajtót. Ott volt egy tócsa a vécé körül. Gondoltam, hátha más se látja a sötétben és kiosontam.
A Pityu bácsi éppen azt mondta, hogy milyen kellemesek a szomszédok. Például jobbra egy főorvos lakik. Nagyon finom ember, kezitcsókolomot köszön a feleségének. - Ez azért Budapest - mondta a fateromnak, és megbökte a vállát, a faterom meg hogy most már menni kell, előttünk még a hazaút, három óra, és tényleg nem akar gyorsan hajtani, az rettenetes volna, ha valami baleset, éppen a Pityu bácsiéktól hazafelé. Attól féltem, hogy az anyám előjön, hogy indulás előtt elmenne vécére, de nem, mintha már percet sem bírhatnának maradni, máris az előszobában voltak és a lépcsőházban, aztán a kocsiban s hogy mennyire nagy dolog a metró - mondta anyám, aztán mogyorót pucolt a kocsiban nekem meg a fateromnak. Beletette a faterom szájába az apró szemcséket, a faterom meg rágta, s hogy a metró igen, és hogy kösz - mármint a mogyorót.
Másnap - gondoltam - elmondom a haveromnak, hogy milyenek a pesti rokonok, hogy egy olyan lakásban laknak, ahol át lehet fingani a falom a főorvosékhoz, meg akkora a zaj, hogy szájról kell olvasni, ha az ember beszélgetni akar. Hogy kurva szar hely metróval együtt, és azt nem hiszem, hogy mondjuk Nyujorkban is ilyen lenne egy lakás, azt meg pláne nem, hogy olyan fickók laknak ott, mint a faterom unokatestvére, akinek a Korda György a rokendroll, és élőben legfeljebb a Zárai-Vámosit hallotta, aki olyan buzi esztrádot énekel, s csak annyi érdekesség van benne, hogy egyszerre van férfi-, meg női hangja. De nem ezt mondtam, hanem hogy tapétás. - Mi az? - kérdezte a haverom.
- Hogy olyan papír van a falon. Mintás.
- Mintás?
- Igen - mondtam, a haverom nem szólt semmit. Valamit gondolt, hogy milyen az a mintás, én is hallgattam, nem akartam elrontani a valósággal.
Nyáron lejött a Pityu bácsi fia a nagymamájához, a Pityu bácsi mamájához, mert azt mondta, hogy ő szokott nyaralni, nem úgy, mint mi, akik mindig ott vagyunk, ahol vagyunk. Ő nyaral és odajön, ahol mi vagyunk - mondta. Szar ez így - mondta mindennap, hogy szar ez így nekünk, hogy soha nem nyaralunk, mert például itt van ő, egész nyáron a nagymamájánál nyaral. Egyszer a haverom mondta, hogy tulajdonképpen mi egész évben nyaralunk, mert mi mindig ott vagyunk, ahol vagyunk, egy igazi nyaralóhelyen, s ezt az is bizonyítja, hogy amint kitör a nyári szünet, mindjárt jön ő is, mármint a Pityu bácsi fia, hogy nyaraljon. Mire a Pityu bácsi fia azt mondta, aki nyaral, az mindig azt csinálja, amit akar, mi meg nem csinálhatjuk csak azt, amit máskor is. Például neki nem kell vacsorára menni, meg ebédre, és van egy saját bőrfocija. Ilyen focija csak egy nyaralónak van, meg kempingbiciglije. - Értitek - mondta a Pityu bácsi fia -, a nevében benne van, hogy nyaral az ember: kempingezik. Különben ha akartok, focizhattok velem, a labdámmal, de csak az persze, akivel én is szívesen focizok, nem akárki. - Például ki nem? - kérdezte a haverom. - Most olyan nincs - mondta, de csak azért, mert most ő így döntött, hogy ne legyen olyan.
Másnap átjött hozzánk. Kiabált, hogy engedjük be. A haverom már ott volt. Beengedtük, mégiscsak a faterom unokatestvérének a fia, a bőrfociról nem is beszélve.
- Nem másszuk meg ezt a szénakazlat? - kérdezte az udvarban a szénakazal előtt.
- Azt nem szabad - mondtam.
- Hogyhogy?
- Úgy, hogy nem.
- Nekem ezt nem mondta senki.
- Mért mondta volna, senki nem tudta, hogy idejössz.
- Akkor én fölmehetek - mondta.
- Szerintem ne menj föl - mondtam, mire a haverom is, hogy ezt nem szoktuk, meg ez nem a ti udvarotok, és majd le fognak engem cseszni azért, mert megengedetem, és akkor is azt fogják hinni, hogy megengedtem, ha azt mondod, hogy magadtól és én szóltam. Nem érdekel, nekem lehet - mondta, és nekivetette magát a kazalnak. Belekapaszkodott a kilógó szénacsomókba és lassan araszolva, néha visszacsusszanva haladt fölfelé.
- Na, itt vagyok - kiabált diadalmasan, amikor fölért -, gyertek föl! Be vagytok szarva? Mi? Nem mertek?
- Nem szoktunk - mondtam, erre ő, hogy mert szar gyávák vagytok. Itt mindenki gyáva, ott Angyalföldön, ahol lakik, ott mindenki bátor. Elkezdett rugózni a kazal tetején. Hanyatt vágta magát föl-le, hasra, hátra, mindenhová dobálta a testét. Ez baromi jó, kiabált, s hogy úgy látszik, mindenki gyáva ebben a faluban, csak ő bátor.
A nagyfaterom mindig úgy szokta kiszedni a szénát, amikor vitt az állatoknak. Volt egy nagy fonott kosara, azt telepakolta, a kosár oldala fölé magasodott a széna. A kazal olyan volt, mintha sapkája volna, vagy egy kiugró eresze. Az elejéből alul ki volt szedve, csak a fedele volt meg. Oda szokta beállítani a nagyfaterom a szénahúzó villáját. Jó kis acélszerszám erős vascsáklyákkal a végén.
A Pityu bácsi fia csak ugrált, mi meg a haverommal hallgattunk.
Nem akartunk mindig beszélni.
Lassan jutott egyik helyről a másikra. Volt tíz perc, mire abba a végébe keveredett, ahonnét a nagyapám a szénát szokta hurcolni. Először olyan volt, mint mindenütt, talán egy kicsit jobban rugózott. A harmadiknál csusszant meg az eresz, aztán hirtelen szakadt le a kazal oldalán, a Pityu bácsi fia homlokkal követte lefelé, még nevetett, hogy milyen jól megcsúszik az egész, milyen finoman siklik, mint egy szánkó, amikor aztán a szénahúzó villa egyik csáklyája elkapta a bal szemét, és a szemüregen át beleszaladt az agyába - mondták később az anyjának, a középső csak kicsit fúródott a homlokcsontba, s a szélső nem is sértette komolyan, alig karcolta a bőrt.
- Te tudtad? - kérdezte később a haverom.
- Mit?
- Hogy ott van?
- Igen.
- Mért nem szóltál?
– Nem jutott eszembe.
"a szőre növése," "a mancsai,"
"a szép ugrások ergonómiája,"
"éles teste ahogy a fényt szeli,"
a füvek népe ahogyan csodálja -
itt minden arról szól, hogy ölni jött.
ők? csak hogy átadják szörnyű tudásuk:
a meghagyott verzióját s a másik
hulltán tapasztalt fáradt örömöt.
"a bűnjelek: a szőr, a csont, a bőr"
"a jóllakás," a lopva megfigyelt csak:
tények véres cafatja, amiből
egy legendára valót összehordtak.
hogy van, hogy mindez nem jut most eszébe:
a sok "figyelj, lapulj, ne maradj hátra",
s a gyengeség ösztönné lett tudása
nem lendíti a tagjait előre?
hanem bevár: egy másik, idegen vad,
ahogy fordul és addig néz szemébe
amannak, míg jégcsap-foga megolvad,
és beroskad háta diadalíve,
és megpördül s mint nagyobb konc után kap
a párától sikamlós levegőben,
a maradékból kapart ugrás közben:
egy szánalomra méltó lomha állat.
s hogy földet ér, indul visszafele.
mind gyorsabban fut. Egyre éhesebben.
van rá adat, hogy így megeshet-e? -
nem tudja. csak hiszi. mert hihetetlen.
valahogy el kell vergődnünk oda,
ahonnan fölényesen és mégis
vágyakozva tudjunk majd visszanézni
mostani magunkra, szegényre:
miközben e bezúzott sorokat írja, látja,
befőtt virágzik a fán,
s a költő anyja egy monográfián vajúdik épp,
mégis komolyan hiszi, hogy holnap
e perc titkos bugyrai is megnyílnak,
telve angyali részletekkel,
és sejteni kezdjük, legalább utólag,
mért alakult úgy, hogy miközben
a tű fokában terítettünk
szinte már nem is emberi erővel,
megszokásból mindig a kés
élére ágyaztunk meg.
Drága (Zseni) Dezső mostoha-testvér -
Közös anyától más atyától lettünk -
Ez hajtja kétfelé kétféle-lettünk -
Én mást találtam és te mást kerestél -
De ez a más is csak a másik mása -
Mint a Bolyaiak paralellái
Úgy fogják egykor egymást modellálni
A végtelen utáni végtelenben
(változat:1
De ez a más is csak a másik mása -
Úgy fognak akkor találkozni ketten
Mint a paralellák a végtelenben -
(S a végtelen utáni végtelenben)
Ahol két-más változik át egy-másra
Tudjuk ember madár stb. bélsárt
(Ha úgy tetszik: szart) szór tündér Golyónkra -
De ez is a Biosz2 attrakciója -
Művészet: Túlélés-Könnyebbülés-Art
Te vagy a Kölyök aki Komiszt mímel
A Jégtörő Órjás a Rontom-Bontom
Én a vén málé kisfiú de bon ton
(Látod hogy összejátszik rím a rímmel?)
Aki még most is ámul ámmal-ímmel -
Te Pharmakeusz3 Bűbájos Varázsló
Gyógyító Méregkeverő "Platón
Patikája"4 akinek egy platón5
Összvisszacsavarog ember madár ló
Őrjöngő Gyerek aki mindent szétszed
Játékait Ódát-Prózát a Kozmoszt
Eztet a Mindenekfölötti mocskost
Az Űr-kukába dobva az Egészet
A másik viszontag kiguberálja
Menti a menthetetlent - féltveőrzött
- Rongyok közé csempészett - drágagyöngyöt -
(Mert neki ez az ars poétikája)
Ilyen is a világ Olyan is Amilyen(nek
Tekintjük) "a rosszból fakad a jó - s ha...
(ld. "Lüszisz")6 a jó gyógyír lesz a rosszra" -
De akkor majd a jó miből eredhet?
Marad a megoldhatatlan egyenlet -
Regionálisan és Glóbizáltan
Csak kettőnk közt kínálkozik megoldás:
A széles lírai munkamegosztás -
A Nagy vagy Zagyva (Magyar) Óceánban
1 Kivel nem esik meg, hogy ugyanazt a strófát kétféleként jeleníti meg?
2 Vagy: Logosz, Graphosz, Eidosz, Ikhnosz, Müthosz stb. stb.
3 Ld. Jacques Derrida: A disszemináció
4 Id. mű
5 Vagy: lapon, futamon stb. stb.
6 Ld. Platón
Jogrendet reggeliz' Menendez -
Az ország sistergő hemendeksz.
Rágja a fitt hadúr:
Ízlik a diktatúr...
Szájbarág, szájbavág Menendez -
Szabadság nincs ugyan, de rend lesz!
Menendez Limától La Pazig
Nemzetes lapokat lapozik:
Minden fényes oldal,
Rémhír, tényriport, dal
Róla zeng Limától La Pazig.
Közlik, hogy Menendez ma Róma
Utóda, mert menő, baró ma:
Politikus séró
Terén jobb, mint Néró,
S még senkit sem húzott karóba!
Don López míly áldás ma Perun!
Láttára könnypárás Kamerun!
Tapsolják balubák,
S ha bejárja Kubát,
Fideltől kérdezi: "Van-e rum?"
Megírják még, hogy don Vicente
Több ízben átment sok vizen... De
Ezt sehol se hiszik
Bipsik s bolsevikik,
Pedig már századszor izente!
Don López meginti Potosít!
Mozgósít, fölfokoz, okosít -
Heveny agysejteket
Pezsdítve fejteget
Eszmét, mely setétben motozik!
Beszélyek vezére Menendez!
Veszélyen ezért nem mereng - tesz!
Tervez, szervez, fékez!
Isten helyett végez!
Nem tűr, nem enged, csak lerendez!
Menendez La Paztól Limáig
Tömegben elvegyül, s kiválik!
Hajrázzák tág terek,
S hálára káderek
Terelik nemzetügy rimáit.
Don López szónokol Sucréban,
A Hon meg olvadoz cukrában...
Pár frázist ledarál,
S a Párt is felderül:
Kacag az Akarat Sucréban!
Don López meg a Hon Cuzcóban
Gyűlésez térerős kuckóban,
Hol nászi pártában
Posztnáci pártállam
Kínálja magát mind buzgóbban.
Bolondul a Hon don Lópezért...
A Honhoz csakis don López ért.
Üvölt a megafon:
"ÉLJEN Ő MEG A HON!"
Lóvátett nép tapsol lópecért.
"Hatalmat ragadott Menendez:
Többeknek agyára menend ez!"
"Ez az onánia?"
"Cezarománia:
Zsigerre rezsimet cementez."
"Szónokol megint don Vicente!"
"Figyeld meg, bármit mond, biccent-e?"
"Már naponta ő mond..."
"Pattog a sok tőmond'!"
"Mért röhögsz ilyen rossz viccen te?"
"Görcsösen hasonlít Csaura."
"Dehogy! Csak führeri aura!"
"Vagy tán a Ducéra?"
"Nyilván. A puccs-éra
Olaszul is egy szó: paura."
Menendez, te Führer, te Duce!
Mennyekbe nem vezet egy út se!
Felejt Asunción,
Elejt Concepción -
Kutya sem emlékszik rád úgyse,
Csak a Párt, lestrapált Duce!
Don López La Paztól Lagosig
Mindig a magosban lakozik -
Röpül, mint a haza,
S ha földet ér, laza
Stílusban menetel Bagosig -
Sorfal közt köszönti lakosit,
S míg sóból mártogat,
Jósol jobb pártokat,
Majd zászlót s pezsgőt bont Bagoson -
Nyomában sok titkos tag oson,
Ha munkát látogat,
Fölavat árkokat,
S útmutatást is ad okoson:
Boldogság kezdődik Bagoson,
Holnaptól már jó lesz!
...De aztán don López
Megint csak mennybe száll, magosba -
S fölülrül teszen mán Bagosra,
Míg lentrül páratelt
Hit zendül háladalt:
"Don López, isteni magosból
Térj vissza, mi hívunk Bagosról,
Kiket vívmány s kampány
Megtartott e pampán,
Hol Érted szök' szárba a kosbor,
Emlékezz meg rólunk s Bagosról -
Most és a megváltás óráján!"