Vissza az idei számokhozEgy kisgyerek üldögélt 1946-ban egy nyár végi kertben. Méltán parknak is nevezhetnénk, fenyőfák és tölgyek álltak benne egymástól olyan távolságra, hogy közöttük tágas helyek képződtek. De a lombozatok fent összeértek, így az egész fedve volt. Az ágakból és levelekből álló födémet a fák törzsei hordták, csarnokféle teret alakítva. Az aljnövényzet ritkás volt, és az egykori ápoltság nyomai tűntek el benne lassan.
E térben két kisebbfajta (kb. 10´10 méter alapterületű), kétszintes épület állt, magas tetővel, egymástól 100 méterre, méretükhöz képest elég nagy távolságban. Határozatlanul historizáló, a századfordulón szokásos építészeti tagolásokkal és tagozatokkal épített házak voltak, sokat takartak belőlük a szomszédos növények. Valaha - talán nem is régen - bennük és körülöttük is gondos rend lehetett, akkor azonban már, amikor a gyerek megpillantotta őket, csak egyetlen poros, lomha, szolgaféle ember dolgozott itt, vagy nem találva semminek a helyét, vagy akár tudatosan, akár önkéntelenül nem akarva emlékezni. Így a berendezési tárgyak és a kerti eszközök, azok maradványai kezdtek szétszóródni a park felületén.
Mondom, 1946 volt. Apámnak, úgy látszik, maradt még némi pénze (háború előtt már neves építész volt), és két kisgyermekét jónak látta dajkájukkal együtt felhelyezni a sváb-hegyi Jármay-panzióba, hogy kihevernék az ostrom megpróbáltatásait. Még házitanító is járt fel a hegyre, célszerűen egy sánta, alacsony, réveteg, a botját mindég a kezében tartó ember, Pálos úr.
Sokszor gondoltam jóval később is erre a helyre, képzeletemben könnyen fel tudtam sorakoztatni a részleteit. A félálombeli képek teljesek voltak mindig. Látnom lehetett a rőt mókusokat, amint az egyik fáról a másikra repülve surrannak át, a reggeli madarakat, akik termésekként ültek mozdulatlanul az ágakon, csak a csőrüket nyitogatva, mint valami kis zenélő gépezetek. Sokat néztem felfelé, ama szétterülő lombozatszint irányába, mert lígézni kellett, feküdni a reggeli hűvösségben kint egy nyugágyon, lópokróccal letakarva. De sokat mozgolódtunk is öcsémmel a kert zegzugaiban. A telek hátsó határa mentén egy keskeny (1,50 méter széles) kis gyalogút vezetett, amiről csak a bennszülöttek tudhattak. A parknak ez a része különösen eldugott és rejtélyes volt, kis gyerektanyánkat is itt ütöttük fel.
A képek tehát, amelyek lerakódtak a gyermeki képzelettár rekeszeiben, sokfélék voltak, soknézetűek. Mégis a többi elé helyezkedett egy fő-kép. Ez a Rege út felől nézve állt elő, afféle totál, látszott rajta az ingatlan egész terjedelme, a fákkal, a házakkal, a közöttük lévő mély perspektívával együtt. Ez volt az az ábra, amelyet a gyerekkor után makacs metronómütésre, erőszakosan felsorakozó évtizedek alatt sokszor magam elé vontam, nézegettem és figyeltem.
Egy idő után észrevettem, hogy a virtuális kép egyes részei nem egyforma élességgel rajzolódnak ki. A fakérgek, az ágak, a levelek, a levelek közötti fényes űr-idomok, az izgő-mozgó állatok, a talaj bokrainak és fűzónájának rétegződései, vonalai, színei, kontúrjai, felületeik faktúrája és textúrája olyan pontosan voltak láthatók, mint a legszakszerűbb fotón, amely természettudományi célokra készült, Hasselblad géppel, drága nyersanyagokkal. Érvényesült minden kis mozzanat: az árnyékkal borított levélcsoportok foltján belül az egyszínűség ellenére is minden egyes levél elkülönült, köszönhetően széleik, erezeteik finom, sötétebb ceruzavonalainak. Ahol pedig fény öntötte el a lombozatot, ott minden darabnak - állásszögük mértékének ezerféle különbözősége révén - más és más megvilágítása keletkezett, sok-sok különálló darab halmazává téve a csoportot. Mint egy Gyarmathy Tihamér-festményen az ecsetvonások. Vagy mint Albrecht Altdorfer Szent György-képén, ahol a pici sárkányt öldöklő kis szentet az erdőség számtalan levele ágazza körül, és mind-mind meg van festve.
Ilyesféle élességűek voltak tehát a tárgyalt emlékképnek a természeti eredetű részei. Amikor aztán képzeletemben tekintetemet a két házra fordítottam, tapasztaltam, hogy hiába hunyorgok, pislogok, az épületek látomásbeli vetülete homályos marad. Mintha a felidézés mechanizmusa során valami fátyolszerű hártya, valami színházi velum ereszkedne a tárgy elé. A részletek kissé egybefolytak, minden tárgy szélének rajza mintha piszkosan elmosódna, a felületek a használat, az erózió, az idő matató tevékenysége folytán mintha mind elkoptak, torzak lettek volna. És ez a tárgyi homály mintha a dolgok jelentésére is átterjedt volna. A leveleknek, ágaknak nem volt eleve beléjük helyezett jelentése, ezért az idő nem tudott kimosni belőlük semmi ilyesfélét, állandóan frissek voltak, érintetlenek (szemiotikai szempontból is) - öröktől. A házak egészének és részleteinek beszéde viszont idővel zavarossá vált, a felismerhetetlenségig átalakult, felkeltve a gyanút, hogy talán eredetileg, létrejöttük idején sem lehetett teljesen, világosan érthető, hogy mit is akarnak mondani.
Néztem, néztem vízióm egyenetlen képét, sokáig nem is vettem észre az eltérést, aztán gondtalanul méláztam a leírt jelenségen - az élesség és elmosódottság ellentétén -, és sokáig nem törődtem a magyarázatával, gondoltam, talán nincs is ilyesmi. Aztán most, nemrégen, egy egyetemi kurzus során elhatároztam, hogy előadást tartok a művek, dolgok kidolgozottságáról, arról, hogy az valaha az emberi tárgyaknak (képeknek, szobroknak, épületeknek, mindenféle művészi és egyéb tárgyaknak) becsületbeli, erkölcsi tartozéka volt, ma viszont egyre többször nem, vagy csak valami beteges formában az. Kezdett felötleni, hogy ez a két ügy, az emlékképé és a kidolgozottságé, összefügghet.
Isteni és emberi kidolgozottságról beszélhetünk - gondoltam -, és az előző összefüggés abban áll, hogy a képzeletemben, de csakis ott, az isteni kimunkáltság feltételezése a beláthatatlan pontosság benyomását kelti, míg az emberi munka, el nem tudván érni e pontosság mértékét, mindig többé-kevésbé hibás, fals marad, ami miatt például nekünk a legszigorúbb pontossági előírásaink mellé is mérettűrést kell rendelnünk.
Az emberek kezdettől fogva maguk előtt látták az isteni teremtés dolgainak végtelenül megmunkált, kiművelt voltát. Korábban valószínűleg csak a felfoghatatlan sokrétűséget, a természeti képződmények, az élőlények megannyi egymásra halmozódó tulajdonságának áradását érzékelték, de később, amikor tudatosan kutatni kezdtek, feltárultak előttük a dolgok megállíthatatlanul egyre apróbb részletei és szédítően egyre bővülő, hatalmas távlatai egyaránt. Mindkét utóbbi perspektíva betekinthetetlen mélysége, de a korai sokaságélmény is, arra utaltak, hogy a természeti dolgokat a teremtő felfoghatatlan részletességgel kidolgozta, sőt azokon folyton-folyvást munkál, tökéletesít, módosít máig is, hasonlóan néhány önmarcangoló mesteremberhez. A teremtés egésze pedig példaként, egyetlen elkerülhetetlen mintaként kínálta magát, követelődzően. Amikor aztán a népek egyre többféle módon maguk is tárgyakat, építményeket kezdtek létrehozni, e minta hő vágyukat szította, hogy munkáikat hasonló gondossággal készítsék el. Pattintottak, kalapáltak, ástak, egyengettek, simítottak, faragtak, véstek, vegyítettek, hevítettek, vágtak, szórtak, tapostak, sajtoltak, szerkesztettek, lerajzoltak, mértek egyre mámorosabban. Érdeklődésük és ambíciójuk kisvártatva már nemcsak a tárgy céljára terjedt ki, hanem a készítés emberi mivoltának az istenitől elkülönböző sajátszerűségére is. Ügyet csináltak a kidolgozottság finomságából, elmélyültségéből, az alakítás, a kikészítés teoretikájából, észrevették a stílust, külön misztikája támadt a szerszámoknak, e különös kifejezésű segédtárgyaknak...
Az emberi készítmények kidolgozásának különböző módozatai alakultak ki. Csak példának hozok fel két ellentétes karakterűt.
Az egyik az az eset, amikor egy mű létrehozója sok-sok kis darabot, elemet, részt hord össze a hangyák szorgalmával sokszor éveken, évtizedeken át, néha emberek sokaságának segítségével. Rakja, rakja veszettül egymásra a töredékeket, és szemléli, hogy az idő és ereje múlásával művében egyre megrendítőbbé válik az elemek száma. Ez afféle delírium, narkotikus állapot, amelynek motorja a gyűjtés ősi ösztöne, ajzószere a hasonló elemek egybehordásának bódító monotonitása. - Így tett a fáraó és így egy kis magányos ember, aki Pesterzsébeten lakott, és csendes élete évtizedein át mindenhonnan hazahordta a kisebb-nagyobb vas alkatrészeket házának kertjébe, amelynek végében egy nagyobbacska sufni, inkább pajtaféle épület állt. Ő bevitte a darabokat, és a bejárattal szemben fekvő oldaltól kifele hátrálva, nap nap után, szakavatottan hozzáhegesztette azokat a már ott lévőkhöz - a padlótól a mennyezetig kitöltve a teret. Amikor meghalt és az ingatlant értékesíteni akarták, megtalálták a pajtát, amelyben (vagy amellyel együtt) immár majdnem teljes volt a mű: az ajtótól - belépve - már csak fél métert lehetett megtenni befelé.
Más jellegzetességű az a fajta kidolgozottság, amikor az nem az elemek mechanikus egymás mellé sorolásán alapszik, hanem egy heterogén szerkezeti, funkcionális egységnek a minél tökéletesebb és sokrétűbb működését célozza. Ilyen például a telefon, vagy a repülőgép, vagy egy dóm, ahol az egyes alkatrészek különfélék, a többiekétől eltérő szerepűek, és különböző kidolgozottságukkal szolgálják az egész együttes szereplését. De ilyesfajta dolog mondjuk Hubert és Jan van Eyck oltárképe is a genti St. Bavo-templomban. Nézzük a nyugodt, türelmes, alázatos, időt és időt igénylő igyekezetet, ahogy a testvérek nagy becsvággyal és buzgósággal versenyre keltek a természettel, vagy inkább a teremtéssel.
Vagy: az amsterdami Rijks Múzeum hajózástörténeti kiállításán van egy kis, fekvő formátumú festmény a XVIII. századból. Egy hatalmas, ötárbocos, két ütegfedélzetes sorhajót ábrázol, amely távol, a háttérben, a nyílt tengeren áll, mivel nagy merülése miatt nem tud közelebb jönni az éppen felfedezett déltengeri sziget partjához. Az öbölbe csónakon érkeznek meg a díszes ruházatú kapitány és fegyveres társai, körülöttük a meztelen vadak állnak szájtátva, husángjaikra támaszkodva. A kapitány a vadakra, majd (a képen) a hajójára néz, és (a kép alatti szöveg szerint) azt mondja: "most látom csak, hogy mi meddig jutottunk..." A nagy hajó több százezer, nagyrészt különböző alkatrészből állt, a kidolgozottság technikájának, megszervezésének, megvalósításának diadalaként magasodott a horizont fölé.
A szorgalmas technikusok, az egymást lázító fúrók-faragók, lázas felfedezők, a folytonosan tevők-vevők jóvoltából a dolgok kimunkáltsága licitálássá vált, de nemcsak az egymás közötti versengéssé, hanem mintha a teremtés meghaladása is céllá lett volna. A természet kidolgozottsága fölé való kerekedés céljává.
Megy ez az ügyvitel, szépen halad. De mégis-mégis rávetül minden emberi kreatúrára valami árnyék. Ködféle ez, az ügy végességének melankóliája, az egyértelműség beteges hiánya, a hibák elkerülhetetlenségének ijedelme, a természettel való viadalom kilátástalansága, az emberiség halálbüntetésének szomorúsága, a halálvárás ernyesztő állapota. Valószínűleg ez a köd ülte meg a Jármay-panzió házainak emlékképét is. A gyermekkori valóságos kép mindenképpen, minden részletében éles lehetett. Valami bizalom: a mindenre kiterjedő megismerhetőségben való bízás jegyében. Az évtizedek során gyűjtött tapasztalatok hatására (például az építészet megismerése közben) azonban e bizalom az emberi dolgokat illetően csökkent. Találkoztam az esendőséggel, a mulandósággal, a jó és a rossz megkülönböztethetetlenségével, a szép elkeserítő viszonylagosságával és még sok más kétes ügylettel, és ezalatt az emberi csinálmányokra lassan árnyék ereszkedett.
Szó esett arról, hogy a természetben nincsenek olyasféle (bármiféle) jelentések, mint amilyenek az ember alkotta világrészt átjárják. A teremtés nem akar közölni semmit, nincs mondanivalója, ellentétben a mi tárgyainkkal, amelyek úgyszólván tocsognak a jelentések levében. E jelzések azonban időszakosak, hamar avulók, át meg átalakulók, ezért terjesztik a homályt. Mégis, az emberek által létrehozott tárgyak jelenségeinek mélyén van valamely, a természetével rokon vonás, valami hasonlóan jelentés nélküli, néma szubsztancia, ami tartósnak, mozdíthatatlannak, érinthetetlennek látszott. Ám manapság mintha egy kór ezt is kikezdte volna. Vagy ama sűrű pára ezt is emészti, vagy vastagon, hozzáférhetetlenül körülszigeteli... Így spekuláltam.
Az évek során, miközben képzeletemben a sváb-hegyi látomást felidéztem, éles és homályos részeinek ellentétességét észrevettem, azt fürkészni és róla tanakodni kezdtem, egyre növekedett az idő, ami a gyerekkori valóságos látványtól elválasztott. Most hát elindulok a hegyre, hogy megnézzem, mégis mi van ott. Mert hát ez az élesség-homályosság ügy csak az elmélkedő képzelet szüleménye lehet, a valóságban a kép részletei minden bizonnyal azonos pontosságúak, mint annak idején, hisz a fény mindig mindent egyformán részesít kegyeiben. Így lesz - mondom -, amikor megállok a Rege úton, lehajtott fejjel, hogy megnyugodjak. De amikor felnézek, látom, hogy - nem! A fatörzsek, a lombok, az ágak, a füvek tűhegyes szerszámmal vannak megrajzolva, a színek pedig, a vonalaktól ölelt mezőikben szabatos rendben ülnek. Az isteni kidolgozottság véghetetlensége mutatkozik. A házak pedig elmosódó, bizonytalan rakások, ahogy tehetetlenül, együgyű megadással várnak az emberek léha parancsaira.