Vissza az idei számokhozA balatonföldvári napok a magyar zenei élet immár állandó, nélkülözhetetlen intézménye. Az idén hetedszer tartották, és másodízben állították műsora középpontjába egy élő zeneszerző alkotását: tavaly Hommage a Kurtág volt a címe, az idén Omaggio a Szőllősy. Nem véletlen a külföldi nyelv használatában mutatkozó megkülönbözetés: Kurtág mostanság főleg Franciaországban él, Budapesten élő nemzedéktársa viszont arról híres, hogy zeneszerzői tanulmányait Rómában teljesítette ki, s az ott töltött esztendő egész életére és művére meghatározóan hatott.
Az ötnapos eseménysor legjavát a hangversenyek tették. A műsor csaknem mindazokat a műnemeket felvonultatta, amelyekben a mester remekelt. A nagyzenekari darabok megszólaltatására a földvári közösségi ház terme alkalmatlan lett volna. De a kamarazenekari művek java megszólalt: a Liszt Ferenc Kamarazenekar előadásában a III. Concerto (1968), amely Szőllősy legkorábbi nemzetközi sikerét hozta meg (a rádiótársaságok 1970-es Tribünjén első helyezést kapott, minek következtében világszerte műsorra tűzték) és a Maros Rudolf emlékére komponált Tristia (Maros-sirató) (1983), Tihanyi László Intermoduláció Kamaraegyüttesével pedig a Musica concertante (1973), a Pro somno Igoris Stravinsky quieto (1978) és az Elégia (1993). Szőllősy hangszeres kamarazenéjéből hallhattuk a Severino Gazzelloni megrendelésére írt, Tre pezzi című fuvola-zongora darabot (1964), amelyet az életmű magyarázói amolyan hic incipit vita nova-műnek tartanak, a Musiche per ottonit (1975), a Töredékek című dalciklust (1985), a Harsonanégyest (1986), a Paesaagio con morti per pianofortét (1987), a Vonósnégyest (1988) és a Passacaglia Achatio Máthé in memoriam című vonósötöst (1997). A King's Singers megrendelésére írott s a londoni együttes sajátos összetételére és előadói stílusára szabott vokális kamaradarabok, a Fabula Phaedri (1982) és a Miserere (1984) is megtalálták a maguk magyar előadóit (Voces Aequales együttes). Egyetlen női karát, az 1956. október 23-án elhunyt édesanyát sirató Planctus Mariae-t (1982) a Debreceni Egyetem Konzervatóriumának Bárdos Lajos leánykara szólaltatta meg Szesztay Zsolt vezényletével.
A hangversenyműsorok a nagy példaképek közül Bachot, Bartókot és Stravinskyt is megidézték egy-egy művükben, akárcsak Szőllősy két fiatalkori mesterét, Kodályt és Goffredo Petrassit. Külön csoportot képeztek az olasz Simone Fontanelli, valamint Kurtág György, Sári József, Jeney Zoltán és Tihanyi László Szőllősynek ajánlott "omaggio"-szerzeményei. Mindent egybevetve (az előadó-művészi remekeléseket is, amelyek méltatásáról itt le kell mondanunk): nincs dicsszó, mely méltó volna e kivételesen nagyszerű hangversenyrendezői bravúr minősítésére! Nincs a világon zeneszerző, akit ne tenne boldoggá személyiségének egy ilyen nagyszabású és reprezentatív hangversenysorozatban való bemutatása, melyről ráadásul elmondható, hogy az ország teljes zenésztársadalmának közös hódolatát fejezte ki, mivel a szervezésben oroszlánrészt vállaló Strém Koncert Kft. és a helyi közösségi ház mellett csupa országos csúcsszerv társrendezte: a Magyar Zeneszerzők Egyesülete, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Magyar Zeneiskolák és Művészeti Iskolák Szövetsége és a Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete.
A balatonföldvári napok sajátos értéke a keretükben megrendezett zenetudományos értekezlet. Ez az idén két délelőttöt töltött ki. Tanulságos volt Szénási Ferenc egyetemi tanár előadása A '45 utáni irodalomról. Enzo Restagno turini zenetudós az ünnepelt egykori mesterét, Goffredo Petrassit mutatta be, akinek Szőllősy úttörése nyomán egész sor magyar zeneszerző volt még tanítványa: Durkó Zsolt, Jeney Zoltán, Huszár Lajos s talán mások is. A pillanatnyilag Salzburgban tanároskodó Simone Fontanelli - az A '45 utáni olasz zenéről (Maderna, Donatoni, Berio) címet leszűkítve - egyetlen jellemző stílusjegyről‚ a nevezettek zenéjében is megnyilvánuló, olaszos gesztusszerűségről beszélt. Ez volt "az olasz nap". "A Szőllősy-napon" a zeneszerző művének három avatott kutatója, Wilheim András, Kárpáti János és Farkas Zoltán tartott egy-egy előadást. Fölemelő volt hallgatni, hogy a három zenetörténész mennyire egyénien és milyen fölényes anyagismeret birtokában jeleníti meg az ünnepelt művét és személyiségét. Azért van valami jó is abban, ha valaki 2000 táján zeneszerző! - villant át az agyamon, arra gondolva, hogy Bach vagy Mozart halála után mi temérdek időnek kellett eltelnie, míg megszületett a Bach-, illetve a Mozart-kutatás, s hogy még a Bartók korabeli Bartók-kutatás is milyen kicsiny gyermekcipőkben tette meg első lépéseit. Bezzeg a Szőllősy-kutatás! A zeneszerzőhöz életkorban is közelebb álló Kárpátinak, Szőllősy régi, odaadó barátjának, aki számos elemző tanulmány mellett egy kismonográfiát is írt róla, legfennebb az okozhatott gondot, hogy rengeteg idevágó tudásából mi újat s izgalmasat nyújtson nekünk ez alkalommal. Wilheim esszészerűen vázolta fel a bonyolult Szőllősy-jelenség alapvonásait. Farkas - ellenkezőleg - naprakész elemzői jelentést hozott az alkotó műhelyéből: a Kroó György emlékének szentelt Addióról, a legfrissebb műről, melyet már nyomnak, de amelyen a szerző még változtatni fog...
Rangos képkiállítás (a Konok Tamásé, megnyitotta Feuer Mária), A Balázs Béla Stúdió kisfilmjei című, késő esti vetítés, Esterházy Péter parádés felolvasóestje, valamint egy, a zenepedagógia időszerű kérdéseinek szánt vitadélelőtt egészítette ki a Szőllősy nagyságának hódoló műsort.
Ez a nagyság a művész isten adta képességein, roppant humán műveltségén és zeneszerzés-technikai tudásán túl legelsőbben alighanem az esztétikai és az etikai eltökéltség magas szintű egyensúlyával tüntet. (Hogy mondta Schumann? "Die Gesetze der Moral sind auch die der Kunst", azaz: "az erkölcs törvényei azonosak a művészetéivel".) Amióta rátalált alkotói útjára, Szőllősy következetesen ellenállt a könnyű kézzel odavetett másodrangúságok kísértésének. Művészi önbecsülése és erkölcsi hajthatatlansága nem engedte, hogy vázlatait a nyilvánosság elé vigye, "oktávfogások nélküli" tandarabokat, a nagy művek magaslatára fölvezető, módszeres gradus ad parnassumot sem komponált. Műhelyét kizárólag remekművek hagyják el, amelyek egytől egyig annyira egyediek, szabatosak és véglegesek, mint, mondjuk, Buonarotti Mózese. Aki ennyire önigényes, ezzel azt a fájdalmas kockázatot is vállalja, hogy olykor meg-megszakad kibocsátott műveinek a sora (bár: "az alkotó akkor is alkot, amikor éppen hallgat" - mondta Wilheim az értekezleten; nézze el nekem, ha idézésem nem éppen szó szerinti), s azt a kockázatot is, hogy műveit, melyek az előadók szempontjából mind nagyon nehezek, ritkábban játsszák, mintsem magában való értékük szerint megérdemelnék. (Igaz viszont, hogy ezen az áron nem kell félnie a dilettáns előadók kártevésétől, mivel azok messze elkerülik partitúráit, és a közönség is a ritka eseménynek kijáró ünnepi áhítattal hallgat minden egyes élő Szőllősy-megszólaltatást.) "Ez az életmű iránytű és mérce számunkra. Mert amíg ismerjük és értjük Szőllősy koráljait, nem reménytelen elválasztani korunk zenéjében az álszent képmutatást, a puszta utánzást vagy a blaszfémiát a megszentelt szavaktól" - írja Farkas Zoltán a balatonföldvári napok műsorlapján. Azért idézem ezt a mondatot, hogy a magam részéről is megerősítsem: bármennyire muzikálisak is Szőllősy "megszentelt szavai" (értsük ezen itt azt, hogy legbonyolultabb szerkesztésű alkotásai is zenei élményt, élvezetet nyújtanak), leginkább mégiscsak azért kell hogy hálásak legyünk neki, ami túlmutat a művészeten: "iránytű és mérce" mivoltáért, álságosságokat nem tűrő erkölcsi és értelmiségi hajthatatlanságáért, művészi és polgári tisztességéért.
Balatonföldváron e "nagy" Szőllősyhez, a Kodálynál, majd Rómában tanult, viszonylag későn érett, de rövidesen a legkiválóbbak közé felfutott mesterhez képest kevés szó esett a "másik" Szőllősyről, sőt mondhatni: "a többiről", Szőllősy megelőző életeiről. A Bartók-kutatás alapvetői között korszakos tudományos alkotásokkal tündökölt, melyek egymagukban is megörökítenék a nevét a zenetörténetben: ő foglalta elsőként időrendi jegyzékbe Bartók zeneműveit (más szóval: ő volt "Bartók Köchelje"), és ő adta ki a BÖI-t, Bartók összegyűjtött írásainak monumentális gyűjteményét. Valószínű, hogy a szervezők azért nem kértek fel egy "bartókost" ezeknek az érdemeknek a megvilágítására, mert úgy tudják, hogy azok közismertek, ami nagyjából igaz. De éppen manapság, amikor az intézményesített Bartók-kutatás jelesei az azóta feltárt tények birtokában s az azóta felgyűlt tudományos tapasztalat alapján újraírják a Bartók-utóéletnek ezeket a nélkülözhetetlen munkaeszközeit is (Somfai László már közreadta az új műjegyzék summáját, Tallián Tibor, Révész Dorrit és Lampert Vera is a nyolckötetesre tervezett Írások három kötetét), jó lett volna, ha valaki ezeknek az új tudományos vállalkozásoknak a tükrében méltatta volna a magányosan dolgozó úttörő mérhetetlen érdemeit. Laptérigényes kitérő e helyt, de nem állom meg, hogy ne idézzem Tallián Tibor előszavát az Írások 1. kötetéhez: "Bibliográfiailag mindazon cikkek esetében, amelyek a BÖI-ben szerepelnek, az ő [a Szőllősy] adatai az új kiadványnak nem csupán alapját képezik, hanem gyakorlatilag egész közlendőjét kimerítik. A témakijelölésben és a tételek összegyűjtésében az utód szinte teljesen az ő nyomdokain jár. A szövegek példás közreadásán és a szerkesztői elveken olyan keveset kellett változtatni, hogy az - a BÖI óriási terjedelméhez képest - egyenesen megdöbbentő. A közreadó a maga részéről az új kiadványnak nem is kíván nagyobb szerencsét, mint hogy az olvasóközönség és a zenetudomány ítéletében az elődhöz képest ne találtassék teljesen méltatlannak." Mutasson nekem valaki még egy ilyen magasztaló utódi dicséretet egy közreadói munkáról! Ugye megért az olvasó, amikor felrovom a balatonföldvári napok szervezőinek, hogy ezt a "másik" Szőllősyt, a Bartók-filológust nem jelenítették meg?
Arról a "másikról" is csak egy-két utalás erejéig hallottunk, aki "a régi" Szőllősy volt: a zeneszerző, mielőtt a nemzetközi nagyságok közé lépett. Temérdek filmhez, színielőadáshoz, tévé- és rádiójátékhoz komponált kísérőzenét. Mondhatni: ipari mennyiségben űzte ezt a szakmát. De nem ipari minőségben! A kevés, ami ebből a terméséből annak idején fülemhez jutott, s még nem hullott ki egészen emlékezetemből (például a Sodrásban című, 1963-as Gaál István-film szívszorítóan izgalmas zenéje) inkább vall arra, hogy Szőllősynek ezek az alkalmazott művészet körébe vágó művei is a legteljesebb mértékben megérdemlik az esztétikai és zenetörténeti megmérettetést. Érthetetlen számomra, hogy azon az éjjeli vetítésen miért nem egy olyan filmet elevenítettek fel, amelynek Szőllősy írta a zenéjét.
Itt, Szőllősy "többi" életéről szólván említem meg, hogy az értekezlet "Szőllősy-napján" a műsorlapon kiírt zenetörténészek előtt Breuer János is tartott egy igen jelentős előadást, amelyben felelevenítette az egykori minisztériumi hivatalnok érdemeit, valamint az egykori zenetörténet-tanáréit, aki jelentékeny szerepet vállalt az első szakképzett magyar zenetudós-nemzedék útnak indításában. Alig várom, hogy megjelenjék ez az előttem ismeretlen adatokban bővelkedő szöveg, hogy pontosabban megismerhessem és ezentúl hivatkozhassam rá! Addig is, míg tartalmát tárgyszerűen birtokba vehetem, előlegezem: "Szőllősy, a hivatalnok" és "Szőllősy, a zenetörténet-tanár" szintúgy zenetörténeti személyiség volt.
Ugyancsak Breuer figyelmeztetett olyan tényekre is, amelyek az ünnepelt kolozsvári kötődésére vallanak. A szászvárosi születésű Szőllősy már a kolozsvári református kollégium tanulójaként írt olyan önképzőköri Bartók-dolgozatot, amelyért díjazták! 1942-ben és 43-ban ő adta ki Kolozsvárt az A mi dalaink hatodik és hetedik kiadását! Hadd tegyem hozzá a Breuer előadásából szemelgetett adatokhoz, amit a mester maga vallott a kincses városról. "Egy harmadban Kolozsvár, egy harmadban az Eötvös Kollégium volt számomra meghatározó." "És a harmadik harmad?" - kérdezte az interjúvoló Váczi Tamás. Szőllősy így válaszolt: "Róma szintén óriási hatással volt rám. Nem is elsősorban zenei tekintetben, bár Petrassi mellett hihetetlenül kitágult a zenei látóköröm, hanem főként a gondolkodásomat alakította át. A két világháború közötti Magyarország szellemi s főként - hogy úgy mondjam - társadalmi légköre nagyon ellenszenves volt számomra. Erdélyben demokratikusabb volt a légkör... A lelki egyensúlyt Róma teremtette meg bennem. Ott kaptam leckét az igazi demokráciából. Itt most nem a politikai demokráciáról van szó, hanem az embereknek egymással való kapcsolatáról, az együttélés, egymást tisztelés évezredek alatt begyakorolt szabályairól..." (Az 1984-es beszélgetést Kárpáti monográfiája nyomán idézem.)
Szóval: ha Szőllősy maga úgy tartja, hogy személyiségének három fő gyökere Kolozsvár, az Eötvös Kollégium és - harmadsorban! - Róma, akkor a kincses város is megérdemelte volna, hogy az értekezleten elhangozzék egy Szőllősy András kolozsvári évei című felolvasás. Hol az a fiatal, eszes és lelkes zenetörténész, aki hajlandó volna ezt az izgalmas témát egy elkövetkező Szőllősy-értekezletig felbúvárolni?
Ui. Hogy beszámolóm ne legyen túl hosszú, eltekintettem az előadói teljesítmények mérlegelésétől. (Csak a karmestereket említettem név szerint.) Volt azonban egy kivételes fellépés, melyet nem hagyhatok szó nélkül. Szőllősy Vonósnégyesét egy fiatal művészekből álló, még nevenincs együttes adta elő. Tagjai: Kelemen Barnabás, Bujtor Balázs, Kokas Katalin és Rohmann Ditta. Ugyanez a négyes játszotta Perényi Miklós közreműködésével a Passacagliát, majd záródarabként Schubert Vonósötösét. Bár a négy fiatal csak erre az alkalomra állt össze együttessé, és először lépett fel, fényes nemzetközi pályát ígérő művészi erényeket csillogtatott meg, egyenként is, együtt is. Bemutatkozásuk, mely a balatonföldvári napok egységesen magas előadó-művészi színvonalából is kiemelkedett, külön méltatást érdemelne, például "Új magyar vonósnégyesnagyság született!" cím alatt. Nagy veszteség volna, ha az alkalom elmúltával, amely összehozta őket, szétszélednének!