TÁRCA | Szív Ernő |
Hány éves, amikor ötvenkét éves. Mint egy gyereklány, olyan könnyű csontokkal, hogy szinte lebeg, amikor lép, egy fiatal kadét utánapillant, s azt gondolja, még egy kardigán is lehúzza, agyonnyomja. Ő már csak hidegtálas fogadásokra jár, de még itt is Szokratész őrnagy emberei biztosítják a világrendet. Az őrnagy is mindig jelen van, ó, hogyne, ez természetes, szinte magától értetődő, tolókocsiban hozzák, föltolják az emeletre vagy a kerti bukszusok mögé gurítják, onnan hallgatózik, issza a pálinkás gyömbért, csak a bajusza nem őszül. A biztonsági emberek, bár meghívója nincs, hogyan is lenne, kitől és milyen alapon, minden rendezvényre beengedik. Elnevezték őt "Szokratész őrnagy álmának", ő pedig, ez a madárcsontú, ötvenkét éves nő minden fogadás végére boldog lesz az ingyenpezsgőtől, s attól, hogy züllött államtitkárokba és bankárokba karolhat, ezért fűnek-fának azt meséli, hogy frissen kinevezett titkárnőként akkor szeretett bele Szokratész hadnagyba, amikor az a pantamlói laktanyaudvaron, "egy ember egy golyó"-alapon, gerillák kivégzését vezényelte. Húsz éve ennek, húsz tél, tavasz, nyár és ősz telt el azóta a szív fölött! És mégis! Egy ifjú kivégzőtiszt didergős lámpaláza, kacarászta, miközben a kapuhoz vezetik, hol várja már a sötét Buick, az őrnagy ajándéka, mely bárhová és bármikor eljön érte, az első kivégzés óta.
A zárak mestere volt, alacsony, kövérkés férfi, tömpe ujjakkal, több áriát tudott fejből. A zárak mestere volt, és minden zárnak női nevet adott, s az volt az álma, hogy egyszer egy olyan zárszerkezetet készít, melyet még ő sem nyithat meg soha. Egy kanadai kórust hallgatott, Isten szeret téged, de nem lát, ezt énekelték a lányok, és az első sorban megpillantotta azt a kislányt, nem, nem kislány volt, hanem egy szűzkisasszony, mint akinek a franciatanárnője nyúl be először a combja közé, halljam a feltételes módot, Josephine, szól rekedtes hangján a tanárnő, s a mutatóujja betéved a szeméremnyílásába, és ő érzi azt a furcsa, szemérmetlen melegséget, mintha bepisilne, s ahogy a fehérnemű szövetén is átkeménylik a csiklója, és a tanárnő mind közelibb arca. És aztán a vad sikoltás, mert ő a múlt időt kezdte suttogni. Nem. Rámászni egy ilyen nőre, magunkévá tenni, a sistergő, keserű magot az ölébe engedni, ez nem járható út, így okoskodott a zármester, és több áriát is tudott fejből. Hosszas könyörgés után tudta rávenni - még a karnagyot is lefizette -, hogy a lány eljöjjön hozzá. Nem, nem kell a lakásába belépnie, csak egy kulcsot ad neki, zárja rá az ajtót, ötször is fordítsa el azt a kulcsot, és menjen, vigye magával Kanadába, Dublibna, Szófiába, hova. Így történt, esett közben, esett és villámlott, hogy ötször fordult a kulcs a zárban. Rázárták az ajtót, és ő már soha nem lépte át a háza küszöbét. Isten szeret téged, de nem lát, dúdolta, zárak a polcon, a spájzban, a szekrényekben, ezer nyitott, okos és ügyes zár, és egy kinyithatatlan, de az meg éppen az ő házának az ajtajában.
Az erős napsütéstől mindig elálmosodott. Elképzelem a fény útját, míg elér hozzám, s ez olyan fárasztó, szokta mondani. Jó volt vele lenni, érdekes és izgató érzés, mert az a természetű férfi volt, aki csak úgy érezte biztonságban magát a nagyvilági nyüzsgésben, hogy különleges utakat jelölt ki. Eljutni egy bazilikától valamely külvárosi viskóig, bekéredzkedni bűzbe és nyomorba, s a zajongó, tolvaj purdék közt kibeszélni az út hibáit, tévedéseit és bűneit. Keressünk egy mozigépészt, aki századjára vetíti a filmet, és még mindig fölizgul rajta. A szeretkezést gyakran abbahagyta, és tűnődött, mint egy filozófus, Isten nem következik a világból, hanem feltétele annak, ilyeneket mondott. Nagy zacskó mákot borított ki az asztalra, megfogta a pihegő nő kezét, azt mondta halkan, drágám, mielőtt elélveznél, próbáld elgondolni, hogy ők itt, ez a sok mákszem, ezek az emberek, az emberiség. Te pedig vagy az Isten, a nagy, a mindenható, a szigorú, a könyörületes, a kegyetlen. És ők beszélnek hozzád, egyszerre szólnak mind, sírnak, jajonganak, követelődznek, cigánykodnak, és neked egyazon pillanatban kell nemeket és igeneket mondani, büntetni, felemelni és elhagyni. És ő, ennek az okos férfinak a szerelme, mindig eltűnődött, szabad-e elélvezni egy ilyen különös okfejtés után.
Úgy szerette, hogy reggelente a saját kiontott vérével költötte. Tűt szúrt az ujjbegyébe, s a vércsöppet a még alvó nő ajkára kente, s aztán várta az első szót, amely mindig hazug volt, aljas és képmutató, mégis az ő véréből formált buborékot a félig elvált, puha ajkak között.
Fiatal korában mindig azt nézte, azt kereste, hol tartanak éppen feminista tüntetést, nők között opponálni, ez volt a legédesebb perverziója, tányér drágakőben a legokosabb babszemként sötétleni. Egyetemet is végzett, passzióból, jogi doktorátus egy olyan intézményben, amit senki nem vesz komolyan, mert nő a dékán, és kikezd a tanársegédekkel. Öt évvel ezelőtt még az adjunktushölgyek jártak föl a párnás irodába, ma fiatal férfi tanárok sütik le a szemüket, amikor az egyetemi menzaleves tükrében magukra pillantanak. Feminista tüntetések, ironikus cikksorozat a nők világ-összeesküvéséről, egy izlandi út, semmittevés, jeruzsálemi depresszió. Úgy fejlesztette és tartotta ébren az érzékenységét, hogy elrabolt, megerőszakolt és kegyetlenül meggyilkolt gyereklányok fotóiból albumot készített, azt nézegette lefekvés előtt. Nem volt veszélyérzete. Nem tudta, hogy a lusták képzelete mások bűneit kölcsönözi ki a világi hiábavalóságok vegyeskereskedéséből, ilyeténképpen remélve a megbocsátást. Öt év múltán már csak a hajómágnás elrabolt unokájának a fotóját nézte, címlapfotó egy reggeli bulvárból, a tízéves kislány, hagyták elvérezni, huszonöt cigarettacsikk a parti fövenyen, a ruhátlan tetem mellett pedig huszonöt csikk akkurátusan a homokba dugva. Az arcába is beleharapott, pedig már nem élt. A kislány fotóját bámulta éjjel és nappal, végül jelentkezett a rendőrségen, vallomást kíván tenni, mert ő a gyilkos. Úgy fogadták, mint egy megtérő fejedelmet. S aztán a megaláztatás, a szolgálatos rendőrnő kuncogása, hogy képtelen letüdőzni a Gitane-t, amivel az előbb megkínálta.
Volt egy könyve, egy könyv, amit egész életében írt, végül nem tudta befejezni. Azt mondta, ez a Sérülések könyve, azt jegyezte, hogyan és mivel sikerül megbántani őket, sérülést okozni egy nőnek, módszertan, gyakorlat és filozófia, míg nem találkozott azzal a, hol találkozott, egy kertészetben, a nő, a keze sáros volt, palántás ládák, dugványok, tövek, magos zacskók közt állt, ő meg azt mondta neki, mindegy, mit mondott, meg akarta sérteni. Elvette feleségül, mert meg akarta sérteni. Szeretőket tartott mellette, mert meg akarta sérteni. Nem csalta meg, mert meg akarta sérteni. A rajongásig szerette, mert meg akarta sérteni. Elvált, mert meg akarta a sérteni. Ápolta, mert meg akarta sérteni. Amikor temette, meg akarta sérteni. És amikor legújabb barátnőjét a sírhoz elvitte, egyszerre rádöbbent, hogy ő, csakis ő van megalázva, kisemmizve, vérig sértve. Így ért véget a Sérülések könyve, a nyolcszázadik oldalon, ezekkel a mondatokkal, így:
"S akkor a barátnőm azt kérdezte, a feleséged hitt-e benned. Én meg a sírhantra pillantva váratlanul azt nyögtem: úgy hittem, hogy hazudok neki, holott mindvégig őszinte voltam, azaz csakis engem csaphattak be. Éppen akkora sebet engedett magán vájni, amibe belefojthatott."
Egy fiatal, teltkarcsú nő, aki a kávéház sarki asztalánál, láthatólag kissé spiccesen arról dicsekedett nálánál idősebb, bár elegánsabb barátnőjének, hogy a neve már százhuszonhárom végrendeletben szerepelt. Akkor értette meg, hogy követnie kell, amikor a nő elhaladt a főszerkesztő asztala mellett, s közben a sztárzsurnalista francia krémeséből kikapott egy ujjbegynyit, mondja, Miszter Vejnemöjnen, kiszerkesztene az első oldalra, ha lelőnék egy férfit? Ha előtte meg is kötözné, nevetett Miszter Vejnemöjnen, ötezer kérdésre pontosan ötezer választ tudott. Hogy követte, ez nem azt jelentette, hogy éjjel-nappal a nyomában volt. Figyelme diszkrét, de folyamatos jelen lévő tárgyává tette, gyakran fölhívta, bár nem szólt a kagylóba, a kórházba tiszta pizsamát küldött neki, könyvtárjegyekkel, kisebb értékű csekkekkel látta el, tengerparti utazásokra fizette be, ruhákat küldött neki, néha egész kirakatokat, máskor csak egy melltartót, egy pántlikát, valami brossot. S amikor a nő szinte beleőrült a bizonytalanságba, amikor már tébolyultan rótta az utcákat, s minden járókelőben zaklatóját vélte fölfedezni, s amikor végül fegyvert és kötelet szerzett, ez utóbbit magától Miszter Vejnemöjnentől, ő fölhívta telefonon, és azt kérdezte tőle, hozzámenne-e feleségül, még ha egyetlen árva centet se hagy rá a halála után.
Pavel Petrusek még iskoláskorában szeretett bele Martina Navratilovába, a cseh származású, ám amerikai színekben versenyző teniszezőnőbe. Csak ült a televízió előtt, nézte a wimbledoni torna női egyes döntőjét, ahol Navratilova nagy ellenfelével, Chris Evert-Lloyddal vívott hatalmas küzdelmet, és egyáltalán nincs kizárva, hogy ha az angol hölgy nyeri a mérkőzést, akkor Pavel őt választotta volna. Ám nem így történt, a győzelmet a népszerű - noha a bírálói szerint minden nőiességnek híján levő - Martina szerezte meg, megpecsételve ezzel Pavel Petrusek sorsát.
Ahogy ez ilyenkor lenni szokott, Pavel gyűjteni kezdte a Navratilováról szóló újságcikkeket, kivágta az őt ábrázoló fotókat, és kiragasztotta őket a szekrénye ajtajára. Szülei, akik becsületes tanítók voltak, tipikusan kamaszos butaságnak tartották a dolgot, és nem foglalkoztak vele, majd kinövi a gyerek, gondolták. Tévedtek. Ahogyan az évek teltek, a képek is úgy gyűltek a szekrényajtón, aztán már annyi volt belőlük, hogy nem fértek el ott, ezért a ronda virágos tapétával borított falat is birtokukba vették, majd a szoba ajtaján folytatták tovább agresszív terjeszkedő politikájukat.
Pavel egyedüli gyerek volt, és mint ilyen, meglehetősen zárkózott. Barátai nem nagyon voltak, legszívesebben kettesben maradt Navratilovával, vagy kiszuperált rádiókat, tévéket és porszívókat szerelt szét a pincében. Anyja nem ok nélkül féltette fiát a műszaki szakközépiskolától, ahová beíratták az általános iskola után. Idősebb Pavel Petruseket, az apát azokban az időkben meglehetősen lefoglalták az iskolaigazgatói poszttal járó gondok, és annyira nem tudta elviselni az ezzel járó felelősséget, hogy titokban bizony gyakran húzogatta a borovickával megtöltött laposüveget, melyet az asztalfiókjában tartott. Természetesen kapott egy infarktust, és le is köszönt a tisztségéről. Nem sokkal az után, hogy hazajött a kórházból, bement a fia szobájába, és rá kellett döbbenie arra, hogy a gyerekkel talán valami nincs rendben. Ahová nézett, mindenütt csak Martina Navratilovát látta. Martina adogat, Martina fogad. Martina tenyerest üt vagy védhetetlen fonákot. Martina egyesben és Martina párosban. Martina magasba emeli az első díjat. A legyőzött gratulál Martinának, Martina gratulál legyőzőjének (mert ilyen is volt!). Martina fehér blúzban és szoknyában. Martina piros melegítőben. Martina civilben (de így is sportosan!). Martina szemüvegben vagy anélkül. Mindenütt Martina. Petrusek úr összevonta a szemöldökét, csípőre tette a kezét és erélyesen megszólalt: - "Na, fiam, azt hiszem, hogy őőő..." - aztán legyintett és kiment a szobából.
Pedig nem ártott volna talán beszélni a fiával, mert annak bizony sok baja volt a középiskolában. Rajongása Navratilova iránt hamar kitudódott, és állandó céltáblájává vált osztálytársai gonosz vicceinek. Pavel közönyösen tűrte az ugratásokat, otthon nem is panaszkodott. Anyja valamelyest meg is nyugtatta magát és férjét, hogy fiukkal minden rendben van. Egy nap Pavel lehajtott fejjel jött haza az iskolából és szó nélkül bement a szobájába. Csak a vacsoránál került elő kisírt szemmel. Aztán kérdezett egy olyat, hogy apja majdnem megkapta második infarktusát: "Szerintetek sokba kerülne, ha át akarnám operáltatni magamat nővé?" Néma csönd volt a válasz. Aztán kiderült, mi áll a morbid ötlet hátterében. Előző nap Pavelt egyik osztálytársa azzal kezdte bosszantani, hogy Navratilova bizony a nőket szereti. Pavel persze nem hitt a rosszindulatú fiúnak, és csak legyintett a hír hallatán. A rákövetkező napon aztán alig akart hinni a szemének, a fiú bevitte az iskolába állításainak bizonyítékául a tegnapi sportújságot, ami a címoldalon öles betűkkel hirdette Navratilova vállalt leszbikusságát. Pavel teljesen összetört. Majd jött ez a gondolat, amivel annyira megijesztette a fiuk elhatalmasodó őrülete előtt tanácstalanul álló szülőket. Végül az élet kínált megoldást a problémára.
Történt pedig, hogy Petruseknének váratlanul felajánlottak egy iskolaigazgató-helyettesi állást Prágában. A döntés mögött az asszony régi udvarlójának, Frantisek Srnkának a jóindulatát kellett keresni. Srnka ugyanis befolyásos funkcionáriussá lett az évek során, és igazán nem esett nehezére, hogy egy kicsit kedvére tegyen régi imádottjának, aki ugyan már csak nyomokban emlékeztetett arra a törékeny lányra, akivel több mint húsz évvel korábban végigstoppolták az egész Szudéta-vidéket, de Srnkának akkora szíve volt, mint a Vencel tér (ő mondogatta így!), és ott, ugye, nagyon sokan elférnek. Egy szó mint száz, Petrusekék rövid tépelődés után elszánták magukat arra, hogy felcseréljék megszokott kisvárosi környezetüket a főváros zajával, és elfogadták az ajánlatot. Pavelnek is új iskolát kellett keresni, és ettől a fordulattól a szülők titokban azt várták, alaposan megváltoztatja fiukat és kiveri a fejéből ezeket a beteges gondolatokat.
És valóban, azokban az években, amikor annyi minden változott (még maga az ország is a feje tetejére állt, sőt meg is feleződött), miért pont Pavel ne változott volna? Barátokat szerzett az új iskolában, és köze nem volt már ahhoz az otthonülő kiskamaszhoz, akit otthagyott abban a poros kisvárosban. Műszaki érdeklődése pedig új múzsát talált: a számítógépet. Olyan ügyesnek mutatkozott ebben, hogy teljesen nyilvánvaló volt, programozást fog tanulni az egyetemen. És mi lett Martina Navratilovával? Az évek múltával kiöregedett a versenyszerű teniszből és visszavonult, másrészt Pavel iránta való rajongása is mérséklődött. Az új prágai lakásban már nem rakta ki a fényképeket a falra, azok egy fiók mélyén vártak a jobb időkre. Persze az emlékeket nem tudta kitörölni a szívéből, de nem is akarta, leszámítva az átoperálós ötletet, azt nagyon szégyellte.
Az egyetemre gond nélkül felvették, még csak Srnka támogatására sem volt szükség (ő ugyanis az új rendszerben is befolyásos pozícióban maradt). Összetartó baráti társaságával számtalan közös programot szerveztek: kirándulni jártak, moziba vagy koncertekre. Néha csak elmentek egy kocsmába, ahol sört vagy nagy hajú rendőrt ittak (vodka, becherovka és őszilé bivalyerős egyvelege). Két igazán jó barátja volt: Zdenek, aki gépészmérnöknek készült és Milos, aki könyvesbolti eladóként dolgozott, de valójában sportújságíró szeretett volna lenni. Pavel szülei kedvelték őket, csak azt kifogásolták, hogy Pavel egy nőismerősét sem mutatta be nekik. Annak se örültek, hogy fiukat alig látták: éjszaka a monitor előtt gubbasztott, nappal aludt vagy az egyetemre ment. Édesanyja bosszúságán csak az tudott enyhíteni, hogy egy Jarmina nevű lány egyre gyakrabban kereste a fiát telefonon. Mikor Pavelt a lány felől kérdezte, az csak zavartan annyit motyogott, hogy az évfolyamtársnője. Később persze kiderült, hogy több annál.
Telt-múlt az idő, Pavel sikeresen befejezte az egyetemet, és hamarosan válogathatott a jobbnál-jobb állásajánlatok között. Végül egy vezető internetes szolgáltatócégnél helyezkedett el, és szülei döbbenten tapasztalták, hogy az ő pedagógusi fizetésük összesen is csak a töredéke annak, amit fiuk megkeres. Ezt a srácok, azaz Milos és Zdenek is észrevették, de nem irigykedtek legsikeresebb barátjukra. Tegyük hozzá gyorsan: Pavel sem éreztette velük sohasem, mennyire felvitte az Isten a dolgát, ugyanúgy részt vett a közös programokban, mint korábban. Pedig a barátait igencsak elkerülte a siker: Milos azóta is a könyvesboltban dolgozott, és már egyre kevésbé bízott benne, hogy valaha is sportújságíró lehet belőle, míg Zdeneknek ugyan többé-kevésbé megfelelő állása volt, ám a makacs vastagbélgyulladása pokollá tette az életét. Pavel igyekezett tartani a lelket a barátaiban: "Srácok, tényleg minden adottságotok megvan ahhoz, hogy sikeresek legyetek!" - mondogatta nekik gyakran. Ők persze csak hitetlenül bólogattak, és szégyellősen mosolyogtak. Hitték is meg nem is, amit Pavel próbált beléjük szuggerálni. Az idő múltával persze ezek a baráti összejövetelek kibővültek a barátnőkkel-menyasszonyokkal, sőt miután Milos elvette Helenkát a gyermekkönyvosztályról, a feleségekkel is. Pavel volt a három barát közül a második, aki bejelentette házassági szándékát, miután eljegyezte Jarminát egy Karlovy Varyban kettesben eltöltött novemberi hétvége során. Nyár elejére ki is tűzték az esküvőt. Majd jött az az áprilisi nap, amikor az információs szupersztrádán pihenésképpen mászkáló Pavel nem hitt a szemének: egy nyúlfarknyi hír tudatta, Navratilova visszatér, és 44 évesen elindul női és vegyes párosban a jelentősebb nyári tornákon.
Régi közhely, hogy az első szerelmét senki nem felejti el. Nos, Pavel számára Navratilova volt az első, és nem is tudta elfelejteni soha. Ahogy meglátta ezt a hírt, régen elfeledettnek hitt érzések támadtak föl benne. Este előásta a pincéből a megsárgult fényképeket, és lopva felvitte a szobájába, ahol összehasonlította őket a Jarmináéval. Hát igen. Még ha hozzátett képzeletben tíz esztendőt Navratilovához (tízéves volt ugyanis a legutóbbi kép róla), akkor is magasan verte unalmasnak és hétköznapinak tűnő menyasszonyát.
Pavel idáig egész jól érezte magát a bőrében, most azonban rá kellett jönnie, hogy a mennyország is csak törött üveggel van kikövezve.
Június eleje volt már, ekkor kellett volna megtartani az esküvőt. Pavel azonban sikeres halogató hadműveletbe kezdett, és így elérte, hogy augusztusra tolják el a házasságkötés időpontját. A Roland Garros tenisztornára még nem tudott kiutazni Párizsba, de június végén már ott volt Wimbledonban. Otthon mindenkinek hazudott, méghozzá mindenkinek mást. De ez nem is érdekelte. Ott ült a legendás füves teniszpálya szélénél, az első sorban, és élőben láthatta Martinát, amint alig néhány méterre tőle szaladgál a pályán. Navratilovának fel is tűnt a félszeg fiatalember, aki áhítattal bámulta minden egyes mozdulatát. Régen érzett már ilyet, de most zavarba jött ettől, maga sem tudta, miért.
Két nappal később felmondta a szolgálatot a verseny számítógépes sajtószolgálata. A szervezők kétségbeesetten szaladgáltak, mobiltelefonnal a fülükön és hatalmas izzadságfolttal az ingükön. Amikor Pavel megtudta, mi történt, odasietett az egyik tanácstalanul álló rendezőhöz. "Elnézést - mondta korrekt angolsággal -, programozó vagyok, és talán hasznomat tudnák venni a rendszer megjavításában." Az angol fáradtan hátrairányította egy terembe, ahol az informatikusok egymás szavába vágva vitatkoztak a meghibásodás okairól. Ügyet sem vetettek Pavelra, aki egy bőrfotelba huppanva hallgatta a kiabálást. Hirtelen elcsendesedtek a szakemberek, amikor a csoport főnöke jelent meg és kérdően nézett beosztottaira, ám azok nem szóltak egy szót se. Váratlanul megszólalt Pavel: "Már bocsánatot kérek, hölgyeim és uraim, hogy belekontárkodom kívülállóként az ügybe, de itt mindenki csak a tünetekkel és nem az okokkal foglalkozik. Márpedig hogy egy cseh mondással éljek, a hab alapján nem lehet megmondani, milyen íze van a sörnek." A főnök csodálkozta nézett egy darabig, aztán kezet nyújtott Pavelnek: "Megtisztelne, ha segítségünkre lenne a probléma megoldásában, Mr. ..." "Petrusek vagyok, Pavel Petrusek, programozó Prágából." Úgy mondta, mint amikor a filmekben baleset alkalmával egy határozott férfi vág keresztül a tömegen, "Kérem, engedjenek, orvos vagyok!" felkiáltással. Meg is lett a fellépésének az eredménye.
A csoportfőnök - Richardnak hívták - késlekedés nélkül a számítógép elé ült, az informatikusok pedig szoros gyűrűt vontak köré. Egész éjjel dolgoztak, és másnapra működött a rendszer, nem utolsósorban Pavelnek köszönhetően. Az első diadalkiáltások eufóriájában Richard nem feledkezett meg Pavelről, és hozzá is odaszaladt gratulálni.
Pavel nem fogadta el az általa felajánlott állást, hanem csak egy apró szívességet kért: egy kártyát, amivel az egész verseny területén bárhová beléphet.
Másnap esett ki Navratilova a vegyes párosban. Ahogyan az öltözőből kifelé tartott, hirtelen beleütközött abba a fickóba, aki egyfolytában bámulta minden meccse alkalmával. Pavelnek torkán akadt a szó, pedig tudta, élete nagy lehetősége előtt áll. A teniszezőnő agyán átfutott minden, az őrült sportfanatikusokról hallott történet, és ijedten visszafordult. De Pavel ezt nem hagyhatta annyiban. Utánaszaladt, és elhívta vacsorázni. Martina közelről öregecskének tűnt, de mindezzel együtt is óriási hatással volt Pavelre, még akkor is, amikor azt mondta: "Nem." Pavelnek könny szökött a szemébe. Ekkor jelentek meg a biztonsági őrök, akiknek távolról feltűnt a huzavona. Szó nélkül vállon ragadták a sírásküszöbön levő programozót, és taszigálni kezdték a kijárat felé. Ezt látva Navratilova hirtelen meggondolta magát: "Engedjék el!" - mondta az őröknek. "Ő a barátom."
Másnap valóban együtt vacsoráztak. Aztán Navratilova kiesett női párosban is. De nem volt szomorú, mert érezte, új társat talált. Ugyan nem érdekelték az utóbbi időben már a férfiak, Pavel mégis olyan hatással volt rá, mint régóta senki. Még egy vidám estét töltöttek együtt Angliában, aztán jött a hazautazás napja. Mivel Martina különgéppel utazott, kikísérte Pavelt a repülőtérre. Ott, a londoni Hearthrow repülőtéren kérte meg Pavel a kezét. "Az anyád lehetnék" - mondta zavarában Martina, de Pavel nem jött zavarba: "Anyám már van, feleségem viszont még nincs!" - zárta le a vitát, és a sportolónő erre nem tudott nemet mondani. Pavel annyira büszke volt a frappáns visszavágására, hogy a gépen a stewardessekkel mixeltetett egy nagy hajú rendőrt. Élete álma vált valóra.
Ezt a boldogságot még az sem tudta megmérgezni, hogy valóságos Rómeó és Júlia szituációba csöppentek. A Montague-k nem tudták megemészteni, hogy ilyen hirtelen elveszítették a gyermekük őrülete ellen már rég megnyertnek hitt harcot. Meg azt sem, hogy egy ilyen helyes kislányt hogyan lehet így átverni egy öreg és csúnya nő miatt, aki ráadásul még leszbikus is. A homoszexuális érdekvédelmi szervezetek, a Capuletek, szintén értetlenül álltak az események előtt, hiszen a teniszcsillag az egyik legismertebb közéleti személyiség volt, akit fel tudtak használni. Legalábbis eddig.
Irtózatos kánikula volt augusztusban, amikor a világot még kevésbé lehet komolyan venni, mint egyébként. Egy ilyen napon kötött házasságot titokban, a bulvársajtótól és a papparazzóktól távol Pavel Petrusek és Martina Navratilova, aki visszaköltözött Csehországba.
"Te ezt megiszod?" - kérdezte Martina döbbenten Milostól, aki éppen vodkát töltött a becherovkával már amúgy is bőven felöntött őszilébe. Milos, aki olyan zavarban volt a világhírű sportolónő társaságában, hogy a fél vodkát rálocsolta a viaszosvászon abroszra, hátramutatott Pavel felé: "Neki lesz." Martina nem szólt semmit, csak rosszallóan nézett.
Ceske Budejovicén voltak, Milosék kis telkén, ahol korábban már sok bulit tartottak a fiúk. Most Martina bemutatása volt az ürügy. Hatan voltak: a három baráton kívül Martina volt még ott, aztán Milos felesége, Helenka, valamint Zdenek barátnője, Eva. Kora este volt, és éppen nekikészültek a szalonnasütésnek. Pavel felhajtotta a nagy hajú rendőrt, és elindult a többi sráccal nyársat keresni, célzatosan egyedül hagyva ezzel a lányokat. Eva és Helenka meglehetősen kedvelték Jarminát, úgyhogy érthetően ellenségesen viselkedtek minden idők legsikeresebb teniszezőnőjével. "Azt tudja, hogy maga pont annyi idős, mint mi ketten együttvéve?" - kérdezte a magas, sötét hajú Eva. Szándékosan magázta Martinát, aki hiába kérte az elején a tegeződést, kénytelen volt lenyelni a pimaszkodást.
"Te sírsz, aranyom?" - kérdezte a nyársakkal a kezében visszatérő Pavel. "Ugyan, csak a hagyma az oka" - válaszolta Martina nem túlzottan meggyőzően. Rossz hangulatban kezdődött a sütés. Aztán valamelyest felengedett a fagyos hangulat, de - talán a többiekénél drágább és márkásabb melegítőjük tette - az újdonsült házaspár nem nagyon lett bevonva a beszélgetésbe. A szalonna persze avas volt, Martina hozzá se nyúlt. A festett szőke Helenka ki is szúrta rögtön, emiatt kisebb vita kerekedett, ami oda vezetett, hogy szolidaritásból Pavel sem ette meg a sajátját, pedig nagyon éhes volt. Nyomott hangulatban telt az este, Martina aludni sem tudott aztán a kemény gumimatracon.
Másnap mindenki sértetten ment haza. Milos haragudott Pavelre, amiért az nem engedte meg, hogy interjút készítsen feleségével, elindítva ezzel sportújságírói karrierjét. Helenka meg volt róla győződve, hogy Martina egész este kéjsóvár tekintettel őt bámulta. Eva, aki titokban verseket írt, nem értette, hogyan írhatott ez a buta sportolónő sikeres könyveket Amerikában, Zdenek pedig amúgy is utálta a világot, mert makacs betegségére végbélkúpot írt fel neki az orvos, és naponta kettőt kellett felhelyeznie magának.
Pavel és Martina másfél hónapja voltak házasok, komoly veszekedésük még nem volt (leszámítva azt, amikor a nászútjukon, teniszezés alkalmával Pavel egy remek keresztütéséről Martina nem akarta elismerni, hogy a vonalon belül volt). A szerencsétlenül végződött Ceske Budejovice-i szalonnasütés után Pavel biztosította Martinát, hogy mellette van. A teniszezőnő hitt ugyan a férjének, de egy rövid idő után látta rajta, mennyire hiányoznak neki a barátai. Aztán egy este a hazatérő Pavelt rajtakapta a konyhában, amint vodkát és becherovkát öntött egy pohár őszilébe. "Mi ez a gusztustalanság?" - kérdezte felháborodva. "Nagy hajú rendőr" - válaszolta ijedten Pavel, mire a neje kifejtette, hogy annak idején többek között az ilyen otromba primitívségek elől menekült Amerikába, és felejtse el ezt a "kommunista kotyvalékot". Pavel szó nélkül kiöntötte a löttyöt a vécébe.
De nemcsak a nagy hajú rendőr jelentett problémát a házasságban. Barátai elmaradásával Pavel igencsak légüres térbe került, és nem tudott társasági életet élni a feleségével. Az a néhány felső tízes összejövetel, amire elmentek, mindennél kiábrándítóbb volt, és szükség volt valami mindkettejüket érdeklő elfoglaltságra. A tanácstalan Pavel hirtelen ötlettől vezérelve megvette a Patyomkin páncélos modelljét. Egy vagyonba került, de megérte: számos estét töltöttek el kettesben azzal, hogy a borzasztó türelmet és koncentrálást igénylő modellezést folytatták a nappaliban. Ám amikor mindketten egymást gyanúsították egy fedélzeti géppuska eltüntetésével, olyan parázs vita tört ki közöttük, amely igazolta, hogy bizony, vannak feszültségek. A vita úgy végződött, hogy a kitűnő erőben levő, maszkulin Martina fogta a vékonydongájú Pavelt, és kituszkolta az erkélyre, ahol az zokniban könyörgött a novemberi fagyban másfél órát, mire feleségének megesett rajta a szíve, és visszaengedte a lakásba.
Pavel még ekkor sem kongatta meg a vészharangot a házasságuk felett. Természetesen nem így képzelte el a boldogságot, de még ez is több volt annál, amit valaha is gondolni mert arról, hogy élete során milyen viszonyban lesz Martina Navratilovával. Ezért érte váratlanul, amikor egy este Martina bejelentette, hogy elutazik.
Éppen a "Nelson" angol csatahajót modellezték, amelyet a Patyomkin páncélos sikerén felbuzdulva csak a múlt héten vásárolt Pavel (a Patyomkin hiányzó géppuskája is előkerült közben, Martina egyik speciális vitaminkoncentrumába keveredett). Mikor Martina bejelentette utazási szándékát, Pavel meglepetésében majdnem betörte a vértezett, víz alatti aknafalat. Csak nézte feleségét, aki öregnek és nyúzottnak tűnt, és arról beszélt, hogy a sikeres felkészülés érdekében muszáj néhány hetet Amerikában töltenie. Pavel csak nézte, ahogyan fél évvel korábban a wimbledoni teniszpályán tette, csak Martina most az ütő helyett a Brown-Curtis gőzturbinák makettjeit tartotta a kezében. Pavel csak nézte, és mindent megértett.
Egyikük sem beszélt végleges szakításról, de nem is nézték hülyének a másikat. Martina elutazásának másnapján Pavel hirtelen ötlettel áthívta magához Zdeneket. "Hogy vagy, haver?" - kérdezte kissé modorosan régen látott barátját az ajtóban. "Most, hogy a kapuban benyomtam egy kúpot, már kitűnően" - válaszolta Zdenek, és mindketten nagyot nevettek, amikor diadalittasan emelte a magasba a reklámszatyrát, melyben literes őszilé, valamint becherovka és egy vodkásüveg lapult. "Tudod, Zdenek - mondta már a kész itallal teli pohárral a kezében Pavel -, ti is hiányoztatok, de a legjobban a nagy hajú rendőr maradt ki az életemből..." Ismét csak nevettek, nemhiába: értették a tréfát mindketten.
Bár Jarminát nem sikerült visszacsábítania, Pavel továbbra is sikeres maradt, és nem kellett attól tartania, hogy két szék között a pad alá esik. Erről Martina személyesen is meggyőződhetett, amikor "egy jó barátnője" társaságában visszatért tavasszal Prágába, hogy összecsomagolja az ott maradt személyes holmijait és elrendezze a válással járó formaságokat. Titokban félt ugyanis, hogy kisiklik Pavel életének addig jó irányba pöfögő gőzmozdonya, de szerencsére az aggodalma alaptalan volt, Pavel jó húsban volt, és csak úgy virult. Örömmel beszélgetett Martinával egy hangulatos sörözőben, és volt annyira tekintettel exnejére, hogy csak egy pohár sört kért. A teniszezőnőnek fel is tűnt: "Hogyhogy nem nagy hajú rendőrt iszol?" - kérdezte mosolyogva, mire Pavel szégyellősen úgy csinált, mintha nem is hallotta volna.
"Az a helyzet - mondta Martina -, hogy igazságtalan voltam veled. Most már tudom, mekkora szükséged van a srácokra, és nem szerettem volna, hogy megszakadjon a kapcsolatotok. Ne szégyelld a barátaidat, Pavel." Azzal odafordult a pincérhez, és rendelt két nagy hajú rendőrt, egyet Pavelnek, egyet pedig magának.
"Veszekedtetek?" - kérdezte másnap Zdenek, és nagyokat szimatolt a levegőbe, mert rettegett attól, hogy mindenki érzi a beleiben szétolvadó glicerin sajátságot szagát. Pavel értetlenül nézett: "Hogy veszekedtünk-e? Ugyan már! Lehet ezt kulturáltan is csinálni!" - felelte, majd kivett a hűtőszekrényből egy doboz őszilevet.
Később így mesélték: özvegy Vadász Katalin délben érkezett, mert defektet kapott a busz, a mentesítő járat pedig eleve zsúfolt volt, és a nagy csomagokkal nem lehetett rá fölférni. Nem tudni pontosan, kitől származott az értesülés, ki tudott a defektről, vagy arról, milyen zsúfolt volt a mentesítő járat, ha volt egyáltalán. Talán csak azért mondták így, hogy jobban kitűnjék, kidomborodjék özvegy Vadász Katalin özvegysége és magánya, meg mert a mentesítő járat olyan szép, tágas kifejezés, mintha az angyali seregekre vonatkozna. Azt sem lehet tudni, hogy özvegy Vadász Katalint látta-e valaki leszállni aztán nagy csomagokkal, vagy ezt is csak lendületből mesélték, gondolva hogy az özvegyasszony nagy csomagok nélkül elképzelhetetlen. Mintha ők maguk is, férfiak és nők, így képzelnék özvegységüket: nagy csomagokat fognak cipelni, bárhova mennek.
A déli buszon már kevesebben utaztak - folytatódik a történet -, de leülni azon sem tudott özvegy Vadász Katalin. Középen állt meg, a csuklónál. A harmonikaforma gumiburkolat egy helyen szakadt volt, ha a busz elég gyorsan ment, beáramlott némi hűvös levegő. Özvegy Vadász Katalin beletartotta az arcát a huzatba.
Korán akart érkezni, hűvösben, mert a megállótól még sokat kellett gyalogolnia a telekig. Fél egykor, amikor megérkezett, már hőség volt. Leszállt, letette a csomagjait, és leült a padra az akácok alá. A busz megkerülte a megállót és visszaindult a főút felé. A sofőr begyorsított.
Özvegy Vadász Katalin a kék nyomós kúthoz ment, hogy felfrissítse magát. A kút nem működött. Kivette a hátizsákból az ásványvizes üveget, töltött egy kicsit a tenyerébe, és a langyos vízzel megtörölgette az arcát. Megitta a maradékot, és az üres palackot leállította a pad mellé. A palack eldőlt. Felállította, megint eldőlt. Úgy hagyta. Aztán felvette a hátizsákot, és egyik kezében a bőrönddel, másikban a két szatyorral elindult a földúton a telek felé. Egy pillanatra visszanézett a palackra, amit egy széllökés feldöntött, és görgetni kezdett a betonon. Aztán a szél elállt és a palack nem gördült tovább.
Általában tíz perc alatt hazaért, de most többször is meg kellett állnia pihenni. A bőrönd füle vágta a tenyerét, az egyik nejlonszatyor elkezdett nyúlni, félő volt, hogy kiszakad. Erre a hóna alá fogta, de akkor meg a bőrönd ütődött minden lépésnél a lábszárának.
Az őr itt felállt, és mutatta, hogyan. Megfogott egy széket, és körbejárta az ivót, aztán mutatta a lábszárát: csupa horzsolás. Bizonytalan volt, mi a cél a cipekedés demonstrálásában, de tény, hogy azon a nyáron több helyszínen többen is elmesélték ugyanígy vagy máshogy, de a lábszárat csapkodó szatyor motívuma mindenütt változatlanul szerepelt: az özvegy asszony tánca, talán így lehetne a legpontosabban címkézni.
De akkor válik csak igazán érdekessé a dolog, mesélték tovább az ivóban, ha közvetlenül mellette, utána vagy képzeletben mellérakva ott van a másik tánc is: az udvarló tánca. Az őr nem habozott ezt is bemutatni, miután letette a széket. Az udvarló tánca a következőképpen néz ki: az előadó kimegy az ivóból, majd kisvártatva visszatántorog, a homlokát fogja, a fejét rázza, lábai rogyadoznak. Aztán megint kimegy, megint visszajön, és így tovább, tetszés szerint vagy ameddig a közönség meg nem unja. Hogy az udvarló tánca így nézett ki, hogy ilyen lett, az pedig a következőképpen történt.
(Hozzá kell tennem, hogy mindezek a jelek, a történetek és a táncok csak egy darabig, körülbelül június elejétől július közepéig jelentették azt, amit akkor jelentettek, ami mögé ez a történet vetül. Később, két-három hét múlva, ha valaki kiment az ivóból, aztán homlokát fogva visszajött és megint, továbbá ha valaki kezében a székkel az ivóban botladozott, többé nem alkotott egészet, nem volt egy történet része, nem is tekintette senki annak, hanem valami egyéni, alkalmi hóbortot vagy a részegség valamelyik szokványos velejáróját látták benne, végső soron helyesen.)
Ugyanazon a napon, amelyen özvegy Vadász Katalin érkezett, az egyik délutáni buszról egy keszeg emberke kászálódott le, hatalmas köteg részint teleszkópos, részint nem teleszkópos horgászbottal, amelyeket lehetetlen volt összefogni, más se bírta volna, hát még a keszeg emberke; leszállás közben belegabalyodott a sok botba, szétcsúszott a köteg, mint a száraz spagetti, a botok egy része kicsúszott a busz kereke mellé, a másik része odabent szóródott szét a lépcsőn. Senki sem sietett a keszeg emberke segítségére, cinikusan és mozdulatlanul bámulták, ahogy a botokkal szerencsétlenkedik, a sofőr pedig sürgetően kiabálta a mikrofonba, hogy "szíveskedjék a leszállást befejezni", amire a keszeg emberke végképp megzavarodott, és az összekuszálódott botok között, a nyitott ajtóval szemben megállt, és az arcába temette a tenyerét. Kész, mindennek vége, itt és ezen a ponton érjen véget a világ. Ekkor az ivó közönsége közül valaki vagy talán többen is a segítségére siettek, a botokat összefogták, a busz elment, a keszeg emberkét pedig beterelték az ivóba, amíg valaki szigszalagot szerzett, és az egész köteg horgászbotot irgalmatlanul összeszigszalagozta.
A keszeg emberke szabadkozva és hálálkodva rogyott a székre, ő ezt igazán nem akarta, mondta, én ezt igazán nem akartam, eddig valahogy minden olyan jól ment, és most hirtelen ilyen megmagyarázhatatlan dolgok történnek. Jártam én már több horgászbottal is horgászni, biciklin is, gyalog is, még a Trabanttal is, ameddig megvolt a Trabant, ami már nincs meg, mert, de mindegy, ez most nem tartozik ide, talán majd valamikor máskor elmesélem. Mondta a keszeg emberke egy szuszra, és ettől felbátorodni látszott. Mit lehet itt kapni, érdeklődött ragyogó kék szemekkel, aztán hirtelen elpirult, és köhögést színleve krákogta, hogy egy sört kér meg egy kis szilvát. Ica elétette a sört meg a kis szilvát, amire a keszeg emberke azt mondta: Kálmán, kicsit várt, aztán már nem krákogva, hangosabban megismételte, hogy az ivóban mindenki hallja: Kálmán. Néhányan hümmögtek, én is, mondta az őr, de valahogy mégse lett általános bemutatkozás, ahogy Kálmán szerette volna. Meg is sértődött, felhajtotta a kis szilvát, kitöltötte a sört és hallgatott egy darabig.
Homlokát dörzsölgette, dudorászott, gondolkodást színlelve elbámult, farzsebéből cédulát kotort elő, nézegette és viszszatette.
Aztán felállt, és a pulthoz lépett, Icához hajolt és súgott valamit. Ica a fejét rázta. Aztán mutogatott, hogy jobbra meg balra, Ica is mutogatott, a kezüket különféle irányokba lengették, köröket írtak le. Ica a fejét rázta. Kálmán megint elővette a farzsebéből a cédulát, mutatta Icának. Megint mutogattak. Ica megfogta a cédulát, forgatta, fejét rázta. Nem tudja. Sajnálja.
Kálmán ekkor az ivó közönségéhez fordult. Hogy őneki nagyon fontos megtudnia, mert ő itt nem ismerős, nem vagyok itt ismerős, esetleg még ha a Trabantom megvolna, ami nincs meg, mert, de ez most nem tartozik ide, akkor esetleg a Trabanttal én is meg tudnám keresni, de ebben a nagy melegben találomra bóklászni, az úgyszólván életveszély, ráadásul semmi sem garantálja, hogy meg is találom. Ja, hogy kit. Hát ez eléggé bonyolult. Katalinnak hívják, ez egész biztos, és itt lakik. Hogy itt semmiféle Katalin? Nem ismernek Katalint? De hát ez lehetetlen. Katalin maga írta, hogy itt lakik. Hogy néz ki? Nem tudom. Az az igazság, hogy mi csak leveleztünk eddig, érzelmekről, főleg. De hogy hogy néz ki, azt nem tudom. Csinosnak mondott, hatvankét éves. Hogy újsághirdetés? Nos igen, nem szégyen bevallanom, hogy igen. Már mért volna nevetséges. Mit tudnak maguk a mi érzelmeinkről. De szerencsére itt van ez térkép, amit Katalin saját kezűleg... Már adom is.
Elvették a térképet, nézegették, mondja az őr. Nézték jobbról, nézték balról, alulról és felülről. Ez itt nyilván a buszmegálló, ez a kis fekete jel. Ez meg itt a bányató, ez a kör. Talán. De ha akkor ez az út, az nem jó, mert az a másik oldalon van. Na, itt a másik pont, mellette, hogy én, és egy szív. Ez lesz Katalin. De nem jó. Ha ez a bányató, és ez az út, akkor ez az én itt a sóderbányában van, az nem lehet. Te Kálmán, a te Katalinod a sóderbányában lakik? Kikéri magának. Jó, csak úgy kérdeztem. Ez a Katalin nem egy térképész, az már biztos. Nyilván elrajzolta, ami a jobb oldalon van, azt a bal oldalra, ami felül, azt alulra, de nyilván úgy kell érteni, hogy ez az út az az út, és akkor ez az én meg a szív ott van a faházaknál, jó messze, ott, ahol az a nagy villanyizé látszik. Biztos? Biztos. Jaj de jó.
Kálmán visszaült a helyére és kért még egy kis szilvát meg egy sört. Megnyugodott, mosolygott. Most felkészül, mondta, most lelkileg felkészülök a nagy találkozásra. Lehet, hogy követtem el hibákat az életemben, ki nem, na ja, de most nem fogok. Bár az nem biztos, hogy a horgászbotokat el kellett volna hozni, lehet, hogy Katalin nem örülne neki. Erről eddig elmulasztottunk levelezni, a horgászszenvedélyemet valahogy, a fene egye meg, nem írtam meg neki. De hát ez nem olyan szenvedély, olyan káros, mint a dohányzás meg az ivás meg a kártya, nemde? Ez egy egészen ártatlan szenvedély, nem is szenvedély, kedvtelés. Nyilván ezért nem írtam meg, mert szóra sem érdemes. Olyan, mint hogy fehér zoknit hordok, vagy kék zoknit hordok. Ezek nem perdöntőek egy ember jellemét illetőleg. De azért na. Sérthet bizonyos érzékenységeket, ha valaki például elveti az erőszakot, az nem szereti a horgászatot sem. A vegetáriánusok, például. Vagy azok esznek halat? Nem lehet, mert a hal is állat, vagy mi. Katalin pedig általában elveti az erőszakot. Erről sokat leveleztek. A férje, aki szerencsére meghalt, erőszakos ember volt. Dúvad. Így írta Katalin, a Géza valóságos dúvad volt. Sokat szenvedett tőle szegény. Még egy kis szilvát. Igen, sört is.
Hogy tudja, ki az? Tényleg? Maga csinálta meg neki tavaly az ablakot. Mi volt az ablakkal!? Ja, hogy a vihar. Az akkor nem baj. Azt hittem, a férje tört-zúzott. Hogy akkor már nem volt meg? Hál' istennek. Na és hogy néz ki? Tényleg csinos?
Az ember, aki megcsinálta tavaly özvegy Vadász Katalinnak a vihar betörte ablakot, elmondta, hogy Katalin valóban csinos, korához képest mindenképpen az, csendes-rendes, csak beszéd közben néha olyan furcsán rángatja a száját, így ni, de ez végül is nem ront az összbenyomáson, hogy csinos, ráadásul ahhoz képest, hogy hatvankét éves, már ha valóban annyi, mert azért nem tenné a kezét a tűzbe, amit egy nő, ráadásul hatvan fölött, a saját koráról elárul, és hogy itt meg itt lakik. Kicsi, de kellemes faház, nagy fenyő a kertben, arról lehet megismerni, a környéken a legnagyobb. Még annyit, hogy kicsit közel van a szeméttelep, ami déli széljárásnál esetleg kellemetlen, de most éppen nincsen déli szél.
Remek, mondta Kálmán, most már mindent tudok, semmi akadálya sincs, hogy azon nyomban elinduljak. Hogy itt hagyhatná-e akkor tehát a horgászbotjait megőrzésre, mert most már egészen nyilvánvaló, most, hogy végiggondolta, hogy horgászbotokkal nem állíthat be Katalinhoz, aki a dúvad férjétől annyit szenvedett, s az erőszakot ennek következtében gyűlöli és elveti.
Itt hagyhatja. Jaj de jó. Indul is.
De nem indult el, hanem kért még egy kis szilvát, mondja az őr. Sört most nem kért, mert még nem itta meg az előzőt sem.
Jaj, nem könnyű mondta. Hónapok óta erre készül, és most lám, itt áll a megvalósulás küszöbén, ez azért nem egy egyszerű helyzet. Mert mit mondjon például. Bármit? Nem az a lényeg, mit mond az ember? Nos, ez nem biztos, hogy így van, a szavak rendkívül fontosak, és perdöntőek egy ember jellemét illetőleg, ráadásul a bármiből mégiscsak mondani kell valamit, a rengeteg bármi közül, mégpedig egyvalamit, és pont az nem mindegy, hogy mit.
Mit lehet az özvegynek mondani, ha azt mondaná például, hogy itt vagyok, Katalin, megjöttem, az jól venné-e ki magát, mert lehet, hogy rosszul venné ki magát, hiszen ha az özvegy vizsgáztatni akarja, afféle próbatalálkozásra engedte magához, akkor ez a mondat igencsak rosszul venné ki magát, ez a mondat egy csapásra mindennek véget vetne, pontosabban elejét venné. Hogy miért? Tudja a fene, valamiért. Valamiért úgy érzi.
Ne bonyolultkodjak. De igenis bonyolultkodom, az élet nagyon bonyolult, apróságokon múlik minden. Tehát mindent rendkívül alaposan el kell tervezni jó előre, nehogy egy váratlan helyzetben az ember ott álljon felkészületlenül, hebegve-habogva. Az aztán mindent, de mindent elront. Ő már tudja, tapasztalatból beszél.
Erre Ica azt mondta, hogy ez így van, és Kálmán nagyon helyesen beszél, mondja az őr. A többiek hümmögtek.
Kálmán erre megkérdezte Icát, hogy akkor tehát őszerinte mit mondjon Katalinnak. Melyek legyenek az első szavak. Ica azt mondta, hogy nem tudja, mert minden ember mindent máshogy mond, van, akinek ez áll jól, van, akinek az, ez az egyéniségen múlik. De hogy mindenképpen valami kedves, szerény dolgot mondjon. Hozott-e ajándékot. Nem!? Mért nem? Hát pedig a nőknek ajándék kell, az nagyon fontos. Az ajándékból látják, hogy fontosak-e a férfinak, vagy sem. Egy kis fülbevaló, komolyabb bonbon, végső esetben virág, az nélkülözhetetlen. Hogy mért ebből látják, hogy fontosak-e? Mert nők. Ez biztos? Biztos.
Nahát, mondta Kálmán, ő erre nem is gondolt. Ajándék! Most nem akar nagyképű lenni, de ő úgy gondolta, ha már ez az ajándékdolog szóba jött, hogy ő maga az ajándék. És hogy ez nem nevetséges. Nem, nem köt magára masnit.
Megsértődött.
Most már mindenki vele foglalkozott. Hogy szedjen virágot, ott följebb, az erdő szélén egész szép virágok nyílnak. Hogy vegyen egy üveg bonbonmeggyet, Icának biztos van még raktáron, hogy a fenébe ne volna. Azt sem. Boci csoki, Sportszelet? Nem. Hát akkor mi legyen?
Esetleg még ha a Trabantja megvolna, el tudna menni a faluba, bonbonért vagy egy virágboltba vagy még tovább, a városba ékszerboltba, a Trabanttal, hajaj, hipp-hopp, már meg is járná, de a Trabant sajnos már nincs meg, mert. De teljesen mindegy. Még egy szilvát, még egy sört. Ebben a melegben gyalog nekiindulni: életveszély. Buszra szállni, visszajönni? Addigra este lesz. Különben is, Katalin várja, nyilván türelmetlenül várja. Késni, azt végképp nem lehet. Az aztán tényleg mindent elrontana.
Meg hogy ez az ajándékdolog ez őt teljesen felkavarta. Ő erre tényleg nem is gondolt, hogy egy ilyen, mondjuk érzelemmentes, szinte hivatalos dolog számítson ott, ahol csak az érzelmek számítanak, amelyek a hosszas levélváltásból már egyértelműen kiderültek, kifejlődtek, virágba borultak mintegy. Az ember ajándékot a hivatalnoknak visz, meg az orvosnak, meg a számlást behívja egy felesre, az addig rendben van. De hogy ő Katalinnak holmi virágot meg bonbont hozzon, amit bárki hozhat? Hát hivatalnok ő? Orvos? Számlás? Nem, nem. Ő nem tesz úgy, ahogy bárki tehet. Nem becsüli túl magát, de ő mégiscsak több, mint bárki, hiszen már hónapok óta érzelmileg leveleznek. Ezek az érzelmek pedig őt a bárkiségből kiemelik. Ajándék, micsoda baromság.
Felállt, elindult pisilni, elesett. Felsegítették. A nadrágja elszakadt, a térde felhorzsolódott. Az az átkozott küszöb. Minek van itt egyáltalán küszöb, ráadásul ilyen éles vasizé. Nem is küszöb ez, hanem guillotine. Vagy medvecsapda. Nincs másik nadrágja, mért volna másik nadrágja, nem gondolta, hogy lesz itt egy ilyen küszöb, amilyen a világon nincs még egy. Na tessék, elszakadt, most mi lesz. Így nem állíthat be Katalinhoz. Még ha ajándékot hozna is, még ha a legodaillőbb szavakat használná is, a horgászbotokat pedig itt hagyná, és az erőszak elvetőjének mutatkozna, ha mindez stimmelne is, szakadt nadrágban, vérző térddel akkor sem állíthat be. Hogy ez esetleg szánalmat ébresztene, gondoskodásra késztetné? Az anyai ösztön? Ugyan kérem, tudom én, mi a helyzet, nem kell engem itten ilyen hazugságokkal vigasztalni.
Még egy sör, még egy szilva. Jutott a sebre is.
Most már teljesen mindegy, mondta, minden mindegy, van-e virág vagy nincs, van-e horgászbot vagy nincs, mondok-e valamit vagy nem mondok, mindez teljesen mindegy, mert csak én számítok, az én érzelmeim, amelyeket a levelezésben kialakítottam. Én vagyok én, ez az egyetlen ajándék, nincs mese, mennem kell. Megyek, itt vagyok, Katalin.
Gondolt egyet, felállt, kihúzta magát, megcélozta az ajtót, lesz, ami lesz, elérkezett a pillanat, mondta, és elindult. Mindenki fellélegzett. Néhány perc múlva azonban megint ott állt az ajtóban, homlokát törölgette, toporgott. Nem, ez nem lehet. Az apróságok döntenek. A jellemet illetőleg. Ezt mondta, megint kihúzta magát, és rogyadozó lábakkal megint elindult. Aztán persze megint visszajött, lecsuklott a székre és elaludt.
Amikor már az utolsó busz is elment, zárás előtt Ica kivonszolta Kálmánt az ivó elé, és befektette egy régi nyugágyba, fakeretesbe, amely a raktárban kallódott évek óta. Rozoga, repedt, a vászna foszlik, de ilyen kicsi ember alatt nem fog összeszakadni. (Nem is szakadt, mondja az őr.) Mellé tette az összeszigszalagozott horgászbotköteget meg egy Sportszeletet, mert mégis, az ember reggeli vércukra, meg egyáltalán. Ica kedves.
Reggelre Kálmán eltűnt, mondja az őr. Nyilván, ha a Trabantja meg lett volna, kényelmesen, úgymond hipp-hopp hazajut: így valószínűleg még a hajnali hűvösben gyalog nekivágott az útnak, miután végleg lemondott özvegy Vadász Katalinról.
In illo tempore fáradhatatlanul jártam a világot. Meg akartam váltani magam, ha törik, ha szakad, és ha már, akkor miért ne! Meg akartam váltani az embereket. Alanyi költő voltam, száműzetésben, eljátszottam a rám osztott szerepet.
Hol a hétvégi iskolákat látogattam, hol a magyar egyesületeket. Inget, nyakkendőt vittem magammal, és fogkefét. Meg egy degeszre tömött hátizsákot: a verseimet.
Ki emlékszik a részletekre! Sok mindent összebeszéltem. Megtapsoltak, amerre jártam, és ami fontosabb volt, felvásárolták a könyveimet.
Még gyógyítottam is, a felolvasások után. A hallgatóim meghívtak magukhoz, és elmesélték az életüket. Vak világtalant, nem tudtam sokat segíteni rajtuk. De a menekültsors feneketlen: még az is gyógyír volt, hogy meghallgatta őket egy messziről jött idegen.
Volt idő, amikor úgy megugrott a bolt, hogy még az adóhivatal is felfigyelt rám. A vámosok minden határállomáson végiglapozták a füzeteimet. De ettől függetlenül is, kénes illatuk volt ezeknek a körutaknak. A befogadó országok - ki ne tudná! - arra törekednek, hogy mint megannyi kohó, magukba olvasszák a menekülteket. Én pedig megerősítettem őket a hitükben, hogy magyarnak maradni - érdemes.
Így éltem, szépítgetni minek. Írtam, árultam és szavaltam a verseimet. Csoda-e, hogy működésemnek híre kelt? Hogy nemsokára kézről kézre adtak a hazafias egyesületek!
Az asszonyok sírtak, amerre jártam. Ragyás képű fiúk vettek körül minden beszédem után, vérmes apostolok markolászták verejtékben úszó - lehetőleg összes - verseiket. Mindent átvettem és mindent elolvastam, lelkiismeretesen. Minden kérdésükre válaszoltam, mondom, komolyan vettem a szerepemet. Beültünk egy-egy füstös csehóba, ittunk, énekeltünk, felírtuk egymás lakcímét, ezt nagyon fontosnak tartották ezek a hónapról hónapra házat és hazát váltogató fiatalemberek.
Ha egy mód volt rá, lebeszéltem őket a versfaragásról. Ki tudja, hányan köszönhetik nekem az életüket! A tanítványaimról nem is beszélve! Mert igen, lett még egy tanítványom is. Kell-e jobb bizonyíték arra, hogy az elvetett mag termékeny földbe esett?!
Ebben az évben is felkerekedtem, amint kitavaszodott. A Sóstavaktól indultam, mint a mormonok, és Brüsszelben landoltam. Valami csapatszállító gépre szólt a jegyem.
A missziókra vetettem ki a hálóm, úgy terveztem, hogy éppen csak megállok Lőwenben, azután átcsúszok a német határon, és végiglépegetek a Rajna völgyén. Kőről kőre, egészen az Alpokig, ha lehet.
Frankfurt és Stuttgart között még éltek a családok, akiket a szerencsétlen kis Óhaza világgá zavart: bevagonírozott és kitelepített. Papok tartották össze őket, misszionáriusok, akik magyarul miséztek, mi több, újságot nyomattak, dalárdát szerveztek és tánccsoportokat.
Ebben az évben az eklézsia kontójára árultam a könyveimet.
Lőwen ott volt Brüsszel közelében. Magyar otthon és katolikus egyetem. Rám fog férni, a mormonok és a navy után. Bemelegítek.
A találkozóra magára nem is emlékszem. A kötetek nem fogynak az ilyen helyeken. De utána, itt is hozzám csapódott tucatnyi diák. Beültünk egy sörözőbe, ahol üvöltve énekeltek a flamandok; megtárgyaltuk a világhelyzetet.
A gyerekek nem hasonlítottak az ötvenhatosokra. Egyedül vágtak neki a vakvilágnak, hiányzott belőlük a vagányság. Nem találták a helyüket.
Elmúlt éjfél, mire hazatámolyogtunk. Hárman is rám bízták az elázott, agyonfogdosott verseiket.
A magányról szóltak, több-kevesebb sikerrel. Egyedül! Kezdetben ezt a közhelyet variálja minden idegen. Az elveszett honról - érdekes - kevesen beszélnek. És senki sem veszi észre a világot, ami - ha tetszik, ha nem - befogadta, és ami a meddő siránkozásnál mégiscsak érdekesebb.
Itt azonban volt egy kivétel a pakliban. Egy Gábor nevű nagy, kövér fiú a svábokról beszélt. Humorral, de valahogyan mégiscsak szeretettel. Így vagy úgy, felkeltette az érdeklődésemet.
- Elolvasta? - kérdezte a reggelinél, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy míg ők kijózanodnak, én - elolvasom a verseiket.
- El! - feleltem teleszájjal.
- És? - kérdezte. - Milyenek?
Rágyújtottunk. A piros belgát huszonötös kiszerelésben árulják a trafikok. Sárga dohány, de nem kapar. A füstje megáll a levegőben, mint a gólyafos.
- Rosszak - feleltem.
Nevet, de a szeme párás.
- Nekik meg fogom írni. De veled - mondtam - szeretném megbeszélni. Részletesen.
Nem beszéltük meg, nem futottam utánuk. Végül is nem én kértem a véleményüket.
Frankfurtban már várt az első papom. Felvittem a hátizsákot a vendégszobába. Lent, a földszinten már állítgatták a székeket.
- Ilyen sokan lesznek? - kérdeztem, és vendéglátóm gondterhelten felelte:
- Csak beférjenek!
Az asztalon, valami hírharsona, osztogatásra. A missziós újság ami bejelenti az érkezésemet.
- Ötvenhatosok?
- Á, dehogy! - legyint a páter.
A lap alcíme szerint dunavölgyi németek.
- Hol itt a Duna? - vigyorogtam.
- A fejekben! - felelte a pap. Ezeknek itt nem a nyelv a hazájuk. Ide nem járnak entellektüelek.
- Nehéz ügy! - felemelte, odább tette a széket. Hesseni parasztok. És valahol mégis magyar emberek.
Az előadásomra dugig telt a terem. Némán végighallgattak, senki se kérdezett. A házigazda elmondta rólam, hogy Kisdorogon éltem, Tolna megyében. Akkor, de csak akkor, felállt egy szikár öregember:
- Oda temettem - mondta - a szüleimet.
Másnap mentem tovább. Stuttgart fent van a hegyekben, de utána megint a Rajna mentén szalad tovább a vonat. Később még Strasbourg is átúszott a képen. A katedrális árva tornya. Hát igen: ott, a túloldalon jártam egyetemre. Ott született mind a két gyerekem.
Van ennek ma már húsz éve is. De a vonatban én is sírva fakadtam, mint az a frankfurti öreg. Engem oda telepítettek 56 után. Mi az erősebb? Az anyanyelv vagy a helyszínek?
Bázelben félig üres volt a terem. Ide jártunk le, a svájci határra. Itt, a Pfäffermühlében hallgattuk Barabás Nórát, a cigányt. És Hortobágyi Gyurit, a zongoristát, akiből - mondják - orvos lett vidéken. De ezek csak legendák, nem teszem értük tűzbe a kezem.
Volt egy Alligátor nevű lokál, ahol valami vigyorgó hüllő mászkált az asztal alatt. Meg Miss Tigris, egy felvidéki magyar lány... Hajnalodott, mire körbejártam az emlékeimet.
A hátizsákom könnyebb lett Lőwen óta, de ha nyakon öntik a múlt mosogatóvizével, az ember ugye védtelen. Az utolsó fillérig elköltöttem a pénzemet.
A vigéc felkel, kimegy a vonathoz, megváltja a jegyet. Számolgat, nézi a népet. Fél. Várja-e valaki, vagy egyedül kell megtalálnia a soron következő egyesületet?
Délután alszik, hogy estére friss legyen. Korán kiviszik a találkozó színhelyére: ellenőrizni kell, hogy be van fűtve, és hogy nyitva van a terem. A rendezők nyilakat ragasztanak a falra, meghívókat, nemzeti színű hirdetéseket.
Mindig van, aki korán érkezik, és jó, ha van valaki, akit ismerek. Fribourgban egy Virág nevű gyárossal beszélgetek. Nézzük a nőket: szőkék, begyesek.
- És a férfiak?
- Svájcban?! - belenevet a szemembe.
Odabent lassan megtelik a terem. A fal mellett Gábor, a lőweni költő integet.
- Hát te mit csinálsz itt? - kérdezem.
- Nem emlékszik? Azt mondta, hogy szeretne beszélni velem.
- Majd utána! - intek.
És megkezdődik az est.
- Hol alszol? - kérdezem a szünetben.
Széttárja a karját.
Fribourgban egy házaspár rendezi az ilyen összejöveteleket. Fehérék. Lelkes, megbízható emberek.
- Csak hozza! - biztatnak. Sok jó ember, kis helyen!
Megágyaznak a földön.
- Húsz példány - mondja az asszony. Pénzt vesz elő, leszámolja nekem. Hogy hányan voltak? Nem tudja. Ha kifizettetik velük a belépőt, akkor nem veszik meg a könyveket.
Fekszünk a sötétben, Gábor elmondja az életét. Húszéves, a kitelepítések idején még csak meg sem született.
- Szóval? - kérdezi később. Mit akart mondani nekem?
Felülök, elmagyarázom. Írjon németül. Az ő világában magyarul már csak temetni lehet.
- És ezek? - kérdezi. - Fehérék?
- Volt egy fiuk - felelem. - Főbe lőtte magát. Tudod, hogy miért? Mert magyar unokákat akartak. Elválasztották a lánytól, akit szeretett.
- És maga? - kérdezi Gábor.
- Én megpróbáltam, igaz. De ezt a tudathasadást nem kívánom senkinek.
- Vigyázzon magára! - mondja másnap, a pályaudvaron.
Akkor már sír. Megölel, nagy, kövér teste remeg.
A berni állomáson hamar elkanyarodnak a sínek. Mire integetne az ember, a szerelvényt elnyeli a csend.
Hazatelepültem, elmúltak az évek. Ránk szakadt ez a fene nagy szabadság, senki se vásárolt többé könyveket. Mire viszontláttuk egymást, felcserélődtek a szerepek. Most én csöveztem nála, egy frankfurti szobában, Gábor befejezte a tanulmányait, és nem írt többé verseket.
Valami nem stimmelt nála így sem. Halkan, suttogva beszélt, és nehezen, sípolva szedte a lélegzetet.
- Nem érdekes! - legyintett.
Harmincéves korában ki veszi komolyan az életet!
Tény, hogy táppénzen élt, már évek óta. De ez a pénz szép összegecske lehetett. Mert a nők rajzottak körülötte. Lett volna valami kártérítés is a csomagban? Így vagy úgy, Gábor minden alkalmi partnerébe beleszeretett. Ezek pedig kifosztották őt, egyik a másik után. Hidegen, módszeresen.
Akkor, Frankfurtban, lefényképezett. A Playboyt olvastam. Fáradt próféta, feküdtem a gumimatracon, ahol - mint Fribourgban Fehérék - megágyazott nekem.
Egyszer még látni véltem őt. Május végén a Vörösmarty téren dedikáltam a verseimet. A fordítóm kávét főzött. Tejjel és cukorral: ő már odaát, Hessenben született. Eljött meglátogatni az óhazát, és itt ragadt. Beleszeretett Tolna megyébe, házat épített.
Mi az erősebb? A tények vagy a gyökerek? Nehéz helyrehozni az ilyen réges-régi bűnöket.
Akkor figyelmeztettek, hogy ül egy nagy, kövér ember a Gerbaud teraszán. Szalmakalap van rajta és napszemüveg. A könyveim már elkeltek, és az eladók azt állították, hogy az egész kiadást ez a szalmakalapos vette meg. Felálltam, de mire odaértem volna hozzá, az emberemnek nyoma veszett.
A magány lávája kihűl. Az ember nem tudja leverni magáról, ami rákövesedett. Velem is egyre gyakrabban fordul elő: nem élem már, csak a Gerbaud teraszáról nézem az életemet.
Olyan üres a forró, déli ég, mint
a valóság természete. Csak ez a tibeti
nyílhegy, semmi más nem fő a fejemben,
az sem zavar, hogy rövid hozzám a kasza-
nyél. A tűző napot mindig jól bírtam,
sőt kívántam: szikassza fel a kínt.
Öreganyám, persze, ezt is tudta rólam.
"Hagyjátok békén a gyereket, elvan
a levegőn..." Üres az égbolt tükre,
körbekaszálok egy szál pipacsot.
(ingyen haiku)
Üres az égbolt
tükre. Körbekaszálok
egy szál pipacsot.
Vakondtúrásba csap a kaszapenge,
a csalódott mozdulat lehasad, leválik
rólam, eltaszít magától, mint egy
sértődött nőszemély. Egy Te. Csupán
a felkarcsont finom, hisztérikus
bizsergése az enyém. Az elpöccintett
csikk helyes íve megnyugtat; a kerítés
raszterében Babi visszeres, feketedő
lábszára hunyorog. "A világ igazságtalan."
Erőm újra - rovarról rovarra - összeállt.
Nagybátyám kaszáját, amit rám hagyott,
elhoztam Szentendréről. (Elhoztam volna
persze mást is, az udvart, a diófát,
a patakot, a házat; inkább ezeket, mint
a "fonnyadt utánérzések" szériáit.)
Hosszú, mosonmagyaróvári penge, de két-
szarvú a nyél: úgynevezett alföldi kasza.
Szép tárgy. Ha lehetne, pontosan kéne
összehajtogatnom, mint Istent, ha
volna.
Egy ideje a kasza a legkedvesebb rajz-
motívumom: a penge, a bilincs, a nyél
és a szarvak. Eleinte naturalisztikusan,
újabban jelszerűen, emblematikusan áb-
rázolom. Nem tudom, miért, kaszás lap-
jaim egyre távolodnak a halál képzetétől,
a nyugalom formái rendeződnek a centrum
köré. Az igazi kaszát kint hagytam a füvön.
Sünöm, Nonfic, csalódottan döcög az erdő felé.
A kutyatál maradékát ette, hangosan csámcsogott.
Én nem találok szavakat.
Ha van is szó, mind fennakad
valami belső hálón,
és aztán nem találom.
Csak állok, szájamon lakat,
mert nem találok szavakat.
Van egy-két szó, de szétszakad
tüskés útján, s a lélek
letiltja. Nem beszélek.
A szót, ha végül meglelem,
megkérdem: szóba áll velem?
Használhatom? S mi lesz, ha nem?
Ha mindhiába kérlelem?
Ha megtalálom majd a szót,
kap tőlem habos kakaót.
Megkérdem: kér-e lágy tojást,
s egyáltalán, milyen szokást
követ? Majd jól kikérdezem,
mert fontos lesz nekem,
hogy maradjon velem.
Egy séta poétikája. Legyen ősz,
a világirodalom kedvenc évszaka. Még süt
a nap, de már nem olyan fenyegetően,
mint nyáron. Puhább fény. A test
elindul a térben kőterek, szobrok között.
Egy idős férfi galambokat etet
bizonytalan mozdulatokkal. Mintha érezné,
ő is csupán díszlet, arctalan körvonal.
Akadály az arra járóknak. Gyorsan kihajol
hát a képből. Az üres keret
nélküle vakít. Egy séta poétikája.
A sétát megelőző gondolat, még otthon
a fotelban. Az útvonal tervezgetése.
A gondolat tisztasága, ellentétben az emberek
bűzével. Közben teát kortyolgatsz. Nem te, hanem aki
elképzeli a sétát. Aki könnyedén lépked a súlyos
ég alatt. A tea kellemesen langyos. Kivételesen
nincs túlcukrozva. A séta elodázhatatlan közelsége
a torkot szorongatja. A test remeg. Összerándul,
mint valami féreg a kés alatt.
A limousin puhán, hangtalanul gurult és leparkolt a kikötőben.
Az Emberfia, egy ukrán bérgyilkos és a miniszterelnök kiszálltak, én
bennmaradtam a legsötétebb ablakok mögött. Hajnal, az árusok még ki
sem rakták a haldokló halakat a kosárból, csak véres szemét és ezüst
pikkelyek világítanak... egyre nagyobb kíváncsi tömeg.
"Miniszterelnök, én sok évvel és néhány kultúrával gazdagabb vagyok
nálad, és tudom eljön a nap, amikor nagyon sápadt és magányos leszel,
és soha nem fogod megbocsátani önmagadnak, hogy delegáltad
a lelkiismereted, hogy kimondhatatlan bűnt követtél el önmagad és
a hazád ellen, becsaptad magad, a hatalom paráznaságát összetévesztve
a szerelem hatalmával félrenéztél, amikor a csatornából kimásztak
a politikai szörnyek, és a pokol kapui becsukódtak utánuk, szegény,
nyomorult Magyarország, akinek te voltál talán az egyetlen esélye időtlen-idők óta.
Isten veled, mondtam, azért nem felejtem el, hogy itt is emberek élnek..."
puff... mind a négy ajtó bezárult hangtalanul és a limousin elhúzott,
soha vissza nem térő alkalom... egy részeg nő és a Vörös Tenger
összecsukódott a nem létező ország fölött.
Testvér, ne túlozz, mondta a nagypofájú afro-amerikai... én
megcsókoltam az útlevelem, a sárga-taxi seggét és a raktárépület falát,
ahol középen az emberfia mosolygott, balján az ukrán bérgyilkos,
jobbján a miniszterelnök. New York, old style. Színes, felületes, mennyország.
Idén sok barátom és munkatársam vakációzik túl jón és rosszon,
hiába mondtam nekik, hogy én már jártam ott és a hely nagyon szar és drága,
én máig nem hevertem ki a betegséget, amit ott szereztem, de hiába...
néhány átkozottal több vagy kevesebb, különben is, mit számít, nem igaz?
Hogy örülne a polgár, ha ezt hallaná tőled, "Ugye megmondtam?"
Mert szenilis bunkó, nem csak önző gyerek,
Viszont azon érdemes lenne elgondolkozni,
hogy milyen észrevétlenül láthatatlan kis határ, amit át kell lépni először
túl jón és rosszon. És az útlevelet sem kérik.
Isten vagy az ördög? Bocs...
Na siess, mindjárt indul a csoportod, nehogy lekésd!
Vagy ahogy másvalaki mondaná, akit te is jól ismersz,
Légy szerény, van bocsánat.
Örülök, hogy látlak.
Nélküled se isten, se haza, se család.
Ennyit a magánéletről
és a politikáról, ember.
A lélekvándorlásról, máskor.
Amióta a hajógyár felrobbant
Állunk a magyar negyedben és számoljuk az égből potyogó sültgalambokat,
Amióta az árnyékszék felrobbant
Állunk a magyar negyedben és számoljuk a sültpatkányokat,
Hiába,
Én a magam részéről
Megyek vissza Amerikába.
Én a magam részéről kérek egy féldecit és erőt merítek,
Csak a csont, bőr, szög számít, öregem,
Egyszer élünk,
Papok, fasiszták, kommunisták, kíméljetek.
Mindjárt elbőgöm magam,
Mi lenne, ha betörnének a lakásodba éjjel
És megerőszakolnák a menyasszonyod és elvinnék a hifi-tornyod?
Akkor is okos lennél?
Édes kis fiam, bújj hozzám,
Látod, az a New York-i koldus ott a járdaszélen részeg,
És több méltóság van a szemében, mint
Na mindegy...
Emberfia, miért hagyod
A szellem átkozott uralmát mirajtunk,
Vigyázz rájuk, helyettem is,
Visszaosontak a templomba, hiába űzted ki őket,
Hogy lehet ez? Szégyentelen rasszista bagázs, ördögök,
Már csak egyszarvú eszme szaporítja magát közöttünk.
A lényeg falja föl az életet, ilyen egyszerű. Csend legyen.
Kicsi isten, rád bízom kicsi fiam és az édesanyját.
Őslogopédus, jó, mi?! Most viccelünk.
Bye!
"Álmaimban egy hajón állok,
És integetek azoknak,
Akik most a parton
Maradnak."
(Ehhez nincs mit hozzá tenni... Bummmm!!!!!!!!)
Talán csak annyit: te kis rágcsáló,
ha már a rágcsálást is abbahagytad,
meglásd, a fogaid keresztül szúrják az alsó ajkad,
és hogyan fogsz akkor csókolózni, elhagy a feleséged...
A jó lehet fölösleges, de a nagyon jó sosem.
Bummmm!!!!!!!!!!!!!........... felrobbant a hajógyár,
hulljon a férgese, félelem, gyász és ami a legrosszabb,
ismeretlen eredetű szomorúság.
És szégyen.
Szamár, a szégyen elmúlik a büdössel, mint azt te tudod a legjobban,
de a szomorúság örök, mint a halál, nagyfülű barátom.
Isten veled,
Most és mindörökké...
Á, nem.
Vissza az idei számokhoz