XLVI. évfolyam, 26. szám, 2002. június 28.

Nagel elvtárs diadala

Görcs fogja kezem, miközben az alant következőket írom. Három okom van a görcsre. Az első ok: öreg vagyok, elmerevültek az ujjaim. A második ok: fogadalmat szegek meg, hiszen 1989 decembere óta csak olvasom, írással nem illetem az Élet és Irodalmat, melynek három évtizedig belső munkatársa voltam. A harmadik ok: fenyeget az a látszat, hogy szavaimból kárörvendő elégtételi szándékra következtet az olvasó.
De olyan fontos ügyről van szó, annyira ÉS-be illőről, hogy ujjmerevüléssel, fogadalommal, fenyegető látszattal nem törődve tollat ragadok.
Arról van szó, hogy minek tekintsük a politikát. Az egzigenciák tudományának tekintsük, bár mondhatom magyarul is: a körülmények hatalmával okosan számoló állampolgári tevékenységnek tekintsük-e vagy erkölcsbírák társadalmi gyakorlatot rendszabályozó ítéletosztogatásának. Magam az első változatot fogadom el.
Számomra a történet úgy kezdődött, hogy 1989 őszén azt érzékeltem: olyan világ közeledik, amelyben kriminalizálni fogja közelmúlt évtizedeinket a neofita túlbuzgalom. A magyar értelmiség jó szimatú kisebbsége öncsonkításra készül: saját legszebb teljesítményeit is bűnben foganttá nyilvánítja, a többség soraiból pedig bűnösöket stigmatizál, hogy érdemessé váljék az új kurzus urainak kegyére. Cikket írtam az Élet és Irodalomnak: nem fogadom el ezt a büntetőjogi közelmúlt-minősítést. Annak ugyanis mindnyájan szereplői voltunk. Hivatkoztam Illyésre. "Ahol zsarnokság van, mindenki szem a láncban." Senki sincs, aki nem működött volna. Egy munkamegosztásos modern társadalomban pedig működni csak együttműködve lehet. A működő ember, ha szakszóval akarjuk illetni, laborál. Az együttműködő tehát kollaborál. (Természetesen ki akaratlanul, ki akarva, lelkesen, sőt túlteljesítve.)
Úgy látszik, elevenre tapintottál, szólt az ÉS akkori főszerkesztője, hiszen úgy jártam, mint a lövészárokban kucorgó baka a puskacsövön feje fölé dugott sapkával: lőttek a sapkára. A legfájdalmasabb találatot E. P. író okozta, mert nevetségessé tett. Még hogy mindenki együttműködött. Olyan állítás ez - írta -, mint a vicc bizonyos Schwarz bácsiról, akit felelősségre vonnak, mert nyilasokkal látták együtt 44 telén a Duna-parton.
Aztán eltelt tizenhárom év, megjelent E. P. Javított kiadás című könyve, s akik szeretik őt, azoknak ajkára fagyott a nevetés, akik nem szeretik, azoknak kárörvendő vigyor ült az arcára. Egyik csoporthoz sem tartozom. A feleségemet szeretem, a lányaimat. És egy költőt meg egy írót szeretek: Orbán Ottót, Kardos G. Györgyöt. E. P. írót nagyra becsülöm, s ha ő azt vallja is csak dolgának, hogy szövegeiben egyezzék az alany az állítmánnyal, műveit többre tartom, keserves évtizedeink hiteles lenyomatát látom bennük. A kárörvendést pedig roppant ízléstelennek tartanám, s eszembe nem jutna megkérdezni, mi a véleménye arról most, hogy mindenki szem a láncban.
Azt a fontoskodó lármát viszont, melyet barátok és ellenségek sokasága a Javított kiadás körül csapott, egyszerűen nem értem. E. P. édesapja, mert egzisztenciális fenyegetettség szorította rá, szomorúan nevetséges jelentéseket írt egy zord sóhivatalnak. Az én édesapám nem írt jelentéseket, mert oly kevéssé fontos ember, hogy a hivatal nem volt rá kíváncsi. E. P. édesapját fontos embernek vélte, ezért kíváncsi lett, de ez nem egyéb viktimológiai kérdésnél. A bűnöző hivatal kiválasztja alkalmas vagy annak hitt áldozatát. Ha az én édesapámat is kiválasztotta volna, s erről dossziét nyomnának a kezembe, kíváncsian - de megrendülés nélkül - olvasnék bele jelentéseibe arról, hogy Nátor Mari néni mit mondott a Sztálint ábrázoló plakátról, melyet Dudásék az ablakra ragasztottak a napsütés ellen, és ugyanúgy leszarták a legyek, mint őfelsége képét a Kehelyhez címzett prágai sörözőben. Én ugyanis én vagyok, nem vagyok a saját édesapám, s azt sem hiszem, hogy amit őt tett, azzal nekem kéne elszámolnom.
Ellentétben Eörsi Istvánnal, akit ötvenkét éve ismerek és irigylek tehetségéért, s aki Esterházy Péter diadala című cikkében (ÉS, 2002. június 21.) azért dicséri meg E. P.-t, mert ilyeneket írt: "Az apám, az édesapám gyalázatosan viselkedett... Elárult minket, magát, a családját, a hazáját." Vagyis igazságérzete legyőzte benne a fiúi vonzalmat, s nemhogy mentséget, még magyarázatot sem keresett az apai gyalázatra. Holott az apa nem elárulta, hanem átmentette a családját, s a körülmények hatalmával szemben nem tehetett mást: szomorúan nevetséges jelentéseket írt egy zord sóhivatalnak. Eörsi Pistát emlékeztetem Nagel elvtársra. Fölöttünk járt a Bölcsészkaron, történésznek készült, és azt mondták róla: "Nagel elvtárs jó elvtárs, mert az apja zsák- és zsineg-nagykereskedő volt, tehát burzsuj, de Nagel elvtárs megtagadta őt." Nagel elvtársra roppant elégedettséggel tekintett Békeiné elvtársnő, a kari párttitkár, íme, ez az a Nagel elvtárs, aki diadalt aratott apja megtagadásával saját osztálya felett. Mint ahogy Danilo Kis novellájának kommunista sejtje is elégedett ifjú tagjával, mert az árulás puszta gyanújába vont szerelmét maga likvidálja, sírva ugyan, de hősleg győzedelmeskedve személyes érzelmein. A mozgalom minden, az ember semmi. Nem hiszem, hogy E. P.-nek bármi köze volna ehhez a romantikus mozgalmi etikához.
Eörsi Pista, gondolom én, és itt utalok vissza arra, amit a bevezető harmadik bekezdésben írtam, a körülmények hatalma fölé (ami vaskos realitás) emel egy erkölcsi ítéletet (ami legfeljebb szellemi tényező). És nincs egyedül, mert a roppant impulzív T. G. M. is azt írja A gyászoló család című cikkében (Népszabadság, 2002. június 22.), hogy ő érti, miért nem bírja a kritikát a Medgyessy-ügy miatt gyászoló MSZP-SZDSZ család, sőt maga is gyászol. "De a rokonságnál fontosabb az igazság" - fejezi be cikkét.
Holott politikáról van szó, tehát nem fontosabb. A politikát értelmetlen szembesíteni az igazsággal, mert semmi közük egymáshoz. A politikának a hatalomhoz van köze, és igazságos hatalmat még senki sem látott. Az igazságos hatalom - hogy ismét szakszóval éljek -: contradictio in adiecto.

Faragó Vilmos

(További reflexiók Eörsi István írásával kapcsolatban az Agora rovatban)

Pontosan

Ludassy Máriát, tudós írása szerint (múlt heti ÉS, A toleranciától a szabadságig) [...] mindig [...] Ady Endrének [ez a] sora szégyenít[i] meg: "Minden eszményünk másutt rég megunt ócskaság már."
Már megint megszégyenítette, őt is, az ÉS filosz szerkesztőit is, ha nem is úgy, ahogy a szöveg sugallja.
Nekem is kedvenc idézetem, de azért megnéztem a kötetben is. A szöveg, pontosan:
"Minden, minden ideálunk
Másutt megunt ócskaság már"
(A fajok cirkuszában)
Nem kukacoskodnék, de így csak jobban hangzik...

Váradi Balázs

Volt áram

Igen Tisztelt Főszerkesztő Úr! Az Ön által vezetett, általam nagyra becsült lap legutóbbi számában MG. szignóval jelent meg egy, az Orbán Viktorral készült interjú televíziós adásának megszakadásával kapcsolatos, "Hálózati kimaradás" című cikk. A cikket a szerzője vélhetően az Antenna Hungária Rt. sajtóközleménye alapján jelentette meg, mely szerint "az adáskimaradást az elektromos ellátó rendszer hibája okozta".
A közlemény a tényeknek megfelelően a Budapesti Elektromos Művek Részvénytársaságot nem említi, hiszen amint azt az azonnal elvégzett vizsgálatunk megállapította, nevezett időpontban az Antenna Hungária Rt. úgynevezett betáplálási pontjain a villamos energia szerződésszerűen rendelkezésre állt.
(Műszakilag ezt úgy kell elképzelni, mint amikor az Ön lakásában ugyan van "villany", de a kávéfőző mégsem működik, mert elszakadt a csatlakozó vezeték.)
Minthogy a fenti cikk mindezen hír vonatkozásában, mind egy korábbi esettel kapcsolatban az Elmű Rt. üzleti hírnevét súlyosan veszélyeztető megállapításokat tartalmaz, tisztelettel kérem, hogy az általam a fentiekben közölt tényeket helyreigazítás formájában közzétenni szíveskedjék.

Dr. Boross Norbert

igazgató, Elmű

A "papírfigurá"-hoz

Olvasom az ÉS 2002. június 14-i számában a Papírfigura című glosszát, s azonmód kiegészíteni támad kedvem. Három olyan író Széchenyi-ábrázolására gondolok, akik nem tartoznak a magyar irodalom fő sodrába; manapság ritkábban említjük őket. Ám ők sem "papírfigurát" alkottak. Rangjukról, szerepükről, teljesítményük színvonaláról lehet is, kell is vitatkoznunk. Az viszont vitathatatlan, hogy mind a hárman - nagyon tudtak írni. Ezzel az írni tudással úgy jelenítették meg gróf Széchenyi Istvánt, hogy abban, hitem szerint, ma sincs kivetnivaló.
A legnagyobb magyar először 1925. novemberében jelent meg a Nemzeti Színház színpadán: akkor mutatták be Herczeg Ferenc A híd című drámáját; nem kisebb színházcsináló rendezte, mint Hevesi Sándor. A darab központi alakja a hídépítő Széchenyi, akiről a másik főszereplő, Kossuth "nyílt színen" mondja ki a szép igazságot: íme, a legnagyobb magyar. Petheő Attila alakította a grófot. A mű 1942 novemberében ugyanott ismét színpadra került Uray Tivadarral; a Major Tamás rendezte, kitűnő előadást magam is láttam.
Nagyszabásúnak indult, de az író halála miatt torzóban maradt Széchenyi-könyv Surányi Miklós Egyedül vagyunk című regénye, 1936-ban. A tudós Várkonyi Nándor így ír róla Az újabb magyar irodalom című könyvében: "Erejének javát nagy Széchenyi-regényére gyűjtötte össze, amelynek csak első része készülhetett el. Széchenyi valóban az ő kedve szerint való regényhős, minden ellentét megvan benne, amit a szenvedély, a féktelenül izgatott idegrendszer, a mohó tettvágy, a sötét önmardosás, a rajongás és a hitetlenség, a buzgó vallásosság és beteges érzékiség, zajos közéleti szereplés és titkolt, végzetes magány egy ember életében összezsúfolhat...."
Sikeres munka Ijjas Antal 1943-ban kiadott regénye, a Széchenyi kapitány. Amint a címből is kitetszik, a kiváló stiliszta katolikus író a legnagyobb magyar életének csak egy korai fejezetét idézte föl. Érettségi előtt álló gimnazistaként kedves olvasmányom lett ez a nemes próza. Most úgy érzem, ismét el kellene olvasnom...

Dalos László

Amiben különbözünk

Mivel korábbi közös cikkünk miatt egyértelmű, hogy minden Márkok közül engem próbált idézni Petőcz György múlt heti cikke ("Mi tart még össze?") elején és végén, ezért az idézettek mögötti beszédszándékom és a cikkéből kihagyott szövegösszefüggés alapján kifejteném, hogy mit is jelent a magánbeszélgetésbe szánt mondatom Orbán beperléséről. Májusban azt írtam, hogy a polgári körök körüli Fidesz-retorika a magyar demokrácia jövőjére nézve kardinális kérdéseket vet fel. A szigeten Malgot a kormány leváltásának megszervezésére szólította fel a köröket, és mivel az alkotmány szerint az Országgyűlés feloszlásáról nem lehet népszavazást tartani (28/C. § [5] e), ezért nem aláírások összegyűjtésére utalt. Orbán pedig a forradalmat előre nem látó XVI. Lajoshoz hasonlította a kormányt. Az ilyen kijelentések miatt próbáltam Petőczcel megvitatni: hogyan tisztázható, hogy a Fidesz újít vagy uszít? A következőképpen érveltem. Mivel demokráciánkról van szó, fontos, hogy ez a vita nyilvános és széles körű legyen. Sok fideszes képzett jogász, és a jog súlyának tudata gyakran látható az érvelésükben. A "független magyar bíróság" döntésére hivatkozva fogadta el a választási eredményt Orbán a Dísz téren, az értékpapírt utánzó szórólap elleni ítélet alapján érvelt Pokorni úgy, hogy az MSZP, nem a Fidesz folytatott negatív kampányt. Ezt a jogtiszteletet némileg aláásni látszik az, hogy a Happy End elleni vizsgálatok kapcsán Orbán "politikai megrendelések" végrehajtásával vádolja a rendőrséget. Ez talán a bíróság és ügyészség függetlenségének megkérdőjelezését készíti elő arra az esetre, ha az előző kormányt elmarasztalnák. Mindenesetre elképzelhető, hogy ha valaki felbujtással, izgatással vagy bármi mással vádolná Orbánt vagy a vele egy eseményen felszólalókat (pl. Kerényit), akkor mártíromkodás helyett ezt a vádlott komolyan venné, és olyan hosszú, részletes, nyilvános és ezért üdvös vitát kapnánk, amiben az érintett felek végre világosabban érvelnének, mint eddig, vagy mint más lehetséges fórumokon tennék.
Ennyi volt a magánfogyasztásra szánt ötletem. A hangsúly a nyilvános és kötötten racionális vitán, nem a pereskedésen volt, Petőcz tehát tévesen idézte tőlem azt a súlyos érvelést, hogy mindez azért kívánatos, hogy a bíróság döntsön, pont. Azt is mondtam, hogy fogalmam sincs, milyen ítélet születne, csak az érdekel, hogy a nyilvánosságot bevonó, érvekkel és nem indulatokkal operáló fórumot találjunk a polgári körökkel kapcsolatos vitához, és erre most egy per tűnik a legalkalmasabbnak. A "tárgyilagosságot tettető, ravaszkás mosoly"-t szintén elutasítom. Lehet, hogy az ötletem marhaság, de én nem tettettem, ravaszkodtam, bár a mosoly elképzelhető, szép idő volt.
Az első bekezdést publikáció előtt megmutatta, megkérdezte, lejöhet-e. Ugyanezekkel az ellenvetésekkel válaszoltam. Az utolsó bekezdésbeli szerepemről - következetlenül - egyáltalán nem szólt, pedig ebben is van csúsztatás. Nem azt mondtam, amit nyilvános írásában nekem tulajdonított; Malgot mondatára és a körökre a fent taglalt, egységes érveléssel éltem. Valóban mondtam, hogy egy tisztázó vita mindenkinek jót tenne, de azt is, hogy nem mindegy, hol és hogyan folytatjuk le. Ez lényeges, lényegi különbség. Például ha a Fidesz elfogultsággal vádolja a bíróságot, akkor a szerintem kívánatos vitára nem kerülhet sor (ill. nem a szerintem kívánatos vitára kerül sor). Ehhez képest Petőcz parafrázisában én Orbán-pert akarok, punktum. Ha már muszáj az én mondandómból megírnia cikke bevezetőjét és konklúzióját, legalább idézzen pontosan.

Somos Márk

Petty

Egyikünk emlékezete sem tökéletes. Somos Márké, és persze alulírotté sem. A lényeg az, hogy értékes gondolatait mindenki minél részletesebben elibénk tárhassa. Ettől gazdagodunk. Somos is ezt teszi fenti kis hozzászólása elején. Kár, hogy további állításainak semmi közük a sérelmezett cikk betűjéhez - erről a két szöveg összevetése révén a fanatikusabb olvasók is megbizonyosodhatnak - és szándékához.

Petőcz György

Helyesbítés

Legutóbbi számunkban tévesen jelent meg az Oriana Fallaci-cikk fordítójának neve. Az írást Zöldi Mihály fordította. A figyelmetlenségért elnézést kér a szerkesztőség.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz