XLVI. ÉVFOLYAM, 23. SZÁM, 2002. június 7.

"Rátarti voltam"

– Nádasdy Ádám költővel Rádai Eszter beszélgetett -

Nádasdy Ádám verseskötete, A rend, amit csinálok - amely a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg - egy novellával indul, amelyet az ÉS olvasói a karácsonyi számból ismerhetnek. "A zsidót, akit szerettem - kezdi Nádasdy -, az Úr adta mellém, de persze nem azért, hogy megkönnyítse az életemet, hanem inkább, hogy megnehezítse. Rátarti voltam, mi tagadás, megérdemeltem. Tudtam pontosan, hogy az igazi életcél: kiönteni a világra magamból, mint egy pici edényből, az isteni szeretetet. Mert valahogy az Neki jobban tetszik, ha mi egymásra öntögetjük ezt a finom szószt, mintha Ő közvetlenül öntené ránk. (Talán az Ő edénye túl nagy, és belefulladnánk, ha leöntene vele?)..."
- Hallottam, hogy Réz Pál - akinek meg szokta mutatni az írásait - azt mondta: "A verseid kicsit prózaiak, de ez most végre egy igazi költemény." Nem szomorította el ez a megállapítás? Nem érezte igazságtalannak?

- Én is úgy éreztem, hogy ez a szöveg ugyan prózában íródott, de valóban lehet költeményként olvasni...

- Mert olyan túláradóan érzelmes?

- Inkább azért, mert egy igen rövidre fogott, zárt egység, feszes és ökonomikus. És persze ezt Réz Pál gondolja így, mert szerintem azért ez az írás mégis inkább novella vagy mondjuk tárca, esetleg esszé, ami remélem, hogy szépen van megcsinálva. Hiszen régóta kerülgettem én ezt a dolgot, és örültem, hogy most így kijött belőlem. Viszont ha a poézis szó eredeti, ókori jelentését megvizsgáljuk - megcsinált, nagyon erősen megszerkesztett, megmunkált -, akkor minden jó minőségű szövegre mondhatjuk, hogy költészet, vagy legalábbis azt, hogy költői.

- Pedig ez az írás a mély emberi nyomorúságról szól, annak a férfinak a nyomorúságáról, akinek egyetlen tehetsége, a szeretet "csak férfitársban tud lehorgonyzódni". Igaz, csoda is történik ebben a novellában, egy különös találkozás Jézussal, valahol a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán, az egykori Hungarotex csúf épületénél...

- Ez pontosan így történt meg velem, fölnéztem, és a felhőben megláttam Jézust, mintha egy falusi templomban egy rendes kis buta oltárképről nézett volna rám. És akkor megértettem, hogy még mindig nem vette le rólam a kezét, számon tartja, hogy létezem, nem szüntette meg a gyámságát fölöttem. És azt szeretné, ha visszamennék a barátomhoz, akit korábban elhagytam, mit elhagytam, kidobtam. Ebbe addigra annyira belekeseredtem, hogy már magamat is utáltam. Mert rá kellett jönnöm, hogy senkit sem tudok szeretni, ha elfojtom magamban a szerelmet. Akkor kihűlök, mint egy kályha, amely attól kezdve már másokat sem tud melegíteni. És akkor ott, Jézussal találkozva, megértettem, nem akarja ő azt, hogy elapadjon bennem a szeretet, és ez elég volt ahhoz, hogy elmenjen belőlem a büszkeség és a gőg, hogy megtanuljak megalázkodni és kicsinek lenni, és visszamentem a barátomhoz. Ha ez a kályha csak ezzel a tüzelővel működik, akkor ezzel kell fűteni.

- Ő azonban "el akart menni - írja - és én végül már nem tartottam viszsza". Rossz nyomon járok, ha nekem ez a kötet a Huszonhatodik évet juttatja eszembe? Hiszen Szabó Lőrinc versciklusa is a meghalt, az elveszett szerelmesről, szeretőről szól.

- Igen, róla és a viszonyukról. Az én könyvem azonban nincs úgy megszerkesztve, mint az, ebben össze-vissza vannak a versek, úgy, ahogy eszembe jutottak. De igaza van, ezek a versek akkor születtek, amikor az élettársam meghalt, és egy részük róla, rólunk szól. Például az a kis novella is, amiről beszélünk, mindjárt a kötet elején, ezzel is azt akartam jelezni, hogy itt most erről lesz szó.

- Nem tart attól, hogy ezzel rögtön leleplezi magát? Hogy nagyon megkönnyíti az olvasó dolgát (vagy éppen megnehezíti), hiszen korlátozza őt az értelmezés szabadságában? Hogy mindjárt az elején kulcsot ad neki önmagához és a verseihez?

- Jó, ezzel a veszéllyel együtt jár ez a szerkesztés, de az sem úgy van, hogy minden verset ezzel a kulccsal kellene olvasni. Ugyanakkor meg azt gondoltam, hogy jobb ezzel a dologgal mindjárt az elején előállni, ráadásul egy verseskötetet az ember úgyis ide-oda lapozva olvas, nem sorban, az első szótól az utolsóig, én például mindjárt az elején megnézem az utolsó verset. Ezért nincs nagy jelentősége a "földrajzi" elhelyezkedésnek. De ez persze nem egy verses önéletrajzi regény, én azt szeretném, hogy ki-ki a maga életét lássa bele, vagy a maga érzelmeit. És talán az is okulhat így belőle, aki másfajta nehéz helyzeteken megy keresztül.

- Akkor lapozzunk az utolsó vershez, ahogy maga szokta, a Tizenkét képaláíráshoz. Miféle képekről szól ez?

- Ezek a kis versek nagyon régen keletkeztek, talán 82-ben vagy 83-ban karácsonykor. Emlékszem, akkor költöztünk be egy bizonyos Kati lakásába, aki külföldre ment és átengedte nekünk a garzonját. Ez volt az első közös lakásunk Ivánnal, a Victor Hugo utcában. Borzasztóan szegények voltunk, hiszen nekem az egyetemi fizetésemből a gyerekeimet is támogatnom kellett, akiket az elvált feleségem nevelt, ezért csak kicsi karácsonyi ajándékra futotta. Akkor vettem egy szép irkát, valami nagyon finomat és drágát, kockás füzet volt ez, de akkoriban szokatlanul "tőkés" minőségű papírból. És abba tizenkét képet festettem, persze azt tudnia kell, hogy én nagyon tehetségtelen festő vagyok, teljesen amatőr. Az egyiken egy virág volt, a másikon egy fridzsider, a harmadikon egy kovácsoltvas kapu, meg ami még eszembe jutott, és vízfestékkel szépen, pontosan kifestegettem őket. Aztán mindegyik alá írtam egy négysoros verset, és az egészet odaadtam Ivánnak, aki nagy örömmel és meghatottsággal átvette és eltette. Ezt aztán én többé nem láttam, meg is feledkeztem az egészről, csak akkor jutott eszembe újra, amikor Iván halála előtt néhány évvel szétköltöztünk, mert akkor ezt is magával vitte a kis ládájában. És amikor meghalt, most már két éve, és át kellett néznem a holmiját, akkor abban ezt is megtaláltam. Nagy megindultsággal néztem át újra, aztán beletettem ebbe a kötetbe.

- Az utolsó négysoros a tizenkettőből nekem többet mond erről a maguk által átélt helyzetről, mint bárki vagy bármi azelőtt: "Megtanultunk tisztes távolban ülni, / járművön más-más rúdba kapaszkodni, / fedni egymást a kirakatüvegben / s egy zacskó Albert-kekszben egyesülni." Ez hihetetlenül megindító...

- Hát nehéz egy fiú-párnak, érti, mert olyan kevés van megengedve. És mivel az ember csak ugyanarra vágyik, mint mindenki, ezért ilyen játékokat talál ki, hogy úgy áll meg a kirakat előtt, hogy az üvegen egymásra kopírozódjon a két alak.

- Nemrég egy nagyinterjúban, a Beszélőben, arról elmélkedett, mennyire szereti az életet. Ha csak a verseit ismerném, ennek épp az ellenkezőjét gondolnám: hogy maga bús, szomorú ember, talán kicsit életunt is. Egyik kritikusa, Bodor Béla szerint ami a költészetében leginkább állandó, az a "kevesebb, mint undor, és túl van minden lázadáson; inkább elégikus hangulat, mint lázadó indulat - egyfajta általános viszolygás magától az élettől, a létezés minden megnyilvánulásától (...) nem bánná, ha befejeződne már (...), lehetőleg mindenestül, a születést is magában foglalva, visszamenőleg". Hogy fér ez össze az életszeretettel? Örül, hogy ami elmúlt, azt már nem kell elszenvednie, és mégis szereti? Ez hogy lehet?

- Hát a kíváncsiság a magyarázat erre: hogy az ember várja, mi jöhet még. És engem rettenetesen érdekelnek az emberek: "Nahát, még ilyet! Ez erre is képes?! És a másik, aki tavaly még X-szel élt, az most képes Y-nal mutatkozni?!" Tehát az érdekel, hova fejlődnek az emberi sorsok, mi következik még. Ezt megtudni engem hihetetlen nagy örömmel tölt el. Igaz, hogy könnyen elszomorodom, de hamar túl is teszem magam a szomorúságon. És nagy, heves indulataim vannak, gyakran szaladgálok "tőrrel a szívemben", és én is forgatok tőrt másokéban, de a depressziót, hála istennek, nem ismerem. Ez nagy ajándék a sorstól, mert az élettársam, Iván depressziós volt, ebbe "halt bele", és én bizony elég tanácstalan voltam ebben a dologban: csak böködtem, mint a kutya az orrával a gazdáját, amikor az túl sokáig alszik vagy beteg, de én magam nem ismertem ezt az érzést. Igaz, instabil vagyok, mint a szélkakas, forgok ide-oda, egyszer ezt szeretem, azt utálom, aztán fordítva, és nagyon hirtelen tudok "belelkesedni" dolgokért, emberekért, szíre-szóra szerelmes leszek, aztán gyorsan kijózanodom. Szóval engem az élet nagyon tud szórakoztatni.

- Egyszer elmesélte nekem, fiatal költő korában milyen értetlenül fogadták magát és a maga "régimódi" verseit a kritikusok. Margócsy István egyenesen eltanácsolta a pályáról, mondván, hogy az ilyen költészet nem él meg a mai világban. Aztán persze valamiért mind "belenyugodtak", hogy maga így ír. És ezzel máig sem hagyott fel, még mindig ragaszkodik a klasszikus formákhoz, ebben a kötetben is. Meddig fog emellett kitartani?

- Nem is énrólam van szó, mert én már valószínűleg így maradok. De azt magam sem tudom, van-e ennek igazán jövője. Olyan furcsa ez a költészettel, mintha nem akarna változni. A próza ugye nagyon elment a kísérletezés irányába, nagyon vergődik, nem tud dönteni. Néhányan még hagyományos regényt írnak, jót is, azokra azonban mindenki azt mondja, hogy "hagyományos regény, de jó", mint amikor azt mondják valakire, hogy "sváb, de nagyon becsületes ember". Vagy elmennek a nagyon kísérletező meg nagyon önreflexív meg metatextuális meg poszt... poszt... irányba, ami viszont olvashatatlan és nagyon fárasztó, és nem tart tükröt az életünk elé, ahogyan azt Stendhal kívánta. A költészetből viszont mintha hiányozna ez a forradalmi igény.

- Nem lehet, hogy azért, mert ha végképp elhagyná a formát, akkor a vers talán meg is szűnne vers lenni?

- Lehet, de akkor meg az a kérdés, miért nem szűnik meg a vers maga. Ez engem meglep. Mert a komolyzene például gyakorlatilag megszűnt. Vagy nosztalgikus, idézetes, posztmodern dolgokat írnak, amikben mindenből van egy kicsi, és ezek nagyon szépek lehetnek, szórakoztatóak, megindítóak, komolyak. Vagy annyira elmennek a kísérletezés irányába, hogy csak "dönög" valami kis pöcök, és a zene szétmegy, eltűnik. De hogy visszatérjek a költészethez, az mintha már túlesett volna a nehéz időkön, és mintha már vidáman élné világát, nagyon kevés olyan verssel találkozunk, amelyik igazán nonszensz, nonfiguratív, absztrakt vagy atonális lenne. Vagy az is lehet, hogy én ezt valahogy átvészeltem, behúztam a nyakam, és közben elrepült fölöttem az avantgárd vagy a nyelveket a mondanivalónál előbbre helyező kor? Nem hiszem. Abban azonban majdnem biztos vagyok, hogy amiben most élünk, az ezüstkor.

- Mire gondol?

- Arra, hogy mindenki öreg, mindenki tapasztalt, mindenki ironikus, mindenki tudja, hogy "jaj, láttunk mi már ilyen dolgokat", hogy "jaj, volt itt már minden". Az emberek - főleg a polgári értékrendet vallók, mint én is - a legtöbb dologra azt mondják: "Jaj, ne izgassa már úgy föl magát, mit hőbörög? Ugyan kérem, hát ezt már a nagyanyám is megmondta..." És úgy nézünk vissza a modernizmus nagyjaira, hogy az volt az aranykor. És az aranykor tudta magáról, hogy aranykor, ez fontos, ahogy az ezüstkor is tudja magáról, hogy ezüstkor, ezek nem utólagos címkék, hanem életérzések. Tehát amikor József Attila, Babits, Kosztolányi, Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky működtek, arról a pár évtizedről szerintem akkor is tudta mindenki, hogy aranykor. És ma is vannak nagyon kiváló költők, és még az is lehet, hogy a sorok, amelyeket leírnak, ugyanolyan szépek, mintha az aranykor nagyjai írták volna őket, mégis mindenki tudja, hogy ez más, mert ennek az a szépsége és csúnyasága, hogy hordoznia kell az előzőnek a terhét. Hordoznia kell, vagy hordozni választja, lehet, hogy attól ezüstkor, hogy annak tekinti magát. Hogy kienged egy kicsit, és azt mondja, nézzünk vissza. Ne akarjuk túlszárnyalni őket. Sőt, szándékosan alámegyünk, "betlire" játszunk, míg ők "durchmarschot" akartak csinálni. Ők arra vállalkoztak, hogy minden lehívást megütnek, és úgy nyernek. Mi meg azt vállaljuk, hogy egyetlen egyet sem ütünk meg. És ez egy nagyon különös világ.

- Olyan, mint a reneszánszot követő manierizmus? Amely egyáltalán nem kirobbanóan friss, ellenkezőleg, kicsit fáradt, dekadens, ironikus és talán cinikus is?

- Igen, vagy mint az ókori görögöknél a hellenizmus, vagy mint a késő-császárkori Róma. Úgy érezzük - ez fontos alapérzés -, hogy már mindent elmondtak előttünk, már nagyon nehéz valami eredetivel előállni, hogy "kérem, velem ez és ez történt", hogy "ez szép, ez csúnya, ez jó, ez rossz". És minden kivált valami reflexiót, és mindenütt jelen van az irónia. Nagyon nehéz nem nevetni valamin, vagy legalább nem elhúzni a szánkat. Ha a Hamlet vagy a III. Richárd vagy az Othello előadásán nem lehet nevetni, akkor úgy érezzük, hogy nem volt jó az előadás, hogy patetikus volt. És a legkényesebb és legfontosabb témáról se feledkezzünk meg, a szerelemmel is így vagyunk. Ma nagyon nehéz olyan igazán "direktben" szerelmesnek lenni, amikor csak a szépre, csak a jóra gondolunk. Szerintem az már csak a melegeknél van, hogy olyan teljesen és igazán adják át magukat az érzelemnek, már csak ők képesek olyan kislányos rózsaszínűséggel látni a másikat. És csak ők tudnak felnőtt ember létükre egy kávéházban arról beszélgetni, hogy "mennyire szerelmes vagyok, azzal kelek és fekszem, hogy meglátom-e őt". A többiek valahogy mindig belevisznek a szerelembe is valami kis iróniát, még inkább öniróniát, ilyesmiket mondanak, hogy "mekkora hülyét csináltam én magamból!", meg "miért pont engem ér ez a csapás?" Ezek mennek, most, pedig az emberek ma is ugyanazt érzik, mint harminc vagy akár száz éve. A szerelem ma is szerelem, mint ahogy a halál is halál, a születés meg születés, de egész más az életérzés, ezért nagyon nehéz valamiről ma direktben beszélni. Ezt mind mentegetőzésképpen válaszolom arra, hogy maga azt mondja, hogy nincs igazi öröm ezekben a versekben és nincs igazi lángolás, és nincs igazi gyász sem, amiből pedig kijutott nekem az utóbbi években...

- Én azt mondtam, hogy ezek a versek nagyon szomorúak.

- Igen? Nem kell nevetnie, amikor olvassa őket?

- Néha kell, néha meg majd' elsírom magam. Persze amikor azt írja a halott szerelmének, hogy "Na, elég volt a pangásból, cica, / gyere vissza, vagy csinálj valamit / ...Elég a csendből, kishaver, elég. / Süllyedj el szépen, vagy használd a szádat: / mondd meg, hogy kit szeressek, mit fogyasszak", akkor inkább nevetek. Halva lenni annyi, mint pangani?

- Hát most mi van? Mi az, hogy ő ott rohad a föld alatt? Valamit végre már tenni is kéne... Ez olyan nehéz. Mert mit csináljon az ember? A pátoszon ugye elröhögi magát, közben meg újra és újra a kínzó kérdés, hogy hol van ő... És mi különböztet meg minket egymástól ennyi év együttélés után? Talán csak annyi, hogy "én őrzöm még a gravitációmat", de különben az ember már nem tudja, mi az egyik és mi a másik.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz