TÁRCA |
Láng Zsolt |
Ő is unja már a lineáris szerkezeteket. Nádas lineáris, Esterházy nem. Nádast mégis jobban szereti. Vagyis... De nem tudja kifejteni, mert néhány váratlan rándulás után leáll a bogárhátúja.
Elképesztő! Mintha egy postaládába volna belegyömöszölve a motorja. Ez volna a karburátor? Nem, mondja, az a levegőszűrő. Nem hiszem. Pedig az, csakhogy olajos, magyarázza, nincs benne betét, csak olaj. Ez a benzinpumpa? Nem, az az elektromos gyújtás. Minden át van tuningolva. Ezerkétszázas alapmodell, ezerhatszázas motorral. Nem negyvennégy, hanem ötvennégy lóerő. VW-klubba jár, teszi hozzá, ott szedte fel, amit tud, amúgy nem sokat konyít az egészhez.
Dugulás, mondom neki. Külföldi autóval gyakran megtörténik. Hol a benzintartály? Benyúl az elefántfül ablakon, kipattintja a csomagtartó fedelét, vastag gumipaplan alatt a tartály. A csomagtér arasznyi. A pótkerék a tartály elé van beszuszakolva, frontális ütközéskor előnyös. Mindazonáltal az első ülés alatt kézi poroltó áll készenlétben.
Hány éves?, kérdezem.
Ötvenöt, feleli.
Az autó.
Az autó negyven.
Velem egyidős, mondom. Egyébként jól tartja magát.
Képzeljem, a Feleki-tetőn kipréselt belőle egy százharmincnyolcas végsebességet.
És mennyit eszik?
Micsoda?
Mennyi a fogyasztása?
Ezt így kérdezik?
Igen. Nem hallotta még?
Nem, mondja. Pedig ismeri az autós szlenget.
Beérünk a városba, mutatom az utat. Szováta májusban a legszebb. Friss sószag. A hatalmas tölgyekből az újklasszicista szálloda előtt alig maradt néhány darab. A sóból is naponta elfogy tízvödörnyi. Az emberek viszik magukkal, a bőrükön.
A Teleki Oktatási Központban tartják a tábort. Jöttek mindenhonnan, Szeredától Amszterdamig. A találkozó színhelyének van egy beceneve is, azt most nem írom ide. Az egyik pesti költő szúrós szemmel néz rám, nyilván a nő miatt. Én is utálom, de nekem kellett Vásárhelyről kihoznom. A Ricsi, mindenki így ismeri. Egyik barátomat örökre elnémította, amikor kritikájában megírta róla, hogy nem ismeri a magyar nyelvet. Azóta nem ír, nem is olvas (a barátom). Belépett egy dalárdába, és temetéseken énekel.
A teraszon vacsorázunk. Mire leérek, már csupán a Ricsi mellett van üres szék. Sört iszik és szilvapálinkát, sokat cigarettázik. Telefonálni az én mobilommal telefonál. Nem tudja, hogyan kell, kér, hogy nyomogassam bele szentgyörgyi ismerőse számát. Hálásan arcul csókol, miután kibeszélte magát. Nem tud berúgni. Illetve be is rúg, meg nem is. Egy vékony mezsgyén imbolyog, biogén anyahajó. Arra kér, menjek vele, hadd duguljon a bogárhátúja. Nem ismeri magát, ebből származik minden gyötrelem körülötte. Azt hiszi, odavagyok érte. A lépcsőn tétován megérintem, mintha beteg volna. Ne úgy, hanem karoljak belé. Fűzzem karjába karomat. Könyökömmel érintsem a mellét. A mell oldalát, a laza, puha, forró, könnyű húst. A mellbimbóját.
Kiderül, Garaczit sem szereti. Mond egy nevet, kit szeret. Nem tudom, hová tenni. Egészen ellentmondásos, hogy nem szereti Garaczit, mégis bogárhátúja van.
Azt mondja, az irodalom csak látszólag kanonikus, valójában duk-duk képződmény.
Azt mondja, nem visel bugyit. Így még nem féltem nőtől. Még szerencse, hogy ő vezet, másképp hisztizni kezdene, és a robogó autóból akarna kiszállni.
Azt kérdezi, akarom, hogy naggyá tegyen? Beajánl a férje lapjához. Ott én nem akarok, mondom. Úgy pillant rám, mint egy hülyére. Mondom, én nem szeretem azt a lapot. Miért? Tele van hazugsággal.
Mindenki hazudik, kiáltja. A korban csak egyetlen episztémé áll fenn! Táskájával a feje körül röpködő szúnyogokat csapkodja. Átgyalogolunk a Főtér túloldalára, megnézni a tavat. A Tivoli asztalaitól mindenki felénk fordul. Mackóruhás alakok isszák a sört. Inkább dzsogingosok. A dorohói Football Club címere vöröslik a sötétkék dzsoging hátán. A járdán a fényképész húzza hazafelé kitömött medvéjét, oldalára fektetve, nyikorgó kisszekéren. Lyukas a medvetalp. A vaskorlátra könyökölve nézzük a vizet. A tó közepén megvilágítatlan, sötét folt, mintha egy diluviális szörny tanyázna a mélyben, és ilyenkor a felszín közelébe emelkedne, vadkacsákra vadászni.
Kerüljük meg a tavat, kéri, menjünk fel a Tündér-tetőre. Erős holdfényben kanyargunk a szerpentinen. A bogárhátú hangja jellegzetesen sípolós. A tetőn megállunk pisilni. Én a bogárhátúban gyönyörködöm. Dupla, nikkelezett kipufogója, alacsony állású lökhárítója, az ajtó, a motorháztető és a csomagtartó lekerekített fogantyúja kékesen csillog a sejtelmes fényben. Kiálló küszöbe, akárcsak egy cserebogár bomlani készülő röpszárnya volna. Szép, mint egy álom!
Milyen szép, sóhajtja a nő a tó felé. Szép, felelem. Azt meséli, minden álmában bebújik mellé egy meztelen ifjú. Hallgatok. De nem terhel efféle álmokkal, mondja. Viszont ne higgyem, hogy egy ötvenöt éves nő képtelen a szerelemre. Képes, csakhogy minek. A férfiak rögtön az egekig szöknek a felháborodástól. Vagy grimaszkodva legyintenek.
A tóba ölné magát!
Sóstóban nehezen boldogulnak az öngyilkosok, mondom.
Ne gondoljam. Tavaly fürdés közben véletlenül fejreállt, és alig tudott visszabillenni. A feje lehúzta. Nevetünk.
Mire visszaérünk, az autó már egyáltalán nem rángat, szépen, egyenletesen burrog-berreg. Ötvenet látok a kilométerórán, nyolcvanasra saccoltam. Azt mondja, kicsi autóknál jobban érződik a sebesség, a tengelytáv miatt.
Az Oktatásinál már teljesen józan. Az asztalok körül füst gomolyog, sötét árnyak libbennek ki alóla. Mint kiürült, zsírtól fényes tányérok, hevernek némely arcok az abroszon. Leülünk a pesti költő asztalához. Fiatal kritikusok tubákolnak körülötte. A mobiltelefonokról kezdünk beszélgetni. Egy debreceni diák az sms-irodalom kanonizálhatóságát fejtegeti. Kurva férfiak!, sziszegi a Ricsi váratlan indulattal. Á, mondom neki, á! Azt mondja, férfiaknak csak azért kell a kezdet, mert ott a vég! Linearitásuk dinamizálja a világot. Minden szavuk töltelék. Á... Nem á!
A dolgoknak nincs értelmük, mondom, a szavak teszik értelmessé őket.
Hülye vagy!?, tegez le. Gyere velem, mondja. Hova? Gyere velem.
Lemegyünk a terasz mellé, becsorog némi neonfény a párkány mögé is. Vetkezni kezd. Én is vetkőzzem, mondja. Kicseréljük az identitásunkat. Kibújik szoknyájából, hímzett blúzából. A bugyid maradhat, mondja. Rajta viszont tényleg nincs. Tejfehér a bőre, barna szeplőkkel. Hasán sárga hurka, ahogy kiegyenesedik, a hurka eltűnik, vörös csík lesz a helyén, mint valami szintjelző. A melle nagy és petyhüdt, csak a mellbimbója ágaskodik, óriás eperszem a másnapos tejszínhabban. Hányas a lábad? Valahogy majd bepréseled, csak ne szakítsd el. A szandál pántját alig bírom sarkamra feszíteni. A szoknya lötyög a derekamon, meghurkolom, és a hurkot bedugom a megfeszülő pánt alá. A blúz fodros alja eltakarja. Egy a méretünk, nyugtázza, miközben az első lyukban rögzíti a nadrágszíjam csatját (én a harmadikban szoktam).
Visszatérünk a teraszra. Negatív operettbelépő: lentről mászunk föl a színpadra. Az asztalokról felemelkednek a tányérarcok. Sehol semmi mosoly. Holott nagyon nevetséges lehetek. Szoknya és hímzett, fehér blúz. És nem szőrtelenítettem.
A pesti költő szólni akar, aztán nem szól, csak levegőt vesz. Vitatkoznak a debreceni diákkal, hogy menjenek-e le a Tivoliba, vagy inkább vásároljanak egy láda sört, és azzal ereszkedjenek le a tópartra... A nő közbeszól. Most akkor megkérdezhetnéd a Ricsitől (a becenevét használva mutat rám), miért írta rólad, hogy te vagy a líra binládenja. Idétlenül vigyorgok. Csak a távolabb ülő pozsonyiak szemében fedezek fel halvány elismerést.
A pesti költő az egyetlen, aki soha nem iszik. Az ő identitása is egy lineáris történeti narratíván alapul. Marhára jól nézel ki, veti felém. Felállnak, biccent a költő is. Kettesben maradunk az asztalnál. Csináljuk vissza, mondom a nőnek. Megcsörren a mobilom, kiveszi a zsebéből, beleszól. Bizonygatni kezdi, hogy én beszélek. "De hát én vagyok!" Kis szünet után: "Ne haragudj, nem emlékszem rád." Gondterhelt arccal: "Drágaságom, tudod, hogy szeretlek."
A blúz hímzésmintáit izzadságfoltok sötétítik. Törülgetem homlokomat a szalvétával. Távolabbról bedobnak egy ismeretlenül hangzó kocsmanevet, oda indulnak. Mi is menjünk, javasolja a nő. Fáradt vagyok, mondom kelletlenül. A kijárat előtt tömörülő távozókat figyelem, ahogy egymás tarkóját bámulva csoszognak. De Ricsi, fogja meg a karomat, nézz a szemembe, olyan vagy, amilyen vagy! Te vagy! Ne érdekeljen, mit gondolnak rólad. Úgyis azt gondolnak, amit akarnak, lehetsz akár a világszépe is. De többnyire csak rád néznek, nem gondolnak semmit.
Ez nem jött be, legyintek, cseréljük vissza.
Csak három nap!
Nem, integetek a fejemmel. A szoknya szélével legyezgetem egymáshoz tapadt combomat.
Tudod, mit, vigyél el még egy körre a bogárhátúddal.
Hogyan?
Hát a te kocsid, nem, Ricsi?
Van benne valami áttetsző ragyogás. Az arca fáradt, mégis nagyon tiszta. Felhajtja a sörét, hab fehérlik a szája fölött. A szeme patyolat. Szeretnék belenyalni a korsóba, nyelvemmel kikanalazni a maradék habot. Szép nő. Azt mondja, hazudott, amikor azt mondta, beugrana a tóba. Ő egy boldog nő. Van valakije. Szereti. Az elmúlt éjjel azt álmodta, hogy szerelme felöltözve bújik mellé, nem meztelenül. Ettől annyira megrémült, hogy felébredt. Arra ébredt, hogy szerelme nevét kiáltozza eszeveszettül.
Nem kérdezem meg, mi az a név. Nem akarom tudni, kicsoda. Mintha sajnálnám, hogy van valakije. Mintha sajnálnám, hogy egy pillanatokkal azelőtt kezdődő szenvedélyes szerelmet kell ilyen korán elfojtanom.
Boldog napjaid voltak nagyapád tanyáján, gyermekkorodban. Ez megadatott. Láttad az eget (a maga teljességében?) (és a sík föld engedelmesen terült alája?). A napsütés átjárta testedet. Esténként-éjjelenként a petróleumlámpa fényénél olvastál-írtál. Mit éreztél? Valóban boldogságot? Örömet? Vagy azt is tudtad már, hogy írdogálásoddal semmire se jutsz? Céltalan? Vagy ez volt a jó? Cél nélkül foglalatoskodni? Csendben. Egyedül. Rontottad a szemed. Vonzott a füzet, a tinta. Miért éppen ezek? Írni!
A genetikai információk (szakmád nyelvén szólva) néha súlyos terheket írnak elő számunkra. Lám, ismét felbukkant az írás. A nehézséget is előírják?! Szomorúan kell leélni az életet. Leírnak minket? Téged úgy tartottak számon, mint a "szakma nagy öregét" (könyvtáros körökben). Szent öregember? Alig volt erő benned, mégis tartottad, megtartottad magad súlyos 8 éven át, bravúrosan. Emelkedni szerettél volna, de süllyedtél, merültél, estél, néha zuhantál.
A szüleid örökbe adtak a nagybátyádnak, a szigorú, konzervatív, homoszexuális, őseit kutató, magyar-latin szakos gimnáziumi tanárnak, aki a katolikus vallásról rögtön áttérített a reformátusra. Adyt hosszú ideig csak titokban olvashattál.
"Nyár végén Tapolca felől utaztam Szepezdre. Alkonyodott. A vonaton még nem égtek a lámpák. Egy lány volt még a fülkében, és valamiképpen beszélgetni kezdtünk. Odaálltunk az ablakhoz, kicsit érintettük egymás testét. Úgy éreztem, ha akarom, bárhova eljön velem, és én bárhova elmehetek vele. Semmi sem történt. Közeledett Szepezd. Leszálltam. Már egészen sötét volt. A lány, akinek halk, meleg hangját hallom, bánatosnak látszott... Később olvastam, hogy az emberek akkor keresnek, kötnek gyors kapcsolatokat, ha előzőleg mély lelki sérülés érte őket. Így voltunk mi is a feleségemmel. Ezért kell, hogy egymáshoz tartozzunk. A sebek miatt. Néha elszöktem mellőle, mint azon a nyárvégen is - de mindig magamban, soha senkihez... Szerettem szeptember elején a Balatont. Már minden kihalt, ember jóformán sehol, szinte teljesen egyedül voltam a tájjal. A fő célom mindig a györöki Szépkilátó volt. Szétnéztem ott, és boldog voltam."
Apám naplójából másoltam ki a fenti mondatokat. 1980. november 15-én jegyezte fel ezt a régi emlékét, 1955-60 tájáról. Apám "lényének tiszta, kimondhatatlan kiteljesedése felé" akart közeledni, utazni, haladni, törekedni. Volt célja. Én egyedül utaztam a vonaton Tapolca felé. Keresztülhaladtunk Szepezden, ahol gyerekkoromban együtt nyaraltunk, és én féltem a hajóhintában. Nagyobb gyerekek egyre följebb és följebb löktek, rimánkodásom ellenére, rettegtem, hogy átfordul velem a hinta. A halálhinta. Bedöcögött a szerelvény Badacsonytördemic-Szigliget állomásra, ahol leszálltam. Sütött a nap és erős szél fújt. Nem gondoltam apámra. Senkire se gondoltam. Álltam a szélben, a kihalt állomáson. Furcsa érzés volt ott lenni. Elment a vonat. Furcsa érzés volt lenni, létezni. Jé, én még vagyok? Nem szeretném lerombolni azt, amit megteremtettek. Ami van. A vasútállomás, egy bicikli, egy csap, kavicsok a földön, kanyarodó autóbusz, szemafor. És amit én teremtettem? Nem lenne hasznos, ha felszámolnám a múltat, a saját múltamat, apámét, házasságokat ahelyett, hogy megpróbálnám birtokba venni. Anyám e kettő között vergődik. Míg apám élt, fokozatosan számolta föl, tette tönkre közös életüket. Apám halála óta egy ideig megpróbált közös múltjuk éltető erőibe kapaszkodni, de aztán ismét jött a rombolás. Egészen addig jutott, hogy visszavenné leánykori nevét. Apám nevétől is megszabadulna.
Amikor kimásoltam apám naplójából a fenti idézetet, kicsit csaltam. Apám nem használta a feleség szót. Ha anyámról ír, csak keresztnevének kezdőbetűjét írja le. Így: I. Rövidít, bár nem siet írás közben. A mondat tehát pontosan: "Így voltunk mi is I.-vel."
"Késő november volt 1944-ben, amikor Edit megszökött a megbélyegzett házból. Letette a sárga csillagot, és a VII. kerületben egy ócska albérleti szobába költözött. A tulajdonos háziasszonyban volt valami boszorkányos. Nem tűrte a vendéget, de néhányszor mégis odamentem. A pincében fát vágtam, begyújtottunk a vaskályhába, gyorsan meleg lett. Néhányszor felvette a pongyoláját. Leheveredtünk az ágyra. Edit 17 éves volt. Attól a dologtól akkor szégyenkeztünk volna. Később, már az ostrom után, azt mondta, hogy szeretne tőlem egy fiút. Én meg persze lányt szerettem volna tőle.
Fél év alig múlt el, és mindennek vége volt. Az ostrom idején egy Szlovákiából menekült zsidó asszony lakott abban a házban, ahol én is. Szeretett kártyát vetni. Úgy emlékszem, 1945 januárjában vagy februárjában kivetette nekem, hogy baj lesz a szerelmemmel. Baj nem történt, de én máig sem tudtam magamban tisztázni, miben követtem el alapvető hibát."
"Talán 1947-ben lehetett, hogy a Parlamenti Könyvtárban egyik kollégám (most neves statisztikus, levéltári igazgató), akinek megmutattam egy-két írásomat, azt mondta: aki így tud írni, annak félre kell vonulnia egy padlásszobába, és nem törődni mással, mint az írással. Én azonban nem bíztam magamban.
Varga Editnek írtam leveleket, amelyeknek egy része talán szép volt. Egyik válaszlevelében Orpheuszának nevezett. Én őt Diotimához hasonlítottam. Később, 1948-ban, amikor két és fél év után Rómából írt (a sorokból úgy éreztem, hogy vissza akart térni hozzám), élete titkos tanújának nevezett. Bár tudnám, hol van? "Keresheted őt, nem leled, hiába, se itt, se Fokföldön, se Ázsiába..." Most már, az eltűnt idő nyomába szegődve, beszélgethetnénk arról, ami történt. De ki tudja, mi történt?
Miután Edit elhagyott, kerestem, kínomban, ismeretségeket. Ekkoriban volt, hogy találkoztam L. Hedviggel. Ő fedezte fel az aszkézisre való hajlamomat. A Skorpió! Hedvig! Veled is szeretnék beszélgetni. Soha semmit nem hallottam rólad.
Egyébként bánt, hogy sokszor nem vagyok őszinte még ezekben a feljegyzésekben sem."
Újra átolvasom apám barna füzetét. Hol lassabban, hol gyorsabban haladok. Néha megállok az olvasásban. Kinézek az ablakon. Süt a nap. Szeptember van. Apám nagyon szerette ezt az időt. Ingerülten továbblapozok. Sietek. Dühös leszek. Ismét lassítok. Ez szép, gondolom. Újra idegesen lapozgatok, vissza, megkeresni valamit. Semmire se jutok. Kezembe veszem a bicskát, belekortyolok a kávémba, nem segít. Zoknit húzok, mert fázik a lábam. Apám szerette volna, hogy többet tudjak róla. Illetve szeretné. Ezért is írta a naplóját, ezért van az asztalomon a füzete, ezért olvasom, idézek belőle. Nagyon keveset mondtunk egymásnak. Jóformán semmit. Erős bennünk a közöny. Nem tudtunk igazi család lenni. Megbuktunk házastársi szeretetben, apaságban, szülőtiszteletben, nevelésben, pénzkeresetben, apai szeretetben. Nem tudtuk egymást igazán szeretni. Semmi sem tudok jóvátenni. A keménység miatt szenvedünk? Hidegek vagyunk, és ezért fázunk állandóan? A "kőszívű ember" gyermekei vagyunk? Mindnyájan? Apám naplóját nem tudom igazán megszeretni. Idegenek a feljegyzései. Életünk magányos. Apám hitt istenben, bízott benne, hitte, Ő (nagybetűvel írta, és aláhúzta) megvan. Nem tudhatom. Nekem isten sincs. Ide-oda cikázok a füzetben. Ide-oda cikáznak a gondolataim. Nem. Nincsenek gondolataim. Enyhe fájdalmaim vannak. Apám szerette volna, hogy én is istenhez forduljak.
Sok mindent ismételek. Miért? Fölösleges? Ami kell, amihez ragaszkodunk vagy amitől szabadulni szeretnénk, ami nem hagy békén, amire végül is szükségünk van, újra meg újra kiemeljük, visszahozzuk, makacsul, mint egy zeneműben a fő témát.
Nem voltunk jelen egymás életében. Máshol voltunk. Nem voltunk jelen igazán az életben sem, a saját életünkben sem. Kívül voltunk. Kint. És alig engedtünk be magunkhoz valakit. Csak nagyon rövid időre.
Mi a titok? Van-e titok? Titok-e a belső élet? Titok-e a pornográf haiku? Titok-e a napló? Titok-e a vágy, a vér, a szeretetnélküliség? Most úgy gondolom, nincs titok.
Nincs több loholás, apám. Lelassultál. Most már beérnélek, de minek? Futásod gyerekkoromban rossz volt. Ma már nem. Bár futhatnál! Én megálltam.
Visszatérni apámhoz, nap mint nap, nehéz. Mégis visszatérek hozzá minden reggel. Este vele alszom el. Foglalkozom vele. Ez a munkám. Nem mondhatom, hogy apámért süt a nap ma reggel. Nem imádkozom érte. Tudom, ő is, anyám is, csalódott bennem. Nem lettem az, akinek, külön-külön, elképzeltek.
Belebuktunk az életünkbe. Belebuktunk abba, amit csináltunk, csinálunk. Helyesebben: nem csináltunk semmit. Én nem hiszek abban, hogy mindenki ["minden egyszerű és igaz (lehetőleg hazugság nélküli, a gyűlölettől lehetőleg elforduló) emberi élet"] "termel valami irreverzibilist, belead a világba valamit (például melegséget, fényt, biztonságot maga körül) - amiről legtöbbször nem is tud". Én azt tapasztalom, hogy "hidegség és sötétség borul ránk tartósan". Hogy vannak, akik élettelen életet élnek. Akiknek minden napjuk egyforma (nincs számukra új nap, új reggel, mindig csak a tegnapi folytatódik), akik élőhalottak, akik nem akarnak semmit, nem vágynak semmire és senkire, megálltak, lefeküdtek, alszanak, szomorúak, szédelegnek, várják a halált. Nem dúdolgatnak, nem fütyörésznek, elfordítják a fejüket, ha ismerős jön velük szemben az utcán. Nem köszönnek, lesütik a szemüket. Nem vesznek új ruhát, nem csináltatják meg a rossz vízcsapot. Vidékre költöznek. Elbújnak az emberek elöl. Megfagytak. A halált hordozzák magukban. Mérget. Nem jó rájuk nézni: szervezetükbe beépült a halál. Én már csak bennük hiszek, őket látom. Fáradtak, öregek, kiszáradtak, megcsúnyultak. Nincs szívük. Semmit sem tudnak. Mindent elfelejtettek. Nem nyaralnak. Tétlenek. Semmirekellők, semmirevalók. Semmire se jók. Nincs nevük. Semmi sem marad utánuk, csak izzadt, megsárgult ágyneműjük, csorba csészéjük, megkopott lábaskájuk, ósdi szemüvegük, foltos mellénykéjük, lyukas papucsuk, lejárt gyógyszerük, esetleg lottószelvény, utazási bérlet, egy csekk igazoló szelvénye, egy sámli, amire feltették fájós lábukat. Fásli.
Apám a teljes reménytelenség állapotában írta a naplóit. Én a reménytelenség állapotában olvasom. Belehaltunk, belehalunk ebbe. Aki közelünkbe jön, meghal. Aki olvas minket, meghal. Aki apámat olvassa, halott. Nem tudok megfordulni. A reggel nem reggel. Egész évben november van, halottak hónapja. Apám hónapja, amikor az alkonyattal kezdődik a nap.
"1946-ban, december 3-án jött létre társulásunk, szövetségünk I.-val. A Zeneakadémián Haydn Teremtés oratóriumát hallgattuk. A műsorfüzet felváltva volt a kezünkben. Egyszer éppen nála volt, amikor én valamit meg akartam nézni benne. Oda mutattam jobb kezemmel az ő keze felé, hogy kérem a füzetet. Azt gondolta, hogy a kezét szeretném megfogni, és azt nyújtotta. Meg kellett fognom! Így kezdődött a "kézfogó", így "kértem meg a kezét". Az előadás után hazakísértem Újpestre. A villamos peronján álltunk, ölelve-csókolva egymást. Így került össze két sebesült test és lélek.
Varga Editet márciusban ismertem meg. A rákövetkező második nyáron már el is hagyott. Tavaszom télbe fordult. Az I.-val kötött téli társulásnak nem szakadt vége. I. nem hagyott el, bár próbálkozott vele. Menynyit sétáltunk esti hóesésben! Főként Duna-parti járkálásainkra emlékszem, miután kijött a Képzőművészeti Főiskoláról. A lámpafények körül meseszerűen villództak a hópelyhek. I.-nak akkor vállig érő, hosszú haja volt. E. után ő jóval sötétebb, éjszakaibb volt. I.-vel csak a testi érintkezésben tudtunk igazán egymással "beszélni". "Mély hajad zuhogva reng el, s szaga csupa bú..." Mondtam már, hogy két élőhalott találkozott, és a testünkkel próbáltuk teljesen mozgásba hozni egymást. Galvanizálni, mágnesezni! Most is borzongva emlékszem arra, hogy testünkkel hogyan hajoltunk, estünk egymásra."
1944 decemberében Edittel sétáltatok a hóesésben, Budapesten, esténként, a háborútól egy méter távolságra. Teljes elsötétítés és hópelyhek: "világító alázatnak" gondoltad.
"Virradat volt életemben 1943. március 28-a: E.-vel találkoztam. Gyönyörű tavaszi vasárnap volt. Sétáltunk a déli órákban, aztán hazakísértem őt a Nagymező utcába.
Nem volt világos előttem, hogyan lehetett volna 1943-ban egy 16 éves, bimbózó zsidó lány és egy 23 éves, virágra vágyó, keresztény fiatalember találkozása, kapcsolata.
Délután a Vigadóba mentem, ha jól emlékszem, Beethoven-hangversenyre, de túl a zenén vele voltam.
Nehezen indult meg a kapcsolat, s emiatt el voltam keseredve. Eszembe jutott, hogy a Nagymező utca végén le kell szállnom a villamosról, és így 4-5 percig együtt lehetünk, miközben elkísérem őt a gimnázium felé, amelynek második osztályába járt, én pedig mentem a Parlamenti Könyvtárba."
"Visszagondolok 1945-re. Jött a betegség: súlyos mellhártyagyulladás. Az ostrom hetei alatt egy szobában voltam egy tüdőbeteg, szlovákiai, zsidó menekülttel. Talán kaptam valami fertőzést is. Most utólag szinte jelképesnek is tarthatnám, hogy egy zsidó férfival való együttlét is hozzájárult ahhoz a leromláshoz, sorsom-életem hirtelen lehanyatlásához, ami 1945 nyarán érte el mélypontját azzal, hogy E. elhagyott.
Április elején sétáltunk a szétzilált városban. Elég hűvös volt, mégis leheveredtünk egy tisztásra. Valószínű, hogy megfáztam, bármilyen meleg volt a csókból kicsapó lehelet...
Fogytán volt az ennivaló. Anyámékat is meg akartam látogatni. Elindultam hát Isaszegre, cammogó vonaton. Néhány nap múlva ágynak estem. Anyám testvéréékhez mentünk, mert ott jobbak voltak a feltételek az ápoláshoz. Mihelyt kicsit magamhoz tértem, írtam E.-nek. Szép leveleket váltottunk, s június végén feljöttem egyszer Pestre, de még csak látogatóba. E.-vel a Ligetbe mentünk. Valahol a tó környékén egymáshoz simultunk. Még ragyogott minden, mint E. combján a napfény. Azt hiszem, ez volt az utolsó boldog együttlétünk."
Most teszed elém életed? Most mondod el, amit el akartál mondani, de nem mondtad, nem mondhattad, mert valamiféle belső erő (vagy gyengeség?) megakadályozott ebben? Gyónsz? Keseregsz? Imádkozol? Mit kezdjek életeddel? Hogyan használjam? Mire tanítasz most? Mire vigyázzak? Mi lesz velem?
Ki mellé állok? Ki mellett álltam? Apám idegen volt, mégis vonzódtam hozzá (valamenynyire). Anyám idegen volt, nem vonzódtam hozzá (semennyire), mégis ő látott el, adott enni, pénzt, mosta a ruhámat. Apám vitás kérdésekben nem szólt. Nem foglalt állást. Vagy egyszerűen csak közömbös volt? Anyám veszekedett, haragudott. Mindenki külön élt. Mindenki mást akart. Mindenkinek más tervei voltak. Más volt az ízlésünk. Apám anyámnak adta a fizetését: kezelje ő a pénzt, neki mindegy, mire költi. Nem érdekli. Anyámra bízta a lakást is. Mindent. Nem érdekelte, milyen képek vannak a falon, milyen szőnyeg van a lábunk alatt.
"Ebben a lakásban sem a Yang, sem a Yin nem tette meg egészen kötelességét (sokat dolgoztak, dolgoznak, de nem mindig azt teszik, amit kellene). Ezért nincs ereje a szezámoknak, és nem virágoznak a liliomok. A szellemi-esztétikai rendteremtéshez középpont kell. Itt nincs. El kellett volna fogadni középpontnak a gyermeket. Többet tenni érte, és kevesebbet ellene. Nem valósult meg a szép hármasság: apa-anya-fiú harmóniája."
Egyikük mellé sem állok. Ők sem álltak egymás mellett. Soha? Apám hallgatott, anyám beszélt. Én évtizedekig hallgattam, most már beszélek. Sokáig néma voltam, aztán megeredt a nyelvem. Apám beszédhibás volt, anyám nem. Apám napimádó volt, anyám nem. Apám passzív, anyám aktív. Apám lassú, anyám gyors. Én egyik sem. Nem mindkettő, hanem egyik sem. Apám írt, anyám nem. Apám zenét hallgatott, anyám nem. Apám olvasott, anyám nem.
Egyedül mászkálok a Belvárosban. Mintha folytatnám apám sétáit. Szeretted ezt a városrészt. A Váci utcát. Kirakatokat. Nőket. Nézted őket. Mindennap sétáltál itt, munkaidő után. Öltönyben, aktatáskával, szemüvegben, kalapban. Kávét ittál az Anna presszóban. Feketét, ahogy te mondtad. Reggelente B. Éva főzte neked a kávét egy rideg hivatali szobában, Loreley, hullámzó szőkeséggel. Mit keresett melletted, hogyan került oda? Szőke ragyogás hozta a feketét, és neked jól jött a pont-ellenpont, mint ahogy kapóra jött minden szimbólum. Beléjük kapaszkodtál, értelmezted őket, titokban persze, senkinek se szóltál róluk. Kifecseglek? A történések iránt kevés érzéked volt, csak szimbólumnak használtad őket. Mondhatni, szimbólumokban és szimbólumoknak éltél. Ez a szimbolizmus sokkal inkább beárnyékolta, elsötétítette életedet, és sokkal kevésbé ragyogta be, mint ahogyan azt te gondoltad, hitted, vagy szeretted volna.
Belvárosodban mászkálok, de nem találom Belvárosod. Nem ismerem ki magam. Tekergek a kis mellékutcákon, nézelődöm. Nem utánad megyek. Nem keresem lábad nyomát.
Egyik nap felemelted fejed: felfelé néztél. A nők lábáról, fenekéről, melléről, hajáról elfordítottad a tekinteted, éppen a Martinelli téren, és felfelé néztél. Megláttad Máriát a hosszú oszlop tetején. Szőkének láttad. Délután megvilágítja a nap, a te kedves égitested, a szobrot. Mert Mária szobra van a téren. Láttad, hogy a kőhaj szőke. Derékig ér, hullámos. Igazi nő a téren. Kilátszik a térde. A ruha nem takarja el. Tekergetem a nyakam. Nézem a szobrodat, a nőt, a lányt, Szűz Máriát. Feje fölött glória. Szent és hús-vér nő? Asszony, akire vágyakozni lehet? Fiatal lány? Ha a Martinelli téren jártál, mindig felnéztél a szoborra. B. Éva szőkeségén kívül Mária szőkeségére is figyeltél ezentúl. Ő vajon kit néz? Mit lát? Hajfonatával, kilátszó térdével nem törődik? Kinek mutatja? Kinek akar tetszeni? Lesz-e vajon valaki, aki a téren soha nem mulasztja el, hogy megnézze őt? Nézem a szobrot, nézem a járókelő nőket. Máriát én nem látom szőkének, még akkor se, ha süti haját a nap.
"Irtózatos a jelenvalóságnak és emléknek kontrasztja."
"Nem tudok igazán realizálni semmit."
"Értsük meg egymást! Ne akarjunk mindig mást! Ne várjunk mindig mást! A más, a változás, ez az álnok csalogató settenkedik itt."
Szeretném megszelídíteni apám mondatait. Szeretném közölni vele: ne sírj, nyugodj meg, nincsen semmi baj. Nem mondhatom. Baj van. Semmit sem tettem érte. Most már nem tehetem könnyebbé a napjait. Pedig be kell avatkozni valahogy! Ez az írás egyik törvénye és kötelessége: "olyasmibe kell behatolni, ami a valóságban régesrég, visszavonhatatlanul és végérvényesen megtörtént. Befejeződött, megtették, bekövetkezett. Minden mű abba hatol be, ahol már nincs mit tennie... Még pontosabban: a befejezettbe és megváltoztathatatlanba először szól bele a valódi cselekedet... Minden lejátszódhat újra, holott megismételhetetlen, minden megváltódhat, holott megválthatatlan, jóvátehető, holott jóvátehetetlen, és vadonatúj, holott végérvényesen vége van."
Jó ideje Tóvárosban laktam már, mikor Bece eltűnt. Akkoriban, Mózes születésének hava volt, elfolyt, elmosódott, elkenődött minden, olvadásban lévő gátoldalak, latyakos bekötőutak rontották a kedvet, mozdulni is alig lehetett, a traktorok ároknyi mélységben tapostak keréknyomot. Elmosódtak a Bece után maradt nyomok is, alig maradt valami: nekem mindössze egy csónaklakkos ujjlenyomattól fénylő motorháztető jutott, az alkotásokat: a Belül tömött furulyát és a Játék tolókocsit Gyula ragadta magához, mondván, neki hiányzik Bece legjobban. A Nejlon Krisztus sehol, vagy elveszett, vagy egyszerűen betüzelte Bece nagyapja a hátsó konyha saját súlyától repedező sparheltjébe; de legalább az ujjlenyomatok megmaradtak nekem, azt a pillanatot, amikor Bece utoljára nyitotta föl a Trabantom motorházát, azt csak én birtokoltam. A gyújtással van gond, mondta, és fölháborodottan rázta a fejét, Gallér, ennyit megtanulhatnál már végre, puffog. A rögzített, biztosnak tűnő dolgokból sem indulhatunk ki, mondtam hetekkel azután Dezsőnek, látod, mennyire haragudtam Becére; a festés, te állat, kiáltottam rá, mert a hüvelyk- és mutatóujjának is ottmaradt a nyoma a motorháztetőn, és fogalmam sem volt, miként lehet egy olyan fénylő foltot lekaparni onnét. Aztán egyszerre vigyázni kezdtem rá, sajnáltam, hogy a mutatóujj nyoma egy kissé megkopott, az egyetlen intim tér, ami innen, otthonról velem jött. Aznap este Dezsőnél aludtam. Igazából nem feszengtünk, mégsem akartak megtelni a köztünk üresen tátongó rekeszek, sokat hallgattunk, körbejárattam ezerszer is a szemem a szobán, türelmet erőltettem magamra, de akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam rájönni, mi zavar. Hiába kerestem, órákig nem tűntek föl a hiányosságok, a vákuum a tárgyak között; aztán egyszerre, akárha hályogot húztak volna le a szememről, másképpen néztem körbe, és megláttam, mi hiányzik, föltűnt, ami sohasem addig, majdnem ki is mondtam, majdnem odaszóltam Dezsőnek, hogy te öregem, neked
hol vannak a személyes dolgaid,
vagy legalább a nyomuk: hol vannak az üres sörösüvegek, a tolakodó, színes reklámlapok, amelyek olcsó sampont, szemceruzát kínálnak, bolhaport; dobozok, amikben keksz, körömkefe vagy képeslap volt egykor, kenyeres zacskók, porlevesek, száraztészták, gombok, a koszos ruhák helye, hipó, cipőkrém, tolómérő, bármi. Aztán rájöttem, hogy nem is csak ez a baj, de az eltelt időnek sincsen nyoma, nem akad egy naptár, amiben legalább egy ácsceruzával odakapart följegyzés tanúskodhatna valamiről: mondjuk hogy "két mázsa kukorica, árpa, 9-re a malomba", bármiről, ami bizonyítaná, hogy itt is volt tegnap, és nem csak azok a napok léteznek, amiket ellenőrzök, amiket elindítok a jelenlétemmel, hanem nagyon is telik erre az idő, nem lehet megélni füllel és szemmel, száj nélkül, békében nyolcvan év csendet, mert lehet és kell is válaszolni valamire, a történésre, mert igenis itt is van olyan, hogy egyik napról a másikra lesz valami; a tárgyak meg elmozdulnak, élnek, eltörnek, lehullanak, ezért máshová kerülnek vissza. De nem, Dezsőnél ilyet hiába kerestem,
mindent fölülmúlt a mozdulatlanság,
mondhatni, az volt az egyetlen hatalom, a kosz is csak annyi területet hódított meg magának, mint amennyit emlékeim szerint már évekkel azelőtt magáénak tudhatott, megannyi elhagyott pókháló, aminek rögzítéseit mégsem vitte el a huzat; Dezső nadrágszárán hátul ott volt a csipesz, nem akartam elhinni, mióta. Elöl az a sárfolt, amit talán még tavaly télen szerzett, mikor elesett a Kastély felől támolyogva hazafelé. Kanták, persze, és fedők.
A tél minden emlékezetet fölülmúlt.
A bormérges eset tartotta Dezsőt életben, a szomorúság és a szépség olyan ízletesen oldódott föl itt, ahogy Számfira tanár úr vérében a méreg, szodomai szépségű történet, ami után egyszerűen nem lehetett azzal a tartással végigmenni az utcán, mint azelőtt, nem lehet úgy gondolni a reggelre, a stangli és a liter sör mellől, mint eddig, mert a napok állása is más lett; nem csak a tartóvasak mozdultak el, a lejtés is másmilyen lett.
Elballagtunk Gyulához, hogy megosszunk vele valamit legalább. A rácsokig hányta teli a gyerekágyat, a pelenkázón serpenyőben hurka, rajta, akárha vattacukor lenne, ökölnyi nagyságú penész. Elviselhetetlen a szarszag, mondta Dezső, bazdmeg, te itt meg vagy halva élve, te itt tulajdonképpen rohadsz. Gyula csak leszegett fejjel ringatózott, láttam, hogy dagad a lába, a bokája körül hízott fánkok, az ujjain sárga mázban a nikotin és a körmére égett gyufák feketéje. Mesélj akkor legalább, kiabált tovább Dezső, Szent Péternek valóban korpás a szakálla, vagy Istenem, ha valóban nincs másik világ, csak ez, amit te annyira, de annyira összeszartál már, hogy nincs annyi vagon mosószer a világon, ami visszaadná az eredeti színét, legalább azt áruld el, hogyan dolgozik a halál, csak annyit, mikor kifojt belőled oda a combodra, te, gusztustalan állat, az az azt se tudom, mi, a rohadó tested, akkor meghaltál, ugye, csak annyira nyugtass meg, hogy azt mondod, fájt, hogy nagyon fájt, te hülye állat, ugassál már valamit. Dezső tombolt, semmi sem maradt meg benne a régi magából, talán meg is veri Gyulát, ha nem vezetem ki a konyhába, vagyis inkább a helyére: már tényleg mindent eladott Gyula; azelőtt még megvolt a radiátor meg egy csupasz hokedli, de legalább a szúrós pozdorjalemezre le lehetett ülni. Nekiálltam, hogy föltakarítok, de nem ment, csak arrébb löktem a földre dobált ruhákat, edényeket, csontokat. És akkor ettől a féregtől kérdezzük mi, hogy hol lehet Bece, hogy mikor látta utoljára, a nevét sem tudja már, nem lehet vele semmit sem kezdeni, de láthatod, még meghalni is élve hal meg,
testében rohasztja meg az Isten,
csak, hogy meg tudjuk bánni, annyi ember előtt, őszintén, hogy valaha vele barátkoztunk, hogy igazán szomorú szemmel tudjuk földre csapni a szemünk, mi, bűnösök. Mi bajod van, kérdeztem, de ahogy az első szavakat kiejtettem, rájöttem, kár volt; mégis mit gondolsz, kiáltott rám, magamra maradtam, úgy hagytatok itt, hogy még csak az sem kellene, hogy visszagyertek. Már nincs hova, érted, itt elpárolgott, elfoszlott, ellyukadt minden, egy tenyérnyi terület nem akad, amin még te is észrevennéd, hogy változik, amit még te ezzel az idegen szemmel tudnál követni. Mi a hétnehézségről beszélsz, kiáltottam rá, hogy időt nyerjek, hogy levegőt vegyek, hogy kiöltsem a nyelvem legalább, de nyikkanni se tudtam; szerencsére Dezsőnek a másodpercnyi csönd megint eszébe juttatta Gyulát,
Nobel-díjas tudós, öregem, ez a mi Gyulánk, maga mondta,
ez egy Nobel-díjas, emlékezzél vissza, akkor te is ott voltál, a szívószálas eset után, ja, hát persze, vigyorgott, nagyon is ott; anyád, kiáltotta belőlem egy hang, te rohadt szemét; de hiába káromkodtam, Dezső folytatta, meg sem hallotta, mit mondok; és akkor megmondta a mi Gyulánk a tutit, nevetett, hogy az AIDS ellenszerét találta meg, arra kapta, akkor kellett volna elvitetni, öregem, akkor, mikor józanon mondott ilyeneket, hogy két lánya van, hol vannak, mikor üvölteni kezdett, hogy hol vannak, te is lapultál, a saját ködödben voltál elveszve...
Nem engedtem meg magamnak addig, hogy arra az estére emlékezzek, és néha egészen komoly erőfeszítések árán sikerült is elérnem, hogy komolyan azt gondoljam, nem történt meg, a szekrény tetején nem kezdtek el maguktól pattogni a karácsonyi díszek, a gömbök, a kis pásztor az ezüstösen ragyogó barikkal, a piros és arany cérnagömbök nem durrogtak el egyenként mind - akárha elhagyott nádas szélén álltunk volna, hullott a karácsonyidísz-szilánk: gubacsok, s mintha a tiszai szél uralma alá vette volna a szobát, ostorként csapta le az elkopott, rövid szőrű sujtásokat, volt, amelyiknek tényleg ostorként csattant a vége, mintha vad lovakat gyűjtöttek volna be megint a nádasokból, keresztülhajtva őket az erdőszélek gyönge csipkebogyóbokrain, s közben Gyula üvöltött, hogy Nobel-díjas, tényleg ezt mondta, a lányait kereste, amire még nem volt példa, mert ha mérlegre akart tenni valamit, ő mindig a fiáról és a feleségéről beszél, akiket emberemlékezet óta nem látott senki, mi sem, és nincsenek följebb az éppen csak létezés határánál. A tiszta fény miatt, a metszően tiszta fény miatt volt rémisztő, hogy látszott, Gyula nem részeg, nagyon is mélyről, szédítő valóságossággal ömlik belőle az őrültség, és minden eddigi csak látszat;
na, és akkor mi van, ha tényleg Nobel-díjas,
kockáztattam meg, viccelődni akartam, de éreztem, hogy messzire megyek, bármit vissza lehetett volna vonni, de közös éveink keservét, a zaccot, az összes téves kötődést nem, azt hiba volt; valamennyi öröm, jutalom, ajándék egy pillanat alatt üres sztaniolpapírrá változott, azokat megkérdőjelezhettem volna, mert akkor a fájdalom átázott, vizes bőre sértetlen marad, de fordítva ordító hiba volt, akárha egy távcsövet fordítottam volna meg, minden apró lett, és a zizegő apróságok között volt Dezső is, és a szeme tükrében én; a fájdalommal együtt visszavontam minden örömünket is.
Minden a torkunkon marad, mondta Bece is mindig.
Misére mentek az emberek, tömegével mentek el az ablak előtt, fölkerekedett az egész falu, kérdeztem; Számfira tanár úrért mondják, válaszolta Dezső, a mai misét Számfira László matek-fizika szakos tanár lelki üdvéért mondja a pap, érted? Az jutott eszembe, hogy talán Becéért is mondatni kellene egyet, akkor sértődöttségében biztosan előkerülne, nem lehet igaz, hogy eltűrné a halálát élve, vagy végül is mindegy, mit, csak csinálni kéne végre valamit, reagálni valahogyan rá, hogy eltűnt a Klein Ede Egylet egyik tagja, a barátunk. Mondjuk keríteni egy pengét, megszaggatni a ruhánk; megrágni, kimondani, kikiabálni végre, hogy mikor hazafelé indult, megemelkedett a temető melletti, évek óta nem használt gémeskút szára, és a tetején hónapok óta mozdulatlanul kapaszkodó varjú károgott egyet; nem kellene titkolni tovább, hogy a zsidó temető akácaiból csöpögni kezdett a méz, apró szemű mézeső terítette be a temetősarkot, mikor elhaladt mellette, a méhek, akárha egy felhő szállt volna le, ködbe vonták a főutcát, és nem titok, hiszen tudunk róla, hogy Bece bekiáltott az udvarokba, aki visszanézett rá, látta, hogy világít a szeme, akár a macskáké, és csak üvöltött, értelmetlenül; nem volt abban egy értelmes szó sem, ezt mondta Terike néni is, és a Szalma bakter is megesküdött rá, hogy eltűnése előtt,
mikor is minden bizonnyal Gyulához indult,
mondta, egyetlen fölfogható szava sem volt. Bár Pannika néni szemében láttam valamiféle gyanakvást, mintha régen kifogyott illatok, édesen csípős ízek rohanták volna meg, mintha egy elfeledett kar szorítását érezte volna hájas derekán. Bóruh átó adajnoj elajhénu meleh hoajlom málbis árumim, üvöltötte Bece, és dobálni kezdte magáról a ruhát, Áldott vagy, örökkévaló Istenünk, a világ Királya, aki felruházod a mezítelent, sohasem halottam azelőtt ekkora örömet a hangjában, már-már eltorzította, kimosta, szétcincálta az eredetit, köszönni se köszönt volna egymásnak két ennyire különböző tónus. Ekkor már nem először jutott eszembe, hogy Bece a legkevésbé sem az az ember, akinek ismerem; csak most mindez sokkal erősebben, elsöprőbben történt, mint amikor először belém ötlött. Akkor valaki lefojtotta a falu kutyáit, így egyszerűen arra is lehetett gondolni, hogy a fékevesztetten tomboló fájdalom miatt maradt meg az a hisztériaszerű bőgés okozta hangszínváltozás Becénél beszéd közben is. Hogy a szánalom és a tehetetlenül tomboló düh miatt nem ereszkedik vissza, nem süllyed le a torok öreg lankái közé, hanem, akár egy kasztrált énekesé, a levegőtlen magasságokban marad. Dezső aznap, mikor valaki lefojtotta a falu kutyáit, este színesben, valóban látta Avarka Pista bácsi szellemét, nemcsak a kontúrokat, ahogy szokta, hanem az egykori valóságában, és azt mondta az öreg, hogy a kocsi már nem sokszor jön vissza, azt nem mondhatja meg, miért hagyják abba a száguldást, végig a Kurca mellett, a Téli telep vergődve hullámzó jegenyéi és mogyoróbokrai mellett, miért nem izzítják többé a kutyákat föl olyan hevesre, hogy azok hetekig még a saját gazdáikra is rámordulnak, de így lesz. És az emberekből is ki fog kopni a meleg, nem kell mindenhová kék kantákkal elindulni, rézszínűen habzó sörrel kimozdulni még a szomszédba is, mert nem támad többé az elviselhetetlen szomjúság, csakúgy, mint másutt, minden rendes helyen, és nem sok idő van már addig, hogy kiegyenlítődjön a számla. Nem is tudtam, hogy örüljek ennek, vagy végül mégiscsak sajnáljam, mert mit fogunk gondolni magunkról, ha teljesen olyanok leszünk, mint mások, hetekig néztem magam a tükörben, ki ez, ki ez, ki ez itt, ezt kérdve magamtól, Dezső azt hitte, már olyan tollászkodós fajta lettem, hogy el sem tudok a saját képem elől mozdulni, selyemfiúnak, kisbuzinak gondolt, és csalódásomra eszébe sem jutott, hogy esetleg a kívülről elveszett dolgokat próbálom meg pótolni, hogy járókeret, mankó, tolókocsi nélkül próbálok valahogy előbbre jutni. Nem is gondoltam, hogy Dezső ennyire érzéketlen tud lenni, hogy a járkáláson kívül semmi nem érdekli, napokig lestem, észreveszi-e, min dolgozom, merre tartok, de csak fölöltözött; ne gyere velem, mondta és eltűnt; még mindig a tükör előtt kotlasz, kiáltott rám, mikor visszajött, meg sem fordult a fejében, hogy mindez neki szól, hiszen idővel a keresést már föladtam, csak vajúdtam, szánalomra méltó könyörgést folytattam, hogy kutasson egy kicsit, nem sokat, egy egészen keveset ő is, még azt sem vártam volna el, hogy bennem, jó lett volna, elég, ha magába néz. Amikor a kutyákat lefojtotta valaki, akkor tömődtek be így csatornák, akár a tűzifa rései közé: pókhálók, mohapamacsok és a levegő mindenféle slájmjai elállták az útját mindennek, nem volt többé hitünk a tőlünk függetlenül létező ártatlanságban, és nyugalmunk az égiekben, mert megint hagyták, hogy ártatlan lények vére hulljon, már megint nem hagynak szusszanásnyi időt, és harapásnyi teret sem, hogy magyarázatokat találjunk. Elhatároztuk, hogy mi is elmegyünk a misére. A plébános ugyanolyan gusztustalanul vajúdott a Számfira László matematika-fizika szakos tanár lelki üdvéért mondott misén, mint ahogyan egy átlagosan másnapos istentiszteleten szokott, kihozta a mikrofont előre, akárha kivénhedt rocksztár lenne, és most az előre megnövelt kifutón bejönne közénk, őrjöngjünk, érezzük a közelségét, de a mondatai, meg-megcsukló kezdeményei ugyanolyan távol maradtak; mint amikor egy félismerős az ember szájába beszél; megbocsáthatatlanul belénk mászott, test az idegen testbe. Valamiért az jutott eszembe, hogy
Sziszifusz most az utolsókat löki.
Sőt, nemcsak hogy eszembe jutott, éreztem is. Bocsássa meg vétkeimet, vajúdta a pap. Mindjárt fönn van Sziszifusz köve, gondoltam. Fönn van, és egy pillanatra úgy tűnik, a hatalmas kő megáll a csúcson. Mert bűnös vagyok, vétkes ember, mondta a pap, és beleverte a fogát a mikrofonba. De már gurul is visszafelé a kő, ahogy szokott. Ha a mindnyájunkban égő szeretet tüzét összeraknánk, mondta a pap. Sziszifusz megfordul, és mint annyiszor máskor, nézni, ahogy a szikla leér. Mekkora láng lenne az, mondta a pap. Hogy rohadnál meg, sziszegte Dezső a plébános felé, legalább most utánanézhettél volna egy új beszédnek. Mert mikor
Jób testét fekélyek borították el, mondta a pap.
Sziszifusz visszaindul, gondoltam, le a hegy oldalán, de már nincs föld, ami porozzon a lába alatt. Akkor Jób egy cserépdarabot vett kezébe, hogy azzal vakargassa magát, mondta a pap, és mintha fontos lenne, egy kis szünetet tartott. Belehallatszott a mikrofonba a lihegése. A felesége azt mondta neki, átkozza meg az Istent és halljon meg, folytatta, de Jób... Vesszen a nap, kántálta kíméletlen lassúsággal a fülembe Dezső, ezt mondta Jób, hazudik a pap már megint, azt mondta, veszszen a nap, mikor világra jöttem, az éj, melyen azt mondták... Örült az életének, mondta a pap, és az arcán rajzolt mosoly futott végig. Örült az életnek, s hogy valaha a világra jött. Dezső lehajtotta a fejét.
Vesszen az éj, melyen azt mondták, fiú fogantatott, suttogtam én is, legyen az a nap sötétség.
Többször is félrehessegettem hazafelé a gondolatot, hogy a bolond Számfira, meg Klein Ede bácsi között több hasonlóság is lenne, de nem ment, végül föladtam, megpróbáltam közös pontokat keresni. Aztán rájöttem, hogy a szívószálas eset után nem is tudtam igazán, hogyan él, vagyishogy mennyire züllik, valóban kiverte-e az első három fogát egy sörösüveg, ahogy beszélik, honnan is tudtam volna, mikor már régen Tóvárosban laktunk a húgommal, és ha a Körös-parton sétáltam, hiába feszített éktelenül bennem a honvágy, hiába vergődtem, hogy elég, nem akarok dolgozni, nem szeretem az életet, csak a rákészülést, mert az valójában az, a többi csak utójáték, nem tudtam hazagondolni igazából, nem volt már orrom rá, ennyi év és kilométer után, hogy a Nagyutca felől, például, ki halad piros traktorral éppen a központ felé, ki gázolja el az üvegszemű Tótot, aki a saját lábán megy az eset után haza, és a kapuig nem is veszi észre, hogy süket, mert amúgy sem szól soha senkihez, és csak otthon, a kutya csöndessége mellett tűnik föl neki, hogy baj van, nem hall, szóval ebből semmi nem jött már át, és a bormérges eset is mesének tűnt inkább, Dezső szeme volt az egyetlen biztos pont, ahogy állt a kastély mögött a lebuldózerezett parton, a késsel vágott föld néhol fölgyűrődött a lába alatt, és remegve hallgatott, csak ekkor hittem el, hogy Számfira László matematika-fizika szakos tanár valóban nem szántszándékkal itta meg a bormérget, tényleg nem tudta, mi az, csak leballagott a pincébe, a jófajta borai és pálinkái közé, és az oportós hordó mellől fölemelt egy üvegcsét, gyanús lehetett volna neki, hogy fehér, de nem kapcsolt, nem gondolkodott rajta, csak megitta, jóízűen, azt mondta később, finom volt, jólesett neki, még ha egy kicsit kénes is volt az alja, aztán tett-vett még ott a pincében, toporgott, járkált, kidobott néhány papírost, összesöpörte az előző nap széjjelment forgácsot, majd fölballagott és elkerekezett horgászni, több halat fogott, mint bármikor addig életében, nem csak a saját torán tartott ki, de többször is jóllakott belőle a gyászoló család, aztán mikor hazaért, eszébe jutott, hogy fertőtleníteni kéne az egyik hordót, a nagyot, amelyik mindjárt a lépcsőnél van balra, és megkérdezte az asszonyt, hol van a borméreg, ekkor már négy-öt óra is eltelt, semmi mást nem kérdezett, csak ezt, amit már annyiszor, hogy hol van a borméreg, az asszony mégis halálra vált arccal felelt, mert az asszonyokban is működik az az ösztön, ami a kutyákban, hogy kiszagolják, ha jóvátehetetlen baj van,
hát az oportós hordó mellett, mondta, és kis híján sírva fakadt,
pedig Számfira László arca mozdulatlan maradt, leballagott a pincébe megint, és fölhozta az üres üveget; ez volt az, kérdezte, az asszony már tüdőből bömbölt, Számfira László átöltözött, aztán úgy urasan, ünneplő ruhában elhajtott a Daciájával az orvoshoz, Gellei doktor meg csak nézett; hány órája volt ez, Lacikám, kérdezte; szűk hat, mondta Számfira László, szűk hatocska; a doktor a nővérre nézett, tegye le a telefont, Magdika, mondta, nem érti, azt mondtam, tegye le a telefont;
no, de a mentők;
tényleg nem érti, mit mondtam, üvöltötte, tegye már le azt a kibaszott kagylót; menjen haza, Lacikám, mondta halkan, menjen haza, barátom, beszélgessen, járjon a szája, mindent mondjon el, amit úgy érez, hogy lassan már penészes, annyira ki kellene, hogy jöjjön, és ha megenged egy tanácsot, béküljön ki Hildivel, bocsásson meg neki, mondja el, hogy szereti; Lacikám, a maga sorsát szívén viseli a Jóisten; Lacikám, maga egy kiválasztott, magának csurrant még egy kis idő, menjen szépen, igyekezzék, mert néhány óra múlva, Lacikám, áldja meg az Isten, maga..., na ne toporogjon már, mert maga biztosan meg fog halni.
Fullasztó zsályaillat, ebbe bele lehet halni, nyomorult kutyaként fogok megdögleni, aki azért kaparja a földet, mert szeretne minél messzebb kerülni innen.
El kellene húzni, ez világos.
Aranyhalak cikáznak az alkonyban. A medence csobogójából sötétségszagot lélegeznek a pórusok. Lassan átitatódom, testem súlytalan lebeg - mintha villanó kések metszenének el a földtől. Reggelenként az árnyékban álmodom vissza az éjjel könnyűségét.
Pókok, denevérek, cickányok. Tudnám, hol találkoztam velük. Gyűlölöm ezt a vak tapogatózást, mintha nem lenne amúgy is elég bajom. Itt volt a fejemben az egész geometriája, az elválasztó térrácsok, pergolák, a tömött bukszusok között kanyargó, fehér kaviccsal kirakott ösvény. A tó az édeskés zsivajjal. Teljesen rákattantam.
Égi kertig hajtott hinta.
Honnan tudhattam volna, hogy nem én vagyok? Amikor véletlen mellégondoltam, akkor vettem észre a rést. Hirtelen kicsapódott a bőrömre a pára, a pokol vízesésének ezüstcseppjei. Két mohos kődarab, ahogy félrecsúszott. Megcsikordulnak a sejtek, a képzelet roppanó kavicsai. A vízfüggönytől szinte semmit sem láttam, csak valami átható, torokszorító ragyogást a klorofill nélküli némaságból.
Nincs közöm semmihez. Akár az eget ferde síkban kettémetsző, jeges felhőkben tükröződő országút. Néha elfog a rettegés: mintha valaki sietne odafent, távoli menedék felé, mielőtt panaszos korbácsütésektől lesz hangos a táj, havat vág a szembe, szájba, a bőr védtelen foltjainak a feltámadó, viharos szél. Tudom, hogy nincs miben reménykedni. Mégis... Futni, keresztül az égen. Még ha csak árnyék vánkosa is a mennybolt. Szembeszökni az elkerülhetetlen gondolattal. Még mielőtt lekuporodnék az úton, megelőzni a várhatót.
Ragyogás árad belőlem.
Kaparászás az írisz belsejében. Képtelen vagyok felfogni, mi történhetett. A képernyőhöz tapadva telnek napjaim, minden zugomban hamisnak érzem... Mintha egy végtelen perspektíva labirintusában bujkálnék, megfosztva a türelmi időtől. Átlátok magamon, akárcsak azon a résen. Egyetlen szó nyűgözi le az érzékeimet azóta. Minden átszűrődik. Nevetséges... Mintha odafagyott volna a szemem.
A szemében látom: a szomszéd kutyája szűnni nem akaró vonyítás. Jég alatt tátogó halak. Deres bundájú, fekete lény kuporog a terasz sarkában, párafelhőben. A konyhában, a poros polcon lábnyomok lenyomatai, átvezetnek a falon.
Kint felejtett, párás állat jeges ketrece - magába zár a kristályfolyadék feledésideje.
Olyan üres vagyok, akár a zörgő váz, miben a szél motoz. Ellakhatna bennem bármi, mégse lennék otthona. A szív helyén fagyott kökényt találna, a keserű íztől örökre megundorodna. A száj helyén semmi se lenne, kihullana rajta, többé be se jönne.
"A kapumélyedésben áll, mélyen szemébe húzott kalapja alól szabályos időközökben füst gomolyog elő. Két napja szemerkél, mintha az ég ronggyá akarná áztatni, rohasztani a várost, hogy aztán undorral söpörhesse oda, ahová egyébként is való, néz az utca vége felé, mást nem is érdemelne, gondolja, amikor az utca túloldalán a sötétből egy pár bontakozik ki. Még jobban a fal mellé húzódik, szinte a kövek közé olvad, a nyirkosság átszivárog a kabátján, át a bőrén, csontjain csorog a hideg nedvesség, úgy érzi, a belőle kioldódott vizen jár. A nő a férfi karjába kapaszkodik, kérleli, "szeretném, úgy szeretném, miért ne lehetne", a férfi azonban hallgat, leszegi a fejét és csak a tócsákban tükröződő fényeket figyeli. Árnyékuk hosszan elnyúlik a falon, s ahogy a távolodó hangokat elmossa az eső zaja, mintha a fal tetején húzódó szögesdrót metszette volna el, már csak fej nélküli szellemképek imbolyognak utánuk. Felnevet, hangja gazdátlanul verődik összevissza. Cigarettája fénycsíkja megtörik egy kanális nyílásán, kilép a kapu alól és lassan, ráérősen utánuk indul. A Te színeid az élet, vet futó pillantást a szürkeségben magasodó falra, majd végighúzza gyufáját a házfalon, s mielőtt rágyújtana, a sercegő, sárga lángba néz, le a megfagyott pokolba, ahol a fénytelen, üveges ördögszemek, mint elfelejtett akvárium dermedt halai, örökkévalóan merednek a semmibe. A sarki szállodától nem messze megáll, nekidől a lámpaoszlopnak, térkép a táj, gondolta, négyzetről négyzetre haladva, a felejtés visszafordíthatatlan rendje szerint, megtapogatja kabátzsebében a két pakli dohányt, megfeszül, ellöki magát s lassan elindul a bejárat felé. Még mielőtt odaérne, sietős léptek koppanásai, s a nő szinte beleütközik. "Elnézést, uram", akarja mondani, de ahogy tekintetük találkozik, magához öleli, csókolja az arcát, láthatatlan léptekkel viszi a szállodába, fel a lépcsőn, az üres szobába. "Akarom, akarom", suttogja boldogan, felfeküdve a simogatások lágy hullámaira, nedves ajkakba merülő mellén, bőrén hűvös sebet ejt egy-egy karcolás. A nedvesség csillogó hártyaként borítja be, az ujjak nyomán kanyargó ösvények jelzik a vágy útvonalát. Mikor beléhatol, majd felemelve a fejét kinéz az ablakon, a nő, mintha átszakadna a távolság végtelen, elérhetetlen burka, a megnyíló résen átlebeg a túlpartra. Óvatosan igazítja el a mozdulatlan testet, betakarja, cigarettát sodor. Ül az ágyon, hallgatózik, várja az elkerülhetetlent. Otthontalan árnyként kúszik le a ház falán."
Mostanában fagy éjszakánként. Megfigyeltem, végigzeng a hűvös szerkezeteken valami - mintha fémforgácsok hullanának alá. Ha végigfuttatom a keresőt, különös jelcsoportok kódjai nyűgöznek le. Bevallom, nem is próbálkozom a megfejtésükkel. Az a zengés ugyanis, amit éjszakánként újra és újra érzek, félelemmel tölt el. Hogy ami megcsendíti a tökéletesség kifeszített szálait, igen, az előtt én is áttetsző lennék.
lehet lehet hogy megőrülök
nem mentegetőzésképpen
versem trezor: benne minden örök
e tudás a bűnöm és erényem
lázas testtől felmelegedett
fémpénz vagyok isten zsebében
tudom: előbb vagy utóbb elköltenek
s elvesznék szívesen de tart a szemérem
lehetne a verssel valami fontosat de nem üzenek.
kibérlem, lezárom becsületesen.
az se bánt hogy majd csak azok értenek
akiket én is értenék. vagy lehet: senki sem.
már nem lesznek boldog nyarak, kemény telek.
maradjunk - legalább - ennyiben.
Ma sem hagyom magam messze kóborolni
Szőlő vagyok s jó lenne már jó bor volni
Lelkem testem tartom ugyan: rövid pórázon
El-elsírom magam egy-egy versemen, rövid prózámon
Magamra maradtam nehéz sorsú vátesz
"Szép a versed, fiú!" Megölöm, aki lóvá tesz.
Megölöm vagy békávévá változtatom rögtön.
Sebészvilág! Mint az orvos, mikor fogtöm.
Ringattak, míg gyerek voltam, hol-hol?, kőbölcsőbe.
Így húzott az Isten engem kőcsöbörből csőbe...
Idézlek, vén Vejnemöjnen,
S téged, daliás Kosztolányi,
Kik vakon feküsztök a földben,
Ébresztő, föl, aranyat csinálni!
Verset, mint élő korotokban,
Mikor dalotokban bűverő volt!
S a koporsódeszka roppan,
Kelnek a holtak, mint a kelő hold.
Vejnemöjnen vaskori sámán,
Dallal bűvöl a ragacsos sárba.
Kosztolányi ríme rámán,
Hímző fonala márgasárga.
Szólítalak, unokátok,
Akit sújt hatvanhat éve -
Betegség ül rajtam, átok,
Lakatlan partra kitéve.
Szép új világot rostált a rosta,
Sikerének méze nem ízlett,
Míg egymás sarkát taposta
Politika és ordas üzlet.
Jobban tetszett lenni naivnak,
Keveset kapni, többet adni,
Nem lépre menni, ha hívnak
Elevenen megrohadni.
Kosztolányi, Vejnemöjnen,
Két vajákos a maga korában.
Hadd változtassam a könnyem
Gyémánttá a föld porában!
Minden jó percünk talált kincs,
Az élet egésze fénylik mindben -
Hadd szajkózzam, hogy halál nincs,
Míg legyűrjük a verseinkben!
A csillag se más, mint kutyaürülék,
amibe az Öregisten néha véletlen belelép.
Anyagból készül itt minden,
mint vízből a leves,
ammóniák, szilícium és antracit,
amit a filozo-fizikus időnként felkeres.
Az Isten is csak vásott öcsi,
ki a végtelen űr mocskát rám fröcsköli.
Lábakhoz nem szoktam.
Kezeket nem kérek.
Csöndemben figyelő farkasok
heverésznek.
Hüdött közösség hűt.
Parázzsal teli a párna.
Nincs város, mely még szelíden
visszavárna.
Templomunk kiégve.
Madarunk a porban.
Lesz még egyszer... Kuss, cigány,
itt minden jól van.
Itt mártírképzőbe jártak a jobbak,
költők csontjából épültek paloták,
itt nevettek, hogyha sírtak,
csak félidők voltak, s félviták.
Itt szívig hatolt a verstelen rend,
kristályhidegben nőttek az almafák,
egy fagyott ország lapult a földre,
mint első rohamkor reszkető katonák.
Itt zsebekhez szólt a szívküldi-dal,
és sárba taposták a föld fiát,
egy fagyott ország hevert a csap alatt,
hörpölt hazugságot, hörpölt piát.
Halkan ültünk és darabos volt az este
Valaki mégis mintha összekeverte
Ő-e a mester akit várok keresek
Vagy kell-e még várnom keresnem egy keveset
Szükséges békét találnod szólt akarnod nem félni
Feleltem én mindig saját törvényeim szerint fogok élni
Ő meg tudom rád nem is próbálnék soha semmit erőltetni
Kezdettől látom te az egészet végig akarod majd szenvedni
Azt mondtam fanatikus picit hiszek az útban de istenben
Erre ő de istenben nem igen emlékszem ezt kérdeztem
Mire én jaj ne haragudj mindig ismétlem magam
Futás közben elálmodozom amíg oda nem verem magam
Az előítéleteik falához te melyikre is vársz mert
Én a 22-esre a 158-as az imént elment
Végül is minden jót örülök az egész olyan most
Haza kell de nem gond megértem az 56-ost
(Az az igazság hogy amikor szipor-
Kázni elvárják akkor megérint az angyalok zenélnek
Muszáj belefeledkeznem de amikor
Meg nem kellene akkor nagyon túl sokat beszélek)
Előbbi elmulasztott alkalom,
utóbbi viszont halálos ítélet:
meztelen végigfekszem a napon,
és ide képzelek egy női térdet.
Kövér cseppektől lucskos a bozót,
de így is száraz a föld a fa mellett,
ez megzavarna minden napozót.
Meglátszik a beszéd, mint a lehellet.
De ki beszél itt? Ki is beszélne?
A térdhez nem tartozik láb, se testszag,
se csípő, se a köldök vidéke,
képzelem és a kép túlszalad, elhagy,
azt mondja: "Ha élsz, az már nem élet,
nem közös a közösülés, másé csak,
a halott úgy halott, ha feléled.
Az ősz a biztos jövő, és nem évszak.
Az arcod nem tiéd: mert feléled."
Azt mondja: "Nincs elmulasztott alkalom,
tart még az éjszaka, csak fehér lett."
Hogy mit hord össze a Hold, nem hallgatom
tovább. Hátam a nap felé vetem
és beszélni kezdek inkább magam is:
"Ha két aranyrög a két kézfejem,
süss rájuk, és mondd meg, melyik a hamis."
- Most szépen elmormolom a várost -
pózoltam magamnak, mint aki mormol,
mint aki joggal beszélhet magában, pedig
ki se láttam az irodalomból.
Talajlélektani Kutató Intézet -
így becéztünk arra valami villát.
Most épp a kerítése mellett
járok, szemembe süt a csillár.
Huszonhat éves vagyok, más ilyenkor -
sarokhoz érek, de tudom az utat:
most két társasház jön. Igen. Meg is állok,
lakónévsor: Pogány, Ellinger, Kutas,
Kéry. Stimmel. Mormolom a várost.
Megint kimondtam. De túl magasztos.
Még háromszáz méter és villamossín.
Egyetemre járok, évet halasztok.
Itt majd egy gyógyszertár... Igen. ZÁRVA-tábla,
mellette az ügyeletes patikák.
Tovább a fasoron befelé. Jó nagy
csönd. Velem sem kihaltabb a világ.
A lépteim puhák, de kabátzsebemben
három kulcscsomót csörget egy kéz:
a régit, az újat és az igazit
(utóbbi még meg sincs, a többi elvész).
Váratlanul elhallgatnak a kulcsok,
mint a nagycsalád, ha csönget az angyal.
Még két napom van, hogy elengedjen
egy lány, testében a fiammal.
Most szépen elmormolom...
Mintha egy autót hagynék ott az utcán
nyitott ajtókkal a helyszínelőknek -
nekem semmi közöm a jellememhez,
két külön szó vagyunk, talaj és kőzet,
jelen és múlt, jövő és jelen. Térek
haza. Nincs pofám kihívni a sorsot.
Nem gravitáció vagy szerelem, csak
a megszokás fűz ehhez a korhoz.
Azonos pályán a Földdel: közös hold,
közösen kivédett meteorzápor...
Városmajor utca, telefonközpont:
mormoló, nagy, sötét ironizátor.
Most szépen elmormolom a várost
- mormoltam, de csak a város mormolt,
az igazat mormolta, a színtisztát,
de az egy ironikus kor volt.
Ironizált az az ősz, az az éjjel,
azok a házak, ahogy következtek,
ahogy a szél fújt, ahogy látszott,
de mégse látszott a vég meg a kezdet.
Csak tértem, tértem, tértem haza folyton
éveken át, éjjel, a bukás helyett.
Néha jöttek párok: elkésett,
veszekvő vagy szótlan idézőjelek.
Az apám kint volt
a kórházból egy hétre
az udvaron
zárt szelvény, beton.
Hazabukni - ilyen volt.
Hogy állva eleredt
az orromból a vér.
Hány éves vagy?
Mi leszel? Zenész?
Keverte tovább a betont.
Apám nem élne,
ha nem lennének
művesegépek - mondta
ő a kor gyermeke, mert
más korban az ilyen
már halott. És így
az életén túl is épít,
ha éppen otthon.
S hogy az állapotán
mennyit rontok.
Tizenhat éves - mondta este.
Anya, hogy még gyerek.
Ha így folytatja - mondta -
ő meghal, én meg
semmire nem megyek.
A másik szobában
zacskóból tüdőre
szívtam a mérget.
Apám még beszélt.
Együtt ingtunk a határon:
élet, nem élet.
Vissza az idei számokhoz