Vissza az idei számokhozSzinte matuzsálemi kort megérve, százkét éves korában hunyt el a közelmúltban Hans-Georg Gadamer, a német filozófia doyenje, a XX. század második felének egyik legjelentősebb gondolkodója, akit egy neves kollégája, Rüdiger Safranski a német filozófia külügyminiszterének nevezett. Gadamer a hermeneutika, a megértés és értelmezés ősi tudományának megújítója volt, munkássága alapvetően megváltoztatta a művészetekhez és a műalkotásokhoz való viszonyunkat. Munkássága Magyarországon csak az 1980-as évek közepétől áll a filozófiai-esztétikai élet érdeklődésének (egyik) középpontjában: az áttörést nálunk az jelentette, hogy 1983-ban a Magyar Tudományos Akadémia tiszteletbeli tagjává választották, illetve hogy 1984-ben magyarul is napvilágot látott Gadamer főműve, a közeljövőben ismét megjelenő Igazság és módszer (1960).
Gadamer - éppúgy, mint a XX. század legtöbb filozófusa - Nietzsche és Heidegger "köpönyegéből bújt elő". Nietzsche halálának évében, 1900-ban született, később pedig Heidegger legnagyobb tanítványa lett. Mesteréhez való viszonya azonban mindvégig ambivalens volt: a tiszteletteljes hódolat és a döbbent értetlenség között ingadozott. "Voltak, akik megtalálták a megfelelő hangot Heideggerrel, de én nem tartoztam ezek közé - én csak tanulni tudtam tőle" - emlékezik vissza Gadamer azokra az időkre. Egy 1928-ból származó anekdota szerint Gadamer apja - elismert vegyész és jómódú gyógyszerész, aki ellenezte, hogy az ifjú Gadamer a humán tudományokat válassza hivatásául, és aki ezért élete utolsó percéig aggódott fia jövőjéért - halálos ágyához hívatta Heideggert. "Tanár úr, úgy aggódom a fiamért" - panaszolta neki. "Ugyan miért? - kérdezte Heidegger. - Mindenki elégedett az ifjú Hans-Georggal, aki nemsokára már doktorálni fog filozófiából." - "Hát éppen ez az - sóhajtott az öreg Gadamer. - Ön tényleg azt hiszi, hogy a filozófia elegendő életfeladat?!"
A kezdetben tanár-diák viszonyból, mester és tanítvány kapcsolatából később barátság szövődött, aminek azonban Heidegger 1933-34-es rektori szerepvállalását követőn hamarosan vége is szakadt. Gadamer ugyanis megdöbbenéssel fogadta mesterének a nácizmus melletti nyílt elkötelezettségét, mint ahogy azt is, hogy Heidegger az 1939 augusztusában megkötött, Molotov-Ribbentrop-paktumként ismert szovjet-német megnemtámadási egyezményt Goethe és Dosztojevszkij szellemének öszszetalálkozásaként üdvözölte. Heideggerrel ellentétben Gadamer nem lett a nemzetiszocialista párt tagja és - bár 1939-ben nevezték ki a lipcsei egyetem tanárának és az ottani Filozófiai Intézet igazgatójának - nem vállalt komolyabb közéleti szerepet a náci Németországban. Kapcsolatuk további alakulására mi sem jellemzőbb, mint hogy Gadamer 1968-ban már úgy határozta meg az Igazság és módszert, a modern hermeneutika alapművét, mint a Heideggertől való titkos elhatárolódásának eszközét.
A hermeneutika a műalkotások megértésének és értelmezésének elméletét és gyakorlatát jelenti. A modern hermeneutika újszerűsége és jelentősége abban áll, hogy az alkotási folyamat három komponense: az alkotó, a mű és a befogadó közül ez utóbbira helyezi a hangsúlyt, tehát nem a mű szerzőjét és nem is magát a műalkotást, hanem a mű olvasóját, nézőjét vagy hallgatóját állítja vizsgálódásának középpontjába. Ez korántsem magától értetődő dolog, ugyanis egészen a XIX. század végéig úgy tartották, hogy a művet kizárólag az alkotó hozza létre, jelentését és mondanivalóját is ő határozza meg, a művel kapcsolatban tehát az eredeti szerzői szándék a döntő tényező. A XX. század elejétől a szláv strukturalista iskolák és az angolszász újkritikusok kezdték úgy gondolni, hogy a szerző eredeti szándéka nem számít, a kész műalkotás elszakad az alkotójától és önálló életre kel, és ezért maga a műalkotás a legfontosabb tényező, aminek jelentését elsősorban formája és szerkezete határozza meg. A gadameri hermeneutika és az erre épülő recepcióesztétika a XX. század második felében még ennél is tovább megy: a befogadót is bevonja a műalkotásba. Gadamer azt mondja, hogy a mű az nem késztermék, hanem valami lezáratlan és befejezetlen dolog, melynek önmagában nincs értelme. A mű nem létezhet a befogadó nélkül, aki nem csupán elfogadja azt, amit a mű mond, hanem maga alkotja meg a mű jelentését. Tehát olvasóként, nézőként vagy hallgatóként a befogadó is ott van a műben, ő is része a műalkotásnak.
A mű megértése, értelmezése és elemzése során tehát beszélgetés, párbeszéd folyik az alkotó, a mű és a befogadó között. Gadamer ezt úgy fogalmazza meg, hogy a mű jelentése, mondanivalója "nem az, amit a szerző, az alkotó eredetileg mondott, hanem az, amit akkor mondott volna, ha én lettem volna a beszélgetőpartnere". A közhiedelemmel ellentétben a műalkotás tehát nem válaszokat ad az élet nagy kérdéseire, hanem kérdéseket vet föl. Mindezekből viszont az következik, hogy a műalkotásoknak nemcsak egyfajta értelmezése létezik, hanem minden mű többféleképpen is értelmezhető, azaz a műértelmezés során nincs királyi út, a műveknek nincs örök, nagykönyvben rögzített értelmezése: egy műalkotás minden korban és minden ember számára mást és mást jelent.
Gadamer a művészetet több értelemben is a játékhoz és az ünnephez hasonlítja: mindhárom közösségi jellegű, időigényes és öncélú "tevékenység". A művészet azért kollektív élmény, mert egy jelentős alkotás hatására a mű közönsége közösséggé válik; és azért időigényes, mert mintegy megállítja a hétköznapi időt, és elidőzésre késztet. A mű minket is bevon a saját világába: olyan ez, mint amikor elfogadjuk egy ünnep szokásait vagy egy játék szabályait, amikor mi is "belemegyünk" a játékba.
Maga a "hermeneutika" szó Hermész görög istennek, Zeusz egyik fiának, a vándorok, kereskedők és tolvajok pártfogójának, a leleményesség és a furfang istenének nevéből ered. Hermész volt az istenek hírnöke, az emberekhez küldött követe, ő közvetített az isteni és az emberi világ között, s mint lélekvezető ő kísérte a holtak lelkét az alvilágba. Hermészt a lant, a pásztorsíp és az írás feltalálójaként a művészethez, a zenéhez és az irodalomhoz is szoros szálak fűzik. A nevéből eredeztethető tudományág, a hermeneutika eredetileg az írásmagyarázatot, a bibliaértelmezést, a pontozatlan írásmódú héber szövegek - szó szoros értelmében vett - kibetűzését jelentette. A szövegértelmezés és -magyarázat az ókorban még egységes tudománya a középkortól kezdődően két ágra szakadt: a "szent" hermeneutika a Biblia, valamint más vallási és teológiai szövegek, a világi vagy "profán" hermeneutika pedig az - elsősorban antik görög és római - irodalmi és jogi szövegek magyarázatával és értelmezésével foglalkozott. A szövegértelmezés tudománya a reformáció korában került ismét előtérbe, amikor is a protestáns írásmagyarázat és bibliafordítások kiindulópontja lett. A XIX. században Friedrich Schleiermacher és Wilhelm Dilthey német filozófusok munkássága készítette elő a XX. század modern hermeneutikáját, melynek középpontjában Heidegger és az ő nyomdokaiban járó Gadamer művei állnak. Heidegger korai hermeneutikai munkássága - és az ennek csúcsát jelentő "fiatalkori" főmű, a Lét és idő (1927), John D. Caputo felosztása szerint - három különböző úton folytatódik, három markáns értelmezést nyer a XX. század második felében: Jacques Derrida francia filozófus "baloldali" interpretációját (az úgynevezett dekonstrukciót), a kései Heidegger saját korábbi műveire vonatkozó "középutas" értelmezését, s végül Gadamer "jobboldali", konzervatív olvasatát, a neohermeneutikát.
Jürgen Habermas, a frankfurti iskola jeles képviselője egy 1979-es ünnepi beszédének címében Gadamer munkásságát - némi szarkazmussal, ám igen találóan - "a heideggeri provincia urbanizálásának" nevezte. Bonyhai Gábor, az Igazság és módszer magyar fordítója szerint Gadamer egyfajta "elutasítva-elfogadó módon követi Heideggert, és ez az, amit Habermas a provincia urbanizálásának nevez. Provincián itt természetesen nem - a számunkra megszokott értelemben - elmaradottságot, tudatlanságot és szűklátókörűséget (egyszóval provincializmust) kell értenünk, hanem a teremtő eredetiséget, az elementáris erejű zsenialitást, s ugyanakkor persze a saját gondolatokba való makacs bezárkózást, a hajthatatlanságot és a nyelv könyörtelen megerőszakolását. A gadameri urbanizálás ennek megfelelően a heideggeri tanok emberi mértékre hozását, humanizálását és civilizálását jelenti." A mester és tanítványa közötti Hassliebe viszony ellenére azonban Gadamer úgy véli, hogy "így vagy úgy, de Heidegger mindenképpen jelen van. Nem lehet elmenni mellette, és - sajnos - túlmenni sem lehet rajta." A Heidegger és Gadamer között zajló "beszélgetést, mely folyamatban van, nem lehet lezárni. Rossz hermeneutikus, aki azt hiszi, hogy az övé lehet, vagy az övé kell hogy legyen az utolsó szó."