XLVI. ÉVFOLYAM, 13. SZÁM, 2002. március 29.

"Tennem kellett valamit"

- Helen Suzman dél-afrikai emberi jogi aktivistával Seres László készített interjút -

Rendkívüli ember kapta a Liberális Internacionálé múlt heti budapesti kongresszusán a szervezet idei Szabadság Díját. A litvániai zsidó családból származó, 85 éves Helen Suzman, akit a Sunday Times nemrég "minden idők tíz legfontosabb dél-afrikai személyiségei" közé sorolt, intézmény a hazájában. Harminchat évig volt parlamenti képviselő, ez idő alatt következetesen harcolt a faji megkülönböztetés, a halálbüntetés ellen, a politikai foglyok jogaiért. 1961 és 1974 között egyedüli ellenzékiként (ráadásul egyedüli nőként), a liberális Haladó Párt képviselőjeként szólalt fel a dél-afrikai parlamentben az apartheid törvényei és gyakorlata ellen. Mint interjúnkból kiderül, Mrs. Suzman örül a rendszerváltásnak, de nem elégedett hazája jelenlegi állapotával.
- Egy újság azt írta önről: "Hogy megértsük a teljesítményét, képzeljünk el egy kis, korrekt nőt, akinek az a dolga, hogy 13 éven át, évente hat hónapon keresztül hagyja, hogy 160 hangos férfi verbálisan inzultálja." Hogyan viselte ezt ennyi éven át?

- Néha nehezen. Nagyon erős a meggyőződésem, az igazságérzetem. Hittem abban, hogy addig maradok az országban, amíg meg nem változik a kormányzat. Amikor a politika elkezdett érdekelni, úgy éreztem, tennem kell valamit. Végül is a férjem beszélt rá, hogy vállaljam a parlamenti szerepet is, hiszen természetes módon következett addigi tevékenységemből. Előtte, civil aktivistaként is sokszor szóltam az akkori kormány ellen. Mostanában azt sajnálom, hogy éppen a változás három évében nem voltam képviselő, amikor fokozatosan eltűntek az életünkből azok a törvények, amelyek ellen mindig harcoltam.

- Hogyan működött a parlament az apartheid idején?

- Maga a parlament demokratikusan működött, de persze nem volt demokrácia, nem létezett általános választójog. A fekete, félvér, indiai polgárok nem szavazhattak, raszszista szempontok alapján osztályozták az embereket. Ez volt a helyzet ötven éven keresztül. Én 1959-ben tíz képviselőtársammal együtt otthagytam az Egyesült Pártot, mert úgy láttuk, nem határolódik el egyértelműen az apartheidtól, és létrehoztuk a Haladó Pártot, amely valódi ellenzéki pártként működött.

- A radikálisok mégis azzal vádolták önt és az egész ellenzéket, hogy parlamenti jelenlétükkel a rendszert legitimizálják.

- Ez így volt. Azt mondták, tagadjam meg a törvényhozási munkát, amelylyel egy illegitim kormányt támogatok, inkább vegyek részt a felszabadítási mozgalomban. Én meg azt gondoltam, ha már megadatott az a lehetőség, hogy bekerüljek a parlamentbe - és a választók kilencszer szavaztak nekem bizalmat -, akkor ki is fogom használni ezt a lehetőséget, és kiállok a demokratikus értékek mellett Dél-Afrikában. Nagyon fontosnak érzem, hogy az angol nyelvű sajtó végig támogatott engem, a beszédeim nagy publicitást kaptak.

- Ön, ha nem is képviselőként, de részt vett a demokratikus átalakulásban: 1994-ben tagja volt az első független választásokat ellenőrző Választási Bizottságnak, később a Dél-afrikai Emberi Jogi Bizottságnak. Hogyan sikerült megúszniuk a polgárháborút és megszervezniük a békés átmenetet, annak ellenére, hogy komoly fegyveres konfliktusok is voltak a fekete szervezetek között?

- Úgy, hogy a Nemzeti Párt és az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC) vezetői, Frederick de Klerk és Nelson Mandela leültek tárgyalni egymással, és három-négy éven keresztül egyeztettek az átmenetről. Mindketten békés átmenetet akartak. Létrejött egy testület, amelyben 19 politikai párt képviseltette magát. Első lépésként megalkottak egy átmeneti alkotmányt, amely az 1994-es választások előtt szavazati jogot adott mindenkinek, majd megszövegezték az új, nagyon is liberális alkotmányt.

- Hogyan történt a múlt feldolgozása, volt-e igazságtétel?

- Az átmenet időszakában létrejöttek az Igazság és Megbékélés Bizottságai azzal a céllal, hogy a rendszer áldozatai, a tárgyalás nélkül bebörtönzöttek, megalázottak, megkínzottak beszélhessenek az érzéseikről. Sokan elmondták, hogy nem kaptak elégtételt, ugyanis ha a tettes is vallomást tett a bizottságok előtt, és megbánást tanúsított, amnesztiát kapott. Magam is úgy gondolom, hogy jobb lett volna, ha ezeket a rendőröket kínzás és bántalmazás vádjával bíróság elé állítjuk, hogy ne ússzák meg. Nagyon kevés ilyen tárgyalás volt. A bizottságok egyébként nyilvánosan működtek, a média is közvetítette a munkájukat, amelynek így nagy társadalmi visszhangja volt. Megerősödött a civil társadalom, ma már 98 ezer NGO (nem kormányzati szervezet) van Dél-Afrikában. Eltűntek a rasszista törvények, és ami nagyon fontos: ahogy eltűntek, a gyakorlat, a szokások követték.

- Utólag nem bánja, hogy olyan embereknek is segített, akikről kiderült, hogy szabadság- és tulajdonellenes, kommunista nézeteket vallanak, mint az ANC megannyi vezetője? Akik kormányra kerülve azonnal államosításba fogtak?

- Nem, nem sajnálom, hiszen tudtam, hogy szélsőbaloldaliak, a Kommunista Párt tagjai, én meg liberális vagyok, mégsem tehettem mást, hiszen nagyon rosszul bántak velük. Bírósági tárgyalás nélkül ítélték őket börtönre, márpedig számomra alapvető érték a joguralom. Nem néztem, milyen a világnézetük: ha segítségre szorultak, segítettem. Az biztos, hogy sokukban csalódtam, mivel ma nem tartják magukat ugyanehhez az elvhez. Úgy gondolom, tartanunk kell magunkat az elveinkhez. Ha az ANC rossz dolgokat csinál, azt ugyanúgy kritizálnunk kell, mint az apartheid-rendszert. Az ANC egyébként ma már nem hirdet államosítást a chartájában, privatizációba fogott és ésszerű fiskális politikát folytat.

- Ön sokáig jóban volt Winnie Mandelával, aki pedig személyesen is felelős árulónak tartott fiatal ANC-aktivisták kínzásáért.

- Winnie érző szívű, derék emberből vált gazemberré. Én az előző kormányt teszem ezért felelőssé, amely állandó megfigyelés alatt tartotta, bebörtönözte, majd kitelepítette egy kisvárosba, sok mérföldre Sowetótól, úgyhogy nagyon bosszúálló személlyé vált. Létrehozta a saját szervezetét, amely nem kímélt senkit, akit besúgónak vélt.

- Mennyire tartják ma tiszteletben a kisebbségek jogait Dél-Afrikában? Azért kérdezem ezt, mert ismerek egy meleg dél-afrikai férfit Budapesten, aki szabályosan elmenekült hazája emberi jogi helyzete elől. Ugyanakkor Thabo Mbeki elnök bizarr dolgokat nyilatkozik arról, hogy nem a HIV-fertőzés okozza az AIDS-t.

- Az alkotmány és a törvények védik a kisebbségek jogait és a magánszférát, úgyhogy ennek a fiatalembernek valami személyes negatív tapasztalata lehetett, ami miatt eljött otthonról. Mugabe zimbabwei elnök az, aki homofób (miközben nemrég kéz a kézben állt Mbekivel a kamerák előtt, ezen jót mosolyogtam). Van egy erős ellenérzés a homoszexualitással szemben, de nincs hivatalos üldözés. Amit meg Mbeki elnök a HIV-ről mond, az egyszerűen rasszizmus: szerinte nincs is kapcsolat a HIV-vírus és az AIDS között, az egész ügyet csak a fehérek fújják fel mesterségesen. Eközben az ország tíz százaléka HIV-fertőzött. Mindez nagyon furcsa. Ő amúgy is minden lehetséges alkalommal kijátssza a faji kártyát, mind a mai napig a fehér rasszizmusra keni az összes problémánkat, ami nonszensz.

- Önt az apartheid idején antiszemita támadások is érték a fehér parlamenti többség részéről, amire egy interjúkötetben úgy reagált: "Csak olyan emberek véleménye érdekel, akiket respektálok." Tapasztal-e antiszemitizmust a feketék oldaláról?

- Létezik fekete antiszemitizmus, annak ellenére, hogy a zsidó közösség nagyon kicsi Dél-Afrikában. De hangsúlyoznám, hogy az emberek többsége normális, tisztességes ember.

- A kormányzó ANC első intézkedései között pozitív diszkriminációs törvényeket fogadtatott el, amelyeket egy dél-afrikai liberális szerző, Jim Peron "új apartheidnak" nevezett, mivel szerinte ez is, mint előtte az apartheid, "egy bizonyos csoportot preferál egy másik helyett, bőrszín alapján".

- Ez pontosan így van: a pozitív diszkrimináció fordított rasszizmus. Azelőtt nem vehettem fel egy fehér kertészt, mert a fehérek csak úgynevezett civilizált munkát végezhettek. Ma nagyon sok képzett fehér fiatal emigrál az országból az ANC által bevezetett munkavállalói egyenlőség törvénye miatt, amely 70 százalékos fekete és indiai többséget ír elő a munkahelyeken. Ez hihetetlenül káros jogszabály, leállította a befektetéseket, a külföldi tőke beáramlását.

- Mit tehet egy liberális demokrácia a rasszizmus ellen? Elég kimondani az állampolgárok alkotmányos egyenlőségét, vagy szükség van külön antidiszkriminációs törvényre is, ahogy azt például nálunk liberális politikusok szorgalmazzák?

- A legfontosabb talán az, hogy azoknak a gyereknek biztosítjuk a megfelelő, egyenlő oktatás lehetőségét, akiket eddig megfosztottak ettől. Fontos a felnőttek továbbképzése is, és persze ide tartozik a munkahelyteremtés. Nem hiszem, hogy szükség lenne külön jogszabályra.

- Ön Nelson Mandelával ellentétben nem támogatta a nemzetközi szankciókat hazája ellen, amelyek pedig segítettek megbuktatni a fajgyűlölő rendszert. Ma az ANC-kormány azt mondja, ellenzi a Líbiával szembeni szankciókat. Miért gondolja, hogy nem fontos nyomást gyakorolni az olyan terrorista államokra, mint például Irak?

- Szent meggyőződésem, és ezt a New York Timesban is megírtam, hogy nem lehet olyan gyógymódot használni, amely megöli a pácienst. Azokat a nemzetközi szankciókat ellenzem, amelyek a széles társadalmat érintik, amelyek következtében emberek elveszíthetik a munka- vagy lakóhelyüket. Ezek többnyire egyszerű, hatalom nélküli emberek. Nem ellenzem viszont a politikai vezetőket érintő, célzott szankciókat. Teljes mértékben üdvözölném például, ha Mugabe és extravagáns felesége nem utazgathatna szabadon a világban, vagy ha befagyasztanák az emberektől lopott vagyonukat. És természetesen támogatom, hogy a napokban a Nemzetközösség tagjai egy évre felfüggesztették Zimbabwe tagságát.

- Mik a legfontosabb liberális értékek az ön számára?

- A legfontosabb a joguralom, a törvények tisztelete. Ugyanilyen fontos az egyenlő esélyek biztosítása, bőrszínre való tekintet nélkül.

- A liberalizmus emberi jogi alapvetéseinek még viszonylag sok híve van, a gazdasági liberalizmusnak, a szabad piacnak már kevésbé. Pláne a szegények között. Ön mit gondol erről?

- Ez természetesen nálunk is így van, a többség valamiféle szocialista típusú kormányt szeretne, nem pedig liberálisat. De ha gazdasági prosperitást akarunk, jó, ha felidézzük, hogy ebben a szocialista kormányok nem voltak különösebben sikeresek, és a kommunizmus is megbukott. Fontosnak tartom a szabadkereskedelmet, és úgy gondolom, az államnak a lehető legkevésbé szabad beavatkoznia az emberek ügyeibe. Feltéve persze, hogy törvénytisztelő emberekről beszélünk, akik nem nyomnak el vagy zsákmányolnak ki másokat. A liberális Demokrata Párt ma nem túl erős, 38 képviselője van a 400 fős törvényhozásban, és a liberalizmus mint eszme sem túl népszerű. Azelőtt a Nemzeti Párt ásta alá az értékeit, ma az ANC a fordított rasszizmusával.

- Ön nemrég azzal lepte meg hazája közvéleményét, hogy követelte a könnyű drogok legalizálását, mondván, "teljesen hatástalan dolog marihuána használatáért vagy birtoklásáért ezrével börtönbe küldeni az embereket". Miért?

- Mert szörnyű és értelmetlen dolog fiatalokat emiatt börtönbe dugni, ahol valódi bűnözőkkel kerülnek kapcsolatba, és egy életre priuszuk lesz. Legalizálni kell, de csak a könynyű drogokat, mint Hollandiában, ahol bármely coffee shopban lehet ilyesmit kapni. Én nem élek ilyesmivel, de abszurdnak tartom a drogtörvényeket. Gyűlölöm az elnyomást.

"Az igazságszolgáltatásban a látszat maga a lényeg"

– Beszélgetés Bárándy Péterrel, a Budapesti Ügyvédi Kamara főtitkárával és Lomnici Zoltánnal, a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettesével -

Fundamentum: - Mi a bírói függetlenség, van-e általánosan elfogadott definíciója, vagy ha az nincs, mit ért ezen a Legfelsőbb Bíróság elnökhelyettese, illetve a Budapesti Ügyvédi kamara főtitkára?

Lomnici Zoltán: - Ez nagyon nehéz kérdés, a bírósági törvény csak azt rögzíti, hogy a bíró kizárólag a jogszabályoknak van alárendelve és a lelkiismerete alapján dönt, tehát nem utasítható. A bírói függetlenség az én értelmezésemben ennél sokkal tágabb fogalom. Bár sokak szerint túlhaladta az idő Montesquieu-nek a hatalmi ágak szétválasztására vonatkozó klasszikus elméletét, a legtöbb demokratikus jogállamban mégis komolyan veszik, és komolyan is kell venni azt. Magának a bírónak a függetlensége szervezeti oldalról is vizsgálandó, hogy szignálással, a panaszügyek intézésével se lehessen befolyásolni a döntését. A függetlenséget anyagilag is biztosítani kell. Az Európa Tanács ajánlása szerint a bírói fizetések meghatározásánál nemcsak arra kell tekintettel lenni, hogy az ítélkezők ne legyenek megvesztegethetők, hanem hogy a megfelelő illetmény a függetlenség garanciája is.

Bárándy Péter: - Az a rendszer, amelyben a bírói függetlenség ténylegesen működhet, Magyarországon kialakult. Vannak benne persze hibák, többek közt az, hogy az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak "perszonáluniós" vezetése van. Félreértés ne essék, ez abszolút nem személyfüggő, de egyszerűen nem jó, hogy a legfőbb bírónak kell az igazgatással csatába szállnia. Valószínűleg jobb lett volna az az elképzelés, hogy inkább a legmagasabb hivatalt betöltő személy, a köztársasági elnök kapja meg ezt a funkciót, és természetesen legyen jelen a Legfelsőbb Bíróság elnöke is az OIT-ben, ha már egyszer ez az önigazgató rendszer alakult ki nálunk, amely egyébként valószínűleg jó. Sokan azt mondják, hogy túlbiztosított, én azt mondom, ebben az országban nem az. Franciaországban vagy Angliában ostobaság lenne ilyen OIT-szerű képződményt létrehozni, ott az embereknek a vérében van a bírói függetlenség elfogadottsága. Magyarországon mindenesetre nagyon fontos hagyománya van a bírói függetlenségnek, ami túlélte az "izmusokat" is. Mostanában egyes politikusoktól néha nagyon aljas kijelentéseket lehet hallani arról, hogy mit is várhatnánk olyan bíróságoktól, ahol a bírói kar ilyen-olyan százaléka még szolgált "akkor". Nagyon jó, hogy ítélkeznek még idősebb bírák is, bár többen dolgoznának abból a korosztályból. Ma túl sok a túl fiatal bíró, ami egyáltalán nem tesz jót egy ilyen hivatásrendnek.

L. Z.: - Miközben szerencsére érvényesült egyfajta kontinuitás, például a bírói függetlenség kérdésében, 1989-et mégis tekinthetjük egyfajta korszakhatárnak az igazságszolgáltatásban, hisz alapvető és döntő változásokat hozott. A kilencvenes évek közepén végzett felmérés szerint a bírák közel nyolcvan százalékának nem volt ötévesnél hosszabb ítélkezési gyakorlata. Most jobbak az arányok, az elmúlt tíz évben csökkent a fluktuáció, de változatlanul nagyon fiatal a bírói kar.

B. P.: - Csakhogy, folytatva ezt az ívet, a helyzet megint változik, sajnos most rossz irányba: egy nem működő parlamentből, egy diszfunkcionális politikai életből állandóan kikiabálnak. Politikusok a magánkonfliktusaikat, gazdasági vitáikat itt, a Markó utcában akarják megoldani, és nem a Kossuth téren.

L. Z.: - Nyugat-Európában viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy-egy döntésről politikusok nyilatkozzanak, akkor azonban az nagy port ver föl. Németországban, Franciaországban is panaszkodnak, hogy ilyesmi évente néhány alkalommal előfordul, ettől azonban még nem lehet azt mondani, hogy nem független a bíróság. Alaptételként, azt hiszem, kimondható, Magyarországon működik a jogállam, és függetlenek a bíróságok.

- Miután kiindulásként elfogadta, hogy létezik Magyarországon a bírói függetlenség és működik is, mi volt az a kitétele, ami miatt a legfőbb ügyész felháborodott levelet írt az ügyvédi kamara elnökének?

B. P.: - Eleve arra hívtuk föl a figyelmet, hogy a tágan értelmezett igazságszolgáltatásnak veszélyeztetett a függetlensége, szó sem volt arról, hogy megszűnt volna. Nem a Solt Pál elnök úr által említett, alkotmányban megfogalmazott igazságszolgáltatást, hanem a funkcionális igazságszolgáltatást értem ez alatt, amibe mi, ügyvédek is ugyanúgy beletartozunk, mint a rendőrök, ügyészek, igazságügyi szakértők.

L. Z.: - A bírói érzékenységet indokolja, hogy ha az igazságszolgáltatásról esik szó, a közvélemény a bíróságra gondol, vagy legalábbis azt is beleérti. Ha nem szerepel a különbségtétel, hogy most ügyvédről vagy ügyészről van szó, úgy járhatunk, mint a székesfehérvári ügyben, amikor a sajtó az igazságszolgáltatás botrányáról adott hírt, a gyanúsítottak közt szerepelt rendőr, ügyvéd és ügyészségi nyomozó is, de bíró még véletlenül sem.

B. P.: - Én olyan nyomásgyakorlásról beszélek, aminek a bizonyítása nem nehéz, hisz a külvilág előtt zajlik. Ez testesül meg bizonyos üzengetésekben, és ez már akár jogfilozófiai kérdésnek is nevezhető - szabad-e az igazságügy-miniszternek, a legfőbb ügyésznek, az államelnöknek, a parlament elnökének (mert ez volt a legmarkánsabb) vagy engedetlenséget tanúsítani bírói döntésekkel szemben, vagy kívánságlistát fölvezetni, hogy menjen gyorsabban, lassabban, ilyen döntést szeretnék. Egy konkrét ítéletre nem mondhatja az igazságügyi miniszter, hogy az szerinte túl súlyos vagy túl enyhe. Még olyan megjegyzés is elfogadhatatlan, hogy mégiscsak minősíthetetlen, ezt az ügyet miért nem tárgyalták még le. Nem szabad az igazgatásnak a bírósághoz kiszólni.

L. Z.: - Megingathatatlan meggyőződésem, hogy az utóbbi idők sok vihart kavart, másodfokon vagy a megismételt eljárásban más ítélettel zárult ügyeiben is független döntések születtek. Független bírák, független tanácsok döntései voltak ezek, amelyekbe a végrehajtó hatalom nem avatkozott bele, módja sem lett volna rá. Lehet vitatkozni azon, hogy ezek korrekt vagy téves jogi álláspontot tükröznek. Azt viszont, hogy bármiféle befolyásolás érvényesült volna, csak úgy lenne szabad állítani, ha ezt bizonyítani is sikerülne, márpedig nyugodt lélekkel állíthatom, független döntések születtek. Azt természetesen mi sem mondhatjuk, hogy nincsenek téves ítéletek, lehet a Legfelsőbb Bíróságnak is téves döntése. Felülvizsgálati kérelemmel a LB ítéleteit is támadják, és nem egy esetben eredményesen, de azt a leghatározottabban visszautasítom az említett ügyekben érintett bírák nevében, hogy bármifajta politikai befolyásolás érvényesült volna döntéshozataluk során. Ami a költségvetést illeti, a parlamenti vitát, illetve a miniszterelnök és a Legfelsőbb Bíróság elnöke közt lefolytatott külön tárgyalásokat és az ezek eredményeként megállapított költségvetési többletforrásokat, azok az ítélkezést semmilyen módon nem befolyásolták.

B. P.: - Az igazságszolgáltatás olyan módon működő rendszer, ahol a látszat maga a lényeg. Ha a látszat sérül, nem működik az egész rendszer, hisz a bírói ítélet helyességét, korrektségét el kell fogadnia a társadalomnak. Ha olyan helyzet alakul ki, hogy a társadalom nem fogadja el a bírói döntéseket, akkor le lehet bontani ezt a három Markó utcai épületet és parkot építeni a helyére, hisz akkortól teljesen mindegy, mit mond a bíró, az ügyész vagy bárki.

L. Z.: - Ezzel én is teljesen egyet tudok érteni, de az, hogy felsorolható az utóbbi évekből négy-öt döntés, amely valamely politikai erő számára kedvezőnek látszik, ez mire bizonyíték? A Legfelsőbb Bíróságon egy évben tizenháromezer döntést hozunk. Nem beszél senki a költségvetésnek több milliárdjába kerülő, tűzoltókat érintő ítéletről vagy a befektetési kedvezményekkel kapcsolatos perekről.

B. P.: - Viszont ez a néhány ügy, amelyben az ítéletet nem fogadja el a társadalom, már azt jelenti, hogy a bíróság de facto működésében sérül. A külvilág, a társadalom nem hiszi el, hogy a politikusi üzengetések, a mesterségesen kialakított közvéleménybeli nyomás hidegen hagyja a bírót. A bírók sem mind szentek, de nem is szabad abba a helyzetbe hozni a bírót, hogy szentnek kelljen lennie, hogy úgy érezhesse, szükségtelen akár a dac, akár a megfelelni akarás. Ez a veszély a bírói oldalról, a nagyobb veszély pedig, ha az emberek úgy gondolják, ez a szegény asszony, a bíró, hogy merne másként dönteni, ha már egy miniszter vagy éppenséggel a miniszterelnök kimondta, milyen ítéletet szeretne.

L. Z.: - A közvélemény-kutatások szerint az emberek nagy többsége továbbra is megbízik a bíróságokban, a három hatalmi ág közül messze a legjobb megítélést mi kaptuk. Én is elfogadom, kell a mértéktartás a politikusok, de az ügyvédek részéről is. Ha a politikusok és ügyvédek előre lejátszszák a mérkőzéseiket, és nem az az ítélet születik, amit helyesnek minősítenek, akkor a bíróság csal, ha meg nincs politika az ügyben, akkor korrupt a bíró. A zavaró tényezőkről persze szerintem is kell beszélni, hisz ezek a közvéleményt, a bíróságokba vetett bizalmat befolyásolhatják.

- Az már politika, hogy ezen a kormányzati cikluson belül a bírói hatalom finanszírozására fordított összeg a költségvetés 2,6 százalékáról 1,9 százalékra csökkent?

L. Z.: - Az OIT feladata a költségvetés összeállítása, ami vagy egyezik a végrehajtó hatalom koncepciójával, vagy eltér attól. Tagadhatatlanul tízmilliárd forintos különbség van az OIT-javaslat és a parlament által elfogadott összeg között. Ezt meg lehet közelíteni úgy is, mint egyszerű költségvetési vitát, de kétségtelenül vannak politikai vonatkozásai is. Én ebben a kérdésben nem foglalhatok állást, csak azt hangsúlyozhatom, hogy az OIT és a bírói egyesületek azon joga, hogy saját költségvetési támogatásukért fellépjenek, nem vonható kétségbe.

B. P.: - Ez politikai kérdés, mert más kap, a bíróság nem kap többletpénzt. Erre két magyarázat adódik. Az egyik, hogy a finanszírozás megszorítása kifejezett büntetés, a másik, és ez sem jobb, hogy a többi terület fontosabb.

- A bírói függetlenség lényeges eleme az anyagi-egzisztenciális biztonság is. Arról mi a véleményük, hogy a közigazgatáshoz, fegyveres szervekhez képest a bírói hivatás a korábbi évek "felzárkózása" után most mintha ismét leértékelődne?

L. Z.: - A bírói hatalmi ág jelentősége fokozatosan nő. Az illetmények karbantartása persze létkérdés - nem a bírók, hanem a társadalom miatt fontos, hogy a jogvitákban a legkiválóbb jogászok dönthessenek. Újból át kell gondolni a bírói jövedelmek rendszerét a közszféra más területeihez viszonyítva. Az EU-csatlakozásra is figyelemmel kell lenni: nemcsak a közösségi joganyagot is alkalmazni tudó európai bírói karra lesz szükség, de korszerű informatikai rendszerre, a joganyag lefordítására is. Ugyanígy beszélhetnénk a bírósági épületek állapotáról, arról, hogy az országban sok helyütt méltatlan körülmények közt döntenek emberek sorsáról, vagyonáról, méltóságáról.

- Végül is a jelenlegi biztosítékok rendszerét megfelelőnek ítélik-e ahhoz, hogy fenn lehessen tartani a bírói hatalom és külön-külön az egyes bírók függetlenségét?

B. P.: - Kisebb változtatásokkal, mint például a költségvetés automatikus emelése, szerintem a bíróságok esetében a rendszer jó.

L. Z.: - Én optimista vagyok. Bízom abban, hogy a politikusok figyelembe veszik ennek a hatalmi ágnak a speciális helyzetét, és nagy reményeket fűzök az EU-csatlakozáshoz is.

(A Fundamentumban megjelent interjú rövidített, szerkesztett változata)

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz