Vissza az idei számokhozÉrdeklődéssel olvastam az ÉS-ben, hogy bizonyos Hellenbart Gyula szerint - Tamás Gáspár Miklóssal együtt - Németh László uszályába kerültem (Meglepő egyezések, ÉS, márc. 8.). Ez még hagyján, elvégre az Iszony, Németh László nevezetes regénye remekmű, és amíg magyar irodalom létezik, az Iszony is létezni fog, függetlenül attól, hányan olvassák és hány, magát éppen erre felkent szakértő hivatkozik rá.
Azon azonban el kellett gondolkoznom, mitől is vagyok én "liberális értelmiségi", mert - Tamás Gáspár Miklós társaságában - Hellenbart Gyula engem is ekként minősít. TGM hol remek, hol pocsék cikkeket ír mostanában, ezek alapján őt besorolni sehová sem tudom; ha muszáj, önmagával is örökké vitatkozó szellemi embernek nevezném, értelmiséginek tehát, ami azonban én nem vagyok: én magyar író vagyok, aki filozófiai, ideológiai és politikai konstrukciókkal az általuk megnyomorított emberek nevében mindig szemben áll a tudatosan vállalt hivatása szerint.
Én magamat soha nem tartottam sem liberálisnak, sem konzervatívnak, sem baloldalinak, sem jobboldalinak - 16 éves korom óta, amióta írok, magyar írónak tartottam magam, akinek az a dolga, hogy lehetőleg minél jobb műveket írjon, s hogy lehetőleg minél tisztábban gondolkozzék arról, amiről gondolkozni éppen muszáj. Nem tudok ideológiai konstrukciókban gondolkozni, de ha tudnék is, nem vagyok hajlandó, mert nekem nem az a dolgom, hogy ilyen-olyan ideák fogságába hajszoljam magam, sőt nem is az a dolgom, hogy magyar íróvá legyek, mert az vagyok, tekintet nélkül arra, hogy első lezsidóztatásom, 1986 óta ezt igen sokan kétségbe vonják, hanem hogy lehetőleg minél jobb íróvá képezzem magam. Bizonyos műveimben ez valamennyire sikerült, bizonyos műveimben nem, de végtelenül rossz íróként is csak magyar író lennék; magyarságom olyan adottság, amelyet befolyásolni sem én nem tudok, sem azok, akik engem mind íróságomból, mind magyarságomból immár több mint másfél évtizede folyamatosan kizárni igyekeznek.
Azt azonban kikérem magamnak, hogy Németh László "mélymagyar" kategóriájának hitvallójaként tűnjek fel. Nem kétlem Hellenbart Gyula jó szándékát, de ki kell jelentenem: kevés károsabb írás született Magyarországon az elmúlt száz évben, mint Németh László szerencsétlen műve, a Kisebbségben. Kivételezett szakkollégistaként az Eötvös Könyvtárban olvastam a hatvanas években ezt az akkoriban betiltott művet, és elborzadtam azon, hogy a szerző Arany Jánost mélymagyarnak, barátját, Petőfit hígmagyarnak, másokat - származási alapon - jöttmagyarnak minősített, a zsidókról nem szólván, mert azok, szerinte, soha nem válhatnak magyarrá. Magyarként borzadtam el ezen az íráson - nem liberális, nem konzervatív, nem baloldali és nem jobboldali magyarként, nem mélymagyarként, nem hígmagyarként, nem jöttmagyarként, nem is zsidóként, aki magyarrá Németh László szerint soha nem válhat, hanem közmagyarként, akinek akkor még nem vonták kétségbe a magyarságát lépten-nyomon, és aki még író sem volt akkoriban, csak igen szerette volna azzá képezni magát.
Elképesztő gondolati és lelki zavar kellhetett ahhoz, gondoltam akkor és gondolom ma is, hogy egy tehetséges író azzal foglalkozzék, ki a magyarabb: Arany-e, akinek a képe Radnóti, a magyarságból Németh László által kizárt, hamarosan lemészárolt katolizált magyar költő szobájának falán függött akkoriban, vagy Petőfi.
Borzalmas kisebbrendűségi komplexus kellhetett ahhoz, hogy egy magyar író magát a magyarságba tartozhatás ügyészévé felkenje. Nem gondoltam még akkor, a hatvanas évek közepén, hogy ilyen ügyészek tömegével fognak majd támadni hamarosan, akik mind hivatottnak érzik magukat, hogy magyar állampolgárokat a vélelmezett nézetrendszerük szerint igaz magyarnak, nemzetáruló liberálisnak vagy akárminek minősítsenek, s gyakorta a magyarságból ki is átkozzanak, mint engem az Írószövetség választmánya 1987-ben, s azóta is folyamatosan.
Nem kétlem, hogy Hellenbart Gyulát a jó szándék vezette, amikor a nálunk 1945-ben érvénytelenített egykori zsidótörvények értelmében most, 2002-ben is egy darab egész zsidónak és egy darab félzsidónak minősülő két magyar ember nézeteiben meglepett örömmel fedezte fel a magyar nemzeti kultúra iránti féltést és aggodalmat. Attól vagyok liberális én, és attól liberális TGM, mert ez a szó szerepel most a "zsidó" helyett azok szótárában, akik félig vagy egészen öntudatlanul ama zsidótörvényekhez tartják magukat most is. Liberális ebben a felfogásban az lesz, aki azt a förtelmet, ami a zsidóság, a génjeiben hordozza sok ezer éve, s ha egy ilyen rosszvérű illető mégis félti a magyar kultúrát, akkor azt ezért külön ünnepelni kell, mert éppen ez az, ami ép ésszel nem várható el tőle.
Ha még a zsidók is azt mondják most, amit valaha Németh László, akkor Németh Lászlónak volt igaza mindenben, vélelmezi tehát Hellenbart Gyula, aki jogot formál magának arra, hogy minket, akik magyarrá soha nem válhatunk, megítéljen - ezúttal kétségkívül pozitívan, de mindenképpen Németh László végtelenül szerencsétlen, a magyarságot egyszerre szubjektív-érzelmi és faji alapon megosztó mételyes elképzelése szerint, annak igazát bizonyítva látva.
Hát nem így van ez, tisztelt Hellenbart Gyula.
Ön is magyar, és én is magyar vagyok. Magyar Csurka István, a mai szélsőjobboldali politikus, aki sok évtizeddel ezelőtt jó novellákat írt, és magyar volt Németh László, a komplexusos, tehetséges, zavaros fejű ember, aki egy remekművet mégiscsak megírt, és magyar volt Radnóti Miklós, aki hátrányos helyzetű, közepes tehetségű árvából óriássá vált, és magyar volt József Attila, a félcigány abszolút zseni (legnagyobb szégyene a magyar irodalomtörténetnek, hogy ezt nem merik megírni róla, holott a szakma régóta tudja), és magyar minden zseni és minden közhülye, aki magyarnak született. Magyar minden galád, aljas ember, aki magyar, és magyar minden derék, becsületes ember, aki magyar. Magyar a rasszista református pap, és magyar a kommunista nyugdíjas, aki egykor munkásőrként tündökölt.
Nem a magyarságunkban húzódnak közöttünk a szakadékok, uram, még csak nem is a tehetségünkben, hanem az emberségünkben.
Ha én a magyar kultúra jövőjét féltem, akkor azt a magam nevében teszem, látva, amit látok, és nem azért, mintha Németh László eszement kategóriáit elfogadnám.
Egy iszonyatos kulturális nyomásnak kitett, gyönyörű kultúrájú népet látok, az én népemet, amelynek politikai és kulturális vezetői nem tesznek meg mindent azért, hogy ez a nyelv, ez a kultúra fennmaradjon és fejlődjék, sőt ezért-azért behódolva ennek-annak, tétlenül szemlélik, ahogyan a magyarság a saját életétől elidegenedik, a saját nyelvét egyre primitívebben, egyre gondolattalanabbul használja, az oktatása lezüllik, a lelki épségét ordas eszmékkel bombázzák, az egészségével nem törődnek, a minimális megélhetésével nem törődnek, a humorát förtelmes irányba fordítják, a múltjától elvágják, a jövőjét tömeges rabszolgaságban képzelik el, önvédelmi szervezeteit pedig vagy lebontják, vagy meg sem engedik megszületni, hogy a gyarmatosítóktól valami kis pénzt bezsebeljenek.
Eszem ágában sincs, hogy Önt, Uram, bármiről is meggyőzzem. Nem lehet a hívő, zárt nézetrendszeréből kisegíteni senkit, nem hiszek én már a szó erejében jó ideje. A művészet erejében sem hiszek: több mint másfél évtizede tapasztalom, mily könnyedén vágják el a műveimet a reménybeli befogadóimtól ilyen vagy olyan érvekkel, de leginkább érvek nélkül, sunyin, alattomosan, a nácik lezsidózva engem, a zsidók antiszemitának vélve, a liberálisok árulónak gondolva, a népiek urbánusnak tartva. Én azonban nem középen vagyok, nem a hülyébbnél hülyébb eszmék találkozási pontjában, hanem külön, ezen idióta koordinátarendszertől igen-igen távol, ahogy egy írónak muszáj: a szellemi magyarságban, ahol nincs vita, mert tiszta értékek vannak.
Önnek a jelek szerint fogalma sincs arról, hogy én írtam meg résztvevő humorral a magyar keresztény középosztály - általam művészi okokból idealizált - legjobbjainak búcsúját a XX. századtól és az élettől a Honderű című darabomban. Én, az Ön által liberálisnak becézett zsidó. Biztosan nem látta, noha még játsszák, különben nem csodálkozna a cikkben kifejtett nézeteimen anynyira. Tényleg elég nagy szégyen: hogy jön ahhoz egy "liberális", hogy ilyesmit merészeljen, amikor a nem zsidók, akikre hivatalból tartozott volna, nem csinálták meg?! Hallgattak is és máig hallgatnak róla a "népiek", kínos dolog, nem illik a képbe. És megkaptam a másik, nem kevésbé korlátolt oldalról, hogy ezzel a darabbal elárultam a zsidókat, csupán azáltal, hogy keresztényekkel foglalkoztam.
És hogy jött ahhoz egy értelmiségi a nyolcvanas évek közepén, megkaptam ezt is akkoriban, hogy megírja a Csirkefejet, a magyar nép akkori nyomorának drámáját? Semmi köze hozzá személyesen, egy úrifiú, mondták rólam sokan, bele a képembe, akkor meg minek írja pont ezt?! Azóta eltüntették ezt a művemet is, mintha sose lett volna, ha játsszák még, csak külföldön, a magyar elektronikus médiában pedig, úgy fest, örökre be van tiltva.
Önt, ahogy írásából kivettem, mélyen aggasztja a magyar kultúra mai állapota. Egyetértünk. Semmi másban nem értünk egyet. Dicséretét, tisztelettel nyugtázva, sajnálattal visszautasítom.
Ha az április 7-i parlamenti választásokon megbukik a jelenlegi kormánykoalíció, úgy a legfőbb - és talán a legtöbb - pozitívum az lesz, hogy megváltozik a politika, a hatalom gyakorlásának stílusa. "A stílus maga az ember" - mondja a francia. Ha elfogadjuk (nem kötelező) a mondást, úgy reménykedve várhatjuk a változást. De ujjongásra még ebben az esetben sem lesz (lenne) okunk.
A jobboldal stílusát már agyonelemezték: durva, arrogáns, túlzottan magabiztos, sértő, patriarchális, demagóg stb. stb [lásd Tamás Gáspár Miklós: A hangnem, ÉS, márc. 1.]. Azt már kevésbé, hogy eléri-e célját: tetszik-e azoknak, akiknek szavazataival választást akar nyerni. A politológusok naponta egyetértenek abban, hogy ma senki sem jósolhatja meg az áprilisi választások kimenetelét. Nem tudják, kire fognak szavazni az emberek. Talán azért, mert e választás stílusa lehetetlenné teszi a látást. A stílus pedig a "fent vitatkozók, üzengetők" szóáradata. Politikacsinálók és ellenzékiek szövegeit, megjelenését, hanghordozását elemzik a politológusok; komoly, méltóságteljes, vagy éppen könnyeden vidám, ámde elszánt kongresszusokból tippelnek, ki csinálta jobban, ki mondott szellemesebbet, ki volt meggyőzőbb. Meggyőzőbb... ki előtt? Mert a kongresszusokon mindenki ujjong, hiszen saját maguknak beszélnek.
Minden nagygyűlés, kongreszszus, kampánynyitó buli megmérettetik: mennyiben más a stílus, a szóhasználat, a jelzők, a zakó, a nyakkendő, a mimika, hol több a transzparens, hol több a léggömb. De a program nagyjából ugyanaz, vagy hasonló, esetleg némi hangsúlyeltolódás fedezhető fel. Egyszer volt Németországban gazdasági csoda.
(A MIÉP mindig kivétel!)
Tehát nem tudjuk, mi lesz. A rendszerváltás óta volt már három kormányunk, és egyik sem tartotta be, amit ígért. Margóra kívánkozó megjegyzés: attól, hogy a politológusok nem tudják, mi lesz, tudományuk azért még nagyon fontos. Elvégre más diszciplínák művelői is gyakorta tárják szét karjukat, jelezvén, hogy nem tudják, mi lesz, merre kutassanak, merre haladjanak. De azért van különbség a rákkutatás és a magyar politológia között. Ez utóbbi nem a megfelelő irányba néz és nem a megfelelő kérdéseket teszi fel. Nem az ország lakosságára szabottakat.
És ezen a ponton válik anyagi erővé a mai ellenzék, a liberálisok, a balközép, a magyar módra szociáldemokraták, a rendszerváltás utáni kapitalistabarát szocialisták stílusa.
E sorok írója sok évvel ezelőtt e lap hasábjain megírta római kórházi kalandjait. Nemrégiben ugyancsak volt kórházban, de hazai földön, s ezúttal mellőzni kívánja a betegséget, a gyógyítást, a tbc-t, amely ismét magyar népbetegséggé küzdötte fel magát. Számára most a betegek - a rákos, asztmás, túlsúlyos vagy éppen lefogyó, többségükben rendületlenül dohányzó és nagyon szegény betegek a fontosak, meg a hajléktalanok, akiknek külön felvételi napja van a kórházban. A betegek esténkét a híradót nézik a folyosón, s időnként odaszólnak a képernyőnek, hogy "ezek", meg "már megint..." vagy "ezek már megint mit...". Fogalmam sincs, kire fognak szavazni és kit minősítenek "ezek"-nek: talán mindenkit, aki ott áll egy mikrofon mögött és beszél.
"Ezek" és nem "azok". Legfőképpen nem "mi". Árnyalt és kifejező: az "ezek" közelebb van, mint az "azok"; az előbbi mélyebb megvetést, az utóbbi elhatárolódást fejez ki. Az "ezek" a képernyő hősei. Ki látott, hallott már ebben a kampányban civilt? Természetesen a betelefonálós műsorokban, vágja rá a médiaszakértő, s hozzátehetné, hogy a politika az egy szakma. De akkor miért a választópolgáré a felelősség?
Persze, a civilek nemcsak telefonálnak, hanem meg is jelennek a kamerák előtt: Mónika, Claudia, István, Gabriella stb. stb. műsoraiban ott ülnek, nevetgélnek, tapsolnak, esetleg csinálnak is valamit, talán még nyernek is. Kell ennél több civil?
Ceterum censeo: a civilek a politikába, a hatalomba akkor szólhatnak bele, amikor belépnek a szavazófülkébe, vagy nem mennek el szavazni. A kampányban "ezek" kérik a voksukat, beszélnek róluk, bizonyos fokig még hozzájuk is, de nem velük. Szó sincs arról, hogy közösen döntenének. Horn Gyula évek óta nem győzi hangoztatni, milyen hálás a népnek, amiért türelmesen elviselte a megszorító intézkedéseket. Ki kérte a nép türelmét? Ki ígérte meg, hogy ez csak átmenet? Kinek zuhant jobban az életszínvonala az egykori béketáborban, mint nekünk? Talán akkor vált általános alannyá az "ezek".
Az egyik kereskedelmi televíziós csatorna betelefonálós műsorában színvonalas beszélgetést folytattak a kamera előtt ülő hármak, a műsorvezető, a kiváló társadalomtudós és a nagyon bölcs és szókimondó esztéta. Az egyik telefonáló feltette a kérdést, hogy Európába tartván nálunk miért európaiak az árak, és ő miért dolgozik ukrán munkabérért, miért nem lesz soha lehetősége arra, hogy gyermekeit tisztességesen kitaníttassa. A kérdés elcsépelt, már-már demagóg, de a kérdező a kamera előtt ülő tiszteletreméltó személyiségektől, a politikai elit tagjaitól akarta hallani a választ. Meg is kapta.
A kiváló társadalomtudós lazán hátradőlve (testbeszéd!!!) közölte: ön nem ukrán munkabérért dolgozik, mert az havi hatvanegy dollár lenne, hanem havi kétszáz dollárért. És azért magasabb a munkabére, mert bejött a külföldi tőke. És a külföldi tőke azért jött be, mert szavatolták neki az olcsó munkaerőt. A kijelentés keménységét enyhítendő a kiváló esztéta hozzáfűzte, hogy ez az, amit nem mondtak meg az embereknek a rendszerváltáskor. Szerettem volna betelefonálni: és mi lett volna, ha megmondják? Az, ami most nálunk kialakult, vagy Argentína? (Csak zárójelben: a francia televízió Kiosque című műsorában, amelyben a Párizsba akkreditált külföldi tudósítók mondják el véleményüket aktuális kérdésekről, az orosz tévé tudósítója közölte: az orosz gazdasági és pénzügyi válság leküzdésére Argentínából importáltak tanácsadó szakembereket, mert akkor még a latin-amerikai ország volt az Egyesült Államok kedvence, az IMF mintagyereke. "Az egyes országok maguk választják meg valutaárfolyamukat, aztán mi eldöntjük, hogy támogatjuk-e" - nyilatkozta Tom Daqson, az IMF szóvivője decemberben, amikor Argentínában kitört a balhé.
Viktor Pelevin, az orosz bestselleríró a következőket írta A Pepsi-generation című regényében: az oroszok nem tudták, hogy a mostani eredeti tőkefelhalmozás egyúttal az utolsó.
Stílus és szakmai tudás ötvözetéből készülnek a választási jelszavak, plakátok. Ez nem holmi aszfaltrajzoló úttörő verseny. Az ördög a részletekben bújik meg. Szakemberek vitatkoznak arról, milyen tónusú legyen a kék, ha "nyugodt erőt" akar sugározni - ez volt François Mitterrand 1981-es győztes plakátjának alapszíne -, milyen korú emberek szerepeljenek a plakáton, hol legyenek a nők stb. Ezt nem pártpolitikusok tervezik, hanem reklámügynökségek. Csakúgy, mint nálunk. De kicsit másként. "Odaát" nem cukkol a plakát, inkább hívogat, megnyugtat, erőt, reménységet ad, hiszen erre áhítoznak az emberek a Szajna partján éppúgy, mint a Duna partján. De nem vagyunk egyformák. Nálunk, ahol a másságot nem egyetlen választási kampányban, hanem több parlamenti ciklus alatt, sok év alatt lehet és kell elfogadtatni, kik hívogatnak az urnához? A jó szándékot, a toleranciát nem vonom kétségbe - elvégre a plakátokat és tervezőiket a Soros Alapítvány támogatja -, de politikai szaktudásukat és emberismeretüket már inkább. S mielőtt egy tolókocsis hívogatna, hogy én is menjek el szavazni a két jó lábammal, javaslom, nézzék meg az ötletdús és minden kétséget kizáróan jót akaró humanisták, hogy tolókocsiban be lehet-e menni a szavazóhelyiségbe, vagy a metróból a Lehel téri csarnokba. Kritikusaim demagógnak fognak minősíteni, de miért ne legyek az, ha egyszer nekem üzennek. Még a népszerű kabaréműsorból is, amelynek jeles közreműködője azzal védte meg szabadszájú stílusát, hogy nem tehet róla, ő úgy beszél a kamerák előtt, mint odahaza. Szegény gyerek. És szegény nők, szegény mi.
A kampányt kísérő publicisztika-háborúban a harc egyenlőtlen, a nők esélytelenek. Nem tudok olyan kolléganőről, aki az angolban "négybetűs szavak"-nak minősített kifejezéseket használt volna. Ez a stílus férfias keménységet sugároz. A tévében füttyszóval helyettesítik, de az ÉS kinyomtatja.
A stílus az ember. A befogadó közegnek is van stílusa. Hátha ez a macsó stílus nem tetszik a női közönségnek? Vagy az időseknek? Talán sok férfinak sem tetszik? Vagy nem is hozzájuk szólnak? Vagy akinek nem tetszik, az menjen a... Nem folytatom, nem bosszantom őket, nem hergelem magamat. Csak leszögezem, hogy ez egy nagyon férfias kampány, nők nélküli, nem nőknek szóló és nem nőkről szóló. Férfiasodnak a viták, az újságíróklikkek (azért legtöbbször ott van az "egy szem nő"). A mögöttünk hagyott négy évet, a kampányt, az előttünk álló - mindenképpen nehéz - éveket valamiféle férfias, patriarchális máz vonja be.
Tudós kollégák, politológusok, elemzők, plakátszakértők és kampánybárdok kézből megkontráznak: itt van a hatvanezer civil szervezet, azokban túltengenek a nők, az ő feladatuk a társadalom nemesbítése, a szegénység enyhítése, helyretolni a kizökkent időt. Ez talán a legfelháborítóbb, s ezen a ponton kénytelen vagyok bizonyos fokig egyetérteni Seres Lászlóval. Akik bajaink orvoslását a civil szervezetekre akarják hárítani, részben vagy egészben, azok több időt tölthettek ösztöndíjasként az Egyesült Államokban, mint Svédországban, Franciaországban vagy Németországban, s többet olvasnak angolul, mint németül, franciául vagy olaszul. Franciaországban nem a Vészhelyzet milliomos nagymamájától várják a sürgősségi osztály korszerű felszerelését. Európában nem rajtuk múlik sem a demokrácia, sem a jólét, sem a javak elosztása. Agatha Christie regényeiben teljes siker a "B and B", a "Vedd és Vidd" jótékonysági bazár, amelyet a paplak mellett rendez az Anyák Védegylete. De a brit demokrácia és jóléti állam más pilléreken nyugszik - és még nem dőlt össze - még Margaret Thatcher ellenére sem. De Amerikát sem a civilszervezetek éltetik, bár mindenki választhat olyan nemes, jótékonykodó, oktató vagy szórakoztató szervezetet, amilyent csak akar.
A választó, akit az urnához szólítanak, nagyon keveset tud a világról, a külpolitika szinte megtűrt eleme a híradóknak - szeptember 11. természetesen a kétségbeejtő kivétel. Elnézést, hogy rögeszmésen visszatérek a televízióhoz: ez a magyar nép művelődésének, politikai kultúrájának, jólértesültségének legfőbb forrása, a lombikban gyártott tévésztárok pedig személyiségmodellek.
Tehát a leendő választópolgárnak kevés az összehasonlítási alapja. Viszont naponta hallja minden oldalról, hogy ez a választás mindennél fontosabb, hogy a tét mindennél nagyobb, hogy hosszú távra dől itt el minden. Mari nénire zúdítják a hamleti felelősséget. A történelemben nem először és nem utoljára.
A választások előestéjén mindenki a néphez, a polgárhoz fordul. S az emberek valószínűleg hosszas töprengés után döntik el, melyik kockát ikszeljék be. Talán lesznek haragos viták a családban. De aztán, a szavazófülkében mindenki fontos személynek gondolja magát. A választó dönt, valami függ tőle. S nem tudja, mivel nem is tudhatja, milyen parlamenti matematikai bravúr követi az ő négyévenkénti, egyszeri állampolgári tettét. Persze, attól, hogy Antonius egyetlen beszéddel meg tudja fordítani a nép hangulatát, azért a néppel számolni kell. A népet talán nem lepi majd meg az áprilisi választás eredménye. Legfeljebb tovább morogja a híradók láttán, hogy "már megint ezek..."
Galasi Péter megtisztelő alapossággal és szakszerűséggel szól hozzá Diplomás-túltermelés van című, az ÉS február 22-ei számában megjelent cikkemhez (Diplomás-túltermelés van?, ÉS márc. 8.). Van olyan kérdés, amelyben egyetértünk, van olyan is, amelyben nem. Ez utóbbiakra szorítkozom. Az alapkérdésben, abban ti., hogy van-e ma Magyarországon diplomás-túltermelés - nem értünk egyet. Galasi Péter véleménye, hogy nincs, meglétét a rendelkezésre álló adatforrások nem támasztják alá. Az én véleményem pedig az, hogy máris van, és még inkább fenyeget a jövőben. Igaz, ezt a következtetés nem a Galasi Péter szerint is csak rendkívül töredékesen, hézagosan rendelkezésre álló adatokból vontam le, hanem "az életből lestem el", főképp végző és végzett, már elhelyezkedett és elhelyezkedni igyekvő hallgatókkal, budapesti és vidéki egyetemeken és főiskolákon tanító ismerőseimmel, barátaimmal folytatott beszélgetések során. Az ő - "helyszínen szerzett" - tapasztalataikból tudom, hogy számos szakon évről évre nehezebb az elhelyezkedés, kisebb az álláskínálat. Egyre többen kénytelenek képzettségüket nem igénylő munkahellyel beérni. Ez rendkívül fontos jelenség, azonban nem hiszem, hogy statisztikai adatokkal megragadható, reálisan számszerűsíthető lenne. A pontosítás, számszerűsítés egészen bizonytalan alapokon csak az egzaktság látszatát kelti, valójában félrevezető lehet. Minden tiszteletem a foglalkozási statisztikák "Felsőfokú képzettség önálló alkalmazását igénylő foglalkozások" rovatáé, de azért inkább a saját szememnek és fülemnek is hiszek.
A fiatal diplomások relatív bérének a vizsgálata során Galasi a felsőfokú végzettségű munkavállalókat csupán koruk és képzettségi szintjük szerint tagoltnak tekinti, más szempontból csak homogén tömegként kezeli. A valóságban ez nagyon is heterogén sokaság, ezért a globális átlagok itt keveset mondanak. A vizsgált kérdés, a relatív bér alakulása szempontjából előnyösebb lenne egy differenciáltabb megközelítés. A diplomások különböző nagy csoportjai: állami vezetők, a nemzetközi vállalatoknál vezetői és középvezetői állást betöltők; a magyar tulajdonú vállalatoknál vezetői és középvezetői állást betöltők; a nagy- és középvállalkozók; a magasabb és középszintű állást betöltő közhivatalnokok, pedagógusok; kulturmunkások, hátrányos helyzetű egészségügyi dolgozók egymástól nagyon eltérő anyagi helyzetben vannak. A középfokú végzettségűek béréhez viszonyítva elért 70 százalékos bérelőnynek egész más a jelentősége, ha az a felső kategóriáknak jut, és a pedagógusok, kulturmunkások stb. maradnak nyomor szinten, és egészen más, ha abból túlnyomó részben az utóbbiak részesülnek.
Véleménye összegezése során Galasi saját interpretációját is bizonytalan érvényűnek nyilvánítja ugyan, de mindenképpen vonzóbbnak a vitapartneréénél. Az ilyen összehasonlítás szokatlan, de legalább őszinte. Végül is nem a tánc- és illemtanórán vagyunk.
Más, de a tárgyalt témakörhöz szorosan kapcsolódó kérdés a szakképzettség iránti igény alakulása a globalizálódó világgazdaságban. Ez eltér attól, mint amire számítottunk. Nemrégen még azt prognosztizálták a szakértők, hogy a modern technika, az automatizálás és a komputerizálás elterjedése megszünteti a képzettséget nem igénylő, vagy csak egészen alacsony képzettséget igénylő munkák nagy részét. Csak tanult munkaerőre lesz szükség a gazdaság és a társadalom minden területén. Ezzel szemben azt látjuk, hogy minden nálunk fejlettebb országban nagyobb arányú a tanulatlan munkaerő foglalkoztatása, mint itthon, és folyamatosan tanulatlan munkaerőt importálnak, miközben növekszik a diplomás-munkanélküliség. A magyarázat kiindulópontja valószínűleg valahol ott keresendő, hogy a mai feltételek között a műszakilag lehetséges és a gazdaságilag előnyös munkaerő-megtakarítás nem esik egybe. Sok mindent lehet automatizálni, de nem mindent érdemes olyan körülmények között, amikor - még ha a világ távoli részein is - bőségesen rendelkezésre áll, és az előrehaladott globalizáció eredményeképpen viszonylag könynyen mozgatható az olcsó, igénytelen munkaerő. Az esetek egy jelentős részében kifizetődőbb a tanulatlan munkaerő importálása és foglalkoztatása, mint a drága új technika megvásárlása és működtetése. Persze itt még rengeteg a nyitott kérdés, pontosabban még minden kérdés nyitott. Így például az is, hogy meddig növekszik a diplomások munkanélkülisége a magasan fejlett országokban, miközben az alacsonyan képzett munkaerőben hiány van. Hogy ez csupán a leggazdagabb országokra jellemző, vagy általánosabb érvényű? Szóval van min gondolkodni.