XLVI. ÉVFOLYAM, 10. SZÁM, 2002. március 8.

A HÉT KÖNYVEI

Költészet, dráma

Joachim Du Bellay: Panaszok (Róma régiségei)
Ford.: Jeney Zoltán
Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, 165 old., 1200 Ft
Szentjóbi Szabó László összes költeményei
Balassi Kiadó, 206 old., 2300 Ft
Szilágyi Kiss Margit: Izzó arany
Szerzői kiadás, 108 old., 1445 Ft

Antológia, elbeszélő próza, napló

Lakodalom az égben (Galego népmesék)
Ford.: Asztalos Lajos
Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, 230 old., 1120 Ft
Eve Ensler: A vagina monológok
Ford.: Debreczeni Júlia, Pordán Ferenc, Szurdi András, Tandori Dezső
Dee-Sign Kiadó, 139 old., 1968 Ft
Kosztolányi Dezső: Gyémántgöröngyök
Magyar Könyvklub, 268 old., 2200 Ft
Szabó Magda: Katalin utca
Európa Könyvkiadó, 212 old., 1400 Ft
Szappanos Gábor: Szárazbabódi dekameron
Hungarovox Kiadó, 118 old., 990 Ft
Eugčne Sue: Párizs rejtelmei
Pallas Stúdió-Attraktor Kft., 752 old, 4690 Ft
Tandori Dezső: A zen-lófogadás
Terebess Kiadó, 173 old., 1900 Ft

Életrajz, napló

Otto Friedrich: Glenn Gould (Változatok egy életre)
Ford.: Sárközy Elga
Európa Könyvkiadó, 543 old., 2800 Ft
Thomas Mann: Naplók (1940-1955)
Vál.: Mádl Antal, Ford.: Schweitzer Pál
Európa Könyvkiadó, 677 old., 2800 Ft

Publicisztika, riport, naplók

Dessewffy Tibor: Melan-cola (köz-élet-érzés)
Helikon Kiadó, 161 old., 1900 Ft

Irodalomtudomány

Michel Stanesco-Michel Zink: A középkori regény története az európai irodalomban
Ford.: Sashegyi Gábor
Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, 233 old., 1280 Ft

Tanulmányok, esszék

Arthur Koestler: A dajkabéka esete - A vak véletlen gyökerei
Ford.: Makovecz Benjamin
Európa Könyvkiadó, 471 old., 2500 Ft
Szigeti Lajos Sándor: A virrasztó költő
Tiszatáj Alapítvány, 282 old., 1200 Ft

Nyelvészet, nyelvkönyv, szótár

Fenyvesi István: Orosz-magyar és magyar-orosz szlengszótár
SYCA Kiadó, 633 old., 4980 Ft
Radácsy László: Héber-magyar nagyszótár
Akadémiai Kiadó-Makkabi Kiadó, 701 old., 9500 Ft

Művelődéstörténet, néprajz

Isten állatkertje (Válogatás a középkor és a reneszánsz állatleírásaiból)
Ford.: Ladányi-Turóczy Csilla, Magyar László András, Polgár Anikó
Palimpszeszt Kulturális Alapítvány, 228 old., 1500 Ft
Boda Miklós: Stúdium és literatúra
Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 194 old., 1890 Ft
Helmut Hoffman: A tibeti műveltség kézikönyve
Ford.: Csatlós Péter
Terebess Kiadó, 347 old., 3800 Ft
Lükő Gábor: A magyar lélek formái
Táton Kiadó, 381 old., 3850 Ft

Történelem, politika, jog

Győrfi Tamás: Az alkotmánybíráskodás politikai karaktere
Emberi Jogi Információs és Dokumentációs Központ, 194 old., 1980 Ft
Bilâl N. Şimşir: Örmény terrorizmus az elmúlt évszázadban (1878-1999)
Ford.: Tasnádi Edit
Terebess Kiadó, 79 old., 500 Ft

Szociológia, közgazdaságtan

Pierre Bourdieu: A gyakorlati észjárás
Ford.: Berkovits Balázs
Napvilág Kiadó, 205 old., 1700 Ft
Szilágyi Gyula: Melegfront
Magyar Könyvklub, 172 old., 1750 Ft

Filozófia, aforizma

Daniel J. Boorstin: Keresők
Ford.: Feig András
Európa Könyvkiadó, 481 old., 2500 Ft

Vallás

Philip Rawson: A tantra művészete
Ford.: Migray Emőd
Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 172 old., 1600 Ft

Pszichológia, pedagógia

Erich Fromm: Menekülés a szabadság elől
Ford.: Bíró Dávid
Napvilág Kiadó, 205 old., 1700 Ft

Művészetek

Ágnes Berecz: Contemporary Hungarian Painters
Shashoua Press, 99 old., 7260 Ft
Gönczi Tamás: Napúton
Uránusz Kiadó, 192 old., 2258 Ft
Kinszki Imre 1901-1945
Vintage Galéria, 39 old., 1500 Ft
Kreilisheim György: Régi magyar fényképezés - A fotográfia regénye
Vintage Galéria, 110 old., 1000 Ft
Szabó Dezső: Képek 1998-2001
Vintage Galéria, 64 old., 1500 Ft
Szotyory László
Szent István Király Múzeum, 49 old., 1800 Ft
Szotyory László: Parkok, nők, autók
Budapesti Történeti Múzeum, lapszámozás nélkül, 1800 Ft

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Csuhai István

Megvan

Kelecsényi László az utóbbi években Ottlik Géza recepciójának fáradhatatlan élharcosává vált: a mostani olvasókönyv immár negyedik könyv alakú publikációja az 1996-os Ottlik-emlékkönyv szerkesztése, az Iskola a határon ősváltozatának tekinthető Továbbélők 2000-es kiadása és az ugyanebben az évben közzétett A szabadság enyhe mámora című Ottlik-életrajz megírása után. A Továbbélők jegyzetek nélküli, sallangmentes közreadását annak idején néhányan - joggal - kifogásolták (egy ilyen karakterű és jelentőségű szövegkiadáshoz valóban jóval több és alaposabb interpretáló filológiai munkára lett volna szükség, kereszthivatkozások egész sorára), az íróról szóló életrajzi tanulmány megítélésem szerint jó esetben is legfeljebb közepesre sikeredett (Kelecsényi aránytalanul sokat bízott az Ottlik-fikcióból az írói biográfiára, azokon a pontokon pedig, ahol inkább elemzésre vagy határozott értelmezésre, autonóm állásfoglalásra lett volna szükség, mintha mindig visszatáncolt volna a középiskolai tanár katedrájának megfellebbezhetetlen fedezéke mögé). Más a helyzet a két antológiával, melyekben a kvázi-kronologikus szerkezet (nevezetesen, hogy későbbi írások is az írói pályafutás megfelelő helyére illeszkednek be) nagyon hasonló, az Ottlik-szövegek és a róla szóló dolgozatok aránya nagyjából ugyancsak emlékeztet egymásra, és a negyvenhat ide beválogatott szövegből hat a korábbiban is szerepel; ezek sikerültebb vállalkozások. Az évszámok pontosan behatárolják a két könyv jellegének különbségét: az 1996-os válogatás inkább hommage-szerű emlékkönyv volt, a mostani polemikusabb, az idők során felmerült Ottlik-problémákra erőteljesebben reflektáló és egy-két pontban egyértelmű álláspontot elfoglaló antológia, ám kevésbé laza szemelvénygyűjtemény, inkább borítótól borítóig végigolvasandó könyv.
A legfőbb kérdés persze magával a műfajjal kapcsolatban merül fel, noha jól tudom, hogy az újabb és újabb (irodalmi) generációknak újra és újra meg kell adni a lehetőséget, hogy a ma létező irodalom közvetlen vagy távolabbi előzményeit megismerjék. De vajon szükségszerű terjedelmi korlátai mellett képes-e egy ilyen olvasókönyv mélységben is áttekinteni a rendkívül bő Ottlik-irodalmat? Arra jutottam, hogy e tekintetben az Ottlik-emlékkönyv ugyan kiegyensúlyozatlanabb, mégis korrektebb dolog volt, mint Az elbeszélés nehézségei lett - vagy arra, hogy a két könyvet egymást kiegészítve kell olvasni, együtt a további, pillanatnyilag csak virtuálisan létező harmadik-negyedik-satöbbedikkel, melyek hasonló elvek alapján ugyanígy összeválogathatóak lennének.
Az elbeszélés nehézségeinek utolsó ciklusában, az Ottlik halála és a Buda megjelenése után keletkezett írásokban előbukkan például egy erős vádként megfogalmazódó érvrendszer (Margócsy Istvánnál szelídebben, Angyalosi Gergely Buda-bírálatában, az Irodalmi kvartett beszélgetésében vagy Ács Margit esszéjében erőteljesebben, időnként kombattánsan) az Ottlik-kultusszal, kánonbeli pozíciójával szemben. Ám hogy ez az Ottlik-kultusz micsoda, közelebbről miben is állt, hogy Esterházy Péternek pontosan mit kell cáfolnia a Takáts Józseffel folytatott interjúban, arra nézve Az elbeszélés nehézségei csak szőrmentén ad eligazítást - miközben persze naivitás azt gondolni, hogy maga a kultusz nem létezett. Mi több, az említett szövegek (és az antológia egésze) tulajdonképpen minduntalan magyarázzák is ezt a kultuszt (elsősorban a már jelzett eljárás révén, vagyis hogy a szövegek nem saját jogukon, hanem az Ottlik-pályakép időrendi viszonyai szerint rendeződnek el), jóllehet, ismétlem, kevésbé mutatják fel.
A kései Ottlik-recepció másik neuralgikus pontján - hogy esetleg Örley István írta volna az Iskola a határon egy részét - a válogatás jóval egyértelműbben tör lándzsát a kategorikus nem mellett. Csak az újszülöttek kedvéért emlékeztetek rá, hogy egy nagyra becsült magyar író a Buda megjelenése után előhozakodott azzal a gondolatkísérlettel, hogy az Iskola alapötlete nem Ottliké, és a "talált kézirat" fikcióját nem narratív konvencióként, hanem szó szerint kell értenünk. Fél évtizeddel később egy nagyra becsült, nem irodalmi hetilap hasábjain ugyanez az elképzelés felelevenedett, a cikk végső, kibővített változata most olvasható a gyűjteményben (ez az egyetlen hely, ahová Kelecsényi szükségét érezte helyesbítő lábjegyzetet beszúrni), a szerkesztő pedig úgy zárja le a felmutatott vitát, hogy szerzővé lép elő, és saját monográfiájából idézi a kérdésre vonatkozó - egyébiránt meggyőző - passzust.
Ez fölveti azt a módszertani kérdést, hogy a szövegek helyenként nem igényelnének-e a mostaninál jóval jelentősebb eligazító apparátust. Az, ami apparátus címén a kötetben szerepel, elégtelennek tűnik. Néhány esetben elnagyoltak a locusok (Balassa Péter Esterházy Iskola-lemásolását elemző remekbe szabott eszszéje elsőül annak idején nem kötetében, hanem a 83-as betiltás előtti Új Symposion hasábjain jelent meg, ami, ismerve az egykori állapotokat, igen beszédes adat; az Esterházy-Takáts-beszélgetés eredetileg nem az ÉS számára készült, hanem a nyolcvanas évek különböző művészeti ágainak kultuszait elemző rádiós beszélgetéssorozat keretében hangzott el stb.), ebben a speciális esetben igen sajnálatos, hogy Margócsy kritikája mellől elmaradtak a margináliák, amit pedig a fülszöveg ("botrányok után szimatolók" érdeklődésére apellálva), illetve az előszó (az "ellentmondásosságról", megint csak a "botrányról", hogy a "posztmodern hadoválókat" ne is említsem) sejtet, az vagy nem tűnik igaznak, vagy vaskos közhely.
Azt gondolom, az irodalmi jelenségek fogadtatását elsősorban saját történeti kontextusukban, saját konkrét idejükben kell elhelyezni. Ottlik Géza negyvenhét éves korára megírta nagyszerű főművét, az Iskola a határont, amit nem egészen két évtizeddel később akkori pályájuk első vagy korai szakaszában járó írók (Tandori, Lengyel Péter, Esterházy Péter, a Mozgó Világ tágan értett köre, az eszszéista Balassa Péter, utóbb Györe Balázs és mások) felfedeztek, egyszeri megfejthetetlenségét, titkának nyitját megpróbálták megtalálni, és ettől a prózairodalom ment előrébb, mert az Iskola "felfedezése" egybeesett Kosztolányi vagy Babits redivivusával. (Történetesen egyébként azzal is, amikor például e sorok írója olvasóvá lett, és, mondhatom, nagyon jó volt a kortárs irodalomba az Iskola segítségével beljebb kerülni.) A kicsiny, ekkor írt vagy ekkor újra megjelent Ottlik-írások mind-mind mintha közelebb vittek volna az Iskola titkához, egy nagy író pedig élete utolsó bő évtizedére megkapta mindazt az elismerést és respektust, ami normál esetben harminc évre elosztva járt volna ki neki. A két posztumusz regény nem múlta felül és nem fedte föl az Iskolát és rejtélyét, szerzőjük ennek és a kánon átrendeződésének következtében - átmenetileg - az irodalmi pokolra került.
Vagyis hol itt az ellentmondás, hol a botrány? Ma hol folyik nyilvános, a szűkebb szakma körein kívülre mutató beszéd a század elején született generációról, Illyésről, Németh Lászlóról, Déryről vagy Szentkuthyról, hol a Nyugat utolsó két nemzedékének jó tíz-tizenöt évvel később eltávozott nagyjairól, Mándyról, Nemes Nagy Ágnesről, Vas Istvánról, Csorba Győzőről, akár Weöres Sándorról? Szinte sehol. Ottlik akkoriban azért megvolt. Ez nem "botrány" és nem "ellentmondás", az irodalmi emlékezet: ilyen. De mégis: "minden megvan", csakis rajtunk, mindenkori továbbélőkön múlik, mikor olvasunk újra (az Iskola a határont például ma is bármikor lehet) - vagy hogy egyáltalán mikor kezdünk el olvasni. Első olvasókönyvünket legalább.

EX LIBRIS

BORBÉLY SZILÁRD

Egy ködös, késő őszi napon a hideg tasztatúrára csúsztatta az ujjait. Érezte az ismerős billentyűk rideg tapintását, megborzongott a közönyös kiszámíthatatlansággal mozgó képernyővédő program felvillanásait figyelve. Egyetlen kattintással a virtuális szövegre ugrott. Hirtelen elveszettnek érzete magát, amikor egy végtelen könyvtár indázó, pulzáló, kapcsolódási pontoktól átszőtt kusza szövevényébe került. Fáradt volt, rossz kedvű, egy mosolyra vágyott. A keresőablak villódzó kurzora után írni kezdte: smile, majd jobb kisujjával gyorsan az enterre csapott. Lent az alsó sarokban, jobbra piros és zöld felvillanások jelezték, hogy a konzol távoli adatbázisokon planetáris keresésbe kezdett. Ekkor dőlt csak hátra, majd kisvártatva elmosolyodott. A képernyőn a következőt olvasta:

Jake Smiles: 1 link

A címbe az e-mail és az SMS-kultúrából beférkőző nyelvi gyakorlat a kötet tipográfiáján is nyomot hagyott. Nem véletlenül. A mű a Magvető Kiadó és az Origo nevű internetes szolgáltató által indított regénypályázatra készült. A borítót körülölelő, és vagy vásárláskor, vagy olvasás közben óhatatlanul leváló papírcsík a hordozója a következő infónak: Az első magyar online / regénypályázat győztese / VIGYÁZAT - SZÓKIMONDÓ! Vajon ebből arra lehetne következtetni, hogy akkor ez az első magyar online-regény? (Bár offline olvassuk a művet, mégis hiányolható, hogy sehol sem adja meg a kiadó a tájékozódáshoz szükséges URL-t.) És akkor még további pályázatok és további győztesek várhatók? És vajon azt is jelentheti ez, hogy az online jelzőnek műfaji következményei is volnának? És vajon miért kell azzal vigyázni, ha 1 könyv szókimondó, amennyiben helyén van az a szó?
A regény a VRL fikció elvárásainak igyekszik eleget tenni. Leginkább azonban mégis az úgynevezett "felhasználói" szintű számítógépes kultúra metaforarendszerén belül, vagyis mindvégig IBM PC és Microsoft operációs rendszer keretein belül mozog az elbeszélés nyelvi világa. Az IRL és a VRL egymásra vonatkoztatása az imagináció technikája által történik, amelyben kevés hely marad a virtualitás kreatív következményeivel való szembenézésnek. Sokkal hatékonyabban olvasható a szöveg az egyszerű multimédiás játékprogramok leírásának, azzal a konzervatív vonással kiegészítve, hogy azok valós idejűvé transzponálását hajtja végre, mintsem a VRL transzcendenciájában elveszett, a kulturális kódokat kikezdő szövegalakítás önmegkérdőjelező (netán önfelszámoló) elbeszélésének.
Az önelbeszélő főhős tudata által teremtett reprezentáció a megkérdőjelezhetetlenség miatt automatikusan válik a fikció realitásává. A kilencvenes évek magyar társadalmának frusztráltságát magába sűrítő kiábrándult, önző, fáradt, sivár életű hőse félelmeit a felhasználói számítógépes világ biztosította anonimitás jegyében fordítja át tabut és korlátot nem ismerő brutalitássá. A csetelés során szabadon választható a nemi identitás, és bármilyen tetszőleges szubjektum megalkotható. Ebben a vonatkozásban hasonlít a csetelés a számítógépes játékokra, ahol a játékosnak mindig több élete van. És ha kell, egy pályáról vagy szorult helyzetéből "öngyilkossággal" szabadul. A textualitás világában ez persze mást jelent.
A regény vitathatatlanul biztos stiláris tudással íródott, a story azonban kidolgozatlan, az elbeszélés szálai összekuszálódnak, a feszültség a könyv második felére aláhanyatlik, a befejezés pedig motiválatlannak tűnik fel. A vágyteljesítő fantáziák leírásait a cselekmény - előrehaladva a könyvben - egyre kevésbé képes a reprezentált világ összefüggésrendszerébe helyezni. A könyv kísérletet tesz a főhős jelölőjét a transzcendálás által kimozdítani a magyar valóság sivár ösztövérségéből, valamint a regény teremtett világát és felhasználói szintű PC-operátorát rejtélyesebbé tenni. A link szójátékra is alkalmat adó metaforája a lét és nemlét kérdéseit a digitalizálás alapját jelentő kettes számrendszerbe transzponálja. Vagyis a jelölés és a reprezentáció elválasztottságát villantja fel egy pillanatra, amikor a HTML alapú jelölőnyelv egy ("rejtett link") paradox fogalmának jelsorát építi be a szövegbe. De hogy hová vezethet ez a link, az is homályban marad.

(Magvető Könyvkiadó, 2001. 151 oldal, 1490 Ft)

Ha nem is a fantasztikum iránti érzékre, de a fantázia felfokozott működésére mindenképp szüksége van a mindennapok történelmének megírásához annak, aki elmúlt, nem kellően dokumentált események megértésére és elbeszélésére vállalkozik. Ilyen

H. C. Robbins Landon: 1791 - Mozart utolsó éve

című könyve. Márpedig létezhet-e kellően dokumentált történése a világnak, ha egy adott helyzetben cselekvően részt vevők maguk is képtelenek egymás, de akár saját maguk döntéseinek mozgatóit feltárni? A regényírás és a történetírás hasonlósága a fikcióalkotás közelségében találkozik, hiszen a történeti kutatások és szakmunkák ismeretében készült regény épp annyi tényt tartalmaz, mint amennyire kénytelen a tudós történetíró is képzeletére hagyatkozni, ha azt kell eldöntenie, hogy szereplőit milyen energiák, milyen belső megfontolások vezérelték.
Mozart utolsó évének története a találgatások és a XIX. században divatos regényes korrajzok által festett tragikus művész imázsának jegyében áll. Ezen az ingoványos területen jött létre és lett a közönségsiker Peter Shaffer színműve, valamint az ennek felhasználásával készült Milos Forman-film. Ez utóbbi valószínűleg sokak számára hosszú időre rögzítette azt a Mozart-képet, amely a XX. századi bohém, felelőtlen, élveteg, a sikernek tehetetlenül kiszolgáltatott médiaművész előképeként láttatta Mozartot a félidióta nevetésével együtt is rokonszenves színészi játék által. Annyi bizonyos, hogy Mozart nem ilyen volt. De hogy milyen lehetett? Mozart hitt bizonyos eszmékben, amelyekben ma már alig néhányan hisznek. A vallás tárgyai számára sokkal reálisabban jelen lévő létezők voltak, mint azt ma - akár a rituálék és dogmák pontos ismeretében is - el tudjuk képzelni. Ha meg lehetne írni a képzelet történetét, erre a kultúrtörténet, a mentalitástörténet talán az egyre gyorsabban fejlődő agykutatás eredményeit felhasználva tehetne kísérletet, talán.
Landon könyve sem pontatlansággal, sem felületességgel nem vádolható. Mindent tud, ami a korról tudható. Mindent ismert, ami az 1791-es évben Mozart életében és Bécs városában történt. A könyvet olvasva olyan érzése lehet az olvasónak, hogy maga is ott van az 1791-es Bécsben. Ami azért mégis csak fantasztikus érzés, valljuk be. A munka kiváló példája az élvezettel olvasható történeti munkának. A kötet kiállítása és a papír azonban megbocsáthatatlanul gagyi; hiányzik a névmutató és az irodalomjegyzék. De mind hiába, ettől sem lett olcsóbb a könyv. Pedig ennyi pénzért ilyesmit már igazán nem engedhetne meg magának egy neves kiadó.

(Fordította Győri László. Corvina Kiadó, 2001. 220 oldal, 2200 Ft)

A tematikus irodalomtörténeti vizsgálódások elbeszélésmódját az teszi leginkább próbára, hogy miként szervezhető a téma köré a vizsgált anyag, illetve az miként beszélhető el.

Maár Judit: A fantasztikus irodalom

című könyve a fantasztikumot a Julio Cortázartól vett mottó szerint mint antropológiai adottságot közelíti meg. Elbeszélése azonban inkább narratológiai kérdésként mutatja be tárgyát. Ez a jól használható összefoglalás, amely a téma kutatása alapján ennek a műfajnak a keletkezéstörténetét, valamint a modernitás korában kialakult téma- és hagyományvilágát vázolja, egy nagy, az emberi érdeklődés számára folyamatos izgalmat jelentő területre nyújt bepillantást. Mint minden, az irodalom által létrehozott modalitás definiálási kísérlete is lezárhatatlan, és a fogalmi meghatározás szándéka újabb viták kiindulópontja. A fantasztikum irodalmi megjelenése épp úgy elvész az emberi elbeszélések forrásvidékén, mint a legtöbb ma élő műfaj. A vele való foglalkozást azonban visszahozza az irodalomtörténeti elbeszélés terébe a műfaji tudatosság, amely mind az olvasást, mind az irodalom rendszerét szervező erő.
A monográfia elbeszélését az szervezi, hogy a fantasztikus irodalom műfaji önállóságot szerez, noha a körülhatárolás lezárhatatlan, ami különféle nehézséget okoz. Ezért az elbeszélés "felszíne" alá kerül a fantasztikus irodalomnak többi műfajhoz fűződő kapcsolata. A tematikus irodalomtörténeti művek felépítése (elméleti keret, történet, tematikus feltárás, applikáció: jelen esetben konkrétan narratív közelítés) leginkább az "alkalmazásban" válik sebezhetővé. A gondolatmenet a különböző korstílusok, illetve a nemzeti hovatartozás morfológiája mentén haladva mutatja be a fantasztikus irodalom történetét. Ez a narratív szerkezet az irodalomtörténet bevett "korstílus"-fogalmát bizonytalanítja el: például amikor a realista fantasztikus irodalomról esik szó. Milyen lehet a realista fantasztikus irodalom? A fantasztikumnak a műfaji rendbe történő beillesztése elvarratlan szálakat hagy.
Talán ennek eredménye, hogy a negyedik, a fantasztikus irodalmat narratológiai problémaként megközelítő, elsietettnek tűnő fejezet végén az igen rövidre sikerült összegzés mintha eldönteni látszana a kérdést, azt sugallván, hogy a fantasztikus irodalom kevésbé a történet, és sokkal inkább az elbeszélés által jön létre.

(Osiris Könyvkiadó, 2001. 189 oldal, 1500 Ft)

Valószínűleg nem lehet eléggé túlbecsülni azoknak a számát, akik ma hazánkban igazán szívből jövően élnek-halnak a feminizmusért. Ezért a Vigyázat, feminizmus! tájékoztató címkét

Séllei Nóra: Tükröm, tükröm...

című és az Írónők önéletrajzai a 20. század elejéről alcímű könyvére bizonyára el lehetett volna helyezni a gyengébb idegzetű, illetve az alacsonyabb toleranciaküszöbű olvasók tájékoztatására. Üdítő példája ez a tanulmánykötet az új módszerek kiegyensúlyozott alkalmazásának. A kötet írásai által képviselt szemlélet és módszer szellemi forrásvidékére az egy kivételével (Kaffka Margit) angol nyelvű szerzők műveihez (Virginia Woolf, Jean Rhys, Gertrude Stein, Mary McCarthy) kapcsolódó interpretációk maguk mutatnak rá. Magától adódna ezután az a következtetés, hogy nehéz helyzetben van a magyar feminista recepció, hisz alig van női irodalmi szöveg, amelyen próbára tehetné saját magát. Hiszen a magyar nyelvű női irodalom leginkább talán Pallasz Athénére emlékeztet, aki úgy pattant ki Zeusz fejéből, ahogy nálunk a női irodalom a férfiak fejéből - persze álnév alatt.
Az igazi női írók önéletrajzai valóban problematikus szövegek, mivel az irodalmi önéletrajz maga is a megmutatás és az elrejtés kettősségét kénytelen egyensúlyban tartani. Noha a kulturális változások következtében napjainkra a teológia is túlhaladta azokat a nem kevésbé jogos, mint izgatott kérdéseket, hogy vajon van-e lelkük a nőknek. Ennek ellenére az irodalmi szövegek lelke mind a mai napig leginkább talán férfimintázatot ölt. Még a hazai művelt közvélemény is eléggé türelmetlen a szexualitás kérdéseit feszegető problémákkal szembesülve, és túl könnyen aszszociál - a még mindig tabu témának számító - a női (illetve férfi) homoszexualitásra. E mögött a félelem mögött, ami a feminizmus körüli zavart bizonytalanságot is jellemzi, a fogalomalkotás és a gondolkodás kimunkáltabb különbségtételeinek hiánya húzódik meg. Annak a belátásnak a hiánya, hogy nem azonosítható a társadalmi és a biológiai nem. Szigorúbban fogalmazva a gondolkodás bizonyos pallérozatlansága és valamiféle morális igénytelenség, amely soha sem tekinti kötelességének, hogy a másik pozíciójából tekintsen rá a saját vélekedésére. Ez pedig az érvelés és vitakultúra súlyos hiányosságaira mutat.
Séllei Nóra öt, egyszerre élvezetes és izgalmas interpretációja az irodalmi szöveg feminista megközelítését felhasználva a finom különbségtételek szövegszerű feltárását hajtja végre. A kortárs irodalomtudomány eszköztárából termékeny módon alkalmazza még a posztszemiotika és a szubjektumelméletek eredményeit. Mert nem csak az igényes, művelt irodalomértő olvasót, de talán még magát a szakmát sem hatotta át kellőképp annak belátása és következményeinek levonása, hogy az író nem azonosítható saját szövegével. Az önéletrajz esetében különösen látványos módon van jelen ennek a naiv és öntudatlan azonosításnak a csábítása. A kötet interpretációi szemléletesen tudatosítják, hogy legalább három "én"-nel kell számolni az önéletrajzi szövegeket olvasva: a szerzőével, a narrátoréval és az elbeszélés által létrejövő elbeszélt "én"-nel. Mert ezek az írások is leginkább arról győzhetik meg az olvasót, hogy kevés rejtélyesebb dolog létezik az emberek világában, mint az identitás, amely alteritás és fikció.

(Kossuth Egyetemi Kiadó, 2001. 322 oldal, 950 Ft)

JÁNOSSY LAJOS:

Mindentudás

Nehéz a regényíró Kunderának. Nehézzé tette a dolgát, mert regényelméleti esszéiben olyan ragyogó szellemességgel és eredetiséggel foglalta össze több ízben elképzeléseit a műfajról és annak történetéről, olyan nagyvonalú mozdulatokkal rakta helyükre úgymond a dolgokat, határozta meg azokat a bizonyos félidőket és jósolta, javasolta eljövendők bekövetkeztét, hogy ehhez mérhető "lábjegyzeteket" csak a legnagyobbak fűztek a regény életrajzához. Ezekkel a teljesítményeivel óhatatlanul olyan mércét szerkesztett, amelyet ha valakin, hát nyilván pont rajta kér számon először az okvetetlenkedő rezonőr.
"(Broch) Művének bevégzetlensége megértetheti velünk, milyen nagy szükség van 1. a gyökeres lecsupaszítás új művészetére (hogy felfogjuk a modern világban élő ember létének bonyolultságát, de anélkül, hogy lemondanánk a felépítés tisztaságáról), 2. a regény-ellenpontozás új művészetére (mely egyetlen muzsikává ötvözheti a filozófiát, az elbeszélést és az álmot), 3. a sajátlagosan regényszerű esszé művészetére (vagyis arra a művészetre, mely nem állítja, hogy megcáfolhatatlan üzenettel szolgál, hanem hipotetikus, játékos vagy ironikus)" - idézi A regény művészetéből a kérdező Kundera zanzásított regénypoétikáját. Természetesen nem a megfogalmazott elméleti szándékok felől olvastam a Nemtudást, viszont a könyv átgondolt szerkezete és a kimunkálásban tetten érhető szerzői szándékok minden kétséget kizáróan a felsorolt kritériumok kielégítését célozzák.
A Nemtudás voltaképpen jó regény. Majdhogynem és szinte. A recenzens pedig ilyenkor kapálódzik csak igazán, amikor ezeket a voltaképpeneket, majdhogynemeket és szintéket kell kibontsa, de legalábbis érzékeltesse. Voltaképp jó, mert mindazon leleménnyel, történetmondó és -formáló igénnyel és szerkezeti rafinériával bír, amelyek miatt Kundera a cseh elbeszélő irodalom egyik fémjele. Majdhogynem jó, mert nem rest nekifeszülni a sokak által még túl közelinek vélt témának, vagyis a már történelmi rangra emelkedett és jelentőségre szert tett közelmúltnak, a keresztségben a rendszerváltás elnevezést nyert időszaknak. Emigráns szemszögből tesz egyszerre kísérletet a haza és a hazátlanság problémáinak megértésére. Szinte jó, mert a közvetlen értelemben vett cselekményt, nevezetesen a szerelmi szálakat sallangmentesen és mégis meglepően sodorja és húzogatja, úgy, ahogyan azt nagy regényekben csinálni kell.
A Franciaországból hazalátogató Irena és a Dániából hazakíváncsiskodó Josef a határátlépés után nyomban szembesül az emigránslét kettősségével, a skizofrén bújócskával, amit tovább játszani nem lehet, menekülni viszont nincs hova. Az itthon maradottak, amíg ők távol voltak, átírták, kiforgatták és végeredményben felfalták múltjukat. Nincs hova hazatérni, a kinti történetekre pedig senki sem kíváncsi. A két figurának végig kell bolyongania - Kundera remek útvonalakat és helyszíneket kínál fel hőseinek - élete egy-két régi helyszínén és találkozni néhány régi szereplővel, hogy végül egymásra találjon itthon, ám mégis a senki földjén, valami rossz szállodai szobában és most, újra a történelemben, 1990-ben, ami azonban már nem az ő jelen idejük. A szeretkezési jelenettel záruló regény egy olyan aktussal fejeződik be, amelynek ideje a regényidőn belül a jelen, valójában azonban a múlt. A motívum Kundera alaptapasztalatát fogalmazza újra, miszerint az "élet (mindig) máshol van". Kétségkívül efféle bravúros megoldások ritmizálják a Nemtudást, amelyben "mindeközben" még arra is "van idő", hogy Irena férjét és Irena anyját is összehozza Kundera, a finn üzletembert és a cseh matrónát, és megmutassa, az idegen hazatalálhat. Odaút van, visszaút soha.
A mű hangszerelését esszéisztikus betétek tagolják: az Odüsszeiától kezdve, amelyből a nosztalgia fogalom preparáltatik ki finom mozdulatokkal, a történelmi futamokon keresztül, melyekben a kommunista história fontosabb részletei kapnak nagyvonalú, de értő magyarázatokat, egészen a kedvencemig, az izlandi költő, Jonas Hallgrimson földi maradványainak mostoha sorsát megörökítő anekdotáig, amelyben kiderül, hogy a Koppenhágában 1845-ben elhantolt izlandi hazafi porait 1946-ban méltó helyre kívánták ugyan helyezni, ám a szegények tömegsírjában nyugvó csontok közül egy dán hentes került a költőre emlékező sírkő alá. (A könyv tehát erős érzésekkel ajánlható a fejét Barguzinban minduntalan felütő expedíciónak.)
Ragyogó regény képe rajzolódik ki, egy regényé, aminek olvasása közben ugyanakkor elkezdett bujkálni bennem a kisördög, hogy aztán szót kérjen, hangot kapjon. Ha Kundera hárompontos "regényelméletét" hívjuk segítségül, akkor az első pont, a "gyökeres lecsupaszítás művészete" az, amin megbicsaklik a könyv. A figurákról ugyanis Kundera szinte mindent, de mindenképpen túl sokat tud. A lélektani motivációik intenzív totalitását (idézzünk régi mestereket) kis területen nagymértékben birtokolja. Miközben a kompozíciós szándék nagyszerűsége abban rejlik, hogy nagyregényt próbál írni anélkül, hogy revizionista igényekkel lépne fel, ennek épp az ellenkezőjét teszi - nagyregényt ír kevés mozdulattal, térképet készít, amiben a lépték egy az ezerhez. Mindennek ellen tart a XIX. századi, nagyrealista hagyományokat érvényesítő gyakorlat. Mivel helyszűkében van, az imént említetteket természetesen nem tudja kibontani, az erős forma nem enged, viszont kezdeményezései, túlbeszélt és túlmagyarázott figurái leginkább egy leendő film irodalmi forgatókönyvére emlékeztető ballaszttal terhelik meg a Nemtudást. A színészválogatáshoz és persze a rendezéshez mindenkiről apróra tudni kell, kicsoda. "De Josef korántsem hiszi, hogy beteg, hanem tisztán lát. A nosztalgia-elégtelenség számára bizonyíték, hogy milyen keveset ér hajdani élete. Helyesbítem tehát a diagnózist: a betegnél az emlékezet mazochista torzulása tapasztalható. Valóban csak olyan helyzetekre emlékszik, amelyek elégtelenségre hangolják. Gyerekkora nem kedves neki." (47. o.) Vagy: "A folyamatos beszélgetés áltatja a párt, dallamos sodrával eltakarja a vágyak megcsappanását. Ha a beszélgetés megszakad, a testi szerelem hiánya mint valami kísértet üti fel a fejét. Irena némaságától Gustaf elbizonytalanodott." (61. o. ) Két példa, amelyeknek akad számtalan párja a könyvben.
Kundera Nemtudása sokkal jobb, mint a számomra elviselhetetlen "Lét"-regénye, majdnem remek, mindenképpen szerkezetkész. Deficitjei talán a ki nem mondott írói megfontolásból adódnak, amely leendő olvasói nemtudását feltételezve, azokon a helyeken is tudatosan vezeti őket, ahol pedig izgalmasabb volna tudatlanul és tanácstalanul ácsorogni.

drMÁRIÁS:

Zoo

Roskó állatkertigazgató titkos albuma

Milyen állatok vagyunk? Mekkora állatok vagyunk? Lélekben nyuszik vagy rókák, külsőben medvék vagy borzok, udvarlásnál oroszlánok, menedzselésnél békák, örömünkben ludak? Nos, Roskó Gábor ezt megmondja.
Pontosabban: megrajzolja. S teszi ezt úgy, hogy észre se vesszük első pillantásra, hogy milyen komoly, bölcs és egyszerű helyzetekben bizonyítja kis példáival az emberi természet reménytelenül önző és banálisan vicces voltát. Az emberi tulajdonságok megoszlanak az állatkülsők szereposztásában, s innen már egy állatkertre írt színdarab jeleneteiként működnek az egyes rajzok, mint drámaian valós és abszurd képek.
Kezdődik mindez mondjuk a borbélynál, ahol először a borbély - aki ezúttal egy roskói majom - ül egyedül saját székében, s újságot olvasva felsóhajt:
"Istenem, mi lesz velünk, ha nem tudják megállítani ezt a járványt?" Ezután megjön az elefánt, beül a székbe, s vastag nyakát a majom kénye-kedvére bocsátja, hogy amaz pengéjével úgy zsarolja, ahogy éppen akarja. Majd bejön a zsiráf, a kecskefejű menedzser, a birkafejű kidobólegény, a tanácstalanul veszélytelen nyuszikák, s mindannyian filozofikus mondatokat sóhajtanak arról, hogy mennyire nem tudnak kitérni szerepeink elől, kilátni-kilépni kis játszmáinkból, mennyire reménytelenül rabjai vagyunk saját kitalált földi küldetéseinknek.
Ekkor az egymás mellett ülő két róka közül az egyik azt mondja a másiknak: "Ha utánagondolsz, a természetben nincs szeretet. Mindent az ösztönök irányítanak." Mire a másik azt válaszolja: "Ez elég elkeserítőnek tűnik így első hallásra." S amikor ezek hallatán azt mondanánk, hogy Roskó szomorú, beúszik a képbe, a végtelenített roskói mesekönyvbe a nagyon finom irónia. Az éppen egy maci feje felett borbélyoskodó (ezúttal) elefánt azt mondja: "Az energia, mint egy finom rezgés, eljut az ujjhegyeimhez, így adom át a világűr üzenetét." A Gyurcsok József-es csavar kirepíti az ablakon a racionalitás szomorúságát, s pereghet tovább az állatfarm drámája.
Irányítója, Roskó Gábor, az állatkert igazgatója, az állati színdarab kreátora egy végtelenített képregény egyes kockáit tartja elénk, közli velünk éppen aktuális filozófikus mondanivalóját finom kételyeivel vagy jogosan cinikus megállapításával. Fent áll a karzat tetején, s irányítja a finoman megrajzolt állatokat, akik intésére előadják szerepeiket. Az állatok a békés körülmények között, a konyhától a borbélyüzleten át a golfpályáig, mindig otthonos helyen, a mindennek tűnő űrben játsszák szerepeiket. Ekkor a valóság kicsúszik mindannyiunk lába alól, s mi sem leszünk már mások, mint a Roskó által kijelölt szerepek szerencsétlen előadói a kényelem puha párnáiba kapaszkodva.
Roskó ezt az egzisztenciális sikolyt sem közli hangosan, sosem kiabál. Kritikája, mint a lét, az idő, az önzés, a bugyutaság, a hajszolt korszerűség kritikái mindig csendesen, humorral átitatva lépnek elő a pad mögül, s a gyermekkor legkedvesebb tanmeséiként mondják meg nekünk, hogy: "Nem lehet, s nem érdemes. De ha már itt vagyunk, hát játsszunk egy kicsit, látszólag békésen."
A 9x9 fejezetre bontott tananyagi egységben minden rajzcsomagot Virág Katalin szövege vezet fel, mely csakis és kizárólag az állatok tulajdonságaival, testiségével és szellemével foglalkozik, s szakavatott tudósként készít fel bennünket a következő csomag történeteire egy-egy rafinált, valós érdekességet mondva el az állatok világából, mely persze abszolúte horrorian emberi is. A utolsó előtti fejezet bevezetőjéből idézzünk most: "A halálos kimenetelű bűntények maradványa gyakran lenyűgöző rovarökológiai megfigyelések terepe", majd ezt a dongólegyek és a húslegyek szerepéről jegyzett ismertetés követi. Végül: "Haskell professzor úgy véli, nem árt, ha a hullák és rovarok iránt egyaránt érdeklődő jelöltek erős gyomorral és gyenge szaglással rendelkeznek." Vagyis, mondjuk Brumi, a detektív megtalálja Sicc tetemét, melyen egy dongó tévézés közben vacsorázik. Ne is folytassuk! Ez a tárgyilagosság, visszafogottság, mely a szövegekből árad, egyben a roskói alkotói nyelv legpontosabb és legtalálóbb kísérője, érzékeltetője és bemutatója. Mert mit mondhat a művészettörténész, az esztéta, a pszichiáter, a gyilkossági szakértő arról, hogy a nyuszinak elege lett mindenből, s földhöz vágta a róka porcelánvázáját?
Feltehetően semmit. Annyit azonban mindenképpen tehet, hogy fellapozza a kötetet, mely egyben az első Bazovsky képzőművészeti album is, s tájékozódik egy új világról, amelynek gyűjteményes kiszerelése a legfrissebb szellemi vitaminként működik a kissé szomorkás, lefáradástól egyáltalán nem mentes, hideget hozó téli időszakban, valamint ugyanilyen kiugró hatékonysággal a vidám napfényes nyári napokon.
Nézzünk bele, s akkor onnan egyenesen vezet bennünket az út a tavaszba, a golfpályára, ahol éppen egy kockás sapkás borz próbál nagyot ütni, s dünnyög közben, hogy milyen felháborító a modern világ, melyben csak úgy tolakodnak a farkasok, majmok, rókák, miegyebek, ezután hazasiet megetetni lustálkodó fiát, a szomorú zsiráfot, s kávézni veszélyes feleségével, a panaszkodó szarkával.

STŐHR LÓRÁNT:

Film

Tehetetlenül

A délszláv háborúkról filmet csinálni majdnem olyan nehéz, mint megoldani magukat a konfliktusokat. Egy elrontott film ugyan nem kerül emberek életébe (szemben egy elhibázott katonai, politikai döntéssel), eltávolíthat azonban a huszadik század végi európai történelemnek attól a traumájától, amire egész életünk során tudatosan vagy tudattalanul úgyis emlékezni fogunk. Az olyan leegyszerűsítő, ügyetlen érzelmi hatáskeltésre építő filmnél, mint mondjuk a Szívlövés, azonban mégis sokkalta károsabb, sőt veszélyesebb a szerb nacionalista nézőpontot az európai művészfilm-fogyasztó közönség számára élvezetes formába csomagoló Underground, Emir Kusturica velencei nagydíjas alkotása. A képletszerűség ugyanakkor nemcsak az Undergroundra, hanem a balkáni helyzetet legtisztességesebben és legérvényesebb formában megragadó filmekre is jellemző, amelyek azonban elfogulatlan és emberileg hiteles modellbe foglalják szerbek, horvátok, bosnyákok, macedónok, albánok egymást kiirtó, értelmetlen gyűlöletét. Goran Paskaljevic Lőporos hordója, Milko Mancsevszki Eső előttje a különböző nemzetiségek egymás iránti előítéletei, az évtizedeken át lefojtott, aztán mesterségesen gerjesztett nacionalizmus, a növekvő társadalmi különbségek és a terjedő szegénység nyomán felszabaduló ösztönvilágot és elszabaduló indulatokat képletszerű emberi szituációkon keresztül mutatja meg. A spirális modell azért felelhet meg jól a filmes ábrázolásnak, mert a konfliktusok mélyén rejlő gyűlölködések és bosszúk maguk is örvényszerű mozgást mutatnak.
A Cannes-ban a legjobb forgatókönyv díját elnyert, Golden Globe-díjas, Oscarra jelölt Senkiföldje író-rendezője, Danis Tanovic szintén modellt, a bosnyák-szerb háború modelljét nyújtja egyetlen nap alatt lejátszódó történetében. A lövészárkok között húzódó senkiföldjén az éjszakai ködben eltéved egy bosnyák mentőcsapat, amelynek tagjait hajnalban a szerbek golyózápora fogadja. Egyedül Ciki menekül meg, aki aztán egy elhagyott lövészárokban húzza meg magát az újabb éjszakára várva. Hamarosan társa akad a szerb Nino személyében, akit a lemészárolt csapat esetleges túlélői után kutatni küldött ki parancsnoka. Egy bosnyák és egy szerb férfi a senkiföldjén állandóan változó erőviszonyok közepette - remek drámai alapanyag, amit sok humorral bont ki az író-rendező. A zárt helyzet akkor kezd átfogó modellé válni, amikor a két férfi segítséget kér a külvilágtól. A problémamegoldásra mind a szerb, mind a bosnyák csapatoknak egyszerű eszközeik vannak: jól odapörkölnek az egyenruháitól megfosztott, ezért mindkét fél számára azonosíthatatlan, fehér zászlót lengető Ninónak. Miután a szembenálló felek ezt a helyzetet sem tudták megoldani, elindul egy végtelenül lassú folyamat az ENSZ-haderőn belül, amit a felelősség folyamatos elhárítása, a nemzetek közti rivalizálás, a háborúzó népek megvetése és a sorsuk iránti érzett tökéletes közöny hamar megakasztana, ha Marchand őrmester személyében nem akadna mégis egyetlen tisztességes és cselekvőképes ember a békefenntartók között, valamint nem asszisztálnának az élő bejátszás lehetőségével kecsegtető akcióhoz a nemzetközi televíziótársaságok vérszagot szimatoló hiénái. Tanovic kíméletlen következetességgel tárja fel azoknak a lépéseknek a mozgatórugóit, amelyek a szolidaritás látványos demonstrálása mögött az értelmetlen öldöklés részint tehetetlen, részint közömbös szemléléséhez vezetnek. De a polgárháború frontjait kamerával megjárt szerző nem akarja a nyugati világra kenni a felelősséget a konfliktusért, mint ahogy abban a kérdésben sem foglal állást, hogy a szerbek vagy a bosnyákok tehetnek a háború kirobbanásáért. Tanovic pártatlanul, de az egyes ember felelősségét nem elhallgatva, a pusztító indulatok már működésben levő mókuskerekét mutatja meg, amelyet a kényelmes kívülállást tanúsító katonáival és szenzációhajhász médiájával jelen levő Nyugat nemhogy megállítani nem tud, de még lendít is rajta egyet.
A Senkiföldje mélyen emberi, ezért egyszerre humoros és megrázó történetét Tanovic a háttérbe húzódva ülteti át a vászonra. Színészi brillírozások helyett hiteles arcok és gesztusok, látványos technikai megoldások helyett az ember és a táj kapcsolatát pontosan megmutató szélesvásznú képek állnak. Tanovic rendezésében végig emberi közelségben maradunk a főhősökkel, akik nem jók és nem gonoszok, csak félelmeiknek és indulataiknak kiszolgáltatott, izzadó, véres, borostás, szomjas férfiak, akik a sors kegyetlen játékainak köszönhetően a dombos-ligetes balkáni tájban húzódó lövészárok foglyaivá váltak. Ember és természet szoros viszonya a történet érzelmi ívét is meghatározza: a nyári nap meséje a ködös éjszakai szorongásból indulva a napfelkelte sokkján, a reggel viszonylagos nyugalmán és a nappal növekvő forróságával párhuzamosan sűrűsödő indulatokon át a szürkület reménytelenségébe ível. Itt, a katartikus erejű befejezés képpé fordításában lesz egyedül közhelyes a film. A kamera a magasba emelkedik, a tehetetlenség és magára hagyottság szimbólumává keretezve a lövészárokban fekvő sebesült katonát. Feleslegesen, hiszen az egész történet az elaknásított konfliktusok feloldhatatlanságáról szólt. Helyesebb volna inkább a halálraítélttel maradni. Ahogy eddig Cikivel, Ninóval voltunk, hogy sorsukon keresztül az ismeretlenül elpusztultak sorsát élhessük át. És Marchand őrmesterrel, hogy ne feledhessük el a tehetetlenség keserű ízét.

(Danis Tanovic: Senkiföldje)

LÉVAI JÚLIA:

Zene

És ez "csak" a zene...

Ha valaki meg akarja érteni, hogy Magyarország hogy tud egyszerre tartozni is meg nem is tartozni Európához, az kaphatott ehhez némi információdózist a Nemzeti Filharmonikus Zenekar Beethoven-estjén, a Budapesti Kongresszusi Központban, március harmadikán. (A koncertet a Bartók rádió élőben közvetítette.)
Ezen a hangversenyen ugyanis pontosan úgy történt meg a botrány - merthogy botrány történt -, ahogyan ma Magyarországon minden botránynak meg kell történnie. A folyamat lezajlásának nálunk két, alapvető kritériuma ismeretes. Az egyik az, hogy a botránynak semmiképpen sem szabad nyíltan, botrányként manifesztálódnia; a botrány botránymivoltát tilos megnevezni, mert ettől az esetek többségében tényleg elveszne még az is, ami egyébként a helyzetben jó volt, vagy értéket jelenthetett. A másik kritérium az, hogy a botrány előidézője egyébként, normális körülmények között akár a legzseniálisabb megoldások létrehozója lehetne (vagy volt is a múltban, és lesz a mifelénk folyamatosan újrakezdődő jövőben), ha rosszul kézben tartott nárcizmusa nem sodorná örökös szereptévesztésekbe, és ezért működése nem jelentene diszfunkcionális működést.
Nehéz leírni, és fájó szívvel is teszem, de a botrány egyik előidézője az egyébként - zongoraművészként, közéleti személyként és emberként egyaránt - tiszteletre és szeretetre méltó Kocsis Zoltán volt, aki karmesterként akart partnere lenni a világ egyik legnagyobb hegedűművészének, Pinhasz Zukermannak. A Kocsis vezette zenekar és Zukerman elvileg közösen adták elő Beethoven Hegedűversenyét, gyakorlatilag azonban ezt a művet ki-ki a saját magányába zárva prezentálta, úgy is mondhatnánk, hogy két, egymással szinte alig összeegyeztetett Beethoven-hegedűverseny szólt. És ez - botrány.
A Zukermané zseniálisnak mondható. Ennek egyik alapja mindenképpen az, hogy Zukerman hegedűhangja elképesztően homogén: nincs az a fekvés, amelyben ő ne ugyanolyan simulékonyan és folyamatosan telt, zengő hangot képezne a hangszerén, mint bármely más fekvésben. Zukerman úgy használja a hegedűhangot, mintha az valamiféle végtelenített fonál volna, amelylyel semmi egyebet nem kell tenni, mint hogy az ember az éppen aktuális feszültségeknek megfelelő módon átvezeti a mélységektől a magasságokig, és vissza. Alig sorolható fel mellette még néhány név - mondjuk Hubermané, Menuhiné és Perlmané -, akinek hegedűjén ugyanígy egyszerre átfújtak és telten zengőek a legnagyobb magasságok is. Ehhez valóban nagyon nehéz bármely zenekarnak igazodnia (szólistának könnyebb), mert ez az, aminek eszményét az ember körülbelül ötéves korától kezdi el érlelni magában, és Zukerman ezek szerint már csaknem fél évszázada érleli. Ettől függetlenül komoly zenekarokkal azért meg szokott történni, hogy egy emberként átadják magukat a meghatározó hangzás erejének, és önkéntelenül belesimulnak a közegbe - végtére is ez egy rezgés, amelyre rá lehet hangolódni. Ez itt most jó, ha az egyes tételek végén létrejött.
Zukerman előadói zsenialitásának másik alapja az volt, hogy ő a versenymű minden egyes dallama mögött mindig pontosan felismerte azt a beethoveni attitűdöt, amely több, mint a dallamformálás attitűdje. Zukerman keze alatt a teljes Beethoven volt jelen - a fiatalabb, aki még az elegáns Haydnhoz kötődött, ugyanúgy ott volt, mint a kicsit későbbi, aki magát a képzeletet, a fantáziát tette a zene tárgyává, vagy a felvilágosult, aki az emberi akarat jelentőségét emelte ki, és az abszolút érett, akinek számára a megismerés a legfontosabb kategória, s aki ennek jegyében a ránézésről és a dolgok megértéséről beszél.
Ugyanazon a helyen, ahol Milstein például az első tétel első szólistabelépésénél finoman kipörgeti a szárnyaló dallam végén álló, legmagasabb hangokat, Zukerman célnak teszi meg ugyanezeket. Ez két, teljesen egyenrangú értelmezés: az egyik azt emeli ki, hogy a dallam megadó bókolás a szépség áradása előtt, egy finoman felszálló gesztus, a másik pedig azt, hogy ugyanez a gesztus diadalittassá válhat a szépség felismerésétől. A botrány ott kezdődik, amikor egy zenekar egyik felismeréshez sem igazodik. Ez történt most. S hogy ez fog történni, azt már az első hangoknál sejteni lehetett. Annak ellenére, hogy a tempót és a hangerőt Kocsis kétségtelenül jól megragadta, az ő keze alatt az erőteljesség - bocsánat - belebarmolásokká, a felfelé futó dallam dilettáns belesietéssé vált (ennek legrémisztőbb példái többnyire a fúvósok futamaiban jelentek meg, amelyeknek pedig itt sajnálatos módon kiemelt a jelentőségük). A legnagyobb csődöt természetesen a lassú tétel hozta (mentség: ez mindig a legnehezebb), amelyben föl kellett volna ismerni annak igényét, hogy itt a versengésnek még a halvány árnyéka is eltüntetendő. Már Bach versenyműveinek lassú tételei is úgy épülnek föl, hogy azokban a két "fél" - a zenekar és a szólista - beszéde nem egymással polemizáló beszéd, hanem a közös tárgyról szóló, egymással összeolvadó beszéd. Miáltal a szólamok egymás tárgyaivá válnak, s a téma maga a létezés lesz. Beethoven ugyancsak megilletődött és természetközeli, költői hangzással indítana - a zenekar jobb sorsra érdemes tagjai azonban ehhez nem kaptak szakszerű avizókat a karmestertől, így az összevissza belépések révén a természetközeliséget és a bibeszálak finom megérintését birkák és kecskék hasra esése helyettesítette. Csak csodálni lehet, ahogy Zukerman mindentől függetlenül (és végtelen udvariassággal) továbbra is ment a maga útján, s ahol kellett, ott szólójával "kikelt a tengerből" - miközben alatta valami impresszionisztikusan összefolyó nádas derengett csupán -; és egyedül épített kupolát ott, ahol annak anyagát a zenekar halálosan érzékenyen odatett, ellenirányú pizzicatóival kellett volna kerek egységként fölemelniük a levegőbe. Ehelyett a földön néhány pöcökkel biztosították a létrát. Az összetalálkozás végül némileg összejött az utolsó tételben, de csak azért, mert ezt a szólista kezdi (attacca), és nincs apelláta: Zukerman a dacos és szigorú (a szokásosnál kissé sötétebb tekintetű) Beethovent "hozta", azt, aki hangsúlyozottan maga formálja az anyagot. Ezt a többiek rögtön megértették: ami diktátumként is értelmezhető (holott csupán határozottság), ahhoz szinte azonnal tudtak alkalmazkodni. S a koncertet mindenki hihetetlenül nagy sikernek minősítette.

(A NFZ és Pinhasz Zukermann Beethoven-estje a BKK-ban, március 3. Vezényelt Kocsis Zoltán.)

RADNÓTI SÁNDOR:

Tárlat

Protézisképek

A festőművészet egysége talán témáinak és műfajainak csodálatos megszaporodásával ment veszendőbe. Kétszáz évvel ezelőtt a művészetről gondolkodók a festészet egész múltját be tudták illeszteni néhány rubrikába: a kép vagy csendélet volt, vagy tájkép, életkép, portré, morális és történeti allegória, szimbolikus szentkép, avagy történeti festmény. A festő anyagát a Bibliából, a mitológiából, a történelemből vagy a természetből, illetve saját korából merítette, s mindegyikhez a hagyomány láncolata vezetett. Nem kellett művét egyik témának vagy műfajnak a jogosultságával sem terhelnie, mert éppen a jogosultság volt az, amit a hagyomány szentesített.
Mint mindannyian tudjuk, mindezt elfújta a szél. Ma minden festőnek ki kell találnia témáját és műfaját, létre kell hoznia saját különbejáratú hagyományát: a képzőművészet egyszemélyes világtörténetét.
Erről a problémáról szólnak Kelemen Károly munkái. A témát mások munkái adják: antik szobrok, XX. század eleji táncosok és mozdulatművészek lefényképezett taglejtései, a század második feléből származó kollázsok, performance-jelenetek, riportfényképek. A műfajt a művész szellemesen és mélyértelműen protézisképeknek vagy képprotéziseknek nevezi. Az egyszer már létrejött műalkotást (annak fénykép-dokumentációját) Kelemen visszaminősíti anyaggá, témává - felülírja, új szituációba helyezi, alakot helyez eléjük, és kapcsolatot teremt közöttük, tárgyakat ad a kezekbe, körbedíszíti őket.
Nem arról van szó, hogy roncsolná és mintegy visszavonná, ironikus vagy tragikus módon megsemmisítené a régi és modern műalkotásokat. A duchampi ösztönzésekből ő más következtetéseket vont le. A műalkotás fogalmában háttérbe vonja a művet, előtérbe helyezi az alkotást. A befejezett, a kész művel szemben készülésének folyamatát hangsúlyozza. Zárt kozmoszával szemben nyitott elhelyezkedését egy befogadó, egy másik művész világában. A téma, a művészet nem semmisül meg, hanem megkettőződik. A beavatkozások mögött fölismerhető marad a múlt, csak nem megismételhető. A fenséges antik torzókról Winckelmanntól Rilkéig azt tanították nekünk, hogy képzeletünk kiegészíti és egésszé változtatja a töredéket. "Nem ismerhettük hallatlan fejét, / melyben szeme almái értek. Ám a / csonka test mégis izzik, mint a lámpa, / melyben mintegy visszacsavarva ég / nézése." Kelemen festészetének egyik emblémáját csavarja vissza a patetikus redőzetű tógára - ott most egy tűzpiros mackófej virít.

(Kelemen Károly retrospektív sorozatának III. kiállítása. Mű-Terem Galéria, 1055 Budapest, Falk Miksa u. 30., március 1-20.)

HALÁSZ PÉTER:

Zene

Gótikus, tavaszi passió

Szokatlanul gyorsan, szinte súlytalanul könnyed előadásban vezényelte Philippe Herreweghe Bach Máté-passióját. A historikus régizene-játék gyakorlata van már annyira ismert a hazai közönség előtt is, hogy ez önmagában aligha keltett meglepetést. Hogy az együttes viszonylag kicsi - a két kórus mindegyike ha húsz főből áll -, hogy az alt szólamban egy-egy szakállas úr is zengeti kontratenorját, hogy a zenekar tagjai XVIII. századi hangszerek kópiáin játszanak, s hogy közöttük olyan egzotikus csudabogarak is feltűnnek, mint az elragadóan hápogó oboa da cacciák, ezek is olyan külső jegyek, amelyek manapság nemcsak néhány sztáregyüttest jellemeznek, hanem - a lehetőségek függvényében - minden holland vagy német kisvárosi passió-előadást is. S ez azt jelenti: búcsút kell mondani az áhítatosan vontatott tempóknak, a szenvedelmes átéléssel megvibrált hangoknak, és persze a barokk zene mindig érzéki kiindulású érzelmességétől elrugaszkodó szentimentális vagy éppen mechanikus torzításoknak. Ha tehát túltesszük magunkat ezeken a mára evidenciának számító alapvető vonásokon, akkor kezdhetünk el azon töprengeni, hogy vajon milyen is Herreweghe felfogása a Máté-passióról.
Az első jelzést rögtön a szökellő, táncos léptű nyitókórus megadta: mintha a tavasz fuvallata suhant volna át a Zeneakadémián. A folyondár-dallam - amit majd Bartók az elbeszélő tónus archetípusaként idéz a Cantata profana kezdetén - ezúttal mintha körtáncra hívott volna, a kettős kórus másik felének közbeszúrt kérdései pedig nem a drámát előlegezték, hanem akár egy tűzijáték fénypontjai lobbantak fel. Ez a derűs hangvétel azt sejtette: nem a szenvedéstörténet hallgatói, hanem egy tavaszünnep részesei vagyunk. Nem drámai eseménysorra, hanem pazar gazdagsággal színezett képekre irányította rá figyelmünket Herreweghe.
Egy idő után tűnt csak fel, hogy nincs az előadásnak érzékelhető súlypontja, hogy sokkal inkább a vállalt mozaikszerűség, mintsem valamiféle kívülről érvényesített rend irányítja a vaskalapos kategorizálás szerint elbeszélő, drámai és lírai tételek kapcsolódását. Átélhetővé vált, hogy narráció, reprezentáció és a reflexió nem egymásra vonatkoztatandó rétegek, hanem egy és ugyanaz. Azáltal, hogy nem az elsődlegesnek beállított evangéliumi történet eredőjeként szólaltak meg az áriák és korálok, felsejlett egyfelől a szerkezet kifürkészhetetlen bachi egyensúlya, másfelől pedig egy olyan középpont, ami természetszerűleg csak valahol messze a mű határain kívül lehetne fellelhető. Egyszerre anyagszerű és anyagtalan, fény-árnyék villódzásokból építkező konstrukció bontakozott ki előttünk, amely úgy tör a magasba, akár egy gótikus katedrális. Akár azt is megkockáztatom: szellemiségében inkább katolikus, mint protestáns volt ez az interpretáció.
Hogy Herreweghe kóruskarnagyként kezdte, ez érezhető vezető szerepének felfogásán, amennyiben egyszerű és világos kézmozdulatai, minden szótagot előre a kórus szájába adó ajakmozgásai elsődlegesen az énekes együttesnek szólnak. A szólószámokban viszont inkább törekedett a hangszeres kíséretnek karaktert adni, mintsem a szólista előadását irányítani. Mindenben elsődleges számára a melodika, mégpedig abban az értelemben, hogy az értelmesen végigénekelhető dallamot tekinti alapegységnek, és a zene alaplüktetését is mindig ebből az egységből származtatja. Leghűségesebb értői persze a Collegium Vocale énekesei, akik nemcsak kifogástalan, helyenként virtuóz technikájukkal, de kristálytiszta szövegejtésükkel és átlelkesített részvételükkel meghatározó szereplőivé váltak az előadásnak. A zenekar tagjai éppannyira bizonyították szólista szintű egyéni kapacitásukat, mint az árnyalt és karakteres összjátékra való képességüket.
Az evangélista szerepében Jan Kobow megmaradt a tárgyilagos elbeszélő szükséges, ám mindig háttérben maradó szerepében. Jézus szavait az együttes leghírnevesebb tagja, Peter Kooij tolmácsolta; karcsú és tömör basszusa nemcsak a vonósaura miatt keltette távoli, de jelentőségteljes üzenet hatását. Az áriák négy előadójának egyike sem volt kimagasló, ám éppen ezáltal illeszkedhettek bele egy olyan koncepcióba, amely nem is akarta őket valódi szólista szerepbe emelni.

(Bach: Máté-passió - Jan Kobow, Peter Kooij, Joanne Lunn, Ingeborg Danz, Andreas Karasiak, Sebastian Noack, a Collegium Vocale Gent ének- és zenekara, Freiburgi Barokk Zenekar, vez.: Philippe Herreweghe, Zeneakadémia, február 26.)

SZEIFERT JUDIT:

Tárlat

Horror vacui

Régebben azt hittem, Borgó vidám képeket fest. Élénk, tüzes színek, játékos figurák, ironikus részletek. Jó kedélyű, barátságos személyisége (a külső szemlélő számára) alá is támasztja mindezt, hiszen ilyen ember nem is festhet mást, csak vidám képeket.
De jobban megvizsgálva műveit, elmélyedve a kompozíciókban, az apró részleteket koncentráltabban megfigyelve, rá kellett jönnöm, hogy az életteli, tüzes, vidám színek drámai mondanivalót, a dekoratív megjelenítés mély tartalmakat hordoz, hív életre.
Ez a dualitás, a sokszor ellentmondásos elemek, momentumok alkotják az egységet Borgó festményein. Ilyen a (látszólagos) szimmetria is képein. Ahogy az emberi test sem két azonos félből áll (a jobb és a bal oldal ugyanis sosem egybevágó, de mégis egymás tükörképének tűnik), úgy ezt az antropomorf felépítést követve Borgó képei is egy szimmetriatengely által egy jobb és egy bal oldalra bonthatóak, de apró részleteikben különbségek fedezhetők fel a két fél között.
A másik ellentmondásosnak tűnő jelenség, hogy az organikus, burjánzó alakzatok, formák szigorúan kiszámított, mértani pontosságú kompozícióvá állnak össze, amelyek felfejthető jelképrendszer elemei is egyben. Az egyes képek felépítése is egy rendszer része, hiszen Borgó bizonyos emberi tulajdonságokat, magatartásformákat, habitusokat jellemez egy-egy színnel és formával. Kutatja az egyes jellemeknek, emberi sorsoknak legmegfelelőbb színeket, formákat, s ezeket, a középkori címerekhez hasonlóan, heraldikus kompozíciókba rendezi. Ha valaki rájön a szimbólumok nyitjára, az ugyanolyan egyértelműen megértheti a jeleket, mint annak idején a középkori lovagok is olvasni tudtak egymás pajzsáról. Ehhez hasonló egyezményes jelek napjaink piktogramjai is.
Csakhogy Borgó képein egy magánmitológia bontakozik ki ezekből a jelekből, elemekből - egyfajta autentikus keletkezés- vagy eredetmítosz teremtődött általuk. A rendszer épül, lépésről lépésre, képről képre - hiszen van egy bizonyos rendszer, aminek Borgó a szolgálatába állt mint festő. S egy idő után, már maga a festő is úgy érzi, hogy nem is ő hozza létre a rendszert, hanem az hozza létre, formálja őt.
Az alkotó már nem a festő, ő csupán egy közvetítő - olyan eszköz, akár a festék, vagy az ecset.
A garabonciások mesélőkedve a sámánok őserejével társul ezeken a képeken, s így ősi rituálék világába csöppenünk általuk. A nyüzsgő részletmotívumok, figurálisnak tűnő alakzatok absztrakt képi rendszerré, letisztult renddé állnak össze. A számmisztika is segít a rendszer felépítésében, a hármas és a hetes szám folyamatos jelenléte, az egyes művekben és a sorozatokban egyaránt.
Huszonegy kép került most is kiállításra. A három és a hét szorzata. Népmesei számok - mondhatnánk, ugyanakkor egyéb, például misztikus szimbolikát is hordoznak. Hét napból áll egy hét, az ókorban hét szabad művészetet különítettek el, a világ hét csodájáról szólnak az antik forrásművek, hét feje van a mesebeli sárkánynak, sőt még a gonoszok is heten vannak. A magyar őstörténetben a honfoglaló vezérek száma is hét. A népmesében három fiú indul szerencsét próbálni, három lánya/vagy fia van a királynak, van háromfejű sárkány is, de a keresztény kultúrkörben a Szentháromság, illetve három királyok (Gáspár, Menyhért, Boldizsár) alapvető asszociációként idéződnek fel a hármas szám kapcsán. Matematikai szemmel nézve a három és a hét prímszámok, azaz csak eggyel és önmagukkal oszthatók. Ilyen szempontból egy rendszer alapszámai közé tartoznak.
Így kapcsolódnak össze Borgó képei (akaratlanul is) a matematikával.
Amilyen sokrétű jelképiséget hordoz ez a két szám, ugyanolyan sok új tartalommal telítődik Borgó képei által. A most kiállított sorozat főszereplője Maya, aki a géniuszszülő nő prototípusa. Közülük Jézus vagy Buddha anyja mellett, többek között századunk nagy táncosnője, Isadora Duncan szolgál előképül Borgó számára. A festményeken attribútumszerűen tűnnek fel visszatérő jelképek: emberi csigolyák (általában hét vagy három), felhők egy kis csoportja (számuk mindig pontosan hét), angyali kürtök, trombiták, dombok, halmok, illetve a szalkszentmártoni paraszt díszkút. Ezek a motívumok kavarogva töltik ki a teljes képfelületet, egyetlen négyzetmillimétert sem hagyva üresen. Belőlük liturgikus rendben oltárképek, ikonok épülnek.
A szimbólumrendszer elemeit kell csak megértenünk, s ezáltal felfejthetjük a festményeket hálóként beszövő képi gondolatok fonalrendszerét. Ugyanakkor Borgó képei tükrök is egyben, amelybe nézve magunkra, azaz tükörképünkre is ismerhetünk, s amelybe nézve még maga a festő is sok újat megtudhat önmagáról vagy akár a világról.
De egy biztos; olyan tükrök, amelyekbe mindenképpen érdemes belenéznünk.

(Borgó Maya című tárlata a Szinyei Szalonban március 13-ig látható.)

LUGOSI LUGO LÁSZLÓ:

Fotográfia

Helyesírás, Fogalmazás, Külalak

Mit látunk az albumban? 129 fényképet Budapestről. A cím - 1 másodperc - részben félrevezető, és elsőre érthetetlen, de ha belemélyedünk a szövegekbe, kiderül, miről van szó. A kötetben szereplő összes fénykép expozíciós ideje ez az egy másodperc, összeadva valamennyit.
Külvárosokban, pályaudvarokon járunk, villamosokon utazunk, nagyon sok idős embert és hajléktalant látunk a fényképeken, városi állatok, kétes színezetű politikai felvonulások jelennek meg. A modern Budapesten nézelődünk Sziget-fesztivállal, biztonsági őrökkel, Operabállal. Elkapott pillanatok az utcáról. Ilyen helyzetekben nyilván sokszor segít a véletlen is. Az egyik képen a nagymama véletlenül belehajol a gép lencséje elé, de éppen csak a kép bal felső sarkában jelenik meg a feje.
Nem az előnyös, hanem valós oldaláról mutatja be az album a várost. Nagyon mállanak a falak, nagyon sok a beton, az Operában nagyon csillognak az ékszerek, és alpárian közönséges ez a Budapest. De akadnak szép és harmonikus felvételek is, a Rózsák terén a jó fényben és sziluettben ülő nő kalapja meg egyenesen a nosztalgiába visz. Sok olyan helyszínen járunk, ahová, ha nem fotósként vagy a képeken látható jelenetek szereplőiként megyünk, soha nem jutnánk el. Máskülönben ez a kalandozás teszi többek közt oly izgalmassá a fotózás mesterségét. Mikor mennénk fel magunktól csak úgy a Péterffy Sándor utcai kórház tetőteraszára? Több kép is készült itt, a furcsa oszlopok között egymás haját vágják a betegek. Gulyás Miklós emellett képes nagyon sokszor lefényképezett és látszólag közhelyes helyszíneken is érdekes felvételeket készíteni, például a Széchenyi fürdőben.
Ha jól figyelem meg a fényképeket, döntő többségük nagylátószögű lencsével készült. Ez egyrészt a fotókon megjelenő és nagyon feszesen komponált tereket eredményez, ami jó hatásvadász eszköz. Másrészt közel kell vele menni a témához, az emberekhez, és minden kezdő meg gyakorló fotós tudja, hogy ezt milyen nehéz megtenni anélkül, hogy ne azt éreznénk, beleavatkozunk az emberek életébe azzal, hogy lefényképezzük őket. Gulyás képei eléggé beleavatkoznak a pillanatba. Kompozícióban és a pillanat megragadásában nagyon jók ezek a felvételek. Pontosan helyükön vannak az árnyékok, a felhők, a tárgyak és a járművek.
Kissé a Magnum ügynökség fotósainak megközelítését hordozza ez a fotóanyag a termékeny pillanat elkapottságában. Ugyanakkor benne rejtőzik egy kicsit a bemutatott emberek hátborzongatóságában és groteszkségében Diana Arbus is. Mindez a mai Budapesten.
Több kifogásom van az album külsejével kapcsolatban. Túl nagy a mérete, kisebbel is megelégedhetett volna a kiadó. Ehhez a mérethez képest ellenben túl vékony a papírja, főleg a borító meg az előzék, és hullámzik, miközben eljutunk a lényeghez: a képekig. A könyv dizájnja és tipográfiája nem illeszkedik a fényképekhez, nem teremt rendet azzal a sok kis vékony meg vastag vonalkával, amelyet igyekszik következetesen végigvezetni az albumon. Nem eléggé következetes az üresen hagyott oldalak szerepe sem, pedig sok levegőt és játékosságot lehetett volna belevinni a tervbe. Modoros a paginázás is, és nem látok rendet az oldalpárok kitalálásában sem, bár ebből a nagyon mozgalmas anyagból talán nem is lehetett volna jobban összeállítani. Sajnos nem tetszenek a könyvben a bevezető szövegek sem. Inkább líraiak meg filozofálgatók, de nem eléggé informatívak, nem eléggé magyarázók és nem eléggé elmélyültek.
Minden apró hibája ellenére ez egy komoly album, amire most jövök rá, miközben ezt írom. Folyton belelapozok, és mindig újabb meglepetéseket kínál, valamit, amit eddig nem vettem észre a képeken.

(Gulyás Miklós: 1 másodperc. Új Mandátum Könyvkiadó-Magyar Iparművészeti Egyetem)

SZÉKY JÁNOS:

Méd levelek

"Du passé faisons table rase"*

A jelenlegi kormányoldal mégiscsak sok mindent eltörölt a retorika, ezen belül a bizonyítás, még pontosabban a cáfolás kétezerötszáz éves eszköztárából. A vitahelyzetben alkalmazott érvelés forrásait (loci) lényegében kettőre korlátozták: a családra vagy nemzetségre (genus), valamint a korábbi tettekre és mondásokra. Hétköznapibban fogalmazva: ha az ellenfél maga, valamely felmenője vagy egykori párttársa bűnt követett el (ténylegesen vagy az FMPP szerint), akkor lényegtelen, hogy egy adott dologban igaza van-e vagy nincs, a lényeg az, hogy fogja be a száját. Innen matt, helyesebben örökös sakk (őrjítően nyűgös döntetlen) következik két lépésben, mert senki sem bírja, ha feltételeket diktálnak neki a szája kinyitására, ezért még akkor sem határolja el magát a bűntől, ha saját maga szerint is oka volna rá. (Márpedig ez az esetek túlnyomó részében nincs így. Viszont az a néhány feltűnő eset, amikor így van vagy így lehetne, éppen elég.) Az argumentum ezek után a végtelenségig ismételhető. Hasonlóan kellemetlen, de logikus folyomány, hogy az érvelésmód alkalmazója úgy véli: mindegy, mit mond, szükségképpen igaza van.
Ezt az argumentumot ismétli meg roppant (hárommilliárdos) nyomatékkal a vita egy kritikus pontján a Terror Háza. A hasonló erejű válaszadás reménytelen. Lehet hivatkozni arányokra, ízlésre, kampányra, szélsőségek jelenlétére, de mindez gyengébb érv egyetlen ember megélt szenvedésénél vagy egyetlen családtag halálánál. A média nem jobboldali része éppen ezért zsibbadtan reagált, és senkinek nem tűnt föl, hogy Orbán Viktor a megnyitón két - elválaszthatatlanul összefonódó - beszédet mondott. Az egyikben követhető gondolatokat fejtett ki arról, hogy a szabadságnak nehéz küzdelem, súlyos szenvedés volt az ára, s "[v]isszavágás, törlesztés, bosszú helyett múzeum" épült. Hogy történelemképe mennyiben felel meg a valóságnak, arról itt és most részint kegyeletből, részint a műfaj jellege miatt nem illendő vitatkozni. A másik beszéddel pedig képtelenség vitatkozni, mert nem volt határozott értelme. Képzavarok olyan sorozata hangzott el, amilyenre a nyilvános politikai szónoklás újabb történetében aligha volt példa. Ha a következő három metaforafutam elemzését és értelmezési kísérletét frivolnak találja az olvasó, az nem az elemző bűne.

Első futam

"A történelem belőlünk születik. Az általunk épített falakra írja, rajzolja, azokba vési mindazt, ami belőlünk utódainkra maradt. Így épül valamennyi ház története. Apróságokból áll össze, melyek fel sem karcolják a nagynak, igazinak mondott történelem felszínét. De vannak házak, amelyeknek igazi, nagy, életünkbe szántó történelme van. Ez néha súlyos, nehezen lélegző, fojtogató."
Elképzelendő: valami módon életet adunk a történelemnek, egyszersmind falakat építünk. Gyermekünk, a történelem összefirkálja a falakat. Ezekből a falrajzokból újabb építmények keletkeznek: a házak történetei. A rajzokból épülő háztörténetek nem karcolják fel rajzos kedvű gyermekünk felszínét. Más házak történelme nem karcol, hanem szánt. Ezek a súlyos történelmek nemcsak az eke szarvát fogják, hanem ugyanakkor fojtogatnak is, miközben ők maguk nehezen lélegzenek.
Lehetséges értelem: az egyik házban apró-cseprő dolgok történnek (ez is történelem, de nem fontos), a másikban viszont történelmi fontosságú, nyomasztó dolgok.

Második futam

"A hosszú, beteg, nagyképű és keserves huszadik századra az utolsó pillanatban csaptuk rá a múzeum kapuját. Az utolsó pillanatban, mert azzal fenyegetett, hogy folytatódni fog. A kapu csattanása még el sem halt, de az elmerülő huszadik századból, a múltból máris sebeket feltépő hangok hasítanak bele a remény évszázadának, a huszonegyediknek emberi méltóságról és felemelkedésről komponált zenéjébe. De nincs okunk aggodalomra. Ez a ház a bizonyság rá, hogy a hangok csak a falak résein átszivárgó foszlányai a múltnak."
Elképzelendő: a hosszú és nagyképű beteg fekszik a múzeumban, és fenyegetőzik. Rácsapják a kaput, hogy ne folytatódjon, ezért elmerül (vélhetően valamilyen folyékony közegben). A kapun kívül zenélnek. A merülő betegből a fal résein hangfoszlányok szivárognak át, amelyek hasítanak és feltépik a zene sebeit.
Lehetséges értelem: a Fidesz megnyerte a legutóbbi választásokat, de az ellenzék még mindig ki meri nyitni a száját.

Harmadik futam

"A félelmet, a gyűlöletet most rács mögé zárjuk, mert úgy akarjuk. Rács mögé zárjuk, de nem felejtjük. A ház fala, mely eddig az utca és a szobák közé állított határt, mostantól a múlt és a jövő közötti fal lett. Túloldalán, a rács mögött már ott ül a félelem. Itt, a jövőben a gyűlöletnek nincs többé helye. Ami bent van, az múlttá lesz, mi pedig a jövőnek válunk részeivé. Néhány perc múlva belépünk a múltba, alámerülünk a Styx vizében, s aztán ötven év időutazás után a 21. századra nyíló kapun át ismét kilépünk a jövőbe. Viszontlátásra ideát!"
Elképzelendő: múzeum = börtön. Félelem és gyűlölet = elítélt fegyenc. (2002. február 4-én este 6 óráig nem volt az.) Házfal = a) cselekvő személy, aki határt állít, b) = a múlt és a jövő közötti határfelület, vagyis a jelen. A kapu a Styxre nyílik. (Ez feltehetően ugyanaz a folyékony közeg, amelyben a beteg XX. század elmerül. Megjegyzendő, hogy a görög mitológiában a Styx [Sztüx, "Gyűlölet"] az alvilág öt folyója közül az egyik. Elmerülésről nincs szó az elbeszélésekben. Ha egy halhatatlan a Sztüx vizének öntése közben tett esküjét megszegi, egy évig nem kap ambróziát, nektárt, levegőt. Ezenkívül hosszas magányra ítéltetik. Ha a halottat szabályosan, pénzérmével temették el, meg tudja fizetni Kharónt, a révészt, hogy átvigye a Tartaroszba, ahonnan nincs visszaút.) Az Andrássy úti Styx = időgép. Az alámerülés ötven évvel visszavisz. A múzeum megtekintése = időgép. A múzeum megtekintése: ötven év időutazás előre.
Lehetséges értelem: a múzeum a kb. 1952 és 2002 közötti időszakot mutatja be. Miután megtekintettük a múzeumot, azaz megmerítkeztünk az utóbbi ötven év gyűlöletében, nem létezik számunkra a jelen, az aktuálisan létező valóság, hanem azonnal a jövőbe, vagyis a lehetőségek birodalmába lépünk át, ahol találkozhatunk a miniszterelnök úrral. Aki mégis a jelenhez, illetve a (nem virtuális) valósághoz ragaszkodik, az a falban reked, mint Kőmíves Kelemenné; felelősséget nem vállalunk érte.

Konklúzió

Az első beszéd írástudó ember munkája, a második, imént elemzett beszéd pedig olyan, kerületi pártlapba való szöveg, amilyet az írással hivatásszerűen foglalkozó ember nem enged ki a kezéből. (Igényesebb gimnáziumi magyartanár hármast adna rá.) Minthogy a megnyitás előkészítése nyilvánvalóan hónapok óta folyt, valaminek az utolsó pillanatban történnie kellett, amiért az első, értelmes beszéd egy részét fölcserélték ezzel a zagyvalékkal, szemléltetvén, hogy a koherens gondolkodás éppen úgy nem követelmény a kormányoldalon, mint a valósággal való szembenézés. Ha én liberális médium volnék, a) feltűnt volna a dolog, b) érdekelnének az okai.

(Ünnepi beszéd a Terror Háza avatásakor.)

* Részlet Eugčne Pottier L'Internationale című verséből. Értelemszerű magyar fordításban: "a múltból tiszta lapot csinálunk". Bresztovszky Ernő műfordításában (1904): "A múltat végképp eltörölni". Orbán Viktor miniszterelnök így utalt rá a Terror Háza megnyitóján: "a múltból soha, semmit nem szabad végképp eltörölni".

KOLTAI TAMÁS:

Színház

Jön az árvíz

Békés Pál Visz-a-víz című színművének Petőfi az ötletgazdája. Közelebbről A Tisza végső szakasza, melyben a folyó "Zúgva, bőgve törte át a gátot, / El akarta nyelni a világot!" Ez az apokaliptikus látomás az utolsó sorban föllépő metaforikus képpel túlnő - mondhatni túlárad - a természeti csapás keltette ijesztő, de a realitáson belül maradó katasztrófaélményen. A kép ereje biblikus, Noét és az özönvizet idézi föl, összes implikációjával, a bűnei miatt pusztulásra ítélt emberiséggel együtt. A Stúdió "K" előadásán is valami ilyesmiről van szó.
Pedig úgy indul, mint egy "egyszerű" tiszai árvíz, ami elég mindennapos ahhoz, hogy életszerű benyomást keltsen. Az életszerűség megfelelő kiindulópont a darabhoz, holott csapda - stílszerűbben örvény -, amelybe belekerülve a szituáció foglyai leszünk, nem tudunk kievickélni belőle, és lassanként egy irracionális, a hétköznapi életszintet meghaladó közegben találjuk magunkat. A darab végén már nemcsak bútorok és házak úsznak le a megáradt Tiszán, hanem krokodilok, tatár kori jurták, sőt a Parlament és az a bizonyos két magas torony is. A levegőben meg nyilak és őslények röpködnek.
A kérdés: hogyan jutunk el idáig? Miféle vétek, bűn, elfajzás az, ami a kollektív apokalipszishoz vezet?
A darab egy ártatlan helyzettel kezdődik. Illetve kettővel, mivel dramaturgiai bájából kifolyólag egyszerre két helyszínen játszódik, azonos időben. A kettéosztott közönség egyik része az egyik, másik része a másik helyszínt látogatja, a szünetben cserélnek; az egészet kétszer játsszák le a színészek, hogy egyszer láthassuk. A két színhely a Tisza két partja, egy nyaralóvá átalakított parasztház és egy büfé a gáton. Szembenéznek egymással, vis-ŕ-vis, innen (és talán még egy Zilahy-regény áthallásából) a darab blikfangos címe. A büfében harmincas férfiak, volt osztálytársak találkoznak egymással (és egy arra vetődött idegennel), hogy egyikük megvalósítsa régi tervét, a Tisza átrepülését egy kezdetleges sárkányrepülővel. A parasztházban öt nő: két testvér, akik (keresztül-kasul) feleség-szeretői viszonyban vannak az odaát bütykölő férfiak közül kettővel, a többieket az áradás verte be a portára. A konfliktust itt is, ott is részint a kölcsönös fölszarvazás leleplezése okozza, részint a gyanús idegen és egy régi fogadás (a férfiaknál), illetve a testvérek vagyoni civódása és a bevetődött leszbikus pár féltékeny nézeteltérése (a nőknél). Egyik sem látszik elegendő oknak ahhoz, amihez vezet: a konfliktusokat elnyelő apokalipszishez.
Ha jól értem a szerzői szándékot - s ha nem, az sem változtat a lényegen, mert e szándék igazolja a darabot -, itt arról van szó, hogy csipcsup ügyeink, napi életstratégiánk érvényesítéséért folytatott családi, érzelmi, hiúsági, megélhetési harcaink közepette nem veszünk tudomást a csakugyan egzisztenciális, létünkbe vágó, megsemmisítő fenyegetésről. Az úszó szigetté váló büfé alkalmi vendégei egykedvűen bámulják az elsodródó abszurd világot; szinte az utolsó pillanatig kicsinyes dolgaikkal vannak elfoglalva. A nők is csak akkor szeppennek meg, amikor az ablakhoz verődnek a repülő őslények.
Problémám a következő. Egyetértek az eszmével. Ha nem is azzal, hogy az emberiség a megsemmisülés előtt áll, de azzal igen, hogy az emberiességet különböző karakterű, megsemmisítő erejű ideológiák, ős, buja kórok, erőszakos manipulációk fenyegetik. A veszély esztétikum által való fölnagyítása, parabolává párolása, a végjáték ábrázolása - lásd Beckettet - a művészet privilégiuma. A Visz-a-víz esztétikumából az következik, hogy a köznapi banalitások mintegy észrevétlenül átfejlődnek szorongásos, irracionális, szürreális vízióvá. (Elég, ha Kafkát említem?) A darabból ez az átmenet hiányzik. A hóttreálból a szürreálba. A kicsinyes groteszkből a filozofikus abszurdba. Hiányoznak azok az áttételek, amelyek a szereplők belső világából fejlesztik ki a világvégét. Mert nem ártatlanokat sújt a külső katasztrófa, hanem belőlünk jön, a mi segédletünkkel érik be. Vagy a tehetetlenségünkből, hogy csak bámuljuk az ablakon át, amíg elönt és elsodor bennünket.
A kettős játék egymásra reflektáló talányossága is a nézői hangulat fokozatos átalakulását célozza. Már a "féldarabokon" belül szükségünk van a látottak folyamatos újraértékelésére, a második részben pedig vissza kellene csatolnunk az elsőhöz, hiszen a szereplők kapcsolatára csak utólag derül fény. A játékidő fiktív szinkronitásából következően az egyidejű mozzanatok összekapcsolódásáról is csak visszamenőleg szerzünk tudomást. Ez igazi bravúr. Egy sportoló amazon például nyílvesszőt lő a repülő szörnyekre, amely "a másik oldalon" tatár nyílként fúródik az egyik szereplőbe. A példa azt bizonyítja (ahogy néhány klasszikusnál is), hogy a komédiai groteszk nincs ellentétben az abszurd humorral és a filozofikus tartalommal, sőt. Kár, hogy a darabban kevés az ehhez hasonló bravúrstikli. Többnyire leragad a kisrealista élethelyzeteknél, így amikor bátortalanul átlendül a bizarr képtelenségbe, zavarba hozza a nézőt.
Ez részben az előadás hibája is. Fodor Tamás rendezése perfekt reálszituációt teremt a helyszínekhez - Szegő György kiváló leleménynyel rendezte be mindkét szűk teret, Fodor Gergely pedig baljós atmoszférát tud előidézni a világítással -, de nehezen találja meg a megfelelő hangvételt. Túl sok a naturális pepecselés (főleg a "férfioldalon"), túl kevés a groteszk, a röhejesen abszurd. Szakmai zsargonban szólva: a színészi távolságtartás. Huszár Zsolt túl komolyan veszi a sárkányrepülőt, Nádasi László, Hannus Zoltán, Réthelyi András, Szabó Domokos egykedvű árvízi jelentései nem szembesítenek a helyzet képtelenségével. A másik oldalon Nyakó Júlia és Topor Rita direkt Németh Lászlót játszik, Bacskó Tünde és Homonnai Katalin már élesebbek, a kellő neofrivol hangvételt Eszes Fruzsina intonálja. Persze tévedhetek is. "Az én oldalamon" süket csönd honorálta azt a kitűnő kis jelenetet, amelyet - a "két part" közötti áthallás tanúsága szerint - a másik félközönség harsányan honorált. Ilyen a néző. Meg a színház.

(Békés Pál: Visz-a-víz - Stúdió "K")

FÁY MIKLÓS:

Televízió

Három a szegény kislány

Nem annyira rossz az Angyali hármas című műsorfolyam az m1-en, mint amilyennek az ember előzetesen elképzeli, de csak egy gondolattal jobb annál. Illetve: a gondolat talán itt nem helyénvaló szó, mert ez a legfontosabb, ami hiányzik belőle. Klasszikus alibiadásokról van szó, a legutóbbi éppen a táncdalfesztiválokról szólt, de lehetett volna a téma bármi a szarvasmarha-tenyésztéstől a távolugrásig, egyikhez sincs különösebb affinitása sem a műsorvezetőknek, sem a szerkesztőknek. Az utóbbiaknak sajnos a helyesírás sem nagyon megy, nemcsak az egyik táncdalénekes nevét írják vaskos hibával, de magának a műsornak a címét is.
Szóval: alibiműsor, annak viszont nem a legrosszabb fajtájából. Világos, hogy gombhoz kerestek kabátot, itt ez a hármasiker-csomag, helyesek, csinosak, az talán nem ártana, ha a kozmetikusukkal vagy egy bőrgyógyásszal eszmét cserélnének, mert a képernyő számára kissé túlságosan is pattanásosak, de amennyire tudom, ilyen a világon nincs, hárman ennyire hasonlítanak, és bájosak is, valahogy használni kellene. Ésszerűbb lenne valami jó reklámszerződést kötni, vagy egy szerencsejátékban háziasszonykodni, de ha ez is megy, miért ne próbálnák meg. Becsületükre legyen mondva, hogy a lányok is igyekeznek kijönni a szép lehetsz, de okos nem szerepkörből, és amennyire lehet, fölkészülnek az interjúalanyokból, azt viszont nem is lehet elvárni tőlük, hogy otthon legyenek a hatvanas években, úgyhogy patt. Tudják, hogy ki melyik számmal nyerte meg a fesztivált, de amikor az omegás Benkő László arról beszél, hogy valahányszor külföldön voltak, már a második napon föltámadt bennük a szinte lebírhatatlan honvágy, nem kérdeznek rá, hogy akkor Laux miért töltött később mégis odakint néhány évadot. Persze, ha azt mondják erre, hogy hát nem mindegy, azzal is nehéz lenne vitatkozni.
Mindenesetre a műsor végén nem lehet semmivel sem többet tudni a Táncdalfesztiválokról, mint előtte, nem mondják, hogy volt-e csalás a zsűrizésben, kik indulhattak, beleszóltak-e a fellépőruhákba, a szövegekbe, a hajviseletbe, mit kapott a győztes, mit nyertek a vesztesek. Ebből a szempontból a műsornak mondanivalója, oka vagy értelme nincsen.

(Angyali hármas - m1)

HORVÁTH PÉTER:

Városkép

A csöndes hannoveri

Gyerekkoromban vasárnap délelőtt felültem a negyvenhetesre, néztem a várost. Figyeltem az utasokat, a kalauzt. Szerettem, ahogy csönget. A vezető mögül bámultam a felvillanó műszerlámpákat, fékeztem, gyorsítottam. A nyitott peronon fújt a szél.
Otthon szöget vertem a gyúródeszkába, rátettem a húsdaráló karját, megtekertem, és elindult a konyha. Zörömbölve vittem az egész emeletet. Középső kocsimban ült a háromtemplom-szagú, öreg Flanyek néni. A szép mellű Rózsika direkt úgy kapaszkodott, hogy rengjen neki. Strumf ügyvéd aktatáskájában ólomkatonát vitt. A rossz lábú Kloska az ablakon köpködte a tökmaghéjat. Zsuzska szeplői - őt a harmadik emeletről ragadtam magammal - ragyogtak, mint a pirított köles.
- Öregem! - Mind engem bámult. - Odass, hogy vezeti!
A hátsó, nyitott kocsiban apám dohányzott. A nevelőtisztje kísérte, álruhás főhadnagy. - Aztán viselkedjünk, Jenci!
Szegeden is imádtam a tuját. Lassan indult, könnyű volt felugrani rá. Az emberek helyet adtak a peronon. Ha látták, hogy rohansz, valamelyik készségesen leakasztotta az ajtóként szolgáló csuklós vaskorlátot.
A Tisza fölött a tuja megtelt a víz szagával.
Remegett alattunk a híd.
A hannoveri villamosnak már a pofáját se bírom. A kispestiek kétszeműnek csúfolják, merthogy két lámpája van. Alattomosan halk járatú. Belsejében idegenek a terek. Szűk a középjárat. Ha leülsz, váratlanul szemben találod magad két másik emberrel. Térdetek összeér.
Valamelyik reggel szállnék fel, de az ajtóban állnak.
- Egy kis helyet kérnék!
Senki nem moccan.
- Uram, lépjen már beljebb!
A beszédes, néma hátsó meg se mozdul.
- El fogok késni!
A villamos néma.
- Uram, én megtolom magát!
- Na, csak azt próbálja!
Megtolom a pofát, mögé préselődöm.
Elindulunk.
- A kocsi belseje üres! - szuszogok. - Asszonyom, legyen szíves - szólok előbbre -, lépjen ott beljebb!
- Nem lépek! - jön a határozott válasz.
- Miért nem?
- Nem vagyok a magam ellensége. - Ezt mondja. - Én szeretem magamat!
A villamos simán fut a felújított pályán, a fejek mégis megbiccennek. Egy villamosnyi kispesti szereti önmagát köröttem. Engem, ezt elég tisztán érzem, nemigen kedvelnek.
Megszólalok, noha tudom, hogy hallgatnom kellene.
- Az a legfontosabb, hogy az ember önmagát szeresse?
- Miért, ki mást kéne?
- Hát... - próbálkozom vonzó mosolyommal - mondjuk, előttem, itt, ezt a vastag férfit.
- Mi a faszt dumálsz itt? - fordul felém a pofa, akit felszálláskor előbbre toltam. Szemében - mintha savat loccsantott volna bele az idő - zavaros, sárga fény buggyan. - Úgy leütlek, bazd' meg, mintha nem is lettél volna!
A kocsi belsejében hallgatnak a nénik, unott pofával rágógumiznak a kócos diáklányok, nejlonszatyros, borotválatlan munkanélküliek bámulnak kifelé. A pálya mentén vigyorgó óriásplakátok heccelnek.
Befogom a számat.
A világgal együtt változó tujának megbocsátottam a csuklós kocsit, az ülőkalauzt, a jegykezelő automatákat. Megszokom majd ezt is.
A néma hannoverit.

KERESZTURY TIBOR:

Villanófény

Bejárat a semmibe

Debrecen, belváros, Széchenyi utca 5. A múlt helye. Egy kapu, mely a jövőbe vezet. Egyelőre viszont nincs mögötte semmi, csak egy szögesdróttal körbevett, letarolt terület. Egy ledózerolt, homokos felület, melyen szálloda vagy üzletközpont formájában megvalósulnak majd az álmaink. Hatalmas, boltíves, kékesszürke kapu fából, rajta karcolt-vésett-festett szavak, tömör felszólító mondatok, hogy olvasójuk mit tegyen. Fölötte fehér alapon fekete betűs felirat: 2. Számú Ügyvédi Munkaközösség; alapítva: 1952. Kettő darab rászögezett tábla, hogy izé meg a társa hová költözött. A többi ügyvéd úgy szelelt el, amikor itt befellegzett, hogy üzenetet sem hagyott. Házon kívül vagyok. Nincsen ügyfélfogadás. Ne keressetek.
Tolnai Ottó írja valahol, hogy amikor szétbombázták az országát, ügyvéd barátja háza, irodája is találatot kapott. Nem adta föl, tovább praktizált - onnantól egy kávéház teraszán fogadott. Klientúra ugyan nem volt, lévén hogy a háborúban az összes ügyfele elesett, de ő várt a felbukkanó delikvensre rendületlenül. Zökkenőmentesen átmentette a praxisát. Noha senki nem jött: nyitva tartott, fogadott. Vitte volna az ügyeket, ha lettek volna még ügyek. Ha nem járt volna le végleg az ideje.
Minálunk nem volt háború, a munkaközösség helyzete a változástól egyáltalán nem lett reménytelen. Azóta nyilván jobb körülmények között gyakorolják a hivatást a jogászemberek. Itt nem vész el semmi, csupán átalakul. Mások lesznek a feltételek. Ami volt, arra rámennek a bulldózerek, a múlt helyét behintik sóval a tendert elnyerő, szakavatott kezek. Ez a kapu is meg fog szűnni közelesen. Ahogy eltűnt a pereket intéző közösség mögüle, ahogyan egy keddi napon a földdel lett egyenlő még hátrébb a Kishalász, úgy szívódik fel majd ez a funkcióját vesztett bejárat is a Széchenyi utca 5. alatt. Nem lesz min bemenni az emlékeket őrző semmibe. Fotocellás ajtók nyílnak majd a helyén, beljebb pálmák, bőrfotelek, süppedő bársonyszőnyegek. A B-variáns esetén áruhegyek.
Per pillanat azonban még ott áll a kapu. Telik, de nem múlik (copyright by Krasznahorkai): az idő e meredező bejáratban megszorult, megmerevedett. Se ki, se be - előre se, hátra se. E helyt az átmeneti állapot tartósan berendezkedett. A kapu: van. Nem történik semmi, se általa, se vele, legfeljebb a káprázatra hajlamos szem képzeli mögéje a Kishalász kék kötényes, folytonosan rikácsoló, fogatlan vécésnénijét: ott van, ő az ott a kissámliján, mocskos szájjal átkozódik, számolja a ketteseket. Előtte - a valóságban - nyolc megviselt állampolgár várja, hogy letűnjön a színről, s a megállóba beérkező busszal elhúzza a csíkot valahová. Az egyikük közönyösen arrébb rúg egy cigisdobozt. A másik, egy veres képű kalapos nem bírja a feszültséget, amit ez az egész okoz - hogy most akkor mi az isten zajlik, vagy éppen hogy nem történik itten: ez most a múlt, mementó a volt-nak, vagy a megdermedt jelen, vagy a jövő elkezdődött, vagy mi van. Miért kell neki itt állnia, meddig tart a várakozás, ez az itt hagyott nagy kapu akkor most mit jelent. A dilemmától az agya majd' szétszakad. Folytonosan rángatja a gondjaira bízott apró, baseballsapkás gyereket. Már-már úgy tűnik, megússza gyermek, de mikor az 1-es busz begördül, a belső vita lezárásaképpen csak ad neki egy irdatlan méretű pofont.

SZÍV ERNŐ:

Testkultúra

Mindig ugyanaz a mondat

Köd van, és én most egy emberről és az ő mondatáról szeretnék cikket írni. Évek teltek el, míg ennek a magyar embernek fölfogtam a jelentőségét. Testes férfiú, de nem robbant pacalt óránként az arcgödrében, inkább a fegyelmezetlen hormonjaival nem bír. A hely, ahol találkozni szoktunk, mi lenne más, az agora. A társaság nagyjából ugyanaz, a nyugdíjas vállalkozó, az idősb tanácsi dolgozó, az egykori első osztályú futballista, egy autóoktató és néhány angyalkőműves. Téma meg mindig akad. Az ember három helyen biztosan megfosztja magát a disztingválás rabbilincseitől, kocsmában, futballpályán, valamint a családi ágyban, ha. Ezeken a helyeken nem Bolyaiak az ember, hanem Dózsa Györgyné, született Madonna, Jeanne d'Arc vagy éppen Mike Tyson. És szinte majdnem mindegy, mi van kijelentve. A lényeg az állítást hullámoztató szenvedély, a kocsmában nem azért beszélsz, mert hallják vagy értik, hanem mert neked jó. A kocsmában minden ember József Attila lesz, lehetetlen vele vitatkozni, legalábbis meggyőzni. Következésképpen a kollégák sokszor elragadtatják magukat.
Nem így az én emberem.
Egyszer azzal hencegtem, biztos forrásból tudom, hogy újabban már nem dokumentumok cserélnek gazdát a honi korrupció fejezetében, hanem pici, szikrázó kövecskék, melyeket az amszterdami kőnegyedből szállítanak haza a munkatársak. Mire ő, az én emberem, kék tekintetét rám emelte és azt mondta, "A kurva anyjukat, phhhu!"
Amint az látható, generáltságát tekintve a mondat kettő részből áll, valakik édesanyjának kritikai megítéléséről, amennyiben a kurvaság csúf dolog, merthogy az édesapjuk akárki lehet, sok ember, ha úgy vesszük, a nép, egy nemzet, tulajdonképpen ez nem is lenne annyira rossz, viszont Esterházy Péter ezt már megírta. A mondat másik része: a levegő phhhu hangot képezve felhőzik tovább. Megfigyeltem, hogy a mondat és az utána következő phhhu hangok között nincs szünet, megbillenés, tétovázás, a phhhu ugyanazzal a lélegzeti lendülettel jön, s tágítja ki a mondat terét. Egy mondat, amihez ég is tartozik, mert?
Elköszöntem tőlük.
A kurva anyjukat, bólintott utánam, és phhhu.
Néhány nap múlva a futballról volt szó. A kurva anyjukat, csóválta a fejét, és a phhhu. Aztán hogy melegszik a világ, klónozás, a telek minősége, árvíz, az élénkülő gazdaság, kitüntetések, mennyit ér egy vasárnap reggel, a kurva anyjukat, phhhu. Fogalmam sincsen, vajon képes lenne-e ez az ember más mondat megalkotására. Mert amikor a sört kéri, akkor is ezt mondja. Vagy amikor elköszön, amikor megérkezik. Amikor valami eszébe jut, valami otthoni gond, elzárta-e a gázcsapot. És nem három éve mondja, nem hat éve, de tíz éve biztosan, azóta ismerem. Elvan ezzel az egyetlen mondatával. Különben nem sokszor mondja, nem használja el, a mondat nem kopik, egy délelőtti beszélgetés alatt legfeljebb félóránként hangzik el, pontos ritmusban érkezik, és mindig helye van. Az én emberem a legválságosabb pillanatokban sem veszti el a fejét. Amikor egy-egy beszélgetés alatt mindenki üvölt, sajnos én is, ő akkor is elmélyülten hallgat, és a tekintete olyan figyelmes, mint egy lassú középhátvédé. És nehogy azt higgyék, hogy ez egy gyűlölködő mondat, mintha, például, vasárnap reggel dadognák lelkileg nem egészen korrekt emberek a fölpántlikázott trágyadomb mellől. A mondatban van szeretet, irónia, néha kedveskedve érkezik, máskor szomorúan buggyan, olykor harsányan csap elő, filozofikus, néha pedig hibás. Igen, hát hogy téved is a mondat, nincs igaza. Mert nem a kurva anyjukat, és phhhu, hanem. Ez az ember ezzel a három szóval, plussz a phhhu hanggal éli meg mindazt, amit más esetleg tízezer szóval. Nem variál. A múltkor a zöldségesnél állt. A káposztafejek halmát nézte gyengéd szeretettel. És nekik is kimondta, és közben megtörölte a szemét.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz