PÁLYI ANDRÁS:

A fõkonzul monológja

Minden tagom ólom volt, mondta Baróti Dániel, volt t.-i fõkonzul az ében hajú asszonynak, aki, úgy tûnt, most is azon a bensõséges hangon szól hozzá, mint amikor a csuvas komszomolistákkal járt nála Sárszegen, bár jó hat-hét esztendeje is van annak; ott T.-ben, az isten háta mögött, az új szürke bõrfotelt imádtam a legjobban, szerettem befészkelni magam, mondta, kissé érdes érintés, mégis simogatott, hozzám bújt, igen, a fotel, az bújt hozzám, húzott le, odavont magához, akár egy doromboló állat, beszippantott, elengedtem a testem, zuhantam, az elsõ álmom, mondta, mindig olyan, akár egy kipárnázott kráter, tompa, sötét mélységben heverés, moccanni se tudok, nem vettem le a nyakkendõmet, a zakót se, a cipõt igen, de csak azt, felpolcoltam a lábam, és elmerültem a fotelban; végre engedélyezte a külügy a régi, mintás bíbor fotelok lecserélését, mondta, a kárpitjuk is foszladozott, amúgy legfeljebb régi brit gyarmatok rendõrõrsein találhatók ilyen fotelok, ma már inkább csak regényekben. Mintha utaznék, mondta, de nem a Peugeot-val, T.-ben ugyanis volt egy szolgálati Peugeot-m, fûzte hozzá, persze nem is a Lufthansával, amivel T. és Frankfurt közt mindig megtettem azt a jó tízezer kilométeres utat, ott aztán átszálltam a Malévre, most is így jöttem haza; nem, nem, inkább egy himbálózó vasúti kocsiban, másodosztályon, mint gyerekkoromban, mondta, talán a Balatonhoz mentünk, egyetlenegyszer különben, s akkor is csak az északi partra, talán Tápiószelére a rokonokhoz, mindegy is, csak arra emlékszem, hogy kevesen voltak a vagonban, végigfeküdtem, kinyújtóztam az ülésen, a fejem anya ölében, éreztem, hogy kimondhatatlanul jól van, ami van, izzó lehelet a számban, a megálmodott késõbbi szeretkezések forrósága, az anyaöl szédítõ meghittsége, ezt ma se tudnám pontosabban összehozni, hevertem benne, elbódultam, úsztam, ami maga volt a megnyugvás. Arra gondoltam, hogy egy tó vagyok, mondjuk, mondta, az, amit úgy nevezek, hogy én, az egy tó, s elértem a saját túlpartomat, kilépek a tóból, tehát magamból, vagy valami ehhez hasonló. Csakhogy nem léphetek ki magamból! És mégis. Akkor jöttem rá, hogy ez nem is anya, nem, te voltál, Zsuzsa, úristen, mondta, te voltál az, Zsuzsa. Hallottam a hangod: "Az egész testem erogén zóna", mondtad, "érints meg". Õrület, sosem mondtál ilyet. Ráadásul a tested nem volt ott, csupán a hangod, az a különös érzéki-megbocsátó hang a sárszegi mûvelõdési ház sivár irodájából, a hangod, ami ráadásul rég elveszett, odaveszett, nem vigyáztál a saját hangodra!, már nem tartozik többé hozzád, látod, nem is a tiéd, hiába hallom újra, hiába forró és bensõséges, akár a tenger a Bawuyshi-öbölben, ahol a többszörös sókoncentrátum következtében nyugodtan kifekhetsz a vízre, megtart, elringat, körülölel. Ezzel kezdõdött. De mi? Mi kezdõdött el? Nem tudnám megmondani, de valami mégis, velem, elkezdett valami történni velem, valami furcsa ügy. Rögtön világos is lett számomra, hogy ez a furcsaság mindent felborít, felkavarja az életem, tébollyá teszi, félnem kellene, mégis úgy éreztem, ünnep van, vagy csak készül lenni, akár egy születésnap, úgy értem, régi, gyerekkori születésnap, amikor végre megkaptam mind a száz gipszkatonát, nevetséges, de tényleg, mondta, valami végsõ nagy ünnep vagy mi az isten, zavartan nevetett, eszembe jutottál, pedig csaltál, nyilván így kellett lennie, született csaló vagy, most mégis te jutottál eszembe, épp te, Zsuzsa, tudtam, megkereslek, vajon élsz-e még, persze miért ne élnél, mondta, túlságosan elõreszaladtam, és összevissza zagyválok mindent.
      Ugye emlékszel, jött a csuvas ifjúsági delegáció, velük küldtek le engem a külügybõl Sárszegre, ott vártál bennünket a mûvelõdési ház portájánál, Zengõ Zsuzsa elvtársnõt keresem, mondtam, mondta, hosszú ében hajad a hátad közepét verdeste, két barna szemedben bájos ravaszság, akár egy diáklány, aki egyáltalán nem azonos önmagával, egyetemista koromban fél perc alatt beleszerettem az ilyen hamis csajokba, de a hivatásos diplomata már tudja, mit szabad, mit nem; "tessék, én vagyok", mosolyogtál, mint aki nyíltan közli, hogy kikezdett velem, ám egy pajkos, alig észrevehetõ szemvillanással azt is odasúgja, hogy ne higgy nekem, véletlenül se higgy, nem emlékszem, valaha is lett volna dolgom egy emberben ilyen kettõsséggel, mégis ájultan rád meredtem, maga az igazgató elvtársnõ?, kérdeztem, mondta, bólintottál, jó, jó, tudhattam, hogy alig két éve neveztek ki, és már KISZ-díjat kaptál, Pesten is híred ment, fõleg pártkörökben, meglátod, mondták, mondta, milyen talpraesett és józan teremtés, tipikusan az a figura, aki nem ismer lehetetlent, Sárszeg egész ifjúságát becsábította már a kultúrházba, sose felejtem, egy izzadtságszagú, agyvérzéses pali a KISZ-központban, fogalmam sincs, hogy került oda, egyfolytában az erotikus sugárzásodon csámcsogott, az se mindegy, az is vonzerõ, naná, helyeseltem neki, mégsem tudtalak elképzelni, egy sárszegi diáklány, aki már elvtársnõ, közben kétgyerekes családanya, dr. Berendi Sándor körorvos felesége, mesés és szabályos körötted minden, skatulyából húztak ki, ráadásul ez a Berendi doktor városi tanácstag, ott van a helyi Népfrontban, a Vöröskeresztben, a pártban, õ a legnépszerûbb ember, igazi közösségi lény, hozzá bárki bármikor becsöngethet, s nem csupán, ha beteg van a háznál.
      Ezt akkor még persze mind nem tudtam, mondta.
      Egyébként azt sem, hogy kiküldenek T.-be fõkonzulnak, mondta, csupán nyolcvanhat augusztusában mentünk ki, a csuvas delegáció meg, azt hiszem, nyolcvannégyben járt itt, sõt, emlékszem, néhány hét múlva újra lementem Sárszegre, az afganisztáni helyzetrõl és Kínáról beszéltem, és akkor fölállt egy gyerek, hogy miért tiltották be a Mozgó Világot, ezt a kifejezést használta, hogy betiltották, akár egy született kis pesti agent provocateur, senki se tiltotta be, mondtam, mondta, ha nem vettétek volna észre, a lap minden hónapban megjelenik, új fõszerkesztõje van, sõt új szerkesztõbizottsága, de egyéb nem történt, ilyesmi viszont más lapokkal is elõfordult már, oké?, kissé felvittem a hangomat, hogy érezzék, nem tartom illendõnek, ha egy nyílt külpolitikai eszmecserébe belekeverik az ilyen hülye Mozgó-ügyeket, ami akkor már lejárt lemez volt, talán nyolcvanhárom végén történhetett. Csakhogy erre az irodában megragadtad a karomat, s elkezdted fejtegetni, hogy nem érted az indignáltságomat, pont ezzel a szóval, "nálunk nem szokás megsértõdni", mondtad, mondta, néztem rád, még magázódtunk, kutattam a tekintetedben, de elkaptad, hogy miért, ma sem tudnám megmondani, én már akkor is a kedvedért mentem vissza Sárszegre, az érzéki-megbocsátó hangodért, jaj, mágnesként vonzott ez a hang, bár ne vonzott volna, akkor én erõt éreztem benne és szemérmességet, vagy mit tudom én, szemérmes erotikát, miközben az ország tele volt kurvás hanghordozással, gõggel, pozõrséggel, a szétrakott combok fülledt hagymázával, egyszóval én õszintén elképedtem azon, hogy épp a sárszegi mûvelõdési ház kietlen irodájában hallom ezt a hangot, épp egy diáklány kinézetû elvtársnõtõl, miközben te cinkelt lapokkal játszottál, igen, igen, lételemed volt a játék, egy igazi, magabiztos mai fiatal, naná, a fiatalságod az adu, amit mindig be lehet dobni, az elvtársak elvágódnak tõle, én is, nem tagadom, és erre jött még, a második menetben, a gyöngédséged, bár ezt a szót ki nem ejtettem volna a számon, olyan ódivatúan csengett, nem is ment az egyéniségedhez, mégis áradt belõled, tudtad, ez a nõi lágyszívûség az, amivel minden férfit leveszel a lábáról, mintha megsimítanád a fejem. Ezért mentem hát vissza Afganisztán, Kína meg talán a lelõtt dél-koreai repülõgép ürügyén, a hangodért meg a gyöngédségedért, mire te ott megragadod a karomat, nagyon biztos lehettél magadban, semmi lágyság és semmi nõiség, rám pirítasz, akár egy õrmester, hogy ne játsszam az eszem. Majd elsüllyedtem.
      T.-ben két évembe került, amíg elértem a fotelok lecserélését a lakásomon, a szalonban, hisz a szalon reprezentációs célokat is szolgált, elvileg legalábbis, Ica mindennap rendületlenül ismételgette, hogy írd csak meg nekik, ültessék le õk a vendégeiket ezekbe a koszlott karosszékekbe, de mit tehettem, azok Pesten, a külügyben a fülük botját se mozgatták, nekik az már nem is volt ember, aki az úgynevezett harmadik világban vállalt szolgálatot, úgyhogy ott, T.-ben, az jelentette nekünk az igazi rendszerváltást, hogy nyolcvannyolcban megjött az engedély, nem pusztán a fotelokra, még kaptunk néhány bútordarabot, Icának egy tükrös öltözõasztalkát, Gábornak meg Benjáminnak egy-egy új tanulóasztalt, lámpákat, szõnyeget, végre otthonosan berendezkedtünk, és tessék, mit mondjak, mondta, már vége is van, habár mindig tudtam, olyan hivatást választottam, hogy sosem melegszik meg a fenekem alatt a szék, de ez most azért más, tudjuk jól, nem részletezem, mirõl van szó, félre akarnak tenni, õk megengedhetik maguknak, én meg ettõl akár ideges is lehetek.
      Világéletemben lúdtalpas voltam, gyerekfejjel egész nap róttam az utcát, csavarogtam, lúdtalpbetét nuku, honnan is lett volna egy józsefvárosi prolinak vagy inkább álprolinak, az apám ugyanis, a drágalátos apám, akit igazából felettébb szerettem, csak hát õ nehezen viselte, ha az embernek érzelmei vannak, talán feminin dolognak tartotta, nyomdász volt, de már akkor mûvezetõ a nyomdában, azaz fõnök, mi viszont tiszta proliéletet éltünk, apát egyenesen büszkeséggel töltötte el a saját prolisága, anyám meg esküdözött, hogy fingja nincs, apa hova teszi, amit keres, nem kocsmázik, nem kurvázik, habár, habár... s itt sokat sejtetõen elhallgatott; nekem meg hasogatott a lábam a lúdtalpamtól, a vádlimban a visszerek, föl a combomig, esténként megfeszítettem a fájós lábszáramat, jólesõ, pihentetõ görcs mart végig rajta, mintha belülrõl húzná valami a fájdalmat, szerettem ezt mûvelni, mindig kilazultam tõle, késõbb is, valóságos passzióm lett, mígnem ott, T.-ben már, egyszer keményen belém állt a görcs, lemerevedtem, megijedtem, abba akartam hagyni, nem lehetett, fájt, egyre elviselhetetlenebb lett, megõrjített, nem bírom ki, üvöltöttem, de a fiúk épp teniszezni voltak, Ica a kedvenc Marks & Spencerjében, egy idõ után mégis engedett a szorítás, mondta, jó, ez van, tudomásul vettem. Többé a világért se feszítettem meg a sajgó visszereimet, csakhogy jött magától is a gubanc, így hívtam, saját használatra, gubanc, váratlanul tört rám, leginkább este, de álmomban eddig még nem, vagyis most elõször, ott, a fotelban, ahogy a magam süket kráterében hevertem, élettelen fatuskó, most elõször tört rám így ez az iszonyat a bal lábamban, ez a bornírt tompa feszítés, jóval erõsebben, mint valaha, érzem, szétszaggatja az álmom, az meg ellenáll, ellen akar állni, oly jó a puszta érzéketlenség, a heverés a kipárnázott semmiben, de az iszonyat erõsebb, föl kell jöjjek a kráterbõl, süketen, bénán, szétfeszíti az eremet, a húsomat, mit tudom én, a csontomat, erre mondom, hogy gubanc, jaj, mozdulni, mozdulni, jaj, õrület, mi ez, szörnyûség, egyáltalán nem értek a testemhez, egy magyar fõkonzul a földkerekség túloldalán, aki csak az ügymenethez, a papírmunkához, az ügyfelek kezelésének pszichés aspektusához ért, de ahhoz, hogy úgy mondjam, mondta, becsületesen, mert ebbõl áll az igazi szakismeret, plusz politikai megbízhatóságból, aminek ma már lõttek, de most mindegy, minden mindegy, a lábam, a görcs, a visszerek, legalább elérném a vádlimat a kezemmel, nyújtom, csak nyújtom, a kurva életbe, benyomnám az ujjammal, azon a ponton, ahol a görcs van, jó, jó, mondta, még mindig a kráter mélyén voltam, a feneketlen alvásban, fulladni kezdtem, mintha ez a kipárnázott mélység a tengerfenék lenne, mondjuk, mondta, a Bawuyshi-öböl forró, sós vize, kövek húzzák vissza a testem, nem kapok levegõt, "Baróti Dániel magyar fõkonzul gyilkosság áldozata lett", írnák a nyugati lapok, sõt, ma már akár a hazaiak is, mint egy Elbert János, akit a KGB tett el láb alól, legalábbis ezt állították róla, holott arcidegzsábában szenvedett, azért zuhant a siófoki mólóról a Balatonba, de nem, nem, nem! élek! élek! az istenit, nem bírom! Nem bírom! Meg kellett végre mozduljak, mondta.
      Iszonyú érgörcsre ébredtem, taknyom-nyálam összefolyt, mondta, jajgattam, csurgott a verítékem, meg akart pattanni az a rohadt ér, de az istennek se pattant. Ledobtam magam a földre, a bõrfotel mögé, a fotel hátuljának támasztottam a lábam, meredeken a mennyezetnek, mondta, bámultam a szakadt ernyõjû herendi lámpát a vitrin tetején, ahhoz is hozatni kéne egy új ernyõt, hogy néz ki így, gondoltam, mondta, az ereimben kezdett visszafolyni a vér, lassan, nagyon lassan elfogott az enyhület, de a fájdalom megmaradt, akár egy nyílt seb, mondta, nevetséges, de életemben elõször valami gyöngédségfélét éreztem a saját fájdalmam iránt, mintha egy élõlény lenne, nem szégyelltem, azt hiszem, a te lágy nõiségedet akartam ellesni vagy lemásolni, amit rég elárultál, ami nem is te voltál, inkább egy vágykép a tudatom rejtett rétegeiben, de ezt most hagyjuk, anélkül persze, hogy gondoltam volna rá, mondta, de miért is ne éreztem volna, hát tényleg élõlény, hát a saját testem, igen, a fájdalmam a saját testem, miért is ne táplálhatnék gyöngédséget a saját testem iránt, gondoltam, mondta, és alighanem ettõl az önmagam iránt érzett gyöngédségtõl fogott el az ünnepi áhítat, mélyrõl, nagyon mélyrõl meghallottam azt a régi dallamot, ami a hangod, pontosabban ami valamikor a hangod volt, tele érzékiséggel és megbocsátással, újra ott voltál velem, megteremtettelek magamnak, lehet, hogy merõ kétségbeesésbõl, mert nem ébredt föl senki a jajgatásomra. Ott, T.-ben ugyanis csupa külön bejáratú szobánk volt, a szalon a bõrfotelokkal mindjárt a bejáratnál, közvetlenül az elõszobából nyílt, a többi négy lakószoba viszont hátul, a folyosóról, ami az elõszoba folytatása, tárva-nyitva az összes ajtó, állt a levegõ, kibírhatatlan fülledtség, minden helyiségben dolgozott az ozonizátor, engem meg magával ragadt valami különös, ismeretlen érzés, mintha a hangnak, amit hallottam, s ami magamból, belülrõl, mélyrõl jött, íze lenne, igen, mondta, egzotikus gyümölcsíze, talán avokádó vagy kókusztej, vagy mit tudom én, papaja, dehogy, inkább sárgabarack, mint a gyerekkori sárgabarackdzsem, amit anya fõzött, még annak idején, mert a felszabadulás után már abbahagyta a befõzést (atyaég!, mit beszélek, felszabadulás, ezt ma nem szokás), akkor tudniillik már átköltöztünk Budára, jó sorunk lett, mondta; az is lehet, hogy meghalok, gondoltam ott a bõrfotel mögött a földön, mondják, mondta, a vég pillanatában elõjön a gyerekkor, elõjönnek a bûnök, de én nem vagyok bûnös természet, tiszta szívvel éltem, sokat hazudtam, ez igaz, de mindig csak politikai hazugságokat, az meg közönséges munkaköri ártalom, hozzátartozik a szakmához; tizennégy éves koromban már rendszeresen csókolóztam alkonyatkor a Teleki téren, füzetes ponyvákat olvastam, a lányoktól kaptam kölcsön, egyiket a másik után, fõleg szerelmi rémhistóriákat, A szûz férfi, emlékszem, volt egy ilyen sztori is, máig bennem van, eléggé megviselt, egy ilyen gógyis, erõs lelkû hapiról szólt, aki elhatározza, hogy érintetlen marad, akár Szent Imre herceg, de elkapják az erünniszek, ezek a vérmes mitológiai, alvilági nõk, letépik a ruháját, bámulják a fityegõjét és röhögnek rajta, te pöcsös, mondják neki, kéjelegni akarunk, láss munkához, vagy megtömsz, vagy a nyelveddel csigázol fel bennünket a mennyekbe, különben kiherélünk, és röhögnek rajta, hogy nem áll föl neki, õ meg reszket, iszonyúan fél a kiheréléstõl, de a micsodája az istennek se akar felállni, pláne, ha kicsúfolják és leköpdösik, ráadásul tök gyakorlatlan, fogalma sincs, mit kéne mûvelni a nyelvével, ez jó, mit mondjak, mondta, akkor még én se tudtam, halálosan izgatott hát a dolog, de a folytatás nem volt részletezve, csak az állt a könyvben, hogy végignyelvezte a csajokat, és mindnek más íze volt, komolyan. Ám ott, a nagy nyelvezés közben egyszerre hihetetlen fényesség támadt, harsonaszó és égi szózat, egy bibliai arkangyal lépkedett végig a fényfolyosón, a kezében kard, ennyi, le sem kellett sújtania, az erünniszek összehúzták magukat és gyáván elpucoltak, az arkangyal meg kivezette a szûz férfit a napvilágra, menj, mondta neki, és õrizd meg a tisztaságodat, ám a férfi, annak ellenére, hogy ténylegesen szûz maradt, és mélységes hálát érzett az arkangyal iránt, aki hamarosan eltûnt és soha többé nem került elõ, már képtelen volt megõrizni a tisztaságát, mert megismerte a nõízt, így írta a füzetes szerzõ, mondta, nõíz, olybá tûnt hát, hogy a férfi tényleg belekóstolt a szerelmi bájitalba. Persze mi az, kérdem én, mondta, hogy szerelmi bájital? Mi az, hogy nõíz? Ne mondják már, hogy az a bizonyos nõíz maga lenne a bájital! Egyáltalán mit akarok folyton az ízekkel? Mese, primitív mese az egész, a képzelet elszabadulása! Jó, jó, az ember néha megengedi magának az efféle kicsapongást, ha szabad így kifejeznem magam, mondta, jó, lecsatolja a pórázt a saját fantáziájáról... Ezt csak azért mondom, mondta, mert gyerekkoromban nagyon-nagyon szerettem volna kutyát, a háború után rövid ideig volt is egy ilyen szürke keverék, Pajtás, így hívtuk, csak a gonosz suszter, akinek ott állt a mûhelye a sarkon, s a Pajtás egyszer-kétszer odacsinált az ajtaja elé, megmérgezte, csirkecsontot rakott ki a ficakba, rászórta a mérget, isten bizony, merõ osztálygyûlöletbõl irántunk, amiért odaköltöztünk az úri negyedbe, ilyen alpári volt akkoriban a fekete reakció, de hagyjuk ezt is. Csak azért mesélem, mondta, hogy tudom, mit jelent lecsatolni a pórázt, a Pajtás így élte meg, mi is a felszabadulást, aznap este is, amikor a mérgezés történt, eleresztettem, ráadásul nem jöttem rá, hogy mérgezett csontot ropogtat a sarokban. Érthetõ, ha ezek után sokáig nem engedélyeztem magamnak semmi effélét, különösen a képzeletemet nem engedtem szabadjára, de ma már benõtt a fejem lágya, szerintem ostobaság, ha az ember holmi fantáziált kicsapongások miatt érez bûntudatot, pontosan veled kapcsolatban jöttem rá erre, legalább ezt is elmondom most, jól hallod, mondta, egyébként csakis veled kapcsolatban engedtem meg magamnak ezt, mással talán nem is, mert rákényszerítettél, mert rabul ejtettél a játékoddal, én meg szökni akartam, megpróbáltam egérutat lelni ahelyett, hogy az eszemet használtam volna, de hát úgy neveltek, hogy aki túlzottan használja az eszét, az elõbb-utóbb a politikai tabukat is feszegetni kezdi, azt meg miért is akartam volna, egyáltalán nem volt ínyemre, mondta, így aztán eszembe se jutott, hogy legalább egy pillanatra bekandikáljak a te aranyos kis boszorkánykonyhádba, meglessem, milyen ínyencségeket kevergetsz a pici üstjeidben, egyfolytában a magam érezte ízek után nyomoztam, ama szentséges ízek után, amelyeknek foglya lettem, pedig neked azokhoz nem is volt közöd, mind az én ízeim voltak, úgy is mondhatnám, mondta, hogy az önzésem, de látod, még most is elõkerülnek, elõbújnak valahonnan, még most is eszembe jutsz róluk, ezért jöttem ide hozzád, nem másért.
      Negyvennégyben, két héttel azután, hogy betöltöttem a tizennegyedik életévemet, apát letartóztatták a nyilasok, érte jöttek, két pribék, szó nélkül velük ment, lehajtott fõvel, némán, az ajkát harapva, mint aki várta már õket, és minden eshetõségre elszánta magát, én nem voltam otthon, a szomszédok mesélték, állítólag a házmester jelentette fel, anya magába roskadt, hetekig nem hallottam a hangját, akkor is a téren lõdörögtem, a Teleki tér volt a hazám, mondta, többnyire csak aludni tértem meg, az ágynemûm csimbókban, ahogy reggel otthagytam, még az iskolából is eltekeregtem, nem vette be a gyomrom, amit naponta hallanom kellett, rákaptam a cigarettára, olcsó, büdös cigiket szívtam, imádtam eltaposni a csikket a cipõm sarkával, hosszan forogtam rajta, mintha valami kártékony rovart passzíroznék szét, mondjuk, mondta, egy májusi cserebogarat, de hol volt már a május!, õszre járt, hideg szél fújt, kopár fák, pofába csapó esõszitálás, egy lányra lettem figyelmes a téren, öt-hat évvel idõsebb nálam, jó csizmája volt, hungarista jelvényt viselt, Enikõnek hívták, láthatóan nagyon komálta a mozdulataimat, így mondták ezt akkor, mondta, komálta, ahogy szétkenem a sarkammal a csikket a kövön, lebiggyesztette az ajkát, gyere, szólt, meg se hallottam, volt valami ijesztõ a biggyesztésében, igazán nem kívántam csókolózni vele, gyere, ismételte, égett a szeme, nyilván napok óta nem aludt, gyere, mutatok valamit, még mindig nem szóltam, megpróbáltam bemérni a tényállást, jó páran tartózkodtak ott a placcon, nem tudhattam, ki kivel van, kettõt léptem balra, hogy távolabb kerüljek, erre õ ott termett mellettem, én uzsgyi, futni akartam, de elkapta a karomat, szorította, fájt, "a szentségedet, testvér, elinalsz?!", és belenyerített a pofámba, szúvas foga volt, hagyj békén, makogtam, nem hagylak, hagyj, pofa be, nini, mutattam a tér túloldalára, ott óbégatott az ószeres, jót röhögött rajtam, nem vált be a trükköm, egyetlen pillanatra sem eresztett el, levitt az alagsorba, belökött, térdre estem, suhogtatta az ostort, "vetkõzz, zsidó!", nem vagyok zsidó, "mutasd a keresztlevelet", honnan tudnám, hogy egyáltalán megkereszteltek-e, méregette a fityegõmet, kézbe vette, húzogatta, "szerencséd van, Tóbiás, keresztény vagy", de nem eresztett, tovább szórakozott velem, még húzott rajta, macerálta, csiklandozta, "mi van, testvér, nem izgulsz fel?", én pucéran, õ ruhában, elhajította az ostort, hangot váltott, tudod, hogy megkívántalak?, súgta, két combját a meztelen fenekemhez nyomta, jó kis tested van, és nyalta a fülem tövét, te, te, kemény kötésû kis legény, drága, drága, azt hitte, hogy ettõl rám jön a merevedés, cuki vagy, angyal vagy, édes baba vagy, és ide-oda pásztázott, a hajam tövén járt a nyelve, a csigolyámon, megborzongtam, még egy lány se játszott velem ilyet, nem mondhatom, mondta, hogy nem értett hozzá, megéreztem a bizsergést a dákómban, még egy-két perc, és feláll, abba is maradt a cidrim, ellágyult a testem, ezt azonnal felfogta, befejezte a nyalás-falást, most te jössz, drága, felült az asztalra, felgyûrte a szoknyáját, legöngyölítette a lábán a bugyit, szétterpeszkedett, nna, te jössz, parancsolóan maga elé mutatott a földre, "ide térdelsz, kis keresztény, és csinálod", pont, mint az erünniszek, de hiába olvastam azt a könyvet, fogalmam sem volt, hogy mit kell csinálnom, kitoltam a nyelvem, szörnyen birizgált a szõrzete, mi az isten az a pinanyalás, szövegelni már tudtam, de nem értettem a szexhez, ezt a kefét nyaljam vagy mi, közben marhára izgatott, gyöngyözött a homlokom, a torkomon egy pinaszõr, köhécseltem, nyeltem, levegõ után kaptam, erre õ odanyúlt, széthúzta a szõrzetét, megpöccintette a kis dudort, látszott, hogy profi a dologban, rátettem a dudorra a nyelvem, megnyomtam, végigfutott a cikcakk a testén, ez tetszett, újra megnyomtam, újabb cikcakk, már minden mûködött, nyomtam, picit mozogtam rajta, nyomtam, a lányban teljesen kioldódott a feszültség, lágy lett és odaadó, lám, a fasiszta hiéna, ahogy kezesbáránnyá szelídül a nyelvem alatt, micsoda hatalmam volt akkor, nem is értettem, mondta. És jött a csúcspont, az én Enikõm ott az asztalon elkezdett hörögni, rengeni, vergõdni, ilyesmivel még sosem volt dolgom, megijedtem, hogy baj van, abbahagytam, ettõl eszét vesztette, visszarántotta a fejem, oda magához, de tébolyultan és rosszul, az orrom majd eltört a medencecsontjától, folyt a könnyem, erre ellökött, le a földre, a meztelen seggemet rúgta a csizmás lábával, te állat, üvöltött, te zsidó állat, felkapta az ostort, suhintott, menekültem, felmarkoltam a ruhám, ki, ki innen, utánam köpött és káromkodott. A lépcsõ alján magamra rángattam a holmimat, és kitámolyogtam a térre. Senki se figyelt rám.
      "A boldogságot elviselni legyen erõd." Egy mondás, nem tudom, kitõl, nem tudom, mit akart vele, talán a halálos ágyán mondta valaki; most, hogy minden egyszerre van, egyfolytában ez a mondás jár az eszemben. Az Enikõ-dolgot soha nem árultam el apának, mondta, se Icának, se senkinek, soha, most se merek belegondolni, apa a dutyiban, röpcédulákat nyomtatott a nyomdában, vagy csak fedezte azt a másikat, aki nyomtatta, ma sem tudom pontosan, én meg ezalatt kinyalom a picsáját egy fasiszta kurvának, mert kíváncsi vagyok a nõízre, kíváncsi, ez hagyján, de élvezem! érted?, élvezem, az istenbe is, kéjes önérzettel tölt el a nyelvem hatalma, miközben tíz perccel elõtte még béna voltam és tudatlan, most meg hajszolom a nyelvezés diadalát, a gyõzedelmi mámort, "heil Hitler!", kiálthatná a csaj, nem is értem, miért nem kiáltja, és mit kiáltok akkor én?! én!, micsoda világ ez, micsoda fertõ, bûn, igen, bûn, ez volt az elsõ igazi bûnöm, amit aztán el akartam felejteni, egész életemben azon voltam, hogy elfelejtsem, mi egyebet tehettem volna, kitámolyogtam a térre, és égett a pofám, de nem fordíthattam vissza a történet kerekét, szerencsére nincs tanúm, ez megnyugtatott, magam vagyok a bûnömmel, magam is maradok, csak a felejtés segít, elásni magamba, eltemetni, nem is igaz, hogy megtörtént, így éltem, mondta, abban a hiszemben éltem le hat évtizedet, hogy ott és akkor nem is történt semmi. Erre jön egy õrjítõ visszérgörcs, ami csak a kezdet, de ez így nem is igaz, mert minek lenne a kezdete, lehet, hogy épp a vég, mit tudom én, akkor már legyen inkább az a tó, ami az én, vagyis az énem, és legyen az, hogy abból én most kilépek; csak azt akarom mondani, mondta, bár egy kicsit belezavarodtam, hogy ott, T.-ben, a földön, a bõrfotel mögött abban az iszonyatban-vergõdésben-verítékben igazából boldog voltam, ott elveszett az idõ, elveszett a függõségem, egyszerre megéreztem, hogy minden eddigi függõségem véget ért, elveszett az összes bûnöm, az a nyomasztó, letagadott bûnöm is, amit az imént elmondtam, mondta, amit annyiszor, de annyiszor el szerettem volna veszteni, de csak odáig jutottam, hogy eltemettem, letakartam, most meg érzem, hogy nincs többé, most akár beszélhetek is róla, ecsetelem, körülírom, részletezem, már nincs, már nem tartozik hozzám, nem létezik, szabad vagyok, világgá szeretném kiáltani, hogy szabad vagyok, de éjszaka van, nem kiáltozok, egyébként is nehéz feltápászkodnom, égõ sebhely a vádlimban a görcs helyén, vonszolom magam, végig a folyosón, szuszogás, horkantás a süket szobákból, mind alszanak, magamra hagytak az éjszakában, jobb is így, mit mondhatnék, beszélek hozzád, nem is hozzád, csak a sárgabarackízû hangodhoz, az elvesztett hangodhoz, figyelmeztettelek, hogy ne játssz, te meg annál inkább játszottál, így még azt se mondhattad el, hogy mit akarsz tõlem, mondta. Vagy mégis? Elmondtad? Honnan tudom, amit tudok? Most már mindegy.
      Másnap reggel ott volt az asztalomon a fax a külügybõl, amelyben a miniszter úr köszönetet mondott az elmúlt négy esztendõ során kifejtett áldozatos tevékenységemért, az itt élõ magyar állampolgárok érdekeinek hatékony képviseletéért, biztosított a jóindulatáról, közölte továbbá, hogy jövõ áprilisi dátummal felment a további munkavégzés alól, és hazarendel. Budapest, a rendszerváltás éve, sk.

(Részlet a Megérkezés címû, készülõ mûbõl)

NÁDASDY ÁDÁM:

Az úr hegedûje

A zsidót, akit szerettem, az Úr adta mellém, de persze nem azért, hogy megkönnyítse az életemet, hanem inkább, hogy megnehezítse. Rátarti voltam, mi tagadás, megérdemeltem. Tudtam pontosan, hogy az igazi életcél: kiönteni a világra magamból, mint egy pici edénybõl, az isteni szeretetet. Mert valahogy az Neki jobban tetszik, ha mi egymásra öntögetjük ezt a finom szószt, mintha Õ közvetlenül öntené ránk. (Talán az Õ edénye túl nagy, és belefulladnánk, ha leöntene vele?) Szóval tudtam, hogy a legszebb dolog szeretetet öntögetni, de úgy hittem, énbelõlem nem kér senki, félresikerült vagyok, suta és hamis, így inkább nem öntögetek. Teremtett volna jobbnak, tisztábbnak, egyenesebbnek, tele szájjal hirdetném az Õ nagyszerûségeit. De így?
      Gõgös voltam. Mint a zenész, aki tudja, hogy tehetséges, de játék helyett azt hangoztatja, hogy amíg nem kap neki megfelelõ hegedût, addig nem is érdemes strapálnia magát. Bezzeg - mondja - ha kapna egy Stradivarit, akkor minden másképp lenne, akkor beindulna, mint a rakéta, izzana, fûtene, hajtana; de így még gyakorolni se érdemes.
      A zsidó, akit az Úrtól kaptam, nem volt egy Stradivari. Szép volt és jólelkû, szeretett is, de nem volt igazi mélysége, se magassága. Vagy talán csak én nem tudtam kicsalni belõle. Húsz év után ki tudja megkülönböztetni a hegedûst a hegedûtõl? Mennyit rúgódoztam, mennyit berzenkedtem ellene. Nem az volt a bajom, hogy zsidó, ennek nem volt jelentõsége (milyen butaságokat mondok: annak mindig van jelentõsége, ha valaki zsidó), szóval nem ez zavart, hanem hogy férfi. Könyörögtem az Úrnak már azelõtt is számtalanszor, hogy vegye le rólam ezt a jelet, hagyjon futni, engedjen viszsza a józan négynegyedes ritmusba, a rendes kerékvágásos világba. De nem. Gõgös zenészt hegedûvel büntet az Úr.
      Fiatalok voltunk, éltünk szerelemben, szégyenben. Nem bírtam sokáig: kamaszos ideáljaimat addigra oly sokáig dédelgettem, hogy azoknak senki és semmi nem tudott volna megfelelni. Szakítottam vele. Gyáván, a buszmegállóban, másfél év után. Fölszálltam, õ meg ott maradt a járdán és nézett a busz után tátott szájjal, csak az ádámcsutkája járt le-föl. Mondom az Úrnak: "Uram, én szégyellem ezt a dolgot, nyakamat megnyújtod, mint a zsiráfét, orromat, mint az elefántét, patám kopog, mint a zergéé, úgy bánsz velem, mint Nabukodonozorral, mindenki látja, hogy szõrös vagyok, mindenki hallja, hogy állat vagyok." "Az is vagy", mondja az Úr, "mert nem szereted a zsidót, akit melléd adtam." "De nem hozzám való, Uram", mondom õszinte sírással, "adj másikat." Mire az Úr nevet, kíméletesen nevet, nehogy a nevetésébe beledögöljek. Ilyen hülyeséget mondani, hát ez jó!
      Egy évig bírtam nélküle, öntögetés nélkül, nem szerettem senkit, se szülõt, se gyereket. Mérhetetlen, szorgalmas sivárságban éltem. Se elõre, se hátra, se nyelni, se köpni. Csak a szégyen. És rájöttem lassan, hogy így még sokkal jobban szégyellem, hogy nem csinálom, mint ha csinálnám.
      Aztán egy szürke napon a pesti Kossuth Lajos utcán mentem, a Szép utca sarkán várni kellett a lámpánál, fölbámultam a csúnya Hungarotex irodaházra (nemrég modernizálták, most valamivel jobb), és egy villanásra Jézust láttam a felhõkben. Nem esküszöm meg, hogy képszerûen is ott volt, de megéreztem, hogy néz. Vagy inkább, hogy lát. Vagy legalábbis hogy nem mindegy neki, mit csinálok. Ha már a fejembe vettem, hogy szeressem az embereket, mert ez az egyetlen, amihez valódi tehetségem van, és ha igazán csak férfitársban tud lehorgonyzódni ez a szeretet, hát menjek vissza, szeressem azt, és rajta keresztül szülõt, gyereket, tanítványt, rendõrt. Álltam a lámpánál, föltartott arccal, szitált a pára. Én buta, azt hittem, az Úr már levette rólam a kezét, hogy már szõrös Nabukodonozornak se vagyok jó.
      Egy év alatt visszadolgoztam magam ahhoz, aki még mindig szeretett. Megtanultan kicsinek lenni, mint a cigányzenész, húzni, amit kell. Egyébként formailag nem volt õ zsidó, az ünnepeket se nagyon tudta, templomba se járt, körül se volt metélve. Mégis ízig-vérig az volt: idegen, titkolózó, szeretetéhes, gyanakvó és öreg. Ötezer éves volt.
      Két éve temettük, el akart menni, és én végül már nem tartottam vissza. Kérdem az Urat: "Mit akarsz még, Uram, megint kilököd a csónakomat a tengerre?" Azt mondja az Úr: "Te lökted ki, kilökted a zsidót a csónakodból a tengerbe. Te akartál mozgást, sós szelet, nyíló horizontot. Megkapod." Mondom neki: "Uram, én nem akartam, hogy meghaljon." Feleli az Úr: "Ebben nem vagyok olyan biztos. Eleged volt belõle. Belefáradtál. Nem volt õ egy Stradivari, ugye? Sose szólt igazán szépen, sose volt teljesen tökéletes. Te szebben akartál hegedülni, mi? Primadonna vagy még mindig, önjelölt virtuóz." Mondom erre: "Uram, én nem akartam szabadságot. Tisztességgel használtam a hegedût húsz éven át, kimentemben és bejöttömben, ébresztõnek és altatónak, vádnak és vigasznak. Nem volt elég?"
      Az Úr hallgat, és én belerúgok az ajtófélfába. Miért mindig az enyém az utolsó szó?

GYÖRE BALÁZS:

Halottak apja

(részlet)

Vonzanak és taszítanak apám naplói. Beleolvasok, megelégelem, elteszem, kis idõ múlva újra elõveszem, érdekel, kíváncsi vagyok, mit ír. Ha olyan részhez érek, amelyik taszít, elfáradok, zsibbadni kezd a tarkóm. Mintha abroncs fogná körül a fejem. Becsukom a naplókat, elrakom, napokig-hetekig feléjük se nézek, aztán váratlanul megint vonzani kezdenek, közeledem, végül kézbe veszem az egyiket, óvatosan kinyitom, lassan olvasom, zsibbadás vagy inkább enyhe áramütés a tarkómon, most jobban bírom. Lüktet a fejem. Elhárítanám sokszor azt, amit olvasok. Taszítás és vonzás. Fõleg taszítás. Nem kell apám élete. Elutasítom. Semmit sem tudok vele kezdeni. Bénulttá teszi ez a felismerés a napjaimat. Öszszeszorítja valami a fejem. Elhagyom a lakást, kimegyek az utcára. Szédelgek, vánszorgok. Az életet nem tudom elhagyni. Apámat nem felejthetem el. Nálam vannak a füzetei. Öltönyét hordom. Érvénytelen kétszázötven forintját õrzöm. Leveleit olvasom. Szenvedését átérzem. Istenét nem követem. Azt sem tudom, milyen volt az õ istene, kiben hitt? Nõi szentjeim nincsenek. Semmiféle szentem nincs. A feleségem beteg. Alszik.
      "Benne lenni a könyvben - írja Jabès - annyi, mint azt mondhatni: a könyv az én világom, hazám, háztetõm és rejtvényem. A könyv az én lélegzetem és nyugovásom."
      "Életem és sorsom tartalmát könyvekbõl értettem meg" - írja apám. "A könyv számomra mindig a titkok nyitja. S a velük való foglalkozás, a könyvtárosság nekem nem hivatali elfoglaltság, hanem mágikus szenvedély, alkimista kísérletezés."

Ki adja vissza, apám, életed utolsó 20 évét? Ki adja vissza életed utolsó 13 évét? Az utolsó fél évet? Ki vette el? Én nem. Ki hoz vissza a halálból? Ki eszik helyetted? Ki vágja le a kenyér héját, ki simítja ki a nadrág élét, ki hallgatja a híreket helyetted? Én nem. Nem vágom le a kenyér héját, nem simítom ki a nadrág élét, nem hallgatok rádión, soha, híreket.
      Hányszor láttalak ágyad szélén ülni?! Lábadat egy zsámolyra tetted, öledben konyharuha, kis lábosból kanalazod a levest. Ebédelsz. Miután megetted, megtörlöd a konyharuhával a szád szélét. Aprókat köhécselsz. Egyet-kettõt nyelsz vagy krákogsz. Hányszor láttalak így ülni! Összeszorult a szívem. Kivittem a konyhába a lábost. Behoztam a fõzeléket vagy tésztát vagy krumplipürét. Eszegettél. Lábad mamuszban a zsámolyon. Szemüveg. Megtörlöd az orrod. Nagyon lassan hajtod össze a zsebkendõt. Gondos mozdulatok. Türelmes vagy. Én nem. Gyerek és mégsem gyerek. Öreg és aggastyán és majdnem magatehetetlen, fogatlan férfi, és mégsem férfi, apa és férj és nagyapa, és egyik sem. Kicsoda? Senki? Minden? Kortyolod a teát. Sok cukorral szereted. Nem túl édes? Nem. Beveszed a gyógyszereket. Hányszor kell még leírnom ezt a jelenetet? Az ágy szélén látlak ülni mindig, alsóingben, pizsamában és mellényben, katéterrel a lábad közt.

Apám titkos naplóinak a megtalálása és elolvasása azt jelenti, hogy mindaz, amit eddig írtam, érvényét veszti? Hamis? Eldobhatom? Mindent elölrõl kell kezdeni?

Maradék erejével a nõkre gondolt. Õket kereste, õket vélte látni, mintha õket tapintotta volna fogyó erejével. Elsuhanó alak az ösvényen, ami a szomszéd házhoz vezet. Iskolába sietõ lány. Szõke. Van? Volt? Visszatér az elsõ szerelem. Hasonlít? Jön, siet az utcán, felé, már rohan, ölelésre tárja a karját. Nem. Csak képzelgés, fekve, betegágyban, egyedül, magányosan. Mégis megvannak a nõk. Hol? Pontosabban megvannak a testek, a bõr, a karok, a haj, a lábak, a váll, a szem, a nyelv, pihék, anyajegy, szempilla, száj, mell. Beteljesülés nélkül halt meg, erõtlenül, aki erõs volt a vágyban és a képzeletben. Nem hanyatlott le, mert fel sem emelkedett. Éveken át vízszintesen feküdt. Elsõ szerelmét várta. Csöngessen be! Menjen oda az ágyához! Térdeljen le! Ölelje át! Nem csönget be senki. Elmezavar? Összetettebb. Több. Más. Köd? De hiszen tisztán lát. Nem. Nem érez tisztán. Kusza és zavaros, amit érez. Ellentmondásos. Ság, ség.

Anyám rendbe hozta, illetve rendbe hozatta a Kavics utcai lakást. Festés, mázolás, parkettacsiszolás, lakkozás, takarítás. Egy kárpitossal áthúzatta apám ágyát. A pizsamákat, az orvosi papírokat és a megmaradt gyógyszereket kidobta. Ragyog a lakás. A szõnyegek a helyükön. Tálkában cukorka. Képek a falon. Dísztárgyak. Kétezer könyv. Jó kis lakás a Rózsadombon. Lehetne élni benne. De nem lehet. Apám nem engedi, nem hagyja.
      Anyám elkezdte kigépelni apám naplójából azokat a részeket, amelyeket (így mondja) szépnek tart. Fõleg azokat a bekezdéseket, amelyekben apám isten áldását kéri unokájára, illetve imádkozik érte.
      Anyám esténként templomba jár. Ez is újdonság az életében. Érdeklõdéssel figyeli az éneklõ, térdeplõ és áldozó embereket. Felajánlást tesz. Imádkozik. Gyakran jár a temetõbe. Rendben tartja a sírokat. Megszabadítja õket a gaztól.
      Újra kell kérdezni: mit akart apám? Megismerni és megérteni saját magát. Egyszerûnek hangzik, mégis a legnehezebb, a legbonyolultabb feladatok egyike. Nem ment, nem sikerült. Nagyon akarta. Éjjel-nappal töprengett, gondolkozott. Kimerült, elfáradt, de nem pihenhetett. Ez volt a munkája, tulajdonképpen a fõ foglalkozása. Beleroppant. Nem bírta. Belebetegedett. Ezt nevezte talán õ "emberi elméje megtöretésének" naplója ajánlásában. Isten sem segített.
      Görcsös, merev, magányos, okos, ugyanakkor buta, mûvelt, olvasott, nagyra törõ, ugyanakkor kicsinyes. Szokások rabja. Rögeszmés. Lázadni nem mer, inkább engedelmes. Tûr. Békés, bár belül háborog. Babonás. Szeme olykor villámot szór a dühtõl a levegõbe. Ettõl a nézéstõl ijedtem meg gyerekkoromban, még Újpesten, annyira, hogy sírva fakadtam. Egyetlenegy ujjal sem nyúlt hozzám az apám, de a nézése rettenetesebb volt, mint ha megvert volna.

1949-es naptárában találtam a következõ idézetet: "Mindenki a maga módja szerint álmodja az életet. Én könyvtáramban álmodtam az álmot és ha majd üt az óra, hogy elhagyjam a világot, azt óhajtom, Isten könyvekkel megrakott polcaim elõl, létráimról szólítson magához." (Október hónap, 15-e, szombat. Kék tinta. Közel a 30. születésnap.) Eltelik 50 év, és könyvekkel telezsúfolt polcok alatt fejezi be az életét apám. A fenti idézet a naptároldal szélén piros golyóstollal meg van jelölve. Könyvek alatt meghalni - ez sikerült neki.

Idegen világba lépek be, ha kinyitom apám valamelyik naplóját és olvasni kezdem. Nem az én világom. Ellökném magamtól, de nem tehetem. Szavai, mondatfûzése, gondolatai nem az enyémek. És mégis az enyémek. Küzdelmei, vonzódásai, lányok, színésznõk az enyémek is. Ahogy hozzájuk ér, simogatja õket, becézi nemi szervüket - ezek nem az én mozdulataim. Mégis. Az enyémek is. Így csináltam? Így csinálom? Nem. De. Könyvekbõl kimásolt több száz idézetéhez semmi közöm. Mégis. Kézírásához semmi közöm. Én nem így írtam naplót. És ezentúl már sehogyan sem fogok. Nem akarok többé naplót írni. Elég volt. Mégis.

Tíz szót írt fel apám, megszámozva, egy kartonlapra, még az 50-es években. A számára legfontosabb szavakat jegyezte fel. Ezek egész életében foglalkoztatták, tõlük sohasem tudott (és nem is akart?) megszabadulni. A tíz szó apám helyesírásával: 1 metafizika, 2 apokalipszis, 3 erósz, 4 daimón, 5 mágia, 6 mitosz, 7 géniusz, 8 orpheus, 9 képzelet, 10 alchimia. Nekem ezekhez a szavakhoz nem sok közöm van. Nem az én szavaim. Az én szótáramban nem szerepelnek. Alig ismerem õket. Nem tudom, pontosan mit jelentenek. Apám tudta. Ismerte és kutatta õket. Tartott tõlük, sõt félt. Hatalmaskodtak fölötte, rátelepültek, néha fojtogatták, néha megkergették. Nem hagyták békén. Hazudtak neki? Becsapták? Vagy szerették õt? Kinevették? Bolondot csináltak belõle? Apám vonzódott hozzájuk. Akarta õket. Tíz szó uralkodott fölötte, de õ nem tudott úrrá lenni rajtuk. A szavak legyûrték, legyõzték, maguk alá temették, apám fuldoklott, nem tudta kordában tartani õket. Ficánkoltak a szavak, s ahelyett, hogy megszelídültek volna, még jobban megvadultak, ahogy telt-múlt apám élete. Nekem nincs is 10 olyan szavam, ami meghatározhatna engem, illetve mások az én szavaim. Nincsen szavam. Nem készítek listát, mint apám, nem állítok fel sorrendet, nem dicsekszem velük, de nem is szégyellem õket.

Anyám szorgalmasan gépeli a naplókat reggelente. Vásárolt egy használt írógépet. Ír. Õ is ír. Pontosabban másolja apám mondatait. Nem tud szabadulni tõlük. Kimásolja az imákat. Dolgozik, küzd, szenved, ócsárol, prüszköl, sír.

Ha olyan könyvet tudnék írni az apámról, amelyben nincsenek görcsök, erõlködések. Amelyben nem nyögök, nem vagyok merev. Görcsös volt az én apám, és egész életében erõlködött. Idõs korában sokszor hallottam õt sóhajtozni. Merev volt. Hogyan írhatnék róla simán, gördülékenyen? Mi sohasem voltunk könnyedek. Nehézkesség, vaskosság - ez jellemzõ ránk. Bohém szerettél volna lenni, apám. Valljuk be: nõcsábász. Nem lettél. Nekem szántad ezt a szerepet? Tudod jól: apád valósította meg, nem a fiad. Olyan szerettél volna lenni, mint az apád. Persze titokban. Én nem akartam olyan lenni, mint te. Apád elhagyott, anyád elhagyott. Apád elment otthonról mulatni. Napokra-hetekre eltûnt. Elfogyott a pénze. Fölakasztotta magát. Nekem is fogy a pénzem, pedig nem járok mulatni. Itthon rostokolok, és rólad töprengek egész nap és egész héten.
      Szétroncsolt idegrendszerrel nagyon nehéz érvényeset mondani. Nem, nem szétroncsolt idegrendszerrel, hanem beteg, rossz, rosszul mûködõ, beteges, nem teljesen egészséges idegrendszerrel nehéz érvényeset mondani. Van valami kétségbeejtõ, mérgezõen letargikus és süllyedõ iránya az életnek.

Megtörténhet a legrosszabb: nemet mondunk az életre. Anyám (apám halála után 10 hónappal) nemet mond apámra. Nemet mond az együtt, pontosabban az egymás mellett leélt 50 évre. Még asszonynevétõl is szeretne megszabadulni. Sír. Apámat most ravasznak, gõgösnek, magát pedig áldozatnak tartja, aki teljesen kiszolgálta a férjét. Teljesen és fölöslegesen, mert a férj nem szerette a feleségét. Most így érzi, így gondolja. Apám naplói, ismétlem, sok mindent megváltoztattak, felborítottak. Feje tetejére állt a világ. Fejjel lefele lóg sok minden. Fordítva kell nézni õket. Mint ahogy apám is fordítva nézte a szoba bútorait, amikor Újpesten fejen állt. Szerette, ha a fejébe áramlik a vér. A megváltoztathatatlanba kellene beavatkozni. Talpra! Én nem szerettem bele gyerekkoromban a fejenállásba.

Apám barna színû, vonalas, spirál füzetével szemben ülök. Méricskéljük egymást. Ez a legelsõ idõskori napló. Egyszer már átfutottam. Nagyjából tudom, mi van benne. Nézzük egymást. Én és a füzet. A füzet és én. A legelsõ bejegyzés: 1980. november 1. Én 1980 szeptemberében nõsültem másodszor. Hogyan tudom használni ezt a füzetet? És tud-e kezdeni velem valamit a füzet? Mire jutunk mi ketten? Harcolunk? Megbékülünk? Nem lehet egy füzettel beszélni. Nem tudok apámnak válaszolni. Nem tehetek semmit. Olvasok. Hallgatok. Néha felszisszenek.

"Halottak napja. Zord idõ. Kisebb-nagyobb pelyhekben hull a hó, mintha be akarná temetni a még dús zöld-sárga lombozatot... Halottak napja. Egyik nap, kora reggel már eltemettem magamat. A szoba hirtelen átalakult halottas veremmé, mintha egy kriptában feküdtem volna. A világot már korábban eltemettem. Egy verõfényes reggelen egyszerre csak megláttam, hogy ez a világ valóban árnyékvilág. Minden, ami bimbózott, nyílt, ragyogott, egy pillanatra elborult, és minden, amit láttam, egy hatalmas temetõnek része volt!"
      "Miért írom ezeket a feljegyzéseket, élõholtan? Hiúságból, irodalmárkodásból? Vagy azért, hogy idõnként csakugyan magamba lássak? Hogy amiben csak lehet, megadjam Istennek azt a dicsõséget, amit én most adni tudok? Hogy visszaidézzem az abonyi tanyán eltöltött (drága, drága) idõt? Hogy élvezzem az írás boszorkányos megszállottságát?"
      "Határhelyzetben vagyok - háromszorosan is. Határhelyzet élet és halál (csaknem féltem leírni ezt a szót!) között. Határhelyzet a normalitás és az õrület között. Határhelyzet a korlátozott mozgás és a (teljes?) bénultság között. Szobafogság. Itt együtt van mind a négy fontos dolog, ami Hamvas Béla szerint egy lakóhelyet jellemezhet: egyház, fegyház, kórház, õrültek háza."
      "Agyam termése? Semmi se volt, ha csak a kioperált, s a most esetleg kiújuló daganatot nem veszem termésnek."

Egymással szemben két füzet: az enyém és az apámé. Mind a kettõ kinyitva. Az övé 1980-ban íródott, az enyém húsz évvel késõbb íródik. Õ végére ért a füzetének, én nem tudom, hogy végig tudom-e írni a sajátomat. Apám golyóstollal írt, én ceruzával. Õ meghalt, én élek.
      Nem volt társa a földön. Nem volt idevaló, erre a világra. Nem volt közénk való. Idegen maradt számunkra, és mi is idegenek maradtunk az õ számára, mindvégig.

FORGÁCH ANDRÁS:

Zehuze

Motek seli, úgy tûnik, már idõtlen idõk óta nem jött levél tõletek ebbe az évbe, amit ha visszafele olvasol, fejjel lefele, ugyanaz a szám jön ki, mit szólsz hozzá?, próbáld csak ki, pedig tudod, hogy egy egyszerû üdvözlõkártya is megtenné, annyi, hogy élek, megvagyok, minden rendbe, kol beszéder, egy képeslap az aláírásoddal, rajta a tihanyi üdülõ vagy a Gellért-hegy, mert ugyan Apus azt szokta mondani, hogy "no news, good news", persze aztán, ha tényleg "no news", akkor az nem good, hanem bad, akkor õ egész éjjel sóhajtozik, meg a plafonon van, meg az én cukrom megy föl ugyanoda, igaz, rossz kifogás, sose jó, tegnap egy kicsit "monkey business"-t csináltam, a cukrom 330 volt, túl sok búrmogyorót ettem, azért, most lement 140-re, ami nálam jó, és hogy telt nálatok az ünnep?, április 4-ét gondolom, egy szót se írsz errõl, tavaly ilyenkor az a rohadt spionrepülõ tönkretette május 1-jét, azóta is azt nyögjük, ha nem lövi le a Kruschev, akkor ki se derül, most meg itt van Cuba, provokálják õket, nem veszik meg a cukrot, nyomorba döntik a diverzánsok, mert nem lakáj, muszáj a Sz. u.-nak beszállni, na ez a Kenedi amilyen helyes, az elején mindent megígért, igen szépen beszélt, leszerelés, miegymás, amikor megválasztották, néztem is, hogy milyen csinos fiú, de nem politizálok, ezeknek egy szavukat se lehet elhinni, és mi hogy reménykedtünk, mi kis naivok, most meg az a katolikus disznó küldi az emigránsokat a Disznó-öbölbe, micsoda ronda ügy, az "Ugly American" mindig csak ugly marad, és már megint mindent tagadnak, mint amikor a Powellt lelõtték, persze a Castrót nem kell félteni, egy aranyos, olvastátok azt az édes kis történetet?, a napokban fejezték be Havannában a felnõttek kurzussát, ahol az analfabéták írni-olvasni tanultak, Castro osztotta a bizonyítványokat, egy 106 éves néger néni is megtanult írni-olvasni, F. C. megölelte és boldogan mondta, hogy "a mi országunkban nincs öreg, aki ne tanulhatna írni-olvasni", ilyen kis történet mindig lelkesíti az embert, csak ne legyen háború, és akkor máris könnyebb a létért való harc, persze a kis és nagy gondok a családban a személyeknél nem kevesebbednek, de remélhetõleg az unokáknak mégis több lesz, ha nem lesz háború, hát én még nem vagyok 106, mégse voltam valami szorgalmas levélíró az utóbbi hetekbe, "to tell the truth, nothing but the truth", micsináljak, imádok lustálkodni, anyáink többet bírtak, mint mi ifjak, igaz, hogy nem éltek ilyen izgalmas politikai életet, mi állandóan "a kilencedik hullámon" vagyunk, egy pillanat megnyugvás nélkül, tegnap Algiria, Kongo, Cuba, ma Laos stb., holnap sztám valami szívszúrás itt vagy másutt, ez a XX. század, nincs menekvés, ennek mi vagyunk az okai, több hidegvér és közöny kéne ide, de sajnos hajt a cukrom, hiába ülnék meg egy helybe, hajszol, rohanok, és nem tudom, miért?, ha nincs dolgom, keresek magamnak, hatvan csak elmúltam már, fogatlan banya, lehiggadhatnék, aláírásokat gyûjteni petíciókra? Apus meg tekergeti a rádiót és minden rossz hírre összerándul, tudod, milyen érzékeny, bár most van okom, hogy ugráljak, vak nagyanyádhoz kell járnom Jeru.-ba, mert a jóságos Ruti nénéd nagybeteg, nem elég neki az arisztokrata férje, a báró úr, akinek a talpát csókdossa egész nap, meg annak az anyja, aki eljött látogatóba, és három éve ottfelejtette náluk magát, és vénségére visszakóseredett, szegény Ruti nénéd meg most csúnyán megbetegedett, nagyon ugly flue járvány van egész Erecbe, mindenkinek folyik a taknya, arabnak, zsidónak, a bacilus nem nézi, miféle-kiféle, engem csoda, hogy elkerül, nyilván látta, hogy már nincs mit fogni rajtam, majdnem mindennap járok ápolni az öreg dámát, utazok, jó kislány vagyok, a cukrom momentán alacsony, semmi csokimajsz éccaka, vagy ha igen, mértékkel, mert mázáltov, Apus eldugta az egész készletemet, dühöngtem rá, pedig hálás lehetnék neki, szóval járok mindennap Jerusalemba a busszal, na és hát az öreg dámának tudod, hogy mindig voltak bogarai, de amióta vak lett, csak még jobban megnõttek a bogarak a fejébe, a fülén másznak ki, nem csoda, nyolcvanhét éves és egy félbolond nõszeméllyel él egy szobába a százkapu negyedbe és ráadásul nem lát!, zehuze, ezen már nem lehet változtatni, én megetetem, de társalogni vele?, az Úristen engem nem érdekel, õt meg csak az, tudom, hogy egy anyós általába nem kedveli a menyét, mindenesetre mint rettegett anyós nagyon remélem, hogy Robi ahogy ígérte, megveszi a mosógépet, ha már egy háztartási alkalmazottat nem tud vásárolni, és mivel te nem engeded, hogy mi is beleadjunk pár garast, amink persze nincs, kódis a kódisnak, nem is tudom, mért tiltakozol, nekünk rosszabb, ha nem tudsz mosni, olyan, mintha mi lennénk piszkosak, ha ott nektek nincs egy rendes ágy, csak rongycsomók, akkor én nem tudok aludni, meg a mosógéptõl a három kis muksira is több idõd jutna, és testedet-lelkedet ápolhatnád, elmehetnél mondjuk sétálni, tudod, mit jelent egy ilyen séta?, nézni a tavaszi virágokat?, ha mégis megtudom, hogy még mindig két kézzel mosol, hát odamegyek hajón vagy vasúton, és szépen páros lábbal elintézem ezt a dolgot, itt már megint választásokra készülünk, lemondott a fõminiszter, az a gazember, ami mondjuk, nem olyan nagy baj, de nálunk 15 párt van, amelyikbõl 14 az ellenségünk, szaporodnak, mint a nyüvek, ki se lehet menni az utcára, itt mindenki hazafi, mi vagyunk a hazaárulók, és ráadásul kettõ van belõlünk is, egy "okos" meg egy "buta" szárny, jobbszárny, balszárny, én mondom, hogy a madár nem tud szállni kétféle szárnnyal, de ez az Apus mindkét helyen jó gyerek akar lenni, ha ide küld egy cikket, akkor oda is, skizofrén mácáv, nem elég az a rémes Algír meg az a Csombe-boy, meg a Laos, éjjel-nappal azt hallom, Laos, Laos, meg Lumumba, azt mondtam, most már elég, és húsz év után végre rászántam magam, ha egyszer már a Gagarin fölszállt az ûrbe, hogy a háztartásomat változtassam és kifessem az ablakpárkányt meg a konyhaszekrényt fehér festékkel, ott áll már három éve a festék, vízben oldódó plasztik, már féltem hogy bedöglik, de egész jó lett, húsz év mocsok eltûnt, vége, végre!, megjött a leveled, és végre panaszkodsz egy kicsit, nem csak hencegsz meg hantázol, kicsi lányom, nem csak lakkozol, tudd meg, hogy amennyire fáj, hogy panaszkodsz, annyira örülök neki, mert akkor tudom, hogy az igazat írod, de azért nem kell direkt panaszkodni, hogy érezzem, hogy igazat mondasz, tudsz te pánikot csinálni úgy, mint terajtad kívül csak a húgod, Hanna, meg apád, írod, hogy a gyerekek önzõk és néha szófogadatlanok, hát persze, nehéz egy dolgozó anyának, nincs egy napba 24 óránál több - éjszaka nem nevelheted õket, mert akkor õk is alszanak, de ne búsulj, kislányom, fölnõnek és egész rendes emberek lesznek, mert hisz jó alapot adnak nekik a szüleik, azt gondolod, Hanna gyerekei mind fenékig tejföl?, édesek, de állandóan eltöri valamelyik testrészét valamelyikük, a küldött gramofonlemezt fájó szívvel átadtuk Hannának, a szép Melogyiját, kár, hogy ráírtad, kinek szól, jobb lett volna, ha nem veszem észre, hát az egész család nagyon meg volt hatva, a mély hangú Yma Sumac neki is a kedvence, remélem, azért majd néha kölcsönadja, vagy ha nem, akkor visszalopom, ha csak hallom, beleborzongok, az nekem a dzsungel, most meg szép ékszereket kezd csinálni Hanna férje, jobb is, mint ha rekedtre üvölti magát a konyhába, egész ügyes, csak sajnos én a modernet nem szeretem ékszerbe, neked is fognak küldeni, föltétlenül írd azt, hogy nagyon tetszik, és mondd, miben nyilvánul meg Lujza idegbaja? Kérlek, írd le részletesen, nagyon szeretném tudni, mostanában mintha sokkal több bolond volna, mint fiatalkoromba, nem tudom, miért, talán békeidõben jobban kijön az embereken, vagy éppen a milhámá elõérzete ez, a Lujza az persze sosem volt teljesen komplett, szegény Doma, mindig az ilyenekre bukott, akin segíteni lehet, mert õ egy angyal, rossz családi vonás, de manapság az a normális, hogy valaki nem komplett, én se vagyok komplett, bár már lehiggadtam, nincs több flirt, dr. B. volt az utolsó, most jut eszembe, üdvözletét küldi, emlékszel rá, tegnap is hozott virágot, Apus bezárkózott a szobájába, de mikor a Stuart Mária elõadáson Apus rajongani kezdett azért a kis fiatal színésznõért, aki a Kameriben egész tûrhetõen játszotta St. Mária szerepét, Hanna vitt minket, hálás vagyok neki, gyalog mentünk a Rotschild bulváron a platánok alatt, megnéztük a fát, amit te ültettél huszonhét éve, igaz, ki volt húzva a fele, mármint a darabnak, így nem nagyon hasonlított a Schillerre, de szép volt a lyány és a szerepe is sympatikus, és én nagyon élveztem Apus fiatalos lelkesedését, jobban, mint a színházat, a német szöveg héberül olyan szürreális, Apus meg csak németbõl fordít, csoda, hogy nem bolondul bele, már többször akartam neked írni, hogy milyen hálás vagyok a Bartókért az Operába, azt csak neked köszönhetem, különös, hogy minél több idõ múlt el, annál mélyebben érzem és értem a Csodálatos Mandarint, a Kékszakállú bár nem volt balett, de tartalma és zenéje olyan mély és gyönyörû, hogy felejthetetlen, úgy tûnik nekem, ha az embernek ritkán van alkalma ilyesmit látni, a hatás sokkal mélyebb és eltörölhetetlen, néhány sora Keatsnek van mindig az emlékezetemben: "A thing of beauty is a joy for ever, Its loveliness increases, It will never pass into nothingness", és így tovább, és így vagyok én a szovjet balettal, csak azután egész éjjel nem tudtam aludni a féltékenységtõl, persze Apus nekem az injekciókat adja, Stuart Máriának meg a lángoló lelkesedését!, szerelmes Göthe Lottéjába is, pedig kétszáz éve halott, zehuze, ilyenek ezek a férfiak, szóval a Lujza idegbajára visszatérve, annak mindig voltak mániái, ha egyszer az embert babakocsival terelik a Duna-part felé, hogy agyonlõjék, közben félig megfagy a gyereke, az lehet bolond, írd meg részletesen, mi van vele, az a legnagyobb baj, ha az embernek a munkahelyén van az idegcsomó, mert így még dolgozni sem tud rendesen, ami legalább egy kicsit elterelné a figyelmét, persze a legtöbb ember otthon éli ki a "crazyness"-ét, otthon krézi, nem a világnak, mint Apus, a világ elõtt maga a megtestesült jóság és türelem, otthon már nehezebb, nem hagyja, hogy segítsenek neki, nem hagyja, hogy könnyítsenek rajta, de azt se, hogy dicsérjék, "nem köll a kóved", mert a családtagok dicsérete nem ér semmit, de ha nem dicséred, akkor fájdalmas képpel jár föl-alá, hogy õt nem érti meg a családja, de hogy olyan helyre adja be az írását, ahol olyanok olvassák, akik értenék is, vagy egy kis nyalás, egy kis ez meg az, és a pénze is meglenne, arról szó se lehet, minden az analfabéta elvtársaké, akik nemhogy fizetnének neki, hanem kizsákmányolják, és magasról sz.nak rá, persze õ nem panaszkodik, csak egy merõ kínszenvedés az egész ember, ki se lehet bírni, örülök, ha néhány napig nem néz a tormás fazékba, na tessék, megint eljár a szám, úgy látszik, Lujza és Doma egész életükön keresztül viselik az átszenvedett rémségek és fájdalmak nyomait, Doma kijött ide a bátyókája után, Palestine, Palestine, de egy izgága volt mindig (nem mint az Apus, aki otthonülõs fajta), és persze, hogy az angolok jól megverték, igaz, a zsidók is, mert kommunista, az arabok azért, mert zsidó, aztán a britek becsukták, aztán éhségsztrájkolt egy kicsit a börtönbe és tüdõbajos lett, aztán deportálták innen, vissza a pokolba, vitték a kácettba, megverték jól a magyarok is, félig agyonverték a németek is, csoda, hogy hazajött élve, most meg a Lujzi gyötri, éjjel-nappal, na a Lujzit az a minden hájjal megkent Albi passzolta le a Domának, mondtam már?, az a nagy donzsuan az illegalitásban, az ezredes úr, aki a te Robidnak aszonta, de ez igazán nem levéltéma, mikor kirúgták az állásából, mert hogy "megbízhatatlan", és ment az ezredeshez, és a jó Albi csak annyit szólt, segítek, de ha áruló vagy, én vezénylem a kivégzõosztagot, és szerzett neki egy állást, fakanalakat szortírozni egy nedves pincébe, persze ami a nõket illeti, mindig passzolta õket, mint valami futball labdát, elõbb lõtt, aztán passzolt, megunta Lujzit, mi tagadás, megértem, sosem volt egy szépség, hogy finoman fejezzem ki magam, csontos nõ, se nem különösebben okos, és mikor a mi elegáns Albertünk kivetette a szemét a következõ áldozatára, vagyis Doma kishúgára, arra az édes kis babára, a hét testvér közül a legkisebbre, fogta magát, és bemutatta Lujzit Domának, mint harcostársat, és Domi besétált a csõbe, hiába, Albi tud élni, Doma mindent bevett, mint egy kezdõ kamasz, a Leninben erre nincs útmutató, hogy Lujzi szûz és egyéb nyalánkságok, Lujzi életébe összesen másfélszer adta oda magát neki, ha igaz, és azt is csakis azért, hogy gyerek legyen, lett is, és azóta folyton elutasítja Domát, azzal, hogy amit õ akar, az piszkos gerjedelem - Doma a szûz, legföljebb az esztergapadjával szerelmeskedhet, mért bántom, haragszom rá, hogy olyan hülye, olyan jókat lehetett vele vitatkozni, mindig mindent elhisz -, édes drága kisunokáim, nagyon kérlek titeket, hogy ne boszszantsátok Anyukátokat, mert én csak jó gyerekeket akarok Pesten viszontlátni, de remélem, nem jól értem a szavaidat arról, hogy Robi keze eljár néha, mert te aztán a "lakkozás" nagymestere vagy, egy-egy pofon az nem árt, de Robi ideges természet, na meg a szemétládát a konyhaasztalra teszi, a mosógéprõl hallgatsz, rádiót viszont vettetek, nem tudom, a rádió is fontos, de a mosógép fontosabb volna, Israelt lehet fogni rajta?, hát most mondjátok meg nekem, hogy mit akarnak Kelet-Berlinbe az imperialisták, még jó, hogy résen voltak a mieink, rémes az a szögesdrót, de ha egyszer nincs más megoldás?, hogy vannak a fogaid, remélem megszoktad és nem tartod õket a fiókba vagy megjavíttatod, nagyon csúnya, ha egy ember fogatlan, az nem szükséges manapság, Apus most Jozsef Konrádot fordít, azután Göthét kapta, most még egy félbehagyott elbeszélés végével kínlódik szintén ettõl a tengerjáró hõstõl, de már a végén van, jó is, mert ha hosszabb volna, õ is a bolondok házába kerülne tõle, mert hajózási szakkifejezések nincsenek ám a mai héberbe, hogy is lennének, ezeket a szavakat neki kell kitalálni, vagy az ujjából kiszopni, emelgeti ebben a chamszínban a több kilós szótárakat, a végén meg a fejére csap, és csinál egy nemlétezõ szót, akkor már nem kellett volna a szótár se, nem igaz? Hanna méhében valami abszcessz volt, kioperálták, küszködik az allergiával mint te is, a nyakfájását apámtól örökölte szegény, most be akar iratkozni egyetemre, pszichiáter lesz, letetette az angol nyelvvizsgát, nem tudom, hogy csinálja, a nagylány zeneiskolába jár, az öccsei mind biológusok akarnak lenni, otthon egy egész állatkertet tartanak, persze Hanna eteti õket, tudod most nagyon érdekes helyen dolgozik, képzeld, milyen esetekkel traktált egész este, olyan álmaim voltak, hogy hányan bolondultak meg részben az õ klinikája betegei és miféle témáni gyilkolta meg a feleségét, akitõl már elvált, ezek mind Hanna kerületébe tartoznak, a témáni öngyilkos lett azonnal, de egyébrõl szót sem lehet mondani neki, Hanna a családban a fõ pánikcsináló, ha másnak baja van, rögtön rémeket lát, de neki nem lehet mondani semmit, mert olyankor az arca megkeményedik, mintha nem is az én kislányom volna, de legalábbis az ükanyám, drága kisunokám, köszönöm szép soraidat, remélem sokat segítesz anyukádnak, a Móra Ferenc meséit én is olvastam, mikor kislány voltam, ti még nem olvastatok Verne Gyulát?, most a Sputnikok idején ti is fogjátok olvasni, Robi junior már küldött egy rajzot nekünk a Sputnikokról, itt van az asztalomon az üveg alatt, még mindig olyan kezelhetetlen a kis konok Robi?, ha az apja így veri, nem is lesz kezelhetõ!, olyan szépen rajzol, a kis Bandibaba sosem felejtem, hogy a zenére hogy felcsillant a szeme kisbaba korába, hallgat még zenét? Hanna sokkal jobban van, de még dagadt belül, de ezt ne tudd, mért írok le mindent?, remélem nem csak "álomféle" részemrõl, hogy Robi beleszállt a mosógépbe, mármint pénzzel, fõ, hogy a facsarógép facsar és nem te vagy kifacsarva, hanem a rongyok, de azért köszönöm az unokák nevében a smoncákat, Apus most kínlódik és szenved az ifjú Werterrel, semmire sincs idõ, persze mikor itt volt Thomas Mann özvegye, Apus is tiszteletét tette, pedig semmire sincs ideje, ha nem volna irtó boszszantó nevetni is lehetne a legutóbbi "nincs idõ" ügyön, Apusnak hónapokig fájtak a fogai, nem bírta viselni a protézt, végül elment az én technikusomhoz, hogy az csik-csák elintézi, nem kell várni, és nem kell sokat fizetni, az kezelte egy hétig minden eredmény nélkül, végül csinált röntgen képeket és a végén kicibált neki egy ép fogat elöl lent, ami a másik kettõt is meglazította, a fogfájás tovább tartott, elment a betegsegélyzõbe és ott az orvos megállapította, hogy abroncs van a foghúsán, fölvágta és kitisztította, már túl is van a fájdalmon, csak épp egy fogat kell tetetni a protézisra, "Nincs idõ fogorvoshoz járni!", nevetnék, ha volna kedvem, mit szóltok, hogy elkapták Eichmannt, itt mindenki az utcán errõl beszél, azért valamit tudnak ezek a sinbetesek, nem csak arabokat esznek reggelire, gyalázat, most "baby sitter" vagyok és olyan finom ülni, végre megszabadultam egy carbunculustól a legfinomabb helyen, amire se ülni se egyebet nem volt kellemes csinálni, és a rádióba folyton mennek a vallomások, nem lehet hallgatni, és nem lehet nem hallgatni, már féltem, hogy kórházba kell menni felvágatni, mármint a fenekemet, most meg olyan gyönyörû náthám van, hogy élvezet, de jó kislány vagyok, hogyhogy sokkolták a Robit?, csak most írod kislányom, mitõl fél?, hát már úgy látszott, hogy kezdenek egyenesbe kerülni a dolgok, kapta a jó állást, mitõl fél annyira az a szegény Robi, ha egyszer ott él, ahol élni akart, és az elvtársak mind segíteni akarnak rajta?, itt az Eichmann-pertõl nem nyugszanak az emberek, és az ember nem vonhatja ki magát, hogy mindent ne tudjon és ne halljon, legalább azok is kapjanak egy milliomod részt a szenvedésbõl, akik nem vettek részt, á ez semmi, ebben a szenvedésben nem lehet csak így, hallomásból részt venni, Bubale, megkaptuk az Élet és Irodalom címû lapot a szép nagy borítékban, azóta is törjük a fejünket, miért küldte ezt a lányunk és fizetett érte 16 forintot, a lap szép, habár csak úgy fölületessen néztük át, olyan sok egyébb van már ami elõbb van följegyezve a kötelesség listára

Idegen szavak:

Zehuze - ez van, ilyen az élet; motek seli - édesem; kol beszéder - minden rendben; no news, good news - ha nincs hír, az jó hír; monkey business - "majombiznisz", ostobaság; sztám - csak; Ugly American - regénycím, "Csúnya amerikai"; to tell the truth, nothing but the truth - az igazat mondani, csakis az igazat; flue - influenza; Erec - ország, Izrael; mázáltov - jó szerencsét; mácáv - helyzet; bubale - kisbaba; A thing of beauty is a joy for ever, Its loveliness increases, It will never pass into nothingness - Ami szép, az örökké gyönyörû, a szépsége csak egyre nõ, nem válhat semmivé (nyersfordítás); milhámá - háború; flirt - flört; crazyness - õrültség, bolondság; Kameri - színház Tel Avivban; kóved - tisztelet, dicséret; chamszín - hõség; témáni - marokkói zsidó; csik-csák - egykettõre; sinbetesek - Sin Bet, izraeli titkosszolgálat.

(Részlet egy készülõ regénybõl)

HÁY JÁNOS:

Egyetem presszó

Már nem voltak a haverjaim, csak voltak a haverjaim. Egyetemre jártak, reggel a Kígyó utcán a Pesti Barnabás felé. Sokan egymás nyomában. Helló - mondták és nem várták meg, hogy visszaköszönjek, mert késtek, és ez a tanár - mondtak egy ismeretlen nevet - erre pikkel. A BÁV kirakatának voltam támaszkodva. Egy nõ hajolt közelebb. Ez nem vedzsvúd? - kérdezte a férfit. S hogy olcsó, de a mélytányérból nincs ki a tizenkettõ. Úgy meg nem éri meg. Mivel pótolnák karácsonykor, amikor a nõ anyját is áthívják, és a férfi rokonait is.
      Szia. Megint köszönt valaki a sorból. Hogy vagy? - kérdezte és elkezdett beszélni egy fura tantárgyról, ami baromi nehéz és vízválasztó a szakon, vagyis buktatós tantárgy. A harminc százalék elvérzik. Milyen hülye, aki tanítja - mondott egy nevet -, tisztára bunkó, s hogy vizsgán fogdossa a lányok combját, olyan. De neki tanulnia kell, mert fiú, ez eleve rossz pont, meg különben sem kockáztathat, nem akar abba a csapatba kerülni, akiket kivágnak. A - mondott egy nevet -, aki a - mondott egy tantárgyat - tanítja, sokkal jobb fej. És továbbment.
      Nem mondtam el neki, hogy vagyok.
      Éjszaka Pesterzsébeten aludtam egy bolthelyiségben. Kocsmában bukkantam rájuk. Akik ott élnek. Hatan állandóra. Három-négy csak néha. Liversingre jártak - azt mondták. Meg hogy õk voltak elõször hippik Magyarországon. Már akkor, amikor mások még nyakkendõt hordtak, és amikor hazamentek egy koncertrõl, a lépcsõházban a fülük mögé gyûrték a hajukat. Adj egy cigit - mondta az egyik. Nincs - mondtam. Mért? - kérdezte. Már elszívtátok.
      Volt ott egy lány, akirõl azt hittem, le akar feküdni velem, annyit ittam és azt gondoltam, õ többet. Erzsinek hívták. Szürke volt a haja. Vártam, hogy lekapcsolják a villanyt. Aludt. Még nem értem hozzá, csak gondoltam, hozzáérek, és mozdítottam a kezemen. Fordult. Menj a picsába - morgott. Megijedtem, magam alá szorítottam a kezem. Hagyjál már - morgott megint. Aztán mélyebb hangot is hallottam. A másik oldalról egy szakállas férfi mardosta a hasát.
      Két székre volt rátéve a deszka, amin aludtam. Csúszkált rajta a mûszálas függöny. Milyen a lábam, milyen a kezem, milyen az arcom. Néztem magam reggel. Az egy festmény - mondta a szakállas -, amin feküdtél, és röhögött azon, ahogy kinézek. A srác már megpattant - mondta. - Kurva szar ország ez. Semmit nem lehet csinálni. Elment, elõször Amszterdamban volt - dörzsöltem közben a csapnál a kezem és az arcom -, csak utána ment át New Yorkba. - A többiek még aludtak. - Ott, azt hiszem a huszonötödik utcában, a hatvanadikon, van egy lakás. Csak jó fejek laknak benne. A Warhol a fõnök, de ott van a Nico is, meg a Lou Reed. Néha felugrik a Bowie, meg a Borroughs. Baromi jó hely. Oda ment a festõ haverjuk, és ránézett a Warhol. És olyan nagyon halk hangon azt mondta, hogy te a testvérem vagy. A szemedben benne van a mûvészet, az alkotás és hogy gyere, testvérem, kinyújtotta elõre a kezét, olyan lágyan, mint egy szent, és akkor a haverjuk homlokához érintette, az Andy, érted, az Andy hozzáért. Azóta együtt dolgoznak. A haverjuk világhírû, mondta a nevét, de én nem ismertem, mert én olyan értelemben a világban nem voltam ismerõs, és ez a festmény vagyonokat ér, csak itthon nem ismeri senki, kivinni meg nem lehet, mert olyan bazinagy. Földarabolni egy ilyen remekmûvet, ugye, az bûncselekmény. Nem jött le az arcomról az olajfesték. Olyan voltam, mint annak a bazinagy festménynek az árnyéka. Különben - mondta a szakállas fickó -, New Yorkban egy ilyen lakás, mint ez, tudod, milyen sokat ér. És akkora a város, hogy ez még bent lenne a belvárosban. A centrumban, érted. Aha - mondtam -, tudom, nekem is laknak haverjaim New Yorkban és tõlük tudom a viszonyokat. És azok is híresek? - kérdezte a fickó. New Yorkban - mondtam - mindenki híres, aki számít. Aha - mondta, én meg kiléptem a bolthelyiségbõl az utcára.
      Támasztottam a BÁV kirakatát. Mögöttem a vedzsvúdon kék lovasok vágtáztak a vadregényes angol kastélyok felé. Eszembe jutott az osztályharc, mert ez épp olyan volt, egy lap a Világnézetünk alapjai tankönyvbõl. Elképzeltem a hatalmas küzdelmet. Hogy a régi haverjaim szellemi irányításával én és a többi nyomorult nekirontunk a potrohos angol pénzmágnásoknak és kirúgjuk nagy valaguk alól a széket, ami nem más, mint egy rakat hatalmas köteg dollár. Szétosztjuk egymás között, ahogy a betyárok a rablott kincset, vagy az apostolok Krisztus testét, aztán a sámlivá zsugorodott kupacra most mi telepszünk rá. Innéttõl mi õrizzük. Átmentem az aluljáróba, le a metróhoz. Mennyire fázik az ember, amikor a közeledõ szerelvény nekilöki a levegõt az állomásnak. Megrázkódik.

Mi van veled - kérdezte este a fickó, aki korábban sem volt a haverom, de ismertem. Minden dzsesszen ott volt. Rajongó. Nyilván azon is, amin én nem, mert az ugye nem lehet, hogy épp akkor jön csak, amikor én. Mindig ott van, csak úgy lehet, hogy amikor én megyek: találkozunk. Alacsony fekete fiú, a hátán sérült gerinc.
      Nincs hol aludnom - mondtam -, ez az utolsó szám, ha a Laci még szólózik, van tíz perc, aztán kész, én meg nem akarok az utcán maradni.
      A rajongó rám nézett: - Ennyire félsz?
      - Igen - mondtam -, a hidegtõl meg a rendõröktõl. Gecik. Bevisznek. Egy haveromat is a múlt héten. Most már kész van az élete. Kitiltották Pestrõl.
      - Alhatsz nálam - mondta, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.
      Én meg annyira be voltam állva a rossz kimenetelre, hogy nem is értettem elõször, tulajdonképpen mirõl van szó. Mit akar ez a fickó itt a dzsesszen.
      - Neked van lakásod? - kérdeztem.
      - Persze.
      - Sajátod vagy a szüleidé?
      - Sajátom.
      Koncert után mentünk a Molnár utca felé, ott lakott a fickó a másodikon, egy egyszobás lakásban. Ahogy közeledtünk a lakás felé, mint egy kísérleti állatnak úgy ömlött a nyálcsatornákból a szájamba a nyál. Nyálaztam a melegre, és nyálaztam az ágyra, az volt nekem akkor a citrom.
      - Különben - mondta, mikor már bent voltunk -, a faterom alapította a kerületben a Pártot.
      - Micsodát? - kérdeztem.
      - Hát a pártot.
      - Tényleg? - tökre leesett az állam, még soha nem láttam olyan embert, akinek a faterja pártot alapított. Hát ehhez képest az én faterom a ribizliültetvényekkel, az teljesen semmi.
      - Tényleg - mondta a fickó.
      Eddig azt hittem, akinek a faterja pártot alapított, annak a Rózsadombon van lakása és egy kicsit nagyobb.
      - Á - mondta a fickó -, elváltak.
      - El?
      - Aha, el.
      - És azért ilyen kicsi ez a lakás?
      - Azért.
      - Ja, értem - mondtam, persze nem értettem.
      Dupla heverõje volt az ablak melletti sarokban. Õ feküdt a falnál. Mondta, hogy õ mindig ott fekszik, õ nem tud kint, mert az olyan biztonság, hogy ott van a fal. Nekem meg úgyis mindegy, ahhoz képest, hogy az utcán maradok, minden csak jobb lehet.
      Lekapcsolta a villanyt.
      - Szereted a dzsesszt? - kérdezte.
      - Persze - mondtam -, meg gondoltam, valakivel csak öszszefutok.
      - Én is - mondta.
      - Te is összefutsz? - kérdeztem.
      - Nem, hanem hogy szeretem.
      - Persze - mondtam -, gondolom, azért jársz. Ha utálnád, akkor egy kicsit strapás lenne minden koncertet végigülni. Bár...
      - Mi az hogy bár?
      - Hát, szóval ez nekem munka is - mondta.
      - Mért, írsz róla? - kérdeztem.
      - Tulajdonképpen igen.
      - Van ilyen dzsesszújság? - kérdeztem.
      - Nem, azért annyira nem tudnék, hogy ilyen szaklapba.
      - Hát akkor hová, a Nõk Lapjába vagy a Lakáskultúrába?
      - Van egy ilyen hivatal. Én ott dolgozom. És le kell írnom, hogy milyen volt, a hangulata, úgy általában.
      - A hangulata? - kérdeztem.
      - Igen, de én rengeteg szakmai dolgot is beleszövök, bár az nem feladat. Van egy leírás, hogy mire kell figyelni.
      Nem szóltam semmit. Hideg volt kint. Bent gázfûtés, konvektoros. Ezt modernnek gondoltam. Otthon olajkályhák voltak.
      - Mit csináljak - mondta késõbb -, akármit nem dolgozhatok, látod a hátam. És lakhatsz nálam, ameddig akarsz. Tényleg és nem kell félned.
      Másnap is nála aludtam és a következõ napon is. Örökösen a vallásról faggatott, mert neki a faterja nem hitt semmiben, csak valami eszmében, az meg olyan érdektelen dolog, nincsenek benne igazi istenek, meg angyalok, meg ilyen földöntúli dolgok. Nem járt hittanra, mint én. Mennyire jó nekem - mondta -, hogy így tudom, mi történt a bibliában a zsidókkal, meg a Jézussal, meg ismerem az ünnepeket, hogy pünkösd - például, milyen jól hangzik. Meg Jom kippur - az is mondom, tisztára jól hangzik, csak nem tudom, mit jelent.
      Nevetett mindenen. Ami kicsit vicces volt, azon is nagyot. S hogy milyen jó, hogy ilyen jó barátok lettünk. Nem is gondolta volna, hogy ennyire össze tudunk jönni. Mert én pont azokat a dolgokat tudom, amiket õ nem.
      A negyedik este megkérdezte, hogy nem akarok-e a falnál aludni. Mondtam, hogy nem. És úgy feküdtünk le, ahogyan korábban. Hallottam, ahogy szuszog és próbálja csendesíteni a levegõvételt, hogy ne zavarjon az alvásban. A szemem csukva volt, fáradtan csapkodtak a színek a szemhéj alatt. Még nem aludtam, csak az volt hihetõ, hogy igen.
      Mintha a paplan ért volna hozzá, aztán három ujj érkezett és megpihent a hasfalon. Megmozdultam. A kéz visszahõkölt, a gyomorfal megfeszült. Megint csend. Sustorgott a tenyér az ágyon és elérte megint a hasat. Újabb fészkelõdés és visszahõkölt. A következõ út során a tenyér gyorsan becsúszott az ágyékhoz. Hidegek voltak az ujjai, nyirkosak. Csontosak.
      Ellöktem. Felugrottam az ágyból.
      - Mit csinálsz - suttogta. A ruháimat kapkodtam magamra. Most mit csinálsz? Miért kell ebbõl ügyet csinálni? - Könyörgött a hangja. - Minek? Félreérted! Tényleg ne csináld. Kiabálta utánam.
      Becsaptam az ajtót.
      Nem esõ volt, csak olyan permetféle. Amitõl órák alatt lehet átázni, hogy nem is figyel rá az ember, de csupa víz még a gatyája is. Kószáltam utcáról utcára a belvárosban. Kerestem a nyitva maradt kocsmákat, hátha akad valaki a régi haverjaim közül. Bárki. De zárva, vagy nincs senki.
      Az Egyetem presszó még nyitva tartott. Bementem. Füst volt és meleg. Néztem végig a termet. A füstön át, a zajon át. Senkit nem ismertem. Nem voltak itt a haverjaim, akik már nem a haverjaim. Tanulnak otthon vagy a kollégiumi szobában. Összeültek hárman és röhögnek a tanárokon, hogy milyen barmok, és ezt nem lehet bírni, ami itt megy ezen az egyetemen. Kinéztem négy fiatal férfit egy asztalnál, hogy azok olyasmik, mint én. Hasonlóan öltözve. Feléjük léptem. Nem néztek rám, csak szemsarokból.
      - Sziasztok - mondtam -, nem alhatnék nálatok?
      Ahogy kimondtam, fordultak felém teljes arccal mind a négyen.
      - Mit akarsz, buzigyerek, mit akarsz te - nem csak üvöltött, föl is állt az egyik, akkor a testalkatán láttam, hogy annyira mégsem hasonlítunk. Üvöltözött, hogy mit akarsz, buzigyerek, mi a faszt akarsz te. Elkapta a pulcsimat és magával rántott kifelé az Egyetem presszóból. Altasd el a buzigyereket, Laci - kiabáltak a haverjai. A Laci meg kilökött az utcára és utánam lépett. Buzigyerek, bazmeg, mit akarsz. A bal kezével rántott a ruhámon és a jobbal vágott az arcomba. Összerogytam ott a presszóajtó elõtt, a kilincs fölöttem, mint valami isten, láttam oldalról épp a fickó övének magasságában. Próbáltam fölállni. Azt hittem, ilyen csak a filmekben van, hogy az ember a fejét még nem tudja elemelni a földtõl, de a hasát már megemeli, és a test, mint egy hullám támaszkodik a fejen és a térdeken. Azt hittem ilyen csak a filmeken van, hogy a fickó akkor a bakancsával belecsördít a megemelt hasba.
      Mikor újra felkeltem, már visszament a haverjaihoz. A homlokom nedves volt. De a sötétben nem látszott vérnek a vér. Egy kapualjban húzódtam meg az Irányi utcában.
      Valami biztosan jön majd - gondoltam.
      A reggel.

GARACZI LÁSZLÓ:

MetaXa

(részlet)

Délelõtt a doktornõ asztalán láttam egy ollót, és az jutott eszembe, hogy egy pillanat alatt végezhetnék vele, hogy az emberi élet milyen kiszolgáltatott és törékeny; kivert a veríték, és legszívesebben a földre vetettem volna magam. Fehér köpenyt viselt, aminek az alja (szerintem legalábbis) rövidebb volt, mint az ilyen helyeken szokás. Keresztbe tette a lábát; én összezárt térddel ültem elõtte. A napfény megcsillant a kis kanálon a kávéspohárban. Tegnap este érkeztem, ez volt az elsõ beszélgetésünk.
      - Hogy érzi magát? Tetszik a szobája?
      Nyilván voltak elképzelései, hogy miért ugrik be valaki a Dunába, és hogy az ilyen emberrel hogyan kell társalgást kezdeményezni; úgy tûnt, hogy ezt az elsõ alkalmat amolyan ismerkedésnek szánja. Aztán mikor mégis arra az éjszakára terelõdött a szó, és látta, hogy nem ódzkodom beszélni róla, akkor kiderült, hogy a rendõrrel ellentétben, aki a kórházban a lényegre volt mindenáron kíváncsi, õt inkább a részletek érdeklik, a részletek mágiája.
      - Szóval egész éjszaka beszélgettek, és hajnalban a barátja javasolta, hogy sétáljanak át a hídon.
      Igen, elindultunk a hídon, virágport söpört a szél a sárga konténereknél, autók húztak el mellettünk, ránk lökték a forró levegõt; a Belvárosi templom, mint egy madár, ült a fészkén. Lenéztem, a Duna áradt, szinte kidagadt a medrébõl, a rakparti lámpasor csíkokat húzott a vízre, a túlparton a hegy, mint egy nagy, fekete fóka, orrával a Gellért Szállót böködte. Itt valamivel elviselhetõbb volt a hõség; a víz karnyújtásra rohant alattunk; egy kamion szele feldagasztotta Zoli ingét. Remegett a híd; tudtam, hogy csak egyikünk fog partot érni; de vajon utána az lesz-e az, aki aki? Ki lehet-e cserélni egy életet? Kívülrõl kapaszkodtunk a korlátba; huzalkötegek, pattogzó festék, ezüst graffitik. Egy sofõr rémült tekintete.
      Lent a hajóknak szóló jelzõtáblák és egy piros lámpa. Egy-két-há - elrúgtuk magunkat a semmibe. Lassított felvételben láttam a fejem fölé repülõ hidat. Zoli hosszan lobogó haja. A Várkert Casino fényei. A Szabadság-szobor. A víz közvetlenül a talpam alatt feszült, mint egy olajos bõr. Becsapódtam, hatalmas erõ rántott magával, repültem a mélyben, csend, sötét, jeges pánik; aztán hirtelen fények és zajok, zihálás, fröcskölõ víz; a város, az autók. Zolit nem láttam, a Ráckert, ahová találkozót beszéltünk meg, Budán van, de én, mintha tudnám, hová tartozom, Pest felé sodródtam, és a Lágymányosi hídnál kapaszkodtam ki. Víztócsa a cipõm körül a 2-es villamoson. Otthon ledobtam a ruhámat, az ágy szélén ültem; gyûrött takaró: az alvás feltört és kihûlt burka. Három napja nem aludtam; a lakás kifakuló, hajnali józansága szétrepeszti az agyamat, a szemem két szúrós bogáncs. Ketyegett az óra, madárcsicsergés hallatszott, kint a gangon a bal oldali szomszéd a jobb oldali szomszéddal beszélgetett, nyilván rólam, a tegnap esti botrányról, hogy itt járt a rendõrség, de mindez olyan lágyan és ernyedten valótlan volt, míg a felém dübörgõ halálvonat egyre valódibbnak és fenyegetõbbnek tûnt... És akkor eldõlt a fikusz. Már ami még megvolt belõle. Semmi huzat, mégis; lassan kezdte, aztán durr. Száraz levelek, földkupac a parkettán; nem mozdultam. Az üressé vált falon, mint egy tükörben, megláttam magam. De nem, az már nem én voltam: Zoli nézett rám a tapéta mögül. Zúgni kezdett egy harang, olyan közel, hogy már nem is hallatszott, csak a levegõ zengett ércesen. A nyitott ablak felé fordultam, és valaki azt mondta a számban: Ugorj, bébi, ugorj!
      Két nap múlva tértem magamhoz: a kórházi paplan hideg csücske, meztelen lábfejek, az éjjeliszekrényen mûanyag doboz, barna leukoplaszt a nevemmel. A szomszédok hívták ki a mentõket, a nyitott ajtón jöttek be. "Tudatzavarral járó rosszullét", ez volt a diagnózis. A kórházban csak arra voltak kíváncsiak, nem vagyok-e epilepsziás, a nyakamban egy doboz lógott, rögzítette, mi megy a fejemben. Nagydarab munkás feküdt mellettem, ebédszünetben fejbe vágták pajszerral; a felesége mindennap meglátogatta: az ágy szélén ült szótlanul; mikor elment, a férfi elõvette a körtebefõttet. Evés közben bizonytalan mozdulattal a fejéhez nyúlt, mintha keresné, hol a baj. Engem csak egy rendõr látogatott meg, tõle tudtam meg, hogy Zolit a Csepel-szigetnél fogták ki. Nehéz errõl beszélni. Tompa voltam a gyógyszerektõl. A létezés fele elveszett.
      Papírcsíkokat húztak ki a nyakamban lógó dobozból, írtak egy zárójelentést, és elbocsátottak. Egy ismerõsünk segítségével kerültem ebbe a vidéki szanatóriumba. Jártam már itt, egy zenészkollégát látogattam meg, aki speeddel cincálta szét az idegeit. Úgy hívta a helyet, "a bolondok Mekkája". Akkor is õsz volt, a betegek talicskával tolták az avart az udvaron. A bolondok Mekkája; nem hittem, hogy egyszer én is ide kerülök.
      Százhetvenhat centi vagyok, a hajam barna, a szemem kék, és megõrültem. Minden, amit akartam, tévedésnek bizonyult. Tévedésnek bizonyultam. Viszont azért vagyok itt, hogy meggyógyuljak, és ez jó. Hirsch doktornõ azt mondta, a lelki béke az emlékezés és a felejtés helyes arányán múlik. Hogy csak azokat az emlékeket szabad feledésre ítélni, amiket megértettünk. De ami velem történt, azt talán nem is szabadna megérteni, hanem éppenséggel azonnal el kell felejteni, a teljes felejtés lehet gyógyulásom esélye. Fogom a múltat, leviszem a pincébe, mint egy bõröndöt, bezárom, és soha többé nem megyek oda. Kiradírozom az elmúlt három hónapot. De õ, ez az angyalhajú lélekidomár, azt tanácsolta, igenis gondoljak végig mindent alaposan, az elejétõl a végéig, és én megteszem neki, mert nem maradt más választásom, mint a feltétlen engedelmeskedés.
      Kockás spirálfüzetbe írok, a tollat a doktornõtõl kaptam, "uni-ball vision fine", az van ráírva. Nem tudom, más is kap-e ilyet. Az lenne az "ideális", mondta a doktornõ, ha a kemoterápia önmagában eredményhez vezetne (Orfirilt és Xanaxot szedek), mert az én koromban és foglalkozásommal a pszichoterápia általában "kevésbé hatékony". Ez azt jelenti, hogy a pszichoterápia hatása az én koromban és foglalkozásommal kiszámíthatatlan, és akár végzetes is lehet. Azt mondta, egyelõre csak pihenjek. Sétáljak sokat. Írjak. Szedjem a pirulákat. És ne számítsak arra, hogy sokat fogok vele találkozni.
      Mindkettõnk érdekét az szolgálná, ha ez a beszélgetés "ebben a formában" az utolsó lenne kettõnk között. Egyelõre csak a viziteken fogunk találkozni. Erre mit lehet mondani? Asszonyom, csalódtam önben, le vagyok sújtva, ön visszaélt a bizalmammal. Hallgatásba burkolóztam; õ meg valahogy túl sokáig nézett rám, szinte öntudatlanul, mint egy gyerek, aztán hirtelen rádöbbent, hogy furcsán viselkedik, és elpirult. Gyorsan felállt, kinyitotta az ajtót, elköszöntünk egymástól, és én feljöttem a szobámba.
      Fogalmam sincs, mennyi ideig kell itt maradnom. Ma meglátogattak a szüleim. Sikerült elérnem, hogy a kórházba ne jöjjenek be, nem akartam egy ketyegõ dobozzal a nyakamban találkozni velük. Most a külsõ portáról telefonáltak. Látom, ahogy sétálnak föl a kastélyhoz a kavicsos úton. A lankák fölött sárkányrepülõ lebeg. Megmozdulnak az ágak, pálcavékony árnyékok esnek a szobába. Esteledik.

FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ:

A kalucsni

Györe Balázsnak, akiben a régi
      tárgyak mindig bízhatnak

Vettem egyszer egy kalucsnit. Amikor egy esõs napon elõször húztam fel, úgy éreztem magam, mintha az utca helyett színpadra lépnék ki. Zavarban voltam. Az esõben mindenki magával volt ugyan elfoglalva, én mégis úgy éreztem, az egész utca engem figyel.
      Pedig gyerekkoromban, az ötvenes években jó pár kalucsnit elnyûttem. Volt közöttük egy bokáig érõ cipzáros is, amit nagyon szégyelltem, mert fehér volt. Akkoriban olyan magától értetõdõ volt kalucsnit hordani, amilyen magától értetõdõ viszont manapság, hogy senki nem visel ilyesmit. Amikor három évvel ezelõtt megelégeltem, hogy bõrtalpú cipõimnek vékony talpa még a szemerkélõ esõben is rögtön átázik, csak sokára tudtam beszerezni egyet. Budapesten sehol nem találtam, Berlinben is hiába próbálkoztam. Végül Münchenben sikerült, nagy nehezen, egy olyan cipõboltban, ahová egyébként soha nem jutna eszembe bemenni. Az eladó elõször ott is csodálkozott, mint aki még soha nem látott ilyesmit. Azután mégis elõbányászott a raktárból egyet. Amerikában készült, márkája "Tingley", és a dobozán olvasható felirat szerint nemcsak az esõ, hanem az olaj ellen is védi a cipõt.
      Egy-két évvel késõbb nagy megelégedéssel töltött el, amikor Az eltûnt idõ nyomábant olvasva eljutottam ahhoz a jelenethez, ahol egy fogadás után az elõszobában, amikor Marcel felhúzza a kalucsniját - amely szintén amerikai gyártmányú volt! -, mindenki nevetni kezd rajta. Az egyik elõkelõ vendég segítette ki zavarából, megjegyezve: adandó alkalommal õ is vesz magának egyet. A nevetés erre elült, de Marcel zavara ettõl csak fokozódott.
      Közel egy évszázaddal késõbb, ha felhúzom a saját kalucsnimat, én is úgy érzem magam, mint Marcel. A huszonegyedik század küszöbén, a vízhatlan bakancsok, a gumitalpú cipõk meg a sci-fi filmekbe illõ sportcipõk inváziója közepette egyébként is mesés tárgy benyomását kelti. De a hétmérföldes csizmától eltérõen nem szárnyakat ad, inkább esetlenné tesz. A lábam legalább két számmal nagyobb tõle, én pedig óvatosan emelgetem, másként teszem vissza a földre, mint egyébként. Elõbb a járásom változik meg, azután az egyensúlyom is. Vitathatatlan varázsereje van. A kalucsnimban azonos is vagyok önmagammal, meg nem is. Mintha nem is csak én lépkednék benne, hanem valaki más is belelépne ugyanabba a cipõbe. Mintha megkettõzõdnék tõle.
      De a kalucsniról is elmondható ugyanez. Úgy hasznos, hogy közben már senki nem használja. Ha esik az esõ, csak elvétve látni valakinek a lábán. A legtöbben, hacsak nem ülnek egybõl autóba, inkább hagyják, hogy átázzon a cipõjük, vagy ami még rosszabb: nem is gumitalpú, hanem valamilyen mûanyagból öntött cipõt vesznek fel. A kalucsni pedig átalakult jelmezzé, amit képtelenség olyan magától értetõdõen hordani, mint mondjuk egy esernyõt, noha ez amúgy sokkal szürreálisabb tárgy, mint a kalucsni. Manapság, amikor a használati tárgyaktól kezdve az eszmékig és gondolatokig bezáróan a legfõbb kritérium az áramvonalasság, a kalucsni a maga ormótlanságával valamilyen kiveszõfélben lévõ állatfajra hasonlít. Van benne valami sajnálatra méltó és megindító. Andersen, aki a tárgyakban is fölfedezte a lelket, biztosan tudott volna írni róla egy szomorú mesét. Ebben a mesében a kalucsni alighanem valamilyen divatos cipõbe lenne reménytelenül szerelmes.
      A kalucsni, ha hihetünk Proustnak, már száz évvel ezelõtt is divatjamúlt tárgy volt. Vitathatatlan hasznossága mellett ezt az idejétmúltságát õrizte meg a mai napig. Úgy maradt fenn a jelenben is, hogy közben a múltat testesíti meg. Pontosabban az elmúlást. Úgy védi a cipõmet, hogy közben õ maga a legvédtelenebb. Formáját tekintve cipõ, pedig éppen cipõnek nem nevezhetõ. Úgy van, hogy közben nincs. Ott kísért benne az a hiány is, ami a ruházkodás és a divat történetét árnyékként végigkíséri. Egy feltartóztathatatlan, önmagával is kíméletlen folyamat áldozata.
      Ha felhúzom, nemcsak lépkedek hát vele, hanem úszom is. Az árral szembe. Nem csoda, hogy megbámulnak benne. Az is érthetõ, hogy zavarban vagyok, ha rajtam van. Ilyenkor Peter Schlemihllel érzem rokonnak magam. Õ az árnyékáról mondott le; nekem meg mintha két árnyékom lenne benne.

SZIJJ FERENC:

[Csak tessék, tessék: Finálé]

Csak tessék, tessék, kerüljön beljebb, pardon, bocsánat, félreállok, hogy beférjen, kicsit szûk a hely, de majd összehúzom magam, pardon, mondja csak. Egy cigarettát, igenis, már adja is ez a kedves, szimpatikus hölgy, ha meg nem sértem, ja hogy milyet? Ja, mert az nincs, most fogyott el, volt itt valaki az elõbb, jobban mondva a napokban, tavalyelõtt, és elvitt egy egész kartonnal, mert úgy látszik, annak is elõbb-utóbb felemelik az árát, de esetleg valami másfajtát? Ugyanis másfajta sincs, tetszik tudni, éppen áruszállításra várunk, bármelyik pillanatban jöhetnek, úgyhogy mondja csak. Hirdetõoszlop?
      Bocsánat, csak ránéztem erre a kedves, szomorú szemû hölgyre, hogy õ talán tudja, mirõl van szó, de hogyne, figyelek, hiszen azért vagyunk ezen a világon, hogy másokat is engedjünk szóhoz jutni. Tehát hogy ön hajlandó elmenni akár a legfelsõ szintig is, akár még államtitkárig is, elvégre lakossági fórum is van a világon, fogadóóra, panaszkönyv, egy nagy, kerületi panaszkönyv, elsõsorban a közlekedés rendjére vonatkozólag, már ha egyáltalán rendnek lehet nevezni az ésszerû átalakítási javaslatok semmibevételét, a zónaátalányos és keresztszemes forgalomszervezés iránt mutatott oly fokú közönyt, hogy az már-már a teljes összeomlással fenyeget a hirdetõoszlop körül, amely ráadásul esztétikailag is rontja a közszemérmet, értem, persze. Hogy ön nem vállalhatja a felelõsséget ennek az egésznek a lebonyolításáért, a késésekért, elmaradt találkozókért, a nagykövetek visszahívásáért meghatározatlan idõre, amikor még csak kora délután van, és most kezdõdik a neheze, és könynyû elképzelni, mibe fog torkollni, de bocsánat, ha megkérhetném, hogy jöjjön beljebb egy kicsit, ide, így, semmi baj, csak egy akciós vízipisztoly, hiányzik a tartálya, nem érdekes, csak hogy be tudjon jönni ez a szimpatikus fiatalember, köszönjük szépen.
      Pardon, milyen utcát? Hogyne, csak nem értettem, hogy milyen utca után tetszett érdeklõdni. Elnézést, tehát hogy mi érdeklõdtünk volna? Mert én nem tudom, én biztos nem, én csak véletlenül vagyok itt, nem is dohányzom, hálistennek, lekopogom, de nézem ezt a bánatos kishölgyet, úgy látom, õ se, már hogy nem õ volt az, mert a dohányzást nem tudom, lehet, hogy alkalmanként, ebéd után egy-egy könnyût, és ez az úr pedig, mint mondja, szinte biztos abban, hogy itt pillanatokon belül ki fog törni a káosz és az anarchia, hacsak az államtitkár, most nem tudom, konkrétan melyik, ön ugye nem, nézem, hogy nincs odakint Audi, akkor biztos nem, igen? Hogy meg van beszélve az esküvõ ezzel a hölggyel a Mátyás-templom tornyában, ahonnan zsebkendõ-lobogtatással adják meg a jelet a Dunán úszó monitoroknak a százforintos üzletek záróráját jelzõ ágyúlövésre? Készséggel elhiszem, csakhogy itt bármelyik pillanatban bekövetkezhet a példátlan méretû áruátvétel, épp az imént telefonáltak mobiltelefonon, alig pár órája, még egy hete sincs, hogy a határon vesztegel a kamion, ugyanis a száj- és körömfájás miatt az összes rakományt át kell füstölni, tehát nem tudom. Hogy önnek mindegy? Mert az ön részérõl ez úgyis egy olyan áldozatvállalás, amely már az elviselhetetlenség határát súrolja? Értem, csak bocsánat, éppen ezzel az úrral beszélgettem, hogy tehát ön szerint az esküvõ adott esetben kiváltható lenne egy hatósági tanúskodással a Kreml falának javítása közben megtalált csontok ügyében, ez eddig világos, de mibõl gondolja, hogy a híres színésznõ leszármazottai a jelen politikai helyzetben hozzájárulnak a vizsgálathoz? Tértivevénnyel, értem, de ha meg nem sértem, akkor legyen szíves egy kicsit idébbjönni, mert úgy látom, megint jön egy kedves vásárló, és megkérném önt is, köszönöm, tessék, csak tessék, hogyne volnánk nyitva, hiszen látja, hogy a kormány, pardon, ez a feltûnõen csinos hölgy a helyén van, és várja a vevõk áradatát, parancsoljon.
      Azt gondolják magukról, hogy õk irányítják az egészet, pedig ha egy percet is töltenének az utcán, mindjárt, mindjárt, csak hadd mondja el ez az úr, igen? Hogy kik vannak a lakásban? Rengetegen, hogyne, rendben van, és akkor még csak annyit, hogy kinek a lakásáról vagy villamospótló trolibuszáról van szó, mert itt többen is beszélnek, nem értettem pontosan. Az önérõl, igen, és akkor ha szabad, akkor mi célból tartózkodnak ott a milliárdos nyeremény igézetében megfeledkezve családról és országos gondokról, illetve, pardon, tehát? Hogy beszélnek. Képzelem, hogyne, de nem parancsol akciós áron egy kis, hát nem is tudom, elég kevés áruféleség van itt, sõt, úgyszólván bocsánat, hogy mit? Várjon, meg kell kérdeznem ezt a rendkívül szimpatikus hölgyet, hogy õ hallott-e már ilyesmirõl, de már látom is, hogy nem, ifjúi életében õ még soha. Hogy mondta, szivar? De talán itt az urak bizonyára, igen, hogy teljes életmódváltásra van szükség a közterületeken, készséggel, csakhogy micsodát? A frusztráció litániáját, hogy azt adjuk elõ, pardon, nézem a hölgyet, ja, hogy nem, hanem a lakásban azok az emberek, az örökös kudarcnak a génjeinkbe égetett, kettõs spirál alakú hullámvasútját, de már elnézést, én csak véletlenül vagyok, hoppá, bocsánat, tessék, tessék!
      Hát már hogyne férne, drága asszonyom, sok jó ember ugyebár, csak megkérjük az urakat, hogy egy kicsit húzódjanak, köszönöm, ön talán erre, ön pedig, kedves uram, természetesen, a tüzérek vakációjáról még hallani fogunk, de talán ott, igen, ott még rengeteg hely van, köszönöm, parancsoljon, ja, az sajnos nincs, elfogyott, de nézzen be a jövõ héten, mert bármelyik pillanatban jöhet az áru. Hogy ittfelejtette? Ja, bocsánat, az más, akkor mirõl is van szó, ridikül? Már nézem is ezt a kedves, fiatal hölgyet amögött az úriember mögött, aki ezügyben illetékes lenne, mármint a hölgy, mert az úr más ügyben, városházi korrupció, igen, de nem, itt biztos, hogy nem, pardon, ja, hogy a Szinotai Pistát se a magam részérõl, esetleg egy Szilvágyit, de az is Albert, és nem akasztotta fel magát. Kút? Arról nem tudok, feneketlenrõl se, hogy tehát a múltbéli szembenállások kísértetei, amelyek megmérgezik a politikai, bocsánat, Margitkát? Ja, hogy nem, hanem ellenkezõleg, de önnek személy szerint azzal semmi baja, nem a Margitkával, világos, hanem a sütõporral, mert azok között is vannak rendesek, például hogy a Váncza-féle közmeghallgatásokat is ki kell terjeszteni az élet minden területére, hogyne, aláírom, csak elnézést, máris újabb vevõ, kérek egy kis helyet, tessék csak, pardon, egy kicsit még, ha, igen, parancsoljon, micsoda forgalom van itt máma, mit tetszik szólni hozzá kedves hölgyem, hát ne tessék már annyit szomorkodni.
      Hogy motorbiciklit, hogyne, máris, egy pillanat, igen, ja hogy piros? Sajnos az momentán, még ha feketét vagy zöldet, arra esetleg nem tudom, hogy elõrendelést felveszünk-e, de arra se hiszem, de pirosra aztán végképp, még a barátjára tekintettel se. Ja, hogy neki van, vagy volna, tehát állítólag, vagyis az ígérete szerint, de hogy itt, mármint a barátját? Az Eleket? Nem Elek, persze, bocsánat, asszonyom, de tetszik hallani, ez egy másik, illetve nem is az, nem transzparens, hanem motorbicikli, de hogy fordítva vitte? Igen, nem azt, pardon, de csak sorjában, tehát a jelszavak végkiárusításán rendszeresen ismétlõdõ botrányos tömegjelenetek megzabolázása révén, márminthogy a méregfogát, aminek alapján azt csak úgy rámondták önre, hogy az illetõ, aki hogyne volna a barátja, igen, hogy nem az, hanem hogy evett volna az ultramontán nosztalgiák hatása alatt álló székelykáposztából zárás elõtt, részegen, piros motorbiciklivel, de elnézést, engedjük be ezt az elegáns választékossággal öltözött urat, igen, az útszéli kampányellenõrök ruhapénzét, azt majd késõbb, csak most bocsánat, igen, hogy veszünk-e, de sajnálattal, hogy nem, illetve akkor már hogy micsodát? Ja, azt nem, de mégis mennyiért? Értem, szóval sajnos nem, nincs szükségünk, momentán ütvefúróra sajnos, de talán az uraknak, nem, lemezjátszóra se, csak esetleg hogy azt viszont mennyiért? Hogy újszerû, áldott állapotban, de bocsánat, itt most éppen, tehát hogy csak a huzagolórészleg adagolójában végzett áldozatos munkája a kormánynak, természetesen, de most ez melyik biciklié lenne tevõleges részben, a motor vagy milyen himnusz, illetve bocsánat, kelkáposzta, rózsafüzér, búsuló gulyás, aki mit jelentett? A vízállást, hogyne, azt reggel, délben, este, a ruhapénz miatt. Nem amiatt, hanem postai úton, de bocsánat, úgy látom, megint valaki.
      Pardon, üdvözlöm, hogyne, ott az a csinos, álmodozó tekintetû hölgy, most így nem látszik, de kerüljön beljebb, mondja csak, újságot? Ne haragudjon, uram, de itt felelõs állású emberek is tartózkodnak, már hogyan árusítanánk újságot, vagy bocsánat, venni meg aztán pláne nem, Csaba Vére? Az valami, tetszik tudni, mire, ja, hogy nem, egy cseppet sem, akkor megnyugodtunk, mert, tetszik tudni, vannak bizonyos érzékenységek, fõleg túlzottak, igen, felõlem, pontosabban itt egyesek szerint a nõkkel kapcsolatban, nem is az, hogy kit hoznak a házhoz, de az is, kétségtelenül, bár betolakodóknak talán nem nevezném, vagy kicsodákat, értem, a vörös tengely melléki bolygócsapágy-kereskedõk liliomos diktatúráját, melynek bársonyosan véres rémuralma alatt származási okokból egy csónakból fakadt a magyarság több évezredes álmának tépett zászlaja és a nevetõ harmadik, azaz, igen, a mérleg nyelve, tehát hogy vizezték a lisztet, és azért vonja el a magát nemzetinek nevezõ kormány a saját szája elõl a kenyérszeletelõket jutányos áron, és alig használja kísérleti léggömbként a turulmadár lelki magasságába felkapaszkodni képtelen, eleven hirdetõoszlopait az öblösüveg-ipari méreteket öltött képmutatásnak? Hogyne, minden tekintetben, de bocsánat, tessék, fáradjanak, illetve ha megkérhetném, igen, köszönöm, nyugodtan az asztal sarkára is, ez a csinos és bizonyára mély lelki életet élõ hölgy, gondolom, nem fog megharagudni, így, akkor tessék, nem tudom, ki volt elõbb, de nyugodtan, sorjában, tehát vitriol, hogyne, kérem, de kezdjük azzal, hogy melyik fajtából, mert sajnos egyik sincs, illetve nem tudom, megnézte-e odakint a feliratot, hogy hajjaj, pontosan, ahogy itt mondják, mert abból is annyiféle van, ötös, hatos, skandináv, vagy hogy karneváli? Ja, bocsánat, az bizonyára valami újfajta, még nem kaptunk belõle, nézzen be a jövõ héten, bármelyik pillanatban, és hogy Fotex? Azt értem, hogy nem tetszik antiszemitának lenni, és világos, hogy itt senki sem erdõkerülõ, de éppen próbálom tisztázni ezzel a szimpatikus fiatalemberrel, hogy hányat, mennyit és pontosan mirõl van szó, mert az se mindegy, viszont naná, hogy egy teszttel könnyen el lehetne dönteni, márminthogy a kaparósat, igen, de bocsánat, épp az imént tetszett mondani, hogy maga nem, akkor milyen gesztenye már megint, ami ráadásul foszforeszkál, vagy bocsánat, nem hallottam jól, persze hogy multinacionális, efelõl semmi, de ha kérhetném, akkor térjünk viszsza, tehát mégis inkább sósav, vagyis egy pillanat, mit is mondott, hogy hol? Ja, hogy kérdezni tetszik, az más, akkor talán tisztázzuk, de nem amit bemocskoltak a Galíciából jött nagyszakállú Herczogok, világos, cézével, persze hogy értjük, Liszt Ferenc, vizesnyolcas, zöldhullám, hanem hogy micsoda is lenne hol, illetve ki zongorázta el inkognitóban a bolgár himnusz elsõ, magyaros motívumokkal tarkított változatát a Lánchíd alapkõletétele alkalmával rendezett szüreti mulatságon, ha jól értem a kérdést, de most egy pillanat, tessék, persze hogy tessék, kicsit sokan, de ma egy ilyen nap, mindenkinek egyszerre jut eszébe, amikor már rég elfogyott.
      Hogy tehát igen? Bocsánat, most hogy ittfelejteni tetszett vagy ellenkezõleg, és nem is egy báró Eggenberg monogramos ezüst cigarettatárcát, hanem akkor micsodát, és azt venni vagy eladni, vagy nem értem. Hogy egy ilyen középmagas, és államtitkári bejelentés nyomán üldözik a nem kívánt révületbe esett rajongói saját hazájában, köszönöm, így már érthetõbb, de hogy itt, alsónadrágban, felsõbüki kapcsolatokkal, kiskirály, stüszivadász vagy mégiscsak a makkhetes kézben levõ sajtó gyalázatos aknamunkája? Vagyis hogy járt-e itt, hogyne, mindjárt, nézném ezt az igézõ tekintetû ifjú hölgyet, ha látnám, hogy járt-e itt az elmúlt percekben, illetve az utóbbi egy-két népnyúzó rezsim idején egy kürtõkalapot viselõ és önnön maga viseltes háta közepét korbácsoló bogumil közterületfelügyelõ, aki hányatott gyermekkorában svájci import, tisztított nyakkendõket árusított volna a fehérgyarmati fõposta teherbejáratánál, de azt hiszem, az õ nevében is elmondhatom, hogy pillangókést se veszünk kitöltetlen magyarigazolvánnyal együtt fillérekért, és az elcsatolt területeknek is természetes, hogy nem nézzük a fogát, de már itt is van, akarom mondani, parancsoljon, sajnos kissé szûkösen, de nem baj, onnan is csak tessék mondani, mert beljebb, mint tetszik látni, legfeljebb ha az urakat és természetesen a hölgyeket megkérjük, de nem félreérthetetlen ajánlatot teszünk az örmény középhatalmi aspirációk oltárán, hanem hogy tessék parancsolni.
      Ja, csak úgy, hogy mondjon le, természetesen, mi sem egyszerûbb, bármelyik pillanatban, de hogy konkrétan, vagy ezt nem kellett volna, értem, hiszen tudjuk többfelõl, hogy a végítélet elüszkösödött küszöbét súroló, magyarságában magyar érzelmû, de csírájában kerékbe tört magyarság a szóbeszéddel szemben õsi örökségbe kapott halálos óráján az iránymutatásra és hangosbemondásra képtelen, lejárt szavatosságú vagy éppenséggel kifogyófélben levõ hatalmi elitek orgiasztikus maszkabáljában keresi a feloldozást a pusztaszeri sátorban megfogant átok alól, illetve hogyne, ott a sarokban, ha ezt a szimpatikus fiatalembert megkérhetném, minél távolabb az ajtótól, világos, tehát hol tartottunk, hogy mereven elutasítja a külföldi mintára létrehozott piókerházak minden kirakati azonosságot maga alá gyûrõ vérségi dominanciáját, és fennen hangoztatja a délibábos atyafiság viviszekcióra hajlamos törpe kisebbségének jól megérdemelt helyét a jokerszámok útvesztõjében, nem mintha itt bárki is bárminek a híve lenne központi akaratra, mert arra még a sütõpor is elsül, és a kegyeleti kárpótlás keretében német márkanevet választó helyhatósági épületek, vagy milyenek, milyen épület, hogyhogy bocsánat, hova nézzek?
      Ja, az csak itten ez a szemben lévõ épület, mi lehet ez, tésztagyár vagy üzleti könyvtár, semmi kétség, bizonyára áthelyezik, mert kell a hely a kormányprogramban kétszer is aláhúzott választási gödörnek, az meg ott semmi, nem érdekes, csak a belügyminisztérium mûvelõdési háza, az is be lett ígérve a sokgyermekes családoknak a Rózsadombon, és így egyszerûbb, a parlamenttel pedig nem tudom, mi a tervük, de a felhelyezett ülésekrõl persze hogy hallottunk, és önök meg, ha meg nem sértem, bocsánat, csak a kalapom, önök meg hová ilyen hirtelen, hiszen ez a csinos, független, érzelmekben gazdag ifjú hölgy ott lent még el sem mondhatta a véleményét errõl a bércekkel körülölelt kis országról, errõl a jólszituált kontinentális talapzatról és errõl a természetet kedvelõ, de, ahogy itt többen is találóan szertekürtölték, a kistérségi globalizáció vasálarcában vergõdõ sárgolyóról.
      Dobri vécser, vagyis bocsánat, tessék csak, illetve ha megengedik, remélem, nem zavarok, mert úgy látom, éppen áruátvétel van. Govoritye po vengerszki?

ZÁVADA PÁL:

Milota elõadásai Hulina Zsófiáról

Drága hallgatóságom, tegnap egész este...
      Eddig jutottam csak az elõbb, amikor a hátam mögül Kuhajda Samu szólalt meg, hogy nem kóstolnám-e meg a krumplistésztáját. Ma a méhesbe ültem ki, ezért nem láttam a kaptáraktól, hogy jön. Elzártam gyorsan a magnót, de õ nem csodálkozott, hogy mit mûvelek én itt, na, úgy látszik, mint telekszomszéd korábban észrevette már, miben mesterkedem.
      Hogy most lett kész, bográcsban csinálta, jöjjek, és együnk.
      Hát nem pakolt neked ebédrevalót az asszony?, kérdem, miközben már indulunk is.
      De, hogy igen, csomagolt hideget, csak éppen olvasgatott õ az elõbb egy régi kalendáriumot, és rájött, hogy ma van a Bozsie tyelo, vagyis az Úr teste, amikor tilos kenyeret enni, úgyhogy gondolt egyet, s mivel õ csak ezt tudja kenyér nélkül megenni...
      Elõször is nem ma van, hanem holnap lesz, vagyis május huszonhetedikén, szerdán, másodszor ezt magyarul nem Úr testének, hanem Úrnapjának mondják...
      Na tessék!, szól erre közbe, hogy õ pedig úgy nõtt fel, mint a tudatlan barom...
      Harmadszor, mondom, nem enni tilos a kenyeret azon a napon, hanem sütni, negyedszer meg mióta vagy te ilyen böjtös?
      Hogy õ nem böjtös, csak éppen olyan gusztusa támadt a krumplistésztára, az asszony meg ritkán csinál neki. És hát volt hozzá idekint hagyma, paprika, krumpli...
      El ne sorold, cimbora, hanem adjad!, mondom, azzal nekiállunk.
      Te Gyurika!, szólal meg Samu késõbb, kihez beszélsz te abba a magnóba?
      Na ide figyelj, Samukám! Tudod te, mi az, hogy diszkréció? Hogy tartod a szádat, és beszorzod tízzel, az.
      És ne is faggassalak.
      Így van. Megtudsz majd idõben mindent.
      Ha megérem, fintorodott el Samu.
      Na, ez az!, így van. Ha megéred, amit én nem - hát ez a lényeg.
      Ezt persze nem értette derék cimborám, de én vigyorogva széttártam csak a kezem, aztán hátba vertem õt, és elköszöntem tõle. Odabent aludtam egy félórácskát, most pedig itt ülök megint a méhesben.

Úgyis letörlöm még, második próba.
      Hát akkor kedves törzsközönségem! Azzal kezdeném...
      Mondjuk, hogy... a tavalyi õszön én sokat gondoltam a nõkre.
      Asszonyokra és leányokra saját életembõl. Hölgyekre és feslettekre, teltekre és vékonyakra, szendékre és temperamentumosakra. Szépen, sorban ötlöttek eszembe, hajszín, termet, évjárat, mellbõség és név szerint. A mozdulásuk, fordulásuk, csípõringásuk, fejtartásuk és arcjátékuk, minden testbeszédük... És föl tudtam idézni járásuk kecsességét, térdkalácsuk fényét, gerincük ívét, frizurájuk fésülését... Mit még?, nyakszirtjük pelyhességét, kacagásuk csengését vagy tekintetük villanását.
      Toporgok és forgolódom, drágáim, hogy miképpen is fogjak rá a mondandómra. Azért idõzöm el itt... Habár e motívumok között elég szívesen.
      Ajkuk elnyílása, nyelvecskéjük fürgesége, hónaljuk illatozása, derekuk hajlása tûnt elõ a múltból. És hasuk rándulása, keblük hullámzása, tomporuk domborulása, combtövük párája... Azoké, akiknek lénye hajdan tetõtõl talpig átjárt, és akiké alig legyintett csak meg. Akiknek emlékét hurcoltam s nyomait viseltem sokáig, s akikét csupán órákig.
      Amikor pedig már mind idegyülekeztek hozzám (ámbár lehet, hogy volt, aki dacosan távol maradt, vagy akit méltatlanul és hálátlanul én felejtettem ki), akkor szép lassan végigtekintettem rajtuk, és visszagondoltam rájuk.
      Végül külön idehívtam még Roszkos Erkát is, ki - ha mondhatom így - beteg szívemnek s nyugtalan lelkemnek volt utolsó balzsama (míg a testet elég, ha az egészség szolgálja már csak, amennyire bírja), hogy - mondom - álljál oda, lelkem, oldalra, hadd lássál mindent. S hátha ezek a régi példák buzdítják föl benned azt a bûbájos csáberõt, aminek ez az én mafla fiam nem fog tudni ellenállni már. Ám errõl nem szóltam, gondolom, jobb is. Mellékesen, mondjuk, Erka megjegyezte azért, hogy ezt a háremsorakozót õ eléggé törökbasás férfiötletnek tartja, de aztán rám hagyta.
      Legalábbis én így képzeltem. Hisz hol volt õ már tavaly szeptemberben és októberben, amikor én ezeket javarészt játszottam!
      S akkor megfordított idõrendbe tereltem hölgyeimet. Hisz legeslegelõre csakis aki most is fogja kezem, alfám és ómegám, az én Mariskám állhatott (sõt, föl kellett ülnie a trónra), s úgy következtek aztán, némi helycsereberélés, tülekedés után a többiek. A nyolcvanas évek, aztán a hetvenes, hatvanas és vissza a többi évtizedek hölgyei, egészen a legutolsó elsõig, kinek kamaszkéjjel kikémlelt fürdõzését egy üveg mézzel háláltam meg, s akinek énekét még ma is hallom, hogy "ezt a nagy szerelmet tõled kaptam én".
      És akit talán én gyilkoltam meg, amikor öklömbe tolult ütlegekkel támadtam rá a fiára, és neki a rémülettõl belerándult a szíve a legutolsó görcsbe.
      Hát akkor... Nem így akartam ma, de most már akkor beszéljünk Adamecné Hulina Zsófiáról!
      Nálunk temették el szegényt, az Ótemetõben, tavaly augusztus 14-én, és a szertartáson olyan bûntudat lett rajtam úrrá, hogy szinte megbénított. És az õ halála mintha csak a jelet adta volna meg, hogy eshet szét, borulhat föl, szakadhat el s romolhat meg most már az egész, ami addig épülni, fölmagasodni, összeforrni és javulni látszott.
      Aztán szereti-e még a mézet?, kérdeztem tõle, amikor utoljára beszéltünk, és annyira szégyellem már a kaján mosolyú pofámat, mellyel az õ csodálkozását vizslattam. Hiszen õ nemcsak hogy nem érthette, hogy én a fürdõbéli, ötven évvel azelõtti mézesüvegre gondolok, de ha ez eszébe jut, akkor se tudhatta, hogy én voltam az a suhanc! Azt pedig végképp nem sejthette, mivel is érdemelte ki tõlem azt az ajándékot. Én mégis úgy néztem rá, mint egy valamikori kikapós aszszonyra, aki nem ismeri föl a régi szeretõjét.
      Holott nemigen lehetett kikapós. De mivel a naplójában állítólag viszont megfordítva írta le a valóságot, ezért én készpénznek vettem a családi drámát megmozdító "bûnt" (amirõl én, a százszoros csaló akkor se mondhatnék ítéletet, ha igaz volna), vagyis azt, hogy a férjét szerelmi csalás folytán számûzte volna Szlovákiába ez az asszony. És azt mondtam magamban, úgy látszik, mégiscsak én tudtam rosszul eddig. Mert - mondom - ez a Zsófika ezek szerint saját maga tette szabaddá magát, hogyha így írja le visszaemlékezésében. És nyilván annyira ki akarta törölni életébõl a pórul járt, becsapott boltost, hogy a kisfiát is átanyakönyveztette a saját leánykori nevére. Hogy a férjet, ezt a balek Adamecet még így se kelljen az eszükbe idézniük. Sem õneki, a valamikori feleségnek, sem a fiának, aki ezért cseperedett föl Hulina József néven - most már a mi nagytõkésünk rangjára is, mint ezt láthatjátok.
      De én már csak azért is elhittem mindezt, aminek cáfolatát és megfordított igazságát Zsófika élete legvégén foghattam csak föl, mert apám engesztelhetetlen megvetéssel beszélt mindig arról az "elfuserált ügyvédbojtárról", a késõbbi "züllött végrehajtóról" és "kocsmatöltelékrõl", vagyis Márkus Tóniról. Akit én ezért könnyen képzelhettem a boltosné méltatlan, gyáva szeretõjének. S akinek a nevét az apám - úgy mordulva föl legfeljebb, hogy "az a csirkefogó" - ki nem ejtette volna a száján. Legföljebb az anyjáét, a szegény fiatalon elpusztult, morfinista Kuhajda Ilonáét.
      De hogy világosabb legyen, elkezdem máshonnan.
      Legelõször édesapám barátjától, Samu cimborám nagybátyjától, a többszörös hortobágyi internált Kuhajda Gergelytõl hallottam ezt-azt - de már csak az ötvenes évek végén. Gergõ bácsinak kifinomult érzéke és jó füle volt ugyanis az olyan fû alatt is elterjedõ históriákhoz, amikor "az a lelki kérdés, hogy szívügyben ki kivel megy ölre", ahogy huncut ábrázattal mondogatni szerette. Hát volt elég tapasztalata benne ifjúkorából, hisz meséltem már nektek az õ kikapós Klárikájáról. Akit bizony akkortájt már furcsa volt nekem - öregasszonyként látva - elképzelni mint fehérmájú démont.
      Az öreg Gergely maga hozta szóba egyszer ezt a nyomorult Márkus Tónit, az unokaöccsét - talán éppen ennek temetése után -, fejcsóválva sóhajtva föl, hogy meglátszott bizony, kinek volt a fia. Hogy ennek a szerencsétlen Ilonka húgomnak!, azt mondja. Akárcsak az anyja, ez a kölyök is mennyi bajt csinált nekünk folyton! De sokat veszekedtem vele!, ha már az apja nem tudta ráncba szedni, amíg élt. Az árokparton virrad rád!, mondom, hát hogy nem sül le a pofádról a bõr?!
      Gergõ bátyám!, azt mondja Tóni, lehetett úgy 52 táján, de akkor is alig forgott a nyelve. Én neked megmondom, mi az oka ennek. A szerelmi bánat! Hogy az ávó elragadta tõlem a szívszerelmemet!
      Kit ragadott el? Az minket szokott, te marha! - mert akkor is jött épp egy beidézõm a gyulai bíróságra, és arról már nem is beszélek, hogy pont a Tóni pedig nem szégyellt ezekhez elszegõdni végrehajtónak, magyarázta nekem az öreg.
      De hogy neki igenis elvették a kedvesét.
      Hát azt magad üldözted el evvel a részegeskedéssel, te rosszéletû! Nem mintha kár lett volna a Mangel lányért, azért a pártházi ringyóért!, mondom, de ezt már csak magamban, folytatta Gergõ bácsi.
      Dehogyis!, erõsködik Márkus Tóni tovább. Hogy õ, azt mondja, nem a feleségérõl beszél!
      Hanem kicsodáról?, kérdi Kuhajda Gergely.
      Hogy a szíve Zsófikájáról, Hulina Zsófiáról, mert hogy õ volt az.
      Adamecné?, meg vagy te zavarodva!
      De bizonyisten, és hogy õ el is akarta venni.
      Mégis mást vettél el! Pedig a Zsófika itt maradt egyedül, elhagyta az ura.
      Mást vettem el, mert õ meg engem hagyott el!
      Fenéket hagyott el téged, nem is volt a tiéd õ soha!
      Hát ennyit mesélt nekem az öreg Kuhajda Gergely valamikor 59-ben, miután az unokaöccsét holtan találták meg a nádasban.
      Na de lássuk akkor, mondom, mit fûz ehhez hozzá az "intelligens ultiasztal"!
      Úgy van, bólogat Mihalkó tanár úr, ez bizony így volt! Hát suttogta az egész falu, hogy Márkus Antalnak Adamecné a szeretõje. Hogy pedig azelõtt jó barátja volt a boltos! Csakhogy mikor Adamecet bevonultatták és kivitték a Donhoz, akkor ez a ficsúr Tóni, mert akkor még nem olyan züllötten nézett ám ki, mint aztán, elkezdett átjárni a barátja feleségéhez! Úgymond, hogy "lelki támasza" legyen a magányos nõnek.
      Na és te honnan tudod, hogy azt az asszonyt tényleg elcsábította?, kérdi Feuer Ernõ bácsi Mihalkótól.
      Hát a Tónitól magától is! Egyszer itt álltunk, ezen a szent helyen, ott, a söntésnél - lehetett úgy negyvennégy végén, karácsony elõtt, tudom, mert bent voltak már az oroszok. Bámulunk az utcára kifelé, amikor az ablakból látjuk, ahogy átsiet az úton Adamecné. Összenézünk, Tóni felvonja szemöldökét, és én is fölsóhajtok, hiszen hát bitangul csinos ez az asszony. Ez meg vigyorogva rám kacsint, idehajol, és azt kérdi tõlem: No, aztán tudod-e, tanár bácsi, azt mondja, tegezve, pedig a tanítványom volt, tudod-e, hogy ki tudta lekapni a húsz körmérõl?
      Húsz körmérõl, na hiszen!, húzza el a száját Feuer.
      Hát, azt mondja, én!, vágja ki Mihalkó a Márkus Tóni tromfját, és bólogatva magának körbetekint rajtunk.
      Na látod, emeli föl az ujját Feuer Ernõ bácsi, az ilyen alak a férfinem megcsúfolója! Aki szégyenszemre saját maga terjeszti, és avval henceg, ami nem is igaz, hogy õneki az a férjes asszony a szeretõje. Hát milyen ember az? Akirõl én elhiszem, hogy megpróbálta, de mert hogy kosarat kapott, így áll aztán bosszút!
      Na és te meg ott õrködtél tán minden este?, vág vissza Mihalkó, hogy ilyen jól tudod, mi történt és mi nem?
      Én is beszéltem ezzel a Márkussal, feleli rá amaz. Csak már késõbb, amikor elhagyta a felesége.
      Akkor már folyton részeg volt, úgyhogy az nem számít!, söpri le Mihalkó már elõre az ellenvetést.
      Aznap még nem volt részeg, ingatja a mutatóujját Ernõ bácsi, csak szeretett volna!, éntõlem kért pénzt. Megállított a szála kapujában, pedig már tartozott is nekem. Amikor mégis adtam neki, elfogta a bûntudat, egyébként ugyanott, a söntésnél, ahol legtöbbször látni lehetett, hogy még a könnyét-taknyát is törülgetnie kellett. Hogy õ milyen kisiklott életû, lezüllött ember lett.
      Hát ez így van, mondom, mit tagadjuk. Tán szednéd magad akkor össze!
      Hogy hát elmenekült õtõle a felesége, otthagyta õt abban a szegénysori házban, kitelepítve.
      Biztos, hogy elszerette, azt mondja, az asszonyt is valaki! Akárcsak Adamecnét. Akit õ hiába imádott, hiába udvarolt neki évekig, az az álnok nõ is ellökte magától, sajnos nem lett az övé soha. Még akkor sem akarta õt, mikor már a férje kitelepült, és magára hagyta a gyerekkel. Más szeretõ kellett a Zsófikának!, verje meg õket az Isten!
      Ne átkozódjál már te!, mondom, mondja Ernõ bácsi, szálljál magadba inkább! Hát mivel köpködted teli a falut annak idején? Nem te voltál az, aki avval hencegett, hogy Adamecné a szeretõje? Na, képzeld, hogy némely öregasszonyok ezért nem is sajnálták szerencsétlent, amikor elhurcolták õt kisgyerekestül! Ugyan, hát az a rosszéletû!, így káráltak, hogy azt kapta, amit megérdemelt! Most akkor se férj, se szeretõ, se ház!
      Volt más szeretõje, maga csak ne féljen!, folytatta Tóni hõbörgésével Ernõ bácsi, ám itt Antalóczi doktor úr, aki némán ült eddig, és most se szólt ugyan, de föltartotta kezét. Úgyhogy Feuer aznapra el is harapta elõadását.
      Én akkor azzal álltam föl a kártyaszoba asztala mellõl, hogy hát, mondom, ha egyáltalán érdekes lehet ez tíz év után, szerintem nem tudhatja most már senki, valójában mi hogyan történt.
      Ám egy-két év múlva, valami egészen másról folyt pedig szó, valamelyikük megint csak bedobta, talán csak példának, hogy "hát ugyanúgy, mint azok, akik Adamecné kegyeiért vetélkedtek".
      Hogy az a Márkus Tóni azt se tudta, kire féltékenykedjen jobban, a férjre vagy a másik udvarlóra!, nevetett föl Ernõ bácsi. Miközben az asszony meg keresztülnézett rajta!
      Az utcán keresztülnézett rajta, az ágyon meg hosszában feküdt rá!, röhögött fel Mihalkó tanár, aki akkor már nem volt józannak mondható.
      Ezt már megbeszéltük százszor, hogy nem így volt!, hadonászott Feuer. Hiszen ki segédkezett Zsófinak, míg Adamec a fronton volt? - hát nem a férje jó barátja! Mert a Márkus, az csak mulatni szeretett! Hanem kicsoda futkosott áru után, ki hordta az asszonyt a beteg gyerekkel orvoshoz, meg hajkurászta neki a gyógyszert, na...?
      Ugyan már, a Miska viszont nem jutott evvel semmire, legyintett rá Mihalkó, hát a Tóni volt a befutó! Neeem!, nem az öregedõ negyvenes kellett annak a nõnek, hanem a huszonéves!
      Gondolod, hogy elfogadta volna Miskától a segítséget, ha közben van még egy szeretõje?, miket képzelsz te már az asszonyokról?!, így Ernõ bácsi.
      Miért?, te tudod, hogy Miska már akkor is a szeretõje volt?
      Nem hagynátok abba?, szólalt meg most már Antalóczi doktor.
      Ki az a Miska?, szólalok meg ekkor. És látom, hogy a figyelmeztetettek most a poharukba dugják az orrukat.
      A doktor úr néz egy darabig maga elé, míg aztán kiböki: Az apád, Gyurikám. Most már jobb, ha tudod. Mármint az igazat. Hogy ne ezeknek a korhelyeknek az összevissza beszédje jusson a füledbe, bök az állával a barátai felé. Mert én Miskával elég jóban voltam, legalábbis amíg ki nem tört rajta ez a mélabú, úgyhogy tudom. Hisz én hoztam õt haza is az ország túlsó végébõl. És ha egyszer megkérdezed tõle, biztos, hogy ugyanúgy mondaná el neked, mint ahogyan én. De máma már nem fogok bele, ne haragudjatok. Késõ is van, menjünk inkább haza!
      Elnémultunk, hazaindultunk. Én akkor már csak Mariskámhoz és a kisfiamhoz, édesanyám elõzõ évben meghalt, mert 62-ben volt ez. És ahogy az éjszakai utcán bandukoltam haza, eszembe jutott, hogy - noha látni elég gyakran szoktam, de - mikor beszéltem én egyáltalán valaha is édesapámmal? Aki már biztosan nyugovóra tért, itt, jobb kézre tõlem, a Milota-házban, úgyhogy most mégse volna jó betérnem hozzá.

Drágáim, folytatom. Kedden, amikor is Irén menyem telefonált, hogy Pacuskánk állapota elég szépen javul, úgy néz ki, lehúzódott a gyulladás a fülérõl, de még mindig nem tudni, hány nap múlva engedik haza. Így ma legtöbbet rád gondolok, gyógyulást kívánva, kisunokám, úgyhogy amit mesélni fogok, teneked is szól - mégpedig a dédapádról, akit Milota Mihálynak hívtak.
      Mert most már szóba kell hoznom édesapámat, akirõl csak egy-két mondatot ha beszéltem eddig. Hát nem könnyû. Ami õt illeti, teli vagyok ifjúkorom alaktalan fortyogású indulatainak emlékével, a magamba fojtott dühök eltemetett nyomaival, akaratlan haragjaim kínzó történeteivel. És azzal, hogy mindezt erõnek erejével kellett magamban megfékeznem, mert nem fordíthattam felé, hisz akkor is tudtam, hogy a vádaskodásra voltaképpen nem szolgált õ rá. Eközben mind csak tornyosult bennem a lelkifurdalás az iránta táplált ingerültségem miatt. Végül pedig a szégyen öntött el, hogy amikor élete vége felé megértettem, milyen jólelkû és becsületes ember, akkor én a régi dühömet... vagy hát hajdani gonosz indulataimnak ezt az irdatlan szemétdombját képtelen voltam már eltakarítani, és úgy kaptam meg búcsúzó áldását, hogy nem szolgáltam rá.
      Most már meg tudom mondani, végtére is mi volt vele a bajom. Az, hogy nem erõs férfi - én legalábbis így gondoltam. Magamban azért hibáztattam, hogy amiként növekedtem és öntudatosodtam, neki engem kézen fogva kellett volna tanítania, szilárdságot, védelmet és biztonságot árasztva magából, de nem tette. Nem azt csinálta, ami a kötelessége lett volna. Nem akarok én hencegni, mert hát énszerintem az volna a minimum, amit én a fiammal kiskorában végigcsináltam - nem mondom, hogy könnyû volt, de hagyjuk -, és aztán arra építeni rá neki a többit!, na mindegy, nem rólam van szó máma.
      Viszont az én apám, amióta csak vissza tudok emlékezni rá, tétlen-szótlan ember volt. Dacára, hogy akkor lépett legjava férfikorába, csak egyre lankadt, és mind távolabbra hajlott el ifjúságának még becsvágyó életirányától. Emlékeztek talán, hogyan beszéltem egyszer a legénykoráról - habár kezdek most már arra gyanakodni, Maco nagyapám szépítette meg énelõttem apám régi figuráját -, hogy ugyanis nõsülésekor már a maga ura volt, s mint érettségizett mezõgazdász ügyesen, eszesen mozgott, és biztató jövõ elõtt állt. Megvolt neki az aranykalászos gazdaképzõje, sõt, a nõsülése évében még valami felsõfokú nagyüzemi-gazdatiszti tanfolyamot is elvégzett Szarvason, mert avval kecsegtették, hogy kap egy szép állást a mezõhegyesi állami uradalomban. Egyszer, amikor áthajtottunk oda hintón, mert dolga akadt a kendergyárban, mint kisfiút magával vitt, és megmutatott nekem egy szép, császársárgára pingált, emeletes, kétlakásos szolgálati villát, cifrára kifûrészelt gerendabalkonokkal. Na, látod, kisfiam, úgy volt, hogy ide költözünk, aztán mégis elszipkázták elõlem azt az állást!
      Úgyhogy ha valaha ambiciózus volt az én apám, akkor ebbõl lett õ életunt és mélabús, kedveszegett és tétlen, elgyötört és szótlan ember, sajátmagának a nagyapja folyton. Akkortájt még nem volt mifelénk divatban a depresszió, ha pedig ezt betegségnek próbálta volna valaki bemagyarázni, nyilván kinevetjük.
      Édesapámnál ez már a harmincas évek közepétõl elkezdõdött, amikor pedig még "semmi baja" nem is lehetett, hiszen "benõsült a Racskó-birtokba, hintón jár és pantallóban, van szép felesége, gyönyörû kisfia, hát akkor mi baja?!", amiként szókimondó nagyanyám, Mara mamicska szapulta õt Maco nagyapámnak, de még énelõttem is, valahányszor átmentem hozzájuk. Márpedig szerettem a Milota-házba járni, hiszen itt legalább kimondták, amit gondolnak.
      Mert otthon együgyû magányában pipázgató Racskó Jankó apovkám és a férfiakat néma megvetéssel szolgáló, s késéles pillantásaival kivált apámat sújtó Karlovszky Erzsébet mamovkám lidércnyomásos árnya borította el a házat. Dacára, hogy nagyanyám úgy elvékonyult már, mint egy hajlott, fekete penge, mégis nagy árnyéka volt. Édesanyám pedig folyton lótott-futott, neki, a törékeny nõnek kellett valahogy eligazgatni ezt a mind romosabb gazdaságot, veszõdni a részesekkel és a fölvásárlókkal, piacra járni és tejcsarnokba, de olykor, világ csúfjára, még õröltetni is, ha megbízhatatlan volt a kocsis. Õneki volt muszáj vinnie a háztartást és pörölnie a cselédekkel, akik látták, nem áll férfi a mi családunk élén, hát úgy is álltak a dologhoz.
      De igazságtalan vagyok. Arról azért nincsen szó, hogy apám - mondjuk - naphosszat az ágyon hevert volna. Hisz Racskóné nagyanyám reggelente szigorúan beágyazott magasra púpozott, sodrófával elsimogatott dunyhákkal, párnákkal meg a két cirádamintás plüss ágytakaróval. Legföljebb a díványon húzhatta meg magát a lustálkodó, míg csak a kinti ajtócsapkodások és az elharapott, de azért jól célzott indulatszavak föl nem verték onnan. Olyankor apám elindult "a dolgára", úgymond, "elintézni" - de hogy mit is, azt elharapott szavából kivenni már nem lehetett, s a haszna se látszott meg az életünkön. Anyám mégse korholta apámat ezért - akkor még nem.
      Sajnos, hogy nem!, háborogtam én fiatalkoromban, mert úgy véltem, neki kéne apámat rálökdösnie a hatékonyan tevékeny pályára. Abnormális volt ez bennem, hiszen a felnõttek szabadságát ízlelgetõ, szórakozást keresõ suhancok nem szoktak így törõdni a kötelességgel. De hát én is csak azért hergeltem föl magamat ezen, hogy ne az én dolgom legyen. Meg "ne csak az anyámé", ez volt az apám iránti haragom indítéka s egyben fölmentése.
      Holott azt hiszem, a szegény papa nagyon is képes lett volna igyekezni, feltéve, ha épp abba a hajtanivaló kerékbe kapaszkodhat, amelyik végre az õ karját is meglendítheti. Most már tudom, hogy ki lehetett volna neki ez a lendítõerõ, ha nem béklyózzák azt az asszonyt is és õt magát is a már meglévõ kötelmek. Végül azonban már ezek sem tarthatták vissza édesapámat, hogy belevágjon megrendítõ küzdelmébe.
      Apám élete utolsó húsz évében ugyanis szerelmes volt Hulina Zsófiába.
      Amit most elmondok, azt javarészt Kuhajda Gergõ bácsitól és a három ultizótól tudom, közülük is kiváltképp Antalóczi doktor úr elbeszélésébõl, hisz édesanyámtól legföljebb egy-egy odavetett megjegyzésre ha futotta. Apámmal pedig a legvégén beszéltem csak errõl, azt is elmondom majd a maga helyén. De hogy mit melyik barátja tárt föl énelõttem, most ezt nem is szálaznám külön, hanem mondom, ahogy a fejemben összeállt.
      Arra a nagyon furcsa - és talán pszichológusok vájkálására méltó - fölismerésre jutottam, hogy nekem és apámnak ugyanaz a gyönyörû Adamecné lett az ideálunk, ráadásul hozzávetõleg azonos idõben, talán 1943 nyarán, amikor egyévesforma lehetett a gyermeke, s a férje már nem volt itthon. A kádfürdõbéli leselkedésem nyarára gondolok, noha szerintem a papa nem csodálhatta meg azt, amit akkor én.
      Õk a vonaton ismerkedtek össze, pontosabban az otthoni, piactéri köszönõviszonyból akkor indult ki köztük a beszélgetés, vagy tán az újvárosi állomáson, visszautazásra várva. Apám valami zavaros banki ügyeket járt intézni akkoriban, amellett azt próbálta kifigyelni, mit érdemes eladni és mit vásárolni. Közben pedig attól szorongott, negyvenéves létére nehogy bevonultassák. Látogatta még az állatvásárt is, hogy vajon túladjon-e a lovain, mielõtt azokat is besoroznák hadiszolgálatba - megjegyzem, nem adta el õket, úgyhogy el is hajtották aztán mindet.
      Késõbb - már 44-ben - állítólag rendszeresen ténfergett úgy a Vasút utca táján, hogy kifigyelje a babakocsit tologató Zsófit, átadja-e vajon a gyereket a cselédasszonynak, s elindul-e az állomásra, mert ha igen, a nyomába eredt, és mintha dolga volna, fölült a vonatra õ is. Emlékszem, egyszer én is megláttam õket a vasúti sétányon, ahogy a hátuk mögött kivágódtam a keresztutcából a biciklimmel - talán leventefoglalkozásról jöttem -, és akkor meglepetésemben le is fékeztem. De õk nem fordultak hátra. Föltûnt ugyan, hogy mennyire lassan mennek, de rögtön belemélyesztettem a tekintetemet a ringó járású Adamecné pompás alakjába, s ennél le is horgonyzott az eszem, úgyhogy meg se fordult benne, hogy apámat is ugyanez érdekelheti. Egy másik alkalommal - nyilván ahogy a vonatról leszállva a városközpont felé tartottak - apám kifaggatta a fiatalasszonyt, és kiderült, hogy aznap Zsófi merész szándékkal indult el otthonról: meg akarta keresni zsidó barátnõjét és annak a családját, mert úgy hallotta, bajba kerültek.
      Édesapám ingatni kezdte a fejét, hogy hiszen itt is gettóba zárták õket, ugyanúgy, mint az otthoniakat. És oda nem lehet ám bemenni, de talán jobb meg se próbálni. (Legalábbis a fiatalasszonyt óvta ettõl. Holott õ maga - ezt is jóval késõbb hallottam csak - megpróbálta szökésre rábeszélni a fényképészéket, bizonyos Buchbinder Miklósékat, ám sikertelenül.) Zsófit viszont nem érdekelte az efféle óvatoskodás, útbaigazíttatta magát, és csak sietett elõre, amerre kellett, a papa pedig, gondolom, tétován követte. A gettó kapujánál persze útjukat állták, de akkor - szerencsés véletlen - apám az ott posztoló õrmesterben fölfedezte egyik ifjúkori cimboráját. Félrevonta, pusmogott vele, míg meg nem állapodtak, hogy a hátsó utcai kerítéshez lesz odakísérve az a lány, akit keresnek. Zsófika élelmet adott be ennek a cipõboltos kisasszonynak, beszélhetett is vele, összeírta, mire volna szükségük, és mely falunkbéli rokonaiknak milyen üzenetet adjon át, végül pedig megígérte, hogy mindennap el fog jönni.
      A két futárnak szerencsére itthon is sikerült beszélnie a gettóbeliekkel, úgyhogy aztán kettesben hozták-vitték a híreket, leveleket, no meg a szatyorban azt, amit tudtak. De sokra nyilván nem jutottak, s az egész amúgy is csak néhány napig tartott, amíg a deportáltakat tovább nem hurcolták. Ez a keservesen csekélyke jó szolgálat, utána pedig a tehetetlen keserûség és a szégyen mindenesetre cinkossá avatta õket.
      Zsófika tehát bámulnivalóan szép volt, huszonöt éves - a férje a fronton -, hát nemigen nézhetett a negyvenegy éves apukámra másképp, mint egy gondoskodó nagybácsira, akivel õ afféle kedvesen bizalmas, de illendõen távolságtartó barátságot ápolhat. S noha nyilvánosan nemigen mutatkoztak együtt, apám eljárt hozzá esténként is, sokat beszélgettek. Azt hiszem, ezt Zsófi már csak azért sem bánta, mert így jobban távol tarthatta másik udvarlóját, Márkus Tónit, aki - szemben apukámmal - nem is igen rejtette véka alá szándékait. A papa ezért "ezt a csirkefogót", aki a szalmaözvegy kegyeire ácsingózik, már az elsõ adandó alkalommal meggyûlölte. Gondolom, a vetélytársi ellenszenven túl már csak azért is, mert abban a torz tükörben saját leplezett vágyait ismerhette föl, hiszen hát mi mást akart volna õ is - csak talán õszinte odaadással, vagyis másképp.
      Amikor Adamec rõfös a szovjet hadifogolytáborból hazatért, Zsófi boldog volt, és megkönnyebbült, apám pedig elmaradt a háztól. Az a csirkefogó Tóni viszont - aki akkor már a községházán írnokoskodott - mint a férj barátja épp innentõl fogva járt át a szomszédba egyre gyakrabban. A papa tehát elhatározta, hogy szótlanul félreáll, és emiatt minden korábbinál mélyebb kedélybetegségbe zuhant. Zsófikával egyáltalán nem találkozott, ezért nem is tudhatott róla, hogy a fiatalasszonyt micsoda kétségek gyötrik.
      Merthogy Adamec az üzlet újraindításának ürügyén, árubeszerzésre hivatkozva folyton a városban csatangolt, sokszor már éjszakára se jött haza - köztünk szólva én el nem tudom képzelni, miféle nõvel akadhatott össze, aki jobb lett volna ennél a szépséges asszonynál. Nem sokkal késõbb pedig azzal állt elõ a textilkereskedõ, hogy itt van ez a lakosságcsere, lehet jelentkezni, hát települjenek ki Szlovákiába. Hosszú tépelõdés után Zsófi végül úgy döntött, beadja a derekát, hátha így mentheti meg a házasságát, kisfiának pedig az apját.
      Ki tudja - ha akkortájt ezt megbeszélheti apámmal, ha van egy tapasztalt férfi, aki segít neki tisztán látni, talán nem sétál bele a csapdába. Adamec ugyanis nemcsak hogy itthon felejtette a feleségét meg a fiát, hanem az otthonukat is kihúzta alóluk, s "vitte magával", hiszen mint csereházat íratta föl a lajstromba. De hogyha édesapám odaállhatott volna a szeretett nõ mellé, s megvédi õt a betelepültekkel, Mangelékkal való együttlakás poklától, akkor a Mangel lánynak nem is lett volna miért elhurcoltatni Zsófiékat az ávóval. Akkor a papa latba vethette volna minden cselekvõerejét, s végül elnyeri talán az asszony szerelmét is. Furcsának találhatjátok, hogy a fia lévén ezeket az esélyeit latolgatom, de hát ma már látom, hiába kívántam én a szüleim kibékülését, ez édesapámat akkor már rég nem kecsegtette.
      Csakhogy a papám nem tudott semmit, utólag jutott csupán a fülébe, mi történt Zsófival.
      Én pedig már katona voltam, amikor Adamecnét kitelepítették, ezért nem lehettem tanúja azoknak az eseményeknek, amelyek már kifelé is látszottak volna. A korábbiakból ugyanis alig-alig láttam, de nem is hallottam semmit, s ahogy már meséltem, sajnos Zsófikát magát is elég ritkán pillanthattam meg az utcán. De az is igaz, hogy addigra már kigyógyultam az én titkos Adamecné-féle erotikus képzelõdésem kamaszbetegségébõl, nemcsak azért, mert túl voltam az elsõ néhány valódi nõvel való igazi ölelkezésen, hanem fõleg azért, mert megtaláltam Kolácsik Mariskát, akit bevonulásom elõtt el is jegyeztem.
      Elsõ szabadságomon mesélte aztán édesanyám sírva, hogy apám megbolondult. Hogy azt mondta, "lelkiismereti okokból" el kell utaznia, még az is lehet, hogy hosszabb idõre, majd hírt ad magáról, azzal fölszállt a vonatra, és eltûnt. S itt hagyta õt a töméntelen adóssággal, nyakában a végrehajtókkal. Biztosan valami nõ van a dologban, szipogta a mama. Emlékszem, akkor éktelen haragra gerjedtem, de nem tehettem semmit, hisz még arról se volt fogalmunk, merre indulhatott.
      Évekkel késõbb tudtam csak meg, hogy a papa nyakába vette a várost, fölkutatta minden régi ismerõsét, míg végre sikerült valakivel megszereztetnie az ávóról a címet, hogy hová került Adamecné. Akkor fogta magát, útnak eredt, és addig meg sem állt, míg föl nem kutatta õt abban a borsodi faluban, ahol a kisfiával és a cselédasszonyával lakott egy rossz melléképületben. Valami elhagyott téeszpajtában õ is meghúzta magát, és nekiállt dolgozni, csinálta azt, amit Zsófira osztottak ki a földeken, majd a tehenészetben, s egyebekben is segített neki. Persze hamar rászállt a hatóság, és õ akkor azt találta ki, hogy félkegyelmûnek tetteti magát, afféle falu bolondjának, aki elkóborolt. Megmutatta az igazolványát, de a rendõrök azt se tudták, merre van a mi falunk, végül aztán kiröhögték, hogy bolond, és rálegyintettek, hát aki önkéntesen választja az internáltak kényszermunkáját, hadd csinálja.
      Zsófival persze nem élhetett együtt - nem is lett volna hol, hisz még a cselédasszony halála után is ott volt a gyerek, és õelõtte, gondolom, abban a szûk kis szobácskában mégse lehetett. No meg ha rajtakapják õket, leleplezõdik a félkegyelmû-mese, és apámat lecsukják hatóság félrevezetéséért vagy egyéb ürüggyel. De hát az is lehet, hogy Zsófika bármennyire is meghatódott, még ekkora áldozathozatal ellenére se tudott mint férfira nézni erre az elhanyagolt külsejû, öregedõ nyomorultra, ahogy a papa ott akkor kinézhetett. Ha pedig nem látta meg a nõi tekintetet az asszony szemében, lehet, hogy apám se tette meg a közelítõ lépést. De mondom, ezt nem tudom, ezekrõl az intimitásokról egyik mesélõm se tudott mondani semmit.
      Még Antalóczi doktor úr sem, aki pedig járt ott, abban a borsodi faluban, elfelejtettem már a nevét. Mégpedig azért utazott oda, mert anyám küldte, keresse meg apámat. Ugyanis írt késõbb a papa egy-két rövid levelet haza, csak hogy tudjuk, megvan, de magyarázatot semmire nem adott, és még a címét sem írta meg, igaz, nem is volt neki. Viszont a postabélyegzõrõl anyukám leolvasta a település nevét, s minthogy otthon már borzasztó nagy volt a baj, elszánta magát, hogy megkéri a doktort, mégiscsak jóban voltak valamikor, próbáljon segíteni neki.
      Nem volt akkoriban kockázat nélkül való csak úgy nekifogni utazgatni és kutakodni internáltak lakta vidékeken, ezért Kuhajda Gergõ bácsi szerint a doktor úr - noha õ ezt soha nem vallotta be - valami papírt is beszerzett a második párttitkártól. Antalóczi bácsi a papámat valami haláleset hírének ürügyével kereste, ahogy oda megérkezett, s mint "hivatalos személy" rögtön az õrparancsnokságon kezdte, fényképet is mutogatva. Végül az egyik rendõr felröhögött, hogy hát ez az agyalágyult lesz ott kint, a majorsági pajtában.
      A doktor úr, ahogy elmondta nekem, megdöbbent azon, amit látott. Nemigen volt tapasztalata a modern kori kényszerlakhelyek internáltjainak mindennapi életérõl, és valahogy romantikusabban képzelhette az egészet. Hogy amiként az elsõ világháború után azokkal a munkára kiosztott orosz foglyokkal volt - az õ apjánál is dolgozott hajdan egy ilyen a tanyán -, akiknek még jóra is fordulhatott a sorsuk, ha mondjuk egy-egy csinosabb hadiözvegyhez kerültek. Vagy talán ahogy némely orosz regényekben olvashatta a doktor bácsi: lakhelyelhagyási tilalomtól sújtva, de új élethez kezdhettek, és ha volt kivel, párba is verõdhettek a számûzöttek - ha várta õket valaki otthon, ha nem.
      Antalóczi doktor úr arra számított tehát, hogy valami szegényes, de mégiscsak családias idillben találja apámat Zsófival és a kis Józsikával, s õneki majd ebbe kell mint ünneprontónak betoppannia. Ehelyett egy félig összedõlt istálló szénapajtájában akadt rá a papára, aki szalmán hált, rossz kabáttal takarózott, fületlen vödörbõl mosakodott, áztatott száraz kenyérrel és egyéb ételmaradékokkal táplálkozott - valamikor a békeidõkben, ahogy a doktor mondta, a disznaink ennél jobb moslékot kaptak. A munkában való segédkezése fejében a papám csak egy-egy tányér levest fogadott el Zsófitól, ezenfelül pedig mosásnapokon odajárt az aszszonyhoz, hogy az udvari fõzõüstben kilögybölje õ is a gönceit, mert a maga odújában vizet se tudott melegíteni.
      De persze fûteni sem, márpedig éppen hûvösre fordult az október, amikor a doktor úr ott járt, és már csak erre való hivatkozással is szólította föl apámat, hogy elég legyen az esztelenségbõl, szedje magát össze, és azonnal jöjjön haza. És hát hogy a saját családja, a magára maradt felesége ugyanígy rászorulna az õ segítségére. Elmondta neki, mekkora adót kéne befizetni éppen, sõt, némi kis pénzzel való kipótlást is ígért, ha apám jobb belátásra tér. Akkor a papa megkérdezte, el tudja-e neki Antalóczi intézni, hogy õ otthon is valami büntetõmunkával dolgozhassa le azt az adósságot. A doktor úr megígérte, hogy megtesz majd mindent, amit csak tud.
      Búcsút vett tehát édesapám Zsófikától, de azzal, hogy ne féljen, nem fog eltûnni örökre, és megígérték egymásnak, hogy levelet is fognak majd váltani. Állítólag késõbb, amikor már a Milota-házban lakott a papa, szintén elég sok levelet kapott Zsófikától, ezt a postástól tudom. De nem akadtam rájuk a hagyatékában, s ez talán tényleg nem is tartozna rám.
      Itthon valóban nem sokat kellett apámnak várnia erre a már "saját jogon" való munkatáboroztatásra, de hogy tényleg adótörlesztés céljából, vagy egyéb okból vitték el hét hónapra, ezt már nem tudom. Viszont ahogy 53-ban kiszabadult, még egyszer elutazott Zsófikához. Ám hogy épp akkor eresztették-e szélnek az internáltakat, úgyhogy a papám segített is a gyermekes anyának visszaköltözni, majd pedig helyet találni neki itt, ebben a bizonyos harmadik faluban egy öreg nagynéninél, vagy ez már csupán legenda, nem tudom. De az valószínû, hogy ezekbe a hónapokba bele kell képzelnünk egy nyilván keserves dilemmát, egy közel tíz év óta némán is föltett kérdést, amire Zsófika, úgy látszik, nem felelt igennel. De hogy mindig nemmel felelt-e, azt már sose tudhatjuk meg.
      Ezt az egyet én se mertem megkérdezni édesapámtól, amikor élete utolsó nyarán, 1964-ben többször is beszélgettem vele errõl a históriáról. Kiderült, hogy még mindig leveleznek, azóta az asszony elvégzett egy továbbképzõt, és napközis tanárnõi állást kapott a városban, a fia pedig fõiskolára jár. Azon a nyáron átjártam apámmal Kuhajda Samuhoz, frissen megválasztott téeszelnökünkhöz, akinek volt már egy Alba Regia márkájú televíziója, és azon néztük a tokiói olimpiát, közben pedig borozgattunk.
      Ha megvetsz érte, fiam, ha nem, de én szerettem azt az asszonyt, kezdett búcsúzni apám egyik éjjel, miután hazakísértem. Tudom, hogy nagyon haragudtál ezért rám, és hogy anyád életét talán ezzel is megrövidítettem. Van elég okom a bûntudatra. De ha valamikor te is ilyen választás elé kerülnél, megértenél talán. Tudod, Gyurikám, ilyenkor senki se mondja meg helyetted, mit tegyél. És lehet, hogy arra jössz rá: se így, se úgy nem lehetsz sem becsületes, sem boldog. De okosabb ettõl sem leszel, akkor is csak azon az egy nyomorult ösvényen kell járnod, amelyik a tiéd. Persze járhatsz itt-ott éppen jól is, de ahhoz nagy szerencse kell, úgyhogy evvel nem lehet kalkulálni. Én legalább már csak így gondolom. De legyen neked jobb, és akkor rálegyinthetsz az öreg sopánkodására. És mehetsz a saját utadon, s ha már nem is leszek, áldásommal.
      Én pedig görccsel a torkomban megmukkanni se bírtam, és égetett a szégyen. Hisz hol volt az én hajdani szépasszony-kalandom - vagy bármelyik azutáni - édesapám fél életre szóló, reménytelen és becsületes szerelmétõl?!
      Egyetlen dologra lettem volna még kíváncsi, amikor elõkerült Zsófika naplója. Hogy vajon apámat megörökíti-e benne. De ahogy már mondtam, mindeddig nem került a kezembe ez az írás, amikor pedig megtudtam, hogy alaposan föl van benne forgatva a valódi történet, már nem is érdekelt annyira. János fiamtól azért csak meg kéne kérdeznem egyszer, hogy "a fõhõsnõnek" nincs-e az internálástól kezdve más férfi az életében, errõl nem ír-e vajon. És akkor az kikerekíthetné az én mai elbeszélésemet.
      Melyet akkor most berekesztek - vagy ahogy a csángók mondják a mese végin: ekkora.

TAR SÁNDOR:

Varga õrnagy

Jolikának, Varga õrnagy feleségének semmi szüksége nem volt a járókeretre, nem volt rokkant, mint a férje, aki egy rozzant, használtan vásárolt, kézi hajtású tolószékben közlekedett a lakásban és a kerti utakon, füvön, de úgy érezte, az összetartás és a szeretet, a ragaszkodás jele, ha õ is nyomorultnak tetteti magát. Néha úgy is érezte, hogy már jártányi ereje sincsen, a keret hatott rá, alváskor is az ágya mellett tartotta a fémvázat, és nem mosott, nem fõzött, általában nem csinált semmit, ahogyan a férje sem, összenyomorultak, szokta mondani a szomszédoknak, pedig szomszédok alig voltak, két cigány család egy présházban és egy elvált férfi a közeli dombon kisfiával egy hétvégi fabódéban, a magaslesen, ahogyan az õrnagy mondta egyszer, mert észrevette, hogy a férfi távcsõvel pásztázza a környéket, leskelõdik. Csak azt nem értette, mivel fûtenek abban a faházban, mert kéményt nem látott, füstöt sem. Vargáéknál legalább volt kémény, lehetett fûteni, fõzni, szabályos konyha volt és két kis szoba, ezért is cserélték el debreceni panellakásukat erre a kertségi házra, itt a fenyves mellett, mert azt remélték, hogy itt kint, vidéken olcsóbb az élet, tiszta a levegõ és a kis háztájiban megterem a háztartáshoz szükséges zöldség, krumpli, kevés gyümölcs, Jolika az elején még tyúkot is tartott, de késõbb leszokott róla, minek? Venni kellett nekik a tápot, kukoricát, annyiért vehetek húst is, mondogatta, és akkor nem kerülgetem itt a tyúkszart az udvaron.
      Varga õrnagy erre nem mondott semmit annak idején, azóta viszont tudja, micsoda különbség van tyúk és tyúk között, a faluból, a vendéglõbõl kapják az ebédet, és néha csirke is akad a menüben. Velük költözött a lányuk, Emília is, egy mindig sápadt, soványka, harmincéves hajadon és munkanélküli, aki pedig azért nem fõzött, mert utálta ezt az egész tanyasi életet, itt a Fenyves dûlõben, kedélybeteggé vált, mikor ide költöztek, na, itt aztán soha az életben nem fog férjhez menni, ez járt mindig az eszében, ott a Jókai utcán, a városban legalább látott embereket, férfiakat, nõket, és látták õt is, itt viszont nem látja senki. Emíliának az volt az eltökélt szándéka, hogy addig tanul, míg fel nem veszik valamilyen iskolába, mindegy, milyenbe, csak minél messzebb legyen, és ha ott végre valaki ráakad, valaki férfinak, fiúnak megtetszik, azonnal hozzámegy és az életben be nem teszi ide a lábát. Naphosszat az ágyon heverészett a kisebbik szobában, körberakva tankönyvekkel, sorra írta a felvételi pályázatokat, de mindeddig nem kapott sehonnan kielégítõ választ. Hogy is kapott volna, ha feladóként az szerepelt, hogy Aradvány, Fenyves dûlõ 13. Ám néha az volt az érzése, hogy azok az iskolák, képesítõ tanfolyamok nem is léteznek, csak reklám az egész.
      Emília fõzhetett volna, bírta, tudott is, csak éppen nem volt semmi kedve hozzá azon a fatüzelésû tûzhelyen, de a kerti munkához sem, pedig szép nagy fóliasátor is állt a telek végében, fûthetõ, tágas, dupla borítással, nyitható szellõzõvel, az õrnagy szeretett ott idõzni, néhány tõ paprika, paradicsom és más zöldségek, virágok társaságában, néha ott is aludt egy hencseren. De nem szólt bele a nõk dolgába, katonaemberként egész életében férfiakkal, fiúkkal volt dolga, volt ugyan néhány megjegyzése, aztán beletörõdött, jó, fizessünk, és akkor majd hordják a helyünkbe. Joli is azt bizonygatta, hogy otthon sem fõzhetnének olcsóbban, kedvezményesen kapják, mint nyugdíjasok, csak az Emíliáét kellett teljes áron fizetni, naponta háromszázötven forintot. Az asszony néha megemlítette a férjének, hogy az lenne az igazi, ha õt is le lehetne százalékoltatni, titokban pedig azon imádkozott, hogy legyen a lányának valami betegsége, ami nem komoly, de mégiscsak betegség, a bizottság elõtt fel lehet majd valamit mutatni. Varga õrnagy ezt hiú ábrándnak vélte, de nem szólt bele ebbe sem. Akkor sem, mikor a felesége puhatolózott a háziorvosnál, tapintattal persze, hogy mibe kerülne egy ilyen eljárás, hogy mondjuk a doktor úr beoltaná valamivel Emíliát, amitõl beteg lenne legalább addig, amíg lefolytatják az eljárást, és utána meggyógyulna, de az orvos csak mosolygott és azt mondta, örüljenek, hogy a lányuk egészséges, mostanában hízott is és magának sincs szüksége járókeretre, mozgassa a lábát, az izmokat, itt ez a szép nagy kert, van hol, és itt ez a szép fenyves is. Néha Varga urat is meg kellene egy kicsit mozgatni, ne tapadjanak le az izmok a lábában, combjában.
      Az ebédet egy idõs asszony hordta egészen addig, míg meg nem halt. Ezt követõen a Varga család napokig hideg koszton élt, az ebédhordó asszonynak nem akadt utódja, mígnem Varga õrnagy azt találta ki, hogy azt kihozhatná a postás is, elvégre erre jár mindennap. Fiatal fiú volt a postás, olyan katonakorú, kissé kreol, amúgy lelkiismeretes, és pontosan végezte a munkáját. Vargáéknak nem sok postát vitt, újságot sem járattak, viszont ott kerekezett el mindennap a házuk elõtt és még köszönt is. Hangosan, érthetõen. Az õrnagy egyszer megállította, a fiú szabályszerûen szállt le a biciklirõl és egyenesen állt elõtte. Tessék, Varga úr. Az õrnagy mindjárt azt kérdezte, volt-e katona, s ha igen, hol. Csalódás volt azt hallani ettõl az egészséges, jó mozgású, erõs, jóképû fiútól, hogy felmentették. Aztán miért, kérdezte az õrnagy, pénzért? Nem, válaszolt a fiú, hanem mert én tartom el anyámat, a húgomat és iskolás öcsémet, mióta meghalt az apám. Aha, mondta az õrnagy megkönnyebbülve, tehát családfenntartó. És mióta? Negyedik éve, válaszolta a fiú és lazított egy kicsit a tartásán, mintha az õrnagy azt mondta volna, pihenj. Higgye el, Varga úr, mentem volna én szívesen, örömmel, ott ragad valami az emberre, enni is adnak, ruhát, mindent, de hát ha nem, akkor nem. Pedig ez se könnyebb annál. Ez a beszéd, szólt elismerõen az õrnagy, majd mindjárt a lényegre tért. A fiatalembert Vida Istvánnak hívták, a faluban lakott, és kevés rábeszélés és némi pénz ígérete nyomán hamar elvállalta, hogy hordja õ majd az ebédet, ne tessenek aggódni.
      Ekkor már Jolika is ott imbolygott a kerítésnél a férje mögött a járókerettel és a fiút nézte. Lehet, hogy megtetszik neki a lányom, futott át az agyán a gondolat, és az is, hogy nem is bánná, akkor Emília is szívesebben lakna velük, láthatná ezt a derék fiút mindennap, nem penészedne ott a szobában. Az õrnagy közben még beszélgetett a fiatalemberrel egy kicsit, aki megígértette vele, hogy mesélni fog neki a katonaéletrõl. Na, azt tudok, felelte vidáman az õrnagy, ha akarja, szabályos kiképzést kap tõlem, még lõni is megtanítom, van önvédelmi fegyverem. De jó lesz, lelkesedett a fiú, és bevallotta, hogy még soha nem volt fegyver a kezében, Jolika pedig úgy látta, hogy a postás ezt a mogorva vénembert meghódította. Jó lesz, gondolta, és legalább végre eszünk is valami meleget. A dombon, Ragya, az elvált ember és kisfia, akik most is figyelõállásban voltak a faház ablakában, az egészbõl csak annyit jegyeztek meg, hogy a postás sokáig beszélgetett az õrnaggyal, pedig nem vitt semmit oda. Na most ide három adag kell, szólalt meg Jolika, mert van egy nagy leányunk is, elbírja? Leány, kérdezte mohón a fiú, hol van? A szobájában, mondta kelletlenül Jolika, a férjére nézett, majd folytatta, tudja, olyan lett itt, mint Csipkerózsika, úgyszólván egyfolytában alszik vagy tanul. Na, majd én felébresztem, lelkesedett megint a fiú, de az õrnagy közbeszólt, olyan ételhordónk van, mondta, hogy három személyes. Elbírja? El hát, mondta a postás még mindig mosolyogva, de kettõ kell mindenbõl, hozom az ebédet és viszem a másik, tiszta ételhordót. Nekünk csak egy van, sopánkodott Jolika, de gyorsan megesszük és elmossuk, aztán ha visszafelé jön, adjuk is oda, tisztán. Jó, mondta a fiú, mûködni fog, legyenek nyugodtak, most hol van ez az ételhordó, ideadnák? Valahol bent van, mondta Jolika, de tulajdonképpen fogalma sem volt, hogy hol. Mire visszafelé jövök, meglegyen, mondta a fiú, erre jövök és beszólok érte. Csókolom, viszontlátásra.
      És elment a biciklijével, Jolika nem szólt semmit, látta, hogy férje gondolataiba mélyed, lehet, hogy ugyanazt gondolja, amit õ, hogy bizony elkelne egy ilyen fiatal, életerõs fiatalember az õ életük alkonyán, ha esetleg Emíliát feleségül venné. Az anyja lehetne, szólalt meg hirtelen az õrnagy gondterhelten, mintegy válaszul, de minden lehetséges. Bár az lenne, mondta Jolika, aki azt is tudta, hogy mindent lehet befolyásolni, és elhatározta, hogy megtesz mindent azért, hogy amit elgondolt, sikerüljön is. Emília, kiáltott a ház felé, Emília! Tessék, hallatszott bentrõl a jól ismert szomorkásan enervált hang. Itt volt a postás, kiáltotta az anyja, téged keresett! Hozott valamit, hangzott bentrõl a reménykedõ kérdés, felvettek valahová? Nem hozott semmit, csak magát, mondta mogorván az õrnagy, holnaptól õ hozza az ebédet. Na végre, mondta Emília, már nagyon unom a parizert. Megértem, gondolta magában az õrnagy, neked inkább valami jó, kemény kolbász hiányzik. Fõleg a lábad közül.
      Nemcsak Ragya, a dombon, hanem Emília is azonnal az ablaknál termett, ha látott valami mozgást odakint, látta a postást is, nem valami nagy szám, gondolta, de legalább fiú, férfi. Fogalma sem volt, mirõl beszélgetett az apja egy ilyen jöttmenttel, késõbb az anyja is, mikor az nem hozott semmit. Ja, persze, az ebéd, futott át az agyán, biztosan az apja szólította le. Ismerte az apját jól, olyan ember, aki katonaként parancsoláshoz szokott és nem tûrt ellentmondást, próbálta a családdal is annak idején, de az már nem ment, különösen azóta, mióta lerokkant egy gyakorlat során, elmondása szerint egy teherautót irányított hátulról, amely a végén nekiszorította egy másik jármûnek és összetörte a bordáit, medencéjét. Emília ugyan nem járt még soha laktanyában, csak az apja elbeszéléseibõl ismerte a katonaéletet, de el tudta képzelni, hogy az eset azért történt, mert nem szerették az öreget, így aztán kicsit összetörték, de nem ölték meg. Biztosan utálták az apját, a betegágyánál katonatársai közül senki nem látogatta, és azóta sem, amin nem is lehet csodálkozni, Emília szerint az apja kõszívû, érzelem nélküli ember, aki csak a hivatásának élt, abban élte ki magát. Próbálta volna vele is éreztetni a hatalmát, hogy kapáljon, gyomláljon, gondozza a fóliát, de õ mindent elrontott, kikapálta a haszonnövényeket is, karóba vágta a kapát, majd a tanulásba menekült. Emília nem szerette az apját, és miután az anyja szövetséget inkább az õrnaggyal vállalt, mint vele, õt sem. Már elõre sajnálta ezt a postást is, az apja ki fogja használni, ugráltatja, mintha a katonája lenne. Végignyúlt az ágyon és arra az elhatározásra jutott, hogy igyekszik majd felvilágosítani azt a fiút, nem katona õ, nem köteles azt csinálni, amit az apja mond. Úgy, hogy megpróbálja magába bolondítani, és akkor az lesz majd, amit õ akar. Felkelt, és a falon lógó tükörhöz ment, valamit kellene csinálni az arcával, hogy frissebb, fiatalabb legyen. Uborka, gondolta, az állítólag frissít, vagy bemegy a faluba egy kozmetikushoz, fodrászhoz, ha van itt egyáltalán ilyen.
      Ragya a dombon álló faházban olajradiátorral fûtött, a villanyórát megpiszkálta, hogy a fogyasztás azért ne legyen több a megszokott, nyári mennyiségnél, ehhez csak azt kellett tudni, mikor jön a leolvasó, olyankor kivette az áthidaló huzalt és fizetett. Tudta, hogy semmi fogyasztást a cég nem fogadna el, vizsgálatot indítana, jönne a fogyasztóeszközök felmérése, becslés, büntetés. Ragya onnan kapta becenevét itt, a környéken, hogy fura, vöröslõ göbök voltak az arcán, nyáron napszámba járt a kertekben, de õsztõl tavaszig, mikor nem volt a kertekben teendõ, ideje nagy részét az ablaknál töltötte a távcsõvel és a kisfiával. Robi, mondta most a szöszke kisfiúnak, lefogadom, hogy ezek a postást meg akarják fogni a lányuknak. Elfogják, kérdezte a gyerek érdeklõdve, be is fogják zárni? Á, dehogy, mondta az apja, ezt te még nem érted, azt szeretnék, ha a fiú feleségül venné a lányukat. Így szokták, kérdezte a gyerek, téged is megfogtak? Nem, mondta Ragya, mi egy bálban ismertük meg egymást, tudod, az olyan, hogy zene szól, táncolnak, utána csókolóznak, mikor a fiú hazakíséri a lányt, akit kiválasztott magának. A szájukat összeértetik? Igen, mondta Ragya, még a nyelvüket is. Aha, mondta a kisfiú és kicsit megborzongott az undortól, azt minden fiúnak muszáj? Dehogy, felelte az apja, de minden fiú azt szeretné. Robi emlékezett rá, hogy az anyja valamikor a szájából etette, mert neki nem volt foga és ettõl mindig hányingere volt, egyszer hányt is. Hoppá, szólalt meg most élénken az apja és a szemére nyomta a távcsövet, visszafelé jön! Kicsoda, kérdezte a gyerek. A postás! És meg is állt az õrnagyéknál! Bemegy!
      Jolika közben megtalálta az éthordót a padláson, oda még fel tudott mászni, a járókeretet addig a létrához támasztotta, meg is mosta a portól, majd kiállt õ is az udvarra a férje mellé és várta a postást. Emília, szólt be a lányának, gyere ki te is, hadd lássa, hogy tényleg hárman vagyunk! Majd kimegyek, ha keres, felelte a lány, nem ácsorgok ott ebben a hidegben. Nincs is hideg, mondta az õrnagy, ekkor jött a postás, rajta is látszott, hogy enyhe az idõ, levette a dzsekijét, még az ingét is kigombolta három gombra, a résen kunkori, fekete szõrszálak bújtak ki a mellérõl, most látszott, milyen vállas, izmos fiatalember. Na, itt is vagyok, mondta, mikor leszállt a kerékpárról és megtörölte a homlokát, megvan az éthordó? Bent van a házban, mondta Jolika, jöjjön be, reccsent az öreg õrnagy és ez inkább parancs volt már, mint kérés, legalább meglátja a lányunkat is, tette hozzá Jolika. Az jó lesz, mondta a fiú és benyitotta a kerítésajtót, nem hagyom kint a biciklit, mondta, inkább itt támasztom meg valaminek. A kerítésnek, mondta az õrnagy, de belülrõl, és igaza van, mindig vannak rossz emberek, magának meg ez a jármû létszükséglet. A postás beállította a biciklit a kerítés mellé, majd a zsebébe nyúlt és elõhúzott onnan egy flakont, meg ez, mondta mosolyogva, ez is létszükséglet. Az mi, kérdezte Jolika érdeklõdve, gázspré, mondta büszkén a fiú, tetszenek tudni, van, mikor egy vagyon van a táskámban. Mikor a nyugdíjakat viszem, de jó a kutyák ellen is. De a legjobb egy pisztoly lenne, mert azt ha elõvenném, már el sem kellene sütni, elég lenne ráfogni az alakra, ujjam a ravaszon, és az illetõ már menekülne. Nem ravasz, szólt közbe az õrnagy, ezt felejtse el, hanem elsütõbillentyû. Aha, mondta a fiú, miközben a ház felé tartottak, és nem aha, szólt az õrnagy, hanem igenis, õrnagy úr. Igenis, õrnagy úr, mondta a fiú még mindig mosolyogva, úgy látszott, tetszik neki az egész, könnyedén felugrott a ház bejárta elõtti kis terasz két lépcsõjén és várt.
      A lépcsõ mellett kis lejtésû feljárót betonozott Ragya a tolószék számára annak idején, õ készítette a fóliasátrat is, a járdákat is õ egyengette, döngölte keményre a kertben, hogy az õrnagy közlekedni tudjon, aki most a feljárón igyekezett felfelé, Jolika pedig maga mellé vette a járókeretet, fellépkedett a lépcsõkön, és benyitotta az ajtót. Jöjjön be, mondta a postásnak és elõre ment, Emília, kiáltott be a lakásba, itt a postás! Az elõszobából két ajtó nyílt, most kinyílt az egyik, a bal kéz felõli, és megjelent Emília egy tréningruhában, kócosan, álmos szemekkel. Emília nem volt csúnya, csak elhanyagolt, de ez a postást nem érdekelte, egy nõ, gondolta, itt, a világ végén. Jolika mögött állt, szia, mondta, amint meglátta a lányt, jó napot, mondta Emília. Na de kislányom, mondta Jolika, tegezzed nyugodtan, hiszen fiatalok vagytok! Egy cigány, gondolta Emília, de elég jóképû, szia, mondta aztán kedvetlenül, akkor araszolt be az apja a tolókocsival, na, mondta, hol az az éthordó? Jolika azonban már tolta is be a fiút a lánya szobájába, itt lakik a lányom, magyarázta, Emília pedig zavarban volt, az ágy vetetlen, rendetlenség mindenütt, nem várt vendéget, a postást meg pláne nem. Az õrnagy szólalt meg, õ a lányunk, Emília, a fiatalembert meg Vida Istvánnak hívják. A feleségemet szólítsa Joli néninek, engem pedig már ismer. Igenis, õrnagy úr, mondta a postás, akinek úgy látszik, ma jó napja volt, mert szinte elragadtatással nézett körül Emília szobájában, az a rengeteg könyv szanaszét, a falakon együttesek poszterei és az egyik jóképû, amerikai férfisztár képe minden mennyiségben. A szekrény tetején márkás italok üvegei, dobozai, és hamutálak minden szegletben, szék mellett, ágy mellett, ajtó mellett. Engem is tessenek tegezni, szólalt meg, mikor magához tért, elvégre a korkülönbség. Ilyen úri lakásban még nem is jártam, tette hozzá, de kellene az éthordó. Hol az az ételhordó, kérdezte az õrnagy, a fóliában, felelte Jolika, gyere, hozzuk be, a fiatalok addig hadd beszélgessenek.
      Mennyi könyv, szólalt meg a postás, miután becsukódott a szülõk mögött az ajtó, és közelebb ment az ágyhoz, magyar irodalom, matematika, fizika, mit tanulsz? Ezeket már nem nagyon, mondta Emília, csak itt vannak, láthatod, nincs már hely a könyveknek, most az adórendszert tanulom, adótanácsadó szeretnék lenni, maszekban, és elmenni innen a francba, tette hozzá gondolatban, és a fiút nézte, amint a tankönyveket egyenként felemelni, megszagolja, arcához simítja, mi van ezzel? Én meg abbahagytam a középiskolát, harmadikban, mondta a fiú, nem tudtam befejezni, mert meghalt apám, pedig szeretnék leérettségizni, akkor biztos irodába kerülnék, nem kéne itt bicikliznem a tanyavilágban. Emíliát valamiféle érzelemhullám borította el, egy fiú, aki szeretne tanulni, de nem lehet neki, és itt, nála, ebben a kuplerájban szinte szeretettel simogatja a könyveket. Ha gondolod, segíthetek, mondta késõbb, a postás egy elesett gyermek puha, mégis érzéki arcával nézett rá barna szemeivel, megtennéd? Mert akkor jelentkeznék, már eddig is jelentkeztem volna, de nincsenek könyveim. Ó Istenem, mondta Emília és hirtelen arcon puszilta a fiút, persze, hogy megteszem, ha akarod. Aranyos vagy. A fiú arca hirtelen megváltozott, a meglepõdés komolysága látszott rajta, nekem ezt még életemben nem mondták, szólalt meg késõbb, köszönöm neked. És azt is, hogy segíteni akarsz. Meg a puszit is. Jobb keze a lány hátára simult, magához húzta és a szájára csókolt, elõször csak úgy futólag, aztán a bal kezével is átkarolva szinte magába ölelte a lányt, és csókolta az arcát, nyakát, te meg édes vagy, suttogta Emília szájába és nyelvével a lány fogai közé túrt. Megvagy, gondolta Emília, a csókoktól fuldokolva, erõs férfitestet érzett, izmos karokat, melyek bilincsként tartották, és mikor a fiú térdeivel a lába közé furakodott ágyékával, annak keménységét is érezte, szinte szúrt, felizgult, gondolta elégedetten, õ már az enyém. Szólíts Eminek, mondta késõbb, testével kissé elhúzódva a fiútól, jó, mondta az, te meg Istinek, a barátaim így szólítanak. És a barátnõid, kérdezte Emília, azok sehogy, mondta a fiú, nincsenek barátnõim. Csak te, most már. És a te barátaid? Itt, kérdezte Emília, ki lenne? Én, mondta határozottan a postás és visszarántotta magához a lányt, amint lehet, majd dugunk egyet és elveszlek feleségül. Te voltál már úgy?
      Hogy terhes, kérdezte a lány meglepve, nem, magyarázta a fiú, tovább szorítva testét a lányhoz, hanem úgy, fiúval lefeküdtél már? Á, mondta Emília, dehogy, csak játszottunk. Én is szeretném már kipróbálni, mondta a postás, és veled. Minél hamarabb, jó? Jó, mondta a lány elgyengülve és lassan leereszkedett az ágyra, úgy érezte, nem bírják tovább a lábai. A fiú meg mellé, de olyan lendülettel, hogy beleremegett az öreg bútordarab, Emília elnevette magát, te, szólt a fiúra, lassabban, leszakad alattad! Hadd szakadjon, mondta a fiú és õ is nevetett, és mi lesz akkor, ha ketten fekszünk rajta? He? Odadugta a fejét a lány arcához, Emília orra eltûnt abban a sûrû, erõs hajkazalban, amelynek olyan illata volt, mint a vadvirágoknak, de nem volt kellemetlen, sõt, a lány átölelte ezt az erõszakos fejet, aztán azt érezte, hogy lassan, de céltudatosan nyomja a fiú mellkasával hátrafelé, már-már feküdt, mikor egy száj kezdett el kutakodni az arcán, annak minden centiméterén, Istenem, gondolta magában, végre! Nézz ki az ablakon, szólalt meg késõbb, hol vannak? Az öregek, kérdezte a fiú, ne félj, fél szemmel figyelem õket állandóan, ott beszélgetnek a fóliában.
      Az õrnagy a fóliába kitett hencseren ült, elõtte ácsorgott Jolika, a felesége és az öreget hallgatta. Az õrnagy azt fejtegette, hogy õk tulajdonképpen ellakhatnának itt, a fóliában is, itt tiszta, világos minden, a fiatalok pedig a házban. Én félnék itt éjszaka, mondta Jolika minden meggyõzõdés nélkül, de az biztos, hogy itt sokkal tisztább a levegõ, jó meleg van, és ha a postás elvenné Emíliát, akkor beszélhetnének róla. Mitõl félsz, kérdezte az õrnagy, errefelé nincsenek medvék, se vaddisznók, majd szerzünk egy kis tacskó kutyát, az kitakarít innen minden állatot, ha valami netán betéved. Vagy lelövöm, itt a pisztoly nálam. Nem is a medvék, mondta Jolika bizonytalanul, hanem a bogarak, hernyók. Azoktól félek, hogy rám másznak. Fenyvesben nincsenek bogarak, mondta az õrnagy határozottan. Ide állítjuk a karácsonyfát is, majd meglátod, milyen hangulatos itt az éjszaka. Na, menjünk. Várjunk még egy kicsit, mondta Jolika, hadd szokják egymást, úgy látom, a fiúnak tetszik Emília, hátha a lánynak is szimpatikus lesz egy kicsit legalább. De nincs is karácsonyfánk. Majd hoz Vida közlegény, mondta az õrnagy nevetve, elfelejtetted, hogy most már saját tisztiszolgánk van? Inkább a vejünk lenne, sóhajtott Jolika, annak jobban örülnék. Emlékszem, te voltál ilyen vállas, erõs annak idején, és elég gátlástalan is, ez a fiú nem látszik annak, mintha egy kicsit meg lenne illetõdve itt nálunk. Na, majd én adok neki egy kiképzést, megnevelem, hogy nem lesz mulya, anyámasszony katonája, hanem kemény férfi, majd meglátod. Drágám, mondta Jolika, tudom, hogy világéletedben szerettél volna egy fiút, de hát nem adott az Isten, azért ezzel a fiúval ne vidd túlzásba, nehogy elvadítsd tõlünk, hadd járjon csak ide, érezze jól magát, ha bemegyünk, megkínálom kávéval és van még fánk is. Lehet, hogy Emília már megkínálta valamivel, mondta az õrnagy elgondolkozva, na, menjünk!
      Ragya a dombon most úgy helyezkedett, hogy távcsövével belásson az õrnagy házának ablakán is, szerencséje volt, a nap épp betûzött azon az üvegen, mintegy reflektorfénybe ágyazva az ott történteket, bent vannak, dünnyögte félhangosan, a kisfiú nem látott semmit, kicsodák vannak bent, kérdezte. Hát a postás meg a lány, felelte az apja. És mit csinálnak, kérdezte a gyerek, de az apja csak a fejét rázta, ez még nem neked való, mondta kissé izgatottan, az a fiú elég rámenõs a jelek szerint, de jól teszi, ha teheti. Ráment, kérdezte Robi, nem értette az egészet. Nem úgy értem, mondta az apja, már öleli, csókolja a lányt. Beledugja a nyelvét is a szájába, kérdezte a gyerek feszengve, bele az, mondta az apja, meg mindent. Mindent beledug, kérdezte a gyerek undorodva és õ is kilesett az ablakon az apja mellett. Ott mennek, mondta késõbb, kik, kérdezte az apja, hát az õrnagy meg a felesége, felelte a gyerek ártatlanul, Ragya pedig rémülten kapta oda a távcsövet, tényleg, mondta, na, most lesz nemulass, mondta szinte elégedetten, és eltolta a gyereket az ablaktól. Te most ne nézzél ki.
      Aztán lövés dörrent, varjak, szarkák rebbentek fel a szõlõsorok közül, verebek raja fröccsent szét, a lövés hangja sokáig visszhangzott a fenyvesben. Nyulat lõtt, kérdezte a gyerek kíváncsian és az ablakhoz igyekezett, de az apja nem engedte, hogy kinézzen, eltolta a fejét. Nem nyulat, mondta késõbb komoran. Akkor a postást, kérdezte Robi, dehogy, mondta az apja. Hát mit lõtt? Madarat? Azt se, mondta Ragya és a fejét csóválta, sóhajtott, az õrnagy bácsi úgy találta õket és lelõtte a lányát. Gyere, feküdjünk le, nem láttunk semmit, jó? Én nem is, mondta a gyerek, de hogy találta õket? Ne foglalkozz vele, mondta Ragya, mindjárt eszünk valamit, csak elõbb elsötétítem az ablakot. Itt már nem látunk többé semmit.

BALÁZS ATTILA:

Dugongok alkonya

Történt márpedig ez, amikor Scott Dunlop kapitány fókavadász hajójával a Lark-szoroson haladt át, hogy az õ messze zengõ, csengõ szép férfiúi hangjának hallatára - miközben embereinek biztatására a Kedvesem áthajózta az óceánt... kezdetû dalt énekelte - Ergenselma sellõ a hajó nyomába szegõdött. Eleinte tisztes távolságra követte, de aztán nem tudott ellenállni, s egészen közel úszott hozzá, ahol szerencsétlenségére az egyik matróz szigonya kioltotta életét. Ergenselmát - mint amolyan furcsaságot - kitömték és a bostoni Tengerészeti Múzeumban állították ki.
      Dunlop kapitány soha többé nem haladt át a Lark-szoroson. Farmot vásárolt a város környékén, ahol csendes gazdálkodásban teltek el maradék évei. Azzal a pontosan sosem tisztázott érzéssel halt meg, mintha egy hatalmas, kifordított történetet húzott volna maga után iszonyatos koloncként a Lark-szorostól errefelé. Ezért hát úgy végrendelkezett volt, hogy két sírt ássanak birtokának csendes szegletében: egyet neki, a másikat meg ennek a megnevezhetetlen valaminek.
      Tudomásunk szerint így is történt. Így lett két sírhantja Scott Dunlop kapitánynak, akinek azóta - az idõk és emlékek végezetéig - két gyertyát gyújtanak. Bostonban, ahol úgy mondják: "egy ital a szigonyért, másik a zsinórért, a többit meg majd meglátjuk".
      A Scott Dunlop kapitány eseteként gyatrán elterjedt, Melville hatalmas bálnavadász történetének vastag árnyékában maradt, meglehetõsen homályos kis anekdota - ha jobban belegondolunk - két éhesen tátongó lyukat hagy maga után. A két ûr, ha szabad ennek nevezni, valahol összeér, következésképp még nagyobb ûr keletkezik, megválaszolatlanságok feneketlen kútja gyanánt. Két alapvetõ kérdés lóg a levegõben e kút felett, nevezetesen: ugyan ki volt azért mégis Scott Dunlop kapitány? Nem utolsósorban pedig az: ugyan ki vagy mi lehetett csakugyan ez az Ergenselma?
      Nos, jómagam úgy vélem, Dunlop kapitány kiléte itt kevésbé érdekes. Akár a bostoni archívumokból, akár a szép hangú, azonban felettébb kártékony vízi emberek Greenpeace dokumentálta listájából meg a mellékelt adatokból kiolvasható, hogy amúgy ki is lehetett õ. Semmi, senki különös. Nem az elsõ emberi lény, aki nekirugaszkodott a tengernek, sutba vágva, félrehagyva lelkiismeretét, családi hagyománnyal magyarázva pénzéhes kalandját, netalán egzisztenciális kérdéseket helyezve elõtérbe, otthon síró asszony, gyerekek stb. Derékba tört opera-pályafutás, ilyesmi. Mindenre lehet hivatkozni. Örökletes lámpalázra például, hangszálgyengeségre, amin köztudottan segít a tengeri magány sója meg a friss fókamájolaj, szóval kimeríthetetlen az alibi lehetõsége. De szegény Ergenselma? Neki még bemutatkozásra sem jutott ideje. Tényleg, ki lehetett Ergenselma, akivel a szigony végzett? Csak egy mítosz? Egy legenda kései megtestesülése? Ennél aligha ismerünk hálátlanabb feladatot, hitványabb, semmivel sem kecsegtetõ létet. Neki - Lara Croft és társnõi idejében - már aligha maradt hely a nap alatt. Pontosabban: nem is maradt. Éppen ezért feléje próbálnak úszni a következõ, kutató mondatok, amelyek manapság már ugyanúgy értelmetlenek, mint a szigonnyal szembenézõ sellõ rögtönzött védõbeszéde. Ki lehetett a múlt mélységeibõl felmerülõ Ergenselma, aki a maga dalát hiába "szegítette ellenbe"? Szemtelen volt, mert nem csupán refrénelni akart netán? Who was this far out girl? Múlt idõben?
      Tengeri Madonna.
      A tudomány jelenlegi állása szerint két vak férfiembert tartunk számon mint az apokrif lények legmérvadóbb ismerõjét, a harmadik meg ebbõl profitál, miképp a mesében. Ez a harmadik látó, élõ ember a legkisebb gyermek, s mostanában avval dicsekszik interjúiban, hogy legújabb regényében megteremtette a nõ-állatot, amelyik olyan érzékeny, okos és szép, hogy bizonyára még a feministáknak is tetszeni fog. Az õ neve a rózsa nevével egyenlõ, és itt nem képezi vizsgálódásunk tárgyát, bár õ is írt távoli szigetekrõl meg az idõ (l)ingájáról, most talán mégse. Úgy tûnik, keveset tud a (mély)tenger titkairól. És van még ideje. Hát maradjon a maga világítótornyában! Eco. Hátha majd egyszer tényleg bevilágít felülrõl, s akkor lássunk csodát! Bár utóbbit erõsen kétlem. Maradt így Homérosz, továbbá Jorge Luis Borges.
      Visszafelé haladva az idõben: dr. Borges szerint, aki birtokában volt a világ összes alaptörténetének, mert látási problémái ellenére is köztudottan ötvenöt klasszikus könyvet bírt konzumálni egyszerre, gyengébb napjaiban hatot, fejbõl szavalta az Odüsszeiát, s amikor az argentin hatalom le akarta alacsonyítani, megtéve õt Buenos Aires baromfipiacának felülvigyázójává, akkor is ura volt a helyzetnek, Jorge Luis Borges tudomása szerint Krisztus után a hatodik évszázad derekán Észak-Walesben a halászok kifogtak egy szirént vagy sellõt. Morfológiailag különbözik a kettõ, alakra nézve eltérõ a két szó, lényegileg azonban egyre megy: szirén vagy sellõ. Toll nem, de több-kevesebb pikkely, akár a pontyféléken, kötelezõen elõfordul ezeken a lényeken. Tengeri sós lemezecskék, fõleg övön alul, ám hogy ott mégis pontosan hogyan? Be kell vallani, uralkodik némi zavar e területen, de nem lényeges; jórészt egyébként makacs prûdségnek tudható be a hiányos leírás. Elég az hozzá, hogy keresztségében a szárazra vont nõi lény - miképp azt régi szent kalendáriumok is bizonyítják - a Murgen nevet kapta. Halála után Murgen sellõt, a gyertyákat gyújtogatót és a tengerre rugaszkodókért imádkozót boldoggá avatták, holott volt egy afférja, amelybõl gyermeke is született, állítólag épp egy algaszagú walesi halásztól. Ám semmi baj, mert ahogy az a kanadai énekes, az a rekedtesen lágy hangú zsidó ember, Leonard Cohen énekelte késõbb régi meglátásokra alapozva: Krisztus is halász volt, amikor átment a vízen.
      Item. Mai szemmel nézve viszonylag könnyû arra következtetni, hogy a Murgen "keresztes sellõ" szentté avatását követõ véres idõkben vízbe visszamenekült lánynak sokadik leszármazottja is lehet a Lark-szorosban szomorú véggel találkozó Ergenselma. Béke habjaira! Murgen nevére különben ma is emlékszik valamitõl a magyar fõváros hetedik kerületi Király utcájában mûködõ Szenteltvíz Búváriskola. Tudniillik ma is ez a neve az egyik ott megvehetõ, legjobb búvárpalacknak.
      Az idõk ilyenek. Mint a Foucault ingája. Oda-vissza. Murgen-oxygen. És a Lark-szoros.
      - Milyen is a tenger lánya? - teszi fel a kérdést a Legendák állatvilága címû, 1982-ben kiadott könyvében a különféle csodás élõlények egyik legkiválóbb honi ismerõje, dr. Farkas Henrik, és igyekszik is válaszolni rögvest. - Kíváncsi! Szélcsendben odaúszik a hajó mellé, és akkor a tengerészek mind a korláthoz gyûlnek, hogy megbámulják, ám többnyire nem látják jól, csak a kancsalok, amire a mai napig nincs elfogadható magyarázat. A sellõnek hosszú a haja, néha kagylómintájú köldökéig kiemelkedik a vízbõl, az izmosabbja akár képzeletbeli fanszõrvonalig, így nézi a hajót, a hajósokat. Teste szép, de csak az a része, ami kilátszik. Mert alantabb már pikkelyes, mint a hal, és halfarka van, lába nincs. Néha a partra is kijön, de az is elõfordult már, hogy beleszeretett egy halászlegénybe. Az ilyesminek azonban soha nincs jó vége... - szögezi le vészjóslón dr. Farkas.
      Ugyancsak Borges tud egy esetrõl, amelyik a szirénfélék - dr. Farkas Henrikünk fentebb buzgón ecsetelte - rendkívüli kíváncsiságára vall. 1403 karácsonya elõtt történt, hogy egy sellõ valahogy átbújt a holland partoknál a gátrésen, s a maradék életét az ottani Haarlemben élte le. Beszédét senki sem értette, csupán azok a gyerekek, akik jómaguk még nem tanultak meg beszélni. Nem énekelt különösebben jól, lévén közepes hallású, ha nem is épp botfülû, ellenben nagyon szép, mondhatni: lenyûgözõ, végtelen vásznat készített, akárcsak Pénelopé a már említett Odüsszeiában. Utóbbi mûre azonban valószínûleg felesleges külön kitérni, hisz Homérosz szirénjeit vélhetõen mindenki ismeri. A homéroszi sellõket, akiknek csábító dalától való félelmében Ulysses odaköttette magát az árbochoz, azután, hogy embereinek fülét forró (?) viasszal tömte be. Nincs különösebb jelentõsége, de itt érdemesnek tûnik mégis röpke említést tenni a rodoszi Apollónioszról, aki Argonautikájában viszont azt állítja, hogy a híres dalnok, Orfeusz sokkalta szebben danolt a sziréneknél, ezért hát azok ugyancsak kénytelenek voltak szigetük sütkérezõ-pódiumáról a tengerbe vetni magukat, ahol menten kõvé váltak, mert ezt rendelte nekik a sors, a legyõzötteknek. Apollóniosz szuflás, színes regölése különben jól tükrözi korának hiedelemvilágát, ezzel együtt ma már nem kötelezõ elhinni minden szavát.
      Visszatérve a haarlemi sellõ esetére: róla feljegyezte a krónika, hogy veleszületett ösztönnel tisztelte a feszületet, ezért sem lehetett hal, ám valódi nõ sem, mivel vízben is élhetett. Halála után tetemét orvosok kaparintották meg, és hosszas, aprólékos vizsgálódás után arra a következtetésre jutottak, hogy leszámítva a szirénekre jellemzõ, fentebb már felületesen leírt tulajdonságokat, ez az asszony semmiben sem különbözött a többitõl. Azaz egyben mégis: meglehetõsen fejlett csiklóval rendelkezett, amivel kapcsolatban a tudósok arra az álláspontra jutottak, miszerint az érzékeny szerv valószínûleg a vízben való tájékozódást segítette. Mellesleg - tudomásom szerint - ez az egyetlen fennmaradt munka, amelyik a tengeri nõk anatómiájának eme kényes részletével ha csak futó érintéssel is, de egyáltalában foglalkozott. Ha létezik is valahol bõvebb leírás, bevallom, én nem találkoztam vele. A legendásan szemérmes Borges sem tesz említést róla. Annyit mond még, hogy az angolok jól megkülönböztetik a klasszikus sellõt a vízitündértõl. (Utóbbi édesvizek lakója, és irtózik a sóstól.) Aztán Platónt említi még, aki szerint nyolc szilfid hableány tartja mozgásban az égbolt nyolc koncentrikus körét. Végezetül egy lexikon sommás megállapítását idézi ironikus mosollyal, amely szerint a szirén kitalált tengeri állat. Ennyi.
      Itt visszakanyarodhatunk dr. Farkas Henrikhez, aki Benoit de Maillet 1755-ben megjelent mûvét citálja azzal a bocsánatkéréssel, hogy hát aligha sorolhatja fel a tengeri lányokról és férfiakról szóló összes irodalmat. Benoit de Maillet úgy értesült, hogy a hollandok, akiknek különleges szerencséjük van a hableányokkal, 1708-ban a Tûzföld partjainál fogtak hasonló teremtményeket, férfiakat és nõket egyaránt, akiket az embertõl csak a beszédjük különböztetett meg. Ugyanakkor Madagaszkár szigetén olyan emberi formájú lények találhatók, akik ugyanúgy a hátsó lábukon járnak, mint mi. Beszélni nem tudnak, noha egyesek mintha mégis értenék, amit mondunk. Ezek a lények szerinte talán olyan emberfajták, amelyek újonnan jöttek ki a habokból... Végezetül érdekes szokásukat említi meg, márpediglen azt, hogy amikor úgy érzik, elérkezett az utolsó órájuk, akkor rendre felkeresik a tengerpart fövenyét, s ott várják sorsuk beteljesedését. Ez meg Pliniust juttatja észbe, aki egy galliai legátusnak az isteni Augustushoz írt levelében bukkant rá a következõre: "A nereidák testét mindössze pikkelyek fedik, még azt is, amely emberi formájú. A parton valóban láttak egyet, és amikor haldokolt, a parti lakosok messzire elhallották szomorú énekét." Maga a legátus is - állítja - egy ízben több kimúlt nereidába botlott alkonyatkor ugyanott. És akkor tényleg joggal merül fel a kérdés: tényleg, ki mit látott?
      Ki mibe botlott? Ki kibe-mibe lett szerelmes? Vagy hát: ki mit-kit lõtt, lándzsázott, fogott? Hosszú kérdésfüzér, akár a sziréncsontból készült olvasó, melynek az a híre járja, hogy roppant szerencsét hoz, miközben a legnagyobb mértékben fokozza a tapintás örömét. Az igazsághoz tartozik, hogy sokfelé sokféle sellõ-dísztárgyat készítenek. Drága doktorunk, Henrik, aki nélkül nem is tudnék mit kezdeni ezzel a felettébb izgalmas témával, õ tesz róla említést, hogy a japánok egy ideig rendkívül divatos sellõket ragasztottak össze majomfejbõl, haltestbõl meg lószõrbõl. (Legyen a lelkük rajta...) Ugyancsak dr. Farkas Henrik révén jutunk el Kolumbusz naplójáig, amelynek szóban forgó oldalán ez áll: "Hispaniola partján egy öbölben láttam három szirént, ezek azonban korántsem voltak olyan szépek, mint az öreg Horatiusnál."
      - De miért is nem?
      Dr. Farkasunk e kérdés megválaszolásához javasolja, hogy üssük fel az Uránia Emlõsök kötetét, s keressük meg a valódi szirének alrendjét, mert mindig jön egy pont, ahol az álmok összedõlnek, s a tengerbe zuhannak? A fikció fejet hajt a realitás elõtt? Nekem ez nincs meg, ez az emlõskönyvem, nem is láttam soha, ellenben a Révai-lexikont igen. Különben is legjobban kedvelem, fõleg a Magyar Rádió viharvert példányát, amelyet összelõdöztek 1956-ban, amikor az ablakokat torlaszolták el vele. Nos, ott, abban lelhetõ fel a Dugong címszó. Nekem a huzat lapozta oda a lexikont, akárha maga a sors is segítene eme szirén-munkámban. Lássuk hát, mi is, ki is: a dugong!
      Dugong, dugung, dujung (Halicore) a szirénák v. szirének (Sirenia) rendjébe, a dugongfélék családjába tartozó emlõsállatnem, melynek 3 élõ faja ismeretes. Legismertebb az indiai dugong vagy hableány (Halicore D. Erzleb.). A kínaiak és az arabok már évszázadokkal elõbb ismerték. Nagyon valószínû, hogy Selianus, Megasthenes és a többi régi írók mûveiben említett hableány dugong volt. Teste halforma; hossza 1,5-3 m. Nyaka fejétõl jól elkülönült; felsõ ajka nagy szívformán kimetszett. Hímjének agyarai vannak, amelyeknek 1/8-adát azonban az ínyhús elfödi; lélegzõ nyílása az arc felsõ részében fekszik; szemei kicsinyek, szemhéj nélküliek, pislogó hártyával; rövid mellúszói karmatlanok, farkúszója lapított, félholdforma. Színe kékesszürke, oldalain világosabb. Bõrének fölületén ritkán álló szõrök emelkednek, amelyek a felsõ ajkon erõs tüskékké vastagodnak. Hazája az Indiai-óceán és környéke, továbbá a Vörös-tenger, elõszeretettel tartózkodik a partok közelében, a folyók torkolataiban. Rendesen párjával, néha tömegesen él. Igen csendes természetû. Tengeri növényekkel táplálkozik, ezért nevezik tengeri tehénnek is. Húsa finom, de túlságosan édes, zsírja igen keresett, s ebbõl egy-egy példány 25 kilogrammot is ad. Fogaiból olvasókat faragnak, amelyeknek régebben csodás hatást tulajdonítottak (!). Egyéb fajai: Halicore tabernaculi Rüpp. et Soemm és Halicore australis Owen; utóbbi a Kelet-Ausztráliát, Új-Guineát és Queenslandot környezõ tengerekben él. L. még Szirénák! - Eddig a Révai. Hajók kürtjeit félre, ha tovább kutakodunk, lassan visszajutunk a kiindulópontra. És be is vallhatom, nem lettünk sokkal okosabbak. Mert akkor mi van:
      - Ergenselma dugong volt?
      Úgy érzem, joggal találom kifogásolhatónak, nem teljesen kielégítõnek az erre rábólintó választ - saját olvasómat morzsolgatva. Félreértés ne essék, itt arra a csontfüzérre gondolok, amelyet hajdanában réges-régen, még világutazó koromban kaptam ajándékba egy Irene nevû, norvég származású ausztrál úszóbajnoknõtõl, és ma is õrzöm azt a hosszú útjaim során szerzett becses tárgyak mára a körülmények folytán kissé megritkult gyûjteményében. Szóval, egyetlen szónak is száz a vége: egy sima dugong okozta volna Scott Dunlop lelki kalamajkáját? Egy olyan edzett szívû, minden hájjal megkent férfiúét, mint Dunlop kapitány? És a bostoni múzeumnak sem lehetett már eleve kitömött dugongja? Épp Ergenselma dugongra várt, mert a régit éppenséggel belepték a molyok? Ezt aligha fogadhatom el. Valami más lehet itt a dologban. Úgy érzem magam, mint akit titkos féreg foga rág. Szívesen elhajóznék vagy elröpülnék Bostonba, hogy megvizsgáljam Ergenselmát, ám nincs rá anyagi lehetõségem, mecénásra pedig mind a mai napig nem leltem. A sziréndal lekottázását célzó projektem is mindeddig süket fülekre talált. Szánnivaló bolond lennék? Ebben is erõsen kételkedem. Hitem, bár meg-meginog, folyton visszatér. Körülbástyáztam magam könyvekkel, s amikor a sorokat már mind elolvastam, akkor rátérek a sorközökre. Néha mulattatóbb, valósággal felfrissülök. Aztán valahogy mégis levertnek érzem magam. Kb. századszor olvasom újra dr. Farkas Henrik könyvét ama kivételes teremtményekrõl, és amikor a sorok összefolynak, akkor még sokáig nézegetem a képeket. A szirénekrõl szólókat hatalmasra fénymásoltam, s kiragasztottam elém a falra, hogy jobban lássam õket. Holnap veszek egy szkennert is... vagy majd az ötvenedik születésnapomra. Na, mindegy. Itt hoszszan és fölöslegesen letértem a tárgyról.
      Semmiképp sem óhajtanék a Moby Dick óriás lélegzetével hiábavaló versenyre kelni, olyan magasra aligha fújnám a fenséges vizet, a légies hableányoknak meg különben sincs ilyen típusú vízköpõjük, miképp az egyébként elefántokkal rokon szirénféléknek sem. Ám azt még el kell mesélnem, például épp dr. Farkas Henrik miféle magyarázattal igyekszik megvilágítani, illetve ezzel együtt elrontani a sellõ-legendát (?). Mondja õ, hogy néhány száz esztendõvel ezelõtt még meglehetõsen gyakoriak voltak a tengeri tehenek. Mivel különösen kedvelték a torkolatok nem mély vizeit, gyakran kerültek a partvonalat követõ hajósok látótávolságába. Már most nehéz megérteni, egyáltalán hogyan is nézhetõk ezek az otromba állatok nõnek? Hát úgy, véli, hogy rögtön megváltozik a kép, amennyiben például egy kölykét ajnározó nõstényt pillantunk meg a tengerparti sekélyben, ez a jószág ugyanis megdöbbentõen emberi figura. Nem a feje vagy a formája, hanem az összkép. A szirénfélék, így a dugongok emlõje a test felsõ részén van, ahol az elefánt vagy az ember kebele is. A dugong a kölykét a melléhez szorítja, így szoptatja, miközben mindkettejük feje kint van a vízbõl. Ehhez járul még az is, hogy a szirénfélék idõnként merõleges testtartással álldogálnak a tengerben, miként az ember is. És szomorú dugonghangjukon énekelnek, fõképp alkonyatban. Úgy dalolnak, szív alakú szájukat csücsörítve, hogy az ember lelke megkeseredik tõle. A dugongok mintha elsiratnák saját magukat. Dugongnak ugyan bánatukban, de hiába, számuk egyre csak csökken, míg el nem fogynak a tengerekbõl, óceánokból, folyókból, ahogy a sellõk az irodalomból, amelyik ugyancsak halálra van ítélve. Dugong és író sorsa bezzeg nem is oly távoli egymástól!
      Mellesleg jegyezném meg itt, hogy - még a múlt évezredben, egyik afrikai utam alkalmával - igencsak meglepett egy elpusztított dugonggal közösülõ bennszülött látványa. Ahogy az illetõ hosszú, vékony, csokoládébarna, erõsen balra hajló pénisze szinte egy csapásra eltûnt a szirénféle anatómiailag a nõéhez hasonló, örökké síkos hüvelyében, amelyrõl egyébként köztudott, hogy a legtovább képes megõrizni az élet illanó melegét, ebben a percben nem is tudtam, hová legyek. Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, miközben diszkrét erekcióm támadt. Derék kísérõm, a toronga törzs varázslója magyarázta el tört magyarsággal, amelyre a debreceni jogi fakultás elõkészítõ évében tett szert anno, hogy eme koitusz valójában kötelezõ rítus. Amikor a vadász elejti a zsákmányt, birtokba kell vennie, hogy egyesülhessen annak szellemével. Ugyanakkor e megtermékenyítési aktus hivatott gondoskodni arról, hogy a szirénfélék sose vesszenek ki a fekete kontinens vizeibõl. Õszintén szólva: kissé féltem bármiféle megjegyzést tenni. Csak bólogattam, arra gondolva, amennyiben ezen múlik a szirénfélék fennmaradása, akkor hát keresztet vethetünk rájuk. Akkor még nem is sejtettem, mennyire igazam van. A tengeri teheneknek is lassan már csak az emlékük marad, akár annyi másnak.
      De változatlanul itt a kérdés: vajon a tenger lányát össze lehet-e téveszteni a tenger tehenével?
      Válaszom: bár az elõbbibõl is akad egy-egy dundibb, netán trabálisabb példány, a kettõt összetéveszteni mégsem lehet. Miképp valószínûleg nem célszerû megkérdõjelezni egyikük létjogosultságát sem.
      Én, ezt is elmondhatom röviden, ugyancsak Afrika felségvizében láttam sellõt, amikor még krupiéként dolgoztam a Queen Victorián, életem eme homályos szakaszára azonban nem térnék ki bõvebben. Elég az hozzá, hogy egy hajnalon, amikor a sok izgalomtól meg cigifüsttõl, nem utolsósorban a szemferdülésemtõl megfájdult fejjel kiálltam az egyébként nem túl nagy luxushajó ún. süllyesztett típusú tatjába, a nap ébredõ sugaraiban megpillantottam elsõ szirénemet. Odalenn fickándozott a habokban. Bizony, nem volt az se delfin, se rozmár, se fóka, de még dugong sem, hanem egy igazi hableány! Bár néger változatban, ám annál egzotikusabb szépséggel pompázott. Szívem akkorát dobbant, hogy sellõm valószínûleg meghallotta, azért nézett fel. Tekintetünk találkozott. Istenem, máig is rabja vagyok annak a leírhatatlan, barna szempárnak! Elmosolyodott, csapott egyet, megperdült nagy keccsel, majd háromszor körülúszta háton a hajót, vékonyka vonalkát húzva maga után a színen. Akárha valami kis uszonyszerûség, vagyis inkább pálcika származéka lenne az a köldök alatti, vízbe veszõ testtájról. A korlát mellett futva-bukdácsolva - amennyire lehetett - szemügyre vettem ében, enyhén aszimmetrikus mellbimbóit, kicsit tényleg az ifjú dugonganyákéra emlékeztetõ körte-keblét, meg a göndör, sötét hónaljszõrzetét. Dús haját, amelyet akárha flitterrel szórtak volna be. A hajkorona egyáltalában nem szopódott a koponyájára. Valami fodrászati csoda! Intelligens, domború homloka volt, fillérnyi anyajeggyel a jobb oldali, sûrû szemöldök felett. Amikor megállt pihenni, azzal foglalatoskodott, hogy a saját válláról nyalogatta le a sót. Hirtelen prüszkölt egyet, elfintorodott - mint aki megelégelte a szemlélõdést -, aztán eltûnt északi irányba. Ahogy jött, úgy elment. Soha többé nem láttam, ám amíg élek, nem nyugszom bele. Hiányzik nagyon-nagyon.
      Hogy dugongból lettek-e a sellõk, netán fordítva, meg hogy milyen szerepet játszottak itt az ormányosok, valószínûleg nem tudom kielégítõn megválaszolni, de nem is lényeges. Fontos, hogy mindörökké, amíg én is ki nem veszek, e témánál maradjak! Annál is inkább, mivel gyanítom, hogy sellõ mentette meg az életem akkor, amikor a Queen Victoria matrózai - mivel rájöttek, hogy átvertem õket a kis lazító, délutáni zsugában - egyszerûen leütöttek és átbillentettek a korláton, mint holmi szemeteszsákot. Kész csoda, hogy nem vesztem oda. A hideg rögtön magamhoz térített, a fedélzeti lefolyó hatalmas parafadugója, amelyet hóhéraim a hátamra kötöztek, pedig segített testemet a felszínen tartani (nem kell ellágyulni, a dugóval õk csak a szenvedéseimet akarták nyilván meghosszabbítani - a megj. részemrõl!). Eléggé hülyén nézhettem így ki. Négy örökkévalóságnak tetszõ nap és éjszaka hánykolódtam rettent másnaposan, gyötrõ szomjúsággal az irdatlan vízben, valahol a Jóreménység foka körül. Megfogadtam, amennyiben megmenekülök, örökre leszokom a cigirõl meg a tömény piáról, nem utolsósorban a kártyáról, azonban segítség nem érkezett. Már kezdtem veszíteni az eszméletem, már kezdõdött volna asztrális utazásom a lenti sós oldatból a fenti, magasságos ismeretlenbe, amikor valami váratlanul alám nyúlt hátulról, és a part felé repített.
      – Föld! Föld! - kiabáltam utolsó erõmbõl, amikor megpillantottam a távolban Fokváros kikötõjét. Többre nem emlékszem. Már csak a kórházra. Meg a nõvérkék habfehér szerelésére. Christian Barnard szívsebész professzor széles vigyorára a Playboy agyongyûrt kórházi példányában, egy idétlen sellõ-karikatúra szomszédságában. Nem utolsósorban a Fokváros feletti azúrkék égre. (Oké, egyszer majd megírom ezt is bõvebben, ennél is nagyobb szusszal, akárcsak Ergenselma történetét irodalmi hazardériáim magasra helyezett kéjpontjaként, majd egyszer... Bp. 2001.)

CSIKI LÁSZLÓ:

A jóslat

Az ablak

A szobában akkora csend volt, mint maga a szoba. Akkor sem változott, amikor bementem. Csak néztem, de halkan.
      Mintha minden üvegbõl lett volna, és törékenyebb az árnyékánál. A tárgyak árnyéka idõtállóbbnak rémlett.
      Ez az örök sötétségbõl alkalmilag kiutalt és idõnként visszavont feketeség a székláb és minden létezõ körül.
      Ezt gondoltam volna, ha merek.
      Láttam a gondolatom árnyékát is. Önmagamat az üvegszobában.
      Akkora voltam, alig fértem ki a tizedik emeleti üvegablakon.

A tûz

Hát, a nyomorult túróba, mondta Ignác, még elfelejteni sem tudom azt a nagybátyámat. Ez olyan vallásos volt, nemcsak a kenyérre karcolt keresztet a késsel, mielõtt megszegte, hanem egyszer még a saját homlokára is. A felesége meg olyan volt, hagyta, hogy szemébe csurogjon a vére. A tetejébe, délelõtt volt éppen, õk meg az alagsori konyhában ültek, a viaszosvászonnal borított asztalnál, amin egy liter tej állt, meg ezer kenyérmorzsa.
      Hogy a fenébe lehet ennyire katolikusnak lenni fél tizenegykor, a konyhában? Alkonyi vallás az. Esteledve jöhet az áhítat.
      Meg kell adni azért, hogy éppen szocializmus volt a környéken, s ha nem is bontották, de építeni sem hagyták a templomokat. Az övék pedig már esett le a lábazatáról. Csókák kopogtatták csõrükkel az egyetlen harangot, olyankor volt este hét. Vagy dél. Ha nem éppen észak. A pártközpont sem tudta, mit mutatnak a madarak a toronyórában.
      A galambok, az okosabbak már kiköltöztek a toronyból, nehogy odaüsse õket a tetõ s a kereszt, ha a közeli bányajáratokban robbantáskor megreng a föld, és még az iskola is leomlik, nemhogy a klerikális reakció tanyája.
      Nagyon mállott már lefelé a vakolat az istenházáról. Vett belé az én nagybátyám tizenkét olajnyomatot, az egyiken Szent Sebestyén látszott, teledöfve nyíllal, és eléggé hasonlított az öreghez, pedig fiatal volt, és vett két zöldre festett Szûzmáriát is, meg egy Jézust, aki a mellére kitett, töviskoszorús szívét mutatja azzal a kecses kezével. De ezek is mind felhólyagosodtak a nedvességtõl.
      Na, szóval, dõlt a templom lefelé, a nagybátyám meg sírt és véste a homlokát. Mondta neki a felesége, hogy mindegy, hol, akár egy szénaboglya tetején is imádkozhat az ember, meghallgattatik az, ha õszinte szívvel fohászkodnak felfelé, mert köztudottan minden jó felülrõl jön, de az öregnek csak a templom volt a fõ. Én annyit mondtam, álljon a talpára, mert térden semmihez nem kezdhet az ember. De én akkor még nagyon fiatal voltam, csak azért térdepeltem le esténként, hogy jobban elérjem egy nõ bizonyos részeit.
      A nagybátyám meg éjt nappá téve búsongott és imádkozott. Közben beadványokat is írt, hogy újítsák fel a templomot. Válasz annyi se, amit a szemedbe tegyél a könnyeid helyébe. Meg hát benne volt nemcsak a hite, hanem a pénze is, az olajnyomatokkal. Az övé volt, na, az istenháza.
      Úgy, hogy Istenhez fohászkodva gyújtotta fel egy éjjel. Halkan meglocsolta benzinnel a talapzatot, sírt egy kicsit a sötétben, amiért talán mégis eretnek lesz, aztán megsercintette a gyufát. Biztosan a magasságos Isten is látta a háromszög közepébe rajzolt szemével azt a vidéki fáklyát, akkora volt.
      Görbére konyult az arannyal futtatott oltáriszentség, pernyében döndült a harang. A népek meg szaladtak oltani. A nagybátyám meg nem hagyta. Sem hogy vizet hozzanak, sem hogy telefonáljanak a tûzoltókért. Égjen le tövig! Közben meg ott térdelt, mondta a Miatyánkot, vagy amit ilyenkor szokás. Benne lehetett az imájában, hogy ide senki ne vonuljon ki fecskendõvel, csákánnyal, hadd lángoljon Isten dicsõségére a temploma. Olyan volt akkor a nagybácsi, istenemre!, mint ki maga rendezi, építi és rontja a világot. Közben meg folyt a könnye.
      Volt tehát másnap hajnalra egy derékmagasságú zsarátnokhalom és néhány füstkormozta ház a környéken. Ugyanakkor megvolt a nagybátyám, habár kissé romosan õ is. Beborítékolta az elõzõ este, a morzsás asztalon megírt beadványát, hogy most már a hivatalnak kell újjáépítenie a leégett középületet. Nem tudom, hány foga volt a hivatalnak, de mindeniket szívta, miközben megtette. Elment közben néhány év, de megvolt fixre a szándék, és az úgy már-már kegyelmi állapot. Fél lábon, azaz fél térden ki lehetett bírni.
      A közadakozás is segített benne. Nagybátyám ugyanis nap mint nap ott térdelt az üszök tövénél, a hamvába holt harang mellett, amit kezdett benõni a fû, és tartotta a markát, a perselyét. Restellték volna a hívek, de még a romák is, ha nem támogatnak egy csendes õrültet, vagy éppenséggel az istenhitet. Úgyhogy bõven kopogott az adomány a konzervbodozban.
      Így tett szert nagybátyám egy templomra, amelyikbe aztán nem sokan jártak. De ez még hagyján. Az a baj, hogy nem érte meg, amíg újabb galambok raknak fészket a toronyban. Az a nagy tûz biztosan kikezdte a tüdejét.
      Ki-kinézek a tõle örökölt ház északi ablakán, és akkora tornyos házat látok, amekkora nincs is a világon, vagy amekkora a világ volna, ha egészben látszik. Lehet, hogy tudom, hol lakik az Isten. De úgy érzem mindig, meghalnék, ha elmondanám.

A telek

Holdnézõbe ment Ignác egy szõke özvegyasszonynyal. Hideg kövön ülve bámulták a rücskös égitestet, körülöttük magas fû susogott. Egymást is nézték közben, fõként amikor valamelyikük a holdat nézte. Így aztán mindig csak profilból látták egymást.
      Ignác elõbb arra gondolt, buta hasonlat lenne most azt fogalmazni, hogy a nõnek holdvilágképe van. De mire ezt gondolta, már ki is mondta magában, hogy holdvilágképû az özvegyasszony. Nem lehetett visszavonni. Úgyhogy Ignác képzeletében az örökkévalóságig holdvilágképpel ült az asszony a hideg kövön, miközben valóságosan nem kerek, hanem keskeny arca volt, és abból meghatóan lógott ki az orra.
      Nem vennél egy telket odafent?, kérdezte Ignác. A holdban.
      Veszek, ha építesz rá házat, lehelte a nõ.
      Megegyeztünk, mondta Ignác. Hatvanezerért adom négyzetméterét. Ismerd el, hogy jutányos.
      Az asszony a hideg kövön elismerte, de közölte, hogy csak tíz négyzetméterre telik neki.
      Akkora telekre nem lehet házat építeni, mondta Ignác.
      A Hold eközben a szokott ezüstjét ragyogtatta, vagy olyan volt, akár a borba ejtett gyöngyszem.
      Olyan, mint egy légbuborék, sóhajtotta Ignác. Az ember lemerül a mélybe, és utoljára ilyen jön ki belõle.
      Ha kiveszem a takarékból a spórolt pénzemet, harminc négyzetmétert vehetek, tépelõdött az özvegyasszony, elandalodva a vallomástól. Értette, hogy Ignác halálosan szerelmes, azért beszél az utolsó lélegzetvételérõl.
      Na jó, mondta Ignác a holdat nézve, akkor holnap tizenegykor eljövök a pénzért. Addig te kiveheted a takarékból, én meg felhívhatom az amerikai üzletfelemet, hogy jegyeztesse be a telket. Gondolom, a fényesebbik oldalon akarod. Lehet, el tudom intézni, hogy a Sharon Stone szomszédja legyél.
      Ezután csókolóztak.

A hely

Elemében volt Ignác. Bennem van, gondolta a nõ.
      Csírányi esélyük sem volt a szabadulásra.

A szem

Karácsonyra minden gyerek lerajzolta édesanyját az óvodában. Az egyik gyerek hatalmas, cakkos, piros szemet festett az anyjának.
      Miért?, kérdezte az óvónõ. Neked angóranyúl az anyád?
      De így nagyon-nagyon szép, mondta a gyerek.
      Jó, akkor vidd haza neki.
      Nem, mondta a gyerek. Nem szabad így látnia magát...

A karácsony

Ebéd után mindig csend volt a kórteremben. A csendben erõsebben, már-már sikítva fájtak a törött csontok. Kint, az ablakon túl a hó fehérre meszelte a látványt, a kórházkert juharfáit, bukszusbokrait, pihenõpadjait, akár egy betiltott freskót.
      Az ablaknál kövér, puha szabó feküdt az ágyban. Állandóan a nõkrõl beszélt, és a nõvéreknek, a mások látogatóinak a törésnél elmozdult, billegõ sípcsontjával hencegett. Õt senki nem látogatta, túlságosan messzirõl jött ahhoz, minden rokona drágállta a vonatjegyet idáig. Ebéd után azonban õ is hallgatott magának.
      A bal oldali falra merõlegesen három ágy állt, a buszsofõré, Ignácé és egy futballista süvölvényé, akinek a puha szabó ajánlgatta a nõket, hogy helyette gyakja õket. A szemközti fal mellett két ágy volt: a bal oldalit, melynek fejrésze az ablak alá, a forró fûtõtest mellé került, valami okból a súlyosabb betegeknek szánták, és amint kihalt belõle egy, máris hozták a másikat; a jobb oldali ágyban, a beépített szekrényhez közel egy másik, de idõsebb szabó második hete tanulta hason fekve az ágyba szarást a gerincmûtétje elõtt. Álljon négykézlábra, tata, mint a baszáshoz, és nyomjon, de visszafelé, tanácsolta a fiatalabb szabó, valahányszor nyugdíjas pályatársa, halkan, restelkedve nyögdécselt ürítési kísérletei közben. Az ebéd utáni, sajgató ejtõzések alatt végezte hiábavaló próbálkozásait. Ignác ilyenkor elfordult tõle. Ám, ha elfordult, mintha kattant volna egyet lábában a két összeillesztett csontvég és ettõl elszédült, ráadásul balján a sofõrt kellett látnia. Combnyaktörése volt a sofõrnek, össze kellett volna szegecselni a csontját, de csak ünnepek utánra írták ki mûtétre. Nehezen bírta. Némán bámulta a mennyezetet, vagy a szemhéját belülrõl. Ignác nem tudta, a fájdalmat vagy a várakozást viseli-e nehezebben. Az is lehet, hogy rémségeket látott emlékezetében vagy képzeletben, gyerekfejeket az aszfalton.
      Ignác maga összedrótozott csontokkal várta a gyógyulást. Különös dolog volt: csak feküdni tehetetlenül, és figyelni, forrnak-e a csontjai, mûködik-e tõle függetlenedve, titokban a szervezete.
      Jobb felõl, ha elfordul a szaró szabótól, az ifjú futballistát kellett volna néznie. Az három napja, ebéd után újságot olvasott. Ugyanazt az újságot olvasta, ugyanazt az oldalt, másfél órán, alvásnyi idõn át. Volt a lapban egy tizenkét soros híradás, abban szerepelt a neve. Harmadik napja olvasta a saját nevét. Csontkinövés volt a könyökén. Õt is ünnep utánra halasztották.
      Ignác tehát Csathó Kálmán Te csak pipálj, Ladányi címû regényét próbálta olvasni, és idõnként úgy hitte, õt is Ladányinak hívják.
      Így jött el karácsony. A járóképes betegeket hazaengedték, és a kiürült kórtermekben némi kényszeredett áhítat foglalta el a helyüket. Ezen a délutánon nem klaffogott a folyosón az ügyeletes nõvérek papucsa, nem kopogtak-csosszantak a járókeretek, nem óvakodtak át egyik szobából a másikba kártyázni amputált gyûrûsujjú favágók, állsérült szoknyavadászok, porckorongsérves vidéki súlyemelõk. Az ünnep tiszteletére elállt a hóesés. Ignác úgy vélte, egyedül a kórház fölött lyukadt ki az ég, de védõfüggönye mögött, a városban tovább szedi áldozatait a hó, és a Jézuskára várók fenyõmintásra festett ablakok mögül, elandalodva figyelik, amint hanyatt esnek a karácsonyfával hazalopakodó családapák.
      Öt óra után a fehérséget odakint felváltotta a feketeség. Az ágyban fekvõk azon kezdtek mélázni vagy tépelõdni, érdemes-e ébren maradniuk a korai villanyoltásig, és érdemes-e elaludniuk, hiszen akkor fél éjszakán át ébren hallgathatják álmatlan szobatársaik fogcsikorgatását és szellentéseit. Bal felõl a szuszogó, súlyos beteg falra fújta a lélegzetét, és talán azon gondolkodott, ha bírt, él-e a felesége. Együtt estek le a kétágú létráról.
      A kórházban ma nem fogadtak látogatót, senki nem hozott hírt senkirõl, és nem is hazudott.
      Hatkor bejött két kövér nõvér, megkérdezték, kin végezhetik el most a reggeli mosdatást, mert akkor másnap késõbb jöhetnének be. De karácsonyesten senki nem kívánta, hogy langyos fürdõkesztyûvel matassanak az ágyéka körül. A két nõvér a fûtõtestnek vetette a farát, csak állt és nézett maga elé. Melegítik a vacsorát, kuncogott a fiatalabb szabó. Úgy látszott, más kórtermekben sem akart senki elõre mosdani. A két nõvér fél szájjal egy harmadikról kezdett beszélgetni, aki helyett egyikük átvállalta az ügyeletet. Ignác nem tudta eldönteni, melyikük a facér, és cseréli hétköznapira az ünnepi estét.
      A harmadik, a szabadnapos nõvérnek beteg lett a férje. Tagbaszakadt férj volt pedig, még az is lehet, hogy vízipólózott legénykorában. Csütörtök délután elgyöngülve nekitántorodott a hûtõszekrénynek, és attól kezdve beteg volt. Csak ült a konyhaszéken, és nézett maga elé péntekig. Idõnként megrázta a fejét, mintha víz ment volna a fülébe. Nagyon meg volt lepõdve. Eddig el sem hitte, hogy õt is megtámadhatja valami, belülrõl. Ezt hallotta Ignác.
      Találgatta aztán a két nõvér, majd a fiatalabb, késõbb az idõsebb szabó, hogy ugyan mi lelte azt a férjet, de annyira, még attól sem bír félni, hogy megrémíti feleségét a betegségével. Vagyishát, mitõl lesz egy gázszerelõ vérszegény? Mer' véradó, mondta a korosabb nõvér. Elfogyott belõle a vér.
      De az embervérért ma már egy virslit, egy sört sem adnak, vetette ellen a fiatalabb nõvér. Nem, azt még május elsején sem.
      A fiatal futballista annyit hallgatott, mostanra elaludt. Ignác a bolyhokat számolta a takarón.
      A fiatalabb nõvér szerint valamelyik belsõ szervét adta el a víz-gázszerelõ, hogy ajándékot vegyen árából a sánta kisfiának. Az ilyen leginkább a szemét veteti ki, ha muszáj, mert attól még ûzheti az ipart.
      De akkor üvegszemet kell, hogy tetessen, mondta a fiatalabbik szabó. Arra meg rámegy az igazi szeme díja.
      Esetleg a felesége is észreveszi, hogy más a nézése, mondta a fiatalabb nõvér.
      Lehet, hogy már nem nézik egymást annyira, hogy észrevegye, mondta az öreg szabó.
      Hát, legalább karácsonykor csak-csak, mondta a fiatalabb nõvér.
      Akkor a veséjét adta el, annak nem látszik a helye, tippelt a fiatal szabó.
      Vagy a gerincvelejét. Azt le tudják szívni - így a korosabb nõvér.
      Lehet, hogy egy billentyût a szívébõl - így a fiatalabb.
      Hallotta Ignác, ahogyan kerekedik a karácsonyi mese, melyben egy víz-gázszerelõ kiméri a testét, csak hogy ajándékot vásároljon belõle a nyomorék gyermekének. Szép mese volt, õszinte, mert véres és megható. De Ignác inkább belealudt. Halványan azt remélte, hazaálmodja magát erre az estére.
      Egy nagy mezõrõl álmodott, de akkoráról, hogy semmi nem látszott rajta.

PODMANICZKY SZILÁRD:

Ember és kecske a kõhídnál

A lebukó nap feketére festette a fûszálakat. A fûszálak nem jó oldalán álltam, ott a kõhíd szélén, a hasmagas kõkorlátra terítve sapkámat. A fekete fûben egy fehér kecske szökdécselt, attól félve, békára ugrik. A lebukó nap a kecskének ezt az oldalát is feketére festette. A kõhíd alatt gyors sodrású patak szalagja szaladt, a távolban rácsavarodott három fûzfára. Pillanatokon belül kétségeim támadtak, hogy honnan látom én mindezt, mikor csak két hét múlva lesz a lézeres szemmûtétem, s magához a mûtéthez szükséges pénzt is alig bírtam összeszámolni. A meleg sapkaszövet alatt a kõkorlát domborulatain sétáltak az ujjaim, a mûtét precíz viszonyai jártak a fejemben. Egy kéz csapott a jobb vállamra, erõs kéz, inkább izmos saslábakra (karmokra) gondolhattam, de a pulóveren át éreztem az ujjpercek ropogó ízeit. Jobb esetben ilyenkor oldalt döntöm a fejem, rá a kézre, hogy indulhat a játék, benne vagyok. De a kéz csontos volt, erõs, mint mondtam, a játéknak egyetlen zabszemét sem találtam benne. De kié lehet ez a kéz? A vállcsont alatti vállgödörben zsibbadás indult a felkarom felé. Azanyád, gondoltam. A levegõ lassan hûlt, vékony páraréteg terült a fûre. Elõbb a csontos kézre néztem, aztán le a kõútra, biztos voltam benne, hogy gumicipõben került mögém, vagy gumicsizmában, bár annak már érezném a szagát, ahogy az átnedvesedett kapca levegõzik a bõ gumiszár mellett. Az ilyen bõ gumiszár aztán járás közben nyomkodja a sípcsontot, vagy rossz esetben magát a behajló térdkalácsot; rossz tervezés, rossz kivitelezés, kényelmetlen mászkálás: ez a titka. A kecske lába alatt nagyot durrant valami, a csontos kéz meg se rezdült, õ tudta, ez a kecskebéka. A kecske iszonyatos vágtába kezdett, átugrott a gyors patak selymes szalagján, de vesztére, mert a túlparton ugyanaz várta: fû mindenütt. Kicsit elbizonytalanodott, szívesen elõvett volna egy útikönyvet, amely leírja, ilyen esetben, idegen terepen, a patak túlsó partján mi a teendõ. A kecske megfordult, visszanézett a túlpartra, déja vu fogta el, és most emez oldala lett fekete. Lehet, hogy ez fekete kecske, csak emlékeim csalhatatlansága miatt gondoltam fehérnek. Mert a fehér kecskék ennél jobban visszaverik a fényt. Most megpróbált legelni. Félelmében az ember is sokszor eszik. A csontos kéz lecsúszott a vállamról, leomlott a lapockámon, a kéz kiszáradt bõrredõi kibolyhozták a pulóveremet. Dolgos kéz, talán a kecske gazdája. A kecske rám nézett. Éreztem, most fog megszólalni a kéz. Megkér, segítsek elfogni a kecskéjét. Talán három napja is, hogy a gyors sodrású patak fölött ugrál, és õ, a kéz, nem tudja átugrani. A patak bármelyik oldalán túljár az eszén. És egyszer még elvéti, a patakba zuhan, és hiába jó úszó a kecske, azért nem olyan jó úszó, hogy hosszú távon mentse az irháját. Kizárt, hogy ne csattanjon neki a kanyarban a kõszirtnek. Ott van, láttam a kanyart, a kõszirtet, amin évezredek óta végzik a kecskék. Ha átesek a lézeres szemmûtéten, visszajövök, pontosan megnézem a kõszirtet, a kecskék pokolkapuját. A kecske szokásos szájmozgással, amit az elálló, libegõ és rezgõ kecskeszakáll tesz jól felismerhetõvé, rágcsálni kezdett. Nem biztos, hogy kérõdzik. Egyrészt nem emlékeztem pontosan a kecskék gyomorszerkezetére, hogy ugyanúgy kérõdzik-e, mint a tehén, mert a tehén gyomorszerkezete itt van elõttem; másrészt túl messze volt ahhoz, hogy a nyaki domborulatok mozgásán át meglássam a föl-fölguruló fûgombócokat. Feltéve, ha füvet evett. Ha ez a fekete fû fû. Egyszer szakítani kell a fûvel. Azzal a lehetetlen elképzeléssel, hogy mindent beborít, amit csak akar. Kivéve a sivatag homokját, a homok és a szárazság még a fûnek is kemény dió. Talán szabad megfordulnom. Megfogtam, magamhoz húztam a sapkámat, és megfordultam. A férfi valóban gumicsizmát viselt, unisex felirattal, kék színû, bõ kertésznadrág volt rajta, a vállpánton félgömb alakú rézgombokkal, sárga cérnával körbevarrt mellzsebbel, piros és sárga kockás flaneling, amely még alkonyi fényben is rikított, a nyakrésznél mûvészien megkötött, utófestett lila gézkendõt hordott, fején barna svájcisapka, melynek antennája talán kissé bizarrul hosszúra sikeredett a figyelemtipró szalagmunkában. Járását itt túlzás lenne ecsetelnem, mert mozdulatlanul állt, mint egy ember nagyságú, kartonból préselt reklámfigura, fenekét hátralökte, hogy az elõrehajló törzset egyensúlyban tartsa, illetve kinyújtott bal kezét, amit kézfogásra ajánlott fel. Csontváry Miklós vagyok, mondta, szemébõl bizalom sugárzott, remélve, hogy megértem, miért a bal kezét nyújtja felém. Megfogtam a kezét, megrázogattuk, én is bemutatkoztam. Bizalma még erõsebb lett bennem, mert észrevettem, hogy öltözékének kakukktojása, a nyakban mûvészien megkötött gézkendõ a kertésznadrág mellzsebe mögé bújtatott, törött, gipszelt kezét tartja. Ha meglesz a szemmûtét, visszajövök ide, és mindent pontosan ellenõrzök, hogy jól láttam-e. Mindketten a kecskére néztünk, én talán valamivel elõbb, ez odavonzotta az õ tekintetét is, amely tekintetben benne volt: elégszer látta õ már ezt a kecskét. A kecske most háttal állt nekünk, s fõképp így, a leszálló alkonyatban nehezen megítélhetõ látványt nyújtott: alapvetõen csak két, farban végzõdõ lábat láttam, a lábak között pedig egy mozdulatlan tõgyet vagy herezacskót, ami mindezen túl elsõsorban gyerekkori malacbõr uzsonnástáskámra emlékeztetett. És akkor, gyerekkoromban még jól láttam, rengeteg ilyen kecskét, ami, ha háttal állt, neme szerint elbizonytalanított. Egy pillanatra mintha áram alá kerültne Csontváry Miklós arca, szemhéja, szája széle, s az a hosszan vitorlázó sirályra hasonlító homlokránc is megfeszült az arcán. Alkonyodik, mondta, és ügyetlen mozdulattal meghúzta tarkóját a begipszelt kéz. Sapkámat fejembe húztam, megfogtam ép kezének ép vállát. Mi történt a másik kezével, kérdeztem. A feleségem majdnem teherbe esett, kezdte. Hogy történt, kérdeztem félbeszakítva. Amikor megvettem ezt a kecskét, folytatta. Hol vette, kérdeztem félbeszakítva. A piacon, folytatta, egy városi férfi lehozta a kecskéjét, folytatta, mûvésztanár volt az egyetemen, ahol új módszert honosított meg, de kirúgták miatta, ezért most, ahogy mondta, eladja a kecskéjét, megszabadul tõle, és megpróbál más módszert kidolgozni, amivel visszavehetik az egyetemre mûvésztanárnak, mert õ, ahogyan mondta, egy kecske miatt nem hajlandó pályamódosításra. És milyen módszert dolgozott ki, kérdeztem szárazan. Ahogyan mesélte, mondta Csontváry Miklós, az abszolút hallás mintájára az abszolút látásra esküdött, s amikor egy meztelen lányt állított modellnek, azt parancsolta a tanulóknak, hogy rajzoljanak egy kecskét, amikor pedig kecskét állított modellnek, azt parancsolta, rajzoljanak egy meztelen nõt, minden részletét élethûen kidolgozva. Nézzék a kecskét és gondoljanak a meztelen nõre, és nézzék a meztelen nõt és gondoljanak a kecskére. Rajzolják a kecskét és rajzolják a meztelen nõt, miközben nézik a meztelen nõt és a kecskére gondolnak, és miközben nézik a kecskét és a meztelen nõre gondolnak. Férfiakat nem rajzoltatott, kérdeztem udvariasan. Mire ez nekem is eszembe jutott, folytatta Csontváry Miklós, már megkötöttük az üzletet, ami jó üzlet volt, ennyiért még falvédõt se kapni, és amikor nekem adta a lila gézkendõjét hálából, hogy megszabadítottam a kecskéjétõl, megesett rajta a szívem, és meghívtam vacsorára. De minek kellett magának a kecske? Van több kecskéje, vagy nincs, kérdeztem halálpontosan. Nincs, válaszolta és folytatta, de a feleségem külön kérése volt, hogy legalább egy kecskénk legyen, mert ha majd teherbe esik és nem lesz teje, akkor a kecske ád majd, igaz, én csóváltam a fejem, mert még soha nem esett teherbe, és arra gondoltam, hogy ez a kecske csak valami trükk, biztos várakozásom megtestesülése a kecskében. Féltékeny lett a kecskére, kérdeztem álmosan. Nem, folytatta, eljött a mûvésztanár vacsorára, és kértem a feleségem, hogy semmiképp se a kecskehúst fagyassza ki, mert a mûvésztanár meztelen nõre gondol a kecske láttán, mert azt hiszi, egybõl levágtuk az õ kecskéjét, még melegében. Lényegében bárány lett felszolgálva, de nem mernék rá megesküdni, hogy jó csomagot olvasztott ki a feleségem, de azt mondtam, hogy vegyes sült, vegyes körettel, megpróbáltam szétszórni a figyelmét. Vacsora után borozni kezdtünk, jó sokat öntöttem a mûvésztanárnak, hogy majd a végén ne legyen baj belõle, hogy nincs vendégszobánk, és odakint kell aludnia a kecskével. A végére viszont én is nagyon berúgtam, annyira, hogy másnap reggel én ébredtem a kecske mellett, ebbõl persze nem következnék, hogy a mûvésztanár meg a feleségemmel. Lefõztem a kávét és benyitottam a hálóba, ahol ott feküdt a pizsamámban a mûvésztanár, mellette a feleségem. Elöntött a méreg, plusz fölhajtottam a két kávét. Megfogtam a mûvésztanárt, és ahogy volt, a pizsamámban, kivágtam a csukott ablakon, összecsomagoltam pár ruhát a feleségemnek, és azt is elzavartam. Nem akart menni, bizonygatta, hogy tõlem lesz a gyerek. És hitt neki, kérdeztem izgatottan. Hittem, mert úgyis kiderül, erre az esetre tartogatom a kecskét, mondta pongyolán. És hogy tört el a keze, kérdeztem szomorúan. Nem tudom, válaszolta, nem tudom, mi történhetett ott a kecskével az éjjel az ólban, de lényegében már a kávéfõzésnél éreztem, hogy eltört a kezem. És mi lett a mûvésztanárral, kérdeztem savanyúan. Meghalt, válaszolta. Meghalt, kérdeztem kõvé meredve. Meghalt, válaszolta és folytatta, hiába hajítottam ki az ablakon, akkor már halott volt, az orvos alkoholmérgezést állapított meg nála, azt mondta, hogy kigyulladt benne a bor, kékes lánggal égett, és alkoholmérgezéssel összetett tûzhalál okozta a vesztét, aminek semmi köze a mélyre szaladt üvegtáblákhoz és a fülébe fúródott ablakkilincshez. Megfelelõ halál egy mûvésztanárnak, mondtam bólogatva, mert több kérdésem már nem maradt. De ekkor õ állt elõ egy kérdéssel: segítene megfogni a kecskét? Ránéztem a kecskére, és esküszöm, láttam benne a meztelen nõt. De mielõtt válaszolhattam volna, megkérdeztem, hogy viszont a felesége akkor teherbe esett-e vagy nem. Nem tudom, válaszolta magabiztosan, bizonyos jelek szerint igen, bizonyos jelek szerint nem. Milyen jelekre gondol, kérdeztem kisvártatva. A feleségem szerint a fogantatás megtörtént, viszont az orvos szerint a mûvésztanár spermái életképtelenek. Most már biztosan, válaszoltam siralmasan, és megkérdeztem: tehát megtörtént kettejük között az aktus? De válaszolni már nem tudott, mert hirtelen óriási szél támadt, és Csontváry Miklós a fejéhez kapott. Elõször azt gondoltam, szélütés érte az izgató emlékek felidézésétõl, de miután a fejéhez kapott, rögtön futásnak eredt, ez ritka kórisme szélütés esetén. Aztán megállt, a távolba bámult, mintha harangszót várna. Az alkonyi fényben, a sötét fûben egy kis korong gurult a kecskéhez, majd elõtte lehuppant. Nézte ezt fejfogva Csontváry Miklós, és néztem én is, és a lézeres szemmûtét utáni idõkre gondoltam, amikor majd elõször kinyitom a szemem, mintha ezeréves bort, pukkanva, szilveszteri hangulatban. A kecske megindult az eléhuppant kör felé, föl sem nézett, csak legelt. Odalegelte magát a körformához, megvonaglott a lába, majd fölemelte a fejét. A körforma a szarvába akadva a fején maradt, Csontváry Miklós svájcisapkája. Nem látott benne semmit a kecske, tett egy lépést jobbra, egyet balra. Csontváry Miklós a kõhíd lába mellett lekapaszkodott a fekete fûbe, odament a kecskéhez, a zsebébõl zsineget húzott elõ, megkötözte a kecskét, visszarakta fejére a kecskérõl a svájcisapkát, majd így szólt: a sapkám volt ugyan, de magának köszönhetem, ha nem beszélgetünk itt olyan jól, soha nem fújja le a fejemrõl a szél a sapkát, és soha nem fogom meg a kecskét a törött kezemmel, látja, mindjárt teljesen sötét lesz, ne álldogáljon ott a kõhíd szélén a kõkorlátra támaszkodva, mert elüti egy autó, inkább jöjjön, meghívom vacsorára.

KUKORELLY ENDRE:

Bizsu

A keresztanyámhoz jártam németórára. A szüleim Bizsukának hívták, a testvérem Bizsu néninek, én igyekeztem valahogy megúszni a dolgot, az, hogy keresztanya, nem olyan nagyon ment. Néha biztos ment, ha muszáj, akkor megy. Angolt, németet és franciát tanított, anyukám gimnáziumi franciatanára. Háború után pedig oroszt, megtanult gyorsan oroszul. Néha mond egy-két francia mondatot az anyám, és utána bejelenti, hogy ezt a Bizsukától tanulta, így mondta a Bizsu, közben így csinált, na igen, de sajnos már mindent elfelejtett. Mármint az anyám. Na igen, de sajnos. Csütörtök délutánonként mentem németre, nem mintha kedvem lett volna.
      Nem volt kedvem. Ráadásul nem volt szabad késni. Nem is késtem, nem volt hozzá pofám. Elõbb mehettem nyugodtan, hogy késõbb-e, azt nem próbáltam ki. Rendes nyelvórák, teljesen szabályos, legalábbis be voltam osztva a többi tanítványa közé, bár lehet, hogy rám több idõt szánt, mert sose találkoztam nála másik tanítvánnyal, ha korábban mentem, akkor se. Lehetett látni az elõzõ óra nyomait, nyelvkönyveket, telefirkált papírlapokat, az asztalon egy ottfelejtett kistányért, csokoládéfoltokkal. Egyszer pont egy órával korábban érkeztem, elnéztem az idõt, csöppet sem volt meglepve.
      Én voltam meglepve. Mintha várt volna, ott állt volna az ajtóban, szájában cigaretta, mikor csöngettem, egybõl kinyitotta. Még nyomtam a csengõt, már nyílt is az ajtó. Egy puszit lehetett adni, akkor rögtön megfordult, és bement a szobába, hihetetlen gyorsan. Nem tudott lassan menni. Azt kell mondjam, hogy örült nekem, de ez nem ilyen egyszerû, az öröm kicsit se látszott rajta. Semmi látvány. Bentrõl kiabált kifelé, recsegett, nun, also, recsegett a hangja, ich warte schon auf dich. Szigorú nyelvtanozás, ha azt mondom, hogy ehhez végképp nem volt kedvem, akkor finomkodok. Ich warte nicht darauf.
      Ez ment minden csütörtökön. Ha dologra vonatkozik, elöljárószó plusz névmás helyett névmási határozószó. Az 1-es buszon magoltam a szavakat, a Köröndtõl a Körtérig, olyankor mindig megfogadtam, hogy mától fogva tényleg tanulok. Most már. Ha ezt megúszom letolás nélkül, nincs mese, nekikezdek rendesen tanulni, de volt mese, mert nem kezdtem neki.
      Aztán abbahagytam a németórákat. Egy idõ után már nem jártam, nem tudom, miért, nem emlékszem, miért hagytam abba. Azt se, hogy mikor. Abbahagytam, slussz. Nyilván a rossz lelkiismeretem miatt nem emlékszem, mert csak arra emlékszem, hogy leszállok a buszról a Móricz Zsigmond körtéren, elindulok a Himfy lépcsõ felé, és durva a helyzet, mert nem tudom rendesen a szavakat.
      És megint az lesz, hogy ne vágjak legalább akkor már olyan csodálkozós tehénpofát arra, hogy ausgeliefert sein. A keresztanyám, ahogy áll az ajtóban, puszi, megfordul, és hihetetlen sebességgel igyekszik befelé a cigarettaszagban. Tényleg húzta a csíkot. Festményekkel, könyvekkel, antik bútorokkal telezsúfolt, nehéz illatú, apró budai lakás, a konyhából jön a kávészag. Mindig volt torta. Ha megcsináltam a leckét, kaptam tortát.
      Ha nem csináltam meg, akkor is kaptam tortát. Azt hiszem, az összes tanítványa kapott tortát. Kiment, a konyhában csörömpölt, kintrõl beszélt hozzám, kiabált, amennyire bírták a szétdohányzott hangszálai, nem mentem utána, hadd kiabáljon. Kiabálj csak. Kérsz egy szelet tortát, Bandika? Bejön, hozza a tányéron a rigójancsit meg tátracsúcsot, azok a kedvenceim. Tejszínhabos. A Zserbóból van, vagy Zserbó, vagy Lukács, onnan tudom, hogy az anyukám mondta. A Bizsuka mindig is csak a Zserbóból vásárolt.
      A mindig is a boldog békeidõket jelenti. A boldog békeidõk azt jelenti, hogy az ostrom elõtt. Az ostrom pedig a háborút. Rágyújtasz?
      Elõször nem is értem, hogy mi, mert a szájában van a cigaretta. Na? Int a fejével, nem lehet nem megérteni. Á, nem, köszönöm. Mi az, te nem dohányzol?
      Erre mit mondjak. Ne szokj rá, mert nem szoksz le. Én se szokom le, errõl már nem szokom le, az anyád se. Az apád se. Van akaraterõd? Hát erre most tényleg mit mondjak. Nyilván van. Vagyis nincs. Van akaraterõm, mert például vegyük azt, hogy télen, lefekvéskor, szellõztetés után piszok hideg a lakás, bebújtam a paplan alá, át vagyok fagyva, és amikor már kezd jó lenni, pont kezdenék tûrhetõen bemelegedni, fölkelek, és kimegyek a fürdõszobába fogat mosni, csak úgy, akaraterõbõl. Hármat számolok, és úgy, kimászok az ágyból, pedig semmi értelme.
      Csak hogy kipróbáljam, van-e akaraterõm. Tehát akkor van. Azért nem cigarettázok, mert egyrészt cigarettázok, focizás elõtt mindennap elszívtunk egy Fecskét a szélsõ út melletti bokrokban, és ez cigarettázás. Veszünk a vegyesboltban négy húszért közösen egy csomag Fecskét, és egész nyáron cigizünk Szentistvántelepen, focizás elõtt. Másrészt a tizennegyedik születésnapomon apukám hatásosan kivitelezett, némiképp teátrális mozdulattal fölcsapta a családi ezüst cigarettásdoboz tetejét, és intett, hogy nyugodtan gyújtsak rá, ha akarok. Nem is volt nyugodtan, meg ha akarok, azt mondta csak, hogy gyújts rá, fiam. És én nem gyújtottam rá. Nyugodtan. Ilyen nyugodtan nem megy.
      Lehet, hogy akartam volna. Egyébként akartam. Lehet, hogy akkor ennyi az akarat, ennyibõl áll, hogy ez az akarat. Körülményekbõl áll az akarat. Még az is ide tartozik, hogy akkor kezdtem végre játszani is a Fradi kölyökben, bekerültem egyszer-kétszer, és a már nem tudom, mi volt a neve bácsi egy pénteki edzés utáni csapat-összeállításnál, ahol az én nevem is elhangzott, bejelentette, hogy remélem.
      Világos, hogy nem akarok semmi füstszagot. Érezni. Elõbb az jött, hogy reméli, tehát õ most épp a reménykedésnek ad hangot, aztán pont, új gondolat, semmi füstszagot, következett az újabb pont, kitette a pontot, új mondat, érezni. Van akaraterõm, válaszoltam, de nem is hagyta, hogy befejezzem, nincs, közölte, nincs neked semmiféle akaraterõd, ugyanis senkinek sincs akaratereje. Csodálják az erõs akaratot, mert senkiben sincs erõs akarat. Piszkálod te az orrodat?
      Nem, dehogy, feleltem azonnal. Abszolút reflexbõl. Na látod, ez az. Ne hazudj. Mindenki piszkálja az orrát. Elnyomta a Sellõt. Nem muszáj hazudni. Néha muszáj, néha nem. Hogy mikor igen és mikor nem, azt magad döntöd el. Nem fogja neked senki megmondani. Kiszedte a szipkából a maradékot, a hamutartóba túrta, a többi csikk közé.
      Turkál egy darabig a hamu között, valamit alaposan el akart oltani. Egészen sárgák az ujjai. Vörös karmocskákkal. Sellõt szívott, mint az anyám. A Sellõnek hosszúkás papírszopókája van, az anyám a szopókát két helyen összecsippenti, kissé benyomja, a keresztanyám meg belepréseli a szipkájába. Szopóka, plusz szipka. Apám nagynénje, az anyám osztályfõnöke a Veres Pálnéban, õ hozta össze õket. Elég gyorsan. Nagyjából egy perc alatt. Eléggé gyors volt a keresztanyám, egyszerûen de most azonnal elirányította a kissé túl szépre sikerült unokaöccsét nagypofájú, pogány tanítványához. Akinek amúgy eleve nem tetszettek a szép férfiak.
      Az apám se tetszett neki. Legalábbis eleinte, aztán lassacskán valahogy mégiscsak hozzászokhatott. Az anyukámat kirúgták a Veres Pálnéból, mert óra elõtti imánál nem tette össze rendesen a kezét. Összetette, de csak úgy ímmel-ámmal. Mivelhogy református vagyok, mondja az anyám, azért nem imádkoztam, vagyis imádkoztam én, csak nem tettem össze a kezem. Nagyjából tettem össze, így valahogy.
      Mutatja. Nem, ahogy kell. Nem elõírásos kulcsolás, és erre föl a hittantanár kiabálni kezdett vele, hogy büdös kommunista meg ilyesmi. Elkezdett üvöltözni a pap, hogy én miért nem imádkozok, meg hogy büdös komcsi, meséli az anyám. Mármint hogy én. Komcsi.
      Képzeld el. Én. Elképzelted?
      Elképzeltem.
      Erre föl megfogtam a tintatartót, és kicsit megemelintettem. De csak ennyire. Bemutatja, hogy milyen magasság. Ennyire. Tudod, akkor ilyen üveg tintatartók voltak a padokon. Mire kirúgtak, képzeld, de mindenhonnan, az ország összes középiskolájából kirúgtak. Mint kommunistát. Na? Jó, nem? A keresztanyám segített neki, átkerült egy amolyan elit-háziasszonyképzõbe, az se volt túl egyszerû, akkora botrány kerekedett. Amikor pedig az apám hazajött a fogságból, elkormányozta az anyámékhoz. Cím ez meg ez. Horthy Miklós út ennyi szám.
      Ritkán jött hozzánk. Csak legnagyobb ünnepekkor. Komoly ünnep volt, ha Bizsuka megjelent. Mindig teljes díszben jött, gyûrûk, fülbevaló, nyaklánc, kifestve, nem túl erõsen, de hangsúlyosan. Iszonyú elegáns. Sötétvörös haj, vörös rúzs, vörös körömlakk, erõs parfüm. Soha nem láttam festetlenül. Épp annyi idõs, mint a nagyanyám, aki viszont soha nem festette magát, de a szó szoros értelmében soha. Ki se próbálta.
      Szerintem sose próbálta ki. Alaposan a lelkünkre kötik, külön ki van hangsúlyozva, hogy életkor, születésnap meg hasonlók nem téma. Nem szabad arról beszélni, ki hány éves, mikor született, tehát ehhez képest majdnem mindent szabad, csak ilyesmiket nem szabad. Azt hiszem, szép lehetett valamikor, így, kifestve és fölkészítve nem volt szép. Nem volt szép öregasszony, õszintén szólva. A nagymamám viszont nagyon szép volt, elég viccesen néztek ki egymás mellett.
      Vagyis, a helyzet az, hogy ezeket csak most gondolom így, akkor észre se vettem. Nem, észrevettem, de nem törõdtem vele, eszembe se jutott, hogy mit gondolhatnak egymásról. Mit kezdenek egymással. Nem figyeltem oda. Odafigyelhettem volna.
      Beszélnek-e, akár egy mondatot is, bármirõl. Nem figyeltem rájuk, és kész. Szerintem soha nem beszélgettek. A nagymamám szatmári kisnemes, kilenc testvér, van két lánya, háztartást vezet, egy népes család háztartását, a keresztanyám budai lány, az apja altábornagy. Nincs gyereke. Nincs senkije. Csak mi. Mindenben mulatságos ellentétek, a nagyanyám vasárnapon délelõtt istentiszteletre jár, misére visz minket, Mikszáthot olvas, nem cigarettázik, nemigen szól bele a társalgásba, Bizsu néni meg mindenféle Nietzsche-aforizmákkal viccelõdik, és imádja, ha vitatkoznak vele. Nem nagyon vitatkoztak vele.
      Emlékszem, ahogy egyszer, karácsonyi ebédnél, a kommunizmusról veszekszünk, és már elég súlyos a helyzet, mindenki ki van akadva. Az egész család kiakadt, kivéve a Bizsuka, õ inkább csak recsegett nagy vidáman. Hülyeség, mondta, hülye vagy, és nevetett. Mármint hogy szerinte én.
      Vagyok a hülye. Az apám komoran néz maga elé, az anyám néha beleszól, vagyis nem bele, hanem azt ismételgeti, hogy most már hagyjam abba. Nem hagytam. Ugyan, miért hagyjam? Kiment a konyhába.
      Bejött. Iszonyú teátrális. Én állandóan elrontok mindent, elrontom az izét, miért kell nekem. Mindent. A legszentebb ünnepeket. Is. Elrontani. A keresztanyám meg közben vidáman dühöng, aztán egyszer csak az a kérdés merül fel, hogy nem dohányzom-e, és már pöcköli is felém a cigarettatöltõjét, de nem dohányozom. Tudja, már tisztáztuk.
      Akkor meg miért jön ezzel. Na de és mi van a lányokkal? Na de és. Mi lenne, semmi, és most egyáltalán nem arról van szó. Karácsonykor mindig nálunk volt különben. Bizsuszagú a karácsony a parfümjétõl. Egyedül élt, vagyis a hajdani cselédlánya is vele lakott, tudom, melyik ajtó, a fürdõszobából nyílik, meg van mondva, hogy oda ne menjek be.
      Ne zavarjam, ezt nagyjából minden alkalommal a lelkemre kötötte. Mert beteg. Sose láttam az illetõ nénit, amikor ott voltam, egyszer se jelent meg. A keresztanyám férje vezérkari ezredes, nem jött vissza a fogságból, kint lóg az öregúr a falon, az íróasztal fölött. Mellette az apjáról, egy tábornokról készült olajfestmény, néztek le a falról a katonák. Direkt bele a képedbe. Nem tudsz annyira oldalvást ülni hozzá, hogy ne.
      Egyszer, egy késõ nyári vasárnap délután, kint nyüzsgött az egész família Szentistvántelepen, a kert végében levõ cseresznyefa alatt ültem egy pokrócon, és éppen úgy lehetett, hogy írtam valamit. Méghozzá szerintem, sajnos, de verset írtam, ráadásul bírtam prímán álcázni a dolgot, amikor a keresztanyám hirtelen fölállt az asztaltól, meghökkentõ sebességgel keresztülvágott a frissen ültetett epresen, megállt fölöttem, és azt kérdezte, hogy líra lesz vagy próza, Bandika.
      Épphogy be tudtam reflexbõl csukni a füzetemet. Pont egyébként abba akartam hagyni, mentem volna focizni. És nemcsak mentem volna, hanem mentem is. Ott állt mögöttem, egész közel. Igaz, hogy rosszul lát trotzdem szemüveg. Nem látja. Ilyenkor föl kell állni, inkább pattanni, így lettem nevelve.
      Semmi, csak azt hiszem, lázas vagyok, válaszoltam. Fogalmam sincs, miért. Lázas, ezt találtam ki. Ijedtemben. Ez jutott eszembe, így sikerült hirtelenjében. Nem voltam lázas, bár igaz, hogy piszokul melegem volt. Melegem lett. Arra a legjobb gyógyszer egy kis egészség, mondta. Mármint ha beteg vagy, abban az esetben.
      Ez is állítólag egy Nietzsche-aforizma.
      Rákban halt meg. Csontig fogyott. Akkoriban katona voltam, ritkán látogattam meg. Pontosabban mondva egyszer. Hát, mostanában nem engednek ki. Be volt kötve a feje, egy nagy turbánnal, az arca szépen kipirosítózva. Jó, akkor legközelebb majd elhozom, mondtam neki, leírok néhányat rendesen. Így úgyse lehetne elolvasni. A könyveit én örököltem. Sajnos, már mindent, de mindent elfelejtettem, közli néha anyukám, kéne olvasnom néha franciául, nem? Tudod, hogy engem a Bizsuka tanított?

DARVASI LÁSZLÓ:

A gyilkos neve

A Csej-we gyilkosság Lajong városának egyik legkülönösebb bûnügyi históriája volt. Holott látszólag roppant egyszerû esetnek tûnt, adva volt az áldozat, adva volt a gyilkos, éppen csak azt nem lehetett tudni, az ikrek közül melyik volt ez, és melyik amaz. A Csej-we ikreket Hó és Víz Kisasszonyként emlegették az emberek, mert a lányoknak még a szempillái is egyformák voltak. Mégis vaknak kellett lenni ahhoz, hogy valaki ne tudja megkülönböztetni õket. A történet férfi szereplõjét Liulujnak hívták, kereskedett pénzzel, kerámiákkal és puskaporral, copfban hordta fényes, hosszú haját, és mindenki tudta róla, hogy a környéken õ a legkiválóbb szeretõ. Liuluj akár tucatnyi örömérzés után is képes volt visszatartani a magját. Szerelmeskedés közben szavalt, végül elaltatta a kedvesét, aki aztán tovább álmodta az együttlétet. Mielõtt a vágyakozástól lázas özvegy vagy az érintetlen leány az ágyába bódult volna, a férfi rendszeresen arról beszélt, hogy az igazság mindig figyel bennünket, ezért nincs hazugság. Szavai puhák voltak, és mérgeztek. Ha bimbózó rózsa alá tartotta a tenyerét, a szirmok a kezébe peregtek. Liuluj éppúgy adományokat fogadott el a szerelmi szolgáltatásokért, mint a verseiért vagy a puskaporáért. Azt beszélték, hogy a tekintetével képes fölmelegíteni a pocsolyák vizét.
      A Csej-we nõvérek a hasonlóság és a különbözõség oly zavarba ejtõ példájával bírtak, hogy sem az orvosdoktorok, sem a bölcselõk nem szolgálhattak az élmény pontos magyarázatával. Ha valaki Hó Kisasszonnyal találkozott, elámult a szépségétõl, ám nyomban a szerencsétlen Víz Kisasszony jutott az eszébe. Ha Víz Kisasszony imbolygott szemközt az utca virágzó hársfái alatt, az embert kellemetlen érzés fogta el, és inkább másfelé fordította a tekintetét. Hó Kisasszony nyúlánk volt, kecses mozgású, a hangja csengett, mint a játékharang. Víz Kisasszony esetlenül járt, mint a lomha szolgálók, akik életük java részét moslékos vödrök cipelésével töltik. Hó Kisasszony bárkinek odaadta magát, megannyi ágyasa volt, átutazó lókereskedõk, de még rizsaratók is háltak vele, ám a szerelem nem tett kárt benne. Hó Kisasszony üde maradt és vidám, mert nem lehetett birtokba venni. Víz Kisasszony érintetlen volt, és nem kellett senkinek, még a durva külvárosi legények is elkerülték, akik pedig olykor a kecskéket is megkergették. Néhány évvel az eset elõtt a szomszédos hadúr megvadult emberei szabadultak a városra. A zsoldosok valóságos mészárlást rendeztek a piacon, levágott emberfejekkel dobálóztak, nõket becstelenítettek meg, gyermekeket fûztek rabláncra. S bár Víz Kisasszony is a téren tartózkodott, arra se méltatták, hogy megszaggassák a ruháját. A lány dermedten állt az öldöklésben, és sírt. Sebesült gyermek jajongott mellette a porban, ömlött a kicsi oldalából a vér. Víz Kisasszony nem hajolt le hozzá, nem segített rajta. Víz Kisasszony magát siratta.
      Weng felügyelõ szerint az igazság olyan, mint az emberekkel teli szoba, és a bûnös mindig az, aki utoljára hagyja el a helyiséget. Vakmerõ gondolat volt ez, ráadásul Liuluj históriája sem úgy kezdõdött, hogy elmentek volna. Éppen ellenkezõleg. Megérkeztek. A férfi a gondolataiba merülve pipázott, amikor félrevonták szobája selyemfüggönyét. Hó Kisasszony állt a délutáni fényben, kívánatosabb volt, mint valaha. Könnyû rózsaillat áradt vele a szobába. Különös eltökéltséget sugárzott az arca. Liuluj úgy bámult, mint aki démont lát, aztán, mert hiszen udvarias ember volt, intett, üljön le a lány, helyezze magát kényelembe, s világítsa meg az okot, mely ebben a váratlan órában hozzá elvezette. A lány elfogadta a fölkínált üdítõ italt, majd elmondta, hosszas töprengés után jutott arra az elhatározásra, hogy fölkeresse a férfit, s olyan üzletet ajánljon neki, amelyet visszautasítani õrültség lenne. Liuluj meglepetten rakta le a cseréppipát, s fölnevetett. Magabiztossága egyszeriben visszatért. Megvakarta szõrös mellét. Hát miféle üzleti kapcsolatba kerülhetnének õk?! Mire Hó Kisasszony kifejtette, az üzlet lényege az lenne, hogy Liuluj testi örömben részesíti a nõvérét. A férfi erre az ajánlatra annyira meglepõdött, hogy tátva maradt a szája. Aztán nagyot nyelt, és a lányra meredt. Bámulta a hamvas bõrû Hó kisasszonyt, és eszébe jutott a testvére, Víz Kisasszony. Borzadály fogta el. Azt szeretné, folytatta eltökélten a lány, hogy Liuluj úr háljon a nõvérével, és mutassa meg neki a testi boldogság csodálatos érzését. Avassa be, ha úgy tetszik, ismerje meg a nõvére a saját testét, mert úgy élt eddig, mint egy kiközösített. Liuluj ámulása nem tartott sokáig. A férfi máris afelõl tudakozódott, mit ajánl a lány, ha a nõvérét kitanítja, vagy beavatja, ha így jobban tetszik. Magát ajánlja, bólintott erre a lány, és lesütötte a szemét, ami pedig nem volt szokása. Liuluj megrázta szép fejét, és fölkacagott. Hiszen Hó Kisasszonyt bárki megkaphatja, õ is megkaphatná, akár most rögtön! A lány nem jött zavarba. Bólintott, igen, ez pontosan így van. Akár most is megkaphatná õt Liuluj, nyugodtan elárulhatja, neki is a kedvére lenne a férfihoz hozzásimulni, forró csókjait viszonozni, vonzó férfiasságát kézbe fogni, és az ölébe vezetni, ennek nem is lenne akadálya, viszont ez mégis csak egyszeri alkalom lenne, már pedig õ az ajánlat szerint örökre a férfié lenne, csak az övé, bólintott a lány, és újra elpirult. Liuluj eszes fickó volt, nem hiába kereskedett énekes madarakkal is. Ugyan miért érné meg a lánynak, hogy feláldozza az életét? A lány szemei most olyan hidegen fénylettek, mint a fagyott cseresznyevirág.
      Szereti a nõvérét, mondta.
      És miért érné meg ez neki magának, kérdezte most már csaknem vidáman Liuluj. Egészen mulattatta a helyzet. Hanem a válasz úgy meglepte, mintha ugyan arcul ütötték volna.
      Mert Liuluj úr szeret engem, mondta a lány, de az út hozzám a nõvérem testén keresztül vezet.
      Ezzel a lány fölállt, és könnyedén távozott. A férfi hosszasan tûnõdött. A kíváncsiság is méreg. Gyors döntésekkel zárt le néhány kisebb, de régóta húzódó üzletet, és nem okozott örömet neki a váratlan nyereség. Nem volt kedve az ágyasaihoz sem, a szolgákkal veszekedett. Folyton csak Hó Kisasszonyra gondolt. Aztán egy éjszaka a saját üvöltésére ébredt. Azt álmodta, soha nem lesz már képes különbséget tenni az ikrek között.
      Másnap kora reggel Víz Kisasszony lépett a férfi otthonába. Nem ült le, állva adta elõ a mondandóját. Sárga volt az arca, vértelen az ajka, halkan és gyorsan beszélt, mint aki mást akar mondani. Figyelmezteti Liuluj urat, hadarta a lány, hogy meg fog halni a nõvére, hogy ha õk együtt hálnak. Neki ugyan nincs ellenére, hogy szerelmeskedjen Liuluj úrral, tulajdonképpen kedvére is van a dolog, de mindenképpen figyelmeztetnie kell õt a közelgõ veszélyre.
      A férfi nevetett, mint egy színész.
      Miféle veszélyre gondol Víz Kisasszony?!
      Ekkor a lány tekintetében kegyetlen fény villant.
      Belém fog szeretni, uram, mondta a lány, majd megperdült, s valósággal elrohant.
      Liuluj egyáltalán nem hitt Víz Kisasszonynak. Vagy inkább nem akart hinni. Minden idegszálával arra gondolt, hogy Víz Kisasszony csupán csak egy nyomorult teremtmény, jelentéktelenebb egy utcai kõnél, aki most úgy érzi, eljött az õ ideje. De akkor miért jár folyton az eszében?!
      A megbeszélt napon pontosan megérkezett a testvérpár, s ahogy Liuluj rápillantott Víz Kisasszonyra, libabõrös lett, és viszolygás fogta el. Mintha kövér majom ült volna a mellkasára. Soha nem érzett még ehhez hasonló undort, pedig hált már rossz leheletû özvegyekkel, mosdatlan szolgálókkal, katonai táborok körül szédelgõ, tüdõbeteg kurvákkal is. Hó Kisasszony elmosolyodott, és könnyedén megvonta a vállát. Liuluj tehát összefeküdt Víz Kisasszonnyal, és a kínját csak az enyhítette, hogy a szerelmeskedés alatt a helységben tartózkodott Hó Kisasszony is, combjaira fektetett kézzel, mereven ült a sarokban, és pirosra gyúlt orcával nézte õket. Néha megremegtek az ajkai. A férfi elõször azt a tartás választotta, melyet "Támadó Majomnak" hívnak a szerelemmûvészek. A lány melléig tolta föl a lábakat és heves lökésekkel csapkodta az ölét. Víz Kisaszszony szánalmas lihegése lassan jajveszékeléssé vált. A lány már az életéért könyörgött, végül elájult. Miután néhány csepp mentateától visszanyerte az eszméletét, Liuluj a "Szálló Pillangók" tartását választotta. Víz Kisasszony akárha a torkát kínálná föl, hátravetette a fejét, s elfúló jajszavakat suttogott. Újra elájult. A vizsgálat pontosan tisztázta, hogy Liuluj eztán rövid idõre elhagyta a helyiséget, hogy könnyítsen a rátörõ vizelési ingeren, s majd amikor ezt megtette és visszatért a szobába, a döbbenettõl valósággal megnyúlt a képe. Víz Kisasszony átvágott torokkal hevert az ágyon, mellette a testvére sírt. Vagy fordítva? Hó Kisasszony torkát vágta át Víz Kisasszony? Hiszen mind a két lány mezítelen volt, a bokájukra csomózott selyemsálacskától eltekintve. De még az ékszereik is ugyanazok voltak. Egyáltalán nem biztos, hogy a halál tudja a dolgát. A halál mindenesetre könnyû kézzel tette semmissé azt a különösséget, amelytõl a testvérlányok az életükben különbséget nyertek. Liuluj képtelen volt eldönteni, melyikük jajong a másik fölött, melyik lány sírdogál a haját tépkedve.
      Ó, én szerencsétlen,
      drága testvérnéném
      jaj, mit tettem,
      jaj, mit tettem!
      Weng felügyelõ csakhamar megérkezett emberei élén. Percekig bámulta a halottat, aztán lehajolt hozzá, szinte körbe szimatolta. A fejét csóválva emelkedett föl. Majd a sarokban gubbasztó lányhoz lépett, és a vállára engedte súlyos kezét.
      Te vagy az, Hó, kérdezte, miután alaposan végigmérte.
      Nem tudom, uram, mondta a lány kikerekedett szemmel.
      Te vagy az, Víz, kérdezte, komoran Wang felügyelõ.
      Nem tudom, nem tudom, dadogta a lány, és újra jajongani kezdett, majd kijelentette, hogy õ csak annyit tud, hogy megölte a nõvérét.
      A lányt fogságba vetették, és Wang felügyelõ többször is alaposan kifaggatta. Ravasz kérdéseket tett fel neki, de a lány állta a próbákat. Olyan férfiakkal szembesítette, akik háltak együtt Hó Kisasszonnyal, de azok is csak ingatták a fejüket. Õk sem tudták egyértelmûen eldönteni, Hó Kisasszony vagy Víz Kisasszony áll elõttük A felügyelõ Liulujt is hosszan kérdezte. A férfi zavart volt, remegett a keze, és izzadt. Wang felügyelõ semmire se jutott. Volt egy gyilkosa, akinek viszont nem tudta a nevét. És volt egy áldozata, akinek szintén nem tudta a nevét.
      Elérkezett a tárgyalás napja. A lányt a tömeg elé vezették. Kissé elhanyagolt volt, de nem hasonlított már Víz Kisasszonyra, sem pedig Hó Kisasszonyra, pontosabban szólva annyira hasonlított mindkettõre, amennyire különbözött tõlük.
      A Legfõbb Bíró okoskodása aztán komoly meglepetést okozott. A Bíró kijelentette, sajnos nem sikerült eldönteni, ki a gyilkos és ki az áldozat, s ezzel a fölvezetéssel nem a kiváló Wang felügyelõ munkáját kívánja kritikával illetni, aki megtett minden tõle telhetõt. Mindenesetre ha Hó Kisasszony oltotta ki Víz Kisasszony életét, Hó Kisasszonyt kellene megbüntetni. Ha azonban Víz Kisasszony vágta el Hó Kisasszony torkát, Víz Kisasszonyt illene büntetés alá vetni. A tettes ugyan valóban megvan.
      A lány ennél a mondatnál fölemelte a fejét, és szórakozottan elmosolyodott.
      A tettesnek azonban nincs neve, folytatta a Bíró.
      A lány tekintete most az embereket fürkészte, egészen addig, amíg meg nem találta, amit keresett.
      A bíróság tehát nincs abban a helyzetben, hogy képes legyen föloldani ezt a dilemmát, jelentette ki a Bíró. Így elõfordulhat, hogy az ártatlan nevét aggatják a bûnös lélekre. Vállalható a kockázat? Vállalható, hogy bemocskolják az áldozattá vált lány emlékét?! Nem, semmiképpen sem. A Bíróság tehát szabadon bocsátja ezt a nõt, de szigorúan megtiltja neki, hogy ezek után nevet viseljen.
      Megtiltja továbbá, hordozta körbe tekintetét az embereken a Legfõbb Bíró, hogy bárki névvel szólítsa. Nincs neve, továbbá tilos megszólítani, tilos kérdezni tõle, tilos rákiáltani, tilos kitérni az útjából, tilos utánanézni, tilos meghallani, mit mond, tilos segíteni, tilos enni adni neki, tilos megütni, tilos bántalmazni, tilos az életét venni, tilos gyógyítani.
      Miután a Legfõbb Bíró abbahagyta az ítélet kihirdetését, súlyos csönd nehezedett a közönségre. Az emberek a gondolataikkal voltak elfoglalva. Hirtelen egy ember tört magának utat a tömegben. Liuluj föltûnõen rossz bõrben volt az utóbbi idõkben. Most is egész testében remegett, az arca ráncos lett, sárga. Liuluj tétován ránézett a lányra, majd szinte térdre esett a Legfõbb Bíró elõtt, s úgy kérdezte:
      Szeretni szabad, uram?

Vissza az idei számokhoz