XLV. ÉVFOLYAM, 51-52. SZÁM, 2001. december 21.

KERTÉSZ IMRE:

A végső kocsma

Feljegyzések

E végső kocsmán,
      ingó árnyak közt,
      részeg ködökben,
      egy emberi hajóroncs,
      süllyedő tatján
      bukdácsoló orrán
      egy csontkéz,
      néhány utolsó sort ír
      a tajtékzó, csapkodó vízre.

(19. századi ismeretlen
      flamand költő)

2001. március 18. Állítólag elkezdhetem a "beírást". Ezt a fájlt szeretném Titokfájl néven megnyitni.
      Tegnap, a koncerten. (Rosztropovics.) Néhány találkozás, néhány beszélgetés. Minden jel megerősíti a különös "hatalomátvételt", amely végérvényesnek látszik. Ha itt a "zsidó" szót használom, ezt inkább szimbolikusan teszem. Egy értelmiségi generáció átveszi a "zsidóktól" a "hatalmat". Különös folyamat, amit helyes a kellő távolságból, ám óvatos megértéssel figyelni. És mielőbb elmenni. Irodalmilag is. Sőt, főként irodalmilag.

2001. március 18. Hajnal, négy óra. A világ és az emberek kísértetszerűsége. Mintha nem léteznének emberek, csak kísértetek. Kísértet vagyok én is, nem tudom, kinek a kísértete, illetve nem tudom, miféle törvények szabják meg, hogy kísértetlényemet mi mozgassa, mi irányítsa e földön.

2001. március 19. De mit szimbolizál a "zsidó"? Nyilvánvalóan a "tágasat", a világot, az ellenpólust, a kritikait. De igazság szerint a "zsidó" is önmaga szimbóluma. Legalábbis az európai zsidó. Az európai zsidó maradvány, nem afféle anakronizmus, mint az ortodox, amely még mindig valamiféle állapot: nem, az európai zsidó csakugyan a mások által meghatározott emberfajta, rákényszerített zsidó-állapotához semmiféle bensőséges viszonyt nem tud többé kialakítani. Vallásként talán működhetne még, de akkor jogosan merül fel a kérdés, hogy miért nem ortodox? És mit jelent a "Viszontlátásra Jeruzsálemben" - holott Jeruzsálem valóban létezik, és ott laknak a zsidók.

2001. március 20. Hosszú, hosszú távollét után - akár egy zenei téma hiányzott volna - sikerült a számítógépen rábukkannom erre az úgynevezett fájlra, és olyan boldogság fogott el, amely világosan megmutatja, hová süllyedhet az ember, ha a technikának szolgáltatja ki magát.
      Még aznap. Ez a néhány sor a számítógép megismeréséért és birtokbavételéért folytatott küzdelem dokumentuma: mint ilyen, nem is tölt be több szerepet, csupán anynyit, hogy valami legyen az oldalon. Annyi biztos: a számítógép gondolkodásmód, s nem éppen a legemelkedettebb. Sőt, ha úgy tetszik, nyelv, s nem éppen a legköltőibb.

2001. március 21. Megint hajnal, sötét, esős hajnal. Mialatt szenvedélyesen tanulom a laptopot, az árulás érzése kísért; mintha elhagynám szellemi világomat. Hogyan? Ezentúl az elektromosságtól, az áramszolgáltatástól s e gép állapotától függ majd, hogy írni, egyáltalában gondolkodni tudjak? Valahová messzire visz a csendes meditáció világából, s jó lenne, ha e tekintetben meg tudnám nyugtatni magamat - hiszen másrészt Parkinson-kóros kezemmel hamarosan egyáltalán nem tudnék írni. El kell képzelni, hogy Shelley a számítógépen hozza létre költeményeit: elképzelhető ez? A technikára gondolok itt egyszerűen, arra, hogy vajon a számítógép előtt ülve, annak billentyűit nyomogatva eszébe juthat-e egyáltalán az embernek egy jó hasonlat? De hát miért is ne? Szeretni kell a számítógépet, mint Rilke mondaná. S ha egy hirtelen áramszünet semmissé teszi mindazt, amit leírtam? S ha egy gutaütés teszi semmissé? A példa nem jó, hiszen a gutaütés a papíros előtt sem ment meg, ám a leírt szöveg megmarad (csak már nem nekem). - A kérdésen el lehet tűnődni: örült volna Krúdy Gyula a számítógépnek? Kizárni nem lehet...

2001. március 27. Az éjjel Kundera locsogó esszéje a regényről. Az öszszes ismert közhely, amit némelyest enyhít a francia elokvencia. Egyébiránt Kundera végkövetkeztetése: Kafka óta a regény a kívülről uralt embert ábrázolja, akinek nincs többé esélye a mindent birtokba vevő hatalommal szemben. Hát... mintha erről már értesültünk volna valahonnan. De ha már így van, figyelmet kellett volna szentelnie a mindebből következő nagy kérdésnek: ha a hatalom és a hozzá való alkalmazkodás totális, kinek a számára ábrázoljuk a totalitás uralta embert? És miért ábrázoljuk őt elutasítóan, negatívan? Miféle rejtélyes entitás számára dolgozik a regényíró? Ki az, aki a totalitáson kívül maradna és ítélkezne, sőt - hiszen regényről van szó - szórakozna, és tanulna is a műből - mi több, levonná a belőle adódó következtetéseket az eljövendő művekre vonatkozóan? Ki volna ez a megszemélyesített vagy istenné absztrahált archimedesi pont? Az abszurditás abban rejlik, hogy amióta Isten meghalt, nincs objektív tekintet, a "panta rhei" állapotában leledzünk, nincs kapaszkodó, és mégis úgy írunk, mintha volna, vagyis, mintha mindennek ellenére léteznék a sub species aeternitatis szemszög, az isteni álláspont, vagy az "örök emberi"; hol rejlik ennek a paradoxonnak a feloldása?

Petty

Abból a szempontból tényleg lehetetlen nyelv a magyar, hogy nem foglalja magában a nemeket. Olyan ez néha, mintha egy sűrű titokra ügyelne. Mint a vígjátékoknak az a bizonyos rezonőrje, a bizalmas barát, a harmadik, aki jól ismeri a szeretők titkát, de mélyen hallgat, amíg csak a körülmények szóra nem bírják.

Petty

Új korszak kezdődik, ennek nyomait viseli magán minden. Véget ért a túlélési szentimentalizmus, a háború utáni szexuális, filozófiai és temperamentumbeli liberalizmus: ismét férfias korszak következik, brutális konformizmus, talán háború. Fasizmus (vagy amit annak neveznek) mindenképpen. Azt mondanám, hogy a hedonizmus korszaka jött el, hogyha e hedonizmus valódi férfiakból és nőkből álló társadalom gyakorlata volna. De hol vannak itt nők és férfiak? Egy magát jelentékeny publicistának vélő német liberális esztéta szerint nemcsak hogy minden komolyság véget ért, de ennek a komolyságnak ma már csak rossz öltönyökben ágáló kelet-európai művészek a képviselői, akik semmit sem tudnak kezdeni a szerencsétlenségükkel. Legalábbis semmi mást, mint a világot a saját kedvetlenségükkel gyötörni. Eszerint a nyugati világ túl van már minden jón és rosszon, és csak szórakozni akar? De min? És mi végre? Végül is a jó szórakozásnál nincs unalmasabb.

2001. március 30. Az éjszaka végre valami álom - nem emlékszem rá, de az álom megjelenése, hosszú, hosszú idő után, amelynek során semmit sem álmodtam, talán az igazi kreativitás visszatérését ígéri. - Szintén az éjszaka valami különös hangsúllyal jelentkezett A szodomai magányos, ez az első nagy fiatalkori ötlet, vagy téma, vagy nevezzem, ahogy akarom: a dionüszoszi élmény, a szabad individuum önfeladása a tömeg rituális őrjöngése közepette. Ez a motívum szabta meg egész későbbi munkásságomat (már, hogy hamarjában így mondjam), szóval későbbi regényeim érdeklődési körét. Emlékszem még, hogyan sétáltam a Zivatar utcában, az egykori török követség romjai közt egy K. Péter nevű fiatalemberrel (mindketten 23 évesek lehettünk talán), s beszéltem néki, aki szintén írónak készült (rossz író lett belőle, s fiatalon meghalt) erről az elbeszélésemről, amely mindent eldöntő alapélményemen alapult. A katonaságnál tettem szert erre az alapélményre, úgy, ahogyan évtizedekkel később A kudarcban megírtam. De a szodomai Lót története még mindig megírásra vár. (Megemlítendő, hogy a motívummal Nietzsche-fordításom idején találkoztam újra, az apollóni, ill. dionüszoszi görög ember leírásánál; s itt, mivel annyira déjŕ vu-élmény volt ez, felmerül, hogy valamikor, nagyon-nagyon régen nem olvastam-e talán mégiscsak a Tragédiát, persze Fülep Lajos archaikus, roppantul pregnáns nyelvén. Nos, nem emlékszem rá, hogy olvastam volna, másrészt mind a szöveg, mind pedig a benne foglaltatott hangulat és világélmény az "ismerősség" szokatlanul éles és nosztalgikus érzését váltotta ki belőlem, amikor a Tragédiát fordítottam.)
      2001. április 1. Tovább olvasva a Kundera-esszét; igen inspiratív, de felvetődik a kérdés, hogy ha ennyi mindent tud a regényről, miért ennyire közepesek a könyvei. Ami engem illet: ha regényteóriáról kell beszélnem, de akár ha csak olvasok is róla, szárazzá változik a szám, akár a tapló. Annyira hiábavaló mindez, annyira csak a plasztikus tehetségen múlik minden, azon, hogy az ember életre tudja-e kelteni a világát, vagy sem. Egy bizonyos korban, egy bizonyos tapasztalatkörrel rendelkező írónak azért ezt már tudnia kell.
      Az egzisztencia nélküli lét, vagy inkább: a lét egzisztencia nélkül: ez a kor nagy újdonsága.

Petty

Ich bin Mitglied einer Minderheit, die immer geschimpft und geschändet, und im 1944 zum Tode verurteilt war, und dieser Urteil ist bis heute nicht aufgehoben worden.... Érdekes, hogy ezt a mondatot mennyivel könnyebb németül leírnom, mint magyarul. Egy kisebbség tagja vagyok tehát, amelyet mindig is üldöztek és gyaláztak, majd, 1944-ben, halálra ítéltek, s ezt az ítéletet mindmáig nem vonták vissza. Ehhez a kisebbséghez tartozom tehát, amelyet történetesen zsidónak vagy zsidóságnak neveznek, de ennek semmi köze sincs az én zsidóságomhoz, az én saját, a zsidósággal kapcsolatos - a hozzá fűződő vagy a tőle elválasztó - személyes tudatomhoz; és végül semmi köze magához a valóságos zsidósághoz, ha egyáltalában létezik ilyen. - Másrészt, figyelembe véve tíz év fejleményeit, amióta Magyarország szabad és, úgymond, demokratikus állam, s amely tíz év során még inkább bezártak a "zsidóság" ketrecébe (a műveimmel együtt): mindennek fényében többé semmiféle nemzeti szolidaritást nem tudok kialakítani magamban az úgynevezett "magyarsággal", azaz nincs magyar identitásom, nem érzek s nem gondolkodom együtt a kétségbeesett magyar ideológiával. S ez azért szomorú, mert az antiszemita prekoncepciót igazolja végül, azt, hogy az úgynevezett zsidót nem érdekli az úgynevezett magyar. Minden hazugság és csalás ebben a szemantikai mezőben, egyetlen szónak, egyetlen fogalomnak sincs reális, világosan artikulálható értelme. Ezen a terepen egyáltalán nem létezik értelem, csakis indulat, romantika és szentimentalizmus, valamint szubjektív érzékenység: nem különös, hogy egy nemzet "vezető értelmiségi elitje" erre az irrealitásra alapozza helyzet- és valóságismeretét, nemzeti és történelmi tudatát?

2001. április 7. Nem tudom megóvni Istentől nyert magányomat. Talán ez a csőd neve, amely kritikus pillanataimban annyira megkínoz.

Az ember hirtelen felébred egy hálószobában, és többé nem tudja, hogyan találjon vissza az életébe. A véletlen, a kéjvágy és a pillanat szeszélye alakítja képtelen életünket.

Hétfő, 2001. április 9. Az éjszaka az alábbi Wunschtraumot láttam: álmomban az ágyékom körül folyó, kellemes meglepetést ígérő motozásra ébredtem (úgy, hogy közben aludtam). Egy pillanattal később észleltem, hogy erekcióm van, s hogy, úgy látszik (állapítottam meg), péniszem teljesen visszanyerte eredetiségét, fenyegető ruganyosságát, agresszív támadókedvét. S én elégedetten simogattam (ámbár nem úgy, mint aki maszturbálni készül, inkább csak a tulajdonos jogos örömével) - ennyi történt, majd felébredtem. - De mennél tovább gondolkodom, annál világosabbnak tűnik, hogy valójában szimbolikus álmot láttam; Magdival délelőtt Mozartról beszélgettünk, M. megemlítette, hogy zenéjében mennyi erotika lappang, s arra jutottunk, hogy a nagy mű végeredményben mind erotikus. Fel is hoztam, mit szoktak mondani egy sikerült műalkotásról: "fasza van" - s ennél nincs is jobb érv. - Biztató álmom hátha regénybíztatás; jelentése hátha az, hogy a regénynek "fasza lesz".

2001. április 11. Hogyan is kell írni? "Az idősebbik Leuwen, a híres Van Peters Leuwen és Tsa bankház beltagja, csupán két dologtól félt a világon: az unalmas emberektől és az esős időtől." Stendhal. - A bevezető, amelyben a megszokott módján a "kevés olvasó" figyelmébe ajánlja könyvét, egy váratlan fordulattal e mondatba torkollik: "Igyekezz, hogy életed ne teljék gyűlölettel és félelemmel." - (Kiírhatnád mottónak, az életed folyása fölé.) "A többség bizonyára kedveli a szenteskedésnek és a hazugságnak émelyítő keverékét, amit parlamentáris kormányzásnak neveznek." - Lucien Leuwen. És így tovább. - Stendhalt egyébként Ligeti ajánlotta figyelmembe. Egy időben nagyon szerettem ezt a szerzőt; később úgy hittem, hogy a modernek érdekesebbek. - Nem biztos, hogy igazam volt. Kitől tanultam a legtöbbet? Azt hiszem, Thomas Manntól (elszántságot és írói magatartást, szorgalmat és méltóságot, s hogy el ne felejtsem: műveltséget), valamint Camus-től (az egyetlen anyag egyetlen lehetőségéhez való könyörtelen ragaszkodást). Azóta egyiküket sem igen olvasom. - Mellesleg Stendhal modern volt. "Minden művészet új művészet."

Csütörtök, 2001. április 12. Kedvetlenül várom a pillanatot, amikor kétségbevonhatatlanul kiderül majd, hogy mennyit romlott a stílusom és mennyit hanyatlott a szellemem, amióta számítógépen írok. És hogy mennyivel váltam fecsegőbbé.

Ezek a feljegyzéseim merőben különböznek a korábbi feljegyzéseimtől. Szeretném megfejteni, miért írok ma annyival laposabban. Lehet, hogy egyszerűen józanabb világban élek, amelynek nincsen metafizikája, vagy (eleget téve e világ követelményének, mondjuk így:) metafizikai igénye. Nincs többé rejtély, csak egyszerű anyagi-szellemi nyomorúság van, történelmi lemaradás, csürhelét, politikai ellehetetlenülés. Mindez nem külső körülmények műve többé, hanem tény, az ország, a társadalom saját, önálló és független tevékenységének eredménye. És ha felmerül a kérdés, hogy mi közöm ehhez nekem, akkor citoyen választ kell keresnem, mert látszólag egy szabad és független állam polgára vagyok, miközben a tapasztalataim egészen másról tesznek tanúbizonyságot. Nehéz kérdés, amire egyedül az emigrálás lenne a releváns és egyértelmű válasz. - De emigrálni is lapos.

2001. április 17. A "zsidó" csak az antiszemiták számára egyértelmű kategória.

2001. április 19. A regény, mint egy késői gyermek, elkényeztetett és törékeny; öreg apjában rengeteg aggodalmat kelt. Megkapja az összes gyermekbetegséget, s állandó gond és kérdőjel, hogy vitalitása mennyit bír el. Nem csodálkoznék, ha egy reggelen halva találnám. De vigasztalhatatlan lennék...

2001. április 20. Hetek óta egyetlen pillanatra sem kapcsolódtam össze a Teremtéssel, a boldogságnak abban a hirtelen (és csodaszerű) rohamában, ami azelőtt oly gyakran meglátogatott. Depresszió. Álmatlanság. Zsidó reflexió és önreflexió, Tatár Györgytől; az egyetlen, ami mostanában érdeklődést kelt bennem: majdnem gondolkodom, ami mostanában szokatlan tevékenység nálam. - A kézírásom pedig ilyen - mint a számítógépen ugyan nem, de az eredeti papíroson, ahonnan ezt a szöveget átmásolom, teljes és elborzasztó mivoltában látható.

Péntek, 2001. április 27. Az eset az internátusban történt, egy délben, az intézet hálószobájában, ahol kettőnkön kívül senki sem tartózkodott. Apám valamikor azt mondta, hogy ha éhes vagyok, nyissak számlát a sarki fűszeresnél. Ácsnak hívták a fűszerest, a Szondi és a Munkácsy Mihály utca sarkán volt a boltja, egy pincehelyiség. Egész héten téliszalámis vajas zsömlyét ettem. Elképzelhető, hogy apámnak ez sok pénzébe került (ugyan mennyibe?).
      Hisz mindegy, ha egyszer apám szegény volt, és az én téliszalámis zsömléimet nyilván afféle kicsapongásnak tekintette.
      De nem sok szót vesztegetett magyarázkodásra. Láthatóan el volt szánva valami demonstratív tettre, egy nagy pofonra. A zughely, ahol mindez megtörtént, valamint az erőfölény, amely megsemmisített, hangos üvöltésre, sírásra kényszerített. Lélekpusztító esemény volt. Talán nyolcéves lehettem. Csak hosszú idő elteltével tudok felismerni benne valami felszabadító vonást, ha soká szemlélem ezt az eseményt, mint Flaubert tanácsolta Maupassant-nak: addig nézzen egy fát, amíg másnak látja, mint a többit, s felismeri hasonlíthatatlan egyediségét.

Az éjjel írtam, kialvatlanul mentem a Károlyi-palotába, megkértek, mutassak be négy spanyol írót. Rokonszenvesek voltak, különösen Senor Mendoza, korombeli, szkeptikus, tapasztalt, egy kissé megviselt úriember. Valamelyest feszélyezett, hogy az urak munkásságát nem ismerem, ám a követségi hölgy megígérte, hogy ebből semmi zavar nem lesz, s így is volt. Utána egy tonhalsaláta a Belvárosi Kávéház teraszán. Ragyogó tavasz. Élveztem, hogy megtehetem, amit sok, sok évtizeddel ezelőtt, amikor még a Bristol teraszára jártunk a barátaimmal, nem tehettem meg. Akkor az úgynevezett "csőben sült makaróni" volt a nagy csábítás, amelynek sohasem engedhettem, mert sohasem volt pénzem. Vigasz, hogy legalább fiatal voltam? Nem érzem igazi vigasznak. Jobban szeretek öreg lenni, némi pénzzel a zsebemben. De ezt csak mellékesen. Négy körül értem haza, igen fáradtan, s egyszerre csak, hipp-hopp, hirtelen megjelent a regény folytatása, ott, ahol elakadtam. Leültem a számítógép elé, és este nyolcig dolgoztam; úgy érzem, meg van mentve az összefüggés, meg van mentve a regény. S - furcsa, sosem hittem volna - jólesik számítógépbe írni. Intim és elegáns. Legalábbis az én szép kis fekete laptopom, akár egy karcsú és engedelmes lány.

2001. április 28. Tegnap este Strindberg. Annyira szeretném a prózáját, de nem hozzáférhető, legalábbis magyarul nem. A nők meg a férfiak; gonosz lélekismeret - egyáltalán, az ismeret mindig gonosz. De hiszen mit akarunk; ember és ember kapcsolatában a tapintat a legtöbb, amit elérhetünk. Kérdezhetnéd: és a szeretet? Igen, de a szeretetet is tapintattal kell gyakorolni. - Másrészt ez nem mindig, és nem mindenki számára lehetséges.

2001. április 29. Az új regény okán belelapozva a KADDIS-ba, megdöbbent a halálvágy őszintesége, ami ennek a regénykének az ősoka, a spiritus rectora volt. S egyszerre vissza is emlékeztem azoknak az éveknek a sivár hangulatára, amelyben mégis volt, úgy látszik, annyi izgalom, amennyi elegendő volt egy olyan regény létrejöttéhez, amilyen a KADDIS.
      Újabban altatóra szoktam. Szinte lelkifurdalásom van miatta: nem dolgozom meg, úgymond, a jó alvásért. Kölcsönbe veszem. Ma reggel a feleségem azt mesélte, hogy miután az éjjel elaludtam, jó fél órán át rángatózott a bal karom. Semmire sem emlékszem ebből, és nem is álmodtam semmit. Lehet, hogy halálomat a vitustánc tünetei kísérik majd: mulatságos lesz - de nem mások számára. Én viszont, a haláltusa közepette, már aligha leszek képes nevetni rajta.

Egy állítás, pusztán azért, mert számodra hasznos lehet, még nem igazság. Így ha igazságos akarsz lenni, alaposan meg kell vizsgálni minden olyan állítást, amely számodra hátrányos, sőt esetleg káros. - Felmerülnek kérdések, így: állítás-e például egy betegség? S ha igen, kinek-minek az állítása? (S így tovább, a lehetetlenségig, vagy talán: a lehetetlenségbe.)

Tegnap egy hölgy (németül): "Ich lese Ihr Galeerentagebuch. Es ist, wie ein Gebetbuch." Eddig a legszebb bók, amit erről a könyvről kaptam. A hölgy egyébként katolikus (és, azt hiszem, vallásos). - Aztán a koncert (a Zeneakadémián). Egy különös karmester, D. Biztos, hogy nem "nagy", de soha ilyen jó kezet! Egyszerűen a pálcája hegyére tűzi a muzsikát, s ahogy egy kicsit emelinti, vagy süllyeszti, vagy hullámoztatja a pálcát, úgy emelkedett, süllyedt vagy hullámzott a zene - üresen, súly nélkül ez a pálca sosem mozgott.

A feleségem reggeli beszámolói, hogy mit művelek az altató hatása alatt. Mára virradóan leestem az ágyról (az ágy szélén aludtam ugyanis, és kifelé fordultam meg - erre még emlékszem is valamelyest). Azután szegény hosszasan küszködött velem, hogy felemeljen, és az ágyra visszarakjon. Állítólag ilyesmiket mondtam közben: Krúdy Gyula - az ilyen írókra lecsapnak a külföldi könyvkiadók. M. mindenáron fel akart segíteni: "Majd én elintézem!" - mondtam volna fölényesen. Utána - állította - tüsszentési rohamokat kaptam, összetéptem a zsebkendőket, egyik karomat a magasba emeltem, és így tovább. Közben csillapíthatatlan nevetőgörcseim támadtak, mialatt a feleségem szörnyű eseményeket helyezett számomra kilátásba, és teljesen kétségbe volt esve. Úgy látszik tehát, hogy az altató nálam a részegség tüneteit produkálja, és úgy látszik, részegen vidám fickó vagyok; ezekben az elbeszélésekben legalábbis sehol sem bukkan elő a látens rossz karakter, a kellemetlenkedő jellemvonásai stb. Ez mindenesetre jobb hír, mint az ellenkezője lenne; úgy látszik, józanul vagyok csak mogorva és, gyakran, elfogadhatatlan.

Egy ostoba rágalomcikk szerint azt mondtam volna egy holland újságnak, hogy "nem meggyőződésből élek itt, a bőröndöm állandóan öszszecsomagolva" - stb. Hogy nem "meggyőződésből élek itt"?! Ekkora marhaságot biztos nem mondhattam. Nagyon kevés helyen él az ember, úgymond, meggyőződésből. Mondjuk az izraeliek közül sokan tényleg meggyőződésből élnek Izraelben. No de Magyarországon? Itt az ember történetesen megszületik, és vagy életben marad, vagy nem. Meggyőződésről szó sem lehet.

2001. május 5. Ó, Giséle-nek ezek a gyönyörű levelei Rómából, amelyek akár a magány szomorú szonátái. - Ma éjjel elmerülök Celan életében, ebben a nagy és szomorú életben. A zsidóság itt abban a formában és olyan mélyen hat át mindent, hogy azt én már vagy alig tudom követni, vagy valami konok világszemléletnek látom, valaminek, amire szüksége van a költőnek - az embernek, hogy hű legyen a világ nagy-nagy nyomorúságához és az élet nagy-nagy csodájához. Mennyi finomság, mennyi feminin varázs árad ebből a nőből, akit Paul valószínűleg tönkretett, mint ahogy a férfi sorsa nem egyéb e földön, mint tönkretenni minden gyöngédséget, minden szépséget, mindent, ami nála gyengébb vagy törékenyebb. Senkit nem ismerek, aki ellen tudott volna állni e végzetnek. S mindezt csupán azért, hogy azután önmaga ellen fordulhasson; mennyi kimondhatatlan vágy lázad bennem - mi ellen? Úgy érzem magam, mint aki sosem élt; az életnek egy fajta kalandjában sosem volt részem. Sosem voltam földönfutó, sosem volt családom valahol messze, mindig másutt, mint én vagyok, mindig a távolság, a távoltartás felelősségérzetétől gyötörtetve. Mennyire ismerős ez az élet, Celan élete, az asszony, aki szereti, aki zsidóvá lesz miatta, akit tönkretesz ez a hiábavaló szeretet.

2001. május 24. Párizsban, őrültségi rohamában, Celan nekirontott a szomszédjának, mert azt hitte, hogy bántalmazta a kisfiát. Amikor bevitték a rendőrségre, ezt kiabálta: "Francia vagyok! Francia vagyok!.." De csak zsidó volt. Mindamellett nem bántották. Bevitték a pszichiátriai klinikára.

Hogy lehet az, hogy én eddig még sosem őrültem meg? Vagy őrült vagyok?

2001. május 25. Van-e (a gondolkodásunkban) létjogosultsága a metafizikának vagy nincs, mellékes. A tény az, hogy "az ember" metafizikailag elhagyatott; ez a ma emberének lelkiállapota, s ez veszélyes állapot.

2001. június 15. Nem vagyok humanista, maradt még bennem valamennyi emberi érzés - nyugtattam meg tegnap egy barátomat.

2001. június 17. A ma esti megdöbbenésem, amikor a Pilinszky CD-lemezt felraktam, s egyszerre megszólalt annyira ismerős hangja: Auschwitzról beszélt és szóról szóra ugyanazt mondta, amit én mondtam Berlinben, a minapi köszönőbeszédemben. "A jóvátehetetlen realitásról" beszéltünk mindketten, amely egyszer talán mégis megszüli a jóvátételt, az én szavaimmal a katarzis révén, Pilinszky szerint a költészet által, ami ugyanaz. - Pilinszky mélységes katolikusságát ugyanúgy nem fogadja el a hivatalos - az egyházi - katolicizmus, mint ahogyan azt is visszautasítja, hogy tudomásul vegye Auschwitzot. De úgy látszik, aki vallásosan éli meg Auschwitzot - s hogyan másként is lehetne megélni? - ugyanarra a gondolatra jut. Emlékszem, mit mondott tavaly a stralsundi lelkész: Istennek nincs vallása.

2001. június 22. Érdekes: Hitler teljes egészében korszerűtlen jelenség volt (egész szánalmas "eszmerendszere" a 19. századi bornírtság terméke), amit azonban létrehozott: Auschwitz, mégis a legkorszerűbbnek a leghívebb kifejezése.

2001. július 5. "Amikor boldog vagyok, nem vezetek naplót, a kíméletlen elemzés árt a boldogságnak - de ma nincs mit vesztenem. 9 óra óta fázom." - Stendhal, az 1812-es oroszországi hadjáratról vezetett naplójából.

Miért nem nevezem nevén az időt, a kort, amelyben élünk? Az auschwitzi kultúra korszakát éljük.

Petty

2001. július 16. Tény, hogy semmi sem érdekel annyira, mint az emigráns-irodalom, az emigráns-írók. Még jobb, ha kelet-európaiak, ha egy pusztuló, vagy már elpusztult kultúra képviselői; még ennél is jobb, ha zsidók, és semmit sem képviselnek. Ezúttal Miłoszról van szó (aki korántsem zsidó, mondhatni, éppen ellenkezőleg). Levélváltása Venclovával igazán megrendítő; a balti államok - ez még rosszabb, mint Magyarország. Mindenütt ugyanaz derül ki azonban: az ember elmegy, és elviszi magával a helyi (a balti, a lengyel vagy a magyar) kultúrát, amit közben az ott maradtak elpusztítanak. Általában az úgynevezett történelmet szokták hibáztatni, mintha ez valami isteni erő lenne, az embertől idegen, illetve az embert felfaló hatalom; de közben jól tudják, hogy lejárt az idő. S nem azért járt le, mert a történelem közbeavatkozott (pl. idegen hatalom szállta meg az országot), hanem azért szokott az idő lejárni, mert ők maguk nem használták ki. Most már e keleti népek kultúrájából semmi sem maradt, helyébe hitvány nacionalizmus lépett. Olyan ez a nacionalizmus, mint a szervezet védekezési reakciója (mondjuk, a magas láz), amely azután, feledve eredeti rendeltetését, megöli az embert. Különös azonban, hogy mind Miłosz, mind Venclova, e két hihetetlenül becsületes és nagyszabású kelet-európai szellem szavaiból az derül ki, hogy e keleti végeken élő népek etikai életének (kultúrájának, ill. kulturális tevékenységének) kulminációs pontja a zsidósághoz fűződő viszonyuk. A gyilkosság beismerése és a veszteség felmérése a kezdete minden nagyszabású életnek, a nemzetekének is.

Késő délután megszületett Vencel, s ez mindenképpen feljegyzésre érdemes esemény. Miután apa sohasem voltam (s ezt sohasem bántam), a feleségem fia révén egyszerre nagypapa, álnagypapa lettem. Szerfelett érdekelne ez a tapasztalat, amelyről azonban, a koromnál fogva, le kell mondanom. Mire a gyerek 10 éves lesz, én 82 - ha még egyáltalán leszek. Miféle viszony alakulhat ki egy vénember meg egy kisfiú között, ha nincsenek egzisztenciálisan egymásra utalva (ami igazi közelséget teremtene)? Majd veszek neki játékokat, és elviszem sétálni: én majd akkor, ő pedig esetleg későbben fogja bánni, hogy nem ismerhettük egymást közelebbről, hogy nem beszélgethettünk akkor, amikor egy fiatalembernek igazán szüksége van egy tőle távoli, s neki meseszerűen mégis jelen lévő öregember tapasztalataira. Szomorú.

2001. július 20. A magyar műveletlenséget ma ismét a magyar kultúrának nevezik.

2001. július 21. Jedwabne után a lengyelek arról panaszkodnak, hogy a lengyel zsidók meg tudtak bocsátani az oroszoknak meg a németeknek, csak a lengyeleknek nem. - A kérdés iránt tanúsított ilyen fokú értetlenség bizony nem vall túl nagy pszichológiai éleslátásra. A testvérnek mindig nehezebben bocsátunk meg, mint az idegennek - bár sosem derült rá fény, hogy pl. Ábel vajon megbocsátott-e Káinnak.

Petty

Másnap, vasárnap reggel, fél nyolc. Öt óra óta a számítógép előtt. A forgatókönyv (a Sorstalanságból). Nem vagyok teljesen érzéketlen abszurd varázsa iránt. A filmvászonra fantáziálok képeket, s e képek az én legtitkosabb szenvedésem képei. Eltörlöm magam e képek nyilvánossá tételével? Vagy e képek hoznak létre engem? De hiszen én mind kevésbé vagyok. Csak a különös hajsza testesül meg bennem, amely szakadatlan közlésre kényszerít - de kit? Kiről írok? Kiről beszélek? - Különös létállapot.

Petty

A katasztrófa kétségkívül Beethovennél jelentkezik először. A megtöretettség mélységeiből felszálló lassú tételek... De a finálék még valamilyen egyensúlyra törekednek; az utolsó vonósnégyesek, aztán az op. 106 a fúgára talál rá, s ebben, a látszólagos matematikai végső bölcsesség ellenére is, van valami kétségbeesettség, valamilyen ráhagyatkozás a végzetre.

Petty

2001. augusztus 9. Miłoszt olvasva, aki az Ulro országáról beszél: teljesen mindegy, hogy milyen néven nevezzük meg a világot és jelenségeit, mindig ugyanarra az eredményre jutunk - mindenképpen a végről beszélhetünk csak. Legalábbis, ha valamelyik európai nyelven beszélünk. Lehet, hogy bizonyos ausztráliai vagy afrikai törzsek számára néhány ezer év óta mit sem változott a világ; ámbár, hogy nagyobb méretekben irtják őket, a katasztrófa érzése talán még az állatvilágba is átszivárgott.
      A katasztrófa oka és hordozója - s ez ma már több mint közhely - a tömegdemokrácia terméke, az új ember. Például én. Hihetetlenül flexibilis vagyok - semmilyen sem vagyok. Nincsenek tulajdonságaim, ahogy Musil mondja, nincs sorsom, ahogy Kertész mondja. Kertész, az író, éppoly távol áll tőlem, mint a tulajdonságok és sors nélküli Kertész, az életben cselekvő. Ez az ember mindenre képes, jóságra és gonoszságra, s egyik megnevezés sem fedi a cselekvés valóságos minőségét. Íróvá tulajdonképpen ez a fölfedezés tett, s hogy író lettem, írás közben s az írás révén - de csakis akkor, csakis addig - megszűnik ez az idegenség, és létrejön valamilyen koherencia, valamilyen emberi minőség, amiért szakadatlanul küzdenem kell. Ez a helyzet ismertette meg velem a személyiség flexibilitását, a dionüszoszi állapotot, amely - Nietzsche szerint - a klasszikus görögöt annyira meglepte. Meglepte, hogy fölfedezi magában e tulajdonságot - mit, hogy fölfedezi: hogy ellenállhatatlan, forró gejzírként tör benne föl a káosz s a káosz iránti vonzalom. A tömegdemokráciák tömegdiktatúrái a szédületes örvények húzóerejével rendelkeznek. - De nem magamról akarok beszélni, hanem arról az emberről - a katasztrófa emberéről -, aki számára nincsen visszatérés az én valamely központjába, vagy legalábbis valami szilárd és cáfolhatatlan énbizonyosságba, aki tehát a szó legvalódibb értelmében elveszett. Ez az én-nélküli lény a katasztrófa, az igazi gonosz - s mulatságos módon anélkül, hogy ő maga gonosz lenne, habár minden gonosztettre képes; másrészt még ugyanabban az órában képes felvenni a kispolgár jóravaló lelkiismeretét és életformáját. Ez az ember az utolsó óra hírnöke és előidézője; a végrehajtója is ő lesz.

Petty

De miben áll a katasztrófa? Csakugyan a newtoni világképben, amint azt Miłosz véli? A történelem, ez nem kétséges, semmire sem talál magyarázatot. Az apokalipszis afféle megnyilatkozásait, mint Auschwitzot vagy a Gulágot gazdasági okokkal, az elmaradt társadalmi struktúrákkal magyarázni csakugyan majdnem nevetséges. Ugyanilyen meddő a pszichológia, a szociológia, mindenféle társadalomtudomány. Mivel fogják magyarázni a legfejlettebb társadalmak apokaliptikus cselekedeteit, viselkedésformáit, elfajulását? És mivel magyarázzák Nyugat-Európa gyávaságát? A politika mindenre közvetlen okokkal szolgál. De mi mozgatja a politikát? Végül is a nagyszabású víziók, amilyen a Spengleré, vagy akár a Bibliáé, még ezek a legbecsülendőbb próbálkozások. A nagy misztikusok álom-világrendje, a régi mítoszok titokzatos mélyvilága - ebben rejlik valami az ember végzetéről; a tudományos szemlélet ehhez képest, a maga felszereltsége, tudása és eredményessége ellenére, olykor gyermekesen naiv.

Petty

Vagy: úgy kell-e felfogni a katasztrófát, mint valami "természetes" visszatérését? Pl.: a mongolok 13. századi betörése katasztrófa. De nem az a mongolok számára. Mégis katasztrófának tudjuk, mert a történelmet, ill. a történetet nem a katasztrófanépek, hanem a katasztrófa sújtotta népek írják. Mit írnak a mongolok a 13. századi betörésükről? Nem tudjuk. Talán valamilyen felemelkedés kezdete volt ez az ő számukra - lett volna, ha a nagy Kán halála miatt el nem akadt volna. Katasztrófa tehát, vagy nem katasztrófa? Nekem igen, neked nem. Szörnyű igazság, mert a katasztrófát végül is annak kell látni, ami: katasztrófának. Szögezzük le tehát, hogy katasztrófáról csak ott beszélhetünk, ahol a katasztrófa fogalmával, a szó kulturális jelentésével és jelentőségével tisztában vannak. Az európai kultúra összeomlása katasztrófa - de persze nem kozmikus katasztrófa; meglehet, még csak nem is európai.
      Neked katasztrófa? Igen. Akkor úgy írj, hogy katasztrófa. Ennek minden konzekvenciájával.
      Nem akarom a megoldást, nem akarom betemetni a köztem s a világ közt tátongó tömegsírt...

Petty

Mindig titkolnod kellett, hogy ki vagy, és mégis azzá lettél, aki vagy. 72 éve tart ez a processzus. Elég kemény testedzéshez szoktatott, szellemileg szólván. Milyen lehet olyan környezetben élni, ahol befogad egy kultúra, ahol igényt tartanak a létezésemre? Egyszer mégiscsak ki kellene próbálni. Ha sikerül, csak beteljesedik valami, ami régóta szükségszerű, s régóta - mondhatni, "ősidők" óta - készülődik bennem ("ősidőkön" itt természetesen az emberélet dimenzióját értve). - De nem akarnám, hogy e feljegyzés panaszszá váljék; nincs okom panaszkodni, hiszen boldog vagyok, s hallanak az emberek, és hallanak az istenek.

(Részletek egy leendő könyvből)

BALASSA PÉTER:

Kurtág György, az olvasó

Ez év nyarán, a Földvári Zenei Napok című rendezvénysorozat Kurtág György munkásságáról szólt. Egy keddi napon irodalmi estet tartottak azokból az irodalmi szövegekből, amelyeket a zeneszerző saját kompozíciói részévé tett, Bornemisza Pétertől Tandori Dezsőig. Mint a szövegek válogatója és az est szerkesztője, szeretném röviden elmondani, mit jelentett nekem, Kurtág több évtizedes hallgatójának, zenéje őszinte hívének és fülelő irodalmárnak az újratalálkozás, az akkori örömteli szöszmötölés (filológia, redakció) a szövegekkel. Azért választottam a verőfényes nyárelővel átellenben ezt a hideglelős karácsonyi alkalmat, hogy egy nagy zeneszerzőt kiváló irodalmárként méltassak, mert sem karácsonyhoz, sem nyárelőhöz, semmilyen zsánerhez vagy familiaritáshoz nincsen köze, hanem csak az idő deklamatorikus megformálásához, a beszélő idő mélyebb aktualitásához van köze. Karácsonyhoz/nyárderűhöz képest radikálisan elkülönböződő, semelyikkel sem "adekvát" volta az, ami miatt bármikor, mindig szeretem hallgatni, s a magam, művet kedvelő módján értelmezni, közbeszéddé tenni, ha volna közbeszéd (nincs). Ahogyan a József Attila-töredékekre írt kompozícióban énekli a Csengery Adrienne mezzoszopránja: "Nincs közöm senkihez, / szavam szálló penész. / Vagyok, mint a hideg, / világos és nehéz." Régóta anyanyelvként hallgatom (ha céhes értelemben nem is beszélhetem) mindezt, az anyanyelv nem ünnepi, hanem köznapi beszédeként, mindennapi hangképzésként, elemi levegővételként. Semmi karácsonyi időszerűsége hát annak, amiről itt beszámolok (s éppen ezért...), csak éppen Kurtág művészete maga az aktualitás, s szeretném, ha "mindig" (mindig) ez szólna, ahogyan az ember - egy bizonyos idő múlva - azt szeretné, kevébé józan pillanataiban: ne beszéljünk, csak (jó) zene legyen: igaz, hangzó, valóságos idő.
      Kurtág György szövegválasztásai ellentmondanak annak a hagyományos felfogásnak, mely szerint jelentékeny zeneszerző nem jelentékeny vagy egyenesen szerény színvonalú irodalmi szövegeket választ megkomponálásra. Az ő esetében ellenkezőleg: a kihívás a szembetűnő, hiszen túlnyomó többségben nagy íróktól, már-már túl nagy szerzőktől válogat, méghozzá lényegfeltáró, súlyos sorokat, verseket, kisprózákat. Válogatós olvasó. Lapozgat, szemelget, kettévág, nyisszant, összefércel (lásd még: techné, egyebek). Mintha csak azt jelentené ez az elhatározás és olvasásmód: lássuk, te nagyirodalom, mire megyünk ketten. Szöveg és zene találkozása nála igazi dráma, azon belül is szakmai-mesteri összecsapás művészeti-költői ágak között, függetlenül attól, hogy maga a darab esetleg lírai, fájdalmasan szelíd, görcsösen excitáló vagy puritán. Kétféle, összehasonlíthatatlan öntörvényűséget, magas-zeneit és magas-irodalmit ütköztet, hív harcra az a tény is, hogy soknyelvű zeneszerző, aki szövegválasztásaiban a magyartól, az archaikus magyartól a németen át az angolig és az oroszig nagy irodalmi nyelvekkel konfrontálja saját hangját, stílusát. E nyelvek hangzó törvényeivel, prozódiai finomságaival, különlegességeivel olyan bensőséges kapcsolatba kerül munka közben, hogy nemcsak az ő meloszáról, struktúraképzéséről, ritmusvilágáról, nemcsak az ő nyelvéről tudunk meg új s új fejleményeket, hanem ezeknek a lingua magnáknak a lehetőségeit is új módon, felszabadító árnyaltsággal hallja a fülünk, a szellemünk. Közhely, hogy a nagy formátum egyik, majdnem biztos jele a szellemi-érzékelési tágasság (értsd: bármiféle hanyagság esküdt ellensége), valami aligha körülírható, radikális bátorság, s ez így van a zenében is.
      Kurtág György alighanem már magában az olvasás folyamatában komponál. Nemcsak olvassa, hanem hallja, megszólaltatja a textust (felhangzik "neki"). Az újjáalakító olvasat az idő, vagyis az artikuláció nagy játékai közé tartozik. Nemcsak arról van szó, hogy gyakran választ eleve töredékes szövegeket, Kafkától, József Attilától, vagy töredékességet poetizáló írókat favorizál, mint Tandorit és Beckettet, hanem arról, hogy egész művekből is a maga igényei szerint emel ki mondatokat, mondatcsoportokat. Sorrendeket változtat meg - mintegy belekomponál a textusba, magyarán: az olvasás cselekvő, fragmentális, vagyis természetes módozatát műveli. Ebbe beleértendő adott esetben pl. a koan és a haiku sajátos, miniatürizált tökélye - érzékenyen billegve a töredék s a torzó határán. Kiemelve olvas, akcentuálva hall, új, az eredetitől eltérő kontextust - a magáét - hozva létre. Irodalomértőként igazi interpretátora tehát a szövegvilágnak, olvasó zeneszerzőként az átjárások, áthallások, a zenei/irodalmi szövegközöttiség és az idézetek újféle eredetivé visszavarázsolásának Ludi Magistere. Eredendően deklamatorikus, beszéltető és beszélgető magister musicae. Azt a deklamációs hagyományt hallom, ami Monteverditől, Schütztől meg a Bach-kantátáktól a Schubert-dalokon és a késő 19. századi Sprechgesangon, Schoenbergen át magyar és nem magyar kortársak-barátok-kollégákig egyetlen, összefüggő, megszakadó és megrendítő disputa az emberi ének/beszéd drámai kifejezési tartományairól.
      Szerkesztés közben meghökkentő párhuzamokat, áthallásokat, koincidenciákat vehettem észre például a Kurtág választotta Bornemisza-szövegek egy-egy mondata, gondolatsora és - mondjuk - Becketté között. Vagy láthatóvá-hallhatóvá vált, az időben egymástól távoli Pilinszky-kompozíció és a Kafka-töredékek összefüggése, ennek mikéntje, vagy hogy miért is rímel egymásra Dalos Rimma és Tandori Dezső. Folytathatnám a sort - Kurtág, szövegválogatása mentén is végigolvasható volna. Az említett nyári irodalmi est éppen arra irányíthatta a figyelmet, mindenféle keletkezési sorrendet, sőt egy-egy szövegegységet is szándékosan felbontva, hogy Kurtág György zenei és irodalmi jelentéskeresése, jelentésteremtése voltaképpen néhány visszatérő, elementáris szellemi probléma, kérdés, mondás visszatérő muzikalizálása. Közhelyesen szólva: mindig ugyanazokat a fundamentális dimenziókat és a hangzó szellem intim világába vezető játékokat járja körül, megújító módon. Nem kimondható, nem verbalizálható persze, mik ezek - aki hallja, érzékeli, érti és tudja, mire utalok. A korunkban alighanem magára maradt tisztaság és egyszerűség, szikárság és gyöngédség drámai, dialogizáló, ellenpontozó faktúráira. A matériát hagyni engedni lenni (az "Ülni, állni, ölni, halni" hangzó mintájára), a beszélgetés mint beszéltetés antinárcizmusa ez.
      Apropó utalás: végül azzal a felismeréssel gazdagított ez a munka, hogy Kurtág György zenei olvasatai sokszor, bár egyáltalán nem mindig, mondásokra, gnómaszerű szövegekre fogékonyak, amelyek azonban nem kimondások, nem kinyilatkoztatásszerű, nem predikatív ún. igazságok, még az aforisztikus fogalmazások esetében sem. Hanem sokszor miniatűr történetekbe sűrített utalások valami igazira, költőire, elementárisra, szenvedélyesre és gyötrelmesre, gyöngéd és erőteljesen szép törékenységre. Allúziók mindarra, ami nem kimondható, viszont nagyon is megszólaltatható, s épp ebben van az (ön)törvénye. A zenei igazság talán attól az, ami, hogy verbálisan nem helyettesíthető, hanem hallás utáni, közbeni esemény és dinamikus forma. Időbeli, halasztódó, múló, pulzáló, garantálhatatlanul jelenlevő és el-hangzó. Darabjainak nagy szövegekkel való terheléses próbája mindig a reduktívan fontos szavakra, mondatokra utal, anélkül, hogy kimondaná, amit voltaképpen nagyon is mond. Kurtág művészetének viszonya az irodalomhoz számomra azt mondja, hogy a nagyság mindenekelőtt valamilyen intenzitás-és tágasságfok, vagyis komprimáció, ami olykor a miniatűrben rejlő belső feszültségmértéket és mérést jelenti. A proporciók androgün módon levegős pontossága alakítja, formálja zene és szöveg kivételesen gazdag és többszörösen közvetett, alluzív párbeszédét. Mindezt alighanem csak lassú olvasat, belső, kontemplatív dramaturgia, a figyelem megedzettsége, ébrentartása teheti lehetővé. Ha jól sejtem, Kurtág a lassan olvasók közé tartozik. Mindez persze a belső tréning világa is, ami végül a mindenkori, igazi alkotó, ezúttal az ő eleven, olykor nem tudatosítandó titka marad. Kurtág György, az igazi zeneszerző, egyben remek olvasó és irodalmár - körülbelül ennyi, ami ránk tartozik. Mindenesetre Franz Kafka Gustav Janouchhal folytatott, lassú prágai sétái egyikén (állítólag) azt mondta, hogy csupán egyetlen erény létezik, mely magába foglalja az összes többit: a türelem. Ami talán mindössze élethosszig tartó, várakozó fülelést jelent, semmi egyebet.

BOROS GÉZA:

Kő a pápán

Az idei Velencei Biennále rekord nézőszámot ért el: negyedmillió jegyet adtak el, és négyszázezerre becsülik a kapcsolódó kiállítások látogatóinak a számát. Idézzük most fel Harald Szeemann főkurátornak Az emberiség színtere című kiállításáról az egyik legtöbbet reprodukált és legnagyobb visszhangot keltett alkotást, amelyben egy meteorit leteríti II. János Pál pápát.
      Marurizio Cattelan installációja a fehér díszruhát viselő pápa élethű viaszmásából állt, amely egy hatalmas vörös szőnyeggel borított térben az oldalára döntve feküdt a földön. A szentatya a pásztorbotjába kapaszkodva próbált megtámaszkodni, az altestére zuhant kő azonban súlyos béklyóként nyomta le. A látvány drámaiságát fokozta, hogy a földre döntött figura szétszóródott üvegszilánkok között hevert, a meteorit - a régi magyar elnevezése szerint az "égbeli kő" - ugyanis valóságosan is átszakította a kiállítótér üvegmennyezetét.
      Az olasz művész La Nona Ora (A kilencedik óra) címet viselő, 1999-ben készült munkája sokak számára már ismert volt Velencében, ugyanis korábban már bemutatták a baseli Kunsthalléban, valamint szerepelt Londonban a Royal Academy Apokalipszis: Szépség és horror a kortárs művészetben című tárlatán. Elhíresültségéhez nagymértékben hozzájárult a varsói Zacheta Galériában történt kiállítása, amely körül a mi Nitsch-botrányunkhoz hasonló skandalum kerekedett. A lengyel közvélemény egy része sértőnek és szentségtörőnek találta a művet. Józef Glemp bíboros, lengyel prímás szerint nem műalkotásról, hanem provokációról volt szó. A közfelháborodást meglovagolva két kormánypárti parlamenti képviselő rendhagyó akcióra szánta el magát: karácsony előtt ellátogattak a kiállításra, ahol a megrökönyödött teremőrök szeme láttára eltávolították a követ a pápa testéről, és megpróbálták a földön fekvő figurát felállítani. A botrány a Zacheta igazgatójának a székébe került. (Rövid időn belül ez volt a második műtárgyrongálás a galériában: a Nácik című kiállításon Daniel Olbrychski színész felháborodásában karddal esett a képeknek.)
      A széles körű publicitás kedvezően hatott a New Yorkban élő, padovai születésű képzőművész műkereskedelmi árfolyamára: a pápaszobor másodpéldánya a Christie's májusi árverésén nyolcszáznyolcvanhatezer dollárért kelt el, ami egy negyvenéves művész esetében kiugróan magas árnak számít. Cattelan pályája üstökösszerűen ível felfelé, régi és újabb munkái reflektorfénybe kerültek. A Flash Art magazin májusi számának a címlapján az egyik legutolsó műve szerepel: az Ő című stockholmi installációjában egy üres terem végében egy törpeszerű, átszellemült arcú figura térdel a kezét imára kulcsolva, aki nem más, mint Adolf Hitler.
      Kétségtelen, hogy a művész témaválasztásai a megszokottnál merészebbek és kihívóbbak. Sokan joggal érezhetik túlzásnak és illetlennek a pápa ilyesfajta ábrázolását, azonban nehezen vonható kétségbe, hogy az alkotó egy valós és komoly problémára reflektált. A nyolcvankettedik évében járó és még mindig igen aktív egyházfő láthatóan súlyos beteg. Szakértők szerint a Parkinson-kór elhatalmasodása miatt pár éven belül elveszítheti a beszélőképességét, és tolószékbe kényszerül. Lemondásra és visszavonulásra azonban továbbra sem gondol, hiszen a tisztét küldetésként fogja fel, amelyre nemcsak a földi szabályok vonatkoznak. Cattelan alkotása azt jeleníti meg, amit manapság a pápát látva egyre inkább gondolunk: ez az ember sokkal nagyobb terhet vállalt, mint amit egy ember hordozni képes. A vitatott alkotás - a jelenet nyilvánvaló abszurditása mellett - tulajdonképpen pozitív jelentést sugall: a pápa eltökéltségét ábrázolja, amelyet egy földön kívüli erő is csak fizikailag képes megingatni. Kérdés, hogy a hit ereje elegendő-e a kozmikus erőkkel szemben. A La Nona Ora az emberi lét törékenységét, esendőségét is felidézi, akárcsak a görnyedt, nehezen mozgó, remegő kezű pápa, aki a médiaszerepléseivel hitelesen közvetíti a keresztény értékeket, a szenvedő önfeláldozást. Az ő megrendítő alakja az, amely a szenteste éjjelén az élő közvetítés révén az otthonok millióiban megjelenve a konzumálódott ünnepből misztikus eseményt képes varázsolni.
      A szeptember 11-i New York-i terrortámadás után Cattelan pápaszobra is új értelmezési lehetőséggel bővült. Távol áll tőlem, hogy valamiféle profetikus művet lássak benne, de tény, hogy a pápát, a nyugati kultúra szimbolikus alakját, a keresztény világ első emberét egy fekete meteorit dönti le, a legrégebbi ismert meteorit pedig nem más, mint a híres kábai Fekete Kő, amelyet az iszlám legszentebb helyén, Mekkában őriznek. (Ezt a követ igyekeznek megérinteni a zarándokok.) Ennél is nyugtalanítóbb, ha arra a világsajtóban elterjedt hírre gondolunk, amely szerint a következő célpont maga a pápa lehet. Titkosszolgálati jelentések azt állították, hogy Oszama bin Láden terroristái arra készülnek, hogy karácsonykor megölik a szentatyát. Egy ilyen rémtett még nagyobb csapás lenne, mint a World Trade Center lerombolása. Nemcsak a jelképértéke, hanem a remény világméretű elveszítése miatt is, hogy mégsem lehet a gonosztól megszabadulni.
      Karácsony közeledtével az év minden más napjánál erősebben hiszünk a dolgok jobbra fordulásában. A betlehemi csillag már fent ragyog az égen, hogy mutassa az utat. Reméljük, hogy nem hull senkire.

SÁNDOR IVÁN:

Egyik kép a másikon

Amikor Liv a telefonbeszélgetésünkben kijelölte a párizsi találkozásunk időpontját, beadtam a francia vízumkérelmem.
      Szóltam Gádornak, hogy ha visszajövök, bepótolom az óráimat. Jól van, apafej, vert a vállamra, csókolom a nőt, ezt az apafejet még nem mondtam senkinek, ki nem ejtettem a számon, várjunk csak... hoppá, tudod, ki mondta?, a huszárfőhadnagy, a fehér kesztyűs gigerli negyvenháromban, amikor a jelentést hoztuk a frontról, és elvittek minket vacsorázni a Bristolba, el akartak arra az estére tüntetni, úgy köszönt rá a Margitka férjére, tudod, akkor vezérkari százados volt, hogy szervusz, apafej, igaz, hogy odaveszett az egész doni hadsereg?
      Boldog volt. Negyven év után felbukkant benne az a szó. Nahát, remek, a fehér kesztyűs kéz, a fejmozdulat, a nyafogó hangja, kicsit raccsolt, a jövő héten játsszuk az Olympiát, a Hercegnél fel fogom használni.
      Liv tudott róla, hogy kétszer megnősültem. És mi a nevük, Zoltánka, érdeklődött a telefonban. Mást nem kérdezett róluk. Hallani akarta, hogy mondom ki Henriette és Júlia nevét.
      Nálam nem volt, kezdte, nem folytatta, megéreztem a hangján, hogy mit nem akar kimondani, kétszer kellett megkérdeznem, tudod, fel sem merült, de még mindig nem mondta ki, hogy mi az, ami fel sem merült, végre amikor harmadszor megkérdeztem, hát templomi esküvő, persze, nálam sem volt, Hettével a közjegyzőnél sem voltunk.
      De hát ki az a Hette? Volt egy harmadik is?
      Henriette és Hette ugyanaz.
      Ezen végre nevetett.
      Különben Gábor előző évben pár napig Párizsban volt.
      Most mit akart ezzel a tudomásomra hozni?

Hegyeshalomhoz közeledett a vonat.
      Olyan, mint egy ismerős utca, ahol régen nem jártam. Mintha hozzátartozna a meghitt helyeimhez, mintha örökösen úton lettem volna, akkor is, amikor nem utaztam. Győrnél felszállt a határőr, tisztelegve adta vissza az útlevelemet.
      Akkor tört rám, hogy menekülőben vagyok. Meg akartam szabadulni az érzéstől, nem tudtam. Miért utazom? Le akarok feküdni Livvel, annak igazolására, hogy összetartozunk? Lefekszünk akár és úgy érezzük, még sincs semmi már, ami összeköt bennünket? Ő mit akar? Ott leszek, megbizonyosodhatom róla, de amiről, az már megmásíthatatlan lesz. Nem tudom, mi, de az, ami történik, visszavonhatatlanul megtörténik. Ettől a lehetőségtől voltam menekülőben. Várni kellene. Mire? Nem tudtam. Azt éreztem, hogy halasztani kell a találkozást azzal, amiről nem tudhattam, mi lesz, de bármi, az már végérvényes lehet mindkettőnk számára.
      Időt kellene nyerni.
      A következő állomásnál leszálltam. Nem néztem meg a helység névtábláját sem.
      Az autóbusz tíz perc alatt bevitt a falu főterére. Két Hotel-feliratot láttam, a közelebbit választottam. Kétemeletes, frissen festett épület, levegős terasz, kerek asztalok, színes ernyők. Kora délután volt. Egyetlen vendéget láttam.
      Bejelentkeztem egy olcsó szobába.
      Nem csomagoltam ki.
      A teraszon kerestem egy árnyékos asztalt, korsó sört kértem.
      A férfi, akit már érkezésemkor láttam, az asztalra könyökölt, figyelte, ahogy iszom a sört. Idősebb volt nálam, ősz, de az arca rózsaszínű, pufók, a szeme alatt duzzadt lilás táskák. Farmert viselt, rövidujjas fekete trikót.
      Bólintott. Én is bólintottam. Ő is lehajtotta a korsó sörét, rögtön kért még egyet.
      Tíz perc múlva odaszólt, hogy átutazóban vagyok-e. Újra bólintottam. Várt, de éreztem, hogy folytatni akarja az érdeklődést. Mintha csak időt akart volna adni, hogy otthonosabban érezzem magam, hátradőljek, nézelődjek, megszokjam a szemközti csinos földszintes házak, a térről lejtősen továbbfutó utca látványát, a házakon túl a hosszan elnyúló kőfalat, amelyről nem volt nehéz kitalálni, hogy a temetőt takarja, látni lehetett a magasabb sírköveket.
      Rendeltem még egy korsó sört. Odaszólt, beszélek-e németül. Nem túl jól, inkább franciául. Ezt rögtön megbántam, azt gondolhatja, hogy csevegni szeretnék. Jó, mondta, majd csak összekeverjük, amit tudunk.
      Nevetés közben lehunyta az egyik szemét. Mintha a másikkal az arcomat kutatta volna, olyan könyörtelenül, mint aki egy célkereszt közepére akarna helyezni. Román vagyok-e vagy magyar? Miből gondolja? Hát görög, olasz, spanyol, svéd nem lehetek, az látszik rajtam, angol sem, mert akkor nem lennék erős a franciában, francia sem, mert akkor másképpen hivatkoztam volna a francia tudásomra. A tizenöthúszas expresszel érkeztem, az Budapesten is átjön, most már biztos benne, hogy magyar vagyok. Miért, az Orient expressz Bukarestet is érinti. Csakhogy, mondta, látta, hogy átfutott valami az arcomon, mikor azt említette, hogy esetleg román lehetek, azonkívül ugyanabban az ingben és nadrágban vagyok, amiben az imént érkeztem, nem vagyok borostás, reggel még otthon borotválkozhattam, biztos, hogy nem töltöttem el egy éjszakát a vonaton.
      Megkérdeztem, mivel foglalkozik, hogy ilyen jó megfigyelő.
      Akkor láttam meg a szék mellett a fotós felszerelését. Lehajolt, kivette a fekete táskájából a masináját. Készíthetne rólam néhány képet? Köszönöm, nincs rá szükségem, pénzem sincs rá. Na nem, nevetett, nem árulja a képeit, nem is a számomra készítené, a maga számára, és ha valamelyik kiállításán felhasználhatná, engedélyt kér majd tőlem.
      Mintha valamit keresett volna még az arcomon. Felkeltettem ugyan az érdeklődését, de még nem találta meg, hogy valójában mire irányuljon a figyelme.
      Megkérdezheti, hogy én mivel foglalkozom?
      Fontos?
      Na nem, nem akar tolakodni, úgy gondolja, értelmiségi vagyok, úgy gondolja, humán ember, úgy gondolja, nem művész, de az ilyesmi sem áll távol tőlem.
      Menj a picsába, gondoltam.
      Szerény diadallal olvasott a hallgatásomból.
      Megmondtam, hogy mivel foglakozom.
      Budapesten?
      Budapesten.
      Járt már Budapesten, nem hagyta, hogy megkérdezzem, mikor, különben dolgozni jött ide, ebbe a faluba, kiállításra készül, találomra választotta ki a helyet, ahogy maga is, uram.
      Egyszer csak úgy döntött, hogy itt száll le a vonatról, már összehordta az anyagát a következő kiállításra, megmutatta két barátjának, akiknek a véleményére hallgat, de még vár, magának, uram, értenie kell hozzá, mit jelent az ilyen várakozás, még érnie kell az anyagnak, negyven év munkáját selejtezte át, temetők, temetések, romok, negyven év, ismételgette, több száz fotóból válogatott ki harmincat, pihenni jött, felejteni, levegőzni, sétálni, de hát az ember mindenhol beleakad valamibe, fákat kezdett fényképezni, a patakon túl az öreg malmot, a tölgyest, a domboldalon a fenyőligetet, leginkább csak törzseket, csak koronákat, megmondaná uram, hogy az újjáépített budapesti Erzsébet híd hasonlít-e a régire? Egyre gyorsabban beszélt, mintha mindvégig a pillantása célkeresztjében lettem volna, elvesztettem a fonalat, talán ezt akarta, azt gondolta, már nem is figyelek rá, kiemelte a lábánál heverő táskából a gépét, az újjáépített Erzsébet híd hasonlít-e a régire?, talán a meglepetésemre várt, nem meglepetés volt, meghökkenés, zavar, mint akinek éppen ez kellett, dolgozni kezdett, legalább tíz lövést adott le rám, ah, ah, so gut, noch, ah, jetzt, sziszegte, hogy még inkább a tanácstalanságom mélyére kerüljek, amikor befejezte, mercit kiáltott, visszahelyezte a gépet a táskába, kortyolt a harmadik korsó sörből, természetesen csak a hozzájárulásával használom fel a képeket, uram.
      Megrendelte a következő korsó sört.
      Hallott egy férfiról, ezért jött ide, mondta, nem szóltam közbe, hogy tehát mégsem véletlenül szállt le a vonatról. Arra gondoltam, hogy talán az sem véletlen, hogy itt vagyok, régen készültem már rá, hogy tisztázzak néhány dolgot. Nem szakítottam félbe. Lehajtottam a következő korsó sört, talán éppen ezt várta, amikor beszélni kezdett arról, ami egy férfival történt, akiről hallott. Miért éppen nekem meséli? Mi közöm hozzá? Azt gondolta, mondta, hogy ennek a férfinak a portréja jól jöhet a kollekcióhoz, amin dolgozott, akkor az idejövetele, gondoltam, ugyanolyan célra tartás, mint ahogy engem figyelt, ez a fickó már akkor eldöntötte, hogy rám lő, mikor meglátott, mit vehetett észre rajtam, hogy ennyire fontos lettem? Hallottam, uram, egy férfiről, ide jött vagy tizenöt éve, senki nem tudja pontosan, hogy mikor, beteg ember, a faluból kivezető út legszélső házába költözött, nem mozdult ki onnan, csak egyszer egy héten, amikor élelmiszert vásárolt, senkivel nem beszélt, egy aszszony hallott róla a városban élő ismerősétől, azt hallotta, hogy súlyos betegséget szerzett a háborúban, fogságban is volt, senki se tudta, hol, valószínűleg az orosz fronton járt, de az sem volt kizárható, hogy Dachauban volt fogoly, nem látszott zsidónak, feltehető, hogy ha Dachauban volt, akkor politikai fogolyként, talán antifasiszta ellenállóként, de volt, aki azt mondta, hogy az idegenlégióban járt, mások szerint a Szövetségesek franciaországi partraszállásában vett részt, nem kizárt, hogy a családja Magyarországon élt, és ott toborozták be az SS-be, így került Szibériába. A múlt héten halt meg, ma lesz a temetése, ebből talán ki lehet még hozni valamit, mondta, erre vár a teraszon, azt hiszi, eljött az idő, indulnia kell, van-e kedvem vele tartani?
      Mondtam, nincs kedvem.
      Fontoljam meg, érdekes alkalom.
      Miből gondolja, hogy nekem közöm lehet hozzá?
      Ha azzal foglalkozom, amit elmondtam neki, akkor az ilyen helyzetek érdekesek lehetnek az én számomra is.
      Miért?
      Hát éppen ez az, nevetett, ugye az ilyesmit nem lehet szavakba foglalni, ezért akar néhány felvételt csinálni arról, ami, így mondta, elillan. Sietni kell, uram, ha még látni akarjuk a dolgokat, reméli, hogy tudom, ki mondta ezt, nem én, uram, hanem Cezanne, a temetőben már gyülekeznek, azért üresek az utcák, azért üres ez a terasz is, senki nem tudott az elhaltról semmit, de minden verziót hitelesnek tartanak, mindenkinek van valami emléke, ami valamelyik változathoz fűzi.
      A magas temetőfal eltakarta a nyitott sír körül már bizonyára gyülekezőket. Egyre többen érkeztek. Szedelőzködött. Nem köszönt el. Biztos volt benne, hogy a teraszon talál, amikor visszajön. Így is történt, nem akartam vele tartani, a szobámba se akartam visszavonulni, bámultam a később már a temetőből kifelé igyekvőket, egy sovány öregember Dachau feliratú táblát vitt, nem tartotta magasra, a vállára helyezte, a nyele, mint egy seprű, a hóna alatt, jött három kopasz, feketeinges, bőrdzsekis fiú, letelepedtek a teraszon, sört rendeltek, magasra emelt karral üdvözölték a terasz alatt elhaladó ugyancsak kopasz, ugyancsak bőrdzsekis, magasra emelt karral visszaköszönő másik három fickót.
      Új ismerősöm csinált még néhány felvételt. Mindenki igyekezett körülötte, hogy rákerülhessen a képre.
      Megállt az asztalomnál.
      Jöjjön, uram, mondta, látom, semmi dolga, ez a jó... várni... lassítani... jöjjön, nézze meg a műtermemet, közel van.
      Három szobát bérelt egy nagykertes villában, az egyiket sötétkamrának rendezte be. Előhívja az új anyagot, mondta. A falakat beborító fotókat néztem. Látja, uram, mondta, mikor visszajött, ez a lényeg, ennyi az egész, várni kell tudni, várni a fényre, várni a fény eltűnésére, persze a technika is fontos, de az igazi kérdés az, hogy várni kell tudni, hallott talán valamit arról, ha a színház közelében él, hogy vannak filmrendezők, akiknél az egész stáb arra vár egyetlen beállítás miatt, hogy lesz-e aznap alkonyat, nézze csak ezt a képet.
      A fal közepén egy hatalmas fotón világos-sötét felületek, árnyékok, alakok és tárgyak elmosódott körvonalai. Mondta, hogy három órán át tízpercenként exponálta ugyanazt, nézze, húsz-harminc felvétel rétegeződik egymásra, így lehet olyan hatást elérni, mintha magát az időmúlást rögzítette volna, de hogy csinálja a montírozást, kérdeztem, nevetett, ez maradjon az én titkom, uram.
      Nem lehetett kétségem. A fotó jobboldalának fény-árnyék szövevényében felismerhetők voltak az Erzsébet híd Dunába robbantott pillérei.
      Ráismer?
      Milyen albumból fotózta ki? - kérdeztem.
      De hiszen erről beszélek, uram, tudni kell várni. Egy nappal előbb hallottam a hírt, hogy elrendelték a robbantást. Haditudósító voltam, külön engedéllyel maradtam a városban.
      Sört ittunk. Kimentünk a kertbe levegőzni. A bokrok közé vizelt, azt mondta, nyugodtan tegyek én is így, ő, mióta itt lakik, ha csak lehet, a kertben vizel, nagyon szeretné ezt az egész falut lepisálni, hát legalább a falut, mondta. Névjegyet cseréltünk. Részeg volt. Csendesebben beszélt. Kivel vehetné fel a kapcsolatot, ha egyszer egy budapesti kiállítást szeretne csinálni? Mondtam, hogy nem tudok tanácsot adni, biztos-e benne, kérdeztem, hogy azokat a fotókat, mert gondolom, mondtam, több is van, nemcsak a hídrobbantást fényképezte, biztos benne, hogy szívesen látnák Budapesten? A szavamba vágott, bizony ő megörökítette azokat, akik az utolsó romok alatt az utolsó töltényig harcoltak, az utolsó Mázoló utolsó rohadt birodalmáért, és gondolja-e, hogy szívesen csinálnának magának kiállítást Budapesten?, hát miért ne, szuszogott, semmi bajom a kommunistákkal, azt hiszi, érdekelnek, láthatja, hogy engem egészen más érdekel.
      Vizeltünk újra a bokroknál.
      Kihozott két fekete-fehér fotót a sötétkamrából.
      Az egyiken négy bamba tekintetű legény ereszti le a sírgödörbe a koporsót. Terpeszállásban küszködnek, mintha az egyikük kezéből csúszna ki a tartóheveder. A sír egyik oldalán ősz, fekete öltönyös férfi, akit táblával a hóna alatt láttam a temetés után, magasra emeli a táblát, jól látható a felirat, a dachaui sorstársak emlékére, mellette a három bakancsos, bőrdzsekis, kopasz fickó, akik beültek sörözni a teraszra, magasba emelik a jobbkarjukat. A másik fotón zavart tekintetű, magányos, ki tudja, mire várakozó férfi, mintha éppen észrevenne valamit, de maga se tudja, hogy jól látja-e, amit látni vél, ez voltam én.
      Nem kérdezte meg, hogy mit szólok a fotókhoz. Visszavitte a sötétkamrába. Megvártam, amíg behúzza maga mögött az ajtót. Otthagytam. A recepción megkérdeztem, tudok-e telefonálni a szobámból. Ha interurbán, akkor jobb, ha onnan telefonálok, az asztalon lévő készülékről. Miből tudta, hogy interurbán lesz a hívás? Az ötödik csengetés után kapcsolt be Liv rögzítője, rámondtam, figyelj, úton vagyok, jövök. Ébresztést kértem a kora reggeli gyorshoz.

Az egyetemi együttessel húsz éve a rue Tournefortban volt a szállásunk, a Panteon mögött egy kedves vacakocska kis hotelben.
      Akkor nem mondtam így, hogy vacakocska. Livtől tanultam. Ő az anyjától. Az anyja Liv nagyanyjától.
      Jó környék volt. Öt perc a Place de la Contrescarpe. Ott is kávéztunk a teraszokon. Utána elvegyültünk a rue Mouffetard nyüzsgésében. Boldognak éreztem magam azokban a napokban. Hallottam, hogy a Monsieur de la Prince-ben van egy kis szálló, a Hotel Majory, ahol magyar írók, festők is laktak. Ha egyszer még eljutok Párizsba, megpróbálok kivenni ott egy kis szobát.
      A recepció pultja mögött testes, borotválatlan férfi újságot olvasott. Sokáig forgatta az útlevelemet. Két szabad szobájuk van, mind a kettőt megmutathatja, de azt ajánlja, hogy válasszam az első emeletit, mert az kisebb ugyan, mint a harmadik emeleti, de a zuhanyozó a szobában van és toalett is, megismételte, toalett is, Monsieur, és csak nyolc frankkal drágább.
      Az utcai virágárus a rue Vaugirard sarkán ugyanott volt, mint régen. A fagylaltos is ugyanott mellette. A Café Luxembourg teraszán ugyanúgy két sorban álltak a kisasztalok. A falombok szemben ugyanúgy eltakarták a parkot.
      Liv ugyanott, ahol húsz éve, a bejárattól a második asztalnál, ugyanaz a szürke kosztümkabátkával egybeszabott miniszoknya volt rajta.
      Éppen odalépett hozzá a pincér, hogy felvegye a rendelést.
      Egy perccel múlt négy óra
      Nem iszunk valamit, kérdezte, amikor én is kávét rendeltem.
      Persze... mit?...
      Nem tudta.
      Martinit? Konyakot?
      Egy pohár pezsgőt kért.
      Olyan tanácstalan. Kellene valamit tennem érte. De én is tanácstalan voltam.
      Sétáljunk, kértem, mikor már egészen elviselhetetlen volt az üldögélés és az is, hogy az utazásomról érdeklődött. Ettől tartottam, hogy az utazás lesz a téma, meg az időjárás.
      Elindultunk a Monsieur Prince-n az Odeon felé. Az út a Boulevard Saint Germainig nem tartott tovább negyed óránál.
      Elég rég jártunk erre. Valami ilyesmit mondtam. Ott, ahol megálltunk, a rue Mazarine sarkán, biztos, hogy sohasem sétáltunk együtt. Miért mondtam mégis, hogy elég régen jártunk ott?
      Egy férfidivatüzlet éppen a sarkon, pólóingek a kirakatban.
      Most mire emlékszem én tulajdonképpen?
      Liv belém karolt.
      Miért éppen itt karol belém?
      Átmentünk az úttesten, a kanyarodó motorkerékpárosok kerülgettek bennünket, az egyik ránk is ordított. Liv azt kérdezte, honnan telefonáltál éjszaka, hogy úton vagy, olyan volt a hangod, mintha bepiáltál volna.
      Mondtam, hogy életemben nem ittam anynyi sört, mint azon az estén. Amíg a rue de Seine-hez értünk, elmondtam a fotóssal való találkozásomat, mutattam a névjegyet.
      Ő ismeri a nevet, híres fotós, Párizsban is volt kiállítása. Hát ez megmaradt, gondoltam, ahogy hall valamiről, rögtön kideríti, hogy abban ő is részes. Mintha nem lenne otthona, érzése, élménye, csak mások otthonával, élményével, érzésével együtt. Nem csoda, mondta, ha a temetéstől meg a fotóktól kiborultál. Őrá is szörnyű hatással voltak a fotók a kiállításon.
      Nem mondtam el, hogy miért szakítottam meg az osztrák faluban az utamat.
      Mind a két feleségem úgy ment el, próbáltam valami másról beszélni, hogy elküldtek a francba. Akkor szerettek téged, Zoltánka. Úgy mondta, mint aki természetesnek tartja, hogy engem szeretni is kell és otthagyni is muszáj. Ő csak egyszer ment férjhez, de hát tudod, minden baját a nyakamba akasztotta, ezt velem nem lehet csinálni, egy év alatt elegem lett belőle. Húzott maga után a rue de Seine-en. Sokan jöttek arra, nehéz volt egymás mellett haladni, de nem karolt ki belőlem. Már percek óta állt a rue Buci sarkán, még mindig belém kapaszkodva.
      A Café Celtique-t kereste. Nem mondta, de tudtam. Amikor megálltunk, még nem tudtam. De nem mozdult. Hát persze, hogy azt keresi.
      Azt sem lehetett pontosan megállapítani, mi van a kávézó helyén, a pénzváltó vagy a gyümölcsös.
      Előresietett.
      Befordult a rue Buciba.
      Kék kötényes fiatalasszony éppen lehúzta az egyik élelmiszerüzlet redőnyét. Liv odalépett hozzá.
      Ismerhették egymást. Beszélgettek. Egyszerre hajoltak előre. Arcon csókolták egymást.
      Barangoltunk tovább. Már a Cité-re vezető kis hídra értünk, amikor megállt.
      Te hogy emlékszel vissza anyám és Monsieur Montand beszélgetésére?
      Követelő hangon kérdezte, mint akinek nagyon fontos, hogy milyen választ hall, mert az eldönthet valamit, és elvárja tőlem, hogy emlékezzek arra, ami a számára fontos.
      Holott én sem az anyját, sem Monsieur Montand-t nem láttam soha. De mintha mindez csak velem volna megközelíthető a számára.
      Megismételte a kérdést, csattant a hangja.
      Arra jött egy férfi. Gyorsan elfordította a fejét. Úgy éreztem, tapintatból. Nem akar tanúja lenni valami olcsó kis perpatvarnak.
      A fiúk a Café Celtique-ben azt mondták, hogy Monsier Montad Madame Maquizard-nak nevezte az anyját, az anyja tiltakozott, és akkor ő megkérdezte az anyját, hogy így volt-e, mondana végre valamit, megkérdezte akkor is, amikor Kecskemétről visszajött, de akkor sem akart beszélni erről, az apja meg véletlenül otthon volt, azt mondta, hogy őt a hallgatás fogadalma köti, képzeld, nevetett hisztérikusan Liv a Cité-hez vezető hídon, ilyen fennkölten mondta, soha nem beszélt még így velem, de akkor ilyen fennkölt volt, hát ebből nekem elég, de nem voltam képes ebbe az őrült makacsságukba belenyugodni, folytatta Liv most már halkabban, és egyszer, mikor ketten voltunk anyámmal a konyhában, csak úgy oda szóltam neki, tudod csak olyan természetesen, egészen közönyösen, mondd csak, Madame Maquizuard, hol van az Earl Gray tea?, fel sem kapta a fejét, rakosgatott tovább, egy idő múlva azt mondta, ugyan mit hülyéskedsz, drágám, ott van a helyén a felső polcon, erre kipakoltam, miért csak a Monsieur Montand nevezhet téged így, mire ő azt mondta, mondta Liv, hogy az anyja iszonyú önfegyelemmel azt mondta, ő semmi ilyenre nem emlékszik, szóval mire emlékszel te, szegezte nekem a Cité hídjánál a kérdést, megint számon kérő lett a hangja, mintha én lettem volna az, akinek a szavazata egy hosszú ideje tartó perben a legfontosabb.
      Biztos voltam benne, azt is tudja, hogy én Monsieru Montand-nal soha nem találkoztam és minderről csak Gábor naplójában olvastam nagyon régen.
      Mondd, nem volna legegyszerűbb megkérdezni magát a Monsieurt?
      Meghalt. A lányával beszéltem az előbb az üzletük előtt. Nem tudtam, hogy meghalt. A lánya mondta.
      Rémült volt. Mint aki úgy érzi, hogy minden eltűnik, ami támpont lehet a számára, hiába próbál a nyomában maradni, minden, nemcsak a Café Celtique-t zárták be.
      Újra a karomba kapaszkodott. A Cité utcácskái elég sötétek voltak. Oda értünk, ahol a lakása volt. Majd jelentkezem, mondta. Arcon csókolt, besietett a házba.
      Ittam egy sört a sarkon. Céltalannak éreztem az ottlétem. És talán ettől, hogy elveszett az utam tétje, jól éreztem magam. Bejártam a régi kedves sétaútjaimat. Nem éreztem a Café Celtique hiányát, Liv hiánya sem foglalkoztatott. A Café Luxembourg, a Place St. Michel, a rue de Seine háromszöge rákopírozódott a Hajós utca, a Liget és a Belvárosi Kávéház hosszabb szárú háromszögére.
      Az éjszakai portás a pulttal szemben egy fonott karosszékben üvegből itta a sört, amikor megérkeztem a Hotel Majoryba. Sűrű fehér Hamingway-szakálla volt. A karizmai feszültek a piros garbóban. Kértem a szobakulcsot. Intett, hogy akasszam csak le. Kérdezte, esik-e már az eső. Mondtam, nem esik. Higgye el, nyugati szél jön, az esőt hoz, mondta. Kivett a pult mellett álló hűtőszekrényből még egy üveg sört. Jöjjön, korán van, Monsieur, nem kell egyedül ülni egy szállodai szobában... Olvasta valahol, hogy aki egyedül van, az életén töpreng és belehülyül. Hol olvasta? Fogalma sincs. Nekem pohárba töltötte a sört.
      Maga nem zenész, nem festő, hát akkor micsoda? Miből gondolja, hogy nem vagyok zenész és nem vagyok festő? Hát se piros sálam, se fekete ingem nincs, a festők a legfelső emeleten vesznek ki szobát a fény miatt, a zenészek a földszinten, hogy ne kelljen a hangszerüket cipelni. Honnan érkeztem? Megmondtam. Ismerem-e jól Párizst? Kicsit. Lányokról kezdett beszélni, éjszakai mulatókról, sötét vízparti lebujokról. Megkérdeztem, hogy nappal nem dolgozott-e soha. De, persze, kormányos volt tengeri hajókon. Az óceánokon nincs nagy különbség nappal és éjszaka között, a sötétség is világít, Monsieur. Járt Budapesten is, uszályt vontatott a Dunán. Lovakat szállítottak. Versenylovakat, Monsieur. Még a háború előtt. Az uszályon csináltak egy hatalmas karámot. Álltak benne a lovak, figyelték a vizet, a partot, a réteket, a hegyeket, a kikötőket, bámulták a világot és csodálkoztak, hogy jé, ilyen, én meg a kormány mellől néztem, képzelje, napokig néztem, ahogy ők nézik. Magának is lehetnek elmesélnivalói, Monsieur, ugye vannak. Mondtam, hogy lehetnek. Szereti, ha valaki beszél az életéről, mondta, ilyenkor az emberek megváltoznak, szebbek akarnak lenni vagy közönségesebbek, mint amilyenek, ne higgye, Monsieur, hogy a matrózkocsmákban mesélnek legtöbbet az emberek, neki legalábbis az a tapasztalata, hogy nem ott, neki is itt mesélte el, ahol ülünk, egy öregember, amit az előbb a lovakról elmondott.
      Nem járt Budapesten?
      Afrikában jártam, mondta. A Földközi-tengeren jártam. A Karib-tengeren jártam. A Dunán nem jártam soha.
      Üljön egyszer ki egy nagy zsiliphez, mondta, bárhol a világon, akármelyikhez, üljön egy órát ott és nézze, hogy füstölnek a gyárkémények mögötte, a sárga füstöt nézze, a lila füstöt nézze. Miért nézzem? Azért, hogy lássa, milyen, amikor annak, amit néz, eltűnik a színe, csak büdösség marad, nézze, amíg bírja, akkor majd kedve támad rá, hogy felcserélje a nappalt az éjszakával.
      Amikor elbúcsúztam, megkérdezte, meddig maradok Párizsban. Mondtam, hogy fogalmam sincs. Ez az, mondta, így kell, és hogy holnap éjszaka szeretné, ha én mesélnék valamit.
      Reggel csengett a telefon a szobámban. Egy hölgy vár rám. A hangból felismertem, hogy a nappali portás beszél.
      Liv hatalmas napszemüvege eltakarta a fél arcát. Még a lépcsőfordulóban voltam, amikor franciául felkiáltott, oh mon cheri, telefonáltam Floridából, hogy késni fogok, hallom, az éjszakás nem adta át, letette a kis bőröndjét és a karomba vetette magát.
      A portás elismerően figyelte, láthatott már kora reggeli előadásokat, de úgy látszik, ezzel a változattal még nem találkozott.
      A Madame hozzám tartozik, jelentettem ki némi sértettséggel, amiért Livet feltartották. Ó, nagyon örülünk az érkezésének, mondta a portás, óhajtják a szobát egy nagyobbra cserélni? Mondtam, hogy a szoba remek és ha Párizsban leszünk, legközelebb ugyanezt kérjük. Liv zavartalanul átnyújtotta neki a francia útlevelét.
      A szobában le akartam emelni a napszemüvegét. Nem, nem, hagyd, kérte, várj, Floridát lemosom magamról.
      Hallottam a WC lehúzásának hangját, aztán a vízcsobogást, pucolhatta magáról a sminket.
      A napszemüveg rajta volt, amikor bejött a fürdőszobából.
      Olyan jó volt, hogy tegnap este nem szóltál egy szót sem, amikor otthagytalak, olyan jó volt, köszönöm, leveszed rólam?, ne a napszemüveget.
      Nem szoktuk egymást levetkőztetni. Ha napközben szeretkeztünk, mindig elfordultunk mindketten, amíg levetkőztünk.
      A cipőmet előbb, kérte. Letérdeltem, tartottam a cipőjét, amíg kibújt belőle.
      Mondhatom? - kérte.
      Mondd, persze.
      Most a bugyimat, de a szoknyát még hagyd.
      Harisnya nem volt rajta.
      Mondhatom?
      Mondd, persze.
      Most a melltartómat kapcsold ki, de a blúzt még hagyd. Most a szoknya cipzárját húzd le. Most kapcsold ki a két alsó gombot is a blúzon. Így, Zoltánka... jöhetek én?
      Lehúzta a farmerem cipzárját, kicsatolta az övemet, az alsónadrágnál segítenem kellett, levette rólam az inget, intett, hogy üljek az ágy szélére, elém lépett, jobb keze mutatóujjával megérintette a homlokomat, gyengéden hanyatt döntött, elhelyezkedett rajtam, jobb kezének megszokott mozdulatával magába illesztett.
      A napszemüvegét nem vette le. Homorított, a melle hullámzása eltakarta az arcát, ne, te, ne, sziszegte, csak én, csak én, verejtékezve újra kezdte, az ovális, bronzszínkeretű napszemüveggel olyan volt, mint egy karneváli álarcban, maradj még, lihegte a fülembe, mikor már percek óta, felcserélve az ülőtartást, rám borult, lassan magam alá fordítottam, hálásan ringatni kezdte újra az ölét. A zuhanyozóból is a napszemüvegben jött vissza. Meg akartam kérdezni, mikor veszi már le, de nem kérdeztem meg, elképzeltem a tekintetét, azt gondoltam, tudom, miért zárja el. Egy óra múlva felült az ágyban. Akkor végre megkérdeztem: fontos ez a szemüveg? Miért, nem izgalmas? Nagyon izgalmas, de levehetnéd. Leveszed rólam? Levettem. Egy ideig nem mertünk egymásra nézni.
      Megyünk végig a rue Vaugirard-on. Kávét iszunk a teraszon. A pincér ismerősként üdvözöl engem is. Minden nap ugyanoda ülünk. Minden nap ugyanaz a pincér hozza a kávét. Liv azt mondja, hogy a rögzítőjén Gábortól van üzenet, Párizsban van, másnap délutánra megbeszéltek egy találkozót, mondta neki, hogy én is itt vagyok, hárman leszünk. A felesége anyja, aki miatt Algériában maradtak, beteg, Gábor valamilyen csoportvezető lett, rengeteg munkája van, nem akar eljönni.
      Nagyon jó, feleltem, ugye körülbelül velem egyidős, hát negyvenöt év körül bizony egy mérnöknek stabil egzisztencia kell.
      Ittuk a szokásos kávénkat, intettünk a szokásos intésünkkel a szokásos pincérünknek, arra gondoltam, hogy már az is szokásos, hogy Gábor üzeneteiről vagy leveleiről beszélünk, az évtizedek óta tartó dialógus folytatódik, már nem is kettőnk között, hanem Gábor és közöttem, járt Magyarországon, amikor megszerezte a francia állampolgárságot, hazautazott, találkozott az apjával, az apja örült, hogy jól van, megmutatta neki az anyja sírját, és képzeld, mondta Liv, elment a Deák térre, hogy megnézze, lehet-e látni onnan a második emeleti ablakból a Népköztársaság útját, nem mert bemenni az épületbe, de azt mondta, lehet, hogy ötvenhatban ő csak hallott valakitől a harckocsik közeledéséről, már akkor összemosódott benne az, hogy mit látott ő és miről hallott.
      Ezek azért mégis többször találkozhattak, gondoltam. Liv talán ezért vette fel újra, miközben beszélt, a napszemüveget.
      Előhalászott a táskájából egy levelet. Otthon is hiába voltam, itt is hiába vagyok, mondtam Marie-nak, azt mondta, érti, de Marie mindenre azt mondja, hogy érti. Ha az ellenkezőjét mondtam volna, arra is azt mondta volna, hogy érti. De én meg azt hiszem, hogy mégis mindenről megvan a véleménye, nem közömbösség ez nála, van valami mögötte.
      A végén azt írja, hajtotta össze Liv a levelet, hogy két napra Párizsba jön tárgyalásra, mondtam neki, hogy holnap négy órakor ihatunk itt egy kávét hármasban.
      Nem kérdeztem, hogy akkor most a rögzítőjén volt az üzenet vagy mégis beszéltek telefonon.
      Na mi van?, kérdezte bájos diadallal, na mi van, Zoltánka?
      Rátettem a kezem a kezére, rátette a másik kezét arra a kezemre.
      Gyere, mondta, felhívjuk anyámat, mégiscsak találkoznotok kell, nem gondolod, de ezt már az anyjának mondta az utcai fülkéből, a kagylót úgy tartotta, hogy én is hallottam, amit az anyja mondott, persze, drágám, a lehető legtermészetesebb, ha nem zavar benneteket, hogy őrületes kupi van nálam, reggelre le kell adnom az új bemutató teljes ruhatervét, gyertek, csinálok egy jó teát, Zoltánka szakmabeli, meg fogja ezt a kupit bocsátani nekem.
      Szóval az anyjának is Zoltánka vagyok.
      Mintha a telefonbeszélgetést folytatták volna, Liv azzal kezdte, amikor beléptünk, ne zavartasd magad, csak felugrottunk, kiment a konyhába, feltette a teavizet, ismertem jól ezt az agresszív otthonosságtudatát, a Hajós utcában hasonlóan vett birtokba minden sarkot, most a Hotel Majory-ban is.
      Liv anyja úgy pillantott rám, mint aki meg akarja osztani velem az aggodalmat és a belenyugvást, mintha a lánya apja, esetleg a bátyja lennék, és már sokszor megbeszéltük volna, hogy hát igen, ő ilyen. A tekintete szükségtelenné tette az olyan fordulatokat, hogy tehát maga az, örülök, hogy végre megismertem, átvezetett a hallon, beléptünk egy hatalmas teraszra nyíló szobába, egyszerre volt varroda, tükrökkel felszerelt színházi öltöző, hálószoba hatalmas heverővel, dolgozószoba neobarokk íróasztallal, dohányzó két hatalmas, sárga selyemhuzatú berzser fotellel, mindenféle apró pálmák, fikuszok, filodendronok, bársonyok, szövetek, selymek, vásznak, tubusfestékek, szénceruzák, snittek.
      Leginkább az ujjai keltették fel a figyelmemet. Akkor is működésben voltak, amikor nem nyúlt ceruzához, nem tapintott anyagot, nem tett odébb valamit, amit feleslegesnek tartott, mintha a semmit is tapintani kívánta volna, örökösen nélkülözhetetlen kapcsolat létrehozásán fáradozva láthatatlan, ezért megérinthetetlen, ám érzése szerint a számára mégis jelenlévő dolgokkal.
      Ittuk a teát.
      Liv az egyik berzser fotelba kuporodott, ez a kedvencem, mondta a lábát maga alá húzva, mindig ez volt a kedvenced, mondta az anyja, nem neki, hanem nekem, de mégis így mondta: ez volt a kedvenced, az ujjai közben ugrásra készülve kerestek valami tapinthatót.
      Mutatta a ruhaterveit. Mappákat vett elő. Lapozgatta. Mintha nem is az lett volna a fontos a számára, hogy lássam a vázlatokat, hanem hogy elfoglaltságot találjon a kezének.
      Az egyik fal tele volt maszkokkal.
      Minden szezonban van egy operai meghívása. Ezek a falon nem játszó maszkok. Minden jelmezhez, minden figurához csinál egy maszkot a maga számára, mielőtt tervezni kezdi a ruhákat.
      De minek, ha nem viselik a maszkokat?
      Szükséges, mondta, a figurák sohasem önmaguk mértékei szerint, hanem a szerep törvényei szerint jelennek meg, fontos, hogy azt is elképzelje, ami a színpadon láthatatlan marad, olyan maszkokat készít, ami azt is elárulja, ami nem mutatható meg a játékban, olyan rendezőkkel dolgozik, akik tudják, hogy a szövegben és a szituációban nem lehet minden benne az emberből, de nekik ismerniük kell, mi az, ami a látható mögött is hozzátartozik a figurához, tudja, levetkőztetem őket, jobban, mint amennyire ők képesek magukat levetkőztetni, és utána azt kezdem felöltöztetni, amiről én tudok, de ez több kell legyen, mint amit ők megértenek önmagukból.
      Liv feszülten figyelt. Nem gondoltam, hogy azért, mert először hallja, amit az anyja elmondott. Liv azt figyelte, eljön-e a pillanat, amikor talán megközelíthető a számára, tulajdonképpen mi, töprengtem, talán az a kapu, amin sohasem tudott belépni, s talán most az én jelenlétem segítségével... nem is figyelem volt, amivel a szavakat követte, türelem volt, még a szemét is hunyorította, és amikor az anyja befejezte a monológját, akkor csendesen, mintha már hosszú ideje egészen másról beszéltünk volna, Liv azt monda, tudod, anya, mikor Zoltánkával megnéztük régen a kecskeméti zsinagógát, meg akartam nézni a nagyapáék házát is, de nem mondtad meg a címet, ha megmondanád végre, akkor...
      Hagyd ezt, drágám!
      Talán nem is ezt a három szót mondta ki, de a hangjára, ami egészen megváltozott, úgy emlékszem vissza, hogy azon a hangon csakis ehhez hasonlót lehetett kimondani, három olyan szót, amit már sokszor megismételt, és hogy minden további kísérletnek elejét vegye, mintha meg sem szakította volna Liv közbeszólása a monológját, azzal folytatta, hogy A varázsfuvolához dolgozik, mit szólok hozzá, négyféle kékje van, de az éjszakai világhoz kellene még egy ötödik, napok óta nem találja, volt egy nagyon régi bársonydarabkája kislánykorából, fogalmad sincs, hol lehet?, fordult Livhez, istenem, milyen hülye vagyok, hiszen az biztosan otthon maradt.
      Abban a pillanatban nem tudhatta, mit mondott ki.
      Átrohant a konyhába.
      Elég sokáig nem jött vissza.
      Gyalog mentünk át a Café Luxembourgba, ahol Liv Gáborral megbeszélte a találkozót. Képtelen megérteni, hogy vannak dolgok, amik rám is tartoznak, egész úton ezt hajtogatta, próbáltam magyarázkodni az anyja helyett, hát te sem érted?, kiáltott rám, de nagyon is értem, beszélni kezdtem az anyám és az apám veszekedéseiről, még ma is olyan komikus, ha visszagondolok rá, kérlek, ne játsszuk el mi is, főleg ne itt az utcán.
      Az ilyesmire még vissza tudsz emlékezni?
      Hát, valahogy megmaradt bennem, mondtam.
      Ugyanolyan feszülten, ahogy eddig azt hajtogatta, hogy az anyja képtelen őt megérteni, azt kérdezte, mire emlékszem az apámból azon kívül, hogy bájosan ordítozott az anyámmal. Sok mindenre, gyorsan kijavítottam, hogy néhány dologra, elég kevésre, tulajdonképpen azok az emlékek a legélőbbek, amiket másoktól hallottam az apámról.
      Egyszer Gádor beszélt nekem az egyik apa-szerepéről. Az író a gyerekkora emlékeit írta meg. Tudtam, hogy el kell emelni a figurát az eredetitől, mondta Gádor, végigbeszéltettem egy estét az íróval, hogy mire emlékszik az apjából, eltelt aztán tíz év, talán több is, az író egyszer csak azt mondja, tudod, János, azóta nem vagyok képes szétválasztani magamban az apámról megmaradt emlékeimet, meg azt, amilyennek te eljátszottad.
      Liv úgy nézett rám, mikor ezt útközben elmondtam, mintha ő is ott lenne velem a Művészben és hallgatná Gádort, aki ezt a történetet meséli.
      Mikor az anyja végre visszajött a szobába, Liv összeszedte a teáscsészéket és ő menekült ki a konyhába. Az anyja kérdezett tőlem valamit, amire nem tudtam válaszolni, mert nem jártam Liv párizsi lakásán, mondtam neki, hogy fogalmam nincs, miért ragaszkodik Liv hozzá, hogy ne menjek a lakására, néztem közben az ujjait, meglepett, hogy hirtelen abbamaradt az örökös mozgásuk, az anyja rátette a kezét a kezemre, csak annyi időre, amíg azt mondta, tudja, biztosan attól fél, hogy mi lesz aztán, ha maga megint elmegy, kérdeztem, beszéltek-e erről, ugyan, mondta, hogy képzeli, hogy ilyesmiről beszélünk.

(Részlet a Drága Liv című regényből)

LÁNG ZSOLT:

A grúz nő

Tbilisziben, aki csak teheti, a maga szakállára fűt. A tömbházak tenyérnyi szellőzőablakain kikönyöklő kályhacsövekből színes füstcsíkok szállnak a magasba. Koromfeketétől ezüstfehérig terjed a színskála (a marmeládés doboznak gyönyörű lila a füstje!), és az enyhe lejtésű Dzsugaszta dombról beereszkedő reptéri buszból úgy tűnik, mintha egy szórakozott (részeg) városfodrász festette volna meg a város hajzatát. Fűtőanyagnak egyébként nem a tüzelőt nevezik, hanem az iható alkoholt.
      A grúz író tyúkfarmot vezet, miközben a tyúkfarmerek szövetségének az elnöke is; munkájáról mesél, és mivel nem tud jól angolul, a tojások kipottyanását eljátssza, onnan kezdve, hogy a tyúkokat szorosan be kell zsúfolni a ketrecbe, mert annál buzgóbban működik a tojóösztönük, odáig, hogy az aljrács lyukai akkorák, hogy a tyúk ne, a tojás viszont kipottyanjon. Aztán megajándékoz kötetével. Olyanok a grúz betűk, mintha sok pálcikaember állna egymás mellett egy tornamutatványokat tartalmazó tankönyvben.
      A grúz nő egyik percben nagy, másikban kicsi. Ha nagy, ölbe kap, és agyondédelget, ha meg kicsi, sírni kezd, könnyei belülre folynak, zubog a mellkasa, a hasa, még a lábujja is (a torkában viszont egy éhes vagy megvert kutya vinnyog), majd hirtelen, nem egészen világos, milyen szándékkal, megmarkolja magát; talán fel akarja nyalábolni azt, ami megmaradt belőle, hogy kidobja a tenyérnyi ablakon? Ám még nem tartunk itt, még csupán lakása felé botorkálunk a feltúrt járdákon.
      Itt minden Sztálinra emlékeztet, anélkül, hogy kimondaná az Ő nevét.
      Az emlékezet olyan, mint a füst: vastagon gomolygó, fullasztó, sűrű anyag, szinte megfoghatod rohanó alakjait, aztán huss, felszívódik a levegőben. Grúzia nem marad meg úgy, mint mondjuk egy bécsi látogatás, amikor az ember pampuskát majszol, és kis adagban szopogatja a sört. A grúz emlék olyanféle, mint Gyulus, hibbant szomszédunk, akinek már bajusza van és kopaszodik, de belül még csecsemő, és ez a kialakulatlanság megvédi őt attól, hogy drámai események vagy romboló erők összetörjék. Van és nincs.
      A grúz nő azzal búcsúzik, már kint a repülőtéren, hogy vigyem magammal, mindegy, hova, és mindegy, mit akarok vele, vigyem innen. Ez egy szép ország, mondom neki, és arra gondolok, ha nekem itt kéne élnem, karikás szemű kísértetként kódorognék a roncsokkal teleszórt utcákon, kitámolyognék a hegyek közé, ahol szintén betonromok, és a barlangok emberszaga kifröcsög a hidegbe... Talán az a legnagyobb baj, hogy Grúzia, különösen télen, Romániára hasonlít.
      Valahogy nem tudok a rimánkodó nőre figyelni, már csak a visszautazás félelmei miatt sem. Két óra az út Bukarestig, ám nemrég puszta szórakozásból leszedtek itt egy repülőgépet. Mert mániájuk a céllövészet! Mindenre köpnek és dobnak és lőnek, lyukakba és villanykörtére, patkányokra és csókákra, sőt, a lámpát célzó pezsgősdugóra is lőnek, egy másik pezsgősdugóval. A grúz pezsgő finom, viszont nem melegít igazán.
      Megpróbálok Gyulusként mindenből kimaradni. De utolsó előtti nap mégis lelkifurdalásom támad: nem lehet így élni! Nem lehet félreállni! Nem lehet nem élni. Mehetünk!, mondom a grúz nőnek. Akkora a szobája, mint egy konyha, a konyhája akkora, mint egy vasúti vécéfülke, a vécé a folyosó végén, ezért éjjeliedényt használ, mert éjszaka veszélyes kimenni. Hálóingre vetkőzik, ez a háziruhája. Rózsaszínű és lila keveredik, fátyolszövet, de nejlonból, szikrázik, kisül. Közelről inkább riasztó, mint vonzó. Reszketek. Arra kér, hogy szellőztessem meg a fűtőtesteket, mert a kazánházból csak akkor jönnek ki, ha külön fizet nekik, de erre nincs pénze. Ő már megszokta, de látja rajtam, fázom. Nekem kell lemenni, ő fél a patkányoktól. Kezembe nyom egy fogót meg egy gyertyát. A csapot, szemben az ajtóval, tekerjem meg, hagyjam, hogy a levegő kimenjen, akkor melegebb lesz. Addig megfőzi a vacsorát. Lebotorkálok, sejtem, mit kell tennem, csináltam már ilyet. Vasajtó, sarokvas nélkül, kis híján rám borul. Deszkapallón megyek a falig, a pislákoló gyertyafényben, mellettem csobbanások. Fütyölni kezdek, hogy elűzzem az ártó szellemeket. Kígyók is felbukkannak, vagy valamilyen ismeretlen fajtájú, lábatlan vízi állatok. Kicsit félek, bár szeretem az állatokat, és tudom, nem bántanak, csak ha nagyon éhesek. A fogóval megtekerek egy elvékonyodott fémcsonkot, sisteregve kitör a rozsdás gőz. Félreállok, és ameddig ég a gyertya, hagyom, szellőzzenek a csövek; hagyom, hadd zokogjanak. Érdekes vallás a grúz; a gyertyát mindkét végén meggyújtják, és középütt vízszintes félhengerbe illesztik; nem értem az okát, nem is takarékos, ámbár szép látvány. Én csak az egyik végén égetem a vastag grúz gyertyát, így nagyjából egy órát tart a szellőztetés. A fény kialszik, a csapot nyitva hagyom, tapogatózva tocsogok viszsza.
      Arra gondolok, milyen jó volna fölszaladni a legmagasabb hegyre. Valami Muzsdaj a neve. Futás közben úgy venni a levegőt, ahogyan egy fuvolaművész, miközben Bachot játszik, vagy Badalamenti-filmzenét. Csak ezért a levegővételért szoktam fuvolát hallgatni: a legélőbb zene. Szaladni a hegyoldalban, füves, itt-ott kavicsos úton. A távolban a hófödte Muzsdaj. A kövekre kifeküdtek a gyíkok, de nincs ereje a napnak, nem bírnak megmozdulni. Tenyérnyi felhőtől is erősen beborul, és hideg lesz. Mintha kinyitnának egy gigantikus hűtőszekrényt, csak annyi időre, hogy kivegyék a margarinos dobozt, amelyben egy penészes félcitromot őriznek, a citromos tea számára, amibe persze konyakot is öntenek.
      Mennyit álmodoztam arról, hogy egyszer idegen városban sétálok majd, közel az Édenhez... Hát most ez volna az! Innen az Éden hatszáz kilométer. De nem jutok előbbre. Nem tudok behatolni a térbe. Hiányzik az erőm a következő, vagyis az első lépéshez. Ugyanígy vagyok a nővel is. Mi az a mozdulat, ami átszakítja a közöttünk feszülő láthatatlan hártyát. Meg kellene érintenem a mellét. Attól beindulna valami. Jó nagy a melle, de mintha gumiból volna, és ettől egy focilabda képzetét kelti, amit egyrészt nem érint meg kézzel az ember, másrészt még lábbal sem szívesen, ha egy bizonyos helyen kidudorodik.
      Más a helyzet, ha enni kell. Nemzeti eledel, seszíne van, illata lisztes és émelyítő. Olyan, mintha az ostyába nem fagylaltot töltenének, hanem gőzölgő dagadót. Befalom, nyelvemmel forgatom, oldalra lököm, aztán vissza középre, ide-oda taszigálom, még nem harapok bele, de már a sok nyál belemart, pezseg a számban, szívja a szám pumpája, préseli és szívja egyszerre. Irigylem a nyelvemet, ezt az öntudatlan húsdarabot, amely bent lakik az örök sötétségben, a legritkábban mutatkozik. De jó neki! És ez az irigyelt húsdarab uralkodni kezd, egyszer csak az ő öntudatlan és ingerült kutatási vágyának lesz alárendelve mindenem, aminek persze az a furcsa, mégis érthető következménye, hogy mindenem (tetőmtől talpamig) tiltakozni kezd, lázadni a nyelv terjeszkedése ellen, és egyszerűen halottnak tetteti magát. Mialatt képzeletem beszáguldja a lehetőségeket, bejárja a táj és a test szakadékait, hiszen csak egyetlen zuhanás, máris a mélyben jár, sötétben és víz alatt forgolódik, odúk rejtelmeibe és fennsíkok szelébe szimatol bele, a test tapodtat sem moccan.
      A grúz nő ott szorong mellettem. Érzem rajta, hogy bénultságomat fenyegetőnek érzi. Magához rántana, mégsem teszi, holott felkészült, hogy megtegye, hallottam, hogyan mosakodott fürdőszoba-kamrájában, nem ránt, pedig ki vagyok neki szolgáltatva, felfedezte rajtam a vágyak leleplező aromáját (vagy ki tudja, hogyan nevezi), nem szakítja át a hártyát, hanem jó éjt! intve, megalázó vackára vonul, hogy én a kényelmesnek ugyan nem nevezhető, ám pompázatos ravatalként magasodó heverőn aludhassam az utolsó grúz éjszakán.

KISS OTTÓ:

Latin táncok

Javrik tizenhat éves korára hosszúra nyúlt, ügyetlen mozgású ifjúvá érett. Régebben szívesen és gyakran eljárt hazulról, négy-öt esztendővel ezelőtt még játszani vagy úszni, később moziba, színházba, de mióta nehezen koordinálja végtagjait, inkább otthon marad. Közel egy éve, hogy felfedezte Cuj Pen könyvét, Az elágazó ösvények kertjét, azóta, ha teheti, azt olvassa. Télen a szobájában, az olajkályha duruzsolása mellett, nyáron a szőlőlugas alatt, ahonnan esténként jól látni a lemenő napot.
      Javrik azon a júliusi vasárnapon is a lugas alá készült, kezében a fonott hintaszékkel és Cuj Pen könyvével már a kertben járt, amikor anyja észrevette, és kiszólt a nyitott konyhaablakon: ma igazán ráérnél, fiam. Javrik tudta, anyja a hajvágásra céloz, és tudta, most már biztosan nem úszhatja meg, mert előző este, a vacsoránál az apja is rászólt. Nem durván, csak mintegy javaslatot téve egy kulturáltabb frizurára, de tekintetéből a fiú úgy ítélte, egy-két napnál tovább semmiképp sem halogathatja a dolgot.
      Azon a délelőttön tehát Javrik engedett a szülői akaratnak. A könyvet és a hintaszéket biztonságos helyre vitte, és mielőtt indult, bement apjához a dolgozószobába, hogy pénzt kérjen, hangsúlyozva, hajvágásra lesz.
      Óvatosan nyitotta és csukta az utcai ajtót, ahogy Cuj Pen könyvét szokta. Salió Imréhez kellett mennie, ő volt az egyetlen borbély a városban, aki vasárnaponként is vállalt munkát. Hétköznap az állami műhelyben nyírt, hétvégén otthon. A nyári konyhában hasonló berendezést tartott, mint a műhelyben, és mindkét helyen ugyanolyan szívvel dolgozott. Élvezte, amit csinál, és nemcsak amit csinál, hanem azt is, ahogyan csinálja. Mindig zenére vágta a hajat, latin-amerikai dallamokra, könnyű léptekkel szökellt a tükör előtt, laza csuklómozdulatai a ritmust követték, hopplá, mondta, amikor elkészült, és ha gyerek ült előtte a piros forgószékben, meg is pörgette.
      Javriknak, ahogy kilépett az utcai ajtón, az járt a fejében, hogy ha apja előző este nem figyelmezteti a hajvágásra, most kényelmesen ülhetne a lugas alatt, és saját életéről olvashatna. Mert Cuj Pen könyve különleges könyv volt, nem véletlenül kedvelte Javrik. Szinte minden olyan kérdést megtalált benne, amit egyébként is feltett volna magában, legalábbis ezt gondolta. Igaz, a könyv válaszokat nem adott, mert azokat a szerző, a fiú szerint igen bölcsen, mindig az olvasóra hagyta.
      Javriknak tehát az járt a fejében, hogy ha apja nem figyelmezteti, most nyugodtan ülhetne a fonott hintaszékben, és olvashatna. De nemcsak az apja, gondolta tovább a dolgot, ő is befolyásolhatná az elkövetkező történéseket. Ahogy egy lepke szárnya vihart gerjeszthet, a lépések szigorú egymásutánjaival pillanatra felhagyva ő is tehetne valamit az előnyösebb jövőért. Megállna, vagy oldalt lépne kettőt, aztán, mielőtt folytatná az utat, hátra néhányat, táncolna kicsit az utcán, mint ahogy Salió Imre szokott a borbélyműhelyben, vagy körbe-körbe, ahogy a darazsak dongnak az őszi lugas alatt, a kihasadt szőlőszemek körül. Ha a fodrász közben, míg ő táncol, piacra indul, boltba megy, vagy a feleségéhez a temetőbe, újra el kell majd jönnie, és lehet, hogy minden másképp alakul. Lehet, hogy hamarosan divat lesz a hosszú haj, gondolta Javrik, mégis megállás nélkül folytatta az utat, mert közben az is eszébe jutott, mi van, ha a jövőjébe éppen ez van belekódolva, ez a pár tánclépés.
      A ház két rövid utcára volt tőlük, hátsó kertje a strandra nyílt. Négy-öt évvel azelőtt, gyerekkori nyarakon a kis Javrik sokszor járt itt, igaz, akkor még emberhez méltó tartással haladt a Salió-ház melletti forró aszfaltcsíkon, rövidnadrágja belső zsebében a lapuló százforintossal, amit apjától kért a belépődíjra.
      Strandidő volt azon a vasárnap délelőttön is, amikor a fodrászhoz indult, de a strand már három éve nem üzemelt. Javrik tudta, az elnyálkásodott zöld vízben esténként békák kuruttyolnak, a kerítést övező bokrokban tücsök ciripel, a kék kabinok ugyan még állnak, ám a fürdő betonjárdáját már rég benőtte a gaz. Olyan tudással rendelkezem a jelenről, amit csak a múltban tapasztaltam, gondolta, és hogy lássa, valóban úgy van-e most is minden, ahogy hiszi, a strand felől közelítette meg a borbély házát.
      A fürdő parkja tényleg azt a lepusztult képet mutatta, amit várt, a fodrász hátsó kertje és udvara viszont gondozottnak tűnt. Annyira különbözik egymástól a két földterület, mint a fekete meg a fehér, állapította meg Javrik.
      Azon a két évvel azelőtti teliholdas nyári estén, amikor utoljára járt itt, Salió Annával a medence előtti betonjárdán ült, háttal a kék kabinoknak. A lányt a meztelen fürdésre próbálta rávenni, de bármit mondott és bárhogyan forgatta a szavakat, sikertelenül. Salió Anna folyton az anyjáról és Istenről beszélt, Javrik kénytelen volt hát felhagyni az érveivel. Amikor az utolsó kísérletet tette, a lány sokáig hallgatott, aztán azt mondta, nem arról van szó, hogy szégyellené a testét vagy ilyesmi, csak fél, hogy az anyja szellemét látná lebegni a víz felett.
      A környéken élők ismerték a történetet, Javrik is tudta, a fodrász felesége évekkel korábban, egy teliholdas nyári estén itt, a közelben felvágta csuklóján az ereket. Részleteket is hallott, de azokat se akkor, se most nem akarta felidézni. Hogy a fodrász felesége miért tette, amit tett, hónapokig találgatták a környéken, mert Salióék különben szépen éltek.
      Anyám karcsú asszony volt, a szeme égből, a haja fekete selyemből, mondta Salió Anna azon az estén. "Sokszor fürdött itt, és amikor egy éjszaka meglestem, mintha csak tudná vagy érezné, hogy figyelem, még táncolt is. Ahogy kijött a vízből, akkora erővel ragyogott fel a szépsége, mint a tűz, ha benzin fröccsen rá. A teste megnyílt és bezárult, megfeszült és elomlott, de nem az átalakulás formáit mutatta, maga volt az átalakulás. És tánc közben szinte minden pillanatban ragyogott belőle az a valami, ami anyámból, a halandóból isteni."
      Salió Anna letépett egy pipacsot, fekete haja lobbant a szélben. Javrik előtt akkora erővel ragyogott fel a lány szépsége, mint a tűz, ha benzin fröccsen rá.
      Az öngyilkosok nem kapnak azonnal kegyelmet, mert nem tudtak eleget tenni a rájuk osztott feladatnak, folytatta Salió Anna. "Először ég és föld közé kerülnek, egy labirintusba, és onnan csak akkor szabadulhatnak, ha helyrehoztak minden bűnt, amit elkövettek."
      Lehet, hogy ezt a szerepet szánták neki fentről, nézett Javrik a csillagokkal kirakott égre, aztán Salió Annára, és azt gondolta, ez az este bizony nem a meztelen fürdésé, pedig másképpen is alakulhatott volna, ha a fodrász felesége nem teszi meg, amit tett, vagy nem itt, a közelben.
      A világ számunkra csak annyi, amennyit képesek vagyunk felfogni belőle, mondta mégis. "Istenből körülbelül annyit, amennyit egy papucsállatka belőlünk. Valamiért így vagyunk kitalálva."
      Javrik most kénytelen volt félretenni az emlékeket, mert elérte a Salió-ház hátsó ajtaját.
      Belépett a fehérbe, és hangosat köszönt.
      "Jó napot, Salió bácsi!"
      Harminc méterre tőle egy gólya mozdult. Amikor Javrik ránézett, az állat átlépte az udvaron keresztülfutó gumicsövet, egy ideig figyelte a fiút, aztán egy lábra állt. A cső a kerti csaptól egy bodzabokor alá vezetett, Javrik követte tekintetével: a bokor alatt szivárgó vízben rigó fürdött.
      Jó napot, Salió bácsi, köszönt még egyszer jó hangosan, és becsukta maga mögött a kertajtót.
      A rigó felröppent, a gólya szemlélődött kicsit, aztán az is felszállt.
      A házból senki sem jött ki, ezért Javrik keresztülment az udvaron, és beljebb merészkedett.
      A bejárati ajtó nyitva volt, az előszobából már látta, Salió Anna a fodrász piros forgószékében ül. Ahogy lenyomta a fodrászműhely kilincsét, a lány megfordult, ölében nyitott könyvet tartott. Az ajtóból Javriknak úgy tűnt, a könyv nem is könyv, inkább egy hatalmas, széttárt szárnyú pillangó.
      Hajat vágatni jöttél, kérdezte Salió Anna, és mosolygott.
      Hajat vágatni jöttem, mondta Javrik, és ő is mosolyogott.
      Két éve, azon a teliholdas nyári estén látta utoljára Salió Annát, és ha lehet, a lány most még szebbnek tűnt, mint akkor.
      Apám nincs itthon, rakta le a könyvet Salió Anna a fodrász asztalára.
      Javrik megismerte, Az elágazó ösvények kertje volt.
      Cuj Pen, kérdezte. Nekem is megvan.
      A lány nem reagált. Mindjárt jövök, mondta, felállt, és még mindig mosolyogva kiment a műhelyből.
      Amikor Salió Anna eltűnt a fürdőszobában, Javrik tett néhány lépést a tükör előtt, hogy megfigyelje, nem túl zsiráfos-e a mozgása, aztán a forgószékbe ült, és leemelte az asztalról a könyvet.
      A jelölésnél nyitotta ki, óvatosan, ahogy az utcai ajtót szokta.
      A fiúnak, olvasta, az járt a fejében, hogy ha apja előző este nem figyelmezteti a hajvágásra, bizonyára nem került volna ilyen kínos helyzetbe...
      Egy kicsit lejjebb, hallotta most a háta mögül a lány hangját. Javrik felnézett, a tükörben jól látszott, ahogy Salió Anna a válla fölé hajol, és mutatja az ujjával a felolvasandó sorokat.
      "A nő folyton az apjáról és Istenről beszélt. Hogy az apja azt hiszi, úgy alakíthatja a világot, mint a frizurákat, de a világ erről nem vesz tudomást, mert a világ nem férfifodrászat. Akaratunktól nem változik, mondta, sőt, minél inkább hisszük, hogy alakíthatjuk, annál inkább alakít az minket. A valódi változás éppen a nyugalom által lesz, nem véletlen, hogy a világot Isten teremtette."
      A világ számunkra annyi, amennyit képesek vagyunk felfogni belőle, mondta erre Javrik, és lapozott.
      A világ annyi, amennyi, de mi mindenképpen többek vagyunk annál, mint amennyit képesek vagyunk felfogni belőle, felelte Salió Anna.
      Aztán átnyúlt Javrik válla fölött, behajtotta Cuj Pen könyvét, és vetkőzni kezdett.

FERDINANDY GYÖRGY:

Mutti

Hogy miért, azt már nem olyan könnyű megmondani. Hogy hosszú életű lehess a földön - mondja, ha jól emlékszem, a tízparancsolat. Konkrétabban, mert a világra segítettek. Meghoztak érted mindenféle többé-kevésbé kétes értékű áldozatot. Csupa közhely. Tény, hogy a szüleinek hálás szokott lenni az ember.
      Apám szegény - tolókocsijában - nem jutott volna messzire. De anyámnak azért leszek hálás, amíg élek, mert hiába hívták és hiába fenyegették, a mutti megmakacsolta magát, és maradt.
      Elnézem nálam szerencsésebb társaimat: az egyik valamelyik miniszterelnök tanácsadója, a másik fél kézzel vezet holmi külföldi mamutvállalatot. Limuzinok viszik ide-oda őket, fél évszázad óta nem ültek se buszon, se villamoson. Vannak, akik még beszélnek magyarul, de a legtöbben már a második mondat közepén nyelvet váltanak.
      A harmadik mondatot pedig... minek! Nekem sincsen számukra három mondatom.
      Hát igen. Kivitték őket, vagy kimentek utánuk. Megcsinálták az életüket Kentökiben, utánam az özönvíz, az alvégből és az anyanyelvből csak por és hamu maradt.
      Anyámnak mindössze három nagy utazására emlékszem. Az első: 1944 karácsony éjtszakáján felpakolt minket egy katonai teherautó ponyvája alá, és átmentett a Franklin társulat Irányi utcai raktárába. Idejében: Budán akkor már javában álltak a harcok, néhány nappal később a mi házunk is telitalálatot kapott. Koromsötét éjtszaka volt, a sofőr lépésben kerülgette a lyukakat az Erzsébet hídon.
      Az Irányi utcából akkor mentünk tovább, amikor bejöttek az oroszok. Innen már csak szánkón. Én húztam, anya tolta a matracok tetején kuporgó öcsémet, húgomat. Ez az út rövidebb volt: végigfújtattunk a Kecskeméti, majd a Baross utcán. A Mikszáth tér sarkán töltöttük az egész január hónapot.
      Anyánk kijárt a pék elé, sorbanállni. Ha végiggéppuskázták a raták a Baross utcát, mindenki szétszaladt. Ő pedig jött haza, diadalmasan, egy-egy nagy, meleg veknivel a hóna alatt.
      A téren két ló hevert a hóban. Oda este jártunk: baltával szeleteltük a csonttá fagyott állatokat. Akkor már mindenki elmenekült a városból, aki félt. Kocsioszlopok haladtak Nyugat felé az országutakon.
      Anyámnak akkor jutott eszébe, hogy az Irányi utcában felejtette az útlevelét, amibe bele volt vezetve a három gyerek és a vízumok. Egy gyenge percében nyilván fel akart kerekedni ő is.
      Ez volt anya második utazása, a Mária és az Irányi utca között. Mint később mesélte, a legnehezebb.
      A Kálvin téren még álltak az utcai harcok. Egymást lőtték magyarok, németek, oroszok.
      - Menjen haza, mama! - kiabáltak a katonák.
      - Menjetek ti! - felelte anyám. - Én itthon vagyok!
      A raktárban egy pillanat alatt megtalálta az útlevelét, délre már vissza is érkezett. Kis híján eltévedt - mesélte. Amíg odavolt, felismerhetetlenre bombázták a Kálvin teret.
      Az útlevelet bedobta a tűzbe. Vaskályhában fűtöttünk, volt egy ilyen jancsi-kályha azokban az időkben, amin - ha volt mit - még főzni is lehetett. Nem lett nyugatos belőlünk. Amikor kitavaszodott, visszamentünk Budára. Akkor már targoncán toltuk a matracokat.
      Ezzel be is fejeződött anyám harmadik, utolsó utazása. Jöhetett bármi: kitelepítés, forradalom vagy ellenforradalom, ő összeszorította a száját, és a dédszülők barackosában maradt.

Petty

Azokról, akik nyakukba szedték a világot, azokban az időkben nem sokat hallott az ember. A szerencsésebbek kaptak néha tőlük egy-egy képeslapot vagy IKKA-csomagot.
      Ha jól meggondolom, még én voltam a legmozgékonyabb a családban. Nem rajtam múlt, de eljutottam a nagyvilágba, nem is egyszer és nem is akárhogyan. 1947-ben például Brüsszelben tett le egy éhező gyerekeket szállító vöröskeresztes vonat. Nevelőszülőkhöz kerültem, már-már úgy volt, hogy velük maradok. Azután anya közbelépett: nem írta alá az örökbefogadásomhoz szükséges nyilatkozatokat. Hazakerültem, mire feketelistára tettek a magyarországi gimnáziumok.
      Ötvenhatban is kisodródtam, amikor megnyílt a határ. Anyámat akkor már nem hívta a rokonság. Tudták már, hogy még ha mindenki elmegy is, ő - mint mondtuk: dafke! - itt marad.
      Haza ugyan már nem toloncoltathatott, de amikor meghirdették az amnesztiát, elkezdte építeni a házamat. Tulajdonképpen nem parancsolt soha rám, nem kért és nem erőszakoskodott. Várt. Ő, akinek mindenütt volt rokona a nagyvilágban, nem mozdult Budáról. Mások mehettek, de ő nem mozdulhatott.
      Mi mást tehettem, hazajöttem én is. Megtanultam, hogy a betűvető - Hamupipőke. Mindegy, hogy rátalál-e a herceg. Az ő dolga az, hogy - marad.
      Eljött az idő, amikor megnyíltak a határok. Hazajöttek, egyik a másik után, nyugatosok, disszidensek, ötvenhatosok. Az egyik a miniszterelnök tanácsadója, a másik fél kézzel vezet holmi külföldi mamutvállalatot. Limuzinok viszik ide-oda őket, fél évszázad óta nem ültek se buszon, se villamoson. Van, amelyik még beszél magyarul, de a legtöbben már a második mondat közepén más nyelvre váltanak.
      A harmadik mondatot pedig... Köszönöm, mutti, hogy nem szedte a nyakába a világot. Hogy itt maradt.

NÁDAS PÉTER:

Saját halál

Már ébredés után észleltem ugyan, hogy semmi nincs a rendjén, de sok dolgom volt a városban, mentem. Azokban a napokban minden átmenet nélkül lett meleg, valósággal kitört a nyár.

Pompás egy idő, bizonygattam magamnak, testem azonban inkább ellenkezett. Ha tehettem, átmentem az utca árnyékos felére.

Hirtelen időváltozások közepette minden nagyvárosban folyamatosan szirénáznak a mentők. Amint elhal az egyik hangja az élénk forgalom mélyén, máshonnan közelegve vijjog a következő.

Nem értettem, mi történik.

Később álltam egy fiatal nővel a Gerbaud teraszán, ahol minden hely foglalt volt a fehér napernyők alatt. A korán jött melegben a platánok nem bontották ki még a lombjukat a téren.
      Nem tudnék a nyers déli fény alá beülni, ezt azért éreztem. De a cukrászda belső helyiségeiben sem lett volna jobb a vastag cigarettafüstben. A fiatal nő mindenképpen a napra kívánkozott. Miként mondhattam volna meg neki, hogy nekem sehol nem lenne kellemes, senkivel. Idegenkedve figyeltem, hogyan kellemkedik a pórusáig átvilágított, tejfehér bőrével a napfény alatt. Miközben játszottam persze a magam életszerepét, a megértő és a figyelmes embert, holott a napfénynek kitéve egyre furcsábban éreztem magam. Mintha nem tudnék egészen jelen lenni, mert ellenőrizetlenül csúsznék máshová. Írjak alá egy nyilatkozatot, amit ő előre elkészített a nevemben. A papír sokáig ott hevert a süteményes tányér és az ásványvíz között a márványasztalon. Mint aki a napfény élvezetéből egyetlen pillanatot sem szeretne elvesztegetni, lehunyt szemmel magyarázta.
      Kékre festett, szemérmetlenül reszkető szemhéját kínálta fel.
      Tovább kellett állni, mert időre várt a fogorvos. Kivert a veríték, miközben a számban dolgozott.
      Előbb csak a homlokomat töröltem le, amivel megakasztottam a munkájában. Mielőtt a fúrójával és a tükrös kanalával visszatért volna a még nagyobbra tátott számba, hogy ismét félrefogja a nyelvemet, mondta, nyissam nagyobbra. Másodszor azonban már az arcomat, a nyakamat és a tarkómat is meg kellett törölnöm, és még szigorúbban hangzott a felszólítása. Láthatta, hogy nagyobbra nem megy. Pedig igazán igyekeztem, egész testemmel átadtam magam a fehér bőrrel bevont fogorvosi széknek. A nyakamba kapcsolt fehér lepel alatt mégis tocsogósra nedvesedett az ing, a nadrág, a lábam szárán éreztem alágördülni az izzadtság csöppjeit. Láttam, hogy alig csillapítható ingerültségétől az ajka fölött gyöngyözni kezd.
      És nem volt vége.
      Megkérte az asszisztensét, egy űzött tekintetű idős nőt, hogy törölje már le.
      Ne csak a homlokát, kérem, szólt ingerülten. Mondom, hogy ne csak a homlokát.
      Gyalázatosan nézhettem ki, amikor fölálltam a székből. Ilyenkor az emberek illedelmesen a másik szemébe néznek, sehová máshová. Én meg valósággal menekültem előlük, ki a rendelőből, a lépcsőház jó volt, néma volt, és jéghideg. Addig álltam és vártam az ötödik emeleti folyosó nyitott ajtajában, amíg a hamuszürke selyeming valamennyire megszáradt a testemen.

A pokol ugató kutyái azt kívánnák, hogy tartsam a szám, ne beszéljek erről.

A reggeli kávémon és a cukrászdában elfogyasztott ásványvízen kívül nem volt semmi a gyomromban, mégis mélyről émelyegtem. Arra gondoltam, talán nikotinmérgezés. Ennyit talán elmondhatok. Az utóbbi hetekben nem tudtam olyan keveset dohányozni, hogy ne lett volna sok.
      Néhány könyvet egy közeli szálloda portáján leadni. Elhozni egy nyomdai levonatot, amit másnap reggelig kijavítva vissza kell majd vinnem. Fogódzkodva az egyik kezemmel, állva olvastam a villamoson.

Úgy harsognak és vonyítanak, hogy ne jussak hozzá a megfelelő mondatokhoz.

Már alaposan benne jártunk a szerda délutánban, amikor egy másik villamosról leszállva megfordult a fejemben, hogy a további programokról néhány telefonnal le kéne mondanom. Viszonylag szerencsésen átértem ugyan az úttesten, a járdán azonban nem ment tovább az őrült fényben, hiába. Mintha a térdemnek és a bokámnak nem lenne elég tartása a járáshoz.
      Halvány fogalma nincs az embernek, hogy milyen folyamatok zajlanak a szervezetében. Miért nem tudok lépni, nem értettem, holott nem ájultam el. Jól látja az ember, hogy egyetlen okkal nem tudná megmagyarázni magának. Helyesebb úgy tennie, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. Neveltetése mintáit követve, szenvedélyesen ignorálja saját állapotának realitását. Közben kényesen válogat a lehetséges okok között. Minden túl szövevényes. Az a bajom, hogy melegem van és izzadok. Nem képes szétszálazni a külső és a belső bonyodalmakat. Vannak kínosabb okok, amelyeket a belső beszéd szabályai szerint önmaga előtt sem merészelne megemlíteni, s így az oksági kapcsolatok sem beláthatók. Az utóbbi időben túl sokat dolgoztam, mondja, feszült vagyok, mondja, kimerült vagyok. Vagy nem azért izzad-e, kérdezi, mert megint undorodik mindentől és mindenkitől. Olyan kifejezések mögé menekül, amelyeket mások is használnak és ő is unalomig ismer.

A lélek emlékezete nélkül a test nem érthető.

A Gellért Szálló előtt álltam meg, s bármily mulatságosan hangzik, nem tudtam fizikai erővel követni a járda enyhe emelkedését.
      Az ember persze megörül, hogy micsoda kétes meglepetéseket tartogat a teste, rögtön csodálja önmagát, milyen szenzációkra képes élete utolsó pillanatában. Ismeretlen méretű volt a fájdalom. Őszintén reméltem ugyan, hogy nem mások szeme láttára fogok a meglepettségtől összecsuklani. Az is megfordult a fejemben, hogy esetleg az éhségtől gyöngültem el.
      Ha bemegyek a sörözőbe, akkor megfulladok.
      Az emeleti étterem jóval drágább, viszont lényegesen levegősebb. Ahhoz viszont föl kéne mennem a lépcsőn.
      A testi szenzációk felett érzett intellektuális örömnek a fájdalom mélysége rajzolja ki a határait. Mérlegeltem, mit tehetnék, miként lehetnék úrrá a fájdalmon, hogy elkerüljem a kínos feltűnést és még sokat se kelljen fizetnem. Bár a fájdalom nyomában azonnal sötéten beáradt egy ismeretlen méretű félelem. Ellenállhatatlanul jött, miként a téli köd. Azt suttogta, nem fog menni, nem fogod megúszni, nem fog elkerülni.
      Kíváncsian néztem hályogos szemébe, jól láttam, hogy a test félelme ő, nem az enyém, nem a léleké, s akkor ez a halálfélelem. Most aztán láthatom a különbséget az énem tulajdonságai és a testem tulajdonságai között.
      Ötvenegy éves voltam, szellemi és fizikai teljesítőképességem csúcsán, mondanám, ha nem ebben a pillanatban buktam volna le onnan.
      Nem volt nap, mikor ne képzeltem volna el az erőszakos halálomat, megöltek vagy megöltem magam, ám igen ritkán fordult meg a fejemben, hogy ne lennék egészséges, mert abban az általánosan elterjedt hiedelemben éltem, hogy a szorongás nem a test figyelmeztetése, hanem a lélek produkciója, s ezen úrrá lehet lenni.
      Napi munkám végeztével rendszeresen dolgoztam a két kezemmel, gyomláltam, kapáltam, kaszáltam. Nem akartam a világ javaiból többet elfogyasztani, mint amennyit kíméletes módszerekkel megtermelek. Nem hinném, hogy húsz dekával többet nyomtam volna a kelleténél. Állati zsiradékot, húst alig ettem, inkább zöldséget, gyümölcsöt, mindenféle magvakat. Nem akartam a földet mértéktelenül megterhelni a létemmel. Túl sokat dohányoztam, ez igaz, és a napi munkám közben sok kávét ittam éhgyomorra. A lemondás mértékét végül is a neurózis szabja meg, avagy fordítva, a szorongás mértéke jelöli ki az önfegyelem természetes határait. Tüzelőfát hasogattam, építkeztem, erdőt telepítettem, minden nehezebb munkát elvégeztem, amit egy jórészt önellátásra berendezett vidéki háztartásban el kell végezni.
      Legalább négyszer hetente terepen futottam. Ha tehettem, úsztam. Erősen emelkedő és ereszkedő országutak padkáin futottam át a szomszédos falvakon. Futottam tavaszi esőben, havazásban, szárazon illatozó erdőkön át, futottam virágzó vadcseresznyék között hideg teliholdnál. Nyolc kilométer volt a legrövidebb napi távom, talán huszonegy a leghoszszabb. Nem volt józan ésszel fölfogható, hogy miért kell megállnom egy olyan emelkedőn, amelyet legfeljebb egy aggastyán vesz észre.

Egy idő után valamivel jobb lett, lépni tudtam.
       
      Nem csak hazai terepen futottam, hanem sokfelé. A levegő áramlásával együtt fogadtam be idegen városokat és tájakat. Ha nem a lábával, hanem a fejével fut az ember, miként Lovelock, akkor a kívánatos izommunka jellegét és mértékét a légzés ritmusával állítja be. Az egyenletes légzés köti meg a látványt a futó emlékezetében. S ha figyelme arányosan oszlik meg a horizont és a testéhez mért háromlépésnyi távolság között, akkor egy idő után a testi valójával sem kell törődnie. A látvány erősebb a testi érzeténél. Növényvédő szerektől bűzlő, homokszürkére pusztított spárgaföldeken futottam át Hollandiába. Harmattól tocsogó, vad mezei ösvényeken futottam át Franciaországba. Elemi élvezetet okozott büntetlenül átfutni az államhatárokon.
      Csupán a párázó testemmel, csupasz lélegzetemmel tudtam volna magam igazolni.
      Igen, ez bizony én vagyok.
      A sörözőben rögtön rendeltem ásványvizet. Miközben úgy tettem, mintha kényelmesen tanulmányoznám az étlapot, rágyújtottam. Egy pohár vörösbort is rendeltem.
      Egyetlen mély szippantás volt, utána hoszszú, hamuszürke csönd. Egyedül maradtam vele, légszomj a neve, a cigarettát még el lehetett nyomni, még a bűzlő hamutartót távolabbra tolni, aztán a semmi, igazán a semmi.
      Csörögnek az edények, a szomszédos asztaloknál igen nagy átéléssel csevegnek az emberek, lebegő lépteivel áthalad előtted a testes fiatal pincér egy csésze levessel.

Egy csésze tűzforró leves marad utána az asztalon.
      Nem érted, mi történik, még soha nem éltél át hasonlót, mégis pontosan tudod, hogy ezt nevezik halálverítéknek. Jéghideg van önnön forróságod felszínén. Miközben látod, hogy körülötted semmi nem változott meg, s így azért azt is fölfogod, hogy a saját észleléseid és a mások észlelései között nagyobb a különbség, mint amennyi megszokott és elvárható.
      Olyan szenzációban van részem, ami engem érint, a többieket nem.
      Már kora reggel igen távol voltam tőlük, s ezek szerint most még távolabb.
      Nem veri ki őket olyan forróság, aminek jéghideg páncél a felszíne.
      Igazán nem gondoltam volna, hogy ilyen közel állnék vadidegen emberekhez, most azonban a halálfélelemtől kikerekedett szemekkel fogtam fel, hogy egymáshoz kölcsönösen igazodva, minden pillanatban másokon mérjük be a magunk helyzetét és magunkon ellenőrizzük a másikét.

Hosszú ideig ültem moccanatlanul a forró leves fölött a söröző fehéren terített asztalánál.

Nem lettem nyugtalan, hiszen a tudatommal tisztán követtem, hogy a testemet miként veszi az utolsó hajszálig birtokába a halálfélelem. De szívesen vettem volna, ha valaki a segítségemre siet. Bárki. Hol van valaki. A jobb vállamban és a lapocka belső lapján érzékelt lüktető és hasító fájdalom annyira lenyűgözött, hogy szólni aligha tudtam volna hozzá. Ezt nevezik csontig ható fájdalomnak. Nem a csontból, a csontba érkezett, a test ismeretlen mélyéről érkezett. Sötét rejtekútjain nem érintett idegvégződésekkel átszőtt szerveket.
      Mintha a csonthártyát érte volna el a kiválasztott pontokon.
      Valójában nem történt más, mint hogy a koszorúerek különböző ágain az elzáródások és az érgörcsök miatt akadozott a keringés.
      S hogy ne nyögjek bele, ne nyüszítsek, megpróbáltam mások fájdalommentes realitásához igazítani a figyelmemet.

Ajtók és ablakok nyitva álltak, láthattam, a könnyű légjárás a fehér függönyöket magához szívta, fújta, megemelte. Sok vendég nem volt a sörözőben. Ha őket néztem, akkor illedelmesen tudtam a test fájdalmát és a test félelmét elviselni. A főpincér a függönyök fehér emelkedésében és süllyedésében állt. A maga módján ő is figyelte, követte, mi történik másokkal. Magyarázatot kellett volna találnia, hogy miért nem nyúlok a levesemhez. De inkább elfordult.
      A vizet is csak akkor tudja lenyelni az ember, ha levegője van. Nem ment, mert a szénsav szétpattanó buborékjai nem engedték le a torkomon. Undorítónak találtam a levesből áradó dögszagot, a forrázott csirketoll bűzét. Ma már tudom, hogy a vörösbor segített. Dugótól és hordótól bűzlött, valójában vissza kellett volna köpnöm vagy visszaküldenem, mégis több ment le belőle, mint a vízből vagy a levesből. Egy idő után tágított a beszűkült koszorúereken, amitől a szív izomzata megint csak kapott egy kevéske oxigént.
      Kiterítettem a korrektúra íveit, hogy amíg az esztelenül felforrósított leves lehűl, nekilássak a javításnak, és ne a halálverítékre, ne az undoromra vagy ne a fájdalomra figyeljek. A szemem azonban megtagadta a szolgálatot, talán a szemüvegem mondott csődöt. Hol a betűket, hol a sorokat nem tudtam egymással összehozni vagy egymástól elválasztani, káprázó foltokban jelentek meg és tűntek el, amin önfegyelemmel vagy a szemüveg mániákus törölgetésével nem lehet segíteni.

Itt ültem neveltetésem jéghideg csődjében.

Valamivel később mégis sikerült végrehajtani egy másik konok elhatározást, felállni, minden feltűnés nélkül felállni, biztos léptekkel kimenni, hogy a mosdóban megnézzem magam a tükörben. Tűrtem, de látni akartam, mi ez. Bár a tükörben főleg azt láttam, hogy valaki nézi önmagát. Amiben nem az volt a meglepő, hogy nem sikerült azonosítanom magam az egymást figyelő személyekkel, hanem a viaszosan hamuszürke arcszínük. Még a mennyezetre is fölnéztem, ellenőrizni, talán a neonfény miatt látom őket ilyennek. A látvány nem igazolta az érzetet, és fordítva, a testi érzet nem igazolta a látványt, a fény viszont elég banális, hogy ne adjon magyarázatot. Beleszédültem a különbségeikbe. A viaszosan hamuszürke arcon nem volt felfedezhető veríték. Nem voltam én, holott elvileg nem láthattam mást, mint a tükörképemet.
      Meg az is igen furcsa volt, hogy a zárt helyiségben nem érzékelek kevesebb levegőt, mint odakinn, ahol pedig nyitva állnak ajtók és ablakok.
      Mint akinek végérvényesen eltömődött az orra, viszont a száján át sem kap levegőt.
      Megnyitottam a vízcsapot, alaposan kifújtam az orromat, gyorsan megmostam az arcomat. Ismét ugyanazt érezhessem, mint amit látok. Láttam a tükörben, hogy az arc vizes lett. Még a vonásaimat is fölismertem a vizes arcomon, de igen távol álltam az érzeteimmel.

Nem volt levegő.

Az asztalomhoz mégis minden baj nélkül sikerült visszajutnom. Ha a függönyöket duzzasztja és szívja a légmozgás, így gondolkodtam, akkor legyen már egy kis levegőm, valahol lennie kell. A gondot nem az okozta, hogy nem lélegeztem, s ezért ne lett volna levegőm. Lélegeztem. Talán nem jött be a levegővel annyi oxigén, amennyi a mozdulatokhoz szükséges lett volna. Megint én vagyok a mértéktelen, ez is megfordult a fejemben, vagy valami kivételes zajlik a világegyetemben. Holott tudtam, hogy nem akarom tudomásul venni, mit érzékelek, s ennyiben tényleg megint mértéktelen vagyok. S miközben a levegő láthatatlan tömegébe bámulva ezen gondolkodtam, az is világos lett, hogy levegő híján a rántott gombafejeket sem fogom tudni megenni.
      A főpincér még mindig ott állt a tükörként csillogó faburkolat előtt az emelkedő és sülylyedő fehér függönyökbe merülten. Több időt nem lett volna érdemes elvesztegetni. Minden nehézség nélkül fölemeltem a karomat, hogy intsek.
      Annyira nem volt levegőm a levegőben, hogy nem lett volna értelme tovább várni rá. Vajon fel tudok-e állni még. Minden nehézség nélkül fölálltam, rendesen össze tudtam szedni minden holmimat, az újságokat, a nyomdai levonat íveit, a szemüveget, a tollamat. Arra is nagyon kíváncsi lettem, hogy ilyen kevés oxigénnel vajon képes leszek-e elérni a pincért, és a hideg veríték páncéljába zárva vajon van-e még annyi időm, hogy fizessek, kijussak az utcára. Levegőre. Minden további nélkül elértem, mondtam, kérem, fizetnék, minél előbb mennék, előzékenyen megmagyaráztam, hogy nem érzem valami jól magam. Láttam a szemén a pánik villanását, most aztán eljut a tudatáig, amit már az előbb észrevett az arcomon és a tartásomon.
      Ne itt ájuljak el neki, kapkodott, ne itt dobjam fel a talpam, hanem kinn az utcán. Minden arcvonását igénybe vette a védekezés és a rettenet. Számolni kezdett volna, de kapkodó kezével nem találta a számokat.
      Odakinn sem volt levegőm, mégis szárnyaltam az örömtől, hogy kinn vagyok a téren, végre megszabadultam a többiektől. Holott mindent miattuk csináltam. Élete első tíz évében a szeretet megvonásával, a gondoskodás megtagadásával veszik rá az embert, hogy szervi életének szenzációival ne terheljen másokat. Teljesítettem összes kötelezettségemet, teljes volt a színjáték és teljes a sikerérzetem. Az efelett érzett öröm érzékelhetővé tette, hogy a tudatom milyen távol került a fizikai érzetek realitásától.

Önmagamon kívül álltam az örömmel.

Valójában azonban egy olyan ólmosan szürke masszában kellett előrejutnom, amelynek a forróságát a testem jegessége nem csillapította.
      Sikerült átérnem a forgalomtól zajongó tér másik oldalára, ahol sikeresen beültem egy ronda sárga taxiba. Állott verítéktől, borotválatlanságtól bűzlött, és olcsó dohánytól, az ülés elhasznált rugózata kis híján felnyársalta az embert. Sikerült letekernem az ablakot, közben a kezemben maradt a kurbli. Sikerült visszaillesztenem. Levegőből ugyan nem kaptam sokat, de az erős áramlás legalább hűtötte az arcomat, a nyakamat, a kigombolt ingem alatt a mellemet. Forgott a gyomrom, az utolsó pillanatban mindig sikerült nem hánynom. Esztelenül hajtott a taxis a nagy délutáni forgalomban. Legfeljebb azt kívántam, hajtson még gyorsabban, minél előbb otthon legyünk. Vagy valamibe rohanjunk bele, legyen nagy csattanás és jöjjön a teljes elsötétedés.
      Amikor fizettem, úgy éreztem, mint aki megint egyszer megúszta.
      Minden mozdulatot szépen kimértem, semmit nem vett észre, ez is sikerült.
      Sikerült átmenni az udvaron, sikerült a szomszédasszonynak úgy köszönni, hogy ne akarjon velem szót váltani, nehezen, de feljutottam az emeletre, sikerült megtalálni a megfelelő kulcsokat.
      A napfénytől felforrósodott néma lakásban, történjen bármi, biztonságban éreztem magam. A rejtekhely biztonsága fontosabb a levegőnél. Távol lenni mindentől és mindenkitől. Annál azért már többre tartja magát az ember, hogy a saját egoizmusát, más néven az állatiasságát elfogadja. Nem gondoltam az égvilágon senkire. Nem volt levegő. Arra sem gondoltam, hogy valakire gondolnom kéne vagy lenne lény a földön, akire nem gondolok. Halála óráján tényleg egyedül marad az ember, ezt azonban a nyereség oldalán kell elkönyvelni.
      Roppant erő feszítette belülről a mellcsontomat, lapockáimat pedig kifeszítette, úgy fájt, mintha ennyi közönséges halandóként eltöltött életév után szárnyat kívánnék növeszteni. Halálom előtt a többiek miatt azért még le akartam mosni a halálverítéket. Ez is sikerült. A többiek helyettesítették a nevükön nevezhető személyeket. A fájdalom nem csillapult, a vállcsont is nagyon fájt, nagyon, ennek ellenére erőre kaptam a zuhanyozástól. Talán lesz még idő levonatot javítani. Valamiért mindennél fontosabb lett ez a korrektúra, hogy ez meglegyen, amikor már nem leszek. Friss fehérneműt vettem a valakik miatt, akik majd megtalálnak.

Nem találtam ugyan a szobákban sehol levegőre.

Ledőltem kicsit a díványra, habár tudtam, sokáig nem húzhatom. Még kevesebb lett a levegőm a meleg bársonyon. Mozdulatlanul éppen ki lehetett bírni ennyivel.
      Mielőtt álomba fordultam volna, még arra gondoltam, mire fölébredek úgyis minden rendbe jön, a levonatot majd rendesen kijavítom. Ha nem riaszt föl a kíméletlen levegőtlenség, akkor ezzel aludtam volna el. Nem lehetett olyan alacsonyra srófolni az életfunkciókat, hogy ennyi levegő elég legyen. A hirtelen szívhalál ellen nem lett volna kifogásom, de világos, a tartós fájdalmat és a ténylegesen növekvő légszomjat nem leszek képes orvosi segítség nélkül elviselni.
      Na jó, mondtam magamban, mint aki véget vet egy átlátszó komédiának.
      Be kellett látnom, hogy a délutáni szundikálás az infarktuson nem segít. De nem siettem el, hiszen nem a haláltól tartottam, attól legfeljebb a testem rettegett, hanem a fájdalmat és a levegőtlenséget nem tudtam elviselni. Az érzékelésem zsinórjai oda vannak bekötve, ahol a tudatomnak kéne működnie. Ilyen fájdalom mellett a tudat sem működhet józanon. Bár az volt a titkos reményem, ha tűrök még egy sort, akkor mégiscsak lehetőséget kapok a sorstól a gyors halálra. Elkerülhetem a fölösleges felfordulást. Lassan felkeltem a díványról ebben a nagy üres szobában, sikerült elérnem az ablakot. Kinyitottam. Másikom, aki a testet helyettem felügyelte, el akart volna még végeztetni két kísérletet, hogy a diagnózisában biztos legyen. Tényleg nem lett több levegő az ablaknyitástól, hanem kevesebb. Pontosan annyival kevesebb, mint amennyit a mozgáshoz felhasznált energia vett el.
      Nem az volt a gondom, hogy nehezemre esett volna szükséglet szerint gyorsabban, netán mélyebben lélegezni, mindez sikerült.
      Hallottam a saját elmélyült, gyorsan sípoló lélegzetem.
      Nem volt levegő a levegőben, ez lett a gondom. Konstans volt a levegő mennyisége, s ezzel a ténnyel a tudatom nem tudott mit kezdeni. Annyi levegő volt, amennyi a normális életfunkciók elvégzéséhez nem volt elegendő. Ami nem tette értelmezhetőbbé a helyzetet. Minél erőteljesebben dolgoztak a légzőszervek, minél szaporábban ütött a szív, annál kevesebb jutott. Ez teljesen új tapasztalatnak és felismerésnek bizonyult. Néztem az embereket az utcán. Nekik volt a levegőben megfelelő mennyiségű levegőjük. Észre nem vették, hogy pontosan annyi van nekik, amennyi a lépéseikhez szükséges.
      Másikom biztosra akart menni ebben a kényes kérdésben.
      A sárga gyógyszeres dobozban találsz egy fiolában néhány besárgult pirulát. A halálfélelem rést nyitott, megengedte, hogy emlékezzem erre. Ha nem lesz foganatja, akkor orvoshoz sem érdemes fordulnod. Nem arról volt szó, hogy a tárgyak, a jelenségek és az idegen emberek ne őrizték volna meg a szememben a realitásukat. Megtaláltam a gyógyszert, s ahogy kell, behelyeztem a nyelvem alá. A szakmai okokból kötelezőnek tekinthető kettős látás gyakran megzavarta a realitásérzékemet, s ezért önmagam észleléseivel szemben meg kellett őrizni a bizalmatlanságomat. A nyelvtövön fut egy ér, a vena lingualis, az értágító hatású nitroglicerin ezen a helyen könnyen átszivárog az érfalon. Alig olvadt el, hatása eloszlatta minden kétségemet. Oldódott a légszomj, a forróság felszínén nem volt többé dermesztő hideg.
      Fájdalmaim alig csillapodtak.
      Amikor ránéztem az órára, hét óra tíz volt, ez is alaposan meglepett, mert ezek szerint mégis egy egész órát alhattam.
      Számlálhatóvá vált ugyan a pulzus, de úgy döntöttem, hogy inkább nem akarom tudni, mennyi.
      Ameddig van levegőm a fájdalomhoz, amíg el nem veszítem az ítélőképességemet, talán átérhetek az utca másik oldalára, ahol nyolcig rendel az orvos a körzeti rendelőben.

És ezzel új fejezetet nyithatunk.

Már a mentők infúzióra tettek, nagy szirénázások közepette vittek a Szent János Kórházba.

Az infúzión keresztül, különböző gyógyszerek adagolásával kísérlik meg csökkenteni a fájdalmat, oldani a félelmet, megpróbálják feloldani az elzáródásokat, amelyeket az elakadt vérrögök és az érgörcsök okoznak a koszorúerekben. Ez igazán derék dolog ezektől az orvosoktól. Habár nem mindig lehet eldönteni, hogy a bekövetkező halált majd az infarktus okozza-e, vagy ők maguk a terápiájukkal.
      Ami a halál szempontjából tényleg édes mindegy, az élők etikája szempontjából azonban közel sem.
      A Moszkva téren megakadtunk, állt a forgalom, igazán nem volt biztató a kocsi belsejében hallani, hogy a hatalmas közlekedési dugó kellős közepén miattam szirénáznak ilyen kétségbeesetten. Az volt a benyomásom, hogy ez a szirénázás fölösleges, ez fölösleges túlzás.
      Amíg ilyen tiszta a tudatom, olyan nagy baj nem lehet.

Ha elakad a véráram a koszorúerekben, akkor maga a szív izomzata nem kap elegendő oxigént. Egészen fiatal mentőorvosnő kísért, magáról mesélt, magyarázott, de inkább csak szóval akart tartani. Orvos nem szemlélheti tétlenül, hogy elhaljon a szívizomzat. Naponta negyvenezerszer kell ütnie, összezsugorodnia, kitágulnia, te viszont mész a dolgaid után és nem tudod, mi megy végbe a szervezetedben. Valósággal a lelkemre beszélt, mert nem akarta, hogy izgatott legyek. Holott épp az tűnt föl neki, hogy milyen veszélyesen nyugodt vagyok. A többiek rendesen mennek, te pedig ott vánszorogsz közöttük. Ami elég nagy változás ahhoz, hogy fölizgassa magát miatta az ember. Egy vadidegen megmondja, mi zajlik a mellkasodban, te nem tudod.

Alig tudtam átjutni a Tárnok utca másik oldalára.

Nincs levegő, amiből lélegzetet vehetnél, holott a világ láthatóan teli van levegővel. Annyira igénybe vett a művelet, hogy amikor végre átjutottam, a házak falán kellett magam megtámasztanom és továbbsegítenem.
      Szerencsére nem vették észre. Vagy úgy tettek, mintha nem vennék észre, hogy ne kelljen segíteni. A karitász nem olyan dolog, ami bármikor, bárkivel kapcsolatban rendelkezésre áll. Elég meghökkentő állapot létezni a többiek között.

Jobbára megszakadt a kapcsolatom mindenkivel.

Az önkéntelen szenzuális felfogásnak addig van a tudatban foganatja, ameddig az ember mások tapasztalatával képes összevetni a sajátját, s értelmezett állapotában raktározza el. Mindenesetre elmentek mellettem az emberek. Tudatom takaréklángra állította önmagát a humán éjszakában, s ezért a mai napig nehéz visszaemlékeznem, miként sikerült megtennem az utat az orvosi rendelőig.
      Minél nagyobb erőfeszítésre volt szükség, annál mélyebben lett sötétség, ha leálltam, akkor nemsokára ismét kivilágosodott. Láttam, hogy melegen, vörösen és porosan alkonyodik a szülővárosomban. A tudatnak megvan a maga önvédelmi rendszere, arányosan kell gazdálkodnia a maradék erőkkel. Vészhelyzetben a test nem terhelheti pánikkal a tudatot, s a halálfélelem, amely az imént a testi lét veszélyeztetettségére figyelmeztetett, megfontoltan felfüggeszti működését.
      Nem volt ésszerűtlen a házak falához tapadva araszolni. A masszív közegellenállást tanúsító sötétségben nem tudtam volna másként irányt tartani. Nehéznek bizonyult ugyan az út végére elérni. Minden különösebb türelmetlenség nélkül vonszolódtam, de mint aki alig emlékezik, honnan jön és hová a csudába tart. És akkor még nem beszéltünk a fájdalomról, de erről nem érdemes beszélni. Minden azon múlik, hogy a szűkületeknek mekkora az áteresztő képessége.
      Különböző módszerek vannak rá, hogy növeljék, különböző gyógyszerek. Az egyik a streptokinase, amit az infúzióba vezetnek be. Habár ezek a derék orvosok előre tudják, hogy a szervezet bizonyos esetekben allergiás sokkal fog válaszolni életmentő kísérletükre. Ez történt velem. Jókorát esik a vérnyomás.
      A vérnyomás csökkenése miatt a koszorúerekben megszűnik a keringés.
      Az oxigén nélkül hagyott szívizomzat nagy frekvenciával reszket, ütések híján vért nem továbbít, beáll a kamrafibrillatio. A sinuscsomó, mely individuális ritmust adott, mindenkinek a személyes ritmusát, nagy zavarodottságában leáll a maga ütemével, s akkor legalábbis átmenetileg nincs szívműködés. Mindennapi tudatát elveszíti az ember, bár az orvosokkal ellentétben nem mondanám, hogy elveszíti az eszméletét. Jobban észnél voltam, mint bármikor.
      És akkor valami nagyon érdekes kezdődik, valami fantasztikus történik, tulajdonképpen erről kéne beszélni.
      Olyasmi folytatódik, amit igen nehéz szavakkal megragadni, mert a halál előtti állapotban csaknem érvényét veszíti az egyezményes időszámítás. Egy nagy villanykapcsolót lekattintanak, magát a főkapcsolót. Amitől a látás, az észlelés és a gondolkodás közel sem szűnik meg. E párhuzamosan működő funkciók a frissen szerzett észleléseiket azonban nem a tudat egyezményes időrendjére fűzik fel.

Időtlenség uralkodik a világegyetemben. Űrélménynek lehetne nevezni.
      A tudat olyan készségesen akceptálja, mintha nem csak előzetes tudomása lenne róla, hanem korábbról élménye. Ettől az új tudásától válnak elkülöníthetővé azok a kisebb időegységek és időstruktúrák, amelyek korábban időnyomokat hagytak a tudatban, időrendjük volt, s az időtlenség űrjében lebegve meg is marad. Bolygók árnyaként lebegnek veled egykori élményeid.
      Nem lesz teljesen sötét. Az egyenletes sötétség inkább furcsa, mondhatni, absztrakt derengésben áll. Tárgyak és körvonalak nincsenek többé, a szemlélet számára a gondolkodás a tárgy.
      Inkább otthonos érzés a fény hiánya, amint gondolatai tárgyiasságára bízva szabadon lebeg benne az ember. Engem legalábbis nem ért felkészületlenül.
      Jó lelkiismerettel nem lehetne térnek nevezni. Olyan közegben láttam át a magam mögött hagyott életet, amely a maga időbeli tagoltságával az időtlenség beláthatatlan űrjében helyezkedett el. Ahová most lám, hazataláltam. Minden eddig érzett érzés és észlelés jelen volt, összes ízével és illatával, habár érezni nem éreztem. Tapintásnak, szaglásnak és ízlelésnek, az egész nagy szenzuális színjátéknak vége lett. Ami nem jelentette, hogy ne maradtak volna telítettek az érzéseim. Láttam. Emlékeztem.
      A testi érzékeléstől megfosztott tudat a gondolkodás mechanizmusát észleli utolsó tárgyaként.
      Mintha a saját gondolkodásom mechanizmusával egy életen át a semmibe meredtem volna ki, ám az űrérzést nem vettem volna igazán tudomásul.
      Látásomnak nem voltak többé időbeli vagy térbeli korlátai. A saját életem részletei nem a saját életem történetével álltak kapcsolatban. Ilyen történet ugyanis nem létezik és nem létezett. Ami végtelenül meglepett.
      Azt mondtam magamnak, ezért kerestem hát oly görcsösen a részletek helyét a teljes történetben. Nem a térbe, nem az időbe vannak belekötve, ahol a helyüket kerestem. Az egyéni életnek ténylegesen nem a születés az eleje, nem a halál a vége, s akkor miként lehetett volna részletekből épülő egésze. Most hagyom el a részletek zűrzavaros helyszínét. A tudatom azonban, amivel az időkben és helyszíneken zajló eseményeket egyáltalán felfoghatom és értékelhetem, a végtelenbe van belekötve. Amit megint csak a kézenfekvő dolgoknak kijáró meglepettséggel vettem tudomásul. Olyasmit vettem tudomásul, amit tudtam korábban. Halálom küszöbére érve, inputjaival és outputjaival együtt azért látom át szerkezetében a testi létezést, mondtam magamnak, mert az érzékelés eleve túllép az időbeliségen és nincsen térbeliséghez kötözve. Mintha hirtelen fölfognám, mit akart Rilke a vállunk mögött álló néma angyalokkal. A tiszta érzéki felfogás mindig is onnan nézett át semleges szemléletével, ahová most boldogan és elnémultan visszatérek.
      Elkísér.

Azon kaptam magam, hogy látok, gondolkodom, de nem a testi struktúrák korlátozott adottságai szerint veszek tudomásul.

Tudatom szerkezetét átlátja az utolsó gondolat.

Intellektusom a lehető legnagyobb reflektivitással értékeli, amit elvileg szomorú elmúlásként kéne felfognia, hiszen mások tapasztalatával immár nem összevethető. Nem lehetett evilági tárgy, nem is kerestem, amelyben érezhetővé válhatott volna a végtelen elragadtatottság, amelyre mindig mértéktelenül vágyakoztam a másokkal megosztott testi létben. Soha nem értem el. Igen mulatságosnak és szimptomatikusnak találtam, hogy az utolsó tapasztalatot nem fogom tudni megosztani senkivel. Néhány szerencsés pillanat volt az életem, amelyben megéreztem ugyan, hogy minek kéne a közelébe kerülni.

E felismeréssel ragad magával.

Most következik be.

Azzá lesz az én, gondoltam még, ami korábban test nélkül volt és örökké test nélkül marad. Miközben nemcsak tudtam, hogy a "most" és a "bekövetkezés" azt jelenti, hogy meghalok, hanem láttam, amint az élők szakszerűen és szenvedélyesen, boldogtalan közösségük nevében tesznek rá kísérletet, hogy megtartsanak maguk között.

Néhány fontos részlet megértése érdekében azonban vissza kell még térni az előző fejezethez.

A kórházi épület hátsó bejáratához, ahol bűzlő kukák között vittek be a sötét folyosókba, s ahol a vénámba döfött infúziós folyadékkal együtt raktak át egy gördíthető ágyra.
      A mentősök hiába kiáltoztak a visszhangos folyosókon, nem jöttek elő a kórháziak. Valakit odaállítottak ugyan a fejemhez, hogy tartsa addig magasra az infúziós zacskót a folyadékkal. Többen ott lehettek, szívták és fújták olcsó füstjüket, vénségesen vén emberek bámultak bele az arcomba, nők és férfiak. Elkínzott vonásaik közül kivilágló éber tekintetükön láttam, hogy valószínűleg alig élek.
      Mi lehet vele, kérdezte valaki, mintha nagyothallóval beszélne.
      Mi lenne, hát vak maga, infarktusa van, nem látja, válaszolta a nagyothalló.
      Úgy beszél, mintha nem lett volna magának, hallottam a fejem fölött ingerülten és túl hangosan.
      Lehet még magának is, ne féljen. Szégyellje magát, hogy így beszél velem.
      Aztán csak szótlanul csoszogtak körülöttem, majd más témákra térve ordítoztak rá egymás szavára.
      Később jött egy kiszőkített nagy nő a rövid fehér köpenyében, jókora uborkát evett. Szőkesége már alaposan lenőtt, száján a falatozástól elmázolódott a rúzs, erős kezén le voltak töredezve a vörösre lakkozott körmei. Miközben egy távoli szobában a mentősök nagy hangon magyaráztak és nevettek, a nagy nő az uborkáját ropogtatva ragadta meg az ágyamat, és kelletlenül begördített egy óriási terembe.
      Vigyázzon azzal a zacskóval, kiáltotta közben, mert többször nekimentünk ajtófélfának, falnak.
      Visszamehet az ágyába, Pödrös úr, kiáltotta, mikor a terem közepén célhoz értünk.
      Az infúziós zacskót kivette a vénember kezéből, felcsapta egy állványra.
      Szépen köszönjük, kedves magától, igazán ügyesen csinálta.
      Utána vágta a zakómat, amit eddig szintén a vénember tarthatott.
      De nézze csak meg a pizsamáját, megint csúnyán lehugyozta. Nem tud annyit behozni a lánya, hogy maga össze ne hugyozza.
      Nevetgélve hagytak el.
      Hanyagul behúzott zöld függönyök mögött, kicsit hörögve, kicsit sípolva, nagyobbakat és kisebbeket nyögve, nyöszörögve, valakik a sorsukra vártak.
      Csukva voltak a hatalmas, poros ablakok. Egy kazánházra lehetett kilátni, egy hosszú, semmibe nyúló vascsövön sivítva tört elő a gőz.
      Láttam két üres ágyat a halott neonfényben.
      Levegő nem volt.
      Széttaposott, mocskos fehér papucsában csattogva visszajött a nagy lomha nő, majd elvette a zakómat és szó nélkül elment vele.
      Nem voltam olyan helyzetben, hogy a véleményemről vagy az emócióimról nyilatkozzak, de felfogtam, hogy hová kerültem. Öreg gépek kattogtak, fújtattak, adatokat írtak, gyógyszert, papírt, tintát adagoltak a zöld függönyök mögött.
      A nagy lomha nő visszacsattogott, eltűnt a zakómmal a függönyök zöld labirintusában, szitkozódott, hogy az egész osztályon ne találjon egy kurva vállfát. Úgy mondta fel magának a szitkait, mintha senki nem hallaná. Hogy az Isten bassza meg. Holott nekem szólt, ez világos, beavatott vele, értésemre adta, hogy jóindulattal lesz irántam, bár itt kemény életem lesz. Nyers emberek gyakran jelezik így a vonzalmukat. Fémszekrények ajtaját csapdosta, majd ismét elcsattogott, és csönd lett. A szemem is belehunytam, még kevésbé legyek jelen.

Valaki áthatott a gyönyörű tekintetével.

Maga az emberi alak a gördíthető ágy lábánál állt, alacsony volt, törékeny, miként egy kamasz fiú. Fehér nadrágot, fehér inget viselt a nyitott köpenye alatt, ahol pedig alig lehetett teste. Vékony kezek, lábak, talán egy kis pókhasacska. Izgatott figyelmébe feszülve emelte ki neonban felfénylő tarkopasz koponyáját. A tekintetem nem zavarta meg, mert úgy figyelt a gyermekesen tágra nyitott tudós szemével, mintha jelenést vagy tárgyat kéne látnia. Felindult volt, átszellemült, a tárgya és az intuíciója, vagy mondjuk egyszerűbben, az első benyomása között osztotta meg az állatias figyelmét. Izgalmában mindkét kezét úgy emelte az ajkához, mintha imához készülődne. Volt az alkatában valami mélyen aszkétikus, nem csak a figyelme, hanem az alig titkolható rettenete, amit a teremtéssel szemben érzett, a madárcsontjai, az íves, vékony orra, a hosszú, törékeny ujjai. Mégis azonnal tartottam tőle. Valójában űzött vad volt, akit a többiek mindennap többször kivernek maguk közül.
      Abban a pillanatban, amikor a nagy ápolónő lomhán csattogva visszatért, mert végre valahára talált a zakómnak vállfát, az orvos ijedten utat engedett neki.
      Rendesen el fogom zárni minden holmiját, ne féljen, mondta a nő, mint aki biztosít, hogy ő legalábbis nem fog meglopni. Egy ilyen drága zakót, mondta nagy elismeréssel és kíváncsian, kár lenne csak úgy a fogasra hajítani. Mondta, úgy fognak levetkőztetni, hogy észre sem veszem. Nevetett, hogy milyen jó dolgom lesz, és minden átmenet nélkül kiordított a folyosóra. Női nevet ordított, többször, türelmetlenül, az illető azonban nem jött. Mondta, majd ügyesen átbújtatják az infúziót, kérdezte, milyen anyagból való a zakóm. Meg tudtam volna mondani, de mértéktelennek találtam a puszta szavakat, hogy selyem és kasmír. Inkább azt mondtam, halvány fogalmam sincs. Valaki azért bejött, a fejem fölött ügyeskedett az infúziós folyadék zacskójával. Tényleg ügyesen áttornázták az ingem ujján, miközben mindketten vadul szidalmazták a nőt, aki után a nagy ápolónő hiába ordított. Nem hagytak mást rajtam, mint a helyzetemhez egyáltalán nem illő, igen kicsi, fekete alsónadrágomat. Az órámat is levették a karomról. Most feszítse meg magát, kiáltotta a nagy nő, s szinte észrevétlenül emeltek át a kórházi ágyra.

Ott feküdtem kiterítve. Odakinn süvített a gőz. Elvitték minden holmimat. Némán csöpögött belém az infúzió.

Fél tíz körül járhatott.

A pokoli hangzavarban szólni tudjak. Minden elbeszélés anyja, Polymnia, légy hozzám kegyes, segíts át köznapi szavakkal a Styxen.

Mintha rejtekhelyükön vártak volna a pillanatra, egyszerre többen jöttek, többfelől, besiettek a folyosóról, kiléptek a zöld függönyök közül. Jött valaki egy olyan oldalajtón, amit eddig nem vettem észre. Valósággal megcsapoltak, felcímkézett kémcsöveikben fogták föl a véremet. Az EKG-elvezetések piócáit és gumihevederjeit felcsatolták a mellkasomra és a csuklóimra. Az infúziós folyadék zacskóját kicserélték egy flakonra. Karomon pumpáltak. Bejött a testi létezésemtől elbűvölt orvos az élesen figyelő tekintetével, akit tisztes távolságot tartva egy éjfekete hajú ifjú követett. Amint fölém hajolt, zsíros haja beleomlott fekete szőrtől benőtt homlokába. Állán és erős arccsontjain olajosan csillogott a sűrű sörte, orrán a tág pórusok krátere fekete zsírral volt tele. Ha az egyik meghallgatta a szívdobbanásomat, akkor helyet cseréltek, meghallgatta a másik. Ha az egyiknek ki kellett dugnom a nyelvemet, akkor ki kellett a másiknak dugnom. Mintha dadogva jutnánk hozzá az ismert eredményhez. A műveletek rövid szünetében a nagy nő az ágy lábánál állva, valamit mindig megkérdezett. Válaszaimat az ablakpárkányon kiterített űrlapokon jegyezte föl. Néha ingerülten szólt a két ápolónőre, hogy ezt vagy azt ne így, hanem úgy. Még ingerültebben morgott a kopasz orvosra. Igazán megvárhatná, hogy a beteg befejezzen egy mondatot.
      Kérdezte, szükség esetén kit értesítsenek.
      Amikor nem kellett már visszatartanom a lélegzetet, mondtam, a feleségemet.
      Adjam meg a telefonszámot.
      A telefonszámot persze biztosabbnak tűnt nem megadni. Hiába mondanám, hogy éjszaka ne hívják. A nyomdai levonat kijavítása mellett ez lett a legfontosabb. Miként kímélhetném meg őt. Végül is sehogy. Legalább az éjszakáját megmenteni. Kétszázhúsz kilométerre van innen, s ha most hívják fel, akkor tehetetlenül várhatja a rettenetes hajnali vonatindulást.
      Mondtam, inkább arra kérem, vegye ki a noteszt a zakóm belső zsebéből, inkább egy barátomat hívja föl.
      Kérje meg, hogy menjen el a lakásomra, amihez kulcsa van, reggelig javítsa ki a nyomdai levonat íveit a kézirat alapján. A lelkére kötöttem, hogy a kézirat alapján. A nagy nő egy kicsit csodálkozott, de a szokatlan feladat tulajdonképpen tetszett neki. Ugyanakkor az orvos nesztelenül távozott a medikussal, az ápolónők pedig szintén elsiettek, mert valaki egyre hangosabban húzta a lélegzetét a színfalak mögött. Éktelen lárma támadt a hörgés körül, kiáltozások. Valami lezuhant, a fémes szerkezet a kövön szétesett, mire többen kirohantak a függöny mögül és visszarohantak. Valaki egy diadalmasan magasba emelt fecskendővel csúszott át a kórterem kövén, hogy gyorsabb legyen.
      Váratlanul lett teljes a csönd.
      Valamivel később az orvos és a medikus elégedetten visszatért, az orvos egy diadalmasan magasba tartott, teli fecskendőt hozott. A tűt rögtön beledöfte az infúziós folyadékot szállító gumicsőbe.
      Kíméletesen nyomta bele az utolsó cseppig, néhány pillanatig a hatást figyelték az arcomon. Miközben nagy harsányan visszajött a nagy nő, hogy hiába próbálkozik.
      Lassan el fogja veszíteni a türelmét.
      Ezek ketten a haldokló nyöszörgését követve megint eltűntek a zöld függönyök között.
      Később majd újra megkísérli, most azonban az adatfelvételt tényleg be kell fejeznie. De ne féljek, nem az én barátommal van baja.
      Kérdeztem, kivel van baja.
      Ingerülten válaszolta, hogy inkább azt mondjam meg, van-e mindennap székletem.
      Van.
      Attól kímélje az Úristen, folytatta olyan hangosan, hogy a zöld függönyök mögött érteni lehessen, hogy futóbolondokkal kelljen ügyeletben lennie. Kérdezte, milyen az állaga, milyen színe van.
      Nem is végezhettünk a kérdésekkel, amikor visszajött az orvos a medikussal, ismét hoztak egy teli fecskendőt.
      A nagy nő erre azonnal elcsattogott, de még bíztatón visszaszólt, ne féljek, megint hívja a barátomat.
      Az ember végül is hálás érte, hogy ismeretlen emberek segítenek. Ilyen kíméletesen nyomnak bele valamit a testébe, ami bizonyára a javára van.
      Álltak az ágyam lábánál és némán figyelték az arcomat.

Valamit kimozdítottak. Ez a legelső érzet. Mintha valahol bekapcsoltak volna egy elementáris erejű elszívót, porszívót. De tévedésből nem szívásra, hanem fújásra állították volna. Van még rajtam kívül valami, ami a hihetetlen erejével a testemen belül válik érezhetővé. Elmozdult a tőkesúly.

Még láttam, jön vissza a nagy nő, mélységes megvetésével kerüli meg őket. Én már mentem el.
      Nagy csavargó lehet a maga barátja, mondta és rángatta hozzá a vállát. Valójában azonban ismeretlenül is élvezte a csélcsap barátomat.
      Nyersek és brutálisak tudnak lenni az ilyen nagy nők. Hagyják, hogy a kiszőkített hajuk lenőjön, nem igazítják ki az elmázolódott rúzst az ajkukon, nem érdekli őket, hogy a vérvörös lakk lepattogzott-e a körmükről, de vesébe látnak. Az űrlapjai alapján folytatni akarta a kikérdezésemet.
      Egy elismerő mosoly még kifért belőlem.
      A halál tényleg elragad, megyünk ki az életünkből.
      Nem egyedül van az ember magában. A másik vonzásába kerülök bele, a lelkem visz magával.
      Amin közel sem légiest kell értenünk, hanem erőset és esszenciálist.
      Akkor mégis megadom a feleségem telefonszámát, mondtam még jó hangosan.
      A nagy nő csodálkozva bámult le rám, miközben vette a noteszt és a ceruzáját, hogy följegyezze. Mintha kissé ijedten, kissé megvetőn azt figyelné, mi ütött belém, miféle meglepetéseket tartogatok még. Jó lett volna azt válaszolni, hogy most halok meg, amitől őt sem tudom megkímélni. Akkor most elmegyek, valójában ezt gondoltam.
      Nem szerettem volna túlzó kifejezésekkel riogatni őket, meg nem is volt sok időm a magyarázkodásra.

Az a benyomásom, szóltam óvatosan, hogy el fogok ájulni.

A kifejezések e szakmailag mindenképpen indokolt szűrése és rendezgetése olyan mennyiségű időt és energiát emésztett föl, illetve oly erősen mozdult be a tőkesúly, minden elmozdult és belerendült, hogy a telefonszám kimondására nem jutott. Amitől hihetetlenül nevetségessé váltam a halálom pillanatában. Mint a fukar vénember a mesében, kedves fiam, nyögi utolsó lélegzetével, mert nagy titkát még el akarja susogni.

A nagy fazék rablott aranyat a nagy vadkörtefától három lépésnyire ástam el.

Még tudja, de nem tudja magát megtartani. Boldoggá tett, hogy akkor a magasztos dolgok tényleg oly banálisak, mint a mesében. Ezzel a boldogító tudattal mentem el, de annyit még láttam, hogy a nagy nő a noteszét és a ceruzáját elhajítva rohan ki a képből. A két fehér köpenyes férfi elnyílt ajakkal és megnyílt szemekkel veti rám magát.
      A roppant erő átvitt, ahonnan visszaláttam, ez pedig igazán lenyűgözött.
      Elementáris örömmel töltött el, hogy sikerült, és még az utolsó lélegzetemmel is illedelmesen hazudtam nekik.
      Még nézhettem, amint a medikus az infúzió állványát megragadja, mert a másik ráront a mellkasomra, és az állvány azonnal dőlni kezd. Kitépné a karomból a tűt.
      Nézzük inkább, hogy valóságosan hol vagyunk.

A teljességnek olyan élményében részesülsz, aminek ezen a nyomorult árnyékvilágon legfeljebb a vallási vagy a szerelmi elragadtatottság lehet a hasonlata. És a nőknek valószínűleg a szülés. Bátrabb nők elmondják, hogy szülés közben összecsúszik öröm és fájdalom, amitől kozmikusan nagy erotikus kaland lesz belőle. Mentem kifelé, ami nem valaminek a vonzása, nem ígéret, hanem a teremtő erő érzékelése. A teljesség ténylegesen beváltja benned önmagát. Vitt. Nem kifelé a tudatomból, miként az ájulás, hanem befelé a tudatomba. Egy irdatlan erő vitt el, amely egyszerre működik kívül és belül, s ezért a tudatnak sem érdemes ilyen különbséget tenni. Túl voltunk mindazon, ami személyes és szenvedélyes.
      Az embert levetkőztetik, úgy hever a lepedőn, hogy bármely pillanatban bármely testrésze kész legyen bármilyen életmentő beavatkozásra. Hiába a fájdalom, a légszomj, a halálfélelem, a kétszázas pulzusom, a testi érzeten enyhén átdereng a nárcisztikus és exhibicionista elégedettség.
      Olyan rosszul azért nem mutathatok.
      Az élet szadomazochista alapszerkezetébe a halottas ágyán is rendesen beleilleszkedik az ember. Készséggel kiszolgáltatja önmagát, utolsó leheletével még bosszút áll.
      De a telefonszámot már nem tudja kimondani. A film elszakad. Nem látom az ágyat, nem látom a nagy ápolónőt. Lehúzták a nagy főkapcsolót. Másik film folytatódik. Űrben lebeg. Nem mondhatok mást, mint hogy van benne valami a nagy szellemi felismerések vagy a nagy szerelmi egyesülések öröméből. Valaha tudtam, életidőmben mégsem így képzeltem el. Aha. Az erő rajtam kívül és bennem működik, elfújt és beszívott magába, test többé nem vagyok, s ezért nem is vagyok hozzákötve többé sem az értelmi, sem az érzelmi fölfogáshoz. Valami ilyesmi. Tudom, hogy most halok meg. Ami nem tölt el örömmel, nem tölt el fájdalommal. Semmiféle érzés, ami ez idáig ismerős. De nem is felejtek. Még leginkább azt lehetne mondani, hogy kinyílik az emberi időszámítás, de egyszerre nyílik előre és visszafelé. A halál jelenének nincsenek többé sem térbeli, sem időbeni határai. Tudom, hogy mi fog történni, ha akarom, akkor láthatom, hogy mi történik, és jól tudom, hogy mi történt.
      Emlékezetem teljességét élem át, s ugyanezt teszi velem a térérzékelés. Egymásba vannak írva. Szellemileg a legpazarabb hímnős állapot, euforikus állapot. Isten sajnos nem fellelhető az idő teljességében, be kell látnom, hogy nem létezik, hiába hittem. Milyen nevetséges voltam ezzel az egész emberi hiszékenységemmel. Kínos tévedés. Az erő azonban minden emberi képzetnél hatalmasabb. Elképzeléséhez túl erőteljes lehetett a testem. A lélek emlékezete az istenekről alkotott képpel ugyan figyelmeztetett. A teremtő erő fogad vissza magába. Miközben a tudatomban még működik az időszámítás, visszanézek rá, amint elkülönített rétegeit és eseményeit épp elhagyom. Az időtlenségben nincs helye a felejtésnek. Jobb híján erre szokták mondani, hogy halála pillanatában visszapergeti magában élete eseményeit az ember. Őszintén szólva nem perget vissza semmit. De végre tisztán látja át, hiszen az időtlenségben az emlékezésnek sincs helye. Egy életen át nem értette, mert a lelket és a testet soha nem látta egyben.

Testén keresztül érinthetetlen maradt a lelke.

Ami azt jelenti, hogy halálával leválik róla, ami eddig sem tartozott hozzá. Ez pedig valószínűleg nem más, mint a nyelvhez kötött fogalmi gondolkodás. Ezzel volt bekötve a többiek közé. Előbb megszabadulni az örökös testi érzetektől, aztán megszabadulni a nagyra tartott gondolkodástól. Visszatérés egy olyan ősállapothoz, amelyben fogalmi gondolkodás sem létezik, hiszen a szemlélet és az érzékelés között sincs különbség. Leválik a gondolkodás, megszűnik a keresztkapcsolat a tudat érzéki és érzelmi, mentális és kognitív tartalmai között, s ezzel egy időben képileg, az agytörzsön válik felfoghatóvá, hogy ezek a tudattartalmak a személyiségem közönséges történetétől függetlenül miként kapcsolódnak a teremtő erő otthonához, ahhoz az univerzális struktúrához, ami viszont a tiszta szemlélet számára sem belátható. Sajnos nincs magyar ige, amivel e sorsdöntő történését jellemezni lehetne.
      Egyetlen rövid, billenő mozdulatról van szó. Valahonnan átfordulni, s ezzel valahová kerülni. Németül van rá leíró jellegű ige. Umkippen. Franciául szintén talál rá igét az elme, basculer.
      Átbillenni, a sötéten derengő űrből, ahol minden együtt van, védettség, erő, átbukni.
      Kimozdulni a védettség és az erő kozmoszából, átfordulni, leválni az egyedül lehetséges ősállapotról.

Átbillenek, belekerülök, holott nincsenek róla fogalmaim, hogy hová, mibe kerültem, belebillenek. Sötéten derengő űrből lök ki az erő, átbillenek valahová, ahol van távolság, nincs levegő, van határvonal, de mindezeknek a dolgoknak nincsenek önálló fogalmai.
      Miközben a tudat terébe káprázatos fény kerül.
      Az ősállapothoz képest mindenesetre ismeretlen. Értsük úgy, hogy az univerzum érzékileg minden ízében ismerős, fogalmilag viszont teljességgel ismeretlen. Mozgásom irányt kap az erőtől. Az erő kifordított a végtelenség ismerős kozmoszából. A kimozdulás, a kifordulás, a mozgás, a tér elváltozása először történik meg, először látom, hogy a mozgásnak kiszabott iránya van. Mégis sok mindennek van neve. Nem mindennek. Egy fogalmi gondolkodásban gazdag élet tapasztalatával nézek vissza arra, amiről fogalmak híján nem gondolkodhatom, hiszen először történik. Nem a fogalmaimmal értelmezem, amit először élek át, hanem az elvonatkoztatás tapasztalatát működtetem. Amiről evilági nyelven azt lehetne mondani, hogy kozmikusan meglepett. Mert ezek szerint a fogalmi gondolkodás szintjén túl is van elvont gondolkodás.

Az először és az utoljára nem szétválaszthatók.

"Az anyák lovagló ülésben szülnek a sírokon."

Az elvonatkoztatás szintjéről visszatekintve, elmondhatatlan örömöt okozott a mély kollegiális tudat, hogy Samuel Beckett tényleg nem tévedett. Anyám megszülte a testet, én megszülöm a halálomat.

Soha nem láttam még fényt, nevét nem ismerem.

Isten ugyan a fény univerzumában sem föllelhető, a fény mégis az ő leghitelesebb hasonlata. Az értelmezés szempontjából mulatságos kis előnyt jelentett, hogy nem csak író voltam előző életemben, aki a szavak értékével és értékelésével foglalkozik, hanem fényképész, aki a fény mibenlétével.

Távoli fényforrásból érkezik, szórt fénye van. Erő visz felé, s a közeledés sebességéből lesz a visszanéző tudat számára belátható a szándék. Az erő egyesíteni fog vele. Halálom lesz a születésem. A közeledéstől nem a fény minősége változott meg, hanem értékelhetőbbé vált. Olyan volt a fény, mintha mattüveget löktek volna a valójában nagyon erősen sugárzó fényforrás elé, nem direkt, úgymond fátyolos.
      Ovális nyílás erősen fodrozott peremén törik meg.
      Ahogy barlang mélyéről látja az ember a kinti világot egy borús napon. Még nagy utat, nem tudja megbecsülni, hogy mekkora utat kell odáig megtennie. Az utat nem ismeri, még soha nem tette meg.
      A személyét sem ismeri, akinek bármikor, bármit meg kéne tennie vagy fel kéne becsülnie.
      Valójában nem tudná, mit jelent az út, ha nem az erő vinné a fényforrás felé ilyen föltartóztathatatlanul.
      Ettől viszont tudomása lesz öntudatlan önmagáról, a fény állandósága jelöli ki a pozícióját.
      Ez hát a születés útja, mondja önmagának, igazán nagyon érdekfeszítő, nyugtázza elégedetten önmagában. Ki is pillantok a halálom idejéből, annyira érdekel a születésem, lássam, mit művelnek a világban, amelyet éppen elhagyok. Látom ám, amint egy kéz a mellemre valamit rácsatol vagy éppen lecsatol a mellemről. Kezek küszködnek mindenféle huzalokkal. De a fényforráshoz képest erősen megváltozik a pozícióm. Mintha nem csak a fényforrás felé haladnék, valósággal siklanék, hanem a roppant erő síkosan elfordítana. Mintha egyenletes bordázata vagy redőzete lenne a térnek. A barlang ovális bejárata eltűnik. Másik két tenyér a mellkasomra tehénkedik. A két tenyér súlyát nem érzem, de világosan felfogom, hogy most törik a bordáimat. Látom, amint az emberi árny guggol fölöttem, látom, amint teste egész súlyát ütemesen nyomkodja belém a tenyerével. Gondolom, a medikus lehet. A mennyezeti neonok jéghideg fényében nézek ki a halálból.

Hasamig láttam le a testemen.

Mantegna az óriási meztelen talpától nézve, perspektivikus rövidülésben ábrázolta Krisztus lemeztelenített testét. Ilyen erős, csaknem parodisztikusan rövidülő perspektívából láttam ki a saját testemre, amint a kövezet óriás kockáin hevert.
      Furcsa volt, hiszen a látószögem valamivel magasabban állt, mint ahogy a kockás kövezeten heverő pozíció megengedhette volna. Ezt még méricskélte is a tétova tudatom, mert az élmény szokatlansága miatt a magyarázó információk helyét kereste, s az is kérdéses lett, hogy tapasztalatként hová, melyik rekeszbe helyezze el az emlékezetben. Mintha valamit magasabb gépállásból fényképeztem volna le, mint ahonnan néztem. Hiányoztak a tudatban a jelenség magyarázathoz szükséges címszavak. Valamelyest még az ironikus látás képessége is megmaradt. Még a fényképészeti látás képessége is megmaradt. Jóindulatú elnézéssel figyeltem az igyekvő kezeket, a kezeken a szőrzetet, tudatom serénykedését, a saját megmagyarázhatatlan optikai csalódásomat. De ez a reálisnál magasabb gépállás megfelelt a fogalmi világon túlinak.

Szelíd iróniával visszanézel. Nem olyan sürgős, hiszen olyan ütemben és olyan szinteken fogod megfejteni, ahogy az életedtől reálisan távolodsz.

A visszanézés a tudatnak egyszerre többféle perspektíváját fogadja önmagába.
      A különböző tudatszinteket most végre együttállásukban láthatod.
      A nyelv előtti állapot vagy a tiszta szemlélet struktúrái szinkronba kerülnek a testi folyamatokhoz rendelt nevekkel, habár ezek nem mindig és nem teljesen fedik a tartalmakat. Kívülálló tekintetem, lám, egész életemben elkísért, és most tovább fog kísérni. Testi érzet híján, így élem át lélekként önmagam. Az úgynevezett tudatom azonban, mely egy életen át szintén elkísért, és most filozófiai, szociológiai, teológiai, pszichológiai, antropológiai fogalmainak egész gazdag és rendezett tárházát a fogalmi gondolkodáson túlról szemlélve bocsátja a rendelkezésemre, a léleknek csupán a világról szerzett tapasztalataiból részesült. A teremtő erő kozmikus méretű működése rejtve maradt előtte. Habár erre a lélek folyamatosan emlékezett. Amit viszont egy életen át a testi létezés emlékezési mechanizmusa fedett el. A teremtés nem szimmetrikus. Ennyi új tapasztalat még bőven belefér a tudatomba.
      De az erő még egyszer elfordított, ismét lökött, lágyan átfordított és a lökéssel megint vitt valamennyit a fény felé.

A fényt azonban, mely elvakíthatott és elmoshatott volna, nem érhettem el.

Hangsúlyozom, hogy nem egyenesen tartottam a mélyről a fény felé, közben elfordultam.
      Mintha csavarmenet vinne előre. Azt hiszem, hogy összesen kétszer fordultam át, de nem egyszerre tettem meg e két teljes fordulatot. Mintha kétszer mozdult volna be a látószögem. A szakaszos mozgásról van ugyan képem, de nem okozott önálló testi érzetet. A megelőző állapothoz, az ősállapothoz képest ismeretlen eredetű nyugtalanságot, feszültséget támasztott, bár nem állíthatnám, hogy az én testi érzetem volt. Van egy képem, amint a fényforrás helyzetéhez képest alulról fölfelé mozdul el a látvány, lassan fordul el, és akkor megáll. Látom a barlang ovális, erősen fodrozott bejáratát. Aztán megint megindulok a csavarmenetben, a fényforrás alámerül, amiből utólag az is megállapítható, hogy balról jobb felé mozgok el a térben, amelyet a tudat barlangként mutat be. A két hangsúlyosan szakaszos mozgás, az elfordulás és a közeledés között van egy rövid szünet. Megakadás. Amíg az erő ismét fel nem ragad, s megint csak fordít és lök a fény felé.
      A kórterem neonjai alatt a két emberi alak, fölém hajolt. A harmadik háttérben maradt, a nagy ápolónő, bizalmatlanul figyelte onnan, ezek ketten vajon mit fognak tenni most. Kék árnyékokba merült arcukon a professzionális figyelem elementáris, nem fegyelmezhető boldogságra váltott. Fejüket a bántó fénybe emelve felnevettek.

Ami azt jelentette, hogy megint itt vagyok.

Gyorsan befejeztem hát a megkezdett mondatot. Megmondtam a telefonszámot.

Hatásosnak bizonyult, tudtam mit csinálok, meglepettségében felsikoltott a nagy nő.

Még élveztem is a pofátlanságomat.

Immár annak is örültek, hogy akkor a tudatomnál vagyok, nem pusztultak el az agysejtjeim. Örömük újabb rohamából lett számomra világos, hogy jó hosszú idő telhetett el.
      Az erős áramütések hatására a testem azonban koordinálatlanul reszketett. A mellemen valósággal füstölgött a bőr és a szőrzet. Húsig égették a mellembe a reanimáció pecsétjét. Vacogtam, rúgtam, csapkodtam, hiába szerettem volna, nem tudtam a tagjaimat leállítani. Minden mozdulatot, szót és lélegzetvételt, az egész puszta létet a törött bordákból áradó éles fájdalom kísérte.

Kocogó fogakkal kértem a nagy ápolónőt, aki egész testével fölém hajolt, segítsen ezt a reszketést valahogy leállítani.
      Mondta, ezzel most ne törődjek. Semmivel ne törődjek. Ők most már mindent szépen elrendeznek.
      Én azt hiszem, mondtam vacogva, hogy vizes lett az alsónadrágom. Mondtam, nem tudom mitől.
      Az égett hús illatát a megrendült hallgatásukkal vették körül. Ebből értettem meg, hogy az elektromos ütések hatására bevizeltem.
      Ne törődjek semmivel, semmivel.
      Nyugalmat imitáltak, a szakmai méltóságuk mögé rejtették a személyes boldogságukat. Gyorsan eltávolították az újraélesztéshez használt eszközöket, de készenlétben tartották. Közel sem lefutott dolog. Vacogó fogakkal kérdeztem az orvostól, mi történt, s ahogy a friss égési sebhez értem, a fájdalom le is állította a mutatóujjamat, kérdeztem, hogy reanimáltak-e. Az idegen szó megütötte, éppen ment volna el, zavartan visszanézett, az öntudatnak ez a foka sok volt neki. Úgy ragadta meg az ágyat a két kezével, mintha meg akarná rázni helyettem. Nem úgy viselkedek, ahogy haldoklóhoz illene. Majd hogy megbántottan válaszolta, hogy igen, hogyne, reanimáltak, valóban. Kérdeztem, mennyi idő telt el. Magam is tudni akartam, hogy a tudatom tényleg tiszta-e. Gondolkodott, megpróbálta magát összekapni. Azt válaszolta, hogy három és fél perc.
      Meggyőző volt a válasza, másként nem válaszolhatott. Hivatása szabályai szerint valamit mondott, de láttam a szemén, hogy valójában nem tudja vagy nem akarja megmondani. Meglehet, hogy csak két perc volt, lehet, hogy hatnál is több. Több millió év telt el három és fél perc alatt. A teremtés történik meg, amikor az ember halála és a születése összeér.

Csak jóval később jöttem rá, hogy mi történt, amikor hazakerültem.

Ennek a barlangnak van ugyanis valamilyen ismerősen finom bordázata. Mintha az agyamban turkálnék, de nem csak nem lelnék a tudott nyomára, hanem azt sem tudnám megmondani, hogy mit kell keresnem. Halványan derengő, ismerős bordázatát nem tudtam elfelejteni. Mintha az erő egy finoman bordázott csőben ragadna magával. Elég volt gondolni rá, és ismét magával ragad. Időtlen és végtelen űr, amely a bordázatával körülfog, vezet a fény felé. Talán helyesebb lenne redőnek, finom redőzetnek mondani. Nem egyenesen haladtam, hanem egy kicsit alulról, az erő mintegy a fejemnél fogva megforgatott, s így vitt fölfelé az enyhe emelkedőn. Kétszer fordított el, így a pontosabb.
      Nincs róla testi érzetem, hanem mintegy látom a testi érzetet. Visszavágytam arra a helyre, ahol a testi érzet absztrakció lehet. Az erő a fejemnél fogva fordított el a térben, amelynek bordázott volt a felülete, finoman bordázott, vitt a kijárat vagy a bejárat felé. Ki tudja.
      Ovális volt a bejárat, egy álló ovális forma. Finoman nyújtott ovális, erősen elhúzott jobb felé. Úgy is mondhatnám, hogy erősebben nyitva állt a jobb oldala, mint a bal oldala. Nem volt szimmetrikus nyílás. A bal oldalán egyértelműbb volt az ovális. Miközben az erő vitt felé, de közben iszonyatos mennyiségű más dolog is megtörtént a kinyílt tudatomban, mintha egy kicsit még jobban elnyílt volna. Ha átlépek a sötétségnek és a fénynek ezen a határán, tudtam, akkor visszafordíthatatlan. Azt azonban nem tudtam volna megmondani, hogy a születésem vagy a halálom-e. Még valamennyi hátra volt, nem érhettem el a kijáratot.

Másnap délben átvittek a Szívsebészeti Klinikára. Igyekeztem mindent úgy csinálni, hogy elégedettek legyenek velem, de nem voltam itt.
      Amikor néhány nap múltán egy kisebb műtéti beavatkozás után elbocsátottak, megpróbáltam visszatérni abba a közegbe, amit az ember nagy kétségek közepette evilági életnek nevez. Igyekeztem visszatalálni a legegyszerűbb alapműveletekhez, újra megtanulni, amit a siralomvölgyről tudok. Porszívóztam. A por, a szőnyeg, a kárpitok, igyekeztem komolyan venni a reális létüket. Elég furcsa volt.
      Attól kezdve, hogy erőszakosan visszahozzák, semmihez nincs köze az embernek. Se a tárgyakhoz, se a többiekhez, se a tudásához, se az élettörténetéhez, semmihez. Vannak emóciói, ha megböki az ujját, akkor fáj, de semmi köze hozzá.

Talán az ég állaga, az ég színe. Egy növény kontúrjai, Magda parfümjének illatáról a korábbi parfümjének emléke, egy madár röpte, inkább a megfoghatatlan dolgok, különben semmi más, semmi.

Tudja, mit kell tenni, hogy elfogadják a többiek, de minden viszonyát önmagán erőszakot téve kell újra létrehoznia. Ne a dolgok helyét lássa a szerkezetben, hanem a dolgot, amelyet a többiek reálisnak tartanak. A porszívó gégecsövének durva recézetét érezni az ujjadon.

Hiszen világos.

Megint egyszer elég volt gondolni rá, hogy magával ragadjon. Az anyám méhéből átbillentem a szülőcsatornába, s ezzel vége lett az ősállapotnak, amelyhez a halál pillanatában visszatértem.

Mint aki egy kézzelfogható hasonlat segítségével ismeri fel a valóságos történés helyszínét.

Az ovális nyílás az anyám nagy szeméremajka volt, amit széthúztak, amit én a szülőcsatorna perspektívájából ismerek, az évtizedek óta halott anyám nagy szeméremajka, amint széthúzták, vagy önmagától is egyre jobban tágult, ahogy közeledtem, hogy megszülessek.

Mattüveg szűri meg így a fényt a szülészetek ablakán.

Sokáig nem mertem kimozdulni a lakásból, mert nehéz volt komolyan venni a dolgok reális létét, ha egyszer ismerni véltem a valóságukat. Megkértem a feleségem, vegyen tíz vállfát, válassza a legjobbat, a legszebbet, a legdrágábbakat, vigye vissza a kórházba, a nagy nőt keresse. Legalább vállfát ne kelljen keresgélniük.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz