Vissza az idei számokhoza Városliget délkeleti sarkánál van. Nem virtuális helyszín tehát, habár vannak sétányai és terelőkorlátai. A világtalanok összekapaszkodva indulnak el, az írók szobraitól a királyszobrok tere felé haladnak.
Hermann Broch szerint egy korszak építészeti homlokzatáról leolvasható a korszak stílusa. Ha szerényebbek vagyunk és csak a korszak egyik karakterjegyét keressük, megtalálhatjuk a szellemi ember ledöntött szobrai helyén üresen árválkodó posztamensektől a hatalmi ember frissen kisuvickolt csoportozatáig tartó sétaútban.
Nemrégiben még állt a sétányon Benedek Elek, Somlyó Zoltán, Füst Milán büsztje. Előbb Benedek Elekét, Somlyó Zoltánét mázolták be, tüntették el. Füst Milán szétroncsolt orral, befröcskölt halántékkal októberig tartotta magát.
A világtalanok egymásba fogódzkodva haladnak. Füst Milán üres posztamensénél megállnak. Várakoznak. Fülelnek.
Mintha alulról, a lucskos fűből szólalna meg, amit néznek: "Óh némely látomás felér egy ezredévvel..." Aztán: "S a feje körül tompa derengés."
Hallják, látják is a derengést.
A látomás az övé.
Járhatott ott nyolcvannyolc éve.
Jön le a lépcsőn a Damjanich utca 52. harmadik emeletéről. Az a ház közel van a ligethez. A mai sétaúthoz. Hajnali három óra. A Boldogtalanokat olvasta fel Osvátnak, Kosztolányinak, Tóth Árpádnak. Ölelgetik. "Úgy érezhettem volna magam, mint mondjuk Paris, mikor elnyerte Helénát. És én mégis szomorú voltam... Mert a nagyrabecsült gyülekezet arra a kérdésemre, hogy vajon el fogja-e fogadni a darabomat a Nemzeti Színház, nagyon hümmögött. - Sötét, nagyon sötét, ez a baja, mondták egyértelműen."
Ebben a hangulatban megy át az üres Aréna úton, megy tovább a ligeti sétányon.
Ahol a világtalanok most várakoznak.
"S a feje körül tompa derengés."
Az üres posztamenstől két méterre, lent a lucskos fűben.
Próbálom felemelni a szoborfejet. Nehéz. Nem megy.
De a tompa derengés a fej körül simítja a tenyeremet.
Mikor a Henrikben a császárt kiátkozza a pápa, és ő az átkot, mint egy látomást megfogalmazza, odaírja a végére a két áment. Éjjel megtalálja egy enciklopédiában az eredeti szöveget. Egyezik vele, amit írt. A tél látomásában leírja: a Föld lassú ütemben fordul az Orion csillagzat ködképe felé. Később néz utána: valóban arra fordul. A Levél Kanadából-ban piros sapkát tesz a vadászok fejére a vízió érdekében. Később tudja meg, ott a vadászok, hogy a hóban jól láthatóak legyenek, valóban piros sapkát viselnek.
Most meg ez a verssorban őrzött derengés a fej körül a sétány sarkában.
Ha megvárnám a világtalanokat, mikor visszaérkeznek, segíthetnének felemelni, odacsavarozni a posztamensre.
Sok ismerős van a menetben, mondom, amire az öblös hangján: "csak az lehet művész, akinek a szemében a valóság minden dolga jelenés..."
Érzi, hogy közelednek. Megkérdezi: jön a Pályi is, a Háy is?
Másnap a szoborfej eltűnt a fűből.
A világtalanok járják az útjukat.
Fülelnek. Összekapaszkodnak.
Ahhoz képest, hogy az 1989-ben megjelent első kötet Kicsoda ő? című nyitószövegében mekkora vehemenciával kereste a ma ünnepelt szerző önmagát, téziseket, verziókat, feltételezéseket állítva föl arra nézvést, hogy aki az ezt követő szövegekben és rajzokban majd megjelenik, ki lehet; ahhoz képest, hogy milyen finom kézre valló rafinériával hagyta nyitva a felütés, s maga a könyv ezt a kérdést - gyakorlatilag végtelenné sokszorozván a lehetséges válaszok körét -; ahhoz képest, hogy a huszonéves bájjal feltett, mégsem naiv kérdés egyértelmű, lezárt módon ma sem könnyen megválaszolható... - nos, mindehhez képest feltétlen érvénnyel megvan a dolog: Háy Jánosnak 2001-re vitathatatlan hitellel sikerült felépítenie önmagát. Megtalálnia azt a helyet, ami csak az övé, ami a kortárs magyar irodalom térképén evidensen s öszszetéveszthetetlenül hozzá tartozik.
Ha emlékszünk rá, hogy a Gyalog megyek hozzád a sétálóúton milyen erős nemzedéki kirajzás hullámain érkezett - Kemény és Szijj, Darvasi és Podmaniczky, Borbély Szilárd, KAF és Láng Zsolt, Solymosi -, akkor egyáltalán nem lesz az utak ilyen markáns elválása, a saját hely megtalálása könnyűnek és főleg törvényszerűnek mondható. A sorsfordító történelmi pillanatban evidensen kínálkoztak ugyanis olyanfajta generációs ihletű, közösségi programok, melyek késleltették volna, hogy az alkotói utak hamar különváljanak. Háy János már igen korán megtette az elkülönböződés roppant bájos és a korszak irodalmiságának kontextusából élesen kirívó provokatív gesztusát: a Töredékek a hagyományos szomorúmanók életéből című, összefüggő önportrékként értelmezhető emlékezetes sorozata - jobb szó híján úgy mondhatnánk -: a radikális szelídség, a megőrzött gyermeki nézőpont létjogosultságának poétikai programját alapozta meg.
S mintha ezek a hagyományos szomorúmanók, ezek a mézeskalács halálhuszárok azóta is jelen volnának nála, láthatatlan szereplőkként népesítve be ezt a tíz kötetet. A növények hazája (1990), a Welcome in Africa (1992) a Marlon és Marion (1993) és a Holdak és napok (1995) vegyes műfajú konstrukcióiban szerves művészi világgá épül rejtekező jelenlétük kettős természete: a képzeletmozgás mesei vetülete, a gyermeki látásmód, a néha már-már romlatlanul infantilis életöröm megőrzött bája mögé sötét felhőket tornyoznak a pontosan kidolgozott könyvszerkezetek baljós sugallatai. Halál és vér, kételyek és szorongások, megrendítő csalódások, széthulló szerelmek, bukott angyalok mindenütt. Miközben itt végtelenül könnyed módon, egyetlen mély levegővel mesélnek minekünk, minden arról szól, hogy nem lehet. Hogy reménytelen. És mire az eddigi életmű négyes tartópilléréhez (Dzsigerdilen, 1996; Valami nehezék, 1998; Istenek, 1998; Xanadu, 1999) s az azt követő legutóbbi kisprózakötetig (Közötte apának és anyának, fölötte a nagy mindenségnek, 2000) eljutunk, végérvényesen rájövünk, hogy ez a könnyedség, ez a görcsök nélküli, felszabadult mesélőkedv, az eleven látásmód és a játékos formanyelvi invenció korántsem valami felületes, naiv életöröm megnyilvánulása, hanem mindvégig ellensúlyoz valamit. Háy János műveinek alaptapasztalata az a mély belátás, amit egyik interjújában szellemes és szemléletes módon így fogalmaz meg: "minden boldog vitéz egyformán boldog, de minden boldogtalan vitéz a maga módján boldogtalan." Versben és prózában - vagy akár a nemrégiben Debrecenben bemutatott Gézagyerek című drámájában - ezt a "maga módján"-t írja újra folyamatosan; a személyes boldogtalanság minden példázatosságtól, nagyot mondó általánosítástól mentes, megismételhetetlen történeteit. Ezek az egyszeri sorsképletek legjobb műveiben ugyanakkor mindig égi távlatokkal bíró teremtéstörténetek, melyek megkísérlik újrafogalmazni a szakralitás fogódzóit elveszített létezésben a transzcendenshez való viszonyt.
Mindez ebben az életműben üdítően eredeti nyelven zajlik, mégis egyfajta hagyományos irodalomfelfogás talaján, a szövegirodalom párhuzamos kísérleteitől mentesen. Hagyományos eszközökkel, követhetően és élvezetesen, mégis lényeges pontokon értelmezve át a magyar lírai és prózai tradíció bizonyos alappilléreit. Szerzőnk hisz még abban, hogy vannak sorsok, történetek, ha meg is szűnt kerek, nagyszabású, heroikus jellegük; hisz az erős érzelmek erejében, ha feltétlenül nem is tud már bízni bennük, s így érzelmességét folytonosan gyanakvóan visszafogja, kételyekkel, szigorú poétikai eszközökkel keresztezi. Mer felszabadult módon játszani, ha jellegzetes módon önnön vázára meztelenedik is verseiben az ártatlanságát vesztett játék formaszerkezete. Háy művészetének vannak még angyalai - akkor is, ha ezek az angyalok súlyosan emberi arcot öltenek.
A címnek választott szavak Pályi András legújabban olvasható prózájában, A csókban találhatók, a 2000 szeptemberi számában, az alábbi környezetben: "Minden és semmi. Feladom, nincs tovább. Lét, nemlét, mindegy, ez már nem az én (...) engedem magam, engedem, bármi megeshet, elherdálom hát mind-mind a gőgömet, nem létezem..."
Ez a két nyomtatott oldalnyi költemény, csakúgy, mint egyetlen mesterének, elődjének, Pilinszkynek egy késői verse, a Költemény, pontszerűen éles összesűrítése és bevilágítása annak, ami mondható maradt s ami nem egy sohasem végleges írói-nyelvi világban.
Azaz, meghökkentő esztétikai és etikai hagyományossággal, ami névvel jelölhető, egzisztál, ami nem, az legföljebb egzisztenciájának hiányában: derengő névtelenségben van/nincs jelen. Nem hoz létre, nem sejtet, nem ismer (el) valódibb másik világot. Csak a közöttet, a közbent és a benne-létet ismeri.
Csupaszon mondja, ami az érzékekben és az idegek kapcsolódásában, mint egy felnyitott, megnyíló könyvben/textusban/ajkakban és szeméremajkakban, bármiféle feltáruló (emberi) megnyílásban, lüktető, örökké mozgó egymásba hatolásban, mint különös írásjelek együttesében olvasható és feltörő, szó előtti hangokat felidézve megszólaltatható.
Képszegény, fegyelmezett elismerés ez, tisztelet, sőt dicséret a személyekben megszülető és az őket meszsze felülmúló, történő, nem pedig adott realitás ténylegessége előtt.
A szeretkezők megszólaltatásában deklamatorikus, a jelenetfelépítésben drámai, de egészében kevéssé retorizált elbeszélőművészete valójában az ölelés mint otthon, olykor förtelmes és kárhozatos otthon, pontosabban éjszakai lakhelyünk nyelvének többnyire súlyos következményekkel járó megköltése, vagyis költemény, anélkül azonban, hogy egyetlen pillanatra is áltatná magát, szereplőit és olvasóit az otthonlét biztonságával, garantálhatóságával, kéznél levő elkészültségével és megtartható berendezettségével, bármiféle megérkezéssel. A szerelem megváltás és békesség nélküli üdvösségéről van szó, kizárólag a test, az érzékelés idegen és ismeretlen transzcendenciaként dialogizáló elsőbbségét szem előtt tartva. Pályi csakis a pillanat örökkévalóságának, kockázatos-örvényes elérhetőségének olthatatlan kívánásáról/kéjéről mint villanásról, mint mozgásviharról, mint rándulásról, mint elveszettségről, tehát mint nem mérhető időről vesz tudomást és vesz mégis mértéket.
Végletes, makacs és bátor becsületesség ez csakugyan, amelyben igazság és hazugság ama nietzschei értelemben, vagyis nem morálisan fölfogva telítődik fel és mutatkozik meg. Ehhez a becsületességhez tartozik még, hogy a hol hűvösen, hol eksztatikusan kiszámított és a számítást egy eltéveszthetetlen ponton feladó egymást érintés nyelvi, szerkezeti, ritmikai közössége nagyon is politikailag, teológiailag értelmezhető, mélyről, mélyből lázadó, erotikus, újraszakralizálandó világban jön létre. Ha van hát az ő kép- és trópusszegény irodalmi nyelvében nagy erejű, visszatérő retorikai alakzat egyáltalán, mely ismétlődőn érzékelhető és látható, akkor az a végletesen intim ölelésen átütő/átvérző kommunikatív, közös rész-egész dinamika mint erotika-politikai és misztikus korreláció. És éppen ez töröl el valamit legalább olvasás közben abból a modern-újkori szorongásból, hogy létezésem, művi, művészi és egyéb műveleteim csak az egyszeri, magányos, maga elé motyogó "én" machinációi, melyekkel mindössze önkényes elnevezésekre, jeladásokra vagyok képes. Áthelyeződnek a kárhozat, az üdvösség, a megigazulás és a végromlás hangsúlyai, a morális és tematikus konvenciók rombolásával jóval mélyebb, egzisztenciális, tragikus, de nem örömtelen, nem kétségbeesett utakat nyitva.
A valóságosság ténylegességének, gravitációjának következetes, szigorú poétikája anélkül jut érvényre, hogy kezdetleges és romboló dualizmusok vagy lankasztó spekulációk járnának a nyomában. Ellenkezőleg: ha van Pályi ismételten tematizált, nagy prózatörténésének, a megszövegezett jó szeretkezésnek (lásd még: a teremtés eredendően, mindent megelőző jóságáról, épségéről, ártatlanságáról szóló elképzeléseket), ha van mindennek valódi szellemi-teológiai-erotikai ellenfele, sőt ellensége, akkor az a hasításos, dualista kereszténység, értsd: spekulatív civilizációnk, amely megfeledkezett a benne-levőség, az egymásban és egymás által résztvevők, illetve részesedők üdvös és/vagy romboló történéséről, a kölcsönösség szabadeséséről.
Tegyük hozzá: az Éltem, a Másutt, a Túl, vagyis alighanem legjobb műveinek irodalma mélységesen antipornográf, s mint ilyen, a keresztényies dualizmus és a szemforgató kispolgáriság következetes ellenfele.
Pályi András, írói világa szerint, nem hisz valakiben vagy valamiben, nem állít vagy tagad valakit vagy valamit, hanem komolyan veszi a maga megkerülhetetlen valóságában azt, amikor éppenséggel másutt vagyunk, túl vagyunk, azaz élünk, vagyis a pillanat egyszerű, minden teológiát nélkülöző üdvösségében sikerül nem pusztán zengő ércnek és nem pusztán pengő cimbalomnak lenni. Önmagunkat csak és kizárólag a másikban, a másiknak adottságban kielégítve válunk egy nem nárcisztikus, nem eszközstátusban maradó erotikus etika tanúivá, méghozzá hisztéria és krónikus katarzishajsza nélkül, sajátos köznapiságban hagyva a nagy eseményt.
Meggyőződésem szerint Pályi András írói világa a legszigorúbb felelősségetika világához tartozik.
Mivel, ismétlem, igazi pornográfiaellenes író, ezért válhatott a művészi ízlés, egyben az erotikus radikalitás egyik mesterévé irodalmunkban. Alighanem minden azon múlik itt, hogy jó érzékkel, világosan és felfokozottan szóvá tevő formában rejtett bele művészi világának alapjába egy, szinte mindenütt jelen levő, szigorú, etikai megszorítást: bármilyen módon, bármilyen előzmények és következmények szövevényében, bármilyen szörnyű, kárhozatos vagy tragikus végkifejlettel zajlik is le a mindent átfogó s a poiézisz alapjává tett szeretkezés, és bárhogyan esik is meg a reszakralizált isteni személyeknek, az itt másképpen nem nevezhetőknek, azaz Pinának és Fasznak a találkozása, nos mindennek szigorúan s kivétel nélkül a szerelem állapotában, előfeltételének teljesülésével kell és szabad lehetségessé válnia egyáltalán. Minden egyéb, ezen kívül, árulás és hazugság, vagyis igazi bűnözés. Van tehát erény és van bűn, de a szerelem egyedül méltó viszonyítási horizontja felől, amelynek persze semmilyen tartalmi-lezáró definícióját nem találjuk nála, csupán felfokozottan szóbeli-szerkezeti felidéző erővel létrehozott megnyilatkozását, s aminek aztán makacsul ellenáll recsegő-ropogó, jól berendezettnek hazudott, e ponton is mélységesen aláásható, évezredes értékrendünk. Éppen ezért a vágy, a kéj, a kín s a kívánás, meg a nyomukban járó kárhozat- és pusztulástörténetek mint a szerelmi, tehát emberi tökéletesedés/leépülés szűkszavú, de szókimonó példatörténetei esnek meg műveiben, minden mellébeszélés nélkül. Se Nárcisz, se onánia, se pornográfia, se agyonreflektált, túlbonyolított szerelemfilozófia. Talán ezért is érzékeljük erotikus-démoni, egyben nagyon is köznapi narrációját mindenekelőtt hűvösnek, nyugodtnak, de sosem statikusan kimódoltnak. Hiszen éppen ez a nem spekulatív redukció az, ahol az etikai és az esztétikai valóságteremtő erőként érintkezik egymással, csakis a teremtett s játszó személyek meg az olvasók próbatételeként, illetve poétikai teherbíró-képességként értve. Mert a díjazott, az ünnepelt, aki olyannyira nem ünnepi elbeszélő, szinte mindig mértékletes és józan tud maradni. És talán nem is tudhatunk annál jobbat tapasztalni irodalomban, művészetben, mint amikor úgy ragad el valami vagy valaki, hogy elveszetten is, önmagunkból kilépve és mássá alakulván is valamiképpen magunknál maradunk, de immár "se férfiként, se nőként". Ami végül is Pályi András írói rangjának, kis terjedelmű, de koncentrált, konok munkájának joggal követelhet valódi megbecsülést.