Vissza az idei számokhozMészáros Tamás az ÉS október 26-i számában "bornírt balossággal" és "értelmiségi felelőtlenséggel" vádolja Susan Sontagot, amiért az éppen Berlinben tartózkodó amerikai kritikus és író a szeptember 11-i támadások után mindössze két nappal indulatosan kirohant az amerikai politikusok és a média reakciói ellen (Az írástudók felelőtlensége). Felháborodásával Mészáros nem áll egyedül. Az amerikai politika liberális, illetve baloldali kritikusait az utóbbi hetekben többször vádolták meg hazafiatlansággal, az áldozat ízléstelen hibáztatásával és öncélú értelmiségi pózolással. Az egyik legismertebb jobboldali publicista, Andrew Sullivan egyenesen a terrorizmus "ötödik hadoszlopáról" beszélt. Ehhez a paranoid demagógiához képest Mészáros cikke nemcsak hogy kifejezetten engedékenynek tűnik, de nyilvánvalóan más helyiértékkel is bír a magyarországi összefüggésben. Tendenciózus jellegére éppen azért szeretnék mégis rámutatni, mert az véleményem szerint tükrözi a politikai közbeszéd torzulását.
Mészáros elsősorban azon botránkozik meg, amit Sontag a támadásokra reagáló amerikai médián és a politikusokon számonkér: "Hol marad az a beismerés - kérdi Sontag -, hogy nem a "civilizáció" vagy a "szabadság", a "szabad világ", az "emberiesség" elleni "gyáva" támadásról, hanem az Egyesült Államok, a világ egyetlen önjelölt szuperhatalma elleni támadásról van szó, amely támadás az USA politikája, érdekei és fellépése következtében érte az Egyesült Államokat?" Ez a retorikai kérdés motiválja Mészáros legsúlyosabb vádját: "amikor [Sontag] a World Trade Centerben elpusztult áldozatokat azonosítja az "önjelölt szuperhatalom" képviselőivel, akkor a terroristák propagandáját teszi a magáévá". Sontag kijelentése Mészáros szerint "elvakult ostobaságról tanúskodik" és "egy tőről fakad a militáns antiglobalisták elvakultságával, a szélsőbal és a szélsőjobb demagógiájával", azokéval, akikkel (mint Mészáros írja) "az "európai" Sontag korábban sohase árult volna egy gyékényen."
Ami az előbbi vádpontot illeti, legfeljebb az állapítható meg, hogy Sontag megfogalmazása nem zárja ki félreérthetetlenül a Mészáros által kifogásolt egyenlőségtételt állam és állampolgár között. De csak a minimálisan kötelező jóhiszeműség megtagadásával juthatunk el odáig, hogy egy ilyen egyenlőségtétel szándékát tulajdonítsuk a közismerten liberális Sontagnak. Sontag egy szóval sem állít olyasmit, hogy az áldozatok kizárólag a megtámadott állam "képviselőiként" jönnek számításba. Az, hogy valaki milyen szándékot lát egy tett mögött, és az, hogy miként értékeli magát a tettet és eredményét, két szigorúan különválasztandó kérdés. Egybemosó olvasat kell ahhoz, hogy bizonyos végkövetkeztetések felületes hasonlósága alapján kijelenthessük: Sontag kijelentése "egy tőről fakad" a militáns szélsőjobb, illetve szélsőbal demagógiájával. Elvégre gyökeresen eltérő premisszák is vezethetnek tartalmilag hasonló konklúziókhoz.
Hogy Mészáros rögtön a legroszszabbra gondol, az abból is kitetszik, ahogy Sontag október 11-i, visszafogottabb hangú írását tárgyalja. A helyszínen tapasztalt elemi megrendülés hatása alatt írt cikkben Sontag kimondva is elutasítja a terrorizmus apológiáját. Szeptemberi írását azonban változatlanul "helytállónak" találja. Ebből pedig az következik, hogy második írása nem visszavonni, hanem újabb tapasztalatok fényében árnyalni és kiegészíteni hivatott az első cikkben leírtakat. Persze naivság lenne készpénznek venni egy szerző önértelmezését; fittyet hányni rá azonban önkényes eljárás. Nos, Mészáros meg sem próbálja az októberi pontosítás fényében olvasni a szeptemberi írás inkriminált passzusát. Ehelyett a szóba jövő értelmezések közül a legdemagógabbat tulajdonítja Sontagnak - amely egyben a legvalószínűtlenebb is: hisz ugyan miért vedlett volna át militánsan Amerika-ellenes baloldalivá az a Susan Sontag, aki a koszovói beavatkozás helyeslésével szinte a teljes baloldal haragját kihívta maga ellen (Why are we in Kosovo?, The New York Times Magazine, 1999. május 2.)? Így nem csoda, ha erőszakos olvasata alapján Mészáros "fényévnyi" távolságot vél felfedezni a szeptemberi és az októberi cikk között, hogy aztán fejcsóválva az "értelmiségi felelőtlenség" "iskolapéldájaként" bírálja Sontag állítólagos hátraarcát.
Holott hátraarcról szó sincs. Csak hangsúlyeltolódásról. Szeptemberi írásában Sontag azért ostorozza az amerikai médiát és a politikai elitet, mert az tudni sem akar bármilyen oksági összefüggésről Amerika globális szerepe és a támadások között; mivel azonban az oksági összefüggésből még nem következik automatikusan a morális felelősség, ezért Sontag nem mond ellent korábbi állításának, amikor októberi cikkében "obszcénnak" nevezi a támadások kapcsán Amerika bűnösségét hangoztató felfogást. Sontag nemcsak hogy elhatárolódik ettől a felfogástól - például Noam Chomskyétól, aki nem lát lényegi morális különbséget az USA "nagyhatalmi terrorizmusa" és az al-Kaida között -, de Christopher Hitchensszel egyetértve indokoltnak tartja az "iszlám fasizmussal" szembeni fegyveres fellépést (lásd David Talbot interjúját: Susan Sontag, "The Traitor", Fires Back, www.salon.com, október 16.).
A szeptember 13-i kirohanás szerzője engem leginkább arra a kétségbeesett emberre emlékeztet, aki nem tudván, hogyan zökkentse ki sokkos állapotba került társát lázas fantáziálásából, végül lekever egy pofont - ami persze kijózaníthatja a másikat, de sokkhatásával el is mélyítheti a fantazmagóriát. Sontag arra akarta ráébreszteni olvasóit, hogy az Egyesült Államok szuperhatalmi magatartása jelentős mértékben hozzájárult egy olyan közeg kialakulásához, amelyben milliók szemében fokozott vonzerővel bírnak az iszlám militáns elfajulásai - és ezt a meggondolást az azóta született mértékadó elemzések fényében nem lehet lesöpörni az asztalról. De nem célom jóindulatú olvasatommal pontos tartalmat kölcsönözni Sontag kétségkívül elnagyolt állításának; indulatos retorikájának "terapeutikus" hatékonysága a reakciók fényében legalábbis vitatható. Fontosabb leszögezni, hogy mi nem következik szükségszerűen a Sontag által leírtakból, és elnézést kérek az olvasótól, amiért ennek érdekében, ha csak hipotetikusan is, de botrányosan abszurd állításokat is kénytelen vagyok leírni:
- Amerikának nincs joga semmiféle fegyveres válaszlépésre;
- A támadások egyedüli oka Amerika nagyhatalmi magatartása;
- A terroristák meghatározó indítéka az Amerika nagyhatalmi magatartása felett érzett jogos felháborodás;
- Nem a terroristákat, hanem az amerikai politikát terheli morális felelősség a támadásokért;
- A terrorizmus morálisan igazolható.
Ezen állítások egyike sem következik abból, amit Sontag szeptember 13-án leírt, és mind az öt állítás elutasítása összeegyeztethető pozíciójával. Sontag kijelentése és a terroristapropaganda között ég és föld a különbség, és akik elsiklanak az ilyen "nüanszok" felett, azok, félő, hogy máris magukévá tették a háborús paranoiára jellemző hamis alternatívákat.
Magyarországon persze nem uralkodott el a háborús paranoia. De akkor miért dönt Sontag magyarországi kritikusa habozás nélkül egy indokolatlanul gyanakvó olvasat mellett? Kétségtelen, hogy ma Magyarországon érthető az Amerika kritikusaival szembeni gyanakvás. Szeptember 11-én tett viszolyogtató nyilatkozatával - amelyről csak a jelenleg éppen mérsékelt konzervatív mezben játszó miniszterelnök cinikus hintapolitikája miatt kell egyáltalán tudomást venni - a MIÉP eltérítette a magyarországi közbeszédet. Az, hogy Amerikában a domináns felfogás szerint a terrorizmus megértése egyet jelent a terrorizmus apológiájával, részben a közbeszéd sematizmusának, részben a trauma értelmet blokkoló hatásának tudható be. Ezzel szemben a csurkista provokáció által eltorzított beszédhelyzetben valóban nehéz elejét venni annak, hogy a terror megértéséből tőkét kovácsoljanak a terrorizmussal egyetértők.
Erre való tekintettel ehelyütt inkább nem firtatnám, hogy mennyiben hibáztatható az Egyesült Államok szuperhatalmi magatartása, és hogy valóban demagóg-e az amerikai média és a politikai elit reakciója. Mindenkinek szíve joga a rendelkezésére álló információ alapján egyetérteni vagy nem egyetérteni Sontaggal. Ám hiba lenne megfeledkezni arról, hogy azokban az országokban, amelyekben Sontag cikke megjelent - először a Frankfurter Allgemeine Zeitung, majd a New Yorker közölte - nem mentegetik a terrorizmust a kormányhoz közelálló parlamenti pártok politikusai. Éppen ellenkezőleg: Susan Sontag egy olyan közegben emelte fel a hangját, ahol leginkább idegenkedést kelt az ellenség megértésére irányuló szándék, és hovatovább a hazafiasság bizonyítékának számít a kritikus elemzés sutba dobása, illetve lehurrogása.
Mivel pedig a hazafiasság ilyetén felfogása mintha Magyarországon sem lenne egészen ismeretlen, az Amerika-ellenes szélsőjobb ellenében hosszú távon nem tartható pozíció sem az Amerikával szembeni kritikátlanság, sem az "értelmiségi felelőtlenség" kissé rosszízű ostorozása. Elvégre az életidegen értelmiségi, aki mindenről véleményt nyilvánít, miközben egoizmusában észre sem veszi, hogy elmeszüleményeit egy gyékényen árulja "az ellenséggel" - és a tetejébe házasságszédelgő (lásd Paul Johnson Az értelmiségiek címen rendezett decens kis sárdobálását) -, rég bevált, kedvenc toposza a populista demagógiának. Nem úgy néz ki pillanatnyilag, mintha akár Amerikában, akár Magyarországon pont az értelmiségi hübrisz eluralkodásától kéne félteni a politikát. Ha jól látom, a plurális nyilvánosságot éppenséggel mindkét országban inkább az antiintellektuális tendenciák veszélyeztetik: az árnyalt tájékoztatást helyettesítő félperces "soundbite", az akciófilmmé koreografált háború, az üres ceremóniává silányított demokrácia, az értelmet kikapcsoló olcsó pátosz - és az írástudó, aki hősiesen "heraus mit uns!"-t kiált, majd elegáns mozdulattal keresztülmetszi saját homloklebenyét.
De addig is, amíg ellenáll a rituális öngyilkosság csábításának, az értelemnek a jelenlegi helyzetben mindenekelőtt két buktatót kell elkerülnie. Az egyik a lényegi distinkciók összemosása: Chomsky Amerika és az al-Kaida között, Mészáros Tamás Sontag és a szélsőbal (vagy a szélsőjobb) között von helytelenül egyenlőségjelet. A másik buktató a szemben álló pozíciók paranoid polarizálódása: ha a szélsőjobb kritikátlan megértést tanúsít a terroristákkal szemben, akkor liberális szemszögből könnyen tűnhet a priori elfogadhatatlannak Amerika bármiféle kritikája. Nem világos, miért kéne ebbe a csapdába belesétálni. Tény, hogy a szuperhatalmi pozíció betöltésére pályázó összes többi állam politikai berendezkedésében még anynyira sem érvényesülnek a humánum tendenciái, mint Amerikáéban. Tény az is, hogy Magyarország Amerika-barát orientációjának nincs és belátható időn belül nem is lesz tiszta lelkiismerettel és józan ésszel képviselhető alternatívája. Ám a különutas agyrémek elvetéséből nem következhet az, hogy a nagyhatalmi politika árnyaltan elemző, morálisan érzékeny kritikájának a lehetőségét át kéne engedni a szélsőjobbnak.
Mészáros azt írja, "jókor kell a jót olvasni ahhoz, hogy megkíméltessünk a saját rossz gondolatainktól". Talán kell még hozzá egy-két dolog, de a jó olvasmány semmiképp sem árt. Coppola Apokalipszis mostjának felújított változatát Amerikába érkezésem másnapján, a támadások előtt három nappal néztem meg, és már akkor rossz gondolatokat ébresztett bennem. Viszont - ha már egyesek az "ötödik hadoszlopot" emlegetik - az utóbbi napokban többször felmerült bennem a kérdés: vajon másféle gondolatai támadtak volna Sontagnak és Mészáros Tamásnak, ha a megfelelő pillanatban kezükbe akad Orwell Visszatekintés a spanyol polgárháborúra című esszéje? A második világháború alatt írt visszaemlékezésében Orwell kemény ítéletet mond minden olyan politika felett - legyen az baloldali vagy jobboldali, háborúpárti vagy pacifista -, amely a mindenkori másik oldal propagandájával folytatott árnyékbokszolásban szem elől téveszti a brutális tényeket. Lényeglátó kritikája nemcsak azok figyelmébe ajánlható, akik már a támadás másnapján a hárítás és a visszavágás demagóg kórusát kárhoztatták, hanem azokéba is, akik az amerikai politikával szembeni megalapozott fenntartásokban semmi mást nem hallanak, mint léha intellektuellek zajongását.
Az októberi évfordulóra jelent meg Kő András-Nagy J. Lambert: Kossuth tér, 1956 című kötete, amelyről az ÉS október 19-i száma közölt recenziót (Ex libris Rainer M. János). Ugyanebben a lapszámban 56-os tévhitek és legendák címmel Gömöri György közölte véleményét az események bizonyos vonatkozásairól és ebben Gyurkó László Bakancsos forradalom című kötetének a Kossuth téri eseményekre vonatkozó megállapításaival vitázik. A Kő-Nagy-kötet óriási apparátussal, 336 oldalon kialakított összegezéséhez és Gömöri gondolataihoz szólnék hozzá, mint szemtanú.
A Kossuth tér, 1956 című kötetben hosszú interjúk sorjáznak (összesen több mint hetven!), és a dolog természeténél fogva, a valódi tények mellett, hihetetlenül sok bennük az ellentmondás, sőt a képtelenség, de ez, egy ilyen szörnyű, kaotikus esemény esetében voltaképpen érthető. Csak elismeréssel lehet szólni a szerzőkről, hogy nem tévedtek el a nézetek, tapasztalatok, a tények és pontatlanságok, a hiteles állítások és hiteltelen dumák dzsungelében. Végső értékelésük tárgyszerű, mértéktartó. A káoszban rendet vágó következtetéseik természetesen ellenvéleményeket is kiváltanak. Alighanem ez történik majd az én "tanúvallomásom" esetében is.
1956-ot már felnőtt fejjel éltem meg. 27 évesen az akkori Népművelésügyi Minisztérium oktatási osztályán dolgoztam. A minisztérium a Kossuth Lajos tértől nem messze, a Báthory utca 10-ben volt. Október 25-én délelőtt bent voltam a munkahelyemen, amikor híre jött, hogy Nagy Imre 12 órakor a Parlament erkélyéről beszédet fog mondani. Fél tizenkettő lehetett, amikor néhányan elindultunk a tőlünk kétsaroknyira lévő tér felé. Amikor odaértünk, láttuk, hogy az Alkotmány utca torkolata és a teljesen zárt Parlament oroszlános főbejárata között talán 150-200 ember várakozik, lődörög, lazán, szervezetlenül. Eleinte a tér nem volt hangos, a várakozás egyfajta feszültsége ülte meg. Ez még nem volt tüntetés, vártuk, hogy Nagy Imre (vagy más vezető) előjön és valami beszédet intéz hozzánk. Jóval emelkedettebb lett a hangulat a téren, amikor a Ságvári tér, a Báthory utca és az Alkotmány utca felől új csoportok érkeztek a térre. Így már voltak jelszavak, kiáltások, zászlók.
Közben a lánctalpas T-34-es harckocsik zöreje, motorzaja vonta magára a figyelmet. A tankok a Margit híd irányából, a Balassa Bálint utcából tartottak a tér felé (emlékezetem szerint három). Az első lassan elérte a tér jobb oldalát és megállt. A következő jeleneteket meglehetős egyöntetűséggel idézi fel majd' minden emlékirat vagy tanulmány. Láttam én is, hogy az első két harckocsit körülvették az emberek, 8-10 ember föl is mászott a kocsikra. Az első tetőajtaján kibújt egy tiszt, utána két-három katona. Az emberek beszédesek voltak, mosolyogtak, magyaráztak a katonáknak tört, orosz nyelven, kezükbe nyomtak egy nemzetiszín zászlót is. (Méray Tibor Nagy Imre "élete és halála" című könyvében ezt írja: "Az egész forradalom egyik legfelemelőbb jelenete volt ez: azt példázta, hogy az egyszerű emberek jól megértik egymást, és a magyar nép nem ellensége az orosznak. Ki gondolta, hogy az örömből gyász lesz, a békéből harc lesz hamarosan?")
Senki sem gondolta az ott lévők közül. Hamarosan kézifegyverekből származó lövések sorozata, majd géppuskatűz vetett véget a barátkozásnak. A legelső áldozatok éppen a harckocsira felkapaszkodó vagy annak közelében álló magyarok és három-négy orosz katona volt. Jó magam megfordultam és a többiekkel együtt eszeveszett gyorsasággal rohantam a tőlem balra, a hátunk mögött lévő Földművelési Minisztérium árkádjai felé. Az oda vezető utat akkor még alig lőtték és nagyon sokan találtunk menedéket az óriási oszlopok mögött.
A félelem találékonnyá tett bennünket, a minisztérium pincéjének hozzánk legközelebb lévő üvegezett ablakát cipővel szétrúgtuk. Óriási szerencsénk volt, mert a szenespince ablaka alatt lapultunk, azt törtük be, és a széncsúzdán, kisebb horzsolásokkal megúszva a kalandot, le is jutottunk. A pincéből viszonylag könnyebb volt kijutni, mert találtunk egy nyitott ajtót, ami fölvezetett az épület földszintjére. Odabenn (akkor még) idegesítő csend volt. Felmentünk az első, majd a második emeletre, de az ajtók zárva voltak. Sehol egy árva lélek. A főbejárat ajtói is zárva voltak. Miután én a minisztérium hátsó részétől egy utcasaroknyira dolgoztam, pontosan tudtam, hogy az épület végében van egy gazdasági bejárat. Ezt a kaput meg is találtuk, de persze ez is zárva volt. Ordítozás, hallózás kezdődött, hogy jöjjön végre valaki és nyissa ki az ajtót. (Akkor nem tudtam, most már tudom, hogy alighanem a legelsők között voltam, aki bejutott, mert utánunk több mint száz ember talált itt menedéket, köztük sebesültek is.) Hosszú percekig tartott az ordibálás, de nem kaptunk választ. Aztán felbukkant végre a kapus vagy gondnok, aki először azt kezdte kutatni, hogyan kerültünk ide, amikor minden zárva van. Nagyon csúnyákat mondhattunk, mert végül is kiengedett bennünket. A Kozma utcára kilépve emberi zsivaj, segítségkérő kiáltások, majd szirénázó mentőkocsik hangja rémített el. Nem mertem, nem próbáltam visszamenni a térre. De másnap vagy harmadnap mégis kimentem. Az épületeken, amelyekről azt hittem, hogy a tankágyúk összelőtték őket, csak sűrű géppuskanyomok látszottak. A metróépítéshez fölállított barakkok és a torony viszont gyakorlatilag eltűnt.
Ennyi a tanúságtételem a látottakról, hallottakról. Mindezek tudatával olvastam Kő András és Nagy J. Lambert könyvét, a cikkeket, visszaemlékezéseket.
A tévhitek közül a legáltalánosabb, hogy a vérengzést a "karhatalmisták" kezdték, a tömegbe az FM épületéből lőttek, és a legtöbb ember halálát ez okozta. A karhatalmista meghatározás persze pontatlan, hiszen ekkor, október 23-a után másfél nappal ezt még nem is szervezték meg, de a különböző szövegekben, leírásokban ez az "államvédelmis, az ávós szinonimája. De bárhogyan is nevezték őket, tévhit, hogy ők a mészárlás első számú elkövetői. Nem voltak "államvédelmisek" az FM tetején, sőt a téren sem! Azt sem lehet egyértelműen a "ki kezdte a lövöldözést" kérdésére válaszolni, hogy a "ruszkik", hiszen a fraternizáló orosz katonákat is letarolták az első sorozatokkal. Hadd idézzem egy angol újságíró, Charlie Coutts 1956-ban adott válaszát: "A téren három szovjet tank volt és két páncélkocsi. A tömeg körülvette őket, és beszélgetni kezdett a katonákkal... amikor hirtelen, a háztetőkről három gépfegyversortüzet adtak le. Az emberek egy része a házfalakhoz szaladt, másoknak az oroszok azt mondták, hogy bújjanak a tankok mögé. Mintegy harminc ember feküdt a téren holtan vagy sebesülten. Közöttük egy szovjet tiszt is. A tankok és a páncélautók tüzet nyitottak a háztetőkre. Még mindig nem világos előttem, hogy ki kezdte a tüzelést, de több, mint valószínű, hogy az államvédelmi rendőrség volt". (Peter Fryer: Hungarian Tragedy, Dobson Books, London, 1956)
Méray Tibor már említett Nagy Imre-könyvében így ír: "az orosz tankok válaszképpen [kiemelés tőlem - M. Gy.] tüzet nyitottak a háztetőkre (...) nem tudták, kik azok, akik a térre lőttek. Az orosz katonákban az a gyanú támadt, hogy tulajdonképpen tőrbe csalták őket: a barátságos szavak csak arra voltak jók, hogy kijátsszák éberségüket, és váratlanul csapjanak le rájuk, ezért néhányan dühükben a menekülő tömegre is lőni kezdtek."
Miután a téren látható volt, hogy az oroszokra is lőnek, ez arra mutat, hogy egymásra ők nem kezdhettek lövöldözni. De hát valaki el kellett, hogy kezdje. Gyurkó László a Bakancsos forradalomban arra a meggyőződésre jut, hogy "nem a karhatalmisták lőttek a tömegbe, hanem a szovjetek. És nem a környező házakból, hanem a harckocsikból (...), de nem ők nyitottak először tüzet". Hát akkor ki?
A "ki lőtt először" kérdésére van saját válaszom, és van egy érdekes válasza a Kossuth tér, 1956 szerzőinek is. Egyik válasz sem problémátlan, de a "karhatalmisták az FM-tetején" típusúakat mindkettő kizárja. Gömöri Györgyé - aki a tévhiteket kívánta eloszlatni - furcsamód éppenhogy erősíti azokat. Ő Simonffy Andrásra hivatkozva, Gyurkóval ellentétben a "karhatalmisták lőttek" tévhittel ért egyet. Az FM tetejét elhelyezett fegyveresek Simonffy szerint "talán húszan-harmincan ha voltak, de függetlenül attól, hogy a mészárlás után állítólag átkutatták az épületeket és ott nem találtak senkit, de lehetett gépfegyverük...". (Mármint "valakiknek"). Gömöri nagyon megmakacsolja magát a cikkében: "...de hogy a kommunista államhatalom fegyveresei voltak, ahhoz nem fér kétség, és ha nem is ÁVO-s sorkatonák, mindenféleképpen az október 24-én alakult katonai bizottság valamelyik tagja által szervezett különleges fegyveres osztag tagjai." Túl azon, hogy ez elég zavarosan hangzik, szerintem tökéletesen lehetetlen, hogy az említett bizottság kevesebb, mint húsz óra alatt nemhogy megalakult, de szervezett munkára volt képes. Ez azokban a napokban tökéletesen kizártnak tűnik.
A 336 oldalas, jól dokumentált kötet szerzőinek "ki lőtt" kérdésre az előbbieknél sokkal jobb, valószerűbb válasza van. Ehhez emlékeztetni kell az olvasót arra, hogy október 24-én megérkezett Moszkvából Budapestre a szovjet pártküldöttség: Mikojan és Szuszlov, az elnökség és a politbüró tagjai, valamint Szerov tábornok, az NKVD vezetője. Másnap, 25-én, a magyar vezetőkkel való tárgyalásra három harckocsi szállította a küldöttséget a pártközpontba, az Akadémia utca 17-be, két saroknyira a Kossuth Lajos tér déli sarkától. A jelenlevők visszaemlékezései szerint Szerovnak jelentették, hogy a Honvédelmi Minisztériumot biztosító szovjet harckocsik személyzetére (a Szalay utcánál) a háztetőről tüzet nyitottak. Ettől már gondterhelt lett a tábornok, és amikor ugyanarról az incidensről másodszor is jelentést kapott, elhagyta a tanácskozást. Közölte, hogy ki akar menni az épületből a térre, megnézni, mi történt. Kő András és Nagy J. Lambert, könyvük összefoglalójának 271-273. oldalain nagyon pontos leírást adnak arról, hogyan is zajlott Szerov tábornok kirándulása a Kossuth térre. Ebből kiderül, hogy a magyar biztosítók közül Jamrich Mihály ÁVH-ezredes csatlakozott Szerovhoz, annak segédtisztjéhez és tolmácsához. A csoporttal együtt, a tér torkolatáig - ahol a földalatti fúrásához emelt toronyépítmény állt - lassan velük gördült a küldöttséget korábban szállító egyik tank is. A sarokra érve Szerov a fraternizáló, zászlót lengető, harckocsikon álló civileket látva elhatározza, hogy riasztó lövéseket adat le azzal a tankkal, amelyik mellettük volt, és utasítja a tank parancsnokát, hogy ezt azonnal közölje rádión a többi harckocsival is. Hogy ez persze mennyi időbe telt, azt nem lehet megállapítani, sőt kérdés, hogy eljutott-e egyáltalán ez az utasítás minden harckocsihoz. Szerovnak nagyon nem tetszett az, amit látott. Türelmetlen volt és a tolmáccsal Jamrich Mihályhoz fordult, akinél géppisztoly volt, majd, a tolmácson keresztül, megismételte az utasítást.
És most hadd idézzem a Kossuth tér, 1956 megfogalmazását a sorsdöntő pillanatról. "Szerov többször is sürgeti a vele együtt érkezett tank vezetőjét a riasztólövések leadásának elkezdésére. És ekkor váratlanul egy rövid, 2-4 lövésből álló géppisztolysorozat hangja töri meg a jelszavakat skandáló, örömmámorban úszó tömeg zaját. A hangzavartól egyesek nem is hallják a Szerov kíséretében megszólaló géppisztolysorozatot [kiemelés tőlem. - M. Gy.] Gosztonyi Péter, nemrég elhunyt, Svájcban élt történész egy vele készült interjúban azt állította, hogy a géppisztolysorozat Jamrich Mihály ÁVO-s ezredestől származott. Az Akadémia utca torkolatában a földalatti építkezés sarka körül elhangzott géppisztolysorozat az első lövésnek tekinthető a téren. Ezt követően a szóban forgó tank a I-II. kapu körül meghúzódó tömeg feje fölé riasztólövéseket ad le géppuskával, mire a téren tartózkodó 3000-3500 ember meglódul. Pánik tör ki, az emberek egymást tapossák. Mindenki menekül". (243. o.)
A leírásból egyértelmű, hogy mind Jamrich Mihály, mind pedig Szerov harckocsijának riasztósorozatait megelőzte az a bizonyos rövid, 2-4 lövésből álló géppisztolysorozat. De a legelső rövid sorozatnak nincs megnevezhető gazdája. De van meglehetősen pontos helyszíne: "a földalatti építkezés körüli sarok". Ez pedig egy hírhedt pont már napok óta!
A könyvben az E. J.-vel jelzett katonatiszt az interjúban elmondta, hogy "október 24-én (...) a volt Építésügyi Minisztérium előtt lévő földalatti építkezéshez tartozó felvonulási toronyból lövéseket észleltek. Felderítésre egy páncélost és egy raj katonát vetettek be, akik aztán - tűzharcban - elfogtak egy fegyveres sebesültet és segítőjét, egy gondnokot." Az események összegzésében (264. o.) ugyanerről a helyről olvashatjuk "...ezt megelőzően éri lövés az Építésügyi Minisztérium III. emeletén tartózkodó üvegipari főmérnököt, aki azon nyomban meghal. (A minisztérium, az Akadémia utca utolsó épülete a tér sarkán, fronttal a Parlament felé). Megoszlanak a vélemények arra vonatkozóan, hogy a Parlamentből (?) vagy a felvonulási épület tornyából lőtték-e ki az ablak közelében telefonáló férfit." A felvonulási épület tornyából jöhetett 24-én az a lövés is, amiről Apró Antal beszélt egy tévéinterjújában. Apró úgy tudta, hogy a Parlament I-es vagy VI-os kapujában szolgálatot teljesítő kormányőrt lőtték meg, de a sebesülés nem volt halálos.
Számomra az összefüggés nyilvánvaló: abban a toronyban, ahonnan 24-én összevissza lődöztek minden irányba, másnap, 25-én is voltak nem azonosított személyek. Az október 23-án szerzett fegyverekkel, a 24-i lövöldözést 25-én folytatták. Szerov tábornokon kívül lehettek ott olyanok, akiknek szintén nem tetszett a látványos orosz-magyar barátkozás. És ha valaki a barátkozást hazaárulásként fogja fel és ez a valaki előző nap már embert ölt a toronyból, akkor arra is vállalkozhatott, hogy alig 150 méter távolságból egy váratlan sorozattal lekaszabolja a vele pontosan szemben álló, a harckocsikon barátkozó, zászlót lengető, örvendező embereket. Könnyen lehet, hogy ez az első sorozat oltotta ki annak az orosz tisztnek és két tiszthelyettesnek az életétét is, akiket a VI-os kapu felé menekülve találtak el.
Hogy (név, foglalkozás, pártállás szerint) ki lőtt, hogy a legelső pánikot, tragédiát kiváltó rövid sorozatnál ki fogta a fegyvert - soha sem fogjuk megtudni. Alighanem ott lelte halálát, mert a 150 méternyire, pontosan vele szemben álló harckocsi géppuskása látta az orvlövész fegyverének torkolattüzét és szitává lőtte az egész építményt. A földalatti építkezésének fúrótornya előtti terület éppen ezért volt tele halottal ezen a szörnyű délelőttön. Lehet, hogy a névtelen orvlövész is közöttük volt. Ne nyugodjon békében.
Hónapok óta folyt pusmogás arról, hogy jövő tavasszal már formálisan sem lesz Országgyűlés. Mára ez a miniszterelnöki bejelentéssel politikai tényezővé és alkotmányos kihívássá vált. Az aktuális "üzenet" az, hogy - úgymond - a kormányprogram teljesítése nem igényelne tavasszal országgyűlési ülésszakot (Váncsa István: Második típusú ország, ÉS, nov. 9.).
Nem arról volt, illetve van szó, hogy a politikai patthelyzet feloldására előrehozott választások jönnének. A parlament kimondhatná az önfeloszlatást, ami 2002 áprilisánál korábbi választásokat eredményezne. Ám ez így túl korrekt, túl kerek, túl nyilvánvaló volna. Elolvadt ugyanis a parlamenti többség, megváltozott a 98-as belpolitikai színkép, a kormányzat megítélése és a világpolitikai helyzet nem kedvezőtlen, nosza, következzék a megmérettetés. Ha a háborús pszichózis miatt is a csillagok állása kedvező, pár hetes vagy egy-két hónapnyi felkészülési többletesély a célba jutáshoz a kormánynak pont elegendő lenne. Európában ezzel bizonyára sokan beérnék, vagyis helyénvaló módon mások ezt tennék.
Magyarország - tudjuk - kompország. Minálunk könnyű elhitetni, hogy a plurális demokrácia kiépült struktúrája - értékek, elvek tisztelete nélkül is - maga a megtestesült demokrácia. Az, amiből akár visszalépni is van mód, de elorozni valamennyit büntetlenül lehet, sőt az most éppen kézenfekvő is. Tiszta sor megoldás: alkotmánykonform cselekvés helyett - a növekvő közönyt, a politikai tompaságot kihasználva - egyszerű sumákság készül(t). Trükközés, az alkotmányos keretek félretétele annak a cselekvési ívnek alapján, amelyik előbb ellenzék nélküli parlamentet, most pedig már parlament nélküli parlamentarizmust is elképzelhetőnek vél.
Három eset lehetséges. Egyfelől az, hogy ez egyszerűen gyerekes tréfa, a fiúk sem gondolják komolyan. Valaki majd nagylelkűen szól, hogy nem is így gondolták, semmi bajuk az alkotmánnyal, jövő tavasszal pedig nemcsak a szájuk, hanem a kezük is jár, mint a motolla. Az infantilis ötlet ugyanis az alkoholmentes pezsgőre emlékeztet. Az hiányzik belőle, ami miatt érdemes élni vele. Másfelől megeshet, hogy igenis komolyan gondolják (mert a tréfát nem állhatják!), de papíron legalábbis megmaradnak a parlamenti formák mellett. Azaz egynapos Országgyűlés jövőre is lesz, de az esetleg eleve késve kezdődik. Meglehet, hogy az előírt heti ülésezés helyett a már bejáratódott háromhetente is megháromszorozódik, s máris a választás áprilisi hónapjánál tartunk. (Kampány közben a T. Házban is hallgatnak a múzsák?) A köztársasági elnök a parlamenti ülést egy ízben, legfeljebb harminc napra amúgy is elnapolhatja, pláne, ha megkérik rá, s máris kifutottak az időből. Ezzel hoznak is meg nem is ajándékot a királynak: a köznépnek. Harmadsorban pedig az lehet még, hogy több kormánypárti és ellenzéki honatya éppen a finisben és éppen a parlamentben szeretne kampányolni, nagyot alakítani, vagyis domborítani, tehát nem megy bele az üresjáratba. Így feltehetőleg a bizonytalan sorsú képviselők nagy száma miatt nem jön össze a laufhoz szükséges közel kétszáz szavazat. A 386 képviselő legalább egyharmadának a jövője bizonytalan, és nem is nagyon van hová visszamennie. Sokuknak nincs otthoni választókerülete, vagy ha van is, nem biztos a hely(zet). Magatartásuk kiszámíthatatlan. Elkötelezettségük élén nem az alkotmány áll.
Február elsejétől az alkotmány szerint rendes parlamenti ülésszak veszi kezdetét, ugyanakkor már a képviselők egyötödének írásbeli kérelmére muszáj (lenne) rendkívüli ülést összehívni. Ezt azonban érdemben a kormánytöbbség a napirend, a határozatképesség kicselezésével, elutasításával immár üzemszerűen megakadályozhatja. Ma itthon ezeken állhat vagy bukhat a parlamenti "jog". Alkalmasint lesz tehát ülésezés, de elérhető, hogy senkinek ne legyen benne túl sok öröme. A cél talán pontosan ez, a forgatókönyvben ez volna a happy end?
A magyar közjogi berendezkedés lényege a hatalommegosztás. Annak klasszikus súlypontja pedig a parlamentáris rend. Ez volt amúgy az egyik döntő érv például akkor is, amikor a népszavazási kezdeményezéseket elutálták, mondván, hogy a közvetlen hatalomgyakorlás nehezen fér össze a parlamentarizmus természetével. Most már ez a fajta parlamentáris mód is nyűg. A plurális politikai szisztéma választott hazai megoldása ellenben folyamatosan ülésező Országgyűlést feltételez. Ez alapérték, szemben az átkossal, melyben a folyamatosságot a Népköztársaság Elnöki Tanácsa biztosította. Akár úgy is, hogy a parlamenti ebédszünetben - minthogy a Ház pillanatnyilag csakugyan nem ülésezett - törvényerejű rendelettel szabta meg az ország közügyeit. Ne kezdjük el behelyettesíteni a szerve(zete)ket és a személyeket!
A modern Országgyűlés nem pusztán törvénygyár. Funkciója a törvényalkotás mellett a kormányzati működés ellenőrzése, és egyes tisztségek választás útján való betöltése is. De ami a fő: a parlament a plurális politizálás nyilvános színtere, a kormányoldal és az ellenzék szempontjainak, érveinek, alternatíváinak, a polgárok "megdolgozásának" nyílt színpada. Lehet, hogy rossz a darab és ripacsok játszanak. Mégsem vehetnék el azt az esélyt, hogy lássuk és megítéljük: melyik milyen, tetszik vagy elidegenítő, hihető vagy hiteltelen, értünk alakítanak vagy önmaguknak, odavalók vagy máshová. Szokjanak le arról, vagy sokkal inkább szokjanak rá, hogy számadással tartoznak!
Egyáltalán: ki van kiért? Mi még csak megvolnánk nélkülük, de ők ott mire mennének nélkülünk, miközben folyton az anonim polgárokra hivatkoznak. Fajankók volnánk, akik steril interjúkkal, üres demagógiával, látványtervezett szemfényvesztéssel is beérjük, avagy - ha demokráciában nem is vérre megy a játék, de - tétje van a dolognak? Ezek a valódi kérdések, melyekre - szomorúan úgy látom - egyre kevesebb ember kíváncsi.
A mi alkotmányos demokráciánk a közjogi kompetenciákat (a közhatalmat) jól-rosszul szétosztotta, de aztán annak működését a sorsára hagyta. Ma nem ütközik kemény demokratikus korlátba az, aki - mások rovására, formálisan vagy indirekt módon - további hatalmat, döntési jogot keres, szán önmagának. Még ez sem volna baj - noha a hatalommegosztást veszélyeztetné ez az "éhség" -, ha ez automatikusan, szükségszerűen együtt járna a jogkör gyakorlásáért viselt felelősséggel, a megtett és elmulasztott intézkedések érdemi számadásával, azaz a demokratikus kontrollformák működésével. Ám ezek nélkül, sőt mindezek lekezelése, kiiktatása esetén a hatalomkoncentráció már veszélyes, mert önkényhez vezethet, elkényelmesít, avagy üres szerepjátékká silányodhat. Emlékezzünk csak Jarry Übü abszurdjaira! Valóban - ad absurdum - eljátszható egy hatalmi papás-mamás, melyben jó szerepek, amatőrszínészek, nonszensz szituációk és kevéssé fontos nézők vannak. A színpadról nézve tényleg csak a taps az elfogadható.
Végül a mágikus kormányprogramról. Ha jól láttam, erre az alkotmány egy helyen hivatkozik érdemben. Ott, ahol összeköti a miniszterelnök országgyűlési megválasztását és e program elfogadását. Azután viszont (39. §) azt rögzíti az alaptörvény, hogy "Működéséért a kormány az Országgyűlésnek felelős. Munkájáról az Országgyűlésnek rendszeresen köteles beszámolni". Ezt tessék összeadni azzal, hogy ez év decemberétől 2002 nyaráig nem is ülésezne a T. Ház!
A miniszterelnöki üzenet voltaképpen majré. A gyengeség jele. A kiforratlan magyar parlamentarizmus harakirije. Ha ugyanis a parlament fél évig felesleges, akkor tetszőlegesen, hosszabb időre is "kiváltható". Kódolt beismerése ez a sok rossz miniszter inadekvát munkájának. Annak leplezése továbbá, hogy a gőz többsége a kürtnek megy és nem a kerekekhez.
A kormányprogram legutóbbi mérlegre tétele (a hároméves tevékenységről szóló beszámoltatás) igencsak zsengére sikerült. Az általam ismert szakterületeken - alkotmányosság, közigazgatás, egészségügy, jogalkotás, humanitárius jogok, sport - a vállalások zöme teljesítetlen maradt. Nem látok olyan területet, ahol a megvalósítás megközelítené az ötven százalékot. Minderről, avagy mindezzel szemben őfelsége ellenzékének rosszkedvű kritikája van, markáns, alternatív víziója azonban nincsen.
Ezért a táncrendet a koalíció írja.