Vissza az idei számokhozKétezeregy februárjában, Budapesten, a Ferenczi Egyesület Elveszett gyerekkor című konferenciáján Rachel Rosenblum többek között elmondott egy történetet egy bizonyos Binjamin Wilkomirskiről. Ez a férfi írt egy könyvet Gyermek voltam Auschwitzban címmel, mely bejárta a világot mint a leghitelesebbnek vélt auschwitzi gyerektörténet. Talán éppen a kollektív együttérzés e megtapasztalása tette képessé arra, hogy nyilvánosan megvallja: az iszonyú szenvedés, amit átélt, nem Auschwitzban érte, hanem örökbe fogadott gyerekként egy svájci családban. Ám "igaz" története, mint azt talán előre sejthette, már nem talált megértésre, hamisítást vetettek a szemére. Binjamin Wilkomirski felakasztotta magát. De hamisítás volt-e valóban a más bőrbe (personába) öltöztetett, valóságos traumatizáltság kifejezése? Becsapottnak tekintendő-e az, akiből az álöltözetes történet empátiát váltott ki? Nem arról van-e inkább szó, hogy a két könyv: a maszkos és a meztelen, együtt nyújthat számunkra tapasztalatot arról, hogy a megnyomorított ember mennyire nem bízik, nem bízhat az emberek együttérző, elhordozó képességében, ha traumája vagy annak megélési, feldolgozási, interpretációs módja eltér a tömegestől, a megszokottól?
Talán az az asszony, akiről az én mesém szól, ugyanezért nem osztotta meg soha másokkal saját verzióját önmaga és családja történetéről, önértelmezéséről? Talán ő is úgy érezte, hogy az interpretáció, mely legsajátabb java volt, nem találna megértésre, még a hasonló sorsú emberek részéről sem. A meg nem értést, idegenkedést, fenntartásokat valószínűleg már nem bírta volna elviselni, illetve inkább - mivel igen derék, büszke ember volt, s így minden csapást egyenes gerinccel viselt - nem akarta kitenni magát a feltételezett értetlenség újabb traumájának? Azzal, hogy helyette mondom el, vajon nem sértem-e meg mélyen szemérmes lényét, vagy ellenkezőleg, mint ahogy szeretném, emléket állíthatok neki?
Hogy e történetet mégis közrebocsátom, abban a remény működik. A remény, hogy a történelem végzetesen megsebzett szereplőinek traumáira való emlékeztetés nem a körkörös sérelemhánytorgatás veszélyes tendenciáját erősíti, hanem a körkörös jóvátétel vágyát. A traumák mai vetélkedésének ördögi körét kellene kölcsönös történetmesélésünkkel megszakítani, mindnyájunktól azt kérve: úgy hallgassuk mindenki történetét, hogy felismerjük benne, mindig az éppen beszélőé a legnagyobb és meghaladhatatlan trauma, amit az akkor és ott éppen hallgató köteles a lehető legnagyobb együttérzéssel elhordozni. Egy következő pillanatban pedig a szereposztásnak fel kell cserélődnie.
Abban a történetben tehát, melyet elmondandó vagyok, négy (vagy öt?) generáció önmegfogalmazását szeretném megosztani az olvasóval, úgy, ahogyan azt e történet hősei vissza-visszatérő családi toposzok között ünnepnapokon elmesélték: emblematikus életképekben, narratív ikonokban megfogalmazva.
Az emlékezet a magyar 1848/49-es forradalomig és szabadságharcig követi visszafelé az időben ennek az igen szegény, neológ, vagy inkább vallástalan magyar zsidó családnak a történetét.
Az asszony dédapját a faluban, melyet akkor Kajászó ("kajabáló" ) Szentpéternek neveztek, a családi legendárium szerint vörössipkás huszárként tartották számon, s a falu ezért "Kishonvédné" ragadványnévvel jutalmazta a dédanyát. A következő generációk aztán mindvégig híven őrizték a "negyvennyolcas" plebejus hazaszeretet eszményét.
Az asszony apja szerint ebben a faluban emberemlékezet óta békében élt a református és a zsidó közösség. A református lelkész és a rabbi mindenkor jó barátságban voltak egymással, annyira, hogy - mint az apa mondogatta - "egymást temették".
Ennyit tudunk időben visszafelé a negyedik generációról.
A nagyszülőkről sok kedves kis történet élt az asszony és édesapja emlékezetében. Ami most ránk tartozik, hogy a nagyapa írni-olvasni nem tudó foltozószabó volt, nagy szegénységben, olykor nyomorban nevelte fel hét gyermekét.
Az asszony apja a hatodik gyermek, hűséges és szerető fiú, akit sérülékeny és dacos büszkesége ellenére is mindig el lehetett küldeni egy kis kölcsönért, cukorért, kenyérért a gazdag zsidó kereskedőhöz, "a földesúrhoz". Barátai a szegény parasztok gyerekei közül kerültek ki, akik aztán 1990-ben a falu második világháborús veszteségeit megörökítő kis emlékműre felvésették az onnan elhurcolt két zsidó család minden odaveszett tagjának nevét, így a nagyszülőkét, a két "öregét" is. Az avatásra meghívták a megmaradt utódokat, hogy utána kézről kézre adják őket, megvendégelve, többek között az elhurcoltatás történetével is.
De még előbb, ide kívánkozik egy emblematikus kép. 1919-et írunk. A Weiss család három katonaköteles fia évek óta olasz hadifogságban van, amikor az öregek hallják, hogy félreverik a harangokat. Azt gondolván, tűz van valahol, kiszaladnak az utcára. Fürkészik a környéket, amikor falusiak rohannak feléjük: "Weiss bácsi! Weiss bácsi! Megjöttek a fiúk!"
A "fiúk" közül az egyik, az asszony édesapja kiképzett férfiszabóként, valamint kifejlett kommunista érzelmekkel tért meg a frontról. Mestere egy hadifogolytársa, egy Tischler nevű német kommunista volt. A fiúk aztán Pestre költöztek a megélhetés reményében. Az apa feleségül vette egy pesti proletár zsidó család egyik lányát, pici bérelt lakásukban kis szabóműhelyt rendezett be, és nagy szegénységben nevelte két lányukat, akiket foltozott ruhácskákban tudott csak iskolába járatni, éppen ő, aki pedig igen büszke volt az öltönyökre és egyenruhákra, amelyek kikerültek a keze alól. Hetente egyszer, vasárnaponként húsleves került az asztalra, ilyenkor, mintegy ima helyett, elmondta, a Szovjetunióban "mindenki képességei szerint dolgozik, és szükségletei szerint részesedik a javakból. Ha például valakinek tönkremegy a cipője, csak bemegy az áruházba, kiválasztja és elviszi a megfelelőt". Kisebbik lánya tamáskodva hallgatta a szavakat, már csak azért is, mert hallott valamit a nőközösségről, mint ami állítólag a kommunizmus velejárója.
A lányok iskolai élményeit a megaláztatások sorozata határozta meg. "Gazdag" zsidó és nem zsidó osztálytársai lenézéséről az aszszonynak vissza-visszatérő emléke volt, hogy a lányok összesúgtak a háta mögött: "Pedig milyen okos!..." A négy polgári elvégzése után mégsem tanulhatott tovább, tizennégy évesen dolgoznia kellett. Egy zsidó tőkés - kesztyűgyáros - műhelyében tanulta ki a kesztyűtűző szakmát. Kicsi gyár volt, ahol nem működött szakszervezet. A munkásnők vadsztrájkokkal próbáltak tiltakozni kizsákmányoltságuk ellen. A kitörölhetetlen sérülést a megaláztatások okozták. Egyik leggyötrőbb emléke, amint a tulajdonos durván megrángatja egy háromgyerekes asszony fülét, akit a fiatal lány egész, nőiségre és anyaságra készülő lényének minden szenvedélyével tisztelt. Munkatársnőivel titokban együtt énekelgették a szomorú, silány kis dalt:
"Csak a jóistenke tudja,
meg néhány angyal tán,
mit szenved itt a földön
egy szegény kesztyűs lány!"
Egy, valószínűleg kommunista ifik által szervezett munkásgyűlésen valaki azt mondta neki: "OTT, a kommunizmusban az olyanok is tanulhatnak majd, amilyen te vagy!" Ez a mondat megpecsételte az asszony további sorsát.
De előbb a fasizmus. Az apát Szerbiába munkaszolgálatra vitték, Borból megszökött. Mint 95. születésnapján mesélte: levette felségjelét (értsd: a sárga csillagot), és partizánnak állt.
Az "öregeket" 90 évesen, combnyaktöréssel felrakták egy teherautóra és elvitték. A falu tiltakozott, de persze csak annyira futotta, hogy sütöttek nekik az "útra" pogácsát. Aztán már senki nem hallott róluk többé.
Az asszonnyal, nővérével és férjével pedig elindult a marhavagon az óbudai téglagyártól Ragun bei Dessau repülőgépgyára felé. Azután Bergen-Belsen, végül Teresienstadt. Emlékei középpontjában erkölcsi tartásának, szellemi integritásának megőrzéséért folytatott küzdelme állt. Haláláig konokul kitartott álláspontja mellett: nem a népekre, hanem a fasisztákra kell haragudni. Így volt egyszerre honleány és internacionalista. Mindenkor a maga módján. Vad szemérmessége, szűziessége mellett őrizte az emléket: csíkos rabruhában, betegen, 1945 júniusában lassan közeledik hazafelé a szerelvényük. A szomszéd vágányon német hadifoglyokat szállító vonat. A katonák kinyújtják feléjük a kezüket, kenyérért könyörögve. Elsőnek egy prostituált rabtársa az, aki a kezükbe nyomja az ételt. S ezzel kontrasztban a korábbi élmények "gazdag" fogolytársai lágerbeli viselkedéséről: a veszekedésekről az utolsó, mástól lopott, életmentő kenyéradag felett, és közben a vetélkedés, kinek volt otthon több cselédje és bundája. Az asszony nem érzett megértést e groteszk osztálygőg láttán. Nem érzékelhette, hogy magasabb rétegből származó társai otthoni tartásukat, identitásukat vélték megőrizhetni ezen a hamis, voltaképpen önlefokozó módon. Ő inkább egyszerűen "az emberiség letéteményesének" gondolta magát, rabtartóit pedig nem-embereknek. Példaképei a láger francia foglyai voltak, akik nem lopták el a másik utolsó falat kenyerét, összetartottak, és szigorúan megtorolták a gyilkos lopást. Haláláig kísérte egy Jeanette nevű lány biztató tekintete. 1945. május 9-én szabadultak. Addigra már csak a csizmás, lovaglóostoros magyar zsidó kápó, "Láger Zsuzsa" és csapata őrizte őket. Meglincselésüktől iszonyodva fordult el.
Vonatuk két hónappal később futott be a Nyugati pályaudvarra. Rabruhában, kopaszon mentek át a városon. Szüleik rántottával és kenyérrel várták a hastífuszból alig felépült testvérpárt. Azt hitte, kenyérzsák nélkül soha többé nem megy utcára. Tíz hónap alatt kétszer sírta el magát: amikor a lágerben egy SS-nél könyvet látott, és amikor itthon újra meghallotta a magyar himnuszt.
Belépett az MDP-be, és remélt: "jogot a népnek, az emberiség /Nagy szent nevében ..." (Petőfi: A nép nevében, 1848). Remélte, hogy örökre békét köthet benne magyar, zsidó, paraszt, proletár énje.
Tizenegy hónap múlva három kiló nyolcvan dekás kislánynak adott életet, ő pedig talán csak fogyott. A koplalás ugyanis idehaza is folytatódott, mivel az apa kölcsönadta vejének a partizánigazolványát, hogy biztonságosan utazhasson vidékre élelemért, de az igazolvány elveszett.
A párt által felajánlott sváb villát visszautasították. Arról is megfeledkeztek, hogy az apának egy Borban meghalt fogolytársa ráhagyta rákoskeresztúri kertjében elásott vagyontárgyait. Az asszony édesapjának 95. születésnapja táján jelent meg az újságban a hír, hogy megtalálta valaki, ekkor jutott csak eszébe, hogy ez az ő "jussa" lett volna. Így aztán tisztes szegénységben élték le életüket. Az asszony egyetlen előítéletét - a gazdagokkal szembeni fenntartásait - minden személyes és szellemi találkozáskor igyekezett felülvizsgálni és megküzdeni vele. Univerzalizmusa és a személyes felelősségbe meg a szabadságba vetett őszinte hite segítette a felülemelkedésben, abban, hogy elkerülte a szociális irigység, a bosszú szenvedése és szenvedélye
A "párthűség" más vonatkozásban sem kezdte ki az asszony erkölcsi-szellemi integritását. Lánya kisgyerekkortól fel-fellángoló hitbeli problémáira mindig ugyanazt válaszolta: Jézus volt az első kommunista. Jó ember volt. A szegények pártján állt. A szeretetet hirdette.
Esti egyetemre járt. Nyelvész lett, magyar nyelvész. Sokak legendás tanárává vált. Hetvenedik születésnapján azt mondta: "Szép, kerek életem volt." De addigra súlyosan megrendítették a hírek, amelyekkel a rendszerváltás környékén szembe kellett néznie: a létező szocializmus iszonyatos bűnei egyrészt, a tetszhalottaiból feltámadó politikai antiszemitizmus és a munkanélküliség nyomán terjedő nyomor és megaláztatások másrészt. Így aztán amikor sikerrel megvédte akadémiai doktori értekezését, másnap súlyosan megbetegedett, és hetvenhárom éves korában, május 8-án meghalt. Ezúttal nem kellett megvárnia 9-ét a szabaduláshoz. Halála perceiben lánya azt álmodta, hogy talált egy kenyérzsák alakú, szép bőr hátizsákot, benne egy hatalmas karéj zsíros kenyérrel.
Utolsó útjára, mint korábban édesapját is, magyar virágénekek és bujdosónóták kísérték.
"Elindultam szép hazámból,
Édes kis Magyarországról.
Visszanéztem félutamból,
Szememből a könny kicsordult."