Vissza az idei számokhoz- Nem, nem, akkor ilyesmivel egyáltalán nem foglalkoztam. Abban az időben a Blitz Galéria lebegett a szemem előtt, ami meg is valósult.
- Nem. Én filmzenéket írtam, stúdiómunkákkal foglalkoztam, meg még sok minden mással.
- A gimnáziumban fizika-kémia tagozatra jártam, komoly gimnáziumi érettségim van, aztán elvégeztem valami hároméves reklám- és propagandaiskolát. Ez minden, amit valaha életemben hivatalos papírral tudtam igazolni.
- A művészethez már nagyon korán vonzódtam. Én magam is rajzoltam sokat, egyszer óvodáskoromban még Kínában is nyertem egy rajzpályázaton. Aztán egy kicsit később, húszéves korom körül hosszan jártam egy olyan szabadiskolába, ahol a hajdani Bauhaus szellemiségét igyekeztek elsajátíttatni velünk. Ami a művészeteket illeti, zeneiskolába is jártam, szimfonikus zenekarban játszottam, aztán a könnyű műfajban is csépeltem magam egy darabig. Zenéket írtam, Münchenben megtanultam a reklámkészítés zenei munkálatait, aztán egyszer csak egy barátommal rájöttünk, hogy a régiségboltban van az üzlet.
- Ez a pillanat szerintem még nem érkezett el, hiszen ezzel a múzeummal egy óriási közép-kelet-európai kísérlet elején tartunk. Most fog majd kiderülni, hogy az, amit elképzeltem, működik-e. Hogy lesz-e ennek az ötletnek létjogosultsága, hogy sikerül-e megértetnem a magyar közönséggel a kortárs művészet iránti vonzalom értelmét és lényegét.
- Az mindig is a szemem előtt lebegett, hogy valami új dolgot csináljak. Akkoriban egyébként még a klasszikus modern magyarokkal is csak kevesen foglalkoztak, úgyhogy én sem a kortársakkal kezdtem, hanem a huszadik század elejével. Akkor az elsők között voltam ezzel. Néhány évvel később belekóstoltam a kortársakba, de hamar kiszálltam ebből a próbálkozásból, mert kiderült, hogy még nem érkezett el az ideje.
- Nem volt se piac, se együttműködő művészek, még úgy sem, hogy a Képzőművészeti Főiskolán felajánlottam egy ösztöndíjat végzősök számára, hogy létrehozhassak valamiféle klasszikus galériás művészkapcsolatot. Egyszerűen nem találtam alkalmas embert. Abba is hagytam az erőlködést, belátva, hogy az ilyesmit nem lehet erőltetni.
- Nem nekem, hanem azoknak, akik tőlem vásároltak. Én épp egy kis fáziskésében voltam, mert mire eladtam, addigra mentek fel azoknak az alkotásoknak az árai. Akit akkor sikerült rábeszélnem, hogy tőlem jó művet vásároljon - és arra nagyon vigyáztam, hogy tőlem lehetőleg jó műveket vegyenek -, az nagyon hamar rájött, hogy jól járt, mert akkor következett a híres nagy árrobbanás a huszadik századi művek történetében.
- Volt, aki eljött hozzám, és nagyon őszintén és rokonszenvesen vállalta, hogy nem ért a képzőművészethez, de valami szépet és értékeset szeretne vásárolni. Rábeszéltem Rippl-Rónaira, Vaszaryra, sőt egy Csontváryra is.
- Én abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy három Csontváry is átment a kezemen. Az egyik már a Pécsi Múzeum tulajdona. A másik egy ismeretlen Csontváry, sokáig tartott bebizonyítani a valódiságát, a harmadik pedig egy kicsi, de nagyon szép kép, amire ugyancsak véletlenül találtam rá. Ezt vette meg az említett vevőm. Szépen fizetett, de messze nem annyit, amennyit percek múlva ért. Miközben én már akkor tudtam, hogy egy ilyen képért hamarosan a Rózsadombon házat lehet venni.
- Ha olyan gazdag lettem volna, mint az a vevőm, akkor biztos, hogy nem adtam volna el.
- Egyáltalán nem. Normális polgári életszínvonalat tudtam teremteni magamnak, de a gazdagságtól nagyon messze vagyok.
- Winkler Márton évekkel ezelőtt rendkívül olcsón jutott hozzá az akkor már használaton kívüli, lepusztult gyárépületekhez. Ő maga a bőrszakmában dolgozott, és saját magáncége számára vásárolta meg annak idején a bőrfeldolgozó üzemet, amit már évek óta nem használ senki. Ha ezt most kellett volna megvenni, valószínűleg nem nekünk való falat lett volna.
- Egyáltalán nem. Marci ideális partner, soha nem akart kihasználni, megvágni, átverni. Amikor én egyszer elmeséltem neki, hogy miről álmodom, hogy mit lehetne csinálni ezekből az épületekből, teljesen beindult, mert nagyon megtetszett neki is az ötlet. Most meg itt van, elkészült. Egyébként nemrég itt járt nálunk Peter Greeneway, aki nemcsak filmrendező, hanem közismerten az óriás installációk világhírű művésze is, és mint ilyen, az a terve, hogy itt nálunk rendez egy hatalmas kiállítást. Amikor együtt ebédeltünk, elkezdte megszállottan sorolni az elképesztő ötleteit, köztük például azt, hogy a világból összeszedne száz gigantikus köztéri bronzszobrot, amelyeket Budapesten több helyen letenne, és ezek mellé egy egész várost megmozgató kulturális eseményt szervezne. Megkérdeztem, miből gondolja, hogy ennyi pénz valaha előteremthető. Ekkor rám nézett és olyat mondott, amit persze a lelkem mélyén én magam is vallok, hogy az embernek nem a pénzt kell először megteremtenie, hanem az ötletekkel kell előállnia, aztán majd valahogy lesz pénz is. Nem szabad mindig a pénzhiányra hivatkozni. Én ezzel egyetértek.
- Jól hangzik, de nem jelent semmit. Jól kiejthető, rövid szócska, nem rövidítés, csak fantáziahangsor. Bencsik Barnának, akit nemrég neveztünk ki művészeti igazgatónak, nagyon tetszett ez a név, ezért emellett maradtunk. A nevén túl pedig az a funkciója, hogy ezen a helyen unikális, nagyon jelentős, fontos dolgok történjenek a kortárs művészet minden műfaját érintve. Olyasmi, amit máshol nem találnak meg az emberek. Pillanatnyilag sokféle művészeti műfajt képviselő alkotókkal folynak tárgyalások arról, hogyan tudnánk bevonni őket. A kortárs tánc- és mozgásszínháztól a színielőadásokig, akár még a modern operáig is. Olyasmik, amelyek kizárólag ezen a helyen adhatók elő, és minőségükben magas színvonalúak. A kiállítás-koncepciónkra ugyanez vonatkozik. Olyan - jó értelemben vett - "agresszív" kiállításpolitikát szeretnénk megvalósítani, amely szerint nem várjuk meg az ajánlatokat, hanem mi magunk választjuk ki a világ kínálatából a legjobbakat, illetve az olyat, ami a magyar és az európai közönség számára is érdekes. Emellett szándékaink szerint - ezt már el is kezdtük - létrehozunk egy olyan aktuális kortárs gyűjteményt, amely az idővel együtt haladva mindig igyekszik megszerezni a legújabb és legfontosabb műveket a piacról.
- Természetesen. A gyűjtemény már két év óta létezik, mint minden, ez is közös Winkler Mártonnal. Ez a gyűjtemény természetesen állandóan bővül, hisz épp ez az értelme egy kortárs múzeumnak, hogy a kortárs művészet folyamatos jelen idejét legyen képes bemutatni.
- Az elsődleges szempont a minőség és a korszerűség, miközben rendkívül széles skálából válogatunk.
- Én.
- Nem biztos, hogy tudom, csak az biztos, hogy másként nem lehetne döntéseket hozni. Egyébként nagyon sok ember véleményét meghallgatom, akikről azt gondolom, hogy érzékeny, jó szemű emberek. De végül én döntök.
- Van, ami egyelőre kölcsönben van, de ez nem jelenti azt, hogy később nem kerülnek a múzeum tulajdonába. A cél, hogy a kortárs gyűjtemény állandóan és folyamatosan bővüljön. Állandóan kiállításokon járunk, műtermekben figyelünk, mert azt szeretnénk, hogy itt idővel olyan komoly anyag jöjjön létre, amellyel nemcsak a kívülről érkező trendek és folyamatok lenyomatait hozzuk ide, hanem azt is elérjük, hogy a nálunk szereplő magyar művészek is bekerüljenek a világ vagy Európa művészeti vérkeringésébe, a nagy külföldi kiállítótermekbe.
- Lehetetlen állapot, ami Magyarországon kialakult, hogy a kortárs művészetre a legtöbb helyen mindeddig úgy tekintettek, mint valami fertőző betegségre. Pedig a régebbi művészeti alkotásokból egyre kevesebb kerül a galériákba, és a kortárs művek értéke sokkal jelentősebb annál, mint amit itt valaha tulajdonítottak nekik. Most végre mintha megmozdult volna valami, ha az ember ma végigmegy a Falk Miksán, egyszer csak azt veszi észre, hogy a körülbelül harminc galéria majd mindegyikében lehet találni kortárs műveket. Hát remélem, hogy a MEO segítségével ezt föl tudjuk erősíteni, és elkezdik kortárs művészeinket értékükön mérni. A szomorú az, hogy a galériákban és műkereskedésekben rengeteg a botcsinálta kereskedő, akik a botcsinálta művészeket felkapva rontják a jók esélyeit. Azt az egyetlen szempontot szemük előtt tartva, hogy minden forintból kettőt akarnak csinálni. Miközben nagyon sokuknak semmiféle affinitása nincsen a kortárs művészet minősége iránt. Magyarországon egyébként is aránytalanul nagy a befektetésközpontú vásárlás. Tízből nyolcan azért vásárolnak, mert valami spekuláció lehetősége ketyeg az agyukban.
- Baj is, meg nem is. Az rendben van, hogy valaki jól akar járni, csak az nincs rendben, hogy ezáltal nem kerül a helyére az igazán jó művészet.
- Biztos, hogy lesz ilyen hatása a Kortárs Múzeumnak, de ez egyúttal veszélyt is jelenthet. Mert esetleg azt feltételezik, hogy a múzeum segítségével mi a kereskedelem számára akarunk hátteret teremteni, sőt a saját Blitz Galériámban árult műalkotások értékét akarnám ilyen módon garantálni.
- Teljes mértékben. Mi az alapkoncepciónk szerint szigorúan különválasztjuk ezt a két funkciót. A galéria csak azért működik ebben az épülettömbben, mert a saját személyes kényelmemnek ez az alapfeltétele, hogy ne kelljen a város másik vége és Újpest között ingáznom. A múzeum tárgyaiból pedig nem adunk el. Hiszen az gyűjtemény. Amit persze dinamikusan továbbfejlesztünk, például külföldi cserékkel. A gyűjteménynek közhasznú társaságként kell működnie, hogy életben maradjon.
- Nem szívesen megyek bele ebbe az igen csúnya történetbe, amelyben a sajtó szerepét sem értékelem túl nagyra. Itt ugyanis egy polgárjogi vitáról van szó, amelynek első fontos pontja, hogy nem Kováts Lajos, nem Kieselbach Tamás, nem Virágh Judit tartozik, hanem a Műterem Galéria, a Magángyűjtők Galériája, a Kieselbach Galéria, vagyis nem magánszemélyek, hanem cégek.
- Ez egy nyolc-kilenc éves harc, amelyben többszörösen bebizonyítottuk, hogy a Hungartnak fizetendő összeg nem jogszerűen meghatározott. Ez az egész intézmény így, ahogy van, nem Európa-kompatíbilis. Itt egy könyv, nézze meg, maga a Hungart adta ki. Az van benne, hogy ilyesmi egész Európában két helyen működik, Németországban és Franciaországban, mindkét helyen lényegesen alacsonyabb adószázalékkal. Ugyanebben a kiadványban olvasható egy törvénytervezet, amelyet az Európai Unió szeretne bevezetni, amely csak a védett műalkotások eladása után és lényegesen kisebb százalékos adót kívánna meghatározni. Egy olyan országban, ahol a műkereskedelem, különösen a kortárs műkereskedelem olyan helyzetben van, mint nálunk, nem lehet úgy megszabni az adókat, mintha rendes árak és rendes vásárlási körülmények lennének. Az aukciók bevételének meghatározása például teljesen hamis, ugyanis nem számolják bele azt a hatalmas költségmennyiséget, ami nélkül az aukció nem is létezhetne. A leütéskor látható összegek félrevezetők, és ezekből levonni az adót igen tisztességtelen dolog. Ezért is történt, hogy néhány évvel ezelőtt polgári engedetlenségi mozgalmat indítottak a galériások a Hungartnak fizetendő adó ellen. Az engedetlenségi mozgalom számos bírósági perhez vezetett. Ezek közül én például elég sokat meg is nyertem. Van olyan per, amelynek ítéletében benne van, írásban meg tudom mutatni, hogy a tőlem beszedett ötszázalékos adó jogtalan. Később, egy perújrafelvételben egy másik bíróság viszszamenőleg követeli rajtam az akkori öt százalékot. Miközben mindenki pontosan tudja, hogy a Hungarthoz befolyó összeg szétfolyik, eltűnik.
- Bekerül a Hungart kasszájába, a kiadványukban elolvasható, hogy kik azok a művészek, akiket ők támogatnak, akiket sehol máshol nem lehet látni. Ez az intézmény szerintem a hajdani Képcsarnok Vállalat megszűntével keletkezett hiány betöltésére szolgál, hogy azoknak az embereknek, akik magukat ma is művészeknek tartják, és akiket annak idején nem a "tűrtek", hanem a "támogatottak" között jegyeztek, mára nem maradt más bevételi forrásuk, mint ez a támogatás. Budapesten ugyanis nincs olyan galéria, ahol az ő műveiket kiakasztanák.
- Dehogynem, hiszen engem jogilag köteleznek arra, hogy ezt az összeget befizessem, még ha nem értek is egyet vele.