Fiam egyik kedvenc meséje az egérről szól, akinek a macska lecsippentette a farkát. Az egér sírt-rítt, a macska meg azt mondta, hogy csak akkor adja vissza, ha hoz neki tejet. Ment az egér a tehénhez tejért, de az csak szénáért volt hajlandó tejet adni. Így hát az egér felkereste a kaszás embert, akinek a szénáért cipó kellett. Ment a gazdasszonyhoz az egér, az meg szalonnát kért a cipóért cserébe. Így az egér elment a disznóhoz, aki, vagy nem gondolta rendesen végig az egészet, vagy a hülyébb disznók közé tartozott, mert ráállt a dologra, makk fejében. Az egér hát a tölgyfához sietett. A tölgy ingyen megrázta magát, és a potyogó makkok agyonverték a szegény egeret. Móricz Zsigmond így fejezi be a mesét: "Nem kell most már semmi jó/ sem szalonna, sem cipó/ se széna, se tejecske/ meg a fityelótya se!"
Ez a mese jár az eszemben vasárnap óta, amikor Amerika megkezdte háborúját Afganisztánnal. Majdnem négy hétbe tellett, amíg Amerika hadiösvényre lépett. Ha az ember nem figyel, észre sem veszi, hogy Amerika most nem a terroristák ellen harcol, hanem a tálibok ellen. Oszama bin Ladent ugyanis légi csapásokkal nem lehet sem elfogni, sem megölni. A terroristakiképző-bázisokon néhány barlangot talán el lehet torlaszolni, ha a bomba pont a bejárat elé pottyan, elég nehéz és nem robban fel. Ha Amerika - miután néhány légi csapással kikapcsolta az afgán légvédelmet - egy nagy deszantalakulattal fülön csípné vagy megsemmisítené bin Ladent, az más lenne. De a jelek szerint nem ez történik. A háború célpontja nem bin Laden, hanem molla Mohammed Omar és a tálib vezetés, amely a szeptember 11-i terrorakciónak ugyan nem volt részese, de amely azóta magára haragította Amerikát azzal, hogy nem adta ki a két méter magas szaudit, és amely hétfőn bejelentette, hogy fogalma sincs, hogy hol van, de azt tudja, hogy egy haja szála sem görbült meg. Szeptember 11-e előtt nem a tálibok támogatták bin Ladent, hanem bin Laden támogatta a tálibokat.
A tálibok lesöprésével a terroristaveszély egy jottányival sem fog csökkeni. A tálibok szétverése után pedig vagy egy hasonlóan sötét társaság, az Északi Szövetség kerül majd hatalomra, vagy a nyugati hatalmaknak kell nemzetépítésbe fogniuk, amit meg a jóval kisebb Boszniában sem tudtak sikerre vinni.
A háborúnak persze van oka és célja. A tálibokat bünteti azért, mert nem adják ki bin Ladent. Itt azonban már nem a farokról, hanem a tejről van szó. Az afgán háború hivatalos indoka az, hogy ha lesz tej, az egér is visszakapja a farkát. A hivatalos indok szerint, ha a tálibokat eltávolítja az amerikai bombázás, akkor bin Ladennek nincs hova menekülnie, bin Ladent kézre kerítik, és ezzel a terrorizmusnak életet adó gyökeret metszik el. De valóban ilyen fontos személy-e bin Laden? Tényleg megéri-e egy egész országot szétverni miatta, még akkor is, ha ez az ország már évek óta szét van verve? És tudjuk-e biztosan, hogy bin Laden bűnös volt a szeptemberi tömeggyilkosságokban?
Azt tudjuk, hogy bin Laden szította és bátorította a terroristákat. 1998. február 23-i kiáltványában, amely szent háborút hirdet a zsidók és a keresztes térítők ellen, kerek perec kimondja: "Az amerikaiak és szövetségeseik megölése, legyenek azok katonák vagy polgári személyek minden muzulmánnak egyéni kötelessége, ha képes erre, bármely országban, ahol erre alkalma nyílik..." És nemcsak gyilkosságra, de rablásra és fosztogatásra is buzdított. Ezzel és későbbi nyilatkozataival bin Laden erkölcsi felelősséget vállalt azért, ami történt. Nyilvánvalóan sok terroristát az ő szavai és személye inspirált és inspirál. Az is tudható, hogy kiképzőközpontokat vezetett, bár ez katonai és nem terroristaakciókra képezte ki a - többnyire Afganisztánban harcoló - mudzsahedineket. Ez a tábor azonban a leendő és gyakorló terroristák találkozóhelyéül is szolgált. Az biztosra vehető, hogy több terrorista itt ismerte meg egymást, arra azonban, hogy a szeptemberi terrorakciót ebben a központban tervezték volna, és hogy innen irányították volna, bizonyítékot még nem láttunk, mint ahogy arra sem, hogy ő pénzelte volna az öngyilkos halálosztagot. Bin Laden tehát bűnös, de léte közvetlen veszélyt nem jelent, legalábbis nem akkorát, amely egy háborút indokolna.
Hogy a szaudi milliomos szerepe túl van rajzolva, az annak köszönhető, hogy a terrorizmus arctalan és formátlan. A szeptemberi terroristák még azzal is tetézték gonosztettüket, hogy azt kollektíven hajtották végre, és meghalván, nem hagytak közvetlenül felelősségre vonható személyt. A terroristákat persze sokan segítették, és a hálózatok laza szövetét már számos országban el is kezdték felgöngyölíteni. Ez azonban hosszú, valószínűleg végtelen feladat, amely nem vezet katarzishoz.
Bin Laden démonizálásában az amerikai sajtó is jelentős szerepet játszik, hiszen a szakma egyik alapszabálya az, hogy minden sztorihoz meg kell találni a személyes, emberi aspektust. Ezért olvasott Bush egy negyedikes kislány leveléből részleteket a háborút bejelentő nyilatkozatában. A személyesítés egyik szerencsés következménye volt az, hogy négy hétig kellett várni a háború megkezdéséig. Ugyanis személyek ellen nem lehet háborúzni, csak országok ellen. Mivel, ellentétben Szaddám Huszeinnel, bin Laden nem államfő, négy hétbe tellett, amíg meglelték az új ellenséget, a tálib kormányt, amelyet már lehetett bombázni. Amerikának sikerült a terrorizmus nehezen megoldható problémáját egy olyanra váltania, amelyhez hasonlót már sokszor sikerrel kezelt.
Az afgán háború egyik belátható következménye az lesz, hogy hatalmas tömegek hagyják el az országot. Ez már meg is kezdődött, és újabb katasztrófát jelent, különös tekintettel a közeledő télre. Amerika siethet szénáért. A menekültáradat destabilizálja a környező országokat, elsősorban az atomfegyverrel rendelkező Pakisztánt. Vagyis Amerika mehet cipóért. Továbbá lehetetlen helyzetbe hozza a nyugatbarát arab államokat. Amerika indulhat a makkért. (A szalonnát kénytelenek vagyunk átugrani.) Mindeközben egyetlen lépéssel sem jut közelebb az eredeti probléma megoldásához, sőt az iszlám világon belül tovább fokozódik majd az Amerika- és nyugatellenesség.
A terrorizmus problémáját csak a nemzetközi jog és a bűnüldözés eszközeivel lehet hatékonyan kezelni. Elvben ez könnyebb feladat, mint a háborús bűnösök felelősségre vonása. A háború ugyanis az államok szervezett terrorakciója, a terrorizmus ezzel szemben magánszemélyek vagy azok csoportjai által alkalmazott erőszak. Államokat nehezebb rávenni arra, hogy vállalják, hogy saját harci cselekedeteikért büntethetőek lehetnek. Ezért van az, hogy jelenleg a háborús bűnöket csak bizonyos háborúk esetén lehet szankcionálni, és a bíróságokat az érintett kis országok megkérdezése nélkül állították fel. Egy általános, bármely háborús bűnre kiterjedő törvényszék felállítását többek között éppen Amerika ellenzi.
A terrorizmus nemzetközi szankcionálása egyszerűbb. A jelenlegi világrend alapja az, hogy az erőszak az államok monopóliuma. A terrorista ezt a monopóliumot töri meg, és ezért minden állam alapvető érdeke, hogy a terrorizmussal szemben, legalábbis elvi síkon, fellépjen. Mivel a nemzetközi jog az államok közös érdekeire és akaratára épül, a terrorizmussal szemben nem lenne nehéz széles nemzetközi koalíciót kialakítani. A csecsenek által fenyegetett Oroszország és a nyugati tartományaiban muzulmán terroristákkal bajlódó Kína éppúgy támogatná ezt, mint a baszk ETA-val küzdő Spanyolország vagy az észak-ír IRA-val hadakozó Nagy-Britannia.
A nemzetközi antiterrorista törvényekkel és törvényszékkel együtt speciális rendőrségre is szükség lenne, amelynek szintén nemzetközi felügyelet alatt kellene működnie. Amerikának és a Nyugatnak intézményeket kellene építenie és nem városokat rombolnia.
Amikor vasárnap este látványos módon berobbant képernyőinkre a négy hete ígért katonai akció, az nem jelentett törést a szeptember 11-i terrortámadások óta tartó "háború" logikájában, sőt még hangsúlyosabban rávilágított annak alapvetően politikai-diplomáciai jellegére. Bush elnök a katonai válaszcsapás megindítását követő nyilatkozatában nem véletlenül hangsúlyozta, hogy a megkezdett akcióval az Egyesült Államok pusztán "új frontot nyitott" a nemzetközi terrorizmus elleni hosszú és sokrétű hadjáratában. John Negroponte, az ENSZ Biztonsági Tanácsát a katonai műveletek megkezdéséről értesítő amerikai ENSZ-nagykövet sem ok nélkül fogalmazott úgy, hogy "a csapások egy katonai fázis kezdetét jelzik egy olyan, a nemzetközi terrorizmus ellen folyó sokszínű és globális erőfeszítésben, amelynek egyaránt vannak katonai, diplomáciai, pénzügyi, rendészeti és hírszerzési aspektusai".
Ez a komplex és átgondolt megközelítés, amely már Colin Powell külügyminiszter első nyilatkozataitól kezdve sarkalatos pontja volt Washington reakciójának, magától értetődőnek tekinthető, hiszen a nemzetközi terrorizmus elleni küzdelemben komoly siker csak széles nemzetközi összefogással, a terrorizmus infrastruktúráját és mögöttes forrásait célba vevő közös fellépéstől remélhető. A meglepetést sokkal inkább az okozta, hogy a Bush-kormány - amely eddig nem éppen multilaterális hajlandóságáról, nemzetközi megállapodások iránti tiszteletéről és árnyalt, kulturálisan érzékeny problémakezelési módszereiről volt híres - ilyen hamar és ilyen határozottsággal ismerte fel az egyetlen eséllyel kecsegtető utat és kerülte el a kiélezett helyzetben rejlő, és a huntingtoni forgatókönyvek beteljesülésével fenyegető "ördögi csapdát". Persze sokáig azt is gondolhattuk volna, hogy a nem katonai dimenziók hangsúlyozása, így például az iszlám és a terrorizmus, illetve a terroristák és a terroristákat támogatók, valamint a civil lakosság közötti éles megkülönböztetés állandó emlegetése csupán ügyes manőver a nemzetközi közvélemény támogatásának megszerzésére. Vagy időhúzás a katonai erők térségbe csoportosításának és a szükséges hírszerzési információk begyűjtésének végeztéig. Esetleg csak jól kifundált taktikai kommunikációs lépés, amellyel a katonai támadások sikeréhez elengedhetetlen környező arab és muzulmán országok maga mellé állítását kívánja elérni a Bush-adminisztráció.
Az előkészületek során megtett konkrét lépések (például az ENSZ szerepének felértékelése, a gyanús szervezetek és személyek számláinak befagyasztása, a fáradhatatlan diplomáciai tevékenység stb.) és a bombázások első napjai arra utalnak, a terrorizmus ellen meghirdetett "háborút" az Egyesült Államok a tétek és kockázatok teljes tudatában szándékozik vezetni. A most zajló válaszcsapás ugyanis csupán elengedhetetlen, ám bizonyos értelemben "zavaró" tényező a nagy kihívás elleni küzdelemben: sikerének legfőbb mércéje paradox módon nem a megsemmisített katonai célpontok száma lesz, hanem a bombázások során megóvott civil célpontoké. Ez utóbbiak döntik el, hogy a válaszcsapás során sikerül-e nem szétbombázni a hoszszú távú megoldás egyetlen esélyét, a széles - az arab és muzulmán országokat is magában foglaló - nemzetközi koalíciót. Az eddig tanúsított rendkívüli óvatosság két legjellemzőbb példája a humanitárius segélyakciók reklámozásának és a "másodlagos károk" elfogadhatatlanságának már-már a katonai feladatokat is maga mögé utasító követelménye. Rumsfeld védelmi miniszter a katonai lépések megindításának bejelentésekor ugyanolyan hangsúlyt fektetett a humanitárius segélycsomag-akció hátterének, mint a légi támadások tényének és céljainak ismertetésére. A képernyőkön az elmúlt hetekben gyakran látható, amerikai zászlóval díszített segélycsomagok, illetve a Bush elnök által pár nappal a katonai akció kezdete előtt bejelentett, 320 millió dollár összegű amerikai támogatás már korábban is kellő alapossággal tudatosította a nemzetközi közvéleményben, hogy az Egyesült Államok éppoly nagylelkű az afgán néppel, mint amilyen kíméletlen lesz a terroristákkal, illetve az őket támogató tálib rezsimmel. Ilyen értelemben a légi támadások első éjszakáján ledobott körülbelül 37 000 élelmiszercsomag kétségtelenül az amerikai kommunikációs kampány egyik leglátványosabb epizódját jelentette. Bármilyen átlátszónak és a mézesmadzag-ostor-taktika már-már fokozhatatlanul karikaturisztikus alkalmazásának tűnik is ez az eljárás, gyakorlati jelentősége (aki megkapja, az jóllakik), illetve szimbolikus üzenete a muzulmán világ egészének (Amerika nem a civil lakosságot, hanem kizárólag az őt ért terrorakció felelőseit és azok közvetlen támogatóit sújtja) tagadhatatlan.
Az sem véletlen, hogy a pilótáknak tartott eligazítások egyik központi témája a találati pontosság volt. A civil áldozatok megingatnák a háborús propagandában népszerűsített igazságosság és nagylelkűség elvét. Líbia, Irak és mások csak az alkalomra várnak, hogy párhuzamot vonhassanak a manhattani terrorakciók és az afgán civilek "válogatás nélküli gyilkolása" között. Ez pedig, bármennyire alaptalan vád is, eliminálhatja a New York-i merényletek utáni morális tőkét, s megrendítheti a terrorizmus elleni nemzetközi koalíció összetartását.
Ráadásul a formálódó koalíció életképességét próbára tevő, hoszszú távú politikai döntésekre csupán a most zajló katonai válaszcsapás után kerülhet majd sor. Tisztázatlan Afganisztán politikai konszolidálásának kérdése. Mi történik a 24 milliós országgal? Visszatér a 89-es szovjet csapatkivonásokat követő, véres polgárháborúkba torkolló politikai vákuumba, vagy a Pakisztán és az afgán lakosság többsége számára egyaránt elfogadhatatlan Északi Szövetség veszi át a hatalmat? Átmeneti nemzeti egységkormány alakul, ami majd (ki tudja, hogyan) átvezet a (ki tudja, milyen) demokráciába? Vagy egy olyan amerikai bábkormány jön, esetleges amerikai katonai jelenléttel, amely nem csupán a környező muzulmán országok, de a térségben érdekelt nagyhatalmak és valószínűleg az afgán nép számára is elfogadhatatlan?
Ezek a kérdésfeltevések még csak a jelenleg zajló katonai akciók célpontját képező Afganisztánról szóltak. A nemzetközi terrorizmus elleni nagy hadjárat soron következő fázisai pedig még ennél is több bizonytalanságot rejtenek magukban. Az azonban most világos, hogy a háború után - sőt, még közben is - a terrorizmus elleni "háború" politikai-diplomáciai feltételeinek megteremtése és megőrzése a legnehezebb és legfontosabb feladat.
(A szerző biztonságpolitikai szakértő)
Eljött az ideje annak, hogy a társadalmi szolidaritás ezernyi kifejezési formája közül kiválasszunk néhányat, amelyek szemléletesen bemutatják eszme és érzület előrehaladásának hallatlan nehézségeit, egyúttal azonban reményt adnak számunkra, hogy mégis van mód korszerű és szolidáris társadalmat teremteni a huszadik század romjain.
Első elemzésünk tárgya a nyugdíjrendszer, az öregkori gondoskodás pénzbeli formája lesz. Azért a nyugdíjrendszer, mert ez valóban átfogja az egész társadalmat, mégpedig úgy, hogy egyúttal nagyon érzékenyen érint minden egyes egyént. A nyugdíjrendszerről mindenkinek van véleménye, hiszen előbb-utóbb mindenkinek a húsába vág. A nyugdíjrendszerrel kapcsolatban ma meghozott jó vagy rossz döntések még ötven év múlva is éreztetni fogják áldásos vagy átkos hatásukat.
A nyugdíjrendszerről mindannyian tudjuk, hogy az valamilyen módon mindig kifejez egyfajta társadalmi szolidaritást. Ez már megszületése pillanatában nyilvánosan megfogalmazódott, elsőként közismerten az erőtől duzzadó, magabiztos, egyesült, bismarcki Németországban. A XIX. század második felének ipari forradalma nemcsak addig soha nem látott gazdagságot és virágzást hozott létre, hanem egyúttal végleg szétverte a hagyományos paraszti-polgári nagycsaládot, amely évszázadokon át házon belül oldotta meg az öregkori gondoskodás problémáját. Az ipari társadalom rugalmas munkaerőt igényelt, olyat, amelyik hajlandó volt a munkaalkalom után menni, városba költözni, új szakmát tanulni. Ez a hatalmas belső népvándorlás hozta létre a modern iparvárosokat és a kisméretű, többnyire csupán kétgenerációs családokat. A hanyatló munkaképességű és egészségű idősekről való gondolkodás társadalmi méretű problémává, majd pedig fokozatosan állami feladattá (is) vált.
A megoldás kezdetben korántsem volt átfogó, először éppen csak az állami alkalmazott dolgozók szűk körére terjedt ki. A nyugdíj ígérete elsősorban munkaerő-csábítási célokat szolgált (innen van a közkedvelt "nyugdíjas állás" kifejezés), a szolidaritás elvét pedig - bár azt nyíltan hangoztatta - nem is igyekezett társadalmi méretekben érvényesíteni. Az állami, majd magánalkalmazottak egy részére kiterjedő, lassan bővülő nyugdíjrendszer társadalombiztosítássá tágítását a formálódó és erősödő európai munkásmozgalom tűzte zászlajára.
A magyar nyelv sajnos nem tesz különbséget két fontos fogalom, társadalombiztosítás (social insurance) és társadalmi biztonság (social security) között, ráadásul a társadalmi biztonság értelmét vetíti bele a társadalombiztosítás fogalmába. Az így keletkezett zavar igen nehézzé teszi a tisztánlátást, holott igen bonyolult fogalmakkal állunk szemben.
Pedig amikor az öregkori gondoskodás első, kezdetleges állami formái kialakultak, a társadalom biztonságára való törekvés már sok évszázados hagyományra tekintett vissza. A társadalmi biztonság régóta magában foglalta a betegek, munkaképtelenek legalább részleges ellátását, annak mindenekelőtt kisközösségi, helyi, önkormányzati formáját, ami legtöbb helyen természetbeni gondoskodás formáját öltötte. A társadalom biztonsága megkövetelte a járványok elleni küzdelmet, azok lehetséges megelőzését, bizonyos fokú köztisztaságot, de még a bűnözés elleni harcot is. Ez mind nem csekély mértékű közkiadásokat igényelt, amelyeket adókból és adományokból, továbbá önkéntes és kényszerű munkával igyekeztek fedezni. Lényeges azonban, hogy nem feltétlenül és nem kizárólag azok viselték eme közfeladatok közterheit, akik azok áldásait élvezték. A biztosítás elve egyáltalán nem játszott szerepet a társadalmi biztonság megteremtésében.
Ezzel szemben az öregségi nyugdíjazás államilag szabályozott rendszere gondolatilag kifejezetten a biztosításból, eme közismert pénzügyi intézményből táplálkozik. Már volt életbiztosításon alapuló magánnyugdíj, amikor a porosz-német állam felismerte a saját, kiöregedő alkalmazottairól való gondoskodás fontosságát. Minthogy már egyéb célokra lekötött adóbevételeiből nem kívánt elvenni, a biztosítás alapelvének állami szintre emelésével igyekezett növelni a társadalom egy nem jelentéktelen részének biztonságát.
Mi is a biztosítás elve? Némi leegyszerűsítéssel két alapvető elem kiemelése fontos. Egyrészt a kockázatközösség, ami azt jelenti, hogy a jövőben bekövetkező, így teljes biztonsággal sohasem előre látható események miatt akár jelentősen növekedő terhek kockázatát közösen viselik mindazok, akik majdan jogosultak lesznek a juttatásokra. Másrészt a pénzügyi egyensúly, ami szerint a kockázatot közösen viselők nem kaphatnak támogatást olyanoktól, akik az élvezendő haszonnak nem várományosai. Minthogy a várható kifizetések, a "megszerzett váromány" előre nem tervezhető eseményektől is függ, az ily módon zárt közösség tagjai számára vagy a jogos hasznot, vagy a teljesítendő befizetéseket rögzítik csak, de a kettőt együtt sohasem.
A nyugdíjrendszer - akár kiterjed a társadalom egészére, akár nem - mindig megtestesít egyfajta kockázatot, ami döntően abból fakad, hogy a nyugdíjasok tényleges várható élettartama nem ismerhető, így a tényleges kifizetések összterhe sohasem számítható ki teljesen pontosan. Nem létezhet olyan nyugdíjrendszer, amelyik valakitől élete alkonyán megvonná a nyugdíjat azon az alapon, hogy az illető már "túl sokat élt", hiszen felélte mindazt a befizetést, amit vagy maga teljesített, vagy pedig a közösség többi tagja önként vállalt számára. Még csak nem is csökkenhet gépiesen a hosszú életű idős ember nyugdíja pusztán amiatt, hogy "túl sok" szerencsés, azaz ugyancsak sokáig élő kortársa van. Ilyen nyugdíjrendszerbe egyáltalán nem lépne be senki. Nos, éppen ebből fakad az, hogy még a legpiacibb, azaz leginkább a biztosítás elvén felépülő nyugdíjrendszer is visszatükröz valamit a társadalmi szolidaritásból, hiszen nyilvánvaló többlettámogatást nyújt a hosszú életűeknek, amit a szóban forgó kockázatközösség más tagjai fizetnek meg.
Az állami tisztviselők és alkalmazottak egyre bővülő körére, de korántsem a társadalom egészére kiterjedő korai állami nyugdíjbiztosítási rendszer szándékoltan egyszerre mutatta a befizetésekkel alátámasztott öngondoskodás és a kockázatközösségen belül vállalt szolidaritás érvényesülését. Ez a szolidaritás nem volt társadalmi méretű, hiszen a kockázatközösség nem fogta át az egész társadalmat. Sőt nagyon is részleges volt, amenynyiben külön nyugdíjbiztosítóhoz tartoztak a különböző foglalkozásokat űző állami, majd magánalkalmazottak. Rendszerint saját nyugdíjintézetet alapítottak a vasutasok, hivatásos katonák, állami tisztviselők, orvosok, majd a magánügyvédek és a mérnökök is. (Ez igen sok országban a mai napig így van.) Hamarosan a magánszektorban dolgozó munkások jelentős része is kivívta magának a nyugdíjpénztár létrehozásának jogát, munkaadóik számára pedig a nyugdíjalaphoz való hozzájárulás kötelezettségét. A kockázatközösségben megtestesülő szolidaritás először tipikusan csak a "szaktársakra" terjedt ki, vagyis arra a szűkebb körre, ahol átélhető és ezért a tagok többsége számára bízvást önként vállalható volt a szolidaritás.
Ez a szolidaritás azonban nem volt kevés, sőt kezdettől jóval több volt, mint pusztán a biztosítás intézményének lényegi elemeként tekintett kockázatközösségben eleve mindig jelen lévő szolidaritás. A nyugdíjbiztosítás természete szerint kifejez ugyanis nemcsak adott korosztályon belüli (intragenerációs), hanem mindenekelőtt korosztályok közötti (intergenerációs) szolidaritást. A korosztályon belüli szolidaritás a kiszámíthatatlanul eltérő várható élettartam miatt majdan bekövetkező jövedelemátcsoportosítás önkéntes vállalását jelenti, míg a korosztályok közötti szolidaritás azt, hogy a ma élvezett nyugdíjak mértékét mindenképpen befolyásolják a mai dolgozók befizetései, akár van az adott nyugdíjintézetnek tőkefedezete, akár nincs.
A tőkefedezet problémája a kommunista kísérlet kudarca után újjáépítendő társadalmak számára különösen fontos. De lássuk először, hogy mi is az a tőkefedezet.
A hagyományos, biztosítási alapon felépülő nyugdíjrendszerben a szolidaritás mellett természetesen a saját öregkorról való gondoskodás erős önérdeke játszotta a főszerepet. Minden tagot kiemelkedően ösztönöztek arra, hogy a munkában eltöltött évek során rendszeresen fizesse vállalt hozzájárulását, sőt, lehetőség szerint minél többet fizessen a közös alapba. Lényeges tehát, hogy volt közös alap, amelyből aztán kizárólag azok részesedtek, akik oda befizettek, mégpedig nagyjából befizetéseik arányában. A tagok járulékbefizetéseiből táplálkozó és gyorsan gyarapodó alapot tipikus esetben befektették a tőkepiacon, annak érdekében, hogy minél nagyobb hozamot érjenek el a tagság javára.
Természetesen vigyázni kellett arra, hogy a túl kockázatos befektetési formákat elkerüljék, illetve mindig legyen elegendő készpénz arra, hogy a már esedékessé váló járadékfizetési kötelezettségeket gond nélkül teljesítsék. Az idő előrehaladtával ugyanis egyre több tag vált jogosulttá a nyugdíj gyanánt elnyerhető járadékra, nem annyira meghatározott életkor, hanem mindenekelőtt meghatározott évi járulék befizetése alapján. Hogy a közös nyugdíjalap mégis folyamatosan tovább gyarapodott, az egyrészt az új tagok növekvő számának, másrészt az alapot kezelő intézmény - az úgynevezett nyugdíjpénztár - legtöbbször eredményes befektetési politikájának volt köszönhető.
Most jön a trükk: egy növekvő tagsággal rendelkező nyugdíjpénztár esetében az adott időszakban teljesített járulékbefizetések rendszerint elegendőek az éppen esedékes járadékok kifizetésére, sőt, gyakran meg is haladják azokat. Nem kell tehát hozzányúlni a befektetett tőkéhez, sőt az tovább növekedhet, miközben az új befizetések bőven fedezik a kifizetéseket. A nyugdíjas tag szempontjából továbbra is az történik, hogy nagyjából saját befizetett pénzét kapja vissza a hozamokkal együtt, miközben azonban szigorúan technikai értelemben a fiatalabb korosztályoknak ugyanabban az időszakban teljesített járulékbefizetései fedezik az ő járadékát. A tőkefedezettel bíró nyugdíjpénztáraknak ez a technikai sajátossága adta a szörnyű ötletet a politikusok számára: egyáltalán nincs szükség a tőkealapra, azt - éppen a szolidaritás jegyében - meg is lehet szüntetni!
A huszadik század megváltói keleten és nyugaton egyaránt sok bűnt követtek el. Ezek között azonban fellelhető három alapvető hiba, amelyik a mindenkori nyugdíjrendszerben megtestesülő szolidaritást tette meg magabiztos társadalomtechnológusok önkényes játékszerévé. Ez sokáig nem tűnt fel senkinek.
Az első ezek közül az uralkodóvá emelt és mindinkább össznépi nyugdíjrendszer tőkefedezetének elvonása, felélése, megsemmisítése volt. Ez kifejezetten kommunista találmány volt, és csak azokban az országokban történt meg igazán következetesen, ahol a piacgazdaságot történelmileg hosszú időre sikerült felszámolni. A régi, kapitalista rendszertől örökölt elkülönült nyugdíjalapok először összeolvadtak, majd elolvadtak: a befektetett vagyont államosították, a készpénzvagyon pedig az erőltetett iparosítás forrásává vált. Ez a rettenetes értékpusztítás azonban nemcsak a múltban felhalmozott vagyont érintette, hanem a jövőben létrehozandót is. Az új nyugdíjrendszer jövőbeni kedvezményezettjeit nem hajtotta többé a majdani önmagukról való gondoskodás érdeke. A ma dolgozók járulékai a mai nyugdíjasok járadékát voltak hivatva fedezni. A rendszer minden egyes évben járulékteherként kirótta a dolgozók összességére azt az összeget, amit aztán járadékként felosztott a nyugdíjasok között. (Innen ered a magyar nyelvben igen szemléletes felosztó-kirovó nyugdíjrendszer kifejezés, ami sokkal találóbb, mint szinte bármelyik idegen nyelvű párja.)
A tőkefedezet megsemmisítésének egyenes következménye a biztosítási elv csaknem teljes háttérbe szorulása volt. A kockázatközösség össztársadalmi méretűvé tágításának nincs értelme, hiszen így a nyugdíjrendszeren belül már nem érvényesülhet az a szigorú követelmény, hogy a rendszer hasznát kizárólag azok élvezik, akik terheit vállalják. Közismert, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszerben elvileg kötelező járulékfizetés alóli kibújás szinte mindenütt nemzeti sport, holott a csalók később rendszerint kapnak nyugdíjat, sőt azt természetesen el is várják. (Megtehetik, hiszen a nyilvántartás nem rögzíti, hogy ki a csaló.) Elvileg van ugyan némi, reformok nyomán esetleg újra erősödő kapcsolat az egyén befizetései és majdani személyes várománya között, de ez a rendszer természetéből fakadóan olyan laza, az életpálya során az egyén döntésétől teljesen függetlenül pedig annyira változó, hogy alig ösztönöz felelős járulékfizetői magatartásra.
A pénzügyi egyensúly követelménye is csak kivételképpen érvényesül. A legtöbb országban a költségvetés adóbevételeiből is rendszeres és mértékében kiszámíthatatlan támogatást kap a formálisan biztosítónak nevezett nyugdíjintézet. Ráadásul minél inkább érvényesül a pénzügyi egyensúlyra való állami törekvés, annál gyorsabban elszakad az egyéni befizetések és az azok alapján a jövőben megszerezhető váromány közötti vékony fonál. A felosztó-kirovó nyugdíjrendszer tehát, bár a társadalmi biztonság fontos edényzete, de - nevével ellentétben - már nem társadalombiztosítás.
Mondhatni persze, hogy ez egyáltalán nem baj, hiszen kit érdekel, hogy minek hívják, ha egyébként jól működik. Csakhogy nem működik jól. A biztosítási elv csaknem teljes háttérbe szorítása megszüntette az öngondoskodás hajtóerejét. De van egy még súlyosabb probléma. Az egész társadalmat átfogni igyekvő, tőkealap nélküli, felosztó-kirovó nyugdíjrendszer elsősorban azért nem hatékony, mert egyre inkább a szolidaritás kényszerére épül, nem pedig annak önként vállalt és a társadalom tagjainak mindennapi cselekvésében is tükröződő, valóban átélt közérzületére.
A szociáldemokrata befolyás alá került, de a kommunizmust sikeresen elkerülő nyugat-európai országokban a tőkealap nélküli állami nyugdíjrendszerek alacsony hatékonysága csaknem a huszadik század végéig rejtve maradt. Egyrészt azért, mert a szóban forgó nyugdíjrendszer legtöbb helyen szerencsére nem vált kizárólagossá, egyeduralkodóvá. Az egész társadalmat átfogó állami nyugdíjrendszer többnyire nem a komoly tőkealappal működő, hagyományos vállalati-szakmai pénztárak helyett, hanem azok mellett, azok kiegészítéseképpen jött létre. Mérete kezdetben nem volt túl nagy, egyéni többletterhei elviselhetők, sőt a társadalmi szolidaritás nevében ideig-óráig vállalhatók is voltak. Másrészt a száz évvel ezelőtti, robbanásszerűen fejlődő, nagy szervezetek uralta ipari társadalmakban nem volt sem akkora divat, sem olyan mértékben lehetséges az adó- és járulékfizetés elkerülése. Noha a felosztó-kirovó állami nyugdíjrendszerbe teljesítendő járulékbefizetések kötelező jellegüknél fogva alig különböztek az adóktól, a munkaadók és munkavállalók túlnyomó többsége ezeket elfogadta, amíg elég alacsonyak voltak. Harmadrészt ezek a járulékok ténylegesen alacsonyak is maradtak mindaddig, amíg a dolgozó népesség folyamatosan nőtt, a nyugdíjasok várható élettartama nem volt túl magas, a nyugdíjként élvezhető járadékkal szembeni elvárások pedig alig haladták meg a tisztes létminimum szintjét.
Ez az előnyös helyzet azonban a huszadik század végére gyökeresen és végérvényesen megváltozott. A tömeges bevándorlásra alapozott, Európán kívüli, fejlett gazdaságokat leszámítva az érett ipari társadalmak és a volt kommunista országok mindegyikében fogy a népesség, ezen belül is különösen az aktív dolgozók száma csökken, tartósan magas munkanélküliség mellett. Miközben a nyugdíjasok várható élettartama örvendetesen megnövekedett, addig a nyugdíjkorhatár rendszerint változatlan maradt, sőt bizonyos szakmák dolgozói számára egyenesen csökkent. Végül, de nem utolsósorban az induló nyugdíjak aránya a bérekhez képest tovább emelkedett, folyamatos értékállóságuk látványosan javult, így összességében a járadékok robbanásszerűen növekedtek. Ha ezek után a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer még nem omlott össze, az kizárólag annak köszönhető, hogy a munkaadók és a munkavállalók által kötelezően fizetendő járulékok abszolút összege és a bérekhez viszonyított aránya is ugrásszerűen emelkedett. Nem csoda, hogy az állami nyugdíjrendszer, ezen felül is, szinte mindenhol folyamatos többlettámogatásra szorul, mégpedig a költségvetés általános adóbevételei terhére.
Demokratikus országok kormányai számára nagyon nehéz változtatni ezen a helyzeten. A fenti egyenletrendszernek ugyanis nincs olyan megoldása, amely fontos és befolyásos csoportok érdekeit ne sértené. A nyugdíjkorhatár emelése az aktív dolgozókat sújtja, az évenkénti nyugdíjemelés mértékének mérséklése viszont a régi kisnyugdíjasokat. Az induló nyugdíj utolsó évi bérhez vagy életkeresethez viszonyított arányának csökkentése éket ver a tavaly nyugállományba vonultak és a most következő korosztályok közé. A nyugdíjjárulék további emelése már megbéníthatja a gazdaságot, tőkemenekítésre sarkall, vagy éppen a csalást, az árnyékgazdaságot ösztönzi. Minden apró változás megosztja a társadalmat, a különböző rétegeket szembeállítja egymással. Nincs ennél fényesebb bizonyítéka annak, hogy az adott nyugdíjrendszerben a társadalom felélte a valódi szolidaritás minden tartalékát, és azt már csak a kényszer tartja össze.
Közép- és Kelet-Európa egykori kommunista országaiban a második világháború után egyeduralkodóvá emelt felosztó-kirovó nyugdíjrendszer sokkal alacsonyabb szintű ellátás és így kevesebb társadalmi biztonság letéteményese, mint bármelyik nyugati társa. Nem véletlen ezért, hogy a rendszerváltás nyomán egyébként is ezernyi nehézséggel küszködő lakosság jóval kevésbé ragaszkodik hozzá. Már csak néhány hangadó értelmiségi csoport gondolja úgy, hogy a rendszer kizárólagossága megőrzendő, a benne megtestesülni vélt szolidaritás pedig érték. Legtöbben legalábbis érzik, hogy a korábbi rendszer hamis, azaz kényszerű szolidaritáson alapult, és a toronymagas járulékok alól errefelé még sokkal többen igyekeznek kibújni, mint Nyugat-Európában. Ahol azután felvilágosult kormányok reformjai felkínálták az embereknek nem a felosztó-kirovó rendszer teljes elhagyásának, de legalább az újrainduló tőkefedezetű nyugdíjbiztosítási rendszerbe való párhuzamos belépésnek a lehetőségét, ott a többség - mindenekelőtt a jobban érintett és érdekelt fiatal korosztályok - tömegesen választották a csatlakozást eme második pillérhez. Az önkéntes kiegészítő élet- és nyugdíjbiztosítások pedig még sokkal hamarabb és szinte az összes volt kommunista országban elterjedtek, így ma már milliók állnak legalább két, de akár három lábon is a saját öregkorukról való gondoskodást illetően.
A tőkealappal rendelkező, szigorúan egyéni számlákat vezető, hivatásos szakemberek által kezelt nyugdíjpénztárak a magángazdaság részei, amelyek döntően üzleti, ezen belül is főleg biztosítási alapon működnek. Megjelenésük kivételesen erősen helyreállítja az öngondoskodás követelményét a közgondolkodásban és a közérzületben, hoszszú távon pedig valószínűleg az emberek többségének mindennapi magatartásában is. Ez feltétlenül kívánatos és egyúttal megfelel a gazdasági felzárkózás, majd tartós növekedés igényeinek is. De vajon marad-e játéktere a valódi szolidaritásnak, hogyan erősödhet meg újra az önként vállalt szolidaritás?
Láttuk, hogy a biztosítási elv már eleve magában foglalja a kockázatközösség által önként vállalt, így valódi szolidaritást, a nyugdíjbiztosítás pedig még ennél is többet: komoly mértékű korosztályon belüli és korosztályok közötti szolidaritást. Ha ezek után az új, tőkefedezetű magán-nyugdíjpénztárak létrehoznak egy közös kockázati alapot, ami kockázatközösséget létesít most már közöttük is, akkor a szolidaritás kiterjed és erősödik társadalmi méretekben is. Ha a kockázatközösségbe bizonyos, érzékenyen finomhangolt garanciák vállalásával még maga az állam is belép, akkor bízvást elmondhatjuk, hogy a vállalható és önként vállalt, valódi társadalmi szolidaritás nyert újra fejlődési távlatokat.
Észtországban, Lengyelországban, Kazahsztánban és Magyarországon a nyugdíjreform már elindult ebbe az irányba. Ha rövidlátó és a szolidaritás ellenében kormányzó, önző politikusok nem szabnak gátat ennek a szerves fejlődésnek, akkor remény van arra, hogy a reform nyomán felépül egy új szolidaritás, amely nem az öngondoskodás helyett, hanem a mellett fog szárba szökkenni. Felelős és értő szabályozás mellett ugyanis a két fontos elv nem feltétlenül egymás rovására, hanem egymást erősítve is érvényesülhet. "Helyes", vagyis a társadalom által elfogadható és elfogadott arányuk mindkettő magas szintjén is kialakulhat. Ha valóban így lesz, akkor elmondhatjuk, hogy a huszadik századi kitérő nem volt végzetes a szolidaritás mint eszme és érzület fejlődése szempontjából. Egy évszázad, amely nem volt végzetes, "legfeljebb fölösleges".
Vasárnap este, helyi idő szerint 21 órakor megkezdődött a Tartós Szabadság hadművelet, amerikai és brit hadihajókról bombázni kezdték a tálibok és a terroristák központjait. Magyar idő szerint nem sokkal később Torgyán József, a Független Kisgazdapárt elnöke az MTI-nek nyilatkozva közölte: egyetért azzal, hogy meg kell büntetni a terroristákat, "de ez nem történhet a civil emberek sérelmére". Amerikai és brit szövetségeseink aggódva várták és megnyugodva fogadták a fontos közlést, Tony Blair önmérsékletre intette George Busht, Rumsfeld védelmi miniszter pedig "tényleg, basszus, a civilek!" felkiáltással a homlokára csapott, és azonnal leállította az afgánok körében tervezett népirtást.
Nyilatkozott még aznap este: Orbán Viktor ("Magyarország területén teljes a nyugalom"), Demeter Ervin ("az élet ugyanabban a normális kerékvágásban megy tovább, mint eddig"), valamint Kovács László (MSZP), Kuncze Gábor (SZDSZ), Dávid Ibolya (MDF), Csurka István (Hamasz) és Kolompár Jenőné (Garay utca), aki szoba-konyhájában férje jelenlétében könnyelműen kijelentette: inkább a Parlamentet bombáznák ezek az amerikaiak. A különbség a fentiek között annyi, hogy Kolompár Jenőné álláspontján kívül mindenki másé helyet kapott a médiában, minden politikus meg lett kérdezve, a másnapi napilapokban mindenki be lett idézve, nálunk a szólás annyira szabad, hogy alanyi jog van a politikusi megszólalásra, mert mindig vannak politikusok, akik, és mindig vannak médiák, amelyek.
Hogy csak Torgyán doktornál maradjunk: a katonai csapás előtti napokban elmondta még azt is, hogy támogatja a rendes, heti ülésrend visszaállítását, a Fidesz szét akarja verni az FKGP-t, ezenkívül Szabadi Bélát a börtönben valaki meg akarta gyilkolni. Megannyi hírérték, megannyi nyilatkozat, tévészereplés, MTI, Info Rádió, folyamatos jelenlét, Nap-keltétől műsorzárásig, jó éjszakát, gyerekek. Torgyán doktor kell a sajtónak, ha kormánypárti azért, ha a szociknál élesebben bírálja Orbánt, azért. Megszólalni necesse est.
Jó, háború idején nem mindegy, mit mond a köztársaság elnöke (nem emlékszem), miniszterelnöke (semmit), titkosszolgálati minisztere (semmit) és a legnagyobb ellenzéki párt elnöke (ugyanazt, amit Torgyán és mindenki, reméli, a civilek túlélik). Ettől eltekintve azonban - és ez nemcsak a háborús helyzetre vonatkozik, sőt - a média részéről kifejezetten preventív csapásra lenne szükség, megkérdezéstechnikailag, szakmapolitikailag, tehát nem automatice azt tekinteni hírnek, hogy a Politikus megszólalt, hanem ha mond valamit, lehozzuk, ha nem, nem. A sajtó azonban, ha magyar és közszolgálati jellegű, félreérti az objektivitást, a többoldalú megszólaltatás kívánalmát, leginkább ahhoz nem tartja magát, ami mintegy önmagától vetné ki a lényegtelent: azt közölni, ami releváns. A hírérték figyelembevételével nem jelentéktelen értékű hirdetési felület szabadulna fel a napilapok belpololdalain, maradna műsoridő jó zenékre, filmekre.
A parlamenti hungaristákkal kapcsolatban például az utóbbi három évben egyetlen hírértékű dolog történt: az, hogy a szeptember 11-e utáni Csurka-nyilatkozatokkal a Fidesz számára végképp megszűnt lehetséges koalíciós partnernek lenni, ahogyan azt Haraszti Miklós a múlt heti ÉS-ben pontosan megfigyelte. Kövér László egy múlt heti sajtótájékoztatóján közölte is: "A Fidesz azért nem tartja lehetséges koalíciós partnernek a MIÉP-et, mert az nem segítette és segíti, hanem hátráltatja az ország európai uniós csatlakozását." Ez, bár továbbra sem szól a párt antiszemitizmusáról, valóban hírértékű kijelentés, nem is érdekelt senkit, az MTI helyszíni tudósítója éppúgy nem kérdezett ennek utána, mint a Krónika embere, elvégre egy sajtótájékoztató nem erre van. Engem egy dolog érdekel: miért nem lehet Csurka Istvánt és b. pártját egyszerűen médiabojkottálni? Miért kell őt rendszeresen szerepeltetni, Nap-keltébe behívni, minden piszlicsáré ügyben megszólaltatni, komoly, egyenrangú politikai tényezőként kezelni - ha egyszer nem az? Milyen téves korrektség- és kiegyensúlyozottságkoncepció vezet oda, hogy három éve minden hungarista megnyilvánulás (például FTC-ügy, Tízből tíz című röpirat, magyarságvédő aláírásgyűjtés) hírértékű, amely megnyilvánulások többsége nettó zsidózás? Ez az ember és ez a párt nem része a demokratikus konszenzusnak, pláne amióta nyíltan a szeptember 11-i elkövetők oldalára állt, ezért egyetlen európai ország nyilvánossága előtt sem szerepelhetne annyit, mint nálunk. Csurka médiabojkottjával természetesen nem sérül a szólás szabadsága, elvégre van neki hetilapja, rádiója és két vasárnapi közszolgálati műsora.
Mi van azonban akkor, ha (éppen a közszolgálat egy részének csurkizmusa okán) egy párt dönt úgy, hogy a média e részét bojkottálja? Ez érdekes és újságírók számára mondhatni váratlan helyzet, pláne így kampányidőszakilag.
"A Magyar Szocialista Párt immár sokadszorra kénytelen megállapítani: a Magyar Televízió hírműsorai, a Híradó és A Hét a Fidesz és a MIÉP által vezérelt propagandaműsor, ezért nem felelnek meg a pártatlan és kiegyensúlyozott tájékoztatás követelményének, így a párt a jövőben nem ad önálló nyilatkozatot az MTV hírműsorainak" - így az MSZP közleménye. Az, hogy a Híradó és A Hét távvezérelt propagandaműsor, csak azóta zavarja a szocialistákat, hogy nem őket szolgálja, de most ettől tekintsünk el nagyvonalúan, és ahogy Moldoványi Ákos mondaná, nézzük a tényeket. A tények pedig azt mutatják, hogy a szocik igazat beszélnek. Papp Endre bejelentése, hogy az MSZP kész akár Torgyánékkal, akár a Munkáspárttal koalíciózni, egyszerű kis manipulatív hazugság, Juhász Ferenc alelnök szavai lettek kissé kiforgatva, ennyi. Hanem amit A Hét művel, az valóban érett egy ORTT-vizsgálatra. Ez a... na jó: műsor feltalálta például a kegyeletsértő, gyanúsítgató nekrológ műfaját (Vancsik Zoltán), az egyházak átvilágításáról szóló kis színesek pedig inkább pogány közérdekű feljelentések, nem politikai magazinműsorba illő riportok. Emlékeztetőül: A Hét az az általunk finanszírozott közszolgálati izé, amelyben a vasárnapi újságos nő valahogy így kérdezheti élő adásban Csurka Istvánt: Elnök úr, ön is úgy látja-e, ahogyan mi látjuk, hogy az alávaló, szemét multinacionális cégek a velejéig kizsigerlik ezt a szerencsétlen, véráztatta, Trianon-sújtotta kis nemzetet, hogy idegen érdekeltségű igájuk alá hajtsák a magyarságot? Ön is így látja? Nahát.
Még súlyosabb problémát vet fel az MSZP ügye a közszolgálati Magyar Rádióval, ha hihetünk Lendvai Ildikó információjának. Lendvai ugyanis több rádiós forrásra hivatkozva azt állítja, Hollós János rádiós alelnök utasítására nem kerülhetett adásba Kovács László egyik vidéki sajtótájékoztatója. Ez önmagában, lényegtelen közlés esetén persze nem lenne baj - ha a rádió a Fidesz és a többi párt sajtótájékoztatóján is csak a hírértéket nézné. A baj az, hogy Hollós állítólag "olyan belső utasítást adott ki, miszerint minden olyan esetben, amikor az ellenzék kritizálja a kormányt, közlés előtt külön konzultálni kell vele". Ha ez igaz, akkor ez csak azért súlyosabb probléma az MTV-biznisznél, mert a Magyar Rádió imázsa - minden ottani felfordulás és félfordulat ellenére - a mai napig lényegesen jobb, korrektebb, mint a köztelevízióé. Csökken ugyan a közrádió hírműsorainak hallgatottsága is, de biztosra vehetjük, hogy aki Kossuth-híreket vagy Krónikát hallgat, az kis magyar BBC-nek tartja. Enyhén szólva nonszensz és cenzúra lenne, ha írásos vagy akár szóbeli utasítás kötelezné a rádiós riportereket, szerkesztőket arra, hogy a főnöknek előzetesen bemutassanak minden kormánykritikus pártnyilatkozatot. Életszerűbbnek tűnik, hogy a közszolgálatiságot éppúgy, mint a rádiós szakmaiságot (például az interjú műfajt) főállásban félreértő Hollós János azt mondhatta, csak akkor adja le a Kovácsot, ha valami fideszes reagál rá. Kondor Katalin elnök közleményben tudatta, hogy belső vizsgálatot rendelt el az ügyben, amely vizsgálat sikeréhez valamilyen oknál fogva az informátorok megnevezését kérte a megtévesztett szocialistáktól.
Lapzártakor sem a Magyar Rádió nem garantálja, hogy ezek az emberek a továbbiakban is ott dolgozhatnak, sem az MSZP, hogy kirúgásuk esetén a párt sajtóosztályán dolgozhatnak tovább. Lapzártakor nem garantált továbbá: a közszolgálati média pártatlansága, az újságírók szakmai tudása, illetve a politikusok azzal kompatíbilis morálja. Megérdemeljük egymást.
Az elmúlt napokban - az Egyesült Államok elleni barbár támadásokkal párhuzamosan - bebizonyosodott, hogy vége egy álvitának. Ez az álvita Magyarországon jószerivel a demokrácia első napjától fogva folyt, s egyik sarkos álláspontja az volt, hogy a modern politikában nincs többé szükség értelmiségre, a modern politika a szakértelmiség világa, a régi értelemben vett humán- meg minden egyéb értelmiség mehet vissza a kőbalták és történelem előtti rekvizitumok világába.
Tíz éve figyelem döbbent értetlenséggel ezt az álvitát, amelyet végtelenül lehangolónak, álságosnak és sehova nem vezetőnek tartok. Tíz éve gondolom azt, hogy aki az értelmiséget ki akarja tessékelni a politikából, az - legyenek akármilyen indokai - vagy nem érti a minket körülvevő világot, vagy egészen egyszerűen rövidlátó módon ítéli meg saját politikai érdekeit. Az értelmiség nélküli, politikai technokraták által üzemeltetett világ fikciója azonban mégis itt él közöttünk, emberek sokasága próbált az elmúlt években meggyőzni bennünket arról, hogy ez így jó, így helyes, hogy a szép új világban nincs helye lázas elmék fantazmagóriáinak, értve ez alatt az értelmiség folyamatosan termelt állásfoglalásait.
A mostani tragédia kellett ahhoz, hogy belássuk: tévedtek azok, akik így gondolták. Az értelmiség nélküli politikai világ utópiája mostantól fogva éppen úgy a múlté, mint ahogyan a múlté Amerika sérthetetlenségének évtizedes dogmája is.
Olvasom az újságokat, hallgatom az interjúkat, amelyeket a politika peremvidékén élő értelmiségiek adnak. És várom a politikusok véleményét, akik természetesen egészen más hangszerelésben beszélnek ugyanarról. Míg az előbbiek lényeges és érvényes elemzéseket adnak minden szóba jöhető szempontról, a terrorizmus gyökereiről, iszlámról, fundamentalizmusról, Amerika világhivatásáról és minden másról, az utóbbiak egészen más mélységben beszélnek. Az értelmiség világméretű összefüggésrendszerbe helyezi a történteket, miközben a szakpolitikusok hallgatnak. Nekik nem az a dolguk, hogy átlássák mindazt, ami itt problémaként megjelent, hanem az, hogy menedzseljék az egészségügyet, a környezetvédelmet vagy éppen az oktatást.
Hát nem siralmas ebben a mostani helyzetben az a naiv ábránd, hogy a politika szőröstül-bőröstül legyen a politikai professzionalistáké? Ha övék lesz, ha bekebelezik a politika teljes spektrumát, ugyan ki fog az egészről véleményt mondani, ugyan ki ad eszméket, kategóriákat - még ha olykor hamisakat is? Honnan a rettenetes buzgalom, hogy az emberek egyik kategóriáját (az értelmiségieket) távol tartsuk a politikától? Milyen logika vezette oda a magyar politikai elitet, hogy mérhetetlen mértékvesztésbe esett, és egy mások által nem elvégezhető funkciót egyszerűen ki akart iktatni a politikai közéletből? Hiszen napnál világosabban láthatjuk - éppen e mostani szörnyűség tükrében -, hogy az értelmiség igenis pótolhatatlan, szerepe mással össze nem vethető, hogy elemzéseire rendkívüli igény van. Mi történhetett velünk, hogy felültünk annak a maszlagnak, ami arról szólt, hogy az értelmiség csak diffúz lehet, ami ugyebár az ártalmasság, a demokráciára leselkedő veszély, amelyet tehát a demokrácia védelmében szükséges marginalizálni?
Tudom, hogy kissé nevetségesnek hat most minden, ami e globális fordulópont küszöbén nem szorosan a várható következményekre koncentrál. Valóban az most a lényeges kérdés, lesz-e (Huntington forgatókönyve szerint) civilizációk háborúja, lesz-e háborús eszkaláció, vagy sikerül egy mérsékelt válaszcsapás keretében kordában tartani az eseményeket. Meglehet, újabb fordulóponthoz érkeztünk, amelyben a nyugati világ és a nyugattal ellenségesen szemben álló iszlám permanens konfliktusaival kell számolni. De talán még egy ilyen rendkívül súlyos helyzetben sem érdektelen elgondolkodni azon, ami a magyar politikai közélet szempontjából is lényeges kérdés: milyen következményekkel jár, ha az értelmiséget száműzni akarják a politikából?
Természetesen nem azt akarom állítani, hogy a civilizációs konfliktusok hátterében is ilyesfajta kiindulópont áll. Inkább csak rögzítem ezt a számomra nyilvánvaló tényt, miközben egyre-másra olvasom a remek elemzéseket a lesajnált-lebecsült értelmiségiek tollából. Igen, ha van valaki (mint én), aki e mostani helyzetben arra a feladatra vállalkozik, hogy új nézőpontból nézzen rá a mi belső konfliktusainkra, a közélet már-már acsarkodó légkörére, akkor annak talán nem árt szembenéznie azzal, hogy folyik itt immáron tíz éve egy látens kiszorítósdi az újonnan kiemelkedett politikai elit (vagy legalább is annak egy része) és az értelmiség között. E hadakozás nem annyira morálisan minősíthető, mint inkább abból a szempontból, hogy mindaz, ami az elmúlt tíz évben történt, válaszként is felfogható a bipoláris világrend felbomlására.
Az átkos, bipoláris világban voltaképp nem is létezett politika a mi térségünkben. A hivatalos politika egypártrendszerű és antidemokratikus volt, a vele szemben felsorakozó ellenzékiek pedig értelmiségiek voltak a javából, mindenfajta politikai előképzettség nélkül. Amikor megtörtént a Szovjetunió felbomlása, amikor szétesett a volt kommunista övezet, voltaképp úgy következett be a rendszerváltás, hogy Magyarországon nem létezett professzionális politikai elit. Az volt politikus, aki annak vallotta magát, vagy aki nagyon szeretett volna megszabadulni az átkostól.
Természetes, hogy néhány év alatt az újonnan kialakuló politikai elit professzionalizálta magát, rálépett a politikai önszerveződés útjára. Ennek az útnak a végén 2001-ben az üzleti, piár- és politikai marketing szempontjából igencsak "elengedett" pártok állnak, meg a médiapolitika mint a politikai verseny új fázisa. Ám a nagy igyekezetben bekövetkezett egy igazán szerencsétlen lépés: az új identitás megszerzésén hevesen ügyködő politikai elit az értelmiséget mint valami demokrácia előtti képződményt, horribile dictu: Kádár-kori beltenyészetet igyekezett beállítani és diszkreditálni.
Azt mondták az értelmiségről, hogy ugatja a politikát. Meg hogy képtelen belátni a politika megváltozott törvényszerűségeit. És hogy kihalásra méltó állatfaj.
Ez persze csak egy diktatúrából éppen kikecmergő országban lehetett piaci szempontból eladható üzenet. Ott, ahol éppen európaizálódni meg demokratizálódni akarnak, s azt hiszik, e kettő csakis intézményes folyamatokat jelent. Ott, ahol azt hiszik: Nyugat-Európa egy hatalmas nagy professzionális politika, semmi más. Az értelmiség eljelentéktelenítésének kísérlete tehát voltaképp egy téves Nyugat-felfogásból táplálkozott: Nyugaton már régen nincs olyan, hogy értelmiség, ott csak Európa Parlament, Európa Bizottság meg ezernyi közpolitikai szereplő van, míg a hagyományos értelmiségiek kivesző bölények.
És az istennek nem vették észre, hogy a politika két dolgot jelent egyszerre: a szorosabban vett párt- és közpolitikát, valamint a közéletet. Míg az előbbire döntő befolyást gyakorol a szakpolitikusok népes tábora, addig az utóbbit azért nem kis mértékben a hagyományosnak is tekinthető értelmiség is formálja.
Ha ez nem így lenne, az elmúlt években nem bolydult volna fel a magyar közélet. Ha a szakpolitika lenne a minden, nem indultak volna oly heves, földrengésszerű lökések az értelmiségi közbeszéd újraformálására. Ha tényleg úgy lenne, hogy az értelmiség ma már smafu, akkor nem ülne annyi értelmiségi vezető kormány közeli cégekben, hivatalokban.
Sőt tovább is mehetünk. Meggyőződésem szerint a Fidesz-kormány időszakában lezajló lépések, amelyeket mi, politológusok hajlamosak vagyunk a konszenzusos demokráciáról a többségi demokráciára való áttérés szakmai zsargonjába göngyölni, nos e lépések nem tétettek volna meg, ha a koalíció erősnek érezte volna értelmiségi hátországát. Mert hát hiába hirdeti magát a Fidesz-nemzedék győzedelmesnek a kormányzásban, ha deficitessége kísérti az értelmiség arénájában.
Ha a jelenlegi kormánykoalíció és annak vezető emberei elhitték volna, amit egyébként hirdetnek, hogy tudniillik a politika egyenlő a szakpolitikai jártassággal, nos akkor nem vetették volna magukat olyan hevesen az értelmiségi szférára, és nem kezdték volna feltölteni ezt a szférát a saját embereikkel. Ez persze - mielőtt bárki is azt hinné, itt valamilyen különbejáratú Fidesz-találmányról van szó - világjelenség: Blair programírója történetesen értelmiségi, és vezető tanácsadóit, barátait (akikből persze miniszterek meg más magas állású személyiségek lettek) sem lehet éppen szakpolitikusoknak nevezni.
Akkor hát most hányadán is állunk az értelmiségiekkel?
Azt hiszem, az értelmiségiekkel mindaddig baj lesz, amíg az egyik oldalon van belőlük, a másikon meg nincs. 1998 óta lényegében egy olyan kísérletnek vagyunk tanúi, hogy az az oldal, amelyről korábban azt hittük: nincs neki, bizonyítani kívánja, hogy van. A hovatovább karnyújtásnyira lévő kétpártrendszer gondolata mögött legelőször az a vágy állott, hogy az 1998 előtt meglehetős káderhiánnyal küszködő Fidesz bizonyítsa: nem úgy van, ahogy az MSZP mondja, azaz nem egy, hanem legalább két elit van. Ha pedig kettő van, naná, hogy irány a kétpártrendszer, mert hát a másodiknak, az újonnan elitesedő köröknek elementáris szükségük van az intézményesedésre. S azon túl még valamire: hogy az értelmiségi és a pártpolitikai tudás, érdem, kompetencia etc. egy kézbe kerüljön. Messze nem csak arról van szó, amit az ellenzék olykor lobbanékonyan, olykor rezignáltabban fölhánytorgat: hatalomkoncentrációról a kormányzat szintjén. Hanem arról, hogy tartozzon végre össze, amiről feltételezzük, hogy összetartozik, legyen végre egy letéteményese a kormányzati politikának és a közvélemény befolyásolásának. Mert hát ez ugyebár nem esik automatikusan egybe.
Tulajdonképpen logikus elgondolás. Évtizedes, sőt évszázados toposz Magyarországon, hogy mások kezében van a kormányzati hatalom, mint akik a lelkeket uralják. Gondoljunk csak a reálpolitikus Deák és a lelkeket uraló Kossuth "vitájára" 1867 után: az egyetlen lehetséges reálpolitikai alternatíva nevében kormányoztak itt a kormányok évtizedeken át, miközben a közönség (az "elsöprő kisebbség") fityiszt mutatott a reálpolitikának, utálta az egész hajcihőt, hiába nevezték magukat a kormányok szabadelvűeknek. Az egész konstrukcióban két hatalmas tömb dögönyözte egymást: a párt- és kormánypolitikai elit széles tábora, meg a parlamenten kívüli közvélemény. S mivel nem volt váltógazdálkodás, a közvélemény nagyon is erősen befolyásolta, mikor, mi történjék. Ha már a közvélemény nem tudta az ellenzéket hatalomra segíteni, ellenzéki gondolatokat gomolyogtatott hovatovább hatalmi rangra emelve. S nem volt ez másként a két háború között sem, amikor végig masszívnak és megbonthatatlannak tűnt a kormánytábor, miközben a közéletet messze nem az egyre radikalizálódó jobboldal szlogenjei és ideológiái uralták. S mint ahogy e korszakokban is, hát 1990 óta is eleven a doktrína: a választásokon megszerzett legitimáció feljogosít a közélet fölötti uralmi helyzet biztosítására is. Azaz: akié a közélet, az uralkodik igazán.
S mivel a magyar jobboldal 1990 óta úgy érzi, hogy nem uralja ezt a "misztikus" szférát, visszatérő kísérleteket tesz, hogy birtokba vegye. A "közvélemény-formáló értelmiség" ellen vívott hadviselések jól jelzik ennek a folyamatnak az irányát. De ami látszólag (vagy talán valóságosan is) logikus és érthető az egyik oldal (nevezetesen a jobb) szempontjából, az nyilvánvalóan elfogadhatatlan a másiknak. Mert hát voltaképp kilóg a lóláb. Nem is az értelmiség kiiktatásáról van itt szó, hanem egyszerűen csak lecseréléséről. Arra a közvélemény-formáló értelmiségre nincs szükség, amely baloldali elvek mentén kívánna formálni, arra azonban annál inkább, amely a jobboldali értékek nevében lépne fel. Semmi másról nincs itt szó, mint egy évszázados trend erőteljes korrekciós szándékáról: ha jók vagyunk (vagy annak véljük magunkat) a kormányzásban, miért ne teljesíthetnénk ki magunkat a közélet egészében, miért ne járhatná át szellemünk az emberek mindennapi életét. Elvégre az "elsöprő kisebbséget" egy mindenre figyelő kormány akár még maga mellé is állíthatja, legott kánaáni állapotokat előidézve.
Nem árt azonban észrevenni a dolognak a másik, nem kevésbé érdekes vetületét is. Ez pedig a liberalizmus honi pozícióit illeti. Ahogyan a jobboldalnak és az 1998 óta működő kormánynak ez eddig kevés sansza volt, hogy igazi befolyást gyakoroljon a közélet fontos folyamataira (noha tematizálta a közbeszédet rendesen), úgy nem lehet vitás, hogy a közvéleményben akár ösztönösen, akár tudatosan élnek a liberális alapértékek és normák. De talán nem véletlen, hogy Magyarországon egyre lejjebb ível a liberális párt csillaga. Míg tehát a magyar közbeszédben honosak a liberális demokrácia kategóriái, egyáltalán nincs hatékonysága az SZDSZ-nek.
Vajon a párt hibája ez? Vagy az elnökeit választja meg rosszul?
Hajlok afelé, hogy azt mondjam, a fent említett történeti trend másik oldaláról van szó: a liberalizmus a jelenlegi politikai "munkamegosztás" szerint a közéletet uraló kategóriákat, normákat, elemzési módokat, eszméket szállítja, s vajmi kevéssé nevezhető kormányképesnek. Nyilvánvaló persze, hogy az SZDSZ is szeretné bizonyítani a magyar kormány alkalmatlanságát, de az eddigi tapasztalatok kevéssé győzik meg a nagyérdeműt, hogy ez a párt rövid időn belül szakpolitikai értelemben professzionalizálódik.
Mégsem vonnám le azt a következtetést, hogy az SZDSZ-nek befellegzett. Sőt. Értelmiségi hátországa továbbra is imponáló, e tábor elemző- és eszmeszállító képessége meszsze megelőzi bármely más táborét. Ilyen értelmiségi tábor nélkül pedig egész egyszerűen nem létezik politika. Mert hát nem pusztán szorosan vett párt- és kormánypolitika van a világon (amelyet szakértők és technokraták menedzselnek), hanem emberi-társadalmi és morális ügyek tömkelege is, amelyeket még mindig a diffúznak is tekinthető értelmiségi tudás tud a legjobban bevilágítani.
Mint például a mostani amerikai katasztrófát.
Vagy például a civil társadalom rengeteg problémáját.
Hagyománya a magyar rendszerváltásnak, hogy a politika és a civil társadalom ügyeit sokan szembeállítják egymással, s míg az előbbit komoly emberek komoly tevékenységeként, addig az utóbbit romantikus lelkek apolitikus munkálkodásaként aposztrofálják. Hát ez bizony tökéletes tévedés! Talán érdemes lenne eljutni odáig, hogy a legprofesszionálisabb kormány sem tud kimondani olyan dolgokat (mert például kötik bizonyos államtitkok, fogadalmak stb.), amilyeneket kimondhat az értelmiség, amelyiknek éppen az a dolga, hogy rámutasson összefüggésekre. Az egészséges politikai közösséget és öntudatot egymagában semmilyen kormány nem alakíthatja ki, s pláne nem az, amely örökös hadban áll az értelmiséggel. Természetesen az értelmiség sem uralhatja a lelkeket (a lelkeknek maguknak kell önmagukat uralniuk - hogy kissé patetikus legyek), de az értelmiség igenis sokat tehet azért, hogy egy politikai közösségnek ne pusztán csak demokratikus intézményei legyenek, hanem liberális és demokratikus viselkedési formái is. Ugyan ki foglalkozhatna ezzel, ha nem az értelmiség, amely persze már nem úgy erkölcsi, mint ahogyan Bibó gondolta, de nem is halódó porszem, mint ahogyan sokan vélik. Az értelmiség egészen egyszerűen új életre kel, mert a világon rengeteg dolog nem az intézmények és az intézményesített politika szintjén zajlik csupán.
Az emberek (választók és nem választók) gondolatokért, nem csak politikusokért kiáltanak. Most meg különösen, amikor azt se tudják, mi vár rájuk. Nem véletlen, hogy az emberek a politikusokból ábrándultak ki az elmúlt évtizedben. Nem csoda, mert minden a politikusokról szólt. Erőltetett volt a menet. Minden nem politikainak tűnő nüánsz beolvasztódott, leértékelődőtt, kigúnyoltatott. Csak az intézményesített politika volt E-kompatíbilis. Az értelmiség tett ugyan néha hősies gesztusokat, vádolt és őrjöngött, néha vaskos túlzásokba is esett, de alig-alig vétetett észre, ha meg igen, hát azért, mert lecserélésre ítélték.
New York után - azt hiszem - minden másképpen lesz. Ezt a folyamatot nem a politika, hanem az értelmiség elemzi nekünk. Az értelmiségiek teszik a dolgukat és viszszaadják beléjük vetett hitünket. Egyetlen kőbaltával sem gyarapodik a lomtár, remélem.
Amilyen megnyugtató, amikor viselkedésével valaki egyszer csak pontosan visszaigazolja külső, mondhatni primér személyiségjegyeit, vagyis olyasmit tesz, ami tökéletesen megfelel a modora alapján róla kialakult képnek, másfelől legalább annyira kiábrándító is: mégiscsak jobban szeretnénk, hogy a vulgárpszichológiai megfigyelések ne stimmeljenek annyira. Végtére az irodalom és a színház arra tanít, hogy az ember összetett lény, bonyolult lelkivilággal, tudatos és ösztönös intelligenciájának meglepő kifejeződéseivel. A túlságosan nyilvánvaló, első látásra markáns karaktervonások mögött tehát mindig szívesen fedezzük fel a rejtettebb tartalmakat, a felszíni benyomásoknak éppenséggel ellentmondó, vagy azokat legalábbis gazdagon árnyaló motívumokat. Ez kétségtelenül egyfajta kulturális beállítódás; talán nem helytelen bizonyos értelemben művészies igénynek tekinteni, amely az alkotó ábrázolás polifóniáját óhajtja alkalmazni egymás megítélésének hétköznapi gyakorlatában is.
Kétségtelen azonban, hogyha olykor mégis kénytelenek vagyunk drasztikusan rádöbbenni az elmélyült elemzés értelmetlenségére, az is szolgálhat némi elégedettséggel - hiszen ebben az esetben viszont bizonyítottnak látjuk a szimpla, de mindig lefegyverző tételt, miszerint a látszat mégsem csal. Amikor például Mikola István egészségügyi miniszter egész hivatali ténykedése mind fantáziátlanabb tökéletességgel illeszkedik a róla hamar kialakult, kevéssé hízelgő képhez, akkor felfoghatjuk a dolgot úgy is, mint a világ kerek megbízhatóságának egyik attribútumát. Megjelenik a miniszter érzékeny posztján egy pökhendi alak - és tényleg az.
Kinevezői valószínűleg azt kedvelték a legjobban Mikolában, hogy olyan leplezetlenül hataloméhes, ahogyan már illetlenségszámba megy. Pedig aki ennyire megvész önnön fontosságtudatától, aki ilyen dermesztő komolysággal lépked néhány méterrel saját maga előtt, hogy söpörje az utat, azt papírforma szerint minél távolabb kell tartani a magas pozícióktól. Nemcsak azért, mert ízléstelen (bár nem becsülném le a kormányzati stíluselemek gondosabb megválogatásának jelentőségét), hanem főként azért, mert messziről ordít róla, hogy nem ismeri a mértéket.
Az Orbán-kurzus majdani elemzőinek hálás feladata lesz megfejteni, miért vonzódott ez a kormányzat oly erősen az önnön személyüket saját hatáskörükben aggálytalanul felértékelő, azaz nagyzási mániába eső emberekhez, olyanokhoz, akik hivatali kereteiket akár az állam-, akár a pártapparátusban valamifajta túlméretezett egóval próbálják kitölteni. Miért nem valódi személyiségeket igyekeztek találni a nekik megfelelő feladatokra, miért keresték meg csalhatatlan érzékkel az elébb csak üres, majd mind komikusabb pózokban tetszelgő akarnokokat. Félő, hogy ennek a trendnek a legkevésbé sem praktikusnak vélt oka van - mondjuk akár csak az a tévhit, miszerint aki magát elég erőszakosan menedzseli, az hatásosan adja majd el az "ügyet" is -, hanem pusztán hatalomlélektani aspektusa. Ez a társaság egy ekként elképzelt irányítótípusban gondolkodik; egy mérettel nagyobb mellény, peckes magabiztosság, áthatónak szánt, konok tekintet. A kételymentes, felkent döntéshozó leereszkedő jovialitása megjátszott szigorral elegyedik. Szigorral, amely a szüntelen rendfenntartás illúzióját hivatott kelteni, miközben rendre felfeslik alóla a lényegi rendetlenség.
Ahhoz ugyanis, hogy mondjuk az egészségügyben, szűkebb értelemben a kórházakban, csakugyan olyan "félkatonai" rend legyen, amilyennel történetesen Mikola szerint a traumatológiának működnie kellene, mindenekelőtt a "hadtáp" megfelelő munkájára volna szükség; tehát kellő műszerezettségre és gyógyszerkészletekre, normális fizetésekre és emberhez méltó körülményekre. Mindezeket Mikola égisze alatt sem kapta meg orvos és beteg, és ha ezt a sajnos könnyen megtapasztalható tényt éppenséggel az Országos Traumatológiai Intézet meg a Mentőkórház mikolai öszszevonása nyomán létrejött szakmai csőd szenvedő alanyai aláírásukkal hitelesítik, akkor a miniszter rebellióról harsog, mert egyrészt már rég beleszeretett a saját hangjába, másrészt ez a kifejezés az ő fogalmai szerint megintcsak olyan erélyesnek tűnik. Százegynéhány orvos és egy jószerével teljes ápolószemélyzet állításai azonban hitelt érdemlőbbek egy olyan kormányember kirohanásainál, aki minden további nélkül magas kitüntetésben részesíti a testvéröccsét, majd e megejtő gesztust nehezményezőket hasonló hangnemben tromfolja le, mint a protestáló traumatológusokat.
Hogy Mikola így viseli szívén családja szakmai megbecsülését, az önmagában csupán szánalmas és kisszerű. De az, hogy emelt fővel megteheti, és még ő oktathatja ki mindazokat, akiknek más normái vannak a miniszteri morálról, az nem egyedül az ő szégyene. Az, hogy a gondjaira bízott szakmát agresszív "válságkezeléssel" tovább viszi lefelé a lejtőn, és roszszul megválasztott módszereihez, elégtelen anyagi eszközeihez ostoba, fennhéjázó retorikát társít, az sem csupán személyes felelőssége.
Mikola rendszertermék. Azok használják, akik pont ezekkel a karakterparaméterekkel határozzák meg a politikai közszereplés eszményképét. Mert elhitték maguknak, hogy ilyen az átütő személyiség. Elhitték, hogy az emberek nem értelmes és tisztességes megoldásokat, nem szakmai hitelességet várnak el a kormányzattól, hanem píárnyomulást, a "mindent megtehetünk, amit akarunk" melldöngető gőgjét. Imponálni akarnak, mint Csekonics a kaszinóban, mert megemésztetlen, harmadkézből szerzett fogalmaik vannak arról a bizonyos polgári létformáról; mert nem tudják, hogy az ilyeneket végül a portás penderítette ki az utcára, józanodjanak a friss levegőn.
ORAVECZ IMRE: |
Walden |
Ősz van, október, szüretidő. Ülök a teraszon, nézem a szőlőt. Már augusztusban megkezdődött az érés, azóta fogyasztjuk a fürtöket a lugasról. Mert nem holmi szőlőskert van előttem, hanem csak két tőke, amelynek indái befutják felettem a rácsozatot. Nagyobb mennyiségű tőke, tőkeegyüttes nincsen, se itt, se máshol. Ennyi az összes szőlőnk, amelyre számítani lehet. Azazhogy van még lejjebb, a teraszlejtőn három tőke, de azok még nem teremnek, illetve még lejjebb, a haszonkertben kettő, azokon meg rendszerint zölden rothadnak meg a szemek, mert csak peronoszpóra ellen permetezek. Nem mindig volt így. Ennél mindig több szőlő volt a ház körül. És réges-régen szőlőskert alakjában még a háztól messze, Dregolyban, a szőlőhegyen is. Mikor aztán azt a téeszesítés után elvették, először csak a ház fala mentén, a veranda alatt, aztán hátul, az istálló előtt is, utána az udvar elülső részén, a nagykapuval szemben. Majd lent, a kert felőli oldalon, később pedig a terasz alatt, tőlem kissé oldalvást, de ott egészen sok, legalább félszáz tőke, afféle aprócska szőlőskert az akkor még létező baromfiudvar és a kert között.
A közös a ház körül mindegyikben az volt, hogy én telepítettem. Apám nem volt borivó, és a szőlőért se nagyon rajongott. Én először boros voltam, aztán némi gyomorsavviszony-változások áttérítettek a sörhöz, de a szőlőt enni mindig is szerettem. Ám ennél is nagyobb súllyal esett a latba, hogy vonzott a szőlővel való foglalatosság, a termesztés, az ápolás, a borkészítés. Vagy legalábbis elevenen élt bennem néhai szőlőskertünk, a gyerekkoromban ott töltött csodálatos órák, napok emléke, a vágy, hogy valami hasonlóval más körülmények közt ugyan, de megpróbálkozzam. És ez párosult később azzal a balga elképzeléssel, hogy ez lesz majd egyetlen teendőm öregkoromban, mert úgy gondoltam, hogy akkor különben már nem lenne más dolgom azon kívül, hogy végre igazán élvezem az életet. Ezért hárult hát rám a feladat, ezért vállaltam újra és újra magamra, időt, vesződést, fáradságot nem sajnálva. És abban is osztozik minden telepítésem, hogy egyik sem hozta meg a kívánt eredményt, és előbb-utóbb mindegyikkel befürödtem. Hol azért vallottam kudarcot, mert a kutya lerágta a zsenge töveket, vagy szépen beindultak ugyan a tőkék, de egyszer csak kifagytak, hol azért, mert aszályos volt a tavasz, és az oltványok meg sem fakadtak, hol azért, mert bár szépen termettek már, egy idő után kiderült, apámnak szüksége van a helyükre, és el kellett távolítani őket, hol meg azért, mert szüleim halála után az előtte elterülő telekrésszel együtt el kellett adni a házat, és más tulajdonába kerültek.
Csupán egy telepítésem ért másfajta véget. Azt számomra is váratlanul és nem csekély megrázkódtatás árán egyik napról a másikra magam számoltam fel azzal, hogy a tenyészidőszak kellős közepén egyszer csak kivágattam. Ez volt a miniszőlőskert és egyúttal legnagyobb szabású, legbecsvágyóbb vállalkozásom. Úgy keletkezett, hogy a szüleim átengedték művelésre a haszonkert felső részét egészen a lejtő aljáig. Terasz akkor még nem volt, egy ócska pajta éktelenkedett a helyén. A kapott területnek a ház felőli felét befüvesítettem, az innensőt, a lejtő alattit, úgy kétszáz négyzetmétert pedig megraktam oltvánnyal. Legalább hatvan gyökereztetett tövet helyeztem ki. A kívánatos sortávolságot betartva ugyan, de mohóságomban, hogy minél több tőkém legyen, a megengedettnél közelebb egymáshoz, ami azt eredményezte, hogy megnehezült az ápolás, és olykor befülledt a szőlő.
De ennél is nagyobb bajt okozott, hogy nem kizárólag igénytelen, fagytűrő fajtákat ültettem, hanem mindenfélét vegyesen, de túlnyomórészt inkább nemeseket, kényeseket, amelyek végképp nem erre a vidékre, a Mátra lábához valók. Holott nem így terveztem, eredetien kizárólag a klímaviszontagságokat tűrő, a kötött talajt jól bíró zalagyöngyét akartam. Csakhogy nem kaptam annyi tövet, amennyi kellett volna, mert azon a tavaszon valamiért hiánycikk volt az egész országban, még egy évet várni pedig nem volt türelmem. Így vásároltam aztán kényszerűségből össze mindenféle alkalmatlan fajtát, és szinte utolsó pillanatban, mert már nagyon nyílott az idő. És úgy adódott, hogy történetesen a Duna-Tisza közén, Harta környékén, mert - ÉS-történelem - e lap képviseletében többedmagammal holmi közönségtalálkozók okából akkor több napon át éppen arra portyáztam. Ilyenformán tehát eleve bukásra volt ítélve a projekt. De úgy tettem, mintha nem lenne. Annál is inkább, mert külsőre minden rendben levőnek látszott. A tövek egytől egyig megeredtek, vesszőket hajtottak, a vesszők meg leveleket, és már az első nyáron dúsan zöldelltek a sorok. Az egész úgy festett, mint egy igazi szőlőskert. Nyomban légköre volt, aurája. Jó volt ránézni, benne bóklászni. Talán valami természeti csodában reménykedtem, de tény, hogy már-már megvalósulni láttam álmomat, és odáig mentem, hogy a mostani terasz helye alá már pincét is terveztettem, amelynek engedélyezett tervrajza ma is megvan.
A gondok akkor jelentkeztek, amikor termőre fordultak a tőkék. A nem ide való fajták nagyon apró virágokat növesztettek, és termésük soha nem érett be, némelyike pedig hamarosan kipusztult. Rendes méretű, érett fürtöket tulajdonképpen csak a pár zalagyöngyéről és otellóról lehetett ősszel szüretelni, és legfeljebb csak egy vödörre valót. És annyit is csak akkor, ha nem csipkedte le a szemeket a fácán, vagy ha nem ette meg a kutya, merthogy kerítés nem lévén körüle, egyiknek is, másiknak is szabad bejárása volt a tőkék közé. Nemhogy bor nem lett tehát a szőlőből, de még az asztalra is alig került belőle. Munkát ellenben adott bőven. Ugyanúgy kellett takarni, metszeni, kapálni, kötözni, kacsozni, permetezni és így tovább, mint az igazi szőlőben. Ez várható volt, erre számítottam, bár nem mindig győztem erővel és főleg derékkal. Arra viszont nem - és közvetve ez okozta végül vesztét -, hogy szőlőt nem lehet távolból művelni. Vagyis úgy, hogy egy százhuszonöt kilométerre lévő városban lakom, mert akkor még az volt a helyzet, és egy-, kéthetente meglátogatom (Tömörkény szép szavával élve) feltekintem, és elvégzem benne, amit kíván, ami esedékes. Egy idő után rájöttem, hogy ha nincsen a helyszínen emberem - a szüleimre már csak életkoruk miatt sem számíthattam -, akkor ez bizony majdnem lehetetlen. A szőlő mellett ott kell lenni, mint egy kisbaba mellett, vagy legalábbis a közelében tartózkodni, mindent időben csinálni, semmivel sem várni, mert semmiben nem tűr halasztást, és árgus szemekkel figyelni, és ha felüti magát valami, azonnal közbelépni, cselekedni.
E megvilágosodás ellenére utána még több mint tíz évig bajlódtam, kínlódtam vele, szinte értelmetlenül, álmom valóra váltásának legcsekélyebb reménye nélkül. És talán még ma is ott sürögnék a tőkék közt, ha négy éve nincs egy nagyon esős július, és akadályoztatván nem maradok tőle két hétig távol, és nem szenved késedelmet a kötözés, és ennek következtében nem hatalmasodik el rajta annyira a peronoszpóra, hogy nemcsak a fürtöket pusztítja el, de még a leveleket is leszedi. De volt, és nem jöttem, és késett a kötözés, és támadott a peronoszpóra, és elintézte. Akkor érett meg bennem az elhatározás, hogy nem csinálom tovább, akkor ítéltem halálra. Csak négy-öt tőkét hagytam meg, amelyeket korábban bújtatással felvittem a lejtőoldalba. Azoknak vesszei hálózták be akkoriban a lugast, de amikor egy télen azok is kifagytak, könyörtelenül kicsaptam valamennyit baltával. Utána már csak egyszer telepítettem, a mostani két fenti lugastőkét, és átmentettem az elveszett udvarból két fiatal oltványt a haszonkertbe, illetve megkegyelmeztem az oldalban a korábbi lugastőkék gyökeréről fakadt, és közben tőkévé serdült három hajtásnak, hogy maradjon mégis valami hírmondója a kivégzett szőlőskertecskének.
Valamikor a nyolcvanas évek elején, mikor szegény Márai Sándor még nem volt divatban, mi kevesebb, Magyarországon jószerével ismeretlen szerzőnek számított, valami olyasmit olvastam tőle, talán a Füveskönyvben, hogy fiatal íróként úgy képzelte az öregséget, hogy üldögél majd a háza mögötti kertben, a méhesben, és egész nap nem tesz egyebet, mint hogy elégedetten, bölcsen és boldogan Horatiust olvas, miközben egy keskeny résen át besüt az asztalra a nap, méhviaszillat terjeng a levegőben, és méhek döngnek körötte. De aztán ebből semmi nem lett. Se ház, se kert, se méhes, és nem tanult meg latinul sem, sőt még a méhektől is fél. Hát erről van szó.
Senki nem hitt már a feltámadásában; olyannyira nem, hogy a huszadik század második felében jószerivel nem is emlegették. Már a század elején is sejtették sokan, hogy meg vannak számlálva a napjai. A fiatal Thomas Mann vagy Galsworthy nyomán nem volt kétséges, hogy Európában a reprezentatívnak nevezhető családok sorsa a feltartóztathatatlan hanyatlás és szétesés. Igaz, a családregény klaszszikus válfaja, amelynek segítségével ezt bejelentették, puszta szerkezete révén akkor még azt sugallta, hogy a helyzet talán mégsem reménytelen. Joyce-ra vagy Musilra várt a feladat, hogy megadják a kegyelemdöfést. S ez olyan jól sikerült, hogy a klasszikus értelemben vett családregény, ha később néha még elő-előbukkant az irodalom berkeiben, úgy hatott, mint valami egzotikus ősállat. A tizenkilencedik századi kultúra meghatározó rétege, a klasszikus polgárság a második világháború végére végképp megszűnt reprezentatívnak lenni, s a regény műfaja ezt mindennél pontosabban tükrözte.
Jelképesnek is tekinthető, hogy Esterházy Péter Harmonia cćlestis című regénye éppen 2000-ben látott napvilágot. A huszadik századot az irodalomban ez a nagy mű zárta le. Esterházy könyve nemcsak az Esterházy család történeteként olvasható, hanem az európai családregény történeteként is. Ennek százszor eltemetett műfaját úgy támasztja fel, hogy megszívleli a gyászbeszédeket is. A Buddenbrook-ház éthoszát, célirányos szemléletét úgy érvényesíti, hogy A tulajdonságok nélküli ember anarchizmusában is önfeledten lubickol. Az Egészre figyel, semmi másra, csakis az Egészre - de közben a töredékek önfeledt szenvedélye sugárzik minden bekezdéséből. Építve pusztít. Vagy pusztítva épít. A Harmonia cćlestisben minden gesztus többértelmű és többsíkú. Esterházy azáltal rakja össze a Családot, hogy szétszedi, elemeire bontja, még az elemeit is atomjaira hasogatja, s az atomoknak sem kegyelmez. Ám miközben lépésről lépésre mélyebbre ereszkedik, egyre magasabb régiókban találja magát. Regényének atmoszférája egy és ugyanazon pillanatban sűrű és ritkás, éterien finom és elviselhetetlenül súlyos, felhőkön túli és mélytengeri. A könyv két része is (az első címe: Számozott mondatok az Esterházy család életéből; a másodiké: Egy Esterházy család vallomásai) az alá- és fölérendelések bonyolult összjátékának benyomást kelti. A sok évszázados múltnak (az első résznek, a család történetének) mintha az lenne az egyedüli rendeltetése, hogy a második részben, a huszadik század második felében az idők tengeréből egy család, sziget gyanánt, kiemelkedhessen (s ennyiben a klasszikus célirányos szemlélet érvényesül). Ám ha visszafelé olvassuk, akkor ez a konkrét, bár határozatlan névelővel ellátott család olyan benyomást kelt, mintha éppen ő hordozná a vállán az egész múltat. A semmiben lebegő jelen a múlt szilárd támasza.
Mindeközben pedig nemcsak egy Család sorsáról olvashatunk, hanem közvetve a családregény műfajáéról is. Esterházy úgy támasztja fel ezt az ízig-vérig polgári műfajt, hogy közben magát a polgárságot kerüli ki - olyan nagy és elegáns ívben, mintha az eleve soha nem is létezett volna. Pontosabban: létezett ugyan, de története - napjainak, éveinek, évtizedeinek vagy kevéske évszázadának tartama - az európai történelem nagy palettáján egyetlen színárnyalat csupán, méghozzá nem is feltétlenül a legszembetűnőbb. Ezen a palettán az arisztokrácia például mindenképpen markánsabb színekkel van jelen, s szerepe is jóval összetettebb és bonyolultabb.
Az ágas-bogas Esterházy család története, amely a Harmonia cćlestis témája, sok mindenre lehetőséget nyújtott a szerzőnek, akit történetesen szintén Esterházynak neveznek. Először is alkalmat kínált arra, hogy belebonyolódhasson személyes sorsába és történetébe, s földerítse, mi mindennek kellett az évszázadok során végbemennie és megesnie ahhoz, hogy ez az egyre szövevényesebb család egyszer csak kibocsásson magából egy olyasfajta érzékenységet, amely E. P. sajátja, és amelynek révén e család mintegy önmagát is szemügyre veheti. Miként Hegel szerint az emberi szellem olyasfajta kitüremkedés, amely lehetővé teszi a mindenségnek, hogy önmagát is láthassa, E. P. is úgy írta meg családja történetét, hogy közben e családnak ő a médiuma is. Mint általában a médiumok, ő is úgy fogadja magába a hatásokat, hogy utána mintegy módosítva, átalakítva bocsátja ki azokat. A család történetét csakis úgy lehet rögzíteni, ha e rögzítéssel a történetét mintegy át is alakítják. A történet attól lesz igaz, hogy kitalálják. Ami egyébként nemcsak az Esterházy család történetére vonatkozik, hanem minden családéra. Sőt magára az úgynevezett történelemre is általában.
S ez a másik nagy lehetőség, amellyel a Harmonia cćlestis szerzője élt. A saját családjának a történetébe belépve az európai történelembe is belebonyolódott. Nem úgy persze, hogy történelmi regényt írt - ettől áll a legtávolabb ez a könyv. Esterházy olyan magától értetődően mélyedt bele egy hangsúlyozottan arisztokrata család történetébe, amilyen magától értetődő, hogy az európai irodalmi hagyományban a családregény műfaja többnyire a polgári családok részére van fenntartva. E kétféle magától értetődőség elvben összeegyeztethetetlen; az európai irodalomban nem is nagyon van rá példa. Esterházynak azonban sikerült. S ezzel - anélkül, hogy erre a könyvében tematikusan kitérne - az európai történelmet is olyan perspektívába állítja, ami egészen újszerű. Az arisztokrácia a Harmonia cćlestisben nem egyszerűen szociológiai kategória, nem olyasmi, amit majd a polgárság felvált (vagy levált), és nem is kuriózum, leskelődésre invitáló egzotikum, hanem sokkal inkább egy olyan életminőség és lehetőség, amelylyel az európai kultúrában mindig is éltek, a görög demokráciától napjainkig.
A könyv címében megidézett mennyei harmónia az az ideális érték, amely e lehetőség maximumát jelenti. Az Esterházy család története ennek a mennyei harmóniának a földi vetülete. Esterházynál az egész földi létezés - vagyis a család története - egy hatalmas tükörlabirintus. Nincsenek kitüntetett pontok, amelyek mennyei tisztaságban fénylenének - ugyanakkor mégis minden ragyog és fénylik, akár egy hatalmas barokk csillár. Nem úgy írt családregényt, ahogyan mindig is szokás volt, nevezetesen hogy van egy arkhimédeszi pont (a családi históriának egy kiemelkedő pillanata), s a család egész története ehhez próbál fölemelkedni, vagy éppen innen zuhan egyre mélyebbre. Esterházynál nincsen linearitás: a család sok-sok évszázados történetének a legkiemelkedőbb pillanatai éppúgy állandóan és folytonosan ismétlődnek és jelenvalóak, ahogyan a mélypontjai is. Fent lenni éppolyan magától értetődő, mint lent lenni (ha nem is ugyanolyan előnyös). Ám ez már nemcsak az arisztokrácia kiváltsága. Meg lehet kockáztatni, hogy egyfajta antropológiai állandóról van szó. Ilyen a történelem: látszólag tart valamerre, miközben állandóan egy helyben topog, s úgy tűnik, örökösen változik, miközben pedig folyton ugyanazon sémák szerint ismétli önmagát. Esterházy regénye úgy zárta le a huszadik század irodalmát, hogy ugyanazzal a gesztussal a huszonegyedik felé is megnyitotta az utat.
A polgári családregény műfaját a linearitásba vetett hit éltette, s annak illúziója, hogy a történelemnek van iránya, függetlenül attól, hogy ez lefelé vagy felfelé, előre vagy hátra mutat-e. Céline és Joyce, Musil és Woolf, Camus és Nádas, és sokan mások, ezt tették kétségessé, s olyasfajta tragikus látásmódot juttattak érvényre, amely a családregény műfaját alapjaiban rendítette meg. 2000-ben Esterházy Péter gyökeresen új poétika lehetőségét mutatta fel a Harmonia cćlestisben. Említett kollégáihoz hasonlóan számára is nyilvánvaló, hogy a történelem nem sok illúzióval kecsegtet. De távol áll attól, hogy valamiféle tragikus történelemszemlélettel vértezze fel magát. Ellenkezőleg: családja történetéről írva inkább a fent és a lent örökös viszonylagosságát mutatta be. Egy polgári család története ennek érzékeltetésére aligha alkalmas. Túlzott optimizmusra vagy túlzott pesszimizmusra késztetné a szerzőt. Esterházy mindkét végletnek ellenállt. Az örökös elmúlásban mutatta fel az örökös jelent és a folytonos változásban az állandóságot. Ehhez egy arisztokrata család történetére volt szüksége. Ennek története kapcsán lehet csak bejelenteni azt, amit Londonban a St. James's Palace balkonjáról nem a polgárok, hanem kizárólag az uralkodók halálakor szoktak bejelenteni: "The King is dead! Long live the King!"
Meghalt a családregény! Éljen a családregény!
Az október első hetének végén Pécsett ezúttal kilencedik alkalommal megrendezett JAK Tanulmányi Napok két fő témája a szerzői önépítés és a világirodalom-kritika volt. A péntek délután programja a szerzői önépítés négy különböző megközelítését adta. A sokféleképpen értelmezhető cím más-más korszak, szemlélet és beszédmód használatát és ismertetését hívta elő.
Mészáros Sándor a lehetséges írói stratégiák felől közelítette meg a témát. Elsősorban a szerző szerepét kereste a sikeresség, a kritikai visszhang és az elfogadottság mögött. Mészáros a "kudarcorientált" magyar író sokat emlegetett sztereotípiáját cáfoló Esterházy Péter közszereplésének sikerét vizsgálta. Esterházy vagy Márai Sándor külföldi piaci jelenlétének és visszhangjának tanulmányozása Mészáros szerint az írói szerepvállalás átgondolását, újraértelmezését teszi szükségessé.
Csehy Zoltán, a neolatin költészet kutatója a humanista és a modern líra között keresett kapcsolatot. A humanista költészetet meghatározó rekonstrukciós, imitatív technika, a bonyolult utalásrendszer mögött felsejlő szerzői szándék sorsát a Hermaphroditus című művön végigkövetve bemutatta, a poeta doctus minden igyekezete ellenére sem tudta befolyásolni utókorát. A Hermaphroditus szerzőjét egykor "Új Theokritosz"-ként, "Új Homérosz"-ként üdvözlő közönség nem sokkal később pornográf iratként, pusztán erotikus jellege miatt olvasta a művet. A kortárs irodalmat vizsgálva Csehy a "hermaphrodizálás" gyönyöreit Kovács András Ferenc, Fabó Kinga, Géher István és Tőzsér Árpád műveiben mutatta ki.
Kovács Béla Lóránt Ki épít? Mit épít? című tanulmánya azt taglalta, vajon valóban indokolt-e minden esetben a szövegek és az önéletrajzi háttér szétválasztása. Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című versgyűjteménye kapcsán Kovács arról értekezett, mi is alkotja a szerzői képet, az író akaratán kívüli dolgok hogyan befolyásolják ezt, végül pedig közelebbről miben áll az önéletrajzi szerző és a versben megszólaló én viszonya.
Érdekes, hogy Kovács Béla Lóránt és Vári György előadásában ugyanaz a mottó tűnt fel. "Nem az énekes szüli a dalt, a dal szüli énekesét", idézte Babitsot az utolsó pénteki előadó Radnóti Miklós kultikus szerepét vizsgáló írásában. A hagyomány által kialakított Radnóti-kép egy folyamatos, felfelé ívelő alkotói pályát mutat, ám ez a töretlenség Vári szerint nem feltétlenül igazodik a valódi történethez. A tények elfedésének, a torzításoknak a feltárása a kanonizálás és a recepció szándékainak játékába enged bepillantást.
A világirodalom-kritika szombatra eső témája is kissé tág meghatározásnak tűnhetett, mert az elhangzott előadások csak nagyon kevéssé, vagy egyáltalán nem kapcsolódtak egymáshoz, még a programot moderáló Hanus Erzsébet igyekezete ellenére sem.
A programot nyitó előadásában Györffy Miklós a német irodalom magyarországi recepcióját tekintette át. A háború utáni német írásművészet Györffy szerint alulreprezentált a magyar könyvpiacon, ráadásul nem is biztos, hogy a legfontosabb művek jelentek meg magyarul. Változtatásra szorul az a gyakorlat is, hogy magyar szerzők tollából Magyarországon jóval kevesebb világirodalmi esszé, kritika, áttekintés jelenik meg, mint például Németországban, ennek oka az előadó szerint az, hogy itthon sem a kulturális, sem a tudományos élet nem ismeri el ezt a fajta tevékenységet.
Ennek az előadásnak a legfontosabb kérdéseihez, az alulreprezentáltság és a sematikus hazai megítélés problémájához kapcsolódott Hermann Zoltán, aki a Szovjetunió széthullását követően kialakult orosz irodalom helyzetéről és magyar megjelenéséről beszélt. Az előadó háromféle kánont különböztetett meg, s ezek ismertetése során a sajátosan értelmezett orosz kultúrkáoszból közel egy óra alatt valamiféle rend kerekedett a hallgatóság előtt.
Benyovszky Krisztián a világirodalmi, illetve a nemzeti irodalmi összefonódásokat vizsgálta a szlovákiai és a cseh irodalom egyik fontos új műfaji képződménye, a krimiparódia nézőpontjából. A Krimitációk címet viselő, Tomaš Horvat és Josef Škvorecky műveinek elemzésén alapuló dolgozat nemcsak tartalmi, hanem irodalomelméleti szempontból is új megvilágításba helyezte a részben magyarul is megjelent szövegeket.
Az idei Tanulmányi Napok utolsó előadója, Szolláth Dávid a Mészöly Miklós-recepcióban a 60-as években felbukkanó egzisztencializmus-vádról beszélt. Ezúttal magyarországi irodalmi példán is végig lehetett követni a kritika kanonizációs szerepét és a befogadói ítéletek változásait.
A hagyományos szombat délutáni felolvasóesten ebben az esztendőben Latzkovits Miklós, Grendel Lajos, Bartis Attila, Szálinger Balázs és Horváth Orsolya szerepelt.
Az elhangzott előadások szerkesztett változatát a Jelenkor januári és februári száma fogja közreadni.
A krónika a középkori történetírás kedvenc műfaja volt, mely az eseményeket bekövetkezésük sorrendje szerint rögzítette. Krónikásnak hívták a személyt, aki az időnek kijáró alázattal a bekövetkezés rendjében sorra beszámolt arról, ami történt körülötte a világban. Látszólag egyszerű feladat, hiszen mást sem kell tenni, mint várni, s leírni azt, ami bizonyosan bekövetkezik, hiszen az idő sosem áll meg.
Az idő azonban nem válogat, ömlesztve tárja elénk az eseményeket, melyekről sokszor még az sem állapítható meg, hogy melyik volt előbb, melyik később. Még nagyobb baj, hogy ha netán meg is állapítható az időrend, mit sem tudhatunk a mélyebb rendről, melynek csak álcája a kronográfia. Schiffer Pál ritka képessége volt, hogy átlátott a láthatón.
Mint filmszerző eleve hátrányban volt azokhoz képest, akik eszköze a szó vagy a szám. A kép közmegegyezés-szerűen jobban tapad a valóság felszínéhez. A látszatként megbélyegzett kép nehezebben adja meg magát a lét érzékekkel fel nem fogható, ám az érzékek játékát meghatározó dimenzióival szemben. Bár fikciós filmekkel is kísérletezett, Schiffer igazán maradandót a magyar dokumentumfilmezésben alkotott. Ha lesz magyar szociológiatörténet, azt nem lehet megírni Schiffer krónikái nélkül.
Schiffer Pál 1970-ben készítette el első filmjét. Ez volt a Fekete vonat. Tíz évvel később készült el A pártfogolt, melynek főszereplője az előző filmben tűnt fel. Az évtized meghatározó alkotása volt a Cséplő Gyuri című film. Emlékezetes a később készült Földi paradicsom. A szegénység, az elesettség, a kitörni akarás és a kitörni nem tudás képei mögött ott van a magyar államszocialista korszak nagy ellentmondása. Miközben a társadalom megérett a reformra, várta a reformot, megreformálhatatlan volt a gazdasági és a politikai rendszer.
Majd bekövetkezett a rendszerváltás. Az államszocializmus eltűnt, az emberek itt maradtak. Megpróbáltak az új viszonyokhoz alkalmazkodni, és Schiffer lelkiismeretesen velük maradt. Öt éven keresztül filmezte a széki Balogh család krónikáját, melynek ismerete talán meggondolkodtathatná azokat a meggondolatlanokat, akik a magyarságból politikai árut kívánnak csinálni.
Schiffer számára a rendszerváltás megadta az általa létrehozott dokumentumfilm-saga műfaja kibontakozásának lehetőségét. Korábban kikísérletezett eszközeit mesterien alkalmazta a magyar kapitalizmus politikai gazdaságtana bevezetésének nevezett krónikájában (Elektra Kft.). Három éven át követte nyomon a hajdani szocialista nagyipar egyik büszkesége, a székesfehérvári Videoton gyár hat dolgozója életének eseményeit.
Az államszocializmus képtelen volt megreformálni magát, ám a reformra mégis sor került. A reform eredményeként elpusztult az eredeti, akkor életképtelennek tűnő formáció. Az események tovább folytak, s kiderült, hogy az új formáció sem annyira életképes, mint amilyennek az előző kínjainak szorításában tűnt. A reform következtében egyesek jól, mások rosszul jártak. Kinek Elektra, kinek Oresztész szerepe jutott a drámában.
Az Elektra-projekt - miként az idő sem - nem ért véget. A krónikát Schiffer Pál már nem folytathatja tovább. Nagyon fog hiányozni.
Vissza az idei számokhoz