Vissza az idei számokhoz- Nekem nagy szerencsém volt, igaz, a hetvenes évek elején a körülmények is mások voltak, mint ma. A diplomám megszerzése után a Norwichi Egyetem creative writing kurzusán tanultam, ami akkor nálunk még messze nem volt olyan bevett dolog, mint Amerikában. A kurzus, amelynek én voltam az egyetlen hallgatója, gyakorlatilag abból állt, hogy két remek angol íróval, Angus Wilsonnal és Malcolm Bradburyvel konzultáltam rendszeresen, és egy év alatt írtam vagy harminc elbeszélést. Hamarosan elkezdtem folyóiratokban publikálni. Külföldieket tanítottam angolul, újságot írtam, és néha amerikai lapoknak is sikerült eladnom elbeszéléseket, ami viszonylag komoly pénzt jelentett. Akkoriban egészen kevésből is ki lehetett jönni, alacsony volt a lakbér, heti két-három fontért már el lehetett lakni valahol. Az írásaimmal a hetvenes évek közepén úgy hat-hétszáz fontot kerestem, ami ma persze semmire sem volna elég. Másfelől pedig én is elszánt voltam, biztosan tudtam, hogy valami egészen mást akarok írni, mint a kortárs angol irodalom, amit végtelenül unalmasnak találtam. Egyfajta dokumentarista realizmus jellemezte, általában nagypolgári környezetben játszódott, gondosan tiszteletben tartotta az osztálykülönbségeket. Maga volt Anglia kicsiben. Ezért aztán más irodalmak felé fordultam, főleg az amerikai felé, akkor jelentek meg Philip Roth első regényei, John Updike, Saul Bellow, William Burroughs, sokkal szabadabbnak, nyitottabbnak, plasztikusabbnak éreztem őket. Aztán ott volt Cortazar, García Márquez - a Geometria például a mágikus realizmusra tett szerény kísérletemnek tekinthető - és Böll, Handke. Egyszóval az angol irodalmat szűkösnek éreztem, nem volt elég merész, ezért olyan szövegeket kezdtem írni, melyek nyíltan beszéltek a szexualitásról, szántszándékkal a meghökkentésre törekedtem. Amikor megjelent az első novelláskötetem, meglehetősen nagy botrányt váltott ki. Amit persze nagyon élveztem. Dicsérték a stílusomat, és kárhoztatták azt, amiről írok.
- Az olvasónak készpénznek kell vennie a könyv tárgyát, csak azzal szabad foglalkoznia, hogyan van e tárgy kidolgozva, mi történik vele. Tartozik ennyi, de csakis ennyi nagyvonalúsággal. Én sose látom előre, hova vezet a téma, mi fog kisülni belőle az írás során. Tulajdonképpen csak két-három szabályt tartok szem előtt: a világosságot, aztán az erős vizuális elemeket - ha ez megvan, akkor az érzelmek már jönnek maguktól - és a markáns felépítést.
- Az angol szellemi életet a mai napig uraló pragmatizmus, a gyanakvás a német idealizmussal vagy a francia intellektualizmussal szemben az irodalomkritikában úgy csapódik le, hogy az érdeklődés középpontjába a téma kerül. Az igazsághoz persze hozzátartozik, hogy én legalább annyira jól jártam ezzel, mint amennyit vesztettem vele, hiszen ennek köszönhetem, hogy "botrányos" elbeszéléseim akkora figyelmet keltettek. Másrészt nem is tudtam megszabadulni ettől a kísértettől. Mivel az írásaimat perverz, morbid, kegyetlen szövegeknek érezték, Ian Macabre-nak kezdtek becézni, s még jóval később is, akármiről akartam írni, mondjuk az 1989 utáni történelemről vagy a képzelet kérdéseiről, kritikusaim még mindig ezek felől a korai novellák felől próbáltak olvasni. Az Atonement-et például, ami felettébb hagyományos próza, úgy írták le, mint a feszültségkeltés mesterművét. Szóval lehet, hogy inkább Magyarországon kellene élnem.
- Dehogynem, el vagyok képedve. Ez a szeptember életem egyik legfurcsább hónapja volt. Először meghalt egy közeli barátom tizenhat éves lánya, s őt próbáltam vigasztalni, egy másik barátom megbetegedett, egy harmadik haldoklik, aztán jött 11-e, és közben pedig itt ez a hatalmas siker, úgyhogy nem tudom, sírjak-e, vagy nevessek. Egyszer majd meg kell írnom ezt a hónapot, a gyász és a boldogság furcsa áramait.
- Természetesen korlátozhatjuk mesterségesen, mondjuk, ha uralkodni akarunk egy országon. Ez jóval könnyebben megy, ha az ember meggyőzi magát, hogy az ott élők nem emberek vagy kevésbé emberek, mint ő. Az empátia fogalmával arra utaltam, hogy minden emberi érintkezés, az is, ahogy most itt ülünk, magába foglalja, hogy valamiféle elképzelést alkossunk a másik gondolkodásmódjáról, arról, hogy milyen lehet a másiknak lenni. Igen, akár arról is, hogy mi lehetett a gépeltérítők fejében. Bele kell élnünk magunkat az ő szerepükbe is, abba a meggyőződésbe, hogy van egy utópia, mely minden eszközt szentesít. Ez totalitárius, vallásos-fasiszta elképzelés, de meg kell próbálnunk megérteni ahhoz, hogy ellene szegüljünk. Ami a kulturális korlátokat illeti, biztos, hogy ha regényt akarnék írni erről, könnyebb volna az áldozatok fejébe kerülnöm, mint a gépeltérítőkébe, ám ez lenne az érdekesebb. Főleg az izgat, hogy mennyi előkészületre, milyen hoszszú időre volt szükség, megtanultak repülőt vezetni, hónapokat, éveket töltöttek az amerikai civilizációban, s biztos találtak benne olyasmit is, ami vonzotta őket, és mégis végig megőrizték azokat a vallásos kereteket, melyek a tetteiket irányították. Olvasta a Mohamed Atta bőröndjében talált instrukciókat? Talán itt lehetne elkezdeni a beférkőzést a gondolatai közé. Másfelől pedig, mivel én ateista vagyok, az én agyamnak még az is félelmetesen nagy ugrást jelent, hogy beleéljem magam azoknak a gyászoló családtagoknak a gondolkodásmódjába, akik a tragédia másnapján elmentek szépen a templomba, és semmi harag nem volt a szívükben az istenük iránt, aki mindezt megakadályozhatta volna. Mégis meg kell próbálkozni ezzel az ugrással, aminek megjelenítésére a regény a legalkalmasabb; morális műforma tehát ebben az értelemben, de csakis ebben az értelemben.
- Nem olyan nagy dolog az. Ha az ember tudja, hogyan kell könyvtárazni, két hónap, sőt akár két délután alatt bármilyen területnek a szakértője lehet. (Persze csak amíg szembe nem találkozik egy igazi szakértővel.) Az Atonement-ben szereplő Dunkerque-jelenethez az Imperial War Museumot használtam, ahol nagy dobozokban elém tették például a katonák fennmaradt leveleit. Beletúr az ember, és fogalma sincs, mi kerül a kezébe. Kihúztam egy gyűrött borítékot, egy hadnagy levelét. 1940-et írunk, a németek lerohanják Európát, egy új sötét középkor fenyeget, a katonának talán ez az utolsó levele, ő pedig részletes instrukciókat ad a menyasszonyának, hogy vegye meg azt a kis házat, amit kinéztek, majd ott nevelgetik a gyerekeiket. Ez ragadott meg, s ezt próbáltam érzékeltetni a regényben, a vágyat a banális dolgok iránt a világégés közepette. A borítékon észrevettem, hogy a bélyeg mellé oda van írva: két penny ráfizetendő. Gondoltam, hogy ezt is beleírom, de aztán rájöttem, hogy úgyis csak azt mondanák, "íme egy tipikus obszcén, pesszimista McEwan-i részlet".
- 1987-ben Moszkvába utaztam egy kis értelmiségi csoport tagjaként, mely rá akarta venni a szovjet vezetést, hogy ne zaklassák az ottani békeaktivistákat. Tulajdonképpen elég cinikus dolog volt, a szovjetek ugyanis azt hajtogatták, hogy béke van, így nincs miért tüntetni, ugyanakkor nagy előszeretettel támogatták a nukleáris lefegyverzést szorgalmazó nyugati mozgalmakat, naná, ezért fogadtak minket. A külügyi bizottság tagjaival, külügyi államtitkárokkal, a Pravda szerkesztőivel találkoztunk. A peresztrojka elején jártunk, és elkezdtem érezni, hogy a hidegháború a végéhez közeledik, hogy a nyitás, a liberalizáció olyan folyamatokat indít útjukra, melyek el fogják söpörni a kommunistákat, még ha ezt ők akkor nem is látták be. Ezért határoztam el, hogy írni akarok egy regényt a hidegháborúról, annak is a leghidegebb időszakáról, és hogy az enyhülés előrejelzésével fejezem be majd. Először Moszkvába akartam helyezni a cselekményt, de rá kellett jönnöm, hogy az nem fog menni, nem tudok elég helyismeretre szert tenni. Nem sokkal rá Berlinben jártam, és rögtön láttam, hogy ez lesz a tökéletes helyszín. A fal mindig is nagyon izgatott, az, hogy egyszerre jelentett politikai és személyes tényt, hogy keresztülszel házakat, családokat. 1989 májusában fejeztem be a regényt, ami azzal végződik, hogy a főhős egykori szerelmének írt levelében arról beszél, milyen jó volna újra találkozni majd egyszer a fal nélküli Berlinben. Úgyhogy amikor négy hónappal később a fal tényleg leomlott, mit tagadjam, nagy érzés volt. Azt persze nem sejtettem, hogy ilyen hamar bekövetkezik. Egy olyan szent őrült kellett ehhez, mint Gorbacsov, aki azt hitte, elmanőverezgethet anélkül, hogy az egész rendszer alapjaiban megváltozna. A Nyugat ma úgy beszél Gorbacsovról, mint a nagy tervek, nagy előrelátás emberéről. Pedig nem látott előre semmit, a megfelelő bolond volt a megfelelő időben.
- Igen. Ha az ember nem vár eleget, akkor ugyanazt a könyvet írja meg újra. A szeptember 11-ről szóló esszémben is túlságosan sok van az Atonement-ből. Újságcikkeket írok, utazgatok, és sokat olvasok, hogy elszakadjak az utolsó könyvtől. Most épp az Anna Kareninát olvasom újra harminc év után, olyan, mintha egy másik könyv lenne. A házasság felbomlása, a jó társaság megvetése - olyan dolgok ezek, melyeket értettem ugyan, de teljesen mégsem értettem meg akkoriban. Aztán lassan elkezdek jegyzeteket készíteni magamnak, de még nem igazán tudom, miről. Talán erről a szeptemberről.
- Leginkább azokat, akik a szűkebb baráti körömhöz tartoznak: ilyen Martin Amis, Salman Rushdie, Julian Barnes, William Boyd, Kazuo Ishiguro, Hanif Kureishi, Graham Swift. Csupa fiú, tényleg, hol vannak a lányok? Rose Tremain, akinek csodálatos érzéke van a történeti témákhoz, ráadásul a férje a legkedvesebb életrajzíróm, Richard Holmes - elképesztő páros. Aztán Beryl Brainbridge és Penelope Fitzgerald, aki nemrég halt meg. Sokakkal együtt én is úgy vélem, hogy majd amikor ötven év múlva megírják a háború utáni brit regény történetét, egyvalami biztosan ki fog emelkedni, s az Fitzgerald Blue Flower [Kék virág] című regénye lesz.
- A "pageturner"-t kétségkívül gyakran a repülőtereken kapható ponyvákra értjük. A sikerrel, a fogyaszthatósággal szemben táplált gyanút azonban butaságnak tartom, igaz, ez nálunk inkább a modern zenével kapcsolatban merült fel nem is olyan régen, írok is erről az Amszterdamban. A teória benyomakodott a művészetbe, és már nem lehetett úgy koncertre menni, hogy ne kellett volna előtte elolvasni egy manifesztumot. A zeneszerzők lemondtak a dallamról, a tonalitásról, a ritmusról, a rögzített hangközökről, míg aztán a koncertek egy obskurus szekta öszszejöveteleire kezdtek hasonlítani. Ha valamelyik zeneszerzőnek ötszáz főnél nagyobbra nőtt a közönsége, a barátai gyanakodva kezdték méregetni. Végül aztán rájöttek, hogy a XX. századi zene többi hagyománya, a blues, a rock and roll, a dzsessz csupa dallam, csupa izgalom, csupa szépség, és mégsem jutott zsákutcába. Értelmetlen dolog tehát a klaszszikus zenét szűk keretek közé szorítani, kiszedni a húrokat a zongorából, kalapáccsal ütni, és csodálkozni, miért nem érdekel ez senkit. Ami az irodalmat illeti, kiírtam magamnak egy mondatot Henry Jamestől, A regény művészetéből: "Az olvasó egyvalamit követelhet meg az írótól, azt, hogy érdekes legyen." Ha igaz volna az a posztmodern "egyetemi" eszmefuttatás, hogy az irodalomnak el kell szakadnia a társadalomtól, akkor az irodalom elsivárulna. Én ma is úgy gondolom, hogy a történetről nem lehet lemondani, még akkor sem, ha csak cinizmusból ragaszkodunk hozzá, az érdeklődés fenntartása végett. A narratív feszültség megteremtése, annak a lehető legegyszerűbb kíváncsiságnak a kiváltása, hogy mi fog történni, nem más, mint az olvasó megtartását célzó trükk. Még a legmagasabbröptű olvasóban is ott a kisgyerek, aki azt szeretné, hogy meséljenek neki. A huszadik század végi prózának be kell piszkítania a kezét a XIX. századi regény olajozott mérnöki gépezetén, bele kell nyúlnia a szerkezetbe, ki kell tapogatnia, hogyan forognak a fogaskerekek. Érdekesnek kell lennie. A rock and rollal, a hip-hoppal, a mozival, a tévével kell versenyeznünk. Ostobaság volna azt hinni, hogy az irodalom puszta irodalom voltánál fogva tiszteletnek örvendhet. Csak akkor válthat ki megbecsülést, ha ellenállhatatlanul felkelti az olvasó vágyát, hogy belekerüljön a regény világába. A csábítás a kulcs, igen, ez a jó szó, a csábítás.