Az amerikai merényletek váratlan mellékhatásaként hirtelen megváltozott az egész magyar belpolitika. Összeomlott a lehetőség, hogy a 2002-es választások után jobboldali kormány alakuljon, kivéve, ha a Fidesz abszolút többséget ér el. Ez alatti teljesítmény esetén a Fidesz, ha egyáltalán benne lesz a következő kormányban, az legfeljebb mai ellenfeleivel közös kormányzat lehet. Még nem vettük észre, de a Fidesz-korszak folytathatatlanná vált.
Amint véget ért a politikusi reagálások első köre, eldőlt, hogy Csurka István pártja nemhogy koalíciós partner nem lehet egyetlen jövendő kormányban sem, hanem már egy kisebbségi kormány külső támogatójaként sem alkalmazható. A MIÉP kényszerű kizárása bármely kormányzati formulából hivatalos ténnyé vált szeptember 25-én, amikor példa nélkül álló nyilvános esemény történt. A kormány kérésére az összes párt - persze a MIÉP-et kivéve - együttes országgyűlési határozatban ítélte el a MIÉP külpolitikai álláspontját.
Megértem, hogy nehéz érzékelni a fordulópontot. Úgy tűnhet, mintha csupán valami transzatlanti illemkódexnek tett volna eleget az Orbán-kormány, egyébként pedig folytatódna az óvatoskodás és az összjáték. Elvégre a határozat nem lép fel azzal az ártalmas közbeszéddel szemben, amellyel Csurka István és a MIÉP elárasztja a közéletet. Nem nevezi néven sem Csurkát, sem nézeteit. Továbbra is hiába várjuk, hogy a kormány, vagy a Fidesz, vagy bárki, akinek köze van a hatalomhoz, éppen azért bélyegezze meg ezt az újhungarista pártot, ami.
De ha sokkal többet követel is az ízlésünk, ez politikailag ne tévesszen meg bennünket. Csurkáékat sem téveszti meg. A határozat nem megtisztulás, de politikai fordulat.
Attól tartok, azért is nehéz elismerni, hogy új helyzet van, mert politikai stratégiák sora dől meg ezzel az újdonsággal. Ami történt, nem üzemi baleset volt, amelyet majd ellátnak a doktorok, és azután mehet tovább a gyártási folyamat, mert csak egy gépkezelő hibázott. A történtek nyomán jelentősen beszűkült a cselekvési tér a választásig és a választás után, nemcsak a Fidesz, hanem a folyamat majd mindegyik szereplője számára.
Csurka Istvánra a külső segítőtárs szerepe volt kiosztva szeptember 12-ig, amikor "a világ elnyomott népeinek válaszcsapásaként" tartotta helyesnek leírni az amerikai tömeggyilkosságokat. Addig legfeljebb a vele kötendő "formális" koalíciót volt hajlandó kizárni a Fidesz. Steven Erlanger az április 29-i New York Timesban ezt jelentette: "[Orbán] munkatársai azt ígérik, hogy a Fidesz nem lép formális koalícióra a MIÉP-pel, az antiszemita, nacionalista párttal, amely valójában [effectively] a kormány támogatója."
Ez megfelelt annak, amit itthon tudunk. Orbán mindig azt mondta, hogy nem hajlandó elhatárolódni a MIÉP-től, de koalícióról sem fog nyilatkozni a választásokig. Viszont más Fidesz-vezetők, például Kövér László, mindig reális lehetőségként jelölték meg a 2002-es választás után a kisebbségi kormányzást külső támogatással.
Csakhogy miután Csurka a lehető legrosszabb pillanatban gyalázta Magyarország fő szövetségesét, Orbán Viktor módosított a politikáján. Lássuk tisztán, a nyilatkozatnak már az ötlete is azt a felismerést tükrözi, hogy a merényletek utáni világban, stílszerűen szólva, öngyilkos lépés volna Csurkáék bekapcsolása bármifajta hatalmi képletbe. Azt a döntést közvetíti, hogy a jövőben már nem is kecsegtetik a MIÉP-et olyasmivel, hogy szerepe lesz majd a hatalom működtetésében.
Orbán imígyen szólott magához: hasznos volna, ha lehetne, de sajnos nem lehet egy kormányt olyan párt szavazataival fenntartani - legyen az a párt a koalíción belül vagy kívül -, amelyik a szövetségeseinket tekinti ellenségnek. És sajnos nem is tehetünk többé úgy, mintha ezt mi nem értenénk, mivelhogy a szövetségesek nem fognak úgy tenni. Később, a választások után lett volna jó szakítani a MIÉP-pel; most előre kell menekülni.
Nem állok jót azért, hogy éppen Orbán szólott így. Lehet, hogy Martonyi János külügyminiszter volt az, vagy talán nem is hazánkfia. A lényeg a felismerés, hogy New Yorkban túl sok volt a halott, és Csurka ez alkalomból túlságosan emlékezeteset mondott, legalábbis ahhoz, hogy a ráérős nagykövetek 2002-ig elfelejtsék.
1997-ben, hasonlóképpen választás előtti helyzetben, Torgyán József megértette, hogy Orbán hajlandó kormányosdit játszani vele, egyetlen feltétellel: játszótársa nem húzhat ujjat a szövetségesekkel, akiktől további nyugati integrálódásunk függ. Úgyhogy Torgyán másnap reggelre NATO-barát lett. Kit érdekelt attól fogva, hogy demagóg és korrupt a Kisgazdapárt? Külpolitikailag korrekt öltönyben egészen jól festett, bizonyos távolságból.
Csurka színpadi szerző, de nem az alakoskodás művésze. Mindig azt mondja, ami a szívén fekszik. Márpedig a szíve azokért dobog, akik Izraelt verik, továbbá akik Amerikát verik, ugyanis Csurka úgy tudja, hogy az amerikaiak mind zsidók.
Ám a szövetségeseket kihívó MIÉP bármely kormányzati felállásban vállalhatatlan. Csurka elbotlása láncreakció-szerűen megrengeti az egész magyar politikát.
Mostantól kezdve a Fidesz véglegesen egyedül marad. Nincs lehetséges partnere a jobboldalon, ám van versenytársa. Orbán Viktor, aki nemrég teljes körű szerződéssel szüntette meg az MDF különállását, 1993 óta mindig is arról álmodott, hogy az ő pártja legyen az egyedüli kormányképes erő a jobboldalon, de ezt nem egészen úgy képzelte, ahogyan most bekövetkezett.
Most már a választás után a Fidesznek csak akkor lenne módja tisztán jobboldali kormányt alakítani, ha egymaga abszolút többséget érne el. Ezért állítható, bármilyen meghökkentő: a Fidesz nem is lehet benne a következő kormányban, csak akkor, ha kormányszövetségre lép valamelyik meghirdetett fő ellenségével, a szocialistákkal vagy a liberálisokkal.
Ehhez hasznos tudni, hogy abszolút többségre aligha van esély 2002-ben, bármelyik oldalon. A magyar választási rendszerben a nyertes párt csak akkor érhet el abszolút többséget a mandátumokban, ha az első fordulóban legalább tíz, de inkább tizenöt százalékkal több szavazatot kap, mint a második helyezett. Néha, mint a minap is, születhetnek kiugróan jó Fidesz-eredmények. De a Fidesz és a Magyar Szocialista Párt nagyjából fej-fej mellett halad hosszú ideje. Ez a trend azt vetíti előre, hogy a Fidesz legfeljebb kormányalakítási elsőbbséget érhet el, de abszolút parlamenti többségre nem lehet számítani.
Folytatható a fordulat váratlan következményeinek sora. Szeptember 12-e óta csak akkor alakulhat hasonszőrű pártokból álló koalíciós kormány, ha a szocialisták és a szabad demokraták mandátumai együtt elérik az abszolút többséget. Csak ebben az esetben alakulhat gyorsan és biztosan kormány. Ha viszont a Fidesznek és a MIÉP-nek lenne együtt többsége, akkor csak két lehetőség maradt: vagy ellenlábas párttal köt koalíciót a Fidesz, vagy második választás következik.
A kisebbségi kormányzás egyszerűen kiesett a lehetőségek közül, hiszen erre csak Fidesz-MIÉP-többség esetén kerülhetne sor. Nincsenek többé mentségek, úgymint: "kevés volt a középjobb szavazat, de a stabilitás érdekében az a fő, hogy legyen kormány", "mentes a szélsőjobb erőtől a hatalom, mi a MIÉP támogatásáról nem tehetünk", "a választók többsége jobboldali kormányt akart, mi csak teljesítjük az akaratukat".
A rend kedvéért meg kell említeni a "kisebbségi nagykoalíciót", amikor a csehországi Klaus-Zeman-paktumhoz hasonló "ellenzéki megállapodás" jönne létre a Fidesz és az MSZP között. Azonban ez a fajta kisebbségi kormányzás is valószínűtlen, mert a nagykoalíció hátrányait egyesíti a kisebbségi kormányzás hátrányaival, ahelyett, hogy az előnyeiket egyesítené. Kormányzás helyett állandó, hangos újraelosztás folyik, a közös korrupció még nyilvánvalóbb, mint kormányon belül volna. A múlt évben a köztévé miatti százezres prágai tüntetések valójában a kétpárti paktum elleni közgyűlölet miatt voltak olyan hevesek.
Meglepő, de kimondható, hogy a Magyar Szocialista Párt, hacsak nem teljesít minden szinten alul, mindenképpen benne lesz a következő kormányban. Ez annyira így van, hogy "büntetlenül" akár Horn Gyula hibáját is megismételhetik: elfeledkezhetnek arról, hogy Fidesz-mentes kormány csak az SZDSZ-szel alakulhat. Az SZDSZ "bedöntésére" játszhatnak, pusztán a kétpártrendszer kikényszerítése végett, vagy akár csak az ilyen módon megszerezhető egy-két százaléknyi többletszavazat kedvéért. Hiszen ha koalíciós kényszer van, a Fidesz nyilvánvalóan inkább az MSZP-t választaná, mint az SZDSZ-t. Az SZDSZ is így akarná. Ez még akkor is így lenne, ha a Fidesznek az SZDSZ-szel együtt is megvolna az elegendő mandátuma a koalícióhoz; hadd ne részletezzem most ennek az okait.
Mihez kezdhet most Orbán Viktor? Ebben a ciklusban a Fidesz lenyelte a Kereszténydemokrata Néppárt maradékát, leszalámizta a Kisgazdapártot (1945 óta állandóan ez történik szegényekkel), végül bespájzolta az MDF-et. Ám a MIÉP bevehetetlen, a szó gasztronómiai értelmében. Mostantól Orbán kénytelen azon törni a fejét: vajon bevehetetlen-e a MIÉP a szó hadi értelmében.
Eddig az volt a taktikája, hogy udvarol Csurka híveinek, elhódítja őket. Ezt részben azzal igyekezett elérni, hogy eltulajdonította Csurka hívószavait, részben pedig azzal, hogy nem volt hajlandó megbélyegezni Csurkát, hiába követelték ezt tőle. Úgy tervezte: ha a barátkozós módszerrel mégsem sikerülne lenyomnia a MIÉP támogatását a parlamenti küszöb, vagyis öt százalék alá, akkor majd arra használja a MIÉP-et, hogy az kívülről támogassa kormányát, persze fontos pozíciók átengedése árán.
A médiában be is gyakorolták a jövendő csendes koalíciót. Szerkesztői kulcspozíciókat kapott a MIÉP, és cserébe támogatta a kormánypártok egyeduralmát a közmédiumok irányításában. Az értelmiségi politikában még messzebb ment Orbán Viktor. Túszként kiszolgáltatta magát a MIÉP-es propagandistakörnek, fogalmilag és személyileg egyaránt.
A miniszterelnök tehát bizonyosan nem örül, hogy választani kényszerült a nyugati szövetség és Csurka között. Ráadásul ez a döntés nem feltétlenül aggasztja a MIÉP-et. Ezzel ők - ellentétben a Fidesszel - kikeveredtek a kétértelmű politikából. Csurka megőrizheti parlamenti helyét, ha kitalálja, hogyan meríthet erőt új, hatalom nélküli helyzetéből. Orbán viszont, amint az országgyűlési határozat szövege körüli vita is mutatta, két szék között a pad alá eshet. Kényszerű döntése kevés ahhoz, hogy tömeges szavazatot hozzon középről, miközben elveszítheti radikális híveit.
Csakhogy Orbán ezért senki mást nem okolhat magán kívül. Már korábban kényszerpályára küldte saját magát. Most a csendes koalíció esélyétől megfosztva, kizárólag ellenoldali partnerekre ítélve továbbra is mindent meg "kell" majd tennie, hogy a MIÉP-szavazók bizalmát kiérdemelje. Az abszolút többségért folytatott vakreményű harcra, valójában "tovavergődésre" fogja biztatni csapatát.
Talán annyit újít majd, hogy a Fidesz és a MIÉP közötti választásra ösztönzi az eddig ajnározott vasárnapiújságos, pannonrádiós, magyarházas értelmiséget, amely kidolgozta a csendes koalíció közös ellenségképét, a hazaáruló liberálist. Sűrűbbé válhatnak az összetűzések, ha a Fidesz visszaveszi a pozíciókat, amelyeket a MIÉP-nek juttatott. Már meg is indult a huzakodás a közrádióban és a köztévében: néhány kulcsműsorban lecserélték a MIÉP-es főszerkesztőt. Azonban mindez csak kármentés, és amennyit hoz középről, annyit visz jobbról.
Hát az ellenzék? Az sem kerül jobb helyzetbe a változással. Eddig sem volt valami nagy szám az olyan stratégia, amely a Fidesz MIÉP-es kapcsolatával való riogatásra épült. (A magam részéről mindig is nagyobb "veszélynek" gondoltam a fideszes abszolút többséget, mint a Fidesz-MIÉP koalíciót. A MIÉP támogatásába csak belebukni lehet, inkább előbb, mint utóbb.) Ezután minden pótlékstratégia végképp csődöt mond.
A szocialisták még vigasztalhatják magukat szinte bizonyos kormánytagságukkal, a nagykoalíció erősen növekvő kilátásával. De a szabad demokraták keservesen csalódhatnak. Egyszerre veszíthetnek el a liberálisok egy "ellenséget" és egy "barátot". Most válhat fájdalmasan világossá, milyen értékes lehetett volna a "közép" sokat gyalázott pozíciója.
Összefoglalom mondanivalómat: kicsi a világ. Oszama bin Laden terroristái ledöntötték a MIÉP "hasznosíthatóságának" maradékát is. Csurka István zuhanása pedig magával sodorta a Fidesz-korszakot. Hacsak az ellenzék nem szerepel katasztrofálisan gyengén, Orbán Viktor egyeduralma folytathatatlanná vált.
Íme rövid távú prognózisom. A korrupciós kiszivárogtatási háború átvonul a Fidesz-MIÉP-frontvonalra. Ugyanakkor növekvő óvatosságot fogunk tapasztalni a Magyar Szocialista Pártnál és a Fidesznél. Valami azt fogja súgni nekik, hogy egymást vállalhatatlanul partnerképtelenné alázni, egymás szennyesét elfelejthetetlenül kiteregetni nem volna bölcs dolog, "éppen most".
Meg a választás után... Jaj a magyar demokrácia minőségének, így vagy úgy.
A magyar gazdaság "jól állja a sarat", belső húzóerői erősek - nyilatkozta az USA-t ért támadást után egy héttel a gazdasági miniszter, hivatkozva az MNB, a Pénzügyminisztérium és a Gazdasági Minisztérium szakértőinek elemzésére. Ugyanő közvetítette azt a véleményt is, hogy a terrorakció hatása gyakorlatilag csak az USA-ra korlátozódik, az EU már túljutott a lassulás mélypontján, ennek hála a közeljövőben átveszi a világgazdaság motorjának szerepét. Ez a külső oka annak, hogy a magyar gazdaság tartani tudja a növekedési iramot. A belső pedig a kormány kiegyenlítő politikája, aminek nincs egyensúlyi kockázata. "Legfeljebb kevesebb amerikai turista jön hozzánk" - hangzott a megnyugtató értékelés. Nyilván e megállapításokra hagyatkozva nyilatkozta a miniszterelnök is, hogy a terrortámadás nem rengette meg a világgazdaságot, így a magyar gazdaságot sem, ezért "nem látja az okát annak", hogy a 4,5 százalék körülire tervezett gazdasági gyarapodás adatait módosítsák.
Mintegy hat napig nem látta. Aztán növekedésügyi miniszterével együtt már egészen másként látta. Olyan elhúzódó depressziót vizionáltak a szeptember végi magyar gazdasági csúcson, amibe mindenképpen bele kell avatkozni. Megállapították, hogy a magyar gazdaságnak élénkítésre van szüksége, hogy fennmaradhasson a 3-3,5 százalékos (előtte egy nappal még 4 százalék fölötti) növekedés. Ezért kétszázmilliárd forintos előrehozott beruházási programot indítanak, ami egy-másfél évig (egy nappal korábban még fél-egy évig) képes lesz ellensúlyozni a kedvezőtlen világgazdasági hatásokat. Ám a kétéves költségvetést ehhez nem kell módosítani, mert az úgy jó, ahogy van. Az MNB-elnök megerősítette, hogy teljesülnek majd a kitűzött egyensúlyi és inflációs célok is. Egyébként - tette hozzá - az adósságnövekedés nem negatív és nem kell hozzá külföldi kölcsön, a hazai megtakarítások felhasználása előnyösebb. Szó volt még a csúcson a program EU-társfinanszírozással való megvalósításáról, illetve hogy milyen bölcs volt a pénzügyminiszter, amikor az általános tartalék feltöltésére tett javaslatot. De úgyis száznyolcvanmilliárd forintos hitelt vesz fel a Magyar Fejlesztési Bank (MFB), lesz tehát forrás bőven - ha valaki aggodalmaskodott volna, hogy honnan már megint a pénz az újabb gigantikus programra.
Mi történt a két, egymástól gyökeresen különböző kormányzati helyzetértékelés között? Voltaképpen inkább megnyugtató, mintsem idegborzoló hírek érkeztek a világgazdaság felől. Kiderült, hogy az eseményeket követő néhány nap után az olajárak megnyugodtak, sőt, elindultak lefelé. Kiderült, az elemzők zöme úgy ítéli meg, hogy az olajtermelőknek is érdekük a visszaesés elkerülése, politikailag pedig épp eléggé megosztottak ahhoz, semhogy az "olajfegyvert" eredményesen tudnák bevetni (egyébként a világ olajtermelésének ma már csak egyharmada származik az OPEC-től, aminek Oroszország nem akar tagja lenni).
Márpedig a nem emelkedő olaj- (és nyersanyag)ár az egyik bázisa annak, hogy a világgazdaság hamarosan élénkülést mutasson. Ha ugyanis az energiaárak növekedése nem erősíti az inflációt, akkor bevethetők a konjunktúra feltámasztását segítő eszközök: lazítható a költségvetés és a jegybank politikája. Amerika és az Unió központi bankja, de más jegybankok is szinte egyszerre csökkentettek kamatot a New York-i tőzsde újranyitásakor, demonstrálva a nemzetközi pénzügyi együttműködést, elkerülendő a világgazdasági recessziót. A tőzsdék - bár az indexek estek - nem omlottak össze, sőt korrekciós folyamatok is megindultak.
A világgazdasági folyamatok tehát egyáltalán nem indokolták a kormányzati diagnózis 180 fokos fordulatát. Akkor mégis mi indokolta? Két dologra tudok gondolni. Egyfelől talán rájöttek, hogy milyen nevetséges volt feleleveníteni a hetvenes évek világválságában ismertté vált magyar slágert, a "ránk nem hat..." kezdetűt. Nincs ember, aki ezt ma Magyarországon elhiszi, és a nyilvánvaló ostobaság miatti hitelvesztés politikai veszteséggel járt volna. Másrészt megérezték, hogy a lendületesség demonstrálásával, a vész, az elhúzódó depreszszió vizionálásával, majd ebben a helyzetben a megmentő szerepének felmutatásával politikai tőke kovácsolható. Az MSZP túlságosan is a nyakukon van, és már csak abban bízhatnak, hogy ha még több pénzt osztogatnak - ezúttal már a jövőt is megfejve -, akkor a választópolgárok hálásak lesznek. (Mintha a politikában ismert lenne a hála kategóriája, s maguk is jó példát mutatnának ebből.) A választásokig még kihúzható - főleg, ha korábban lesznek -, aztán meg majd valahogy kezelik a következményeket - ha esetleg nem nekik kell, akkor utánuk az özönvíz...
A gazdaságpolitikai koncepció politikai indíttatású átformálásának újabb példáját láthatjuk tehát, amiben a gazdasági összefüggések, az ország hosszabb távú boldogulása sokadlagos kérdés. Csak a politikai következmények és az egyén (a hatalmon lévők) boldogulása a fontos. E koncepció elengedhetetlen tartozéka, hogy kétszázmilliárd forintos csomagról a kormány saját hatáskörében dönthessen, a bűvészmutatványt ne kelljen a parlament előtt bemutatnia, ugyanis esetleg néhányan lelepleznék és csalót kiáltanának.
A "kétéves költségvetést nem kell módosítani" üzenete nem más, mint a parlament újabb megkerülése, sőt, a program MFB-re bízásával még a számvevőszéki ellenőrzés is megúszható, hiszen a bank már a piaci szférába tartozik. Magyarul: kormányzati döntés zsilipeli át az állampolgárok pénzét az állampolgárok testületei által nem ellenőrizhető szférába. És már nemcsak a meglévő, nagyobb inflációval kitermeltetett pénzt, hanem a jövőbelit is, hisz az élénkítés hitelekből történne. (A költségvetés általános tartaléka erre ugyanis nem használható, az nem várt eseményekre szól, és nehéz lenne bárkivel is elhitetni, hogy például a vasút-korszerűsítés előre nem látható esemény.)
A 2002. évi költségvetést azért nem szabad módosítani, mert akkor kiderülne, amit mindenki tud, hogy tudniillik a király meztelen. A kétéves költségvetés kormányzati indoklása, miszerint kiszámítható gazdálkodási kereteket nyújt, réges-rég megdőlt. Hiszen már 2001-ben is minden másként alakul, mint ahogy tervezték. Más a növekedés és az infláció - a költségvetés két fő pillérének - üteme. De a tervezettől lényegesen különböznek a növekedés húzóerői is: a fogyasztás került előtérbe a korábbi beruházás és export húzta pálya helyett. Az Amerikát ért terrortámadásoktól függetlenül. A szeptember 11-én történtek csak fölerősítették e pálya veszélyes pontjait, aminek alapjait egy évvel ezelőtt rakták le "magyar modell" néven.
A kétéves költségvetés nem a vállalkozások, hanem a kormány számára teremtett kiszámítható terepet, mindenekelőtt az alátervezett inflációval kitermelt pénzekkel: ez mostanra elfogyott, ezért kísérleteznek a jövőbeli jövedelmek előrehozatalával. A befektetők számára ennek az üzenete a következőkben foglalható össze: ebben az országban minden megtörténhet - a kormány akaratából. Vagyis csak az kiszámítható, hogy a kormány kiszámíthatatlan. Rossz üzenet, nagyon rossz üzenet akkor, amikor megnyerni kellene a befektetőket. A feldolgozóipari beruházások, amelyek az exportárualapok termelésének zömét adják, a második negyedévben csupán egy százalékkal nőttek, s már tavaly is csak négy százalékkal - ilyen alacsony növekedési ütem még a százszor elátkozott Bokros-évek alatt sem volt.
A beruházások élénkülése tehát valóban kívánatos lenne, de nem bármi áron, és nem bármilyen beruházásé. Jelen esetben a gazdaság exportpotenciálját szélesítő vállalkozói befektetésekre volna szükség. A tervezett csomagban nem ilyenek szerepelnek. A kormány nem a termelőberuházásokat ösztönzi - holott ezt is tehetné -, hanem a lakásépítést, amelyre nehezen lehetne ráfogni, hogy belátható időn belül serkenti az exportot. Igaz, szó van más infrastrukturális beruházásokról is, úgymint út-, hídépítés, vasút-korszerűsítés - nem kérdés, hogy szükségesek. De egyrészt kérdés, hogy ki akadályozta meg eddig ezeknek a fejlesztéseknek a felgyorsítását? (1998-ban a kormány mondott nemet a 4-es metróra, 1999-ben ugyanez a kormány állította le a központi beruházásokat, s máig nem tudni, hogy miért késett/késik az autópálya-építés. Ami biztos: nem a polgárok akaratából.) Másrészt most nem ezeknek a fejlesztéseknek lenne itt az ideje. Ezek a beruházások ugyanis csak nagyon közvetetten járulnak hozzá a kivitel bővítéséhez, miközben importigényesek. S nincs szó arról, hogy a kormány vissza akarja fogni a másik importigényes növekedési tényezőt, a lakosság fogyasztását. Márpedig ezt sikerült kellően fölpörgetni, amit a jövő évre szóló elkötelezettségek tovább erősítenek. A kormány két év megszorítás után elkezdett udvarolni a polgároknak (most már embereknek), aminek az az eredménye, hogy a reáljövedelmek az idén és jövőre is gyorsabban nőnek, mint a termelékenység, s ennek belső, illetve külső egyensúlyrontó hatása van.
A belső keresletélénkítő politika útját egyfelől akkor választotta a kabinet, amikor látszott, hogy romlanak a külpiaci eladási esélyek. Hiszen az USA növekedésének lassulása már egy éve látszott. A terroresemények csak tovább rontották a helyzetet, elhúzódóvá tették az EU-ra, fő partnerünkre is kiható konjunktúracsökkenést. Ehhez valóban kell alkalmazkodni, de nem az importnövekedés további erősítésével. Másfelől a kormány akkor rontja az ország belső exportképességét, amikor a külpiaci eladási lehetőségek egyébként is szűkülnek. A felértékelődő forint kifejezetten ösztönzi az importot, ugyanakkor azonban exportfékező, turistákat távol tartó (miközben a Széchenyi-tervből folynak a pénzek a turizmus fejlesztésére). A minimálbér majdnem kétszeresére emelése a versenyképességet rontja akkor, amikor az export versenyképességének javulnia kellene.
A tervezett csomag - nem kétséges - hitelből finanszírozódna (az EU-pénzek ilyen rövid idő alatt nem elérhetők), a szokásos trükkel: a kölcsönt az MFB veszi fel, tehát formálisan nem az állam adóssága nő, hanem egy magántársaságé. Csakhogy tudjuk, miféle firma ez a "bank", és hogy adósságára a kormány százszázalékos garanciát vállalt. Az államadósság növekedése ily módon csak időlegesen és a mai államháztartási elszámolási rendszerben leplezhető el (az EU-szabályok szerint ugyanis nem). Ráadásul hitelkeresletével akkor lépne fel a kváziállam (vagy kvázibank), amikor romlik a magyar háztartások megtakarítási hajlandósága, és emiatt zsugorodnak a növekedés belső forrásai. A külsők pedig relatíve egyre kevésbé állnak rendelkezésre olyan formában, amely nem növeli az adósságot. Magyarul: a külföldi tőkebeáramlás - működő- és pénztőke formában - csökken, miközben a hazai tőke a korábbiaknál nagyobb mértékben áramlik ki az országból.
A most bejelentett csomagról először azt hittem, hogy csak a szokásos kormányzati luftballon: ugyanazt a dolgot újra meg újra felfújják. Vagy hogy használjam a csomaghasonlatot is: a már eldöntött és bejelentett dolgokat új dobozba teszik, átkötik, és újra és újra feladják nekünk (lásd még Széchenyi-terv).
De nem. Úgy látszik, komolyan gondolják a növekedést - bármi áron. A bármi árat pedig majd nekünk kell fizetni, de a számlák csak a választások után érkeznek. Addig ugyanis kihúzható. (A Bokros-csomag által rendezettek is több mint két év alatt gyűltek fel.)
Ez lett volna a dicsőséges megérkezés. Jerzy Buzek Szolidaritás vezette kisebbségi kormánya úgy várta a szeptemberi választásokat, ahogy az előrehaladott rákos beteg a halált: legalább véget érnek a fájdalmak. Buzeket elhagyta Balcerowicz, Geremek és Mazowiecki liberális Szabadság Uniója, amelyik nem bírta tovább gyomorral az állami pénzek folyamatos populista elsíbolását, és saját képviselői is, akik viszont kevesellték a megszerezhető zsákmányt. A kormány parlamenti támogatottságánál csak a parlamenten kívüli volt kisebb. A Szolidaritás utódpártjai által dominált politikai szín összeomlani készült. A válságban csak a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD, illetve valójában SLD-UP, mert koalícióban egy kis baloldali párttal) névre keresztelt hajdani kommunisták maradtak érintetlenek, sőt erősödtek tovább. A választási előrejelzések 45 százalékot jósoltak nekik. Ez abszolút többséget jelent a parlamentben. Az SLD aktivistái már arról álmodoztak, hogy egy kétharmados koalíciót összeverbuválva nekiállhatnak az alkotmány módosításának. És az SLD korábbi vezetőjéről, az elnöki poszt 2005-ig biztosan bebetonozott birtokosáról, Kwaśniewskiről se feledkezzünk meg! Vagyis, minden adottnak látszott ahhoz, hogy az SLD megszerezze és igazán kiévezhesse a hatalmat.
Még Kwaśniewski és Miller ellenfelei sem állítanák, hogy ez ne lenne jogos. A Szolidaritás 1997-ben került hatalomra, négyéves SLD-parasztpárti koalíció után, amelyiket pedig 1993-ban választottak meg, az 1989 után hatalomra jutott inkompetens és önkényeskedő antikommunista adminisztrációk alternatívájaként. Az SLD kormányzati teljesítménye az elődökénél valóban jobbnak bizonyult, amihez nem szabad elfelejteni, hogy épp hivatalba lépésük idején jelentkeztek Balcerowicz korábbi fájdalmas reformjainak gyümölcsei. Az újonnan összekovácsolt jobboldali Szolidaritás-koalíció később átvette ugyan a stafétabotot, de az SLD nem veszítette el támogatottságát. Vonzerejét a négy ellenzékben töltött év csak tovább növelte, míg a Szolidaritás az egész belé vetett bizalmat elpazarolta.
Jerzy Buzek kormánya elidegenedett a tömegektől, számos hivatalnoka az elődökhöz hasonlóan korruptnak bizonyult, és nevetségessé vált választási jelszavuk: "Azért kértük a hatalmat, hogy visszaadjuk a népnek". A kormány az ország közigazgatási felosztásában, az egészségügyben, az oktatásban és a társadalombiztosításban kezdeményezett reformokat, amelyek együtt gyakorlatilag minden lengyel életét érintették. E - mindenki által szükségesnek tartott - reformok előkészítésénél azonban végrehajtásuk volt csak gyengébb. Sok lokálpatrióta városát hirtelen a történelmileg rivális város közigazgatási fennhatósága alatt találta. A betegek az orvosi bürokrácia növekedését, a hatékonyság romlását és fényűző irodák építését tapasztalták. A gimnazisták nem ismerték a közeledő érettségi feltételeit. A nyugdíjasok pedig a társadalombiztosítás hivatalnokaival viaskodtak, akik állandó harcot vívtak a mindig új komputerprogramjaikkal. Mindehhez gazdasági visszaesés társult, ami a 90-es évek közepéhez képest csaknem megduplázta, és soha nem látott 16 százalékra nyomta fel a munkanélküliséget. És míg az utca embere az ország hanyatlását és a helyzetért felelős hivatalnokok gazdagodását látta, a politikai életet a Szolidaritás koalíciójának további felszabdalódása jellemezte. Amikor két hónappal a választások előtt a pénzügyminiszter egy senki által nem sejtett 90 milliárd zlotys többlethiányra bukkant, már csak a kegyelemdöfést jelentette. A szociális kiadások visszafogásáról és azon belül a nyugdíjak inflációs korrekciójának felfüggesztéséről tett hivatalos kijelentések pedig végleg bebiztosították, hogy a lehetséges érintettek bárkire szavazzanak, csak a felelősökre ne.
Az igazsághoz tartozik, hogy a kormány olyan reformokba kezdett, amelyekre nagy szükség volt, és amelyek rettenetesen bonyolultak. Nem biztos, hogy bármely más politikai erő jobban megbirkózott volna a feladattal. A Szabadság Unió korábban határozottan kiállt olyan népszerűtlen reformok mellett, amelyek viszont jelentős gazdasági sikerhez vezettek. A két párt ügyefogyott kérése, hogy "adjatok még egy kis időt, és mindent rendbe hozunk", még csak süket fülekre se talált. Az emberek hazugságot szimatoltak és megdühödtek. Ilyen helyzetben nincs könnyebb, mint ellenzéki politikusnak lenni.
Ebben a helyzetben az SLD győzelme akár kampány nélkül is biztos volt. Mégis az utolsó pillanatig kampányoltak, minden más kampánystábot megszégyenítő professzionalizmussal harcolva a legutolsó szavazatért is. Leszek Miller kijelentette, hogy ötven százalék alatt nem vállalja a kormányzást, és a vázolt elégedetlenség közepette még ez sem tűnt irreális illúziónak.
A szavazók a várakozásnak megfelelően tömegesen fordultak el a kudarcokért felelősnek tartott korábbi többségtől. A több jobboldali párt koalíciójaként indult Szolidaritás egy százalékot kapott, így a koalíciókra előírt nyolcszázalékos küszöb alatt maradva nem került be a parlamentbe. A Szabadság Unió ennél is rosszabbul járt. Egy éve hátat fordított ugyan a kormánynak és gyakran élesen kritizálta is, három százalékával mégsem érte el a pártok ötszázalékos küszöbét. Legismertebb politikusainak teljes kudarca még sokatmondóbb. A korábbi külügyminiszter, Bronislaw Geremek kapta közülük a legtöbb szavazatot: Varsóban, huszonhétezret. Összehasonlításképpen, az SLD legjobban záró jelöltjei százötvenezer fölött teljesítettek. Władysław Frasyniuk, a 80-as évek földalatti mozgalmának legendás alakja, a Szabadság Unió jelöltje 2500 szavazatot kapott otthonában, Wrocławban. Így az elmúlt négy év politikai életének - és az egész posztkommunista átmenetnek - szinte egyetlen képviselője sem lesz ott az új parlamentben. Ők maguk és politikai pártjaik politikai karrierjének valószínűleg vége.
Van persze kivétel. A két párt néhány ügyes politikusa, akik az év elején átnyergeltek Andrzej Olechovski, a múlt évi elnökválasztás vesztesének csapatához, amelyik 13 százalékkal a második legnagyobb párt lett. Ügyes politikai marketinggel új erőként adták el magukat, akiknek nincs közük a csődhöz. Állampolgári Platform néven - nem pártként, hanem polgári mozgalomként - mentőövet dobtak a Szolidaritás és a Szabadság Unió jobbközép szavazóinak, akik korábbi pártjaiktól elfordultak ugyan, de az SLD-t nem vette be a gyomruk. A liberális gazdaságpolitikán, EU-csatlakozáson és a politikai múltjukkal kapcsolatos felejtésen kívül nem világos, hogy mit ajánlanak. Mégis ők szerezték meg a tiltakozó szavazatok felelősebbik részét.
A tiltakozó szavazatok azonban nehezen kiszámíthatók. Többségük Miller pártjához vándorolt, de a nagy ajándék, az abszolút többség nélkül. A 460 fős parlamentben elfoglalt 216 helyükkel a hajdani kommunisták komoly dilemma elé kerültek: koalíciós partnert találnak maguknak, kisebbségi kormányt alakítanak, vagy pár hónap után új választásokat kezdeményeznek. S mivel most csak a lengyelek 46 százaléka ment el szavazni, egy új választás kimenetele nagyon kétséges. Mert az Állampolgári Platform nem az egyetlen új párt a parlamentben. Az SLD-n és kommunizmusbeli kreatúráján, a Parasztpárton kívül minden más párt új. Ezek a tiltakozó szavazatokkal jutottak be, és egy újabb szavazás csak növelné erőiket. Másrészről, idő kell nekik politikai identitásuk kialakításához, ezért nem érdekeltek a koalíciókban. Vagyis egy litván típusú megoldás - valamennyi párt összefog a győztes exkommunisták ellen - nagyon valószínűtlennek látszik.
De kivel léphetne az SLD koalícióra? Miller és barátai elborzadva gondolnak a Parasztpárttal eltöltött évekre. Partnerük, helyzetét maximálisan kihasználva, kizsarolta magának a pénzügyminiszteri és más kulcsminiszteri tárcákat, és szégyentelenül megkövetelte részét az előnyökből. A korábbi kommunisták csak végső kényszer alatt lennének hajlandók az ismétlésre. Arról nem is beszélve, hogy a Parasztpárt szavazóinak fele átment az Önvédelemhez, mert ügyük korrupt árulóinak tartották pártjuk politikusait. Az SLD-t mindez nyilván elriasztja.
A választásokon harmadikként végzett Önvédelem igazi meglepetés. A mozgalmat egy hihetetlenül tehetséges politikus, Andrzej Lepper irányítja, akit néha Lengyelország Torgyán Józsefének is neveznek. Lepper, saját farmjának ügyét, amit a rendszer kifizethetetlen hitelekkel halmozott el, nemzeti keresztes háborúvá változtatta. Az Önvédelem már egy évtizede létezik, eddig parlamenten kívüli tiltakozó mozgalomként. Eredetileg középületek megszállására, útlezárásokra, közhivatalnokok trágyával való megszórására és egyéb bajkeverésre szakosodott. Leppernek mintegy kétszáz (!) folyamatban lévő bírósági ügye van, amiket - a börtönben eltöltött pár napjával együtt - igazi médiacirkusszá alakított. A közélet szereplőit csak zsiványoknak és tolvajoknak nevezi, szemtől szembe, és Leszek Balcerowiczot börtönbe küldené, amiért csődbe vitte a lengyel gazdaságot. A Parasztpárt mellett a másik fő célpontja a Szolidaritás, mert kormányzása idején rendőrségi intézkedéseket foganatosítottak ellene. Az SLD-vel sokkal jobb viszonyban van (korábban ő maga is tagja volt a kommunista pártnak). Lepper kampányszlogenje, "Már mindannyian voltak ott", nagyon sikeresnek bizonyult. Csakúgy, mint "az országot elvéreztető korrupt hivatalnokok" közötti tisztogatás jelszava, és a törvényileg garantált minimális szociális juttatások és a korlátlan ideig tartó munkanélküli segély követelése. Nagyon óvatos Lengyelország EU-tagságával kapcsolatban, bár elképzelhetőnek tartja, "ha a mi feltételeink szerint alakul". Ezzel a baloldali programmal az SLD természetes partnere is lehetne, ha az SLD enynyire baloldali lenne. A párt pénzügyminiszter-jelöltje, Marek Belka a választások előtt pár nappal bejelentette, hogy nagyjából folytatná elődje liberális politikáját a kiadások és ezzel a deficit csökkentése érdekében. Ezek a bátor szavak kétségkívül sok szavazatba kerültek az SLD-nek, "de bennünket legalább nem vádolhatnak majd hazugsággal", mondta az egyébként nem túl lelkes Miller. Lepper számára azonban Belka és a liberálisok maga a pokol: koalícióra megy az SLD-vel, mondta, de, mint az EU esetében, csak a saját feltételei szerint. Ennek kilátásai pedig csekélyek.
Az SLD-nek még ennél is kevesebb esélye van a másik két lehetséges koalíciós partnerrel, a Lengyel Családosok Ligájával és a Jog és Igazságosság Pártjával. Mindkettő a Szolidaritás jobboldaláról jött, és erősen antikommunista. A Liga (Lengyelország MIÉP-je, ahol többen is pályáznak Csurka szerepére) számára a Millerrel való koalíció elképzelhetetlen, és antiliberális, katolikus nacionalista, EU-ellenes és részben antiszemita programjuk alapján ez az érzés valószínűleg kölcsönös lehet. A Liga jelentősége máshol keresendő: a pártot Tadeusz Rydzik atya (korábban Coughlin atya) alapította, akinek adóját, a Radio Maryát négymillióan hallgatják. Az adót, amelyet még az amúgy meglehetősen konzervatív Józef Glemp bíboros is túl szélsőségesnek nevezett, a reakciós és anakronisztikus lengyel identitástudat utolsó bástyája. A Liga sikerén felbuzdulva most a remélt feltámadás hídfőállásává vált.
Végül, a Jog és Igazságosság Pártja egysebességes párt, amit Lech Kaczyński korábbi igazságügy-miniszter alapított a keményebb bűnüldözés jelszavával. Európában Lengyelország az egyik vezető helyet foglalja el a bebörtönzöttekre vonatkozó statisztikákban. A bűnözés növekedése és a rosszul működő bűnüldözés miatt sokan támogatnák a szigorúbb törvénykezés bevezetését. Nem világos viszont, hogy más ügyekben milyen álláspontot foglal el az új párt. De ez valamennyi új pártra igaz. Sikerüktől és a korábbi vezető pártok kudarcától megszédülve időre van szükségük a higgadt helyzetértékelésre. Vezetőik alig ismerik saját parlamenti képviselőiket, márpedig a képviselőkön kívül jelenleg e pártok mással aligha büszkélkedhetnek. S még ha ideológiájuk vagy programjuk alapján vállalhatnák is a koalíciót, a józan ész egy ideig a hatalmon kívül maradást diktálja. De Lengyelországnak kormányra van szüksége. A körülmények alapján egy kisebbségi SLD-kormány tűnik az egyetlen logikus választásnak. Ha Miller pártja kitart Belka programja mellett, számíthat az Állampolgári Platform külső támogatására, ami biztosíthatja a túlélést.
Ez azonban kevésnek tűnik. A liberális politika állandó és könyörtelen támadások célpontja lesz a többi parlamenti párt számára, amelyek jól érzékelik és ki is használják az ország establishment-ellenes hangulatát. Az ellenzék némi joggal állítja majd, hogy a szavazók éppen az ilyen politikával fordultak szembe. Ilyen ellenséges környezetben viszont egy kormánynak szilárd többségre van szüksége. Néhány hónapnyi kormányzás után ezért mind valószínűbbé válik majd az új választások kiírása - hacsak az Állampolgári Platform, a magyar példáról megfeledkezve, be nem lép a kormányba.
Az új választásoknak azonban számos kockázata van. Az SLD jól működő gépezetére támaszkodva valószínűleg mozgósíthatná a szavazástól ezúttal távolmaradó híveit, és elérné a kormányzáshoz szükséges ötven százalékot. De a gyűlölt liberális irányvonal további négyéves kormányzati szerepe a szélsőségeseket is mozgósítaná. Elképzelhető, hogy míg az Állampolgári Platform már most is az urnához szólította teljes bázisát, az eddigi tartózkodók inkább az Önvédelmet, a Ligát és a Jog és Igazságosságot támogatnák. Az új választások után tehát az SLD-é lenne az abszolút többség, az Állampolgári Platform megmaradna változatlan szavazói létszámmal, s ezért kevesebb képviselői mandátummal, a Parasztpárt pedig, miután az Önvédelem előretörése folytatódna, kikerülne a parlamentből, ahol a helyek kétötödén a népi elégedetlenséget meglovagoló új populista pártok osztoznának.
Egy ilyen összetételű parlament véget vetne a politikailag stabil és kiszámítható Lengyelország-képnek, és súlyos gondokat okozna az uniós csatlakozásnál. A baj az, hogy sokkal jobban tükrözné viszont Lengyelország politikai arculatát, mint a jelenlegi parlament, hogy a korábbiról ne is beszéljünk. A frontok jelenlegi állása mellett a volt kommunistákra vár a feladat, hogy stabilizálják az országot, biztosítsák a szabadságjogokat, kiteljesítsék a piacgazdaságot, és bevigyék az országot az EU-ba - míg a populista erők mindent megtesznek majd ennek megakadályozásáért. A rendszerváltásért folytatott harc hősei pedig a "futottak még" megalázó helyzetéből, a partvonalról követik majd az eseményeket. Nem arról van szó, hogy a forradalom felfalja gyermekeit vagy atyáit. Nem a történelem iróniájának örök kliséje ismétlődik meg. Nem. Ez az ár, amit azok fizetnek, akik azt hitték, hogy mindig igazuk van. A szavazók ezt sohasem bocsátják meg. Még akkor sem, ha sok érv létezik e hit alátámasztására.
(Fordította: Petőcz György)
(A szerző a Gazeta Wyborcza publicistája)
Az utóbbi időben mostohán bánt a sajtó Dávid Ibolyával. Sok kellemetlen jelzővel illették, igazságügyi htb-nek nevezték, és ami talán a legrosszabb, halálosan sértő címlapképeket jelentettek meg róla. Előbb zöld-fehérben játszó hideg fénnyel tapasztottak arcára egy jeges mosolyt, majd egy hatalmas férfizakó felső zsebébe állították apró panoptikumfiguraként, sötét napszemüvegben. Onnan mutatta büszke, kemény mozdulattal a győzelem jelét: victory. Az alkuról, amit a Fidesszel kötött, sok mindent megírtak már. Optimista elemzők úgy vélik, nem is olyan rossz eredmény az a huszonhét hely. A pesszimisták ezt keveslik a korábban kért negyvennégy és a később felajánlott harminc képviselői mandátumhoz képest. A lényeg az, hogy egy jelentéktelenné törpült párt, amelyik a maga erejéből biztosan nem jutna be a parlamentbe, mégiscsak ott foglal majd helyet. Hogy aztán beindul a nagy darálógép, és az MDF-ből végképp nem marad semmi, nem újdonság, hiszen az MDF-nek régóta nincs saját arca. A háromszázalékos párt egybeolvadt a nagy kormányzópárttal, a közös lista állítását rögzítő paktum leginkább jogtörténeti érdekesség idehaza.
Engem más érdekel. Szeretném megfejteni, miért olyan népszerű a pártelnök-miniszter asszony. Akkor sokkal többet tudok majd a magyar választópolgárok gondolkodásáról és érzésvilágáról, mint bármilyen politológiai elemzésből.
Közéleti szereplők számára évek óta tartok képzési programokat szerte az országban. Ilyenkor a politikusok népszerűsége elkerülhetetlen téma. Vannak, akik erősen megosztják a közvéleményt: az emberek egyik fele szereti, másik fele gyűlöli őket. Másokat megvet, nevetségesnek tart a többség. Van olyan politikus is, akitől elsősorban félnek. De az elnök asszony egyik kategóriába sem sorolható, vele azok is szimpatizálnak, akiknek politikai nézetei homlokegyenest különböznek az övétől.
Keresem az okokat. Először a Békejobbra "gyanakodtam". Az biztosan tetszik az embereknek, hogy az acsarkodó politikai közélet kellős közepén, amikor mindenki az öklét mutatja a másiknak, valaki a közeledés gesztusaként kezet nyújt. Európai stílusban politizál. Ráadásul egy másik nővel is parolázik, ami szép képet mutat a női szolidaritásról, amelyről tudjuk, ritka, mint a fehér holló. Telik-múlik az idő. Kiderül, hogy az MDF-nek nem kell az MDNP, nem kockáztatják a Fidesz rosszallását. Dávid Ibolya, kalappal a fején, lefalcol az együttműködésről. Már nem nyújtogatja a kezét a másik felé. Semmi elegáns európai politizálás. Marad a jól bevált kelet-európai gyakorlat: az egyéni túlélési stratégia bevetése, a másik cserbenhagyása. De népszerűsége nem csökken.
Tetszik nekem az elnök asszony, mert olyan mértéktartó - hallom gyakran.
És ilyenkor mindig eszembe jut, hogy az MDF egyik budaörsi rendezvényén hangzott el az a visszataszító zsidózás, amelyben "ezeket", mármint a zsidókat anatómiai gnómként jellemezték. Az elnök asszonynak szava sem volt a történtekhez. Amikor nemrég a Fradi eladásával kapcsolatos MIÉP-es gyűlöletbeszédről kérték a véleményét, olyan mechanikus cinizmussal válaszolta, hogy nem ért a focihoz, hogy tán még Rogán Antal is elismerően csettintett egyet. Telt-múlt az idő. Dávid Ibolya helyesbített, nem úgy értette, sőt. Aki olyat mond, mint a MIÉP alelnöke, az kiírja magát a politikai elitből - nyilatkozta. Mintha valaha is odatartozhatott volna.
Parlamenti jegyzőkönyvek tanúsága szerint Dávid Ibolya nem tartozik a kellemes modorú miniszterek közé. A drogtörvény parlamenti vitáján azokat az ellenzéki képviselőket, akik nem értettek egyet a szigorításokkal, azzal vádolta, hogy vagy maguk is drogoznak, vagy érintettek a drogkereskedelemben. Amikor bejegyzett társadalmi szervezetek felvilágosító programot akartak tartani néhány iskolában a homoszexualitásról, élesen elutasító volt. Később igen kulturált hangvételű interjúkban finomította álláspontját. Mosolyogva, jól megformált mondatokkal. Hogy volt-e kalap a fején, arra nem emlékszem.
Magyarországon nincs még egy olyan női politikus, aki ennyire "ki volna találva", mint Dávid Ibolya. Kiválóan használja adottságait a politikusi szerep megformálásában. Hibátlanul jeleníti meg a Horthy-korszak modernizált nagyságos asszonyát. Tartása magabiztos, amit enyhén félrebillentett, szerény fejtartással ellensúlyoz. Hűvös, kedvetlen mosolya lefegyverző. Váltott fürdődresszekben előadott balatoni úszóprogramja hiteles. Az "urának" főzött majorannás krumplileves, ami hosszú időn át kötelező betétként szerepelt interjúiban, bizonyára kitűnő. Elbűvölő szerénységgel fogadja a kézcsókokat. Különösen miniszterelnöktől. Nyugodt tempóban, kellemes hangon intelligens, összefüggő szövegeket mond.
Az emberek ezt látják, ezt hallják, és nemigen elemzik a mondatok mögött meghúzódó történteket. Rég elfelejtették a Békejobb cserbenhagyását, talán sohasem hallották élesen kioktató parlamenti felszólalásait, és lehet, cseppet sem érdekli őket a látszólagos függetlenség mögötti behódolás, a Fidesz következetes kiszolgálása. Nem. Az emberek mindenekelőtt a kalapra emlékeznek. És ha megérzik is alatta a sok hamisságot, úgy gondolják, ez része a hagyományos női szerepnek. Kifelé csak szépet és jót szabad mutatni. A látszat megőrzése nagyon fontos. Egy valóban független, autonóm női politikust nem fogadna el ma még a hazai közvélemény. De egy olyat igen, aki kokettál a függetlenséggel, miközben mindenben igazodik az erősebb fél elvárásaihoz, majd győztesnek nyilvánítja magát.
A választópolgárok úgy tekintenek a politikusokra, mint a színészekre. Annak tapsolnak, aki tökéletesen formáz meg egy ismerős karaktert, de arra nem kíváncsiak (a politikus esetében), mit rejt a jelmez. És mert azt gyanítják, minden jelmez mögött valójában ugyanaz lapul, nem a háttérre figyelnek, csupán a megjelenített képre. Szomorú tény: egy politikus mondanivalója és erkölcsisége kevesebbet nyom a latban, mint a megjelenése. A legjobban az tetszik, aki ismerősnek tűnik, majdnem elérhető közelségben jelenik meg, mégsem átlagos. Tud valamit, ami kiemeli a köznépből. Ha némi nosztalgiát ébreszt a múlt iránt, annál jobb. A színházban is szinte mindig biztos siker a kosztümös, békebeli darab. Nincs ez másként a politika színpadán sem. A hatás ugyanazokkal a kellékekkel ott is kiváltható. A halvány karaktert az emberek nem veszik észre, az extravagánstól viszolyognak, az átlagosan jó senkit nem érdekel. Az aktivista, a "szocialista nőtípus", a feminista vagy a pártkatona nem nyerő típus. Tulajdonképpen soha nem is volt az. Az éles nyelvű, pergő észjárású vitázót tisztelik, de kicsit félnek tőle. Az öntudatos női politikusban kékharisnyát látva megrettennek. A fiatalról nem hiszik el, hogy bármihez is ért. Ebben az újrafeudalizált világban, ahol a hatalmon lévők iránti reflektálatlan tekintélytisztelet és lojalitás elevenen élő hagyomány, nem téved az, aki konzervatív attitűddel próbálkozik.
Nagy kérdés, hogy kiforratlan, kisztihandos demokráciánk mikor válik modern európai társadalommá, ahol egy női politikusnak a siker érdekében nem kell eljátszania a múltidéző nagyságát, a hagyományos háziasszonyt és a modern dolgozó nőt egy személyben. Az is elég, ha jól politizál. És csak akkor hord kalapot, ha nincs ideje fodrászhoz menni.
ORAVECZ IMRE: |
Walden |
A mi teraszunk, a házunk végében, a völgy felőli oldalon, az udvari lejtő felett. Nem valami nagy, márványburkolatú, kőkorlátos, előkelő ejtőzőhelyre kell gondolni. Csupán pár négyzetméteres, két nyers vakolatú fallal, hevenyészett fakorláttal határolt, fugázatlan beton járólapos és némi lugasmaradvánnyal fedett, szerény szabadtéri zugról van szó. Bútorzata fehér kerti műanyag asztal négy hozzá tartozó, összecsukható székkel, amelyek közül egyszerre mindig csak kettő van szétnyitva, és azok is az asztal két végénél, mert olyan helyszűke van, hogy ha egyet is oldalra állítanánk, már lehetetlen lenne elmenni az asztal és a korlát között.
Tavasszal, nyáron, ősszel, ha jó az idő, ha nem sietős a dolgunk, a teraszon reggelizünk, ebédelünk, vacsorázunk. Ez az udvar, a külső tér legcsendesebb, legszemélyesebb, legbensőségesebb, legfontosabb pontja. Ide nem látni be a szomszédból, a kerten túli földekről, a Tarna-parti gyalogútról. És ide hatol el legkevésbé a ház átellenes végénél húzódó utca zaja, bűze is. Olvasunk, dolgozunk is a teraszon. Néha, kora nyáron, kora ősszel óráimra is itt készülök. Mi több, volt egy nyár, amikor hosszú heteken át ezen körmöltem össze egy teljes szemeszter előadásanyagát. Verssor, vagy egy már meglévő helyett egy jobb ötlött már eszembe, de egész verset még soha nem írtam e helyt. Arra csak bent, zárt térben, nagyobb elszigeteltségben vagyok képes. Cikket és éppen e sorozatomba, legalábbis részben vetettem már papírra e refugiumban. Jobbára azonban és rendesen a nap végén semmit tenni ülök, ülünk ide ki. Madarakat, szöcskéket, tücsköket, levélsusogást, fűneszt hallgatni, növény, virágok illatát, légáramokat érezni, de legfőképpen: nézelődni. Nézni a szemközti völgyet, a völgyön túl a hegyeket, a tetőket, az éleket, az oldalakat, a hajlatokat, a fény színeváltozását, az árnyékok nyúlását, a naplementét, a sötét terjeszkedését.
A völgy egészét, a túlnani hegylánc valamennyi tagját a teraszról nem látni. Középső részét, az ófalu felét rejtő alacsonyabb nyúlványt és fölötte az egybefüggő, hosszú, magas vonulatot eltakarja előlünk az alanti lejtőt uraló nagy cseresznyefa. De így is jócskán van kitekintésünk, néznivalónk. A cseresznyefa két oldalán szabad a légtér, nem tornyosul elénk akadály. Balra, déli irányban az ófalu alsó vége, azon túl Darnó, még messzebb a keleti Mátra-törzs, jobbra, északnyugat felé Szárazrét, Pipis-hegy és a környék legmagasabb kiemelkedése, Isten-hegy tárul elénk. Régebben, amikor még kicsi, vagy kisebb volt a fa, többet kaptunk a tájból, valósággal dúskáltunk benne. De aztán, ahogy növekedett, egyre többet vett el tőlünk, mígnem felnőtt, és eljutottunk a mai állapotra.
Aligha terebélyesedik már tovább, vagy ha tovább rövidít is bennünket, nemigen neheztelünk rá, mert elég az nekünk, amit látni enged. Ellenkezőleg, inkább hálásak vagyunk érte, mert nemcsak a forró nyári napsugaraknak állja útját lombjával, hanem elfedi előlünk a szemközti temetőt is, ahol felmenőim nyugszanak, és így legalább a teraszon üldögélve nem kell folyvást a sírok látványával, az elmúlással szembesülnünk. Elég anélkül is estelente a mulandóságon mélázni, amikor az alkony, a nap távozása az embernek bizonyos életkor után már óhatatlanul és egyébként is a közelgő véget hozza eszébe. Vagy télen, amikor kopasz a cseresznyefa, és az ágak közén át éppoly élesen kirajzolódnak az odaát fehérlő keresztek, mint az udvar bármely más pontjáról nézve. Bár abban az évszakban viszont csak másodpercekre villannak a szemünkbe, mert a hidegben nem ülünk ki a teraszra, legfeljebb csak havat lapátolni megyünk ki rá, és ezenközben csak véletlenül téved odaátra a pillantásunk.
Szeretünk hát a teraszon lenni, bár kevesebbszer vagyunk ott, mint kellene, mert olykor elvonnak tőle teendőink. Azonkívül kurta a hazai nyár, és néha a meleg tavaszi, őszi napok is elmaradnak. A terasztól elválaszthatatlan, hogy kint, a szabadban van. Az ember pedig, ha nem korcsosította még el egészen a civilizáció, szívesebben tartózkodik kint, mint bent a házban, a négy fal között. A nyílt tér szabadságát előnyben részesíti a zárt tér rabságával szemben. Ez vele született, ösztönös, természetes. Olyannyira az, hogy sokszor nem is tudatosul benne. Csak azon kapja magát, hogy megy kifelé, mert hajtja valami, hogy kint van, hogy már megint kint van, ha jó az idő, ha van hova kimenni, mert jobb kint lenni, mint bent. Én mindenesetre ezt figyeltem meg magamon. Sokszor nincs is kint dolgom, hanem inkább bent volna, mégis kimegyek, húzok kifele minden előzetes elhatározás, szándék, cél nélkül, csak hogy ne kelljen bent lennem. És így kerültem első ízben a teraszra is, amely akkor, régen tulajdonképpen még nem is volt terasz, hanem csak egy csupasz földváll a lejtő és a házfal között. Egy félreeső hasznosítatlan udvardarab, ahol meg lehetett állni pár percre, és ahonnan szét lehetett tekinteni, mint valami csúcsról.
Érdekes, hogy maga a terasz is mutat némi hasonlatosságot ezzel a belső késztetéssel, a szabadba törekvéssel, legalábbis a mi teraszunk ilyen észrevétlenül, spontánul, mondhatni organikus módon jött létre. Nem előzte meg annak felismerése, hogy kell, hogy hiányzik. Nem fogalmazódott meg bennünk az igény, nem képzeltük, terveztük el. A földvállon előtte évekig a házfalnak támaszkodó, félhajas pajta állt, amelynek teteje fölé keskeny, hosszúkás erkélyt nyújtattunk, amikor a szüleim garázsból és nyárikonyhából álló, lapos tetejű melléképületére tetőtérbeépítéssel nyaralófélét húzattunk. A pajtát még szüleim életében lebontottuk, és leállóhelyet létesítettünk a helyén a kocsinknak, oly módon, hogy előbb feltöltéssel kiszélesítettük, beton járólapokkal hézagosan lefedtük, majd a hézagokat befüvesítettük. A fű, sajnos, egykettőre eltarackosodott, az erkély alatti részen pedig, ahol sosem kapott esőt, egy szálig kiveszett, de a célnak így is megfelelt.
Az első lépés a terasz irányába akkor tétetett, amikor apám élete vége felé eladta a kocsiját, és felszabadult a garázsa. Attól kezdve mi tároltuk benne az autónkat, a volt házi miniparkolóba pedig elkezdtünk kiülögetni, miután lezárult az álldogálós korszak. Először kihozott benti székekre, aztán összecsukható kertiekre, amelyeket akkoriban szereztünk be. Eleinte az is számított, hogy az erkély alá húzódva nem áztunk meg, ha eleredt az eső. Aztán rájöttünk, hogy szárazaljnak sem utolsó, és ha mást nem is, ott tároltuk azután a kerti bútorokat. Terasszá vagy majdnem terasszá akkor vált, amikor a lejtő felőli oldalon és hátul zöld műanyag fonattal elkerítettük, és kihelyeztünk rá egy kerti napernyőt, amelyre akkor, a cseresznyefa gyermekkorában még ugyancsak szükség volt. Aztán újabb lépések következtek. Kedvenc tartózkodási helyünk fölé lugast ácsoltattunk, amelyre a szőlőt az akkor lent még viruló kis szőlőskertből bujtatással csaltuk fel, majd amikor egy kemény télen kifagyott, magán a teraszon nevelt tőkékről futtattuk.
Miután meghaltak a szüleim, és várható volt, hogy el kell adni a nagy házat, és az előtte elterülő udvarrész is idegen kézbe kerül, egy falnyúlvánnyal lezárattuk a terasznak arra eső végét, az erkély alját oszlopos, boltíves árkádfélévé alakíttattuk, hátul pedig, ellenkező irányból új bejáratot nyitottunk, továbbá, és ezúttal hézagmentesen, újra raktuk a beton járólapokat. Mikor elkelt a ház, és megosztás eredményeként meghúzták az új telekhatárt, a bejárati ajtó és az ablakok átellenes oldalra helyeztetésével mintegy megfordíttattuk a kis házat, lerontattuk az árkádfélét, és a terasz felőli garázsfalat lebontatva, illetve az erkély külső széle alatt újra rakatva, lakószobává tágíttattuk a garázst. Az újabb beavatkozás következtében a terasz elvesztette területének legalább harmadát, és olyan keskeny lett, hogy már nemcsak a székek felállítása okoz gondot, de, ha közben nem vált volna feleslegessé, már a napernyőt se tudnánk rajta felállítani. És e szűkösséget az sem enyhíti, hogy újabb feltöltés révén megint növeltük pár centivel, bár valamelyest erősíti a térnagyságérzetet, hogy a kerítést lecseréltük a mostani, egyszerű alacsony fakorlátra.
Ez a nagy zsugorodás két éve történt. Idén megint durván belegázoltunk a terasz életébe. El kellett távolítanunk a fejünk felől a lugasnak legalább háromnegyedét, mert megszüntettük, befalaztattuk fent az erkélyt, és csak így lehetett felállítani a munka elvégzéséhez szükséges állványzatot. És ezzel még nincsen vége a terasz formálódásának. További módosítások, beavatkozások várhatók, hiszen úgy tervezzük, hogy jövőre lakóépületté alakíttatjuk az eredetileg hétvéginek szánt kis házat, és az azt is érinti majd. Bármi is vár azonban a teraszra, az nem változtat a lényegén, miként legbelül eddig is szívósan ellenállt mindennek, beleértve azt a rosszat is, amit nem kényszerből, hanem oktondiságból követtünk el ellene. Sőt, attól, hogy sosem hagytuk békén, meg attól, hogy közben eltelt tíz év, és e tíz év során rengeteget tartózkodtunk rajta, egyre inkább terasszá vált. És most már az is marad, amíg lesz kint, lesz udvar, lesz völgy, lesz hegy, lesz fény, lesz alkony, amíg ki tudunk menni, amíg látunk, amíg hallunk, amíg élünk.
Amikor szándékolt tömegtragédia tanúi vagyunk - és most már tanúk vagyunk, bárhol következik is be a rémség, hiszen beárad szobánkba, betölti szemünket és fülünket -, első érzésünk csak a részvét lehet, és a szerencsétlenség okozói iránt érzett harag vagy megvetés. Aki kényelmes karosszékből vétlen és véletlen áldozatok ezreit és a mérhetetlen pusztulást látva csak kárörömét tudja kifejezni, mint az Amerikát ért terrortámadást követő órákban Szaddám Huszein vagy Csurka István ("Ég a Pentagon, romokban a globalizmus fellegvára, Amerika reszket"), az csak saját elnyomorodott személyét tárja szemünk elé.
De a megrázkódtatást elemzésnek kell követnie. Tíz nappal az Amerikát ért terrortámadás után egy szlovén-magyar írótalálkozón elképesztőnek neveztem, hogy Amerikában az iszonyatra a politikusok és a publicisták csaknem kizárólag a "Hogyan történhetett meg?" kérdésével reagáltak, és szinte fel sem vetették a "Miért történt meg?" kérdését, vagyis a katasztrófát merőben technikai problémának kezelték. Egy szlovén költő azt válaszolta erre, hogy aki mindent meg akar érteni, az az erkölcsi neutralizmus bűnébe esik.
Ha lemondunk a megértés igényéről, hátat fordítunk a teljes európai hagyománynak. Hogy csak egy viszonylag új fejleményről beszéljünk: a termelőerők gyorsuló tempóban meglóduló fejlődése, mely röpke néhány száz év alatt radikálisan megváltoztatta az emberi együttélés istentől elrendeltnek vélt és változatlannak tetsző formáit, nem mehetett volna végbe az európai gondolkodás okkereső, szenvedélyes kíváncsisága nélkül. A szlovén költő úgy okoskodhatott, hogy amit megértünk, azt logikusnak találjuk, és ami logikus, az igazolható. Én viszont úgy gondolom, hogy az erkölcsi és politikai gonoszságnak is megvan a maga logikája, és csak az ítélhető el, amit megértünk.
A történelem iszonyataira, még ha a jelenségek szintjén hasonlítanak is egymásra, nincs közös magyarázat. Ezért nem csatlakoztam azokhoz, akik a totalitarizmus kategóriájának segítségével egy kalap alá vonják a nácizmust a sztálinizmussal. Óriási, itt nem tárgyalható különbségek fakadnak abból az elementáris tényből, hogy a nácizmus egy velejéig emberellenes ideológia legiszonyúbb lehetőségeit realizálta, a sztálinizmus esetében viszont egy humánus eszmerendszer torzult és fajult el, ugyancsak a legiszonyatosabb módon. Elfogadhatatlan az a séma is, mely a szétágazó történelmi események okait az örök emberi ösztönökből eredezteti. Hans Magnus Enzensberger például, akit nem utolsósorban nagy eszéért becsülök, az utóbbi években, mintha csak korábbi marxizmusáért akarna vezekelni, a különféle történelmi katasztrófákat csökönyös egyhangúsággal az ember önrombolási, öngyilkos vágyaira, halálösztönére vezeti vissza. Ezen az alapon talált hasonlóságot az Öböl-háború idején Szaddám Huszein és Hitler között, és bennem már akkor felmerült az ellenvetés, hogy ezeknek az egymástól kulturális, ideológiai és történelmi szempontból végletesen különböző uraknak a halálösztöne specifikus természetű, amennyiben - és ez az egyetlen közös vonásuk - mások halálában lel kielégülést. Most ki is mondom ezt, látva, hogy öbölháborús cikke nem szeszélyes gondolati kísérlet volt, hanem egy sematizmusa ellenére is blikkfangos világértelmezés építőköve. "Az emberáldozat visszatérése" című cikkében ugyanis (Frankfurter Allgemeine Zeitung, szeptember 18.) határozottan azt állítja, hogy az emberellenes diktatúrák elsősorban nem másokat, hanem önmagukat akarják elpusztítani, és eme törekvés eddig utol nem ért úttörője Hitler volt. Hitler tehát elsősorban önmagát akarta elpusztítani, a varsói gettólakókat is ezért irtották ki a nácik, és a varsói zsidókat is nyilván az önpusztításnak, és nem az emberhez méltó halálnak a vágya vezérelte, amikor fegyveresen fellázadtak Hitler halálösztönének eme megnyilatkozása ellen. Enzensberger ezt a sémát alkalmazza a szeptember 11-i merényletsorozatra is, azt állítva, hogy ideológiai elemzés nem jut közelebb a terrorista cselekvés mozgatórugóihoz, a merénylők iszlámista motívumait bármely tetszőleges megokolásra be lehetne cserélni. "Az olyan ösztönzések, mint bal vagy jobb, nemzet vagy szekta, vallás vagy felszabadítás, pontosan ugyanazokra a cselekvési mintákra vezetnek. A közös nevező a paranoia." A patológiaelméletnek ebben az éjszakájában a terroristák és a szabadságharcosok mind egyformán feketék. Ha a paranoia a terrorista cselekedetek közös magyarázata, akkor külön-külön nem is érdemes foglalkozni velük; akkor a terrorizmus, de a szabadságharc is elsősorban orvosi kérdés.
Nem segíti elő a megértést az a manicheus séma sem, amelyet az amerikai politikusok és propagandisták alkalmaznak, nem az események megmagyarázása, hanem a hadra kész lelkiállapot felszítása céljából. Eszerint a jó demokráciát megtámadták a gonosz terroristák. A Jó nem tehet mást, mint hogy kiirtja a Gonoszt. E célból hadat üzen neki.
Magam is azon a véleményen vagyok, hogy a világméretű terrorizmus irányítói az emberiség legelvetemültebb kártevői Hitler és Sztálin halála óta. Semmi közük a szabadságuktól és életlehetőségeiktől megfosztott tömegekhez, csak kihasználják feneketlen kétségbeesésüket. Közönséges hazugság, hogy a harmadik világ szegényeinek vagy az elnyomott muzulmánoknak a sorsa miatt érzett felháborodásukban teszik, amit tesznek. A vallási fanatizmus - akár muzulmán, akár zsidó, akár keresztény dogmák alapján szerveződik politikai erővé - a maga hipermodern pénzügyi, technológiai és katonai eszközeivel a modernitást, és ezen belül elsősorban a plurális demokráciát és a történelmi fejlődés legértékesebb eredményét, az alternatívái közt szabadon választó, sokrétű személyiséget pusztítaná el. Mindenkor a teokráciák rendje ellen folyton-folyvást fellázadó, bűnös városokat akarta lerombolni, Ninivét, Babilont, Szodomát és Gomorrát (a zsidó-keresztény kultúrkör példáival élve), és kiváltképp a tornyot, Bábelét, amelynek teteje már-már súrolja az eget. A mohamedán teokratikus diktatúrák azt folytatják ötszáz éves késéssel és modern eszközökkel, amit Európában az inkvizíció művelt, amíg művelhetett. Ők is azt óhajtják, hogy a Föld ne forogjon a Nap körül, mert így időtlen időkig fennmaradhat egyházuk uralma. De ha gonosznak nevezzük is ezt az embertelen eszközökkel megnyilatkozó történelemellenes akaratot, ettől még a mai modernitás világa nem nevezhető e gonoszság ellentétének. Vagy mondhatjuk-e, hogy terroristái nélkül jó volna a világ? Nem kellene éhen haló gyerekeket, továbbá országuk függetlenségéért harcoló emberek tetemét és felgyújtott házukat bámulnunk a képernyőn? Nem rontanánk szakadatlanul saját természeti létfeltételeinket?
A terrorizmus ma a lehető legrosszabb válasz azokra a kérdésekre, amelyeket egy rossz világrend párologtat ki magából. A terminusnak azonban - mint ezt Bruce Hoffman a Süddeutsche Zeitung szeptember 15-16-i számában kifejtette - általános elterjedésekor, a francia forradalom idején még pozitív kicsengése volt. Robespierre ugyanis az erénnyel kötötte össze, azt állítva, hogy forradalmi időkben szükség van kettőjük nászára, hogy győzhessen a demokrácia. Az erényre hivatkozott, "amely nélkül a terror gonoszság, és a terrorra, amely nélkül tehetetlen az erény". Amikor uralma végveszélybe került, még Saint-Just sürgetésére sem volt hajlandó kikiáltani a katonai diktatúrát. "Kinek a nevében?" - kérdezte, vagyis hű maradt még élete árán is ahhoz a nézetéhez, hogy a nép támogatása nélkül a terror elszakad az erénytől, és gonoszsággá aljasodik.
A haladó eszmék tiszteletével összefonódott, morális igényű terrorizmus azonban nem hunyt el Robespierre-rel. Súlypontja a XIX. században Oroszországba helyeződött át. A terrorista mozgalmak mindig a reménytelenség légköréből szívták magukba kétségbeesett elszántságukat. Akkor hatalmasodnak el, ha a radikális változás híveinek azt kell érezniük, hogy törvényes eszközökkel semmit sem tehetnek terveik megvalósításáért. 1878. január 24-én egy 25 éves szentpétervári nő, Vera Zaszulics belelőtt a közismerten szadista Trepov tábornokba, mert ez nyilvánosan megkorbácsoltatott egy Bogoljubov nevű diákot, akit egyébként a merénylő nem is ismert. Egy terrorista emlékezései című művében Borisz Szavinkov elmeséli, hogy egy Kaljajev nevű terrorista 1903 februárjában azért nem dobta el bombáját Szergiusz nagyherceg kocsijába, mert az utolsó pillanatban észrevette, hogy a nagyherceg felesége és három gyereke is a kocsiban ül. Maga Szavinkov pedig három évvel később azzal az eltökéltséggel szökött meg várbörtönbe csempészett pisztolyával halálos ítélete elől, hogy ha az őr tiszt, akkor lelövi, ha pedig közkatona, vagyis paraszt, akkor magát durrantja fejbe.
A bolsevikok első nemzedéke annyiban kapcsolódott a jakobinus hagyományhoz, hogy egy gyökeres változásokra megérett országban ők is haladó struktúrákat óhajtottak volna létesíteni a terror segítségével. A jakobinusok az erény szolgálatába akarták állítani terrorjukat, Lenin és Trockij pedig a kizsákmányolásmentes társadalmat alapozta volna meg így. Ezek világtörténelmileg jogosult, sőt elpusztíthatatlan igények, amelyeket alkalmatlan és mind embertelenebbé fajuló eszközökkel akartak realizálni. A terror mint kormányzati elv egyre több embert fenyeget pusztulással, és ezért egyre szélesebb köröket tömörít önmaga ellen. Robespierre levonta e folyamat tanulságait, Sztálin azonban nem kérdezte meg, amikor meg kellett volna kérdeznie, hogy "Kinek a nevében?", hanem visszakanyarodott a cárizmus despota hagyományaihoz, és a forradalom céljainak titkon búcsút intve igen hamar véget vetett a bolsevik kísérletnek, bár ez névleg még tartotta magát vagy 65 évig. Hitlerhez hasonlóan megfosztotta pátoszától, bürokratizálta a terrort, olyan fluidummá változtatta át, mely körülvette az összes alattvalót, a putrilakóktól a miniszterelnökökig.
A huszadik században az állami terrorizmus végletes elvetemültségével ellentétben léteztek még, főként a harmadik világban, olyan terrorista vagy terroristaeszközöket is igénybe vevő mozgalmak, amelyek méltányolható, olykor helyeselhető célok érdekében szerveződtek meg, például azért, hogy kiűzzék országukból a gyarmatosítókat. Afrikában, Ázsiában, Dél-Amerikában számtalan ilyen szervezet létezett, és még létezik is, igen különböző ideológiák alapján, igen különböző erkölcsi színvonalon. Nem kis mértékben ilyen terrorista szervezkedésnek köszönheti létét Izrael állam is - a legismertebb terrorista szervezetet, az Irgunt 1942-ben megalapító Menahem Begin 1977-ben izraeli miniszterelnök lett, 1978-ban pedig Béke Nobel-díjat kapott.
Európában a forradalmi ideológiákra hivatkozó terrorizmus a II. világháborút követően először 1968 után bontakozott ki, amikor a szociális utópiák naszádjai szétzúzódtak a kapitalista rend sziklafalán. Ismét a törvényes változtatás kilátástalansága csábította az emóciók által vezetett radikális forradalmárok egy részét terrorista kalandorságba. A német és olasz terrorista mozgalmak első nemzedéke még maga próbálta kiválasztani áldozatait azok közül, akiket felelőseknek tartott a rendszer bűneiért. De akcióik már a kezdet kezdetétől veszélyeztettek ártatlan életeket is. Mára a forradalmi és ellenforradalmi, vallásos, nemzeti és globális terroristák politikai céljai és áldozataik kiléte között csak kivételképpen fedezhető fel összefüggés. A merénylet sikerének értékét az esetek túlnyomó többségében már nem a legyilkoltak személye, hanem a száma határozza meg. Az árutermelő társadalom, mely a mennyiségi gondolkodást serkenti az élet minden területén, ezt a tulajdonságát kiterjesztette a többnyire ellene törő terrorizmus terepére is. Ezzel a terrorizmus olyan mélypontra züllött, ahol már nem található számára mentség, csak magyarázat.
De vajon terrorista-e mindenki, aki a fennálló törvényeknek fittyet hányva erőszakos eszközökkel fellép a status quo ellen? Ne válaszoljunk erre a kérdésre túl gyorsan igennel, hiszen maga az Amerikai Egyesült Államok is a függetlenségi háborúnak, vagyis a status quo törvényszegő, erőszakos megsértésének köszönheti létét. A nácik ellen harcoló partizánok is fittyet hánytak a fennálló törvényeknek, és többnyire szervezett keretek között, erőszakos eszközökkel akarták megváltoztatni a rájuk kényszerített status quót. Így cselekedtek a világtörténelem forradalmárai és szabadságharcosai, köztük a pesti srácok is, akik 1956-ban, még a Varsói Szerződés felmondása előtt, benzinespalackjaikkal megtámadták a Vörös Hadsereg páncélos hadosztályait.
A New York és Washington ellen intézett terroristatámadás legvészesebb világpolitikai következménye, hogy az amerikai kormány Oroszország támogatásának fejében hajlandónak látszik elfogadni, amitől korábban mindig vonakodott: hogy nem a Csecsenföldön harcoló orosz katonák folyamodnak terroristamódszerekhez, hanem csakis és kizárólag az országuk függetlenségéért küzdő csecsen harcosok. Henning Ritter a Frankfurter Allgemeine Zeitung szeptember 19-i számában azt a következtetést vonja le ebből, hogy "Szeptember 11-e óta az emberi jogok fogalma politikailag használhatatlanná vált", és "A Világkereskedelmi Központ és a Pentagon ellen intézett támadás az emberi jogok globális megvalósításának politikáját az utópiák birodalmába száműzte". Eddig - mondja Ritter - az emberi jogok védelmével indokolták katonai intervencióikat a nyugati hatalmak, most pedig a terrorizmusellenes harc szükségességével érvelnek. E fordulatra olyan világban kerül sor, melyben állítólag a globális Gonoszsággal szemben kell a globális Jóságnak helytállnia. Megtörténhet tehát, amitől a hidegháború vészjós korszakában sem kellett tartanunk: hogy a világ hatalmasságai új Szent Szövetséggé összeállva nemcsak eltűrik, hanem támogatják is a rendcsinálást egymást uralmi szféráiban, függetlenül attól, hogy milyen jogosultságú támadás fenyegeti ott érdekeiket. És mivel hazafias kötelességünkké teszik, hogy minden egyéb szempontot alárendeljünk a globális rendcsinálás programjának, anakronizmussá válnak az emberi jogok biztosításáért és kiterjesztéséért kifejtett erőfeszítések. Hogy ez ne következhessen be, el kell választanunk a terrorista fogalmát a partizánétól és a szabadságharcosétól. Ezt a vállalkozást megterheli a dogmatizmus veszélye, hiszen a merev kategorizálásba nem fér be számtalan átmeneti forma, és az erőszakos történések számos szereplője változtatta az idők során pozícióját. Például: szabadságharcosok és forradalmárok hatalomra jutva zavarba ejtő bőségben váltak az állami terrorizmus iszonytató bajnokaivá. Az állami terrorizmus bajnokai közül sokan náci uralom alá kerülve önfeláldozó partizánokká és szabadságharcosokká lényegültek át. De ha eltekintünk az átmeneti formáktól, akkor kimondhatjuk, hogy a szabadságharcosok és a terroristák egyaránt civilbe bújva, de fegyveresen szegülnek szembe a törvényekkel, és többnyire szervezett keretek között akarják megváltoztatni a status quót. Közös céljuk, hogy saját területén gyöngítsék az általuk gyűlölt hatalmat, amíg ez fel nem őrlődik, vagy amíg meg nem indulhat ellene kívülről is a megsemmisítő támadás. De a terroristák a partizánoktól eltérően nem csak háborús helyzetben kezdeményezhetnek harci cselekményt. Nincsenek területhez kötve, ezért nem defenzívek, nincsenek rurális vonásaik, és maradéktalanul elvegyülhetnek a civilizatorikus közegben, amelyet el akarnak pusztítani. Ők valósítják meg tovább nem fokozható módon azt a fordulatot, amelyet Partizánelmélet című művében Carl Schmitt Leninnek tulajdonított: a valóságos ellenséget (nem pusztán kriminalizálva, mint Lenin, hanem az ördög mitikus rangjára emelve) abszolút ellenséggé stilizálják
Még fontosabbnak tartom ennél a tartalmi különbségeket. Mára a baloldali eszméktől ihletett magánterrorizmus kimúlófélben van, miután már régen közönséges bűnözéssé züllött. A nemzeti eszmék terroristái - ismétlem: nem a csecsen népről beszélek, hiszen ez szabadságharcot folytat egy ezerszeres túlerőben lévő nagyhatalommal - széles skálán helyezkednek el, és csak az közös bennük, hogy jelentőségük partikuláris. A nemzetközi terrorizmus vezetését már régen vallási fanatizmusra építkező erők vették át. Szembeszegülve a törvényekkel, többnyire szervezett keretek között, erőszakos eszközökkel meg akarják fosztani a kultúrkörünkben kialakult status quót azoktól a rá jellemző szociális, civilizatorikus és kulturális értékektől, amelyeket az iparosodás és az urbanizáció folyományaképpen, iszonyatos szenvedések árán kivívott magának. Elsősorban a polgárosodást akarják meg nem történtté tenni, azt a Bábel tornyánál és a Világkereskedelmi Központnál is magasabb építményt, amelyben az autonóm ember tárolja szellemi és érzelmi képességeit és termékeit.
Ez a nagyra törő terv nem rejtene magában semmilyen veszélyt, ha roppant embertömegek szenvedélyes rokonszenve nem venné körül a terroristákat. Akárcsak a második világháborús partizánoknak, akikkel kapcsolatban szívesen használták azt a metaforát, hogy az nekik a nép, mint a halnak a víz, a terroristáknak is óriási embertömegek adnak erkölcsi igazolást és lelkierőt. Ezt az ellenséget pusztán fegyverekkel nem lehet legyőzni. Mit kezdhet Amerika a határai köré kiterjesztett atompajzzsal, ha támadás indulhat ellene az ország kellős közepéről is? Hogyan lehet lebombázni egy olyan ellenséget, amelynek nincs területe? Vagy ha van területe, akkor éppen nem tartózkodik ott? Ez az ellenség csak úgy győzhető le, ha sikerül lecsapolni a hal körül a vizet.
Egy R. M. szignójú zsurnaliszta ezt írta a Neue Zürcher Zeitung szeptember 12-i számában: "Az Egyesült Államok mint rendteremtő hatalom nem azoknak az erőknek óhajt majd segíteni a Közel-Keleten, amelyek - mint ez kedden Nabluszban történt - az amerikai nagyvárosok ellen intézett terrortámadások hírét örömujjongással fogadják." R. M. tehát helyeselné, ha Amerika megbüntetné érzelmi kitöréséért azt a mintegy ötmilliós népet, amely fél évszázada jórészt menekülttáborokban él, szegényen és kiszolgáltatottan, mert egy picike államot sem sikerült alapítania ennyi idő alatt. Ez a nép látja, hogy Izraelnek kötelező érvényű ENSZ-határozatok ellenére sem kell kivonulnia az általa megszállt területekről, és telepítési politikájával sem kell felhagynia. Azt is látja, hogy más államokkal miként bánnak el, ha ellenszegül a nemzetközi szervezetek határozatainak. Elvadul az egyenlőtlen küzdelemben, amelyben kődobáló gyerekeire géppisztolyokkal lőnek vissza, és így maga is szörnyeteggé válik. Megtapsolja Amerika szimbólumainak megszégyenítését és vagy ötezer amerikai halálát. Ki tudná megszámlálni, hány arab, hány mohamedán tapsol vele? R. M.-mel ellentétben az a véleményem, hogy a nyugati politikának a nabluszi örömujjongás hatására nem büntetőakciót kellene fontolgatnia, hanem meg kellene teremtenie a palesztinok számára az államalapítás lehetőségét. Ezzel kihúzna egy vastag, horgas tüskét az arab világ bőréből, és felelősségteljes politizálásra kényszerítené a palesztinokat, ami Izraelnek is elsőrendű érdeke. A víz egy része máris elpárologna a terrorista halak körül.
A víz másik részét a föld inná be, ha demokratikus fordulatot lehetne előidézni a globalizáció feltartóztathatatlan folyamatában. Nem csak arab tenyerek tapsoltak, nem csak iszlám torkok ujjongtak szeptember 11-én, hanem a vigasztalan szegénység is okot érezhetett az örömre. Hermann Scheer esszéjében (Globalizáció és demokrácia: ellentmondás?, Tageszeitung, szeptember 22-23.) olvasom, hogy az utolsó negyven évben csaknem megháromszorozódott a távolság a világ lakosságának leggazdagabb és legszegényebb húsz százaléka között; és e folyamatnak nem látni a végét. E tanulmány részletes ismertetése kivezetne témánk keretei közül. Most csak azt jegyzem meg, hogy Scheer nem nemzeti frázisokkal vonul fel a globalizáció ellen, hanem azt vizsgálja, hogy "a szociális, gazdasági, demokratikus és békés célok szemszögéből mi kívánatos és mi nem kívánatos a globalizáció folyamatában". Kiindulópontja az, hogy "a demokrácia és a természeti törvények elsőbbséget élveznek a globális gazdasági szabadsággal szemben". Elméletének egyik sarkköve, hogy meg kell szüntetni a nemzetgazdaságok függőségét a gyér számú, konvencionális erőforrásoktól, melyek belátható időn belül amúgy is kimerülnek, de előbb még tönkreteszik az ökoszférát. Ebből a célból át kell állni a természeti erőforrásokra, amelyek regionálisan is kitermelhetők. Csak így jöhetne létre olyan globalizáció, melyet "nem az anyagi erőforrások kényszerei kormányoznak központilag, hanem ismét kézzelfoghatóvá válnak benne a sokrétűség és az önállóság alternatívái". Noha halvány szkepszissel olvasom éles elméjű javaslatait, mert nem tudom elképzelni, miként kényszeríthetők a leggazdagabbak (tehát leghatalmasabbak) arra, hogy saját közvetlen érdekeikkel szemben az emberiség távlati érdekeit érvényesítsék, azt biztosan tudom, hogy az általa felvetett problémák valamilyen szintű megoldása nélkül tovább fickándoznak a vízben a halak.
Segíti a terrorizmust a nyugati világ hihetetlenül silány eszmekínálata is. A világmagyarázatokkal szolgáló nagy eszmerendszerek összeomlása után ránk zúdult az újkor legigénytelenebb szellemi divata, mely könynyed vállrándítással tagadta az objektív értékek létét és az értékelőtevékenységnek még a lehetőségét is. Csak a kvantifikáció szentségét nem tagadta, mely a Pénz kultuszának kipárolgásaként is felfogható. Mármost a pénznél még a legkelekótyább istenértelmezés is lebilincselőbb belső tartalmat kínál a fiatalságnak. Ha nem léteznek objektív értékek, akkor miért védenénk meg a tornyot, amelyet az ember azért emelt, hogy "teteje az égig érjen"? (Mózes, Első könyv, 11/4.) A terroristák hasa alól csak úgy vezethetjük le a maradék vizet, ha fanatizmusuknál vonzóbb eszméket produkálunk.
Mephistopheles, mint tudjuk, Faust kérdésére pontosan meghatározta, hogy ki is ő: "Oly erő része, mi / Folyvást a Rosszra tör s folyvást a Jót teszi." Hegel is a történelmi fejlődés lendítőerejének tekintette a Gonoszt. Ha kiköveteljük a világ hatalmasságaitól, hogy lecsapolhassuk a fent vázolt módon a vizeket, akkor a Gonosz, mely szeptember 11-én teljes pompájában mutatta meg a világnak elvetemült hatalmát, Goethét és Hegelt ismét igazolva még jóra is késztethet bennünket.
Az elmúlt évszázadban történt először, hogy nemcsak az vált tárggyá, amire gondolni lehet, hanem az is, ami gondolható. Maga a gondolat és elemi megnyilvánulása, a fogalom tárgyiasult, és ezzel az emberiség legjellemzőbb tulajdonságából beláthatatlan időkre az emberiség legfontosabb tárgya lett. Még csak a kezdet kezdeténél tartunk, talán ezért nem annyira szembeszökő.
Ma még általában azt hiszik, hogy a fogalmak, a gondolatok nem tárgyak. Közben már mindenki szeme láttára gépek kezelik a leírásukat, és birtoklásuk egyre fontosabbnak bizonyul: tőkének, erőforrásnak, hatalomnak. Amivel a történelem megfogalmazható. A történelem ugyanis csak fogalmakkal ragadható meg.
Ezek a tárgyak virtuálisak; de attól, hogy egy tárgy virtuális, még ugyanúgy tárgy, csak éppen nem ugyanolyan, mint a nem virtuális (kézzelfogható) tárgy. Elég például a zsidó fogalma, hogy gyűlöljék. Nem kellenek hozzá fizikailag is létező zsidók.
A fogalmak erre az évszázadra már olyan fontosak lettek, hogy külön információs ipar született a kezelésükre. Maguk a vállalatok is lehetnek már virtuálisak, melyek ezekkel a tárgyakkal foglalkoznak. Léteznek olyan internetes cégek, melyek eddig egyetlen dollár hasznot sem hoztak, de részvényeiket a tőzsdén a legjobbak között jegyezték.
A folyamat a politikai életben már a múlt század elején megkezdődött. A totalitárius rendszerek megjelenésével vált állami feladattá, ami addig csak egyes embereknek - mágusoknak, prófétáknak, hipnotizőröknek - sikerült: a gondolatok birtokbavétele, a hatalom az emberi agy tartalma fölött. Az erre szerveződött fasiszta és kommunista rendszerekben ez a törekvés még ügyetlen, durva és kezdetleges formában valósult meg. Minden arra utal, hogy a közeli és a távoli jövőben egyaránt a legfontosabb hatalmi harc az emberi tudatért, annak tartalmáért, a fogalmakért és a belőlük szerkeszthető gondolatokért fog zajlani. Mennél fontosabb lesz ez a tárgy, annál nagyobb igyekezettel próbálják majd hatalmi eszközökkel birtokba venni.
Fokozatosan megnő a belső ellenállás is ez ellen a törekvés ellen. A civil szerveződéseknek is ez az igazi értelme. De az ellenállók sem képesek anélkül ellenállni, hogy a saját fogalmaikat ne kezeljék tárgyként. Enélkül nem volna mit bevetniük az interpretációk küzdelmébe.
Az utóbbi évtizedekben a fogalmak totálisan tárggyá váltak. Ezt jelzi, hogy mára már az ostobaság is gondolkodni kezdett, és a zsigerek szintjén is érthető üzeneteivel baljós szereplővé vált a politikában. Számára nem arról van szó, hogy egyenlő jogok illetnek meg elnyomót és elnyomottat, gyilkost és áldozatot, neurotikust és normálist, egészségest és beteget. Egyáltalán nem arról van szó, hogy megértsük, miért lehetséges a gyilkolás, hogyan keletkezik a neurózis és milyen a betegség. Ez csak felvilágosodás, pusztán Európa, legfeljebb zsidó-keresztény kultúra. Többről van szó. Arról, hogy a cselekedetek s ezáltal az őket képviselő fogalmak is egyenjogúak: mintha a fogalmaknak is joga volna, nem csak az embereknek.
Arról van szó, hogy az elnyomást egyenrangúnak kívánja tételezni a szabadsággal, a gyilkosságot az önfeláldozással, a neurózist a normalitással és a betegséget az egészséggel. A gyilkosság és az elnyomás normalitása a múltat, a neurózis és a betegség mintakövetése a jövőt idézi föl. A kettő között, a jelenben pedig folyik a harc a történelemért, melyhez fogalmak kellenek. Aki a legjobban kezeli a fogalmakat, akinek a legjobban sikerül tárgyként alkalmazni őket a céljaira, azé lesz a történelem.
Ez a maradéktalan multikulti, a teljes "minden lehet", a tökéletes szabadság. Ahol a legerősebbnek lesz a legigaza. A hülyék és az erősek szabadsága találkozik a hullahalmokon.
Mennél végletesebben sikerül ez a tárgyiasítás, annál hatékonyabb eszközzé válnak a fogalmak. Akár annyira, hogy már csak a fogalmak számítanak, nem az, aki használja őket. Van ebben ok a derűlátásra is: a végletessé váló fogalmi világ elpusztítja saját hordozóit.
Nem a történelem vége, hanem a kezdete előtt állunk. A jövendő osztályharca az értelem és a hülyeség meg-megújuló küzdelme lesz a fogalmakért.
Vissza az idei számokhoz