XLV. ÉVFOLYAM, 39. SZÁM, 2001. szeptember 28.

KULCSÁR SZABÓ ERNŐ:

A felejtés lírai "mnemotechnikái"

- Oravecz Imre: 1972. szeptember -

Mióta a Faust az időbeliség felfüggesztése jegyében kapcsolta egymáshoz a szerelem és az esztétikum ideológiáit, az "ewig Weibliches" a szenvedély érzéki kódjának uralma alatt vált az élet teljességének egyik újkori zálogává. Ez a sokáig rendíthetetlennek látszó "kulturéma" abból nyerte különleges kisugárzó erejét, hogy a védtelen szerelmi kiszolgáltatottságot a művészetnek azzal a hatalmával hozta (egészen Thomas Mannig) összefüggésbe, amely egyedül képes transzcendálni az életet. Még a szerint a Nietzsche szerint is, aki a "fölemelő" örök nőiséget köztudottan inkább már a "lehúzó" erők negatív pillanatnyiságaként értette. Éspedig nem valamiféle - neki gyakran oly értetlenül fölrótt - banális nőgyűlöletből, hanem épp az esztétikai tapasztalat történeti változásainak kihívásától vezettetve. Az érzékek "örök" szenvedélyéből származtatott romantikus antropológiai életteljesség eszméje ugyanis csak addig kötődhetett a fausti ideálhoz, amíg ez a rendíthetetlennek hitt hagyomány kérdésessé nem vált a metafizikai háttérrel már nem rendelkező beauté fugitive baudelaire-i tapasztalatában. Az érzéki szépségnek ez az új, paradox, "elillanó" és a fausti módra immár föltartóztathatatlan temporalitása, amely először az Une charogne-ban (Egy dög) és a Une nuit que j'étais pres d'une affreuse juive-ben (Egy éjjel, fekve egy iszonyú zsidó nővel) tűnik elénk, a modernségben érthető módon épp a művészeti komponens felől ásta alá szerelem és életteljesség - a szenvedély kódjának időtlenségében megalapozott - kulturális kontaminációját. A modernség lírájában innen tekintve nemcsak a természeti kép és lélekállapot ekvivalenciája bomlik föl, hanem megrendül az azt szavatoló organikus kódok művészetideológiai összetartó ereje, konzisztenciája is: az élet szerelmi szenvedélyben kiteljesedő értékteljességének képzete Strindbergtől (a magyar költészetben Adytól) fogva folyamatosan dekonstruált formában kap csak helyet - legalábbis kérdéses programként jelenik meg - az európai modernség horizontján...
      Oravecz Imre a líra nyelvi moduszának változásaira különlegesen érzékeny költészete, mely a 60-70-es évek fordulóján a későmodern hermetizmus jegyében bontakozott ki, ebből a szempontból nagyon is korszerű líratörténeti hagyományt tudhat maga mögött. Nemcsak annak a szekunder tudásnak a jóvoltából, amelyre a német és angol irodalomban szisztematikusan tájékozott költő filológusként is szert tett. Mindenekelőtt és sokkal inkább annak a modern magyar költészetnek a teljesítménye biztosította e korszerű "fölhajtóerőket", amely - ha kevéssé ismert is a kontinensen - a 60-as évekig, a magyar kultúra művi-politikai elszigetelődésének első nyilvánvaló jelzéseiig nemcsak párhuzamosan haladt, hanem - regionális paradigmákat teremtve - részese is volt a nagy líratörténeti folyamatoknak. Kassák avantgárd lírája olyan lírai montázstechnikákkal közvetítette a századeleji (klasszikus) modernség Ady- és Babits-féle mintáit József Attila vagy Szabó Lőrinc felé, amelyek a 20-30-as évek fordulójára képesek voltak megteremteni a monologikus lírai megnyilatkozás új, "interszubjektív" beszédhelyzetének poétikai alapjait, s a verset Kosztolányinál a véges létbevetettség nem tragikus tudomásulvételének primer nyelvi-retorikai "valóságává" változtatták.
      A modernség e második nagy hullámának - Benntől Poundig és Holantól Szabó Lőrincig - az volt az egyik nagy poétikai érdeme, hogy új összefüggésben tette láthatóvá annak a Novalis-féle fölismerésnek a következményeit, mely szerint "a szimbólumnak a szimbolizálttal való összetévesztésén és azonosításán, az igazi, a teljes reprezentációban való hiten, a kép és az eredeti (...) összetévesztésén nyugszik minden korszak, nép és egyén összes babonája meg tévedése". E korszak költészetének horizontjában vált ugyanis elsődleges poétikai tapasztalattá a lírai alanynak az a nyelvi-retorikai feltételezettsége, amely kérdésessé tette a líra hegeli értelmezésének egyik legmakacsabb, kései dogmáját. Éspedig azt, hogy a lírai "bensőségen" keresztül közvetlenül és a legtisztább formában jut szóhoz a vallomástevő szerzői szubjektivitás. A nyelv általi megelőzöttségnek ez a tapasztalata a lírában a 30-as évekre úgyszólván megfordította a klasszikus képletet: a versbeli én nemhogy fölcserélhetővé vagy - azt mintegy "reprezentálva" - azonosíthatóvá vált volna a szöveg szerzőjével, hanem a nyelv olyan termékeként konstituálódott, akit/amelyet egyre kevésbé lehetett már identikus antropológiai alakban, vagyis valamely életrajz alanyaként elgondolni. Benn nevezetes megfigyelése, mely szerint "az én a természet egy kései hangulata", ezért nemcsak az "igaz őszinteség" vallomáslírai konstrukciójának ellehetetlenülésére utalt már, hanem nyelviség és antropológia(i vonatkoztatás) mindinkább élesedő konfliktusát is előrevetítette. Éspedig egy olyan korszakban, amely - az euroszubjektum legmélyebb válságával szemközt - épp a világ és annak nyelvi "formája" közti azonosítások jegyében próbálta szociális-emberi teleológiai gyámság alá helyezni a művészetet s különféle előjelű (képviseleti, utópikus vagy eszkatologikus) "humánideológiák" szolgálatába rendelni a nyelvi műalkotást.
      Innen tekintve nem véletlen az sem, hogy az 1972. szeptember, az ezredvég magyar irodalmának ez a kiemelkedő alkotása maga sem a világra (az "életre", egy "valóságos szerelmi történetre") való referencializáló - vagyis: megfeleltető jellegű - vonatkoztatásban tett szert költészettörténeti jelentőségre. Már maga az a tény is, hogy ez a prózaköltemény-ciklus jelölt intertextuális viszonyban áll a kései magyar modernség egyik klasszikus alkotásával, arra figyelmeztet, hogy a befogadásban annak speciális esztétikai tapasztalata a meghatározó, hogy az irodalmi szövegeknek igazából sohasem a ("létezőként" figuráló, ám mindig csak konstruktumként létező) valóság, hanem mindig más szövegek mennek elébe. Legnagyobb általánosságban tekintve Szabó Lőrinc A huszonhatodik év című versciklusa (1947) ugyanúgy az "adatszerűen" megragadható diszkontinuitás eseménye, valamely utólag megértendő történés egyedisége jegyében tematizálja az időbeliséget, mint Oravecz 1972. szeptembere. Mindkét ciklus a lírai mnemotechnika poétikai és esztétikai lehetőségeit teszi ugyan próbára, de nemcsak hogy különböző érdekeltséggel, hanem sokban eltérő eredményekkel is. A huszonhatodik év emlékezetes, a magyar lírában eladdig páratlan vállalkozása egy illegitim szerelem negyedszázados történetének akar emléket állítani. Azzal a eljárással, hogy mintegy az esztétikum megörökítő teljesítményén keresztül tegye az érzékletességig jelenvalóvá a kedves lényét és alakját. Ezzel szinte diametrális ellentétben áll az 1972. szeptember emlékezettechnikai érdekeltsége: a lírai alany itt nem a távollévő másik felidéző megelevenítésére törekszik, hanem - amolyan időbeli számvetést készítve - egy minden továbbit meghatározó "szerelmi csalódás" értelmezésére s rajta keresztül az "én" és a "te" közös történetét emlékezetként is lezáró megértésére. Éppen nem a szerelmi összetartozás imaginatív folytatására, időbeli "végtelenítésére" tehát, hanem e tükörszerkezetű kölcsönösség "végességének", befejezettségének feldolgozására: az én-nek a te-től való végérvényű elválasztására.
      A későmodern líra Szabó Lőrinctől örökölt mnemotechnikája persze nem változatlan formában lép működésbe Oravecz versciklusában. Még akkor sem, s ennek később lesz jelentősége, ha a két konstrukció intencionális hasonlósága már az én-te viszony szerkezetképző szemléleti alapjaiban is megfigyelhető. A két történet ugyanis mindenekelőtt abban hasonlít egymásra, hogy az emlékező én-ként színre lépő lírai alanyt mindkét esetben olyan fölcserélhetetlen kizárólagosság köti az emlékezet fölidézte Másikhoz, amely - mivel az individuális önmegvalósítás és az elérhető életteljesség egyedüli ("pótolhatatlan") feltételeként jeleníti meg a társat - a Te elvi kontingenciájának kitörlésével abszolutizálja annak emlékezetét. A veszteség aszimmetrikus hasonlósága is egymáshoz közelíti a két alkotást: míg A huszonhatodik évben a megeleveníthetetlen társ passzív közömbösségén keresztül reflektálódik a mnemotechnika sikertelensége ("versem, aki csillagfénykoszorús / gyászodban már-már mosolyogni tudsz, / túléled őt! S joggal túl te, plakett: / szebb, mint ő volt, s több a ti létetek! / ... Neki azonban... minden... egyremegy"), az 1972. szeptember az emlékező majdani közömbösségét teszi függővé a traumatikus emlékezet kitörlődésétől: "míg el nem jön az idő, mikor önként lemondok mindenről, amihez még ragaszkodom, és mint értéktelen kacatot a tűzbe dobom, mikor mint akit szél ütött, már nem teszem meg, amit még megteszek, mikor lemondok rólad is, és nem lesz többé se múlt, se jelen, se gyönyör, se kín, és te sem leszel, mert nem akarom, hogy légy, csak jövő lesz, szép és könyörtelen" (Már csak azt kívánom).
      Az 1972. szeptember persze az emlékezés Én-Te-viszonyát is bonyolultabban alkotja meg, mint négy évtizeddel korábbi elődje. Elsősorban azért, mert a ciklus mnemotechnikai eljárásai - noha az elbeszélt folyamaton fölismerhető a desis-lysis klasszikus ritmusának tagoltsága - nem egyszerűen a múltbeli szerelem történetének "rekonstrukcióját" végzik el, nem monumentumszerű narratív emléket akarnak állítani a nyelven túli valóság valamely különleges darabjának. A mindig csak utólag lehetséges megértés többet akar itt "földolgozni", többnek próbál birtokába jutni, mint pusztán egy érthetetlen kudarc jelentésének. Már a kompozíció különleges poétikai feszültsége is abból az emlékezettechnikai kettősségből származik, hogy bár saját életének autentikus megalkothatóságát a beszélő transzparens egyértelműséggel teszi függővé - sőt szolgáltatja ki - a képzeletben megszólított nőalakok egyikének, ezen egyetlen és abszolút veszteség megértésének műveleteit mégsem korlátozza az így kitüntetett viszonylatra. Vagyis, amit a szöveg szemantikai szinten abszolutizál, a poétikai eljárások szintjén mindjárt viszonylagosítja is: az olvasó a szöveg "tárgyszerű" közleményei alapján képtelen azonosítani annak a kitüntetett kapcsolatnak az alanyát, akihez alakszerű, életrajzi bizonyossággal volna hozzárendelhető a szöveg egyetlen megingathatatlan státusú szinekdochéja: "te vagy már nekem minden nő, aki volt, és minden nő végleg elhagy, ha te elhagysz" (Azokról a nőkről). Jól látható e helyen annak a későmodern poétikai örökségnek az alkotó átvételi aktusa, amely először határozta meg az irodalmi szöveget primer nyelvi-retorikai valóságként. Oravecz művének beszélője nemegyszer úgy konstituálódik a nyelvi emlékezettechnika alanyaként - hiszen az emlékezet maga sem tényeket idéz föl, hanem egykori nyelvi valóságokat, amennyiben a múltbeli tapasztalat sem egyéb (ember és világ viszonyának) nyelven át megértett észlelésénél -, hogy úgyszólván vezetettje, produktuma lesz az általa idézett, megszólaltatott nyelv performatív műveleteinek: "elhatároztam, úgy teszek, mint aki remél, azt utánozom, kitartottam elhatározásom mellett, és egy idő után, attól, hogy úgy tettem, már valóban reméltem is, ez öncsalás volt, de mégis volt és mégis valami, építeni rá, elindulni rajta a bizonytalan jövő felé, melynek a türelmetlen jelen múltja kíván lenni" (Éppen új életet).
      Bizonyára föltűnik a kötet figyelmes olvasójának, hogy a szöveg nyelvi-retorikai valósága sokkal pontosabban azonosítható "világ" az antropológiainál. Azt is mondhatnánk, feltűnően könnyű fölismernünk itt egy olyan beszélőt, aki a köznapi nyelv nemegyszer közhelyszerű fordulatait használja, s ilyenként úgyszólván maga is a társkapcsolati nyelv profán diszkurzusában formálódik meg a számunkra. Levezethető mindez ugyan Oravecz nyelvének - Trakllal, Celannal jelölhető - hermetista tradíciójából is, de a fentiek szempontjából aktuálisan inkább az életteljesség zálogaként értett szerelem totalizáló ideológiáinak örökségével s azok ambivalens jellegével hozható összefüggésbe. Mert bár kétségkívül kettős e szöveg viszonya az életre menő szenvedély kódján értett szerelem tüneményéhez, nyelvi valósága egyértelműen elutasítja annak természetes megnyilatkozásformáit, az érzelemfüggő rapszodikusságot vagy a bensőség elégikus varázslatát. Láttuk ugyanis, hogy míg az Azokról a nőkről megszilárdítja a egész ciklus értékcentrumát, az egész, a szerelmi csalódásban elvesztett értékteljesség távolléte olyan tapasztalat a ciklus fiktív jelen idejében, amely - a felejtés mnemotechnikai teljesítménye következtében - legnagyobbrészt elkülönült már saját jelentéseitől. Úgy is fogalmazhatnánk, az egykori valóság és annak nyelvi emlékezete (ideértve számos emlegetett tárgyi nyomát, térben és szokásban megőrzött "inskripcióját") épp e totalizáló jelentés kihunytával távolodik el egymástól: "elszakadtak egymástól a részletek, nem álltak össze többé, az idő kilúgozta belőlük a személyes jelleget, eltűntél belőlük, nyomod veszett, csak combok, mellek, mozdulatok, sikolyok, izzadságcseppek maradtak belőled" (Eleinte könnyű volt).
      S bár a hiány, a veszteség itt nem egyéb, mint a teljesség elvesztése maga, a Nietzsche adta értelemben voltaképpen nem a totalitás élő emlékezete okoz itt már fájdalmat, hanem az eredettől elszakadt, mert a személyt már nem elevenítő hiányok nyomai. Vagyis a mindig emlékezetre utalt - s ezért soha nem abszolút - felejtés "tökéletlen" munkájának tapasztalata: "hát nem különös, még mindig nem hagynak nyugodni a részletek, tovább élnek bennem, tőlem szinte függetlenül, és kényszerítenek, hogy foglalkozzam velük, kínoznak, gyötörnek a hogyanok és a miértek, még most is, amikor a részletek összegén, az egészen már túl vagyok" (Így kezdődhetett). Nevezhetnénk mindezt a mindig parciális megértés azon esetének is, ahol mindig marad vissza valami megértetlenül. S ez föltétlenül a beszélő azon premisszáira utal vissza, amelyek az emlékezés alapirányában továbbra is ragaszkodnak a szerelemértelmezés fausti örökségéhez. S bár az emlékezet kínzó miértjei belül maradnak az örökölt kérdéshorizonton, a válasz - jól mutatja a kötet profán nyelvi világa - mégis képes nagymértékben leválni saját orientáló eredetéről. Hiszen a híres nietzschei maxima, mely szerint "csak ami nem szűnik meg fájni, az marad meg az emlékezetben (Gedächtnis)" (Zur Genealogie der Moral), olyan traumatizálódásról beszél, amelyben voltaképpen annak ígérete lesz fontosabb, hogy beláthatóvá válhat: nem maga az eredet traumatizál, hanem a hozzá való viszony jellege maga.
      Bizonyos fokig a modernség e korszakos fölismerése jegyében alakul kettőssé a beszélő viszonya a távol lévő, s immár fölidézhetetlen eredethez az 1972. szeptemberben is. Bár a mű műfaji hovatartozása dolgában nem könnyű eldöntenünk, a líra vagy a kisepika diszkurzusa uralja-e a megnyilatkozásait, a szöveg hangsúlyosan "díszítetlen", prózai stílusa, szintaxisba "visszahúzódó" poeticitása és a beszéd önreflexív, csak a részletekre korlátozódó érdekeltsége éppen azzal, hogy kizárja a megértésből a szenvedély totalizáló (hatalmi) nyelvét, távol is tartja magát saját - posztromantikus emlékezetben szituált - kérdésének kényszerítő poétikai következményeitől. Az ugyanis, hogy ez a nyelv mintegy "elfelejti" saját poétikai eredetét s - fölfüggesztve a szenvedélynek való átadottságból származtatott (érzéki) életteljesség esztétista identitásképét - függetleníteni képes a szépet a szerelmi alávetettség (az eredet "etikai" kényszerével) totalizáló fausti hatalmától ("csak jövő lesz, szép és könyörtelen"), annak következménye, hogy az 1972. szeptember szövege végső soron nem az antropológiai diszkurzus, hanem a nyelvi-retorikai megvalósulás kérdésévé teszi a kudarc emlékezetének identitást érintő vonatkozásait: "megfogadtam magamban, hogy örökké hű leszek ehhez a megszerzett egyenlőséghez, mert úgy éreztem, elhagyhatatlan és nélkülözhetetlen, és sokáig, nagyon sokáig hű is voltam hozzá, belőle és általa éltem, aztán teltek-múltak az évek, érzékszerveimben lassan megszűnt a végtelenség szívóhatása, egészen elfelejtettelek, és teljesen elvonttá, értelmetlenné váltál, akár egy kihalt szó, melyet még ismételgetek, de már nem tudom, mit jelent" (Íme, egy érzés).
      Kiválóan érzékelhető e példán is, hogy a szerelmi (vallomás)líra nyelve az összes finom diszkurzív "áthallás" ellenére sem antropológiai irányultságú már, azaz, nem a Te-t "jelöli", nem a szerelmi társhoz való "örök hűségről" és annak "elhagyhatatlanságáról" beszél, hanem csupán e líra nyelvi modusza íródik bele a megértés utólagosságának narratív szintaxisába. Aminek az a különleges poétikai hatású következménye, hogy e diszkurzív transzpozíciók egyszerre idézik elő a megértés szellemi tartalmainak ("megszerzett egyenlőség") antropologizálódását és a felidézett Te valós lényének visszavonhatatlan medializálódását. A Te-nek ez az bravúros nyelvi "áthelyeződése" a pusztító szenvedély "életvalóságából" a médium közömbös materialitásába, illetve a reflexió performatív erejének életbe-léptetése olyan nem szűnő, kettős mozgásban tartja az 1972. szeptember szövegvilágát, amely a modernséget lezáró korszakküszöbön túl csak igen kevés magyar műalkotásnak sajátja. Mert az a poétikai tapasztalat, hogy ez a nyelvi transzfiguráció egyáltalán lehetséges, s kivált, hogy kitüntetetten épp a költői nyelv retorikai valóságában válik igazán hatékonnyá, a legmeggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy Oravecz műve kódok és diszkurzív rendek átjárhatóságának kérdésévé képes változtatni "élet" (szenvedély, szerelem) és "irodalom" (nyelv, szöveg) szakrális értékkülönbségének problémáját.
      Mert ne feledjük, ez a "mémoire involontaire" és az akaratlagos felejtés nyelve közé ékelődő szöveg nem egyszerűen valami írásterápiai folyamatot képez le: nem a szubjektumot, nem a beszéd alanyát akarja mintegy gyógyítani. A gyógyítás nem több, nem egyéb individuális "helyreállításnál", valamely veszélybe sodródott identitás rekonstruktív újralétesítésénél. Már pusztán az irodalom történeti-antropológiai temporalitását tekintve is sokkal többet végez el ez a ciklus, mint recepciója eddig észlelte. Mert valójában - s talán ez a fontosabb - nem csupán a "szerelmi csalódás" eredetét tünteti el, ahogy a szövegnek sem az a tulajdonképpeni igénye, hogy a nőalakok megsokszorozásával lehetetlenné váljék a partner egyedi (különösen referenciális, "életrajzi") azonosítása. Alig észrevehető párhuzamossággal ugyanis elsősorban a szöveg alanya, a beszélő megy át alapvető változásokon. Mert miközben a megszólítottakhoz való (nemegyszer aposztrofikus tükröződésben észlelhető) viszonya maga is a kölcsönös fölcserélődés alakzatait hívja életre ("magamat hagytam volna el, ha téged elhagylak" [Közös ismerősünk, E.], "nem vetted észre, hogy mialatt rád feszültem, egyfolytában azt éreztem, ezúttal velem csalsz meg" [Mint emlékszel]), végül a beszéd olyan, "tulajdonságok nélküli" helyeként veszünk tőle búcsút, amely nem hogy az emlékezetnek nem helye már, hanem a szöveg olyan konstruktumának bizonyul, amelyet a mű zárlatában már képtelenség antropológiai attribútumokkal fölruházni. Szinte a nyelvkönyvek típusmondatait idézi e tekintetben már az az ironikus beszédmód, amely a Süt a nap-ban hajtja végre a legtökéletesebb dezindividualizációt: "megyek az utcán, kihalt a környék, üresek a házak, a lakások, a munkaképes felnőttek munkába mentek, a gyerekek óvodában, iskolában vannak, csak nyugdíjasok gubbasztanak az összevont függönyök mögött, hideg van, az évszaknak megfelelően vagyok öltözve, arcom piros, kezemben bevásárlószatyor, benne tej, kenyér, savanyúság, a közeli élelmiszerboltban vettem..."
      Költészettörténetileg alighanem ebben nyilatkozik meg legtisztábban az 1972. szeptember küszöbhelyzete: a mű a magyar modernség egyik olyan - új horizontokat nyitó - lezárója, amely után elvileg marad kérdéses a szerelmi líra minden olyan kísérlete, amely a szenvedély tragikus kettősében úgy abszolutizálja a kölcsönösség kontingenciáját, hogy az "identitásvesztés" árán szerzett kölcsönösség mélységesen individuumcentrikus kódját emeli az Én-Te viszony megértésének poétikai alapjává. Mert - s ez az előbbiből következik - az 1972. szeptember szubjektumfölfogása nemcsak a történeti-antropológia aktuális irodalmi korszakküszöbe szempontjából kiemelkedő alkotása az újabb magyar irodalomnak. Ahogy Szabó Lőrinc szerelmi költészetének chiasztikus "hatalmi" igazságossága leplezte le minden ítélő jogalkotás csereelvű erőszaktételét, úgy Oravecz lírája sem azért helyettesíti a szerelmi szenvedély kölcsönös megragadottságának egyenlőségét az "erős" és a "gyenge" viszonyával, hogy pusztán az "erősebbik" fél vereségének paradoxonát fölmutathassa. Ha ez volna a helyzet, a kötet legföljebb a klasszikus-modern líra történeti pozícióit írná újra.
      Az 1972. szeptember mindenekelőtt azzal vesz búcsút a posztromantikus szerelmi líra uralkodó kódjaitól, hogy a legköznapibb beszéd precíziós poétikáján keresztül teszi láthatóvá az önmagát én-en túli erők játékaként megjelenítő klasszikus-modern vallomástétel belső ellentmondásait. A szenvedélynek "kiszolgáltatott" én beszédének helyén olyan szerelmi líra nyelvét szólaltatja ugyanis meg, ahol az "erősebb fél" minden jóvátehetetlen vesztesége ellenére is azért mondhat le az ítélkezés mindenkori igazságtalanságáról, mert ez a líra nem transzcendálja a szerelem választásának aktusát. Amit az emlékezet narratív folyamata itt megért, az épp az én önmagától való eltávolodásának elkerülhetetlensége. Az ön-újraértés föltételeként - lemondás arról az én-ről, amely itt is hajlott rá, hogy kérdésének előzetes horizontja szerint a sors kezébe helyezett, s ekként uralhatatlan szerelmi végzet metaforájába rejtse az önmagának elégséges szubjektivitás valódi érdekeltségét: a másik identitásának a szerelmi kiszolgáltatottságra hivatkozó "bekebelezését". Ami ilyenkor kizárólag a vallomástevő én individuális újralétesítését szolgálja. A tét tehát valóban a leválás volt arról a szubjektivitásról, amely a szerelmi csalódás helyzetében a "végzetes összetartozás" egyenlőségét ért jogi-etikai sérelem alapján formál jogot az ítélkezésre. Ahogyan a Most csak egy dologról értelmezésében hangzik: "nem ítéllek tehát el, de fel sem mentelek, mert magamat sem menteném fel, ha én volnék te, és te volnál én".
      Az 1972. szeptember elhalasztott ítélkezése azonban nemcsak jogi-partneri értelemben vett igazságosság kísérlete, hanem a hagyományos szerelmi líra ideológiai nyelvének (mint az "érzések adásvételének" [Azokról a nőkről]) dekonstrukciója is. Ebben a grammatikai történésben ugyanis az jön a fölszínre, amit a szenvedély nyelvének gerjesztett retorikája, a vallomástevő és vádló beszéd transzfiguratív metaforikája elfedett. Hiszen a szintaktikai alakzatok összjátékát is azért uralja lírában szokatlan egyértelműséggel a meta- és prolepszisek ereje, mert az utólagos, a föltáró megértés poétikailag lényegében ugyanazt célozza, mint az új belátások performanciája. A szöveg énjének emlékezeti tevékenysége ennyiben az ön-újraértés olyan diszkurzív identitásteremtő eseménye is, amelyben az érzelmi fogvatartottság metaforikájának hatástalanítása nyelvi-retorikai történés gyanánt függeszti föl a szenvedélyből szerzett "jog" és a verses vallomás igazsága közti kapcsolatot. Aminek azért van különleges jelentősége, mert ez utóbbin alapul minden szerelmi líra tragikus metafizikája. Következésképp lehetséges, hogy - antropológiai nyelven szólva - az 1972. szeptember szövege "bekebelezi" a beszélő minden "jogos" sérelmét, sőt megfosztja őt még a biográfiai értelemben vett arc(ulat)ától is, helyette azonban mélyen emlékezetbe vési a (mindig sérelmi eredetű) ítélkezés önkényének és az irodalmi szöveg erőszakmentes igazságosságának kibékíthetetlenségét.

Kulcsár Szabó Ernő írása Oravecz Imre 1972. szeptember című kötetének francia kiadásához készült utószó. Oravecz Imre első francia nyelvű kötete októberben jelenik meg Párizsban, Ibolya Virág kiadásában, Marc Martin fordításában.
      Novemberben a MAGYart rendezvénysorozat keretében a szerző több helyen bemutatja könyvét Franciaországban.
      Ugyanennél a kiadónál jelenik meg októberben Tolnai Ottó verseskötete (Joseph Nagy előszavával) és Markó Béla verseskötete (Lackfi János utószavával), mindkettőt Lorand Gaspar fordította.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz