RÓNA-TAS ÁKOS:

Az apokalipszis pilótái

A nemzetek történelmében vannak nagy társadalmi átalakulások, politikai forradalmak és vannak sorsfordító közös élmények. Ezek az élmények azok, amelyek a nemzettudatot meghatározzák, amelyek a közös emlékezet részeiként a nemzettudat érzelmi evidenciáit alkotják. Magyarországon ilyenek például az 1848-as vagy az 1956-os forradalom, a nyilas rémuralom vagy a rákosista kirakatperek és az 1989-es Nagy Imre-temetés. Ezek a közös élmények, amelyek nemzedékrõl nemzedékre hagyományozódnak, rajzolják meg a nemzeti karaktert, hogy mi az, amiben egyetértünk, amit nem kell külön elmagyarázni, ami vitán felül áll.
      A négy eltérített repülõgép - amelybõl kettõ a World Trade Centert döntötte romba, egy az amerikai hadügyminisztérium, a Pentagon falait rombolta le, egy pedig a Camp David-i elnöki haditámaszpontot volt útban felrobbantani - ilyen sorsfordító élmény. Jelentõségük nem az, hogy gyökeres belsõ társadalmi átalakulást indítanak el, és az sem, hogy radikális politikai fordulat jönne nyomukban, hanem az, hogy a tragédia, amelyet elõidéztek, egy nagy, közös élmény, amely rányomja majd a bélyegét az amerikai nemzeti kultúrára. Az amerikai sajtóban elsõként szót kapó kommentátorok, de meg a televízióban és a rádióban megszólaló "utca emberei" is rögtön Pearl Harbort emlegették. Majdnem hatvan éve a japán bombázók támadták meg így Amerika csendes-óceáni tengerészeti támaszpontját. A bombázást követõ felháborodás vitte Amerikát a második világháborúba. Pearl Harbor ilyen sorsfordító élmény volt, kiragadta Amerikát elzárkózottságából. Pearl Harbor nélkül nem lett volna Amerikából világhatalom. Akik Pearl Harbort emlegetik, többnyire arra is céloznak, hogy a terrorakciót meg kell torolni úgy, ahogy annak idején, ha lehet, két atombombával a fináléban. A Pearl Harborral vont párhuzam azonban félrevezetõ, bár pontosan tükrözi, Amerika mennyire felkészületlen az új helyzetre, hogy a mai katasztrófa mennyire sokkolja az amerikai tudatot. Pearl Harborban egy ország támadta meg Amerikát, reguláris hadsereggel, igaz, hadüzenet nélkül. A teendõ világos volt: Amerikának le kellett gyõznie Japánt és szövetségeseit. Az egyetlen kérdés az volt, hogy az ország katonai ereje elégséges-e a feladathoz. Azt is lehetett tudni, hogy a gyõzelem akkor következik majd be, amikor az ellenfél országát elfoglalva azzal aláíratja a békeszerzõdést. És ezzel a háborúnak vége lesz, a világ rendje helyreáll. Most azonban nem egy ország támadta meg Amerikát, hanem egy alaktalan politikai csoportosulás, amelynek nincs felelõs vezetõje, nincs területe, nincs feje, amelyet levágva egyszer és mindenkorra le lehetne vele számolni. Nincs vezetõje, akivel be lehetne tartatni egy békemegállapodást. Az amerikai kormány ezt tudja, mégis azt hajtogatja, hogy a merényletek mögött államoknak kell megbújniuk, és ezek reszkessenek. Vagyis, mint egy matematikus, az ismeretlen feladatot egy már ismertre igyekszik visszavezetni. Amerika más államokkal el tud bánni, ezért államokkal akar harcolni akkor is, ha nem államok támadják meg. De vajon ha a terroristák, mondjuk, a jemeni légitársaság kiöregedett pilótái, akiket az afgán hegyekben egy szaudi milliomos pénzén képeztek ki, és akik, mondjuk, Kanadában szerezték meg a repülõgépekrõl a szükséges belsõ információkat, miközben a palesztin ügyet vélték ezzel segíteni - és ez persze most még csak puszta spekuláció -, nos akkor melyik fõvárost kell ripityára bombázni? Szanaát? Kabult? Rijádot? Esetleg Gázát vagy Torontót? A legtöbb, amire számítani lehet, hogy néhány bûnöst amerikai bíróság elé lehet citálni és ott el lehet ítélni. Ezek helyére azonban újak lépnek végtelen láncban. Pontosabb párhuzam 1963. november 22-e, amikor Dallasban lelõtték Kennedy elnököt. Az elnökgyilkosság a második világháborúban gyõztes, a példátlan gazdasági fellendülés nyomán másfél évtized alatt meggazdagodott és magabiztossá vált Amerikát ütötte gyomorszájon. A World Trade Center és a Pentagon ellen elkövetett merénylet is hasonló helyzetben rendítette meg az országot. A hidegháború gyõztese, az Öböl-háború és a koszovói hadjárat gyõzõje, egy évtizedes gazdasági fellendülés után, ideológiai és politikai hatalmának csúcsán hirtelen rá kell döbbenjen saját sebezhetõségére. Ahogy harmincnyolc évvel ezelõtt, az ütés most nem a csúcson, hanem közvetlenül a csúcs után érte az országot. Akkor a szputnyikprogram, most a fékezõ gazdaság már jelezte, hogy valami nincs rendben.
      Az 1963 után következõ a nagy felfordulás évtizede volt. A "minden megtörténhet" évtizede. A bizonytalanság, az izgalomteljes várakozás, a félelem, a kísérletezés évtizede, amely a Watergate-botránynyal, egy másik nagy közös élménnyel végzõdött. Itt egy újabb elnök volt az áldozat, de ezt nem golyó vitte el, hanem a politikai intézmények diadalmaskodtak: a jog, a politika, a média. A nagy katarzis bizonyította, hogy ha a politikusok korruptak is, a politikai rendszerben hinni lehet.
      A négy repülõgép a dallasi golyókhoz hasonló lyukakat ütött Amerika lelkén. Ma nem csak New Yorkban és Washingtonban állt meg az élet. A tõzsde zárva van és holnap is zárva lesz. Az ország történetében elõször leállt a teljes légi közlekedés. A keleti parton nem mennek a buszok és a vonatok se. San Diegóban, több ezer kilométerre az események színhelyétõl, a múzeumok és középületek becsuktak. A legtöbb bevásárlóközpont üres, a bejáratnál biztonsági emberek fordítják vissza a gyanútlan vásárlókat. A közeli Disneyland, Legoland és Sea World, a város nagy turistaattrakciói bezártak, de a világhírû Állatkert nyitva maradt. Az egyetemek nagy része szünnapot jelentett. A Kaliforniai Egyetem rektora körlevélben közölte, hogy bár az egyetem nyitva tart, aki úgy látja jónak, maradjon otthon. A belvárosban a szokásos nyüzsgés helyett csak pár álmélkodó turista kóvályog, a szokásos hajléktalanok és a szokatlanul nagy létszámú rendõri erõk társaságában. Az utakon gyéren folydogál a forgalom. A mexikói határátkelõnél több kilométeres sor kígyózik. A határõrség minden autót ellenõriz. A kikötõ új hajót nem fogad, és ott horgonyzó hajót nem enged útjára. Reggel fiam általános iskolája elõtt ideges szülõk toporogtak, de az órák nem maradnak el. Délután minden gyerek egy formalevéllel tért haza, amelyben az iskola megkéri a szülõket, hogy beszélgessenek a tragédiáról gyerekeikkel és megad egy telefonszámot is, ahol tanácsot kaphatnak, hogy ezt hogyan tegyék.
      Az ország minden nagyobb városában hasonló a kép. Üzletek, hivatalok zárva, biztonsági erõk kiürítik a magasabb épületeket. A rádió és televízió minden csatornáján, néhány kivételtõl eltekintve, megszakítás nélkül a tudni akaró izgalom és a morzsánként érkezõ információ közötti vákuumban mindenki elmondja újra és újra ugyanazt, hogy mit gondol és érez. Látjuk a kártyavárként összeomló tornyokat, a Pentagon falán ásító hatalmas hasadékot minden tíz percben megismételve. Mindenki vagy a televízió elõtt ül, vagy a rádiót hallgatja, vagy izgatottan telefonál.
      A mai nap eseményeinek vannak belátható és lesznek beláthatatlan következményei. Valószínû, hogy rövidesen a kormány katonai csapásokat fog mérni azokra az országokra, amelyekrõl úgy véli, hogy a terrorizmus melegágyai. Az is kitalálható, hogy az amerikai repülõtereken tovább szigorítják a biztonsági ellenõrzéseket, és hogy a határokat is megerõsítik, és nehezebb lesz vízumot kapni.
      A mai nap azonban hosszabb távon is sorsfordító lehet. Vélhetõleg a kormány kénytelen lesz újragondolni egész védelmi stratégiáját és beismerni, hogy a futurisztikus védelmi pajzsot ellenzõknek igazuk van: Amerikát elsõsorban nem interkontinentális rakéták ellen kell megvédeni, hanem az ilyen, helyi és egyszerûbb technológiával viselt terrorakciók ellen. A Bush-kormány már egyébként is mutatkozó izolacionista-nacionalista tendenciáit, amelyek az erõpolitikában bíznak csak, a katasztrófa tovább fogja erõsíteni. Egy fura társaság, amelyben megtaláljuk a globalizációt ellenzõ baloldalt, a környezetvédõket, az idegengyûlölõ nacionalistákat és a tálib fundamentalistákat, abban reménykedik, hogy - bár az ilyen tragédiának nem illik örülni, de azért - a világhatalom pénzügyi és katonai központjára mért csapás majd elveszi Amerika kedvét attól, hogy más kultúrákat maga alá gyûrjön. Ez hiú és buta ábránd, és a globalizáció mechanizmusának teljes félreértésén alapul. A World Trade Center romba döntése attól biztos elveszi a kedvét a Morgan and Stanley bankháznak, hogy még egyszer ilyen magas épületbe költözzön (a biztosítási költségek már magukban lebeszélik errõl), de arról nem, hogy más országokban nyisson irodát, ameddig ott anyagi hasznot remél. Ugyanakkor egy morózus, a külvilágra nem nyitott, önmagát sérülékenynek érzõ, defenzív Amerika sokkal rosszabb a többi országnak, mint egy magabiztos, nagyvonalú, nemcsak érdekeit, de elveit is követõ, a világra kíváncsi Amerika.
      Hogy az ország miként dolgozza majd fel a több ezer, talán tízezer, halottat (a vietnami háborúban több mint egy évtized alatt 58 ezer amerikai halt meg, a World Trade Centerben 50 ezer ember dolgozott és egy átlagos napon 150 ezer turista fordult meg), a következõ évek döntik csak el. Az biztos, hogy a diadalittas 90-es évek véget értek. Hogy a "minden megtörténhet" élményébõl a kollektív tudat milyen arányban párolja le majd a fenyegetettség szorongását és az új lehetõségek reményét, ma még megjósolhatatlan.

(San Diego)

BALASSA PÉTER:

Csurka és a dzsihád

2001. szeptember 11-én, az amerikai tragédia kellõs közepén, amikor még Arafat és az afgánok is elhatárolták magukat a merényletektõl, Csurka István, a MIÉP nevû parlamenti párt elnöke az Esi krónika riporterének, Nej Györgynek a következõket mondta: "Mély részvéttel vagyunk az ártatlan áldozatok iránt, az anyagi pusztulás is megdöbbentõ, azonban felelõsséget érte az amerikai globalista politikának is viselnie kell. Az, ami Palesztinában és Izraelben történik, meg ami az egész világon, a globalizmus féktelen elõrenyomulása, bizony egyenes következményként vonta maga után mindezt." Szavai szerint a nemzeti rakétavédelmi pajzs kiépítése, még mielõtt megkezdõdött volna, már meg is feneklett, mert valakik megmutatták az USA-nak, hogy nem sebezhetetlen. Hozzátette: "ami az elsõ és a második világháborúban fennállt, most összeomlott. Hja, ilyen a politika." A Krónika meglepett szerkesztõje higgadtságát és korrektségét megõrizve csak ennyit mondott: "Csurka Istvánt hallották."
      Néhány megjegyzés:
      1. az olvasó nem szorul különösebb szövegértelmezésre;
      2. így is nyilvánvaló, itt a végsõ határ. Megkérdezem tehát a Fidesz urait Pokorni elnök úrtól Elek Istvánig és Kövér alelnökig: hogy is képzelik az esetleg szükségessé váló együttkormányzást e jellegzetesen, szinte röhejesen balos gyûlöletkeltés, uszítás, káröröm és ravasz részvétlenség animális, lényegében szubhumán szószólójával? Továbbá megkérdezem a kényes erkölcsû, a felforgató szövegekre érzékeny egyházakat: ehhez most mit szólnak, hogyan és mikor határolják el magukat, például a szeged-csanádi megyéspüspök mint pogány, barbár, istentelen és a közjóra veszedelmes hentesbeszédtõl? Végül megkérdezem, hogy ez a példátlan, de Csurkánál többször is visszatérõ szövegelés nem érett-e meg már arra, hogy lassan lejegyezgessük, összegyûjtögessük, bespejzoljuk és adandó alkalommal dokumentálva átnyújtsuk Carla del Ponte fõügyész asszonynak (Hága)? Köztudott ugyanis, hogy a tömegmészárlások elõször is mészárosbeszéddel és -nyelvvel indulnak baljós és vérszomjas útjukra. Ismétlem: Csurka idézett reagálása - végsõ határ.

PETÕCZ GYÖRGY:

Rosszabb lett a világ

Kedd éjjel-szerda reggel. Még nem tudunk semmit. Semmi pontosat. Csak annyit, amennyi éppen elég, amire régóta számítottunk, amit sejtettünk, amitõl féltünk. Tudtuk, éreztük, hogy valami van a levegõben, valami nem stimmel, valami készülõdik és valamikor elkezdõdik. Tudtuk, hogy elõbb-utóbb lesz egy pillanat, mert már régóta halmozódtak, egyre csak halmozódtak, lassan már az elviselhetetlenségig halmozódtak az érthetetlen és értelmezhetetlen feszültségek, szóval, hogy eljön a pillanat, amikor minden megváltozik, amikortól semmi nem lesz többé ugyanaz. És magyar idõ szerint kedd délután két óra negyvennyolc perckor bekövetkezett a Big Bang, ami ledöntötte a gazdasági világ égboltját tartó Herkules oszlopait, a World Trade Center dicsõséges felhõkarcolóit, hogy fejünkre szakadjon a világ. A kataklizmában több ezren elpusztultak, vér folyt, füst szállt, por lepte el a várost, miközben még csak azt sem tudjuk, micsoda és honnan jön ez az elementáris ellenséges erõ, ami olyan, mint a Spielberg-filmek láthatatlan, érthetetlen és arctalan ellensége, aki jön a föld alól, a légkörbõl, a tengerbõl.
      Elsõ képzettársításaink persze a filmek, Hollywood, a félelmeket megjelenítõ negatív utópiák, mert javíthatatlanok vagyunk, Hollywoodon nõttünk fel, ez a kultúránk, a nyelvünk, és annak a világnak a nyelve, amelyik egy pillanatra összedõlni látszik. Eszünkbe jutnak a romantikus hõsökkel elõadott szörnyûségek, a pokoli tornyok, a Fehér Ház elleni terrorista-támadások, meg a korábbiak, a biológiai és vegyi katasztrófák, a genetikai borzalmak, a falanszterek, a szörnyûséges állami gépezetek, az egyént megsemmisítõ technológiák, és az agyunkban végigpörgõ filmmontázs végén megjelenik a ledöntött, porba és sárba süllyedt amerikai Szabadság-szobor. Micsoda önámítás! Eddig ugyan mindegyik negatív vízióból beteljesedett valami, de ez az utolsó, A majmok bolygója, távoli és lehetetlen fantáziaszüleménynek látszott. Életünk egy békésnek induló délutánján, az amúgy banálisan gyönyörû napsütésben - mintha a világ, a kozmosz egyáltalán nem siratna minket, és nem érdekelné a dolog, mert az õ történetében még mozzanatnak is parányi a World Trade Center, meg az alátemetett rengeteg halott - felhõkarcolókat látunk összedõlni, lángoló ruhájú emberek ugrálnak ki a tornyokból (egyiküket közelrõl mutatják, majd megállítják a filmet félúton, idióta kis reményt adva, hogy a pusztulás, a vég közeledte megállítható, esetleg még vissza is pörgethetõ), Amerika elzárt szigetté válik, azon belül Manhattan még elzártabb szigetté válik, hogy azon belül Manhattan déli része még elzártabb szigetté váljon. Nem mûködnek a telefonvonalak, lelassul az internet, akadozik a kommunikáció: az egész világ elzárt szigetek halmazává váljon. Hirtelen felmegy az olaj ára, lezuhan a dollár, összeomlik a tõzsde, tönkremegy minden, ami fogyasztói életünket - vagyis az életünket - irányította és meghatározta. Mindeközben a világ leghatalmasabb embere, az elnök a levegõben kering, hosszú órákon át, mert a föld már nem biztonságos, és valakinek mégiscsak tovább kellene vinni az emberiség sorsát.
      Majd Pearl Harbor jut eszünkbe. (Közben telefonokat is kapunk: hallottad, nézed a CNN-t, Amerika háborúban van, lehet, hogy kitört a harmadik világháború?) De ez a sztereotípia sem mûködik. Pearl Harborban volt egy konkrét, megnevezhetõ ellenség. De itt ki az? Automatikusan és azonnal beugranak a palesztinok. Egy szervezet, a Demokratikus Front Palesztina Felszabadításáért vállalja is, majd visszavonják. Ezt a nyomot mindenki hiteltelennek találja. A The Jerusalem Post elképzelhetetlennek tartja, mert ez jó idõre véget vetne a palesztinok hitelének, a közvéleményben élvezett támogatottságuknak, a médiában nagy nehezen megszerzett imázselõnyüknek, mindenféle nyugati anyagi támogatásnak. Meg az övék amúgy is csak "kis terrorizmus", mondja Edward Luttwak (kapaszkodunk a szavakba, mint mindenkiébe, mert tudjuk ugyan, hogy senki nem tud semmit, de magunkat tartjuk a legtanácstalanabbnak). Talán Oszama bin Laden a tettes? Igen, mindenki leragad bin Ladennél. Õ három hete üzent is valamit. Beígérte. De ha õ volt, akkor ki az ellenség? Bin Ladent nem érdekli Izrael meg a palesztinok. Mint ahogy senkit nem érdekelnek az egész iszlám világból, mert ellenkezõ esetben már tettek volna valamit hittársaik megsegítésére, a konfliktus lezárására. Bin Ladenrõl tudjuk, hogy a nyugati világban induló sikeres vállalkozói karrierjének dicsõséges indulását Afganisztán orosz lerohanása törte meg, huszonegynéhány éves korában. Õt nem a nagyon is világias közel-keleti nacionalizmusok összeütközése, egy kis terület sorsa izgatja, hanem az iszlám ügye, harca, és a nagy kultúrák összecsapása. És ami történt, nem is - Luttwak szavainál maradva - kis terrorizmus, hanem nagy. Tökéletes szervezés, tökéletes végrehajtás, sok emberrel, akiket hosszú ideig képeztek és fanatizáltak erre a gyilkos és számukra egyben öngyilkos akciósorozatra. Amikor 1998 augusztusában az USA nairobi és Daar ees Salam-i nagykövetségét felrobbantották, a terrorakciót hosszú hónapokon keresztül gyakorolták a Bekaa völgyében, szíriai állami felügyelet alatt. Ez most sem lehetett másként. Országok sokasága pénzeli a nagy terroristahálózatokat, olyanok, mint Pakisztán, Szaúd-Arábia, Irán, amelyeknek közvetlenül talán nincs közük a terroristaakciókhoz, de nélkülük az, ami történt, elképzelhetetlen lenne. Mit érnek az arab és iszlám vezetõk sajnálkozásai, Arafat drámaian elcsukló hangja, ha közben bármelyik újságíró bármikor elutazhat Gázába vagy Pakisztánba, hogy interjút készítsen az éppen aktuális és még életben lévõ terroristasztárral? Megvalósulhat tehát a negatív politikai utópiák talán legborzalmasabbja, amelyik éppen történet- és politikatudományi realitásával döbbentette meg a világot: a nagy kultúrák Huntington által megjövendölt gyilkos harca, amelyben vallások és az azokat terjesztõ-támogató országcsoportok néznek farkasszemet egymással? Igazolást nyer az a tudományos köntösbe bujtatott félelem, amit a politically correct jegyében minden tisztességes liberális (a szó legtágabb értelmében) igyekezett elhessegetni magától (és másoktól)?
      Vagy máshol keressük az igazi bûnösöket? Még a halottak számát sem tudjuk, de máris halljuk: nem Amerika és a Nyugat az oka mindennek? Nem õk kényszerítik modelljüket a népekre, a világra? Nem õk hagyják megoldatlanul a helyi konfliktusokat, hagynak népeket a legnagyobb reménytelenségben, kiuttalanságban? Látjuk a képsorokat, a Kelet-Jeruzsálemben örömünnepet tartó kölyköket meg fejkendõs, fogatlan asszonyokat. Máris halljuk a minden keresztény és európai normát szembeköpõ, alpárinál is alpáribb szélsõjobboldalt, amelyik egy ilyen, emberileg is drámai helyzetben kárörvendõen Amerikára mutogat. És ismerjük - mert itt van közöttünk és bennünk - a pár éve lábra kapott disztingválatlan Nyugat- és Amerika-ellenességet, aminek csak kicsúcsosodásai, radikális változatai az elvadult antiglobalizációs mozgalmak, a világgal szembeni zavarodottságunk és értetlenségünk eme megnyilvánulásai. A felfûtött és racionálisan egyelõre kezelhetetlen érzelmek ködében egyelõre nem látszanak okok, gyökerek, igazi kiutak vagy akár új szimbólumok. Jobb híján marad a régi: "Amerika". Nem is Amerika mint Egyesült Államok hanem Amerika mint szimbólum, mint filozófia, világnézet, meghatározhatatlan politikai és kulturális univerzum. A "World Trade Center" és a "Pentagon" mint elvont és jobb híján az elméleti és politikai gondolkodás foghíjait betölteni látszó segédfogalmak. Csakhogy a World Trade Center nem egy fogalom, hanem több tízezer ember munkahelye, és most már sírja. Innentõl kezdve emlékhely a politikai és ideológiai rövidlátás és felelõtlenség áldozatainak.
      Nem elhamarkodott és patetikus kijelentés, hogy mostantól megváltozik, rosszabb, nehezebben élhetõ, kevésbé vidám lesz a világ. Az Egyesült Államok politikai prioritásai között nyilvánvalóan kiemelkedõ, minden mást fölülmúló szerepet kap a terrorizmus elleni védelem, az ország és állampolgárainak biztonsága. A liberális demokrácia háborús helyzetbe keveredett, egyelõre beláthatatlan végveszélybe, ami minden józan ember számára indokolttá teszi a szabadságjogok célszerû megszorítását. Az FBI emberei máris panaszkodnak, hogy a privacy jelenlegi szigorú védelme mellett nagyon nehéz eredményesen küzdeni a liberális szalonképesség szabályaival keveset törõdõ terroristákkal; izraeli szakértõk elmondják, hogy amióta szigorúbban tiltják a foglyok erõszakos kihallgatását, csökkent az elhárítás hatékonysága; Európa valamennyi repülõterén fokozott ellenõrzéseket foganatosítanak, és megerõsítik a határokat. Normális reakciók, hiszen melyikünk nem fog a jövõben folyamatosan arra gondolni, melyikünk tud majd pillanatra is megszabadulni attól a gondolattól, hogy a következõ akciók kis nukleáris fegyverekkel, vegyi vagy baktériumbombákkal történnek majd? Kiben nem nõ meg a megértés a nyugati országokban máris megszólaltatott jobboldali meg rendpárti belügyminiszterek iránt, akik a rend, a fegyelem és a fokozott ellenõrzés szükségességérõl beszélnek a szabadság rovására? Kiben nem merül fel, hogy olyan lett az életünk, mint az izraelieké hosszú évek óta: együttélés a láthatatlan és kiszámíthatatlan életveszéllyel, bekerítve, védtelenül és folyamatosan. Nem sokat értünk a történtekbõl, még csak jó kérdéseink sincsenek, és mindössze annyit tudunk, hogy kedd délutántól rosszabb lett a világ.

KISS P. ETELKA:

Alkalmas

Miután ország-világ, de legfõképp az ellenzék megtudhatta, mi a pontos értelme egyes szavaknak, dr. Berki Ádám "nagy többséggel" (Pokol Béla, FKgP), 18:13, illetve 9:8 arányban megkapta az Országgyûlés alkotmányügyi és az emberi jogi bizottságainak támogatását az adatvédelmi biztosi poszt betöltéséhez.
      Berki Ádámot a köztársasági elnök július közepén jelölte adatvédelmi biztosnak, miután június 19-én az államfõ korábbi jelöltje, Maczonkai Mihály nem kapta meg a megválasztásához szükséges kétharmados támogatást az Országgyûlés részérõl. Maczonkaival és Berkivel szemben is az (volt) az ellenzék kifogása, hogy nem felel meg az adatvédelmi biztossal szemben támasztott szakmai követelményeknek.
      A kormánypártok kezdettõl fogva alkalmasnak találták Berki Ádámot erre a feladatra (ennél több érvet nem is tudtak felhozni szakmai alkalmassága bizonyítására). Mint ahogy dr. Berki Ádám is alkalmasnak tartja magát erre a posztra, meg persze a köztársasági elnök is.

Természetesen mindenkinek joga, hogy értelmezze a jogszabályokat, köztük az Alkotmányt is, és kialakítson egyfajta álláspontot. Ehhez képest egészen más kérdés, hogy a jogrendszer intézményesíti azokat a fórumokat, amelyek jogosultak megmondani, hogy az egymásnak ellentmondó jogértelmezések közül melyik elfogadható, melyik nem.
      Az adatvédelmi biztosi poszt betöltésének folyamatában többeknek jut szerep, és mindegyik résztvevõ megítélheti a jelölt alkalmasságát. A köztársasági elnök azt jelöli a posztra, akit õ - legjobb tudása szerint - alkalmasnak tart. Az Országgyûlés bizottságai - a rájuk vonatkozó szabályok szerint - állást foglalnak a jelölt alkalmasságáról. Mindenkire érvényesen azonban az Országgyûlés mint testület mondhatja ki egy jelöltrõl, hogy az alkalmas-e a posztra, vagy sem. A parlament döntése esetünkben különleges eredményességi feltételhez, az összes országgyûlési képviselõ kétharmadának szavazatához van kötve. Ha a jelölt nem kapja meg ezt a támogatást, az Országgyûlés mint testület nyilvánította õt alkalmatlannak erre a feladatra. A döntést attól független tényként kell kezelni, hogy ezt megelõzõen ki minõsítette alkalmasnak a jelöltet. A köztársasági elnök egyetlen dolgot tehet: tudomásul veheti az Országgyûlés döntését, azon nem léphet át. Ellenkezõ esetben olyan jogokat vindikál magának, amelyekkel az Alkotmány õt nem ruházta fel. Ha nem tesz kísérletet új jelölt állítására, netán ugyanazt a jelöltet állítja, nyíltan megszegi az Alkotmányt és a törvényeket. (Szégyene annak, akinek szégyellnie kellene magát emiatt, hogy a harmadik Magyar Köztársaság elsõ jogászprofesszor elnöke immár nem elõször szegi meg az Alkotmányt: az elhíresült pénzügyi salátatörvényt - amelybe egy állami tisztségviselõ utólag belebiggyesztett egy számára kedves szakaszt - aláírása után küldte vissza a parlamentnek, noha az Alkotmány egyértelmûen fogalmaz: "Ha a köztársasági elnök a törvénnyel vagy annak valamelyik rendelkezésével nem ért egyet, azt aláírás elõtt [...] megfontolás végett, észrevételeinek közlésével visszaküldheti az Országgyûlésnek." Hasonlóan erõs kétségeim vannak, vajon a kisebbségi ombudsman jelölése után - egy-másfél nap alatt - kikérte-e a 13 országos kisebbségi önkormányzat véleményét, ami szintén törvényben elõírt kötelessége.)

Térjünk vissza az adatvédelmi biztos jelöléséhez. Érdemes felidézni dr. Berki Ádám jelöltségének egyes fázisait, az abban részt vevõk nyilatkozatait, mert sajátos képet ad arról, hogyan viszonyul a hatalom az emberi, állampolgári jogok védelméhez, illetve az erre rendelt intézményrendszerhez. Másképp fogalmazva: hogyan viszonyul a magát polgárinak mondó hatalom a polgári állam alapját képezõ emberi, állampolgári jogokhoz.

A köztársasági elnök azért (is) jelölte Berki Ádámot az adatvédelmi biztosi posztra, mert "a tudományos pályáról indult kiváló országgyûlési biztosok mellett üdvös lesz, ha ez a testület a gyakorlati jogi munka és tapasztalat nagy gazdagságával rendelkezõ biztossal egészül ki". Ugyanezt az érvet ismételte meg Répássy Róbert fideszes képviselõ is. A köztársasági elnök körül neves közjogászok dolgoznak, akik bizonyára pironkodnak e nyilatkozat miatt. Aki ismeri a magyar közjogot, az tudja, hogy az ombudsmani intézmény egyszemélyes intézmény, a hivatalban lévõ biztosok nem alkotnak testületet. A törvény értelmében a biztosok önálló intézkedési joggal rendelkeznek, döntéseik meghozatalában más személy hozzájárulása nélkül járnak el. Ha a biztosok tényleg testületet alkotnának, olyan szabályoknak is lenniük kellene, amelyek a testület mûködésével, eljárásával, döntéshozatalával kapcsolatosak. Márpedig ilyen rendelkezések nincsenek. (Csak a történelmi hûség kedvéért: a magyar alkotmány 1990-1994 között ismert egy testületi formájú kisebbségi ombudsmani intézményt, cserébe azért, mert az "elsõ szabadon választott" eltörölte a kisebbségek parlamenti képviseletére vonatkozó szabályokat. A kollektív ombusdmani intézmény gyakorlati alkalmazására azonban sosem került sor. Elsõ kritikusainak egyike éppen Majtényi László volt.) A biztosok persze alkothatnak baráti társaságot, megbeszélhetik egy korsó sör mellett élményeiket, tapasztalataikat, de ettõl még nem lesznek testületté.

Tanulságos volt megismerni Berki Ádám okfejtését az adatvédelmi törvénynek az adatvédelmi biztos megválasztásához szükséges feltételeket taglaló rendelkezésérõl is. Az adatvédelmi törvény szerint "a személyes adatok védelméhez és a közérdekû adatok nyilvánosságához való alkotmányos jog védelme érdekében az Országgyûlés adatvédelmi biztost választ azok közül az egyetemi végzettségû, büntetlen elõéletû, kiemelkedõ tudású elméleti vagy legalább 10 évi szakmai gyakorlattal rendelkezõ magyar állampolgárok közül, akik az adatvédelmet érintõ eljárások lefolytatásában, felügyeletében vagy tudományos elméletében jelentõs tapasztalatokkal rendelkeznek és köztiszteletnek örvendenek". E szabály "pontos értelme" - tudhattuk meg a jelölttõl - a következõ: a 10 évi szakmai gyakorlat az általános feltételek között szerepel, nincs elõírva a törvényben, hogy azt az adatvédelem területén kell letölteni. (Nyilván 10 éves urológusi gyakorlat bõven elegendõ ahhoz, hogy valakit az idegsebészeti osztály vezetõ fõorvosának nevezzenek ki - a szerzõ rosszindulatú megjegyzése.) Továbbá: a törvény csak az adatvédelmet "érintõ" eljárásokról beszél, márpedig bíróként, ügyvédként végzett tevékenysége jelentõs adatok kezelését, továbbítását, nyilvánosságra hozását jelentette (például a keresetlevél megismerése, az ítélet megfogalmazása és kihirdetés ebbe a körbe esik). A jelöltnek csak "érintõlegesen" kell foglalkoznia az adatvédelemmel. Aki nem így olvassa az adatvédelmi törvényt, az felületesen olvassa - mondta a jelölt. (Az más kérdés, hogy ha én jelölt lennék, és azt szeretném, hogy megválasszanak, nem oktatnám ki azokat, akiktõl a megválasztásom függ.)

Alighanem ez az a pont, amely alá az alkotmányos intézmények tiszteletében már nem lehet esni (süllyedni?). Ilyen alapon igaza van Berki Ádámnak, hogy ma Magyarországon nagyon sok jogász megfelel az adatvédelmi biztossal szemben támasztott kritériumoknak. Tegyük hozzá: nem csak jogászok, hanem az egyetemi végzettségû bölcsészek, orvosok, mérnökök, pedagógusok, közgazdászok stb. ezrei is, hiszen mindenki, aki akár csak egy telefonszámot bejegyez a noteszébe, adatkezelést végez, mint ahogy adatkezelés az is, ha Pistike beárulja az óvó néninél, hogy Józsika elvette a játékát. Sõt, van egy remek ötletem: válasszon az Országgyûlés egy egyetemi végzettségû informatikust adatvédelmi biztosnak, aki történetesen hacker, még jobb, ha cracker (a hacker, illetve a cracker a számítógépes hálózatok biztonsági rendszereinek gyenge pontjait keresve behatol az adatbázisokba, és - ha kellõen gonosz - tönkre is teszi azokat), õ ugyanis garantáltan az adatvédelmet érintõ tevékenységet folytat. A legközelebbi lépés az lesz, ha egy rasszistát választanak meg a nemzeti és etnikai kisebbségi jogok biztosának, mert hisz neki is vannak fogalmai a kisebbségi jogokról, még ha meglehetõsen sajátosak is.
      Berki Ádámtól tudjuk azt is, hogy a jelöltté váláshoz az sem szükséges, hogy valaki elolvassa az adatvédelmi törvényt. Az Origo internetes újságnak július 19-én azt nyilatkozta, hogy jelenleg az adatvédelmi törvényt és Majtényi korábbi ügyeit tanulmányozza, hogy felkészült legyen a bizottsági meghallgatásán. Szó mi szó, a rendelkezésére álló másfél hónap alatt még az adatvédelem és az információszabadság fogalmait sem sikerült kellõ biztonsággal elsajátítania, hiszen az emberi jogi bizottság elnökének kérdésére, aki az információszabadsággal kapcsolatos véleményét tudakolta, a jelölt - akinek "az átlagos ember ismereteit is elérõ" tapasztalatai vannak e téren - többek között azt fejtette ki (kapaszkodj meg olvasó!), hogy az embereknek elegük van abból, hogy a postaládájuk tele van a "Vegyetek tõlünk!" prospektusokkal, és ez ellen tenni kellene. "Válaszától" néhány jelenlévõ nehezen tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Miként lehet alkalmas adatvédelmi biztosnak az, aki azt sem tudja, hogy a direkt marketing tevékenységnek, a személyes adatok kereskedelmi célú felhasználásának vajmi kevés (mondhatni semmi) köze van a közérdekû adatok nyilvánosságához? A személyes adatokat ugyanis minél szûkebb körben szabad hozzáférhetõvé tenni, míg a közérdekû adatokat minél szélesebb körben kellene. Azon persze lehet vitatkozni, hogy a direktmarketing-törvény jó-e vagy sem, de az errõl szóló vita kizárólag a személyes adatok védelme területén marad. Az információs önrendelkezési jog és az információszabadság nem ugyanaz.

Térjünk vissza az adatvédelmi biztos megválasztásához szükséges törvényi feltételekhez. Remélem, könnyû belátni, hogy a poszt betöltéséhez a mindennapos adatkezelésben "szerzett gyakorlat" önmagában nem elégséges. A törvény szerint a jelöltnek az adatvédelmet érintõ eljárásokban kell tapasztalatokkal rendelkeznie. A személyes adatok védelme egy alkotmányos alapjog védelmét jelenti. Az alkotmányos alapjogok az állam és polgár viszonyában a polgárt védik az állam hatalmával, neadjisten önkényével szemben, kijelölik a magánszféra azon határait, amelyeket az állam nem léphet át, ahol nincs keresnivalója. Ebben különbözik a polgári demokrácia mind a feudális, mind a diktatórikus "jogrendtõl". A polgár attól polgár és nem alattvaló (kézcsókom a miniszterelnöknek), hogy elvárja: a magánszférájába az állam ne tolakodjon be.
      Az adatvédelem - ahogy Fodor Gábor szabad demokrata képviselõ fogalmazott - különleges elkötelezettséget is kíván. Ugyan nem fejtette ki, hogy ez alatt mit ért, de könnyû belátni: etatista szemlélettel, "állambarát" felfogással nemcsak a személyes adatok védelméhez fûzõdõ, de egyetlen alkotmányos jogot sem lehet védelmezni. Megdöbbentõ volt hallani az Igazságügyi Minisztérium helyettes államtitkárának karba font kézzel tett nyilatkozatát, miszerint az oktatási intézményekben, munkahelyeken felszerelt kamerák miatt majd "megszûrik" viselkedésüket az emberek, és ha két diák szerelmes szavakat akar suttogni egymásnak, majd kimennek a Ligetbe - ahol történetesen ugyancsak kamerák fogják figyelni minden lépésüket, hiszen a kamerákat nyilvános helyen is el lehetne helyezni. Az 1970-es, 1980-as években "mûködött" egy, a hatalom által nemszeretem zenekar, a Kontroll csoport. Õk zenéltek egyszer arról, hogy "Nyilvántartanak. Nyilván tartanak tõled."
      Az adatvédelmi biztosnak éppen az a feladata, hogy az ilyen és hasonló megnyilatkozásokkal, megnyilvánulásokkal szemben a polgár érdekében fellépjen azon közjogi viszony alapján, amely az állam és polgára között fennáll, és amelyben a polgárt jogok illetik meg.

A személyes adatok védelméhez való jog mint alkotmányos alapjog közjogi kategória, az adatvédelmi biztos közjogi eszközökkel lép fel e jog megsértõivel szemben. Óriási tévedés tehát az adatvédelmet pusztán a személyiség polgári jogi védelmének egyik aspektusával azonosítani, ahogy azt a jelölt tette. (Az általa oly jól ismert adatvédelmi törvény is "a személyes adatok védelméhez [...] való alkotmányos jogról" beszél.) Ha az adatvédelem csak egy lenne a személyhez fûzõdõ jogok közül, nem is lenne szükség adatvédelmi biztosra, hiszen ha valakit személyéhez fûzõdõ jogaiban megsértenek, szigorúan csak személyesen és csak a polgári bíróság elõtt érvényesítheti az igényeit. A személyhez fûzõdõ jogok érvényesítésére az adatvédelmi biztosnak nincs hatásköre, a Személyhez Fûzõdõ Jogok Védelmének Biztosát pedig - nemes egyszerûséggel - ügyvédnek hívják. Az adatvédelmi biztos tehát annyival "több" az egyszerû ügyvédnél (pontosabban: annyiban más), hogy a személyes adatok védelméhez való jognak mint alkotmányos alapjognak nyújt védelmet, errõl az oldalról figyelmezteti az államot a magánszféra tiszteletben tartására. Az adatvédelem specialitása, hogy ezt a védelmet a magánadatkezelõkkel szemben is nyújtani kell. Adatvédelmi jogsértésre személyiségi jogsértés hiányában is sor kerülhet.

Tragikomikus volt, ahogy Répássy Róbert érvelt az alkotmányügyi bizottságban. A fideszes képviselõ - aki korábban javaslatot tett az adatvédelmi biztosi poszt megszüntetésére - most teljes határozottsággal és komolysággal kijelentette: fontosnak tartják az adatvédelmi biztos intézményét. Az ellenzéki képviselõk hangos mosolya közben alig hallhatóan hozzátette: "ha már van ilyen alkotmányos tisztség". Hargitai János ugyancsak fideszes képviselõ a jelölt emberi jogi bizottsági meghallgatásán kijelentette: egyes politikai erõk nem érdekeltek az alkotmányos intézmények mûködésében. Igaza van.

A kormánypártok egyöntetûen támogatták a jelöltet, noha közvetetten elismerték, hogy a jelölt nem felel meg a törvényi kritériumoknak. Mindkét bizottságban elhangzott, hogy az adatvédelmi biztosi tevékenységhez szükséges ismeret "elsajátítható, még akkor is, ha [a jelölt] az ügyvédi gyakorlatában periférikusan érintette ezt" (Gyimesi József, Fidesz), Majtényi Lászlón kívül "másnak is lehetõséget kell adni", hadd próbálja meg (Arnóth Sándor, Fidesz).
      Az persze mellékes, hogy az adatvédelmi törvény nem tanoncfelvételi hirdetés, hanem eleve jelentõs tapasztalatokkal rendelkezõ jelöltet kíván erre a posztra. Nem olyat, aki elõbb-utóbb belejön. Mint kiskutya az ugatásba.

HARASZTI MIKLÓS:

Oplatka light

– az MTI esete a MIÉP-pel és az öncenzúrával -

Augusztus 31-én ismertették a napilapok, rádiók és tévék Andreas Oplatka Neue Zürcher Zeitung-beli beszámolóját Baló György Orbán Viktor miniszterelnökkel készített két nappal korábbi tévéinterjújáról. "Csupa kényelmetlen kérdést kapott" - vezeti be Oplatka az ismertetést: az Orbán-bányák állami megrendelései, a nyilvános ellenõrzés alól kivont állami óriásberuházások, Orbán viszonya a MIÉP-hez.
      Valóban hír, hogy Oplatka András szükségesnek tartotta az interjú ismertetését. Hiszen ezeket a kérdéseket a hivatalos felfogás szerint csak tudatos országimázs-rombolók kultiválják. Más eset, ha Oplatka érdeklõdik irántuk, a mindenkor hûvös megfigyelõ, aki soha nem rejtette véka alá konzervatív politikai szimpátiáit.
      A sajtó az MTI alapján dolgozott. Minden újságban ezt olvashattam:
      "Végül a cikk részletesen szól arról, ami az interjúban a "messze a jobb szélen vitorlázó" MIÉP többek szerint antiszemita megnyilvánulásaival kapcsolatban elhangzott. Oplatka ismertette az ügyészségnek az üggyel kapcsolatos állásfoglalásait. Megállapította, hogy Orbán Viktor kitért a MIÉP egyértelmû, éles elítélése elõl, s csupán annyit ismert el, hogy a vonatkozó kijelentések alkalmasak egyes polgárok önérzetének megsértésére, s hozzátette: a kormányfõ szerint nem az antiszemitizmus jelent meg a labdarúgás nyelvében, hanem a foci kavarta szenvedélyek csúsztak el nem kívánatos irányba."
      Az összefoglaló azt a hatást keltette, mintha Oplatka csöndes egyetértéssel tudósítana az ügyészség és a miniszterelnök egybecsengõen mérsékelt és felmentõ álláspontjáról a MIÉP ügyében, szemben az ellenzék és az újságíró hõzöngésével.
      Nem ismertem rá Oplatkára. Az hagyján, hogy nem szokása az ál-objektivitás a MIÉP-pel kapcsolatban. De lévén Oplatka igazi profi, azt sem értettem, hogy ha már egyszer nem kérdõjelezi meg a miniszterelnök sztoriját, aki szerint nincs is sztori a MIÉP körül, akkor viszont mit tart tudósításra méltó sztorinak ebben az állításban? Mifelénk naponta megesik, hogy továbbmondogatják a semmitmondást a közszolgálati propagandisták, a beosztott mikrofonállványok, és újabban a "komoly" napilapok is. De a Neue Zürcher Zeitungnál ez nem szokás.
      Elõször visszakerestem az MTI-t, amely valóban ezt a szöveget publikálta. Ezután magát az Oplatka-cikket kerestem meg a NZZ on-line-ban (http://www.nzz.ch/2001/08/30/al/page-article7LZK3.html).
      Amit tapasztaltam, az megdöbbentett. Armstronggal szólva, kis lépés a félrefordításban, hatalmas lépés a magyar közszolgálati hírügynökség egyenirányításában. (És ezzel az egész magyar sajtóéban, mint a példa mutatja.)
      Az összefoglaló az Oplatka-cikk lényegét tünteti el azzal, hogy nem ismerteti Oplatka egyértelmû ítéletét a MIÉP-rõl, sõt relativizálóvá hamisítja. Ennek következtében Oplatka tudósítása az interjúról átalakul Orbán elfogultságát mentegetõvé.
      Íme a kérdéses rész eredeti szövege, alcímestül.

"Szélsõjobboldali hangok

Végül a tévéinterjúban felkérték Orbánt, foglaljon állást a szélsõjobboldalon hajózó kicsiny "igazságpárt", a MIÉP antiszemita nyilatkozatairól. Nemrég a MIÉP vad rasszista támadásra használta fel, hogy egy népszerû futballcsapatot megvásárolt egy zsidó származású magyar nagyvállalkozó. Zsidó szervezetek és egy magánszemély is feljelentést tettek. Az államügyészség a véleményszabadságra hivatkozva arra a következtetésre jutott, hogy a MIÉP állásfoglalása nem merítette ki a bûncselekményi tényállást. Orbán a témáról szólva kikerülte a MIÉP egyértelmû, éles elítélését. Elutasította azt a véleményt, hogy egy parlamenti párt hasonló ügye bármelyik EU-országban súlyos politikai következményekhez vezetett volna. Magyarország, állította, nem áll rosszabbul ebben a tekintetben, mint a nyugati országok. A miniszterelnök mindössze annyit ismert el, hogy a futballklub megvásárlásával kapcsolatos egyes kijelentések alkalmasak lehetnek egyes polgárok önbecsülésének megsértésére. Ámde itt, fogalmazása szerint, nem az antiszemitizmus jelent meg a labdarúgás nyelvében, hanem a futball kavarta szenvedélyek csúsztak el nem kívánatos irányba."

Az MTI tehát egyszerûen hozzáköltötte, hogy a MIÉP "többek szerint" volna antiszemita. Valójában Oplatka maga állítja, schwarz auf weiss: amirõl Orbánt kérdezik, azok bizony "antisemitische Äusserungen", antiszemita nyilatkozatok.
      Oplatka el is mondja, mit tett a MIÉP. A pontos fordítottját annak, amit Orbán mond az interjúban. A futball csak ürügy, amelyet a MIÉP vad rasszista támadásra ("wüste rassistische Attacke") használt fel. Íme a "wüst" jelentései: vad, veszett, züllött, tébolyult, bestiális, brutális, gátlástalan.
      A Neue Zürcher Zeitung hírértékûnek tekinti, hogy Orbán elutasítja a politikai ellenlépést a rasszista akció nyomán, és hogy a miniszterelnök szerint Magyarországnak nem kell követnie ezt a nyugati szokást. Ez is kimaradt, ahogyan minden, amibõl Oplatka álláspontja kiderülhetne. Mindehelyett az MTI álmodik számunkra egy Oplatka-elhatárolódást az elhatárolódóktól: a "többek szerint"-et.
      Nem mellékes, mit mond Oplatka a MIÉP-rõl. Egészen mást jelent a svájciaknak Orbán véleménye a MIÉP-rõl, ha a tudósító elõtte bemutatja a pártot. Ám az MTI szövege ezt beleírással és kihagyással elsinkófálja. Mikrofonállványt csinál Oplatkából.
      Én jóindulatú öncenzúrának vélem az MTI-s szerzõ vagy szerkesztõ eljárását. Felmérte az "elvárásokat", józanul élt az "adott szabadsággal". Ismét van "mozgástér". Az MTI ma még dönthet úgy, hogy Oplatka cikke hír. De már nem tartunk ott, hogy Oplatka az MTI-ben elmondhatná, amit a MIÉP-rõl gondol, különösen, ha nem ugyanazt gondolja, amit a miniszterelnök. A megoldás: úgy beszéljen Oplatka, hogy se a MIÉP, se Orbán ne bánja.
      "Fogjuk be a szánkat, különben nem beszélhetünk szabadon" - ez volt a Kádár-kori jelszó, és úgy látszik, ismét itt tartunk. Szinte hallom: "Jobb volna, ha egyáltalán nem ismertetnénk?"
      Vajon mitõl félnek az MTI-nél? Számos oka lehetséges az öncenzúrának, s a legtöbbje sajnos egzisztenciális félelemre lefordítható politikai nyomás.
      Még a legjobb eset az volna, ha igaza volna egy barátomnak, aki szellemesen azt mondta: a Legfelsõbb Bíróságtól fél az MTI. Ha Csurkáék beperlik a hírügynökséget, amiért a sajtószemlében veszett rasszistának nevezték a MIÉP-et, akkor az LB mértékadó ítéletei szerint nincs esélyük olyan védekezéssel, hogy hiszen ezt nem is õk, hanem Oplatka mondja.
      Ennél közelebb járhat az igazsághoz, hogy immár az MTI is áldozatául esik a "csendes koalíciónak", amely a médiában négy év óta mûködik Orbán pártja és a MIÉP között.
      Tulajdonképpen bátor dolog volna, ha az MTI kitartana a szakmai követelmények mellett. Hiszen elnöke épp a minap érezte szükségét, hogy általános szakmai alelnöknek nevezze ki Lovas Lajost, aki - tipikus karrier - Fidesz-alkalmazottból Mahir-alkalmazott lett (a Napi Magyarország lapigazgatója), majd onnan "közszolgává" léptették elõ. Az MTI kormánypárti többségû tulajdonosi testületében pedig ott ül a MIÉP küldötteként Lakatos Pál, aki élõ szimbóluma a Fidesz-MIÉP-összefonódásnak. Orbán Viktor az õ Vasárnapi Újságját választotta kedvenc rádiómûsorának. Ezt a hivatalosan is faji elfogultságban elmarasztalt fórumot találta a legalkalmasabbnak, hogy kijelentse, amit most a Baló-interjúban is megismételt: Magyarországon - Nyugat-Európával ellentétben - nincs szélsõjobboldal.
      Ha elemzésem téves, és az újságírói fáradtság banális termékében láttam öncenzúrát, akkor elnézést kérek a szerzõktõl. Ha mégis igazam volt, kérem õket, fontolják meg, mit tehetnek a félelmük ellenében. Állítom, a civil kurázsi is önbeteljesítõ program, nem csak a félelem az.

MÉSZÁROS TAMÁS:

Pályán vagyunk

A nemzeti autópályáinkat építõ részvénytársaság szóvivõje hétfõn drámai bejelentést tett. Kibõvítették a biztonsági szolgálat feladatkörét. Minek következtében ezentúl igazoltatni fogják a pályákon dolgozó embereket, ellenõrizendõ, kinek a megbízásából, mit keresnek ott.
      Tehát elõfordulhat, hogy illegális munkavégzés céljából illetéktelen személyek hatolnak be az építési területre. Nyilvánvalóan azoknak az alvállalkozóknak az alkalmazottai, akik, mint tudjuk, kenõpénzen vették a megbízásokat más alvállalkozóktól, de azt már nem lehet tudni, hogy kiktõl, mert a fõvállalkozók sem ismerik valamennyi alvállalkozójukat. Mindenesetre, ezeken az autópályákon százával nyüzsögnek a titkos alvállalkozások - amelyek névsorát annak ellenére sem hozzák nyilvánosságra, hogy maga a miniszterelnök biztatta a sajtót a lista iránti kitartó érdeklõdésre -, de az RTL Klub legutóbbi Aktákjából már világossá vált, hogy ezeket egyébként is teljességgel reménytelen felkutatni.
      A tévéstáb ugyanis végigjárt néhány bejegyzett címet, felhívott számtalan nyilvántartott telefonszámot, ám sehol nem talált senkit; jelen pillanatban nagyjából egyetlen dolog látszik biztosnak: a fõvállalkozót Vegyépszernek hívják. Ez az a cég, amelyik ugyan soha életében nem épített egyetlen centiméter autópályát sem fõvállalkozóként, a kormányzat mégis belévetette a bizalmát, mondván, az nem járja, hogy magyar vállalatok kiszoruljanak az adófizetõk pénzébõl finanszírozott nagyberuházásokból. Hogy miért épp a Vegyépszer nem szorulhatott ki az autópályabizniszbõl, azt máig homály fedi, és ebbõl logikusan következik, hogy ugyanezt az általa kijelölt alvállalkozókról sem deríthetjük fel. Elég az hozzá, hogy õk akkor is reprezentálják a hazai autópálya-építés - Orbán Viktor kedvelt meghatározásával - "teljesen új rendszerét", ha egy részük egyszerûen fantomizálódott, más részükkel pedig kénytelenek voltak felbontani a szerzõdést, minthogy elfogadhatatlan minõséget produkáltak.
      Ma a helyzet úgy fest, hogy az építtetõ konzorcium szóvivõjének kabarisztikus bejelentése, miszerint a pályákról biztonsági embereknek kell kiszûrniük az oda nem való egyéneket, egyáltalán nem képtelen. Tényleg nem marad más hátra, ha már egyszer az egész szisztéma olyanra sikeredett, hogy a "pályaalkalmasság" kritériumai amúgy szakmailag tökéletesen átláthatatlanok. Az alvállalkozók alvállalkozóinak az alvállalkozói által létrejött kusza konglomerátumban senki emberfia nem igazodik el; senki nem tartja számon, hogy ki kit mivel bízott meg, és ebben az abszurd piramisban természetszerûen elvész a felelõsség is. Hiszen hogyan volna igazán számon kérhetõ bármi azokon a vállalkozókon, akik csak hatvan, rosszabb esetben kilencven nappal az egyes munkafázisok befejezése után kapják meg a pénzüket, de forgótõkéjük nem lévén, képtelenek hitelezni az anyagot, a gépeket, a munkaerõt, s ezért nem is titkolják, hogy már eleve nyakig eladósodva mindenbõl a legolcsóbbat használják fel. A pályákon nem utolsósorban azért is dolgoznak a fõvállalkozó számára ismeretlen cégek, mert az az alvállalkozó, amelyik nem bírja anyagiakkal a ráesõ feladatot, úgy igyekszik egyszerre ki is kerülni az obligóból, meg benn is maradni az üzletben, hogy "lepasszol" egy újabb alvállalkozónak.
      Orbán Viktor még áprilisban, az MTV A hét címû mûsorában kitért a Gazdasági Versenyhivatalnak egyebek között az autópálya-építéseket is érintõ kritikájára, amely ezen a területen sem tartotta elfogadhatónak a közbeszerzési eljárás mellõzését. A miniszterelnök így védte meg a kormányzati úzust: "Ezek a döntések valóban nem a verseny célját szolgálják, hanem a magyar emberek érdekét. Tehát én nem szeretnék egy olyan gazdaságpolitikát látni Magyarországon, amely egyetlen szempontot érvényesít kizárólag, az pedig a verseny szempontja. Nagyon sok más szempontot is kell érvényesíteni. Például a magyar vállalkozók piachoz való hozzájutásának az igényét és szempontját." Mára kiderült, hogy noha a verseny szempontja valóban nem érvényesült - például a Vegyépszer mindjárt az elõminõsítésen kiesett volna referencia híján -, "a magyar vállalkozók piachoz való hozzájutásának az igénye" önmagában üres szólam maradt, minthogy a kormányzat éppen az õ megerõsítésükre semmit nem tett. Egyedül a versenyt hárította el az útjukból elõzékenyen; ez a kedvezmény azonban, mint látható, csúfos kontraproduktivitáshoz vezetett. Meglehet pedig, hogy a hazai építõipar némely tapasztalt cégei kiállták volna a próbát, feltéve, hogy egyáltalán indulhatnak a megmérettetésen. Máig senki nem adott hivatalos választ arra, hogy az orbáni demagógia, amely szövegszerûen csupán a "nagy nemzetközi cégek" ellen irányult, miért jelentette a gyakorlatban egyszersmind azt is, hogy a magyar vállalatokat sem tendereztették.
      Természetesen vannak elképzeléseink. És miután tudjuk, hogy az Országimázs Központ meg a Happy End Kft. hosszú és megbonthatatlan együttmûködését megalapozó, nyertes pályázat milyen összetételû zsûri által szentesíttetett, nem gondoljuk, hogy az autópályák esetében másként mûködött volna a mechanizmus. Bár mégsem egészen ugyanarról van szó. A Happy End halandzsáinak nagy elõnye, hogy végsõ soron csak a kényesebb, vagy mondjuk úgy, a jó ízlés nevében ítélhetõk meg - ami azonban kevéssé egzakt fogalom. Ezzel szemben egy autópálya, azon felül, hogy mûszaki paraméterekkel rendelkezik, már csak a beruházás nagyságrendje miatt is alkalmas egy adott nemzetgazdaság minõségi és mennyiségi teljesítõképességének valamelyest objektív felmérésére.
      Nem véletlen, hogy Orbán Viktor még augusztus 8-án, a Reggeli Krónikában "a politika suhintásaitól függetlenül" folyó, "nyugodt és békés építõmunkáról" szólva - különös tekintettel az autópályákra - ezt mondta: "Ez nem volt kis munka, amíg erre az új rendszerre áttértünk, de a mai helyzet azt mutatja, hogy a siker szinte teljes. Be tudtuk bizonyítani, nagyon büszke is vagyok erre, hogy a magyar vállalkozók és a kormányzat együtt, a legnehezebb mûszaki színvonalat követelõ építési munkákat is, a magyar emberek, a magyar vállalkozók el tudják végezni, ha a kormány és a vállalkozók egy irányba húznak. (...) Ez az autópálya-építésen túlmutató, szerintem komoly gazdaságpolitikai siker."
      Alig több mint egy hónap telt el a siker bejelentése óta, s a hírek szerint egyelõre mintegy másfél milliárdra becsülhetõ azoknak a megbízásoknak az értéke, amelyeket feltehetõen korrupcióval szereztek meg magyar cégek a sztrádákon. Mi lesz itt még, ha a kormány és a vállalkozók továbbra is egy irányba húznak.

GRUNWALSKY FERENC:

Levél-írás Nº 16.

("Kié ez a szem?")

A bagoly éjszaka pockot fog.
      Mit fog nappal?
      Aludni.

Kedves L&M!
      Mikor a múlt héten azt írtam Neked, hogy: "körülbelül 15 évvel ezelõtt a tévé és a filmgyár teljes "üzemelése" idején húsz játékfilm és 60-80 tévéfilm, tévédráma, költészeti mûsor készült, és a tapasztalatok azt mutatják, hogy körülbelül ennyi kell ahhoz, hogy a magyar mozgóképipar betöltse társadalmi funkcióját, biztosíthassa a magyar színészek foglalkoztatását, elõsegítse a magyar drámairodalom fejlõdését, az irodalom népszerûsítését..." stb., kapásból még aznap éjjel e-mailben visszakérdeztél, elszállt-e az agyam, és mirõl képzelõdök? Azt kérdezted, nem vagyunk-e egy kicsit telhetetlenek.
      Nem, kedves L&M, nem ment el az eszem. Ennyi kell ahhoz, hogy ez a "terület" mozgásban legyen. És akkor még nem tettem hozzá, hogy mennyi bérmunka kellene még, lehetne is, de erre a jelenlegi szabályzók mellett semmi esély, hiszen drágábbak vagyunk, mint Prága vagy körülöttünk a többiek. Ez megint ahhoz a kérdéshez tartozik, hogy SEMMI sem történt, akár más iparágakban (például kedvezmények stb.) annak érdekében, hogy ez a helyzet javuljon.
      És abban a levélben még nem tettem hozzá azt, hogy ezen felül legalább annyi dokumentumfilmet kellene készíteni, amennyi ma önkínzó és heroikus küzdelemben "kitermelõdik". Alkotóik konokul és fanatikusan csinálják, mostoha körülmények között. Megélni nem tudnak belõle, visszhang alig. De mégis... (Hihetetlen rosszindulat kellett ahhoz, hogy valaki azt mondja, Magyarországon "megélhetési filmezés" létezik...)
      Apropó "visszhang". Nálunk a dokumentumfilm az elmúlt harminc év alatt azt bizonyította be, hogy a társadalmi önismeret fegyvertáraként különleges szerepe van. A társadalmi önkép kialakításában, a történelem tudatosításában nélkülözhetetlen. Néha a dokumentumfilm az egyetlen menekülés, hogy a manipulált propaganda- és médiadivatok között az emlékké vált képek felidézzék az eltüntetett tényeket, felborzolják a tudat állóvizét, és idegesítõen arra kényszerítsenek, hogy az ember körülnézzen, vajon miben élt és mi veszi most is körül. Kérdésessé teszik a múltat és problematikussá a jelent. Segítenek megbontani a dolgok látszólagos egyértelmûségét, amit a mindenkori politika és a média sugall. Ezért kell megtalálni készítésének, formáinak és forgalmazásának új és új feltételeit.
      Kötelességünk kíméletlenül létrehozni és megõrizni azokat a képeket, amelyekre, például az elmúlt 11 évbõl, az ember már maga sem emlékszik: hogy micsoda embertömeg hányszor, hol tolongott, vonult, tüntetett itt, ezeken az utcákon és országutakon, és milyen problémákkal küszködtek, mert (ha becsületesek vagyunk) ezek a képek kikényszerítik, hogy ki-ki lelkiismerete szerint próbálja megválaszolni: miért is tettük ezt?
      "Magamra maradtam az erdõ borította hegyek között. Egy dragonyos vetõdött utamba, hírül adta, hogy az erdõ tele van rejtõzködõ ellenséggel. Visszafordultam. Muravjov tábornokkal és gyalogezredével találkoztam. Egy századát az erdõbe vezényelte, hogy megtisztogassa a sûrûjét. A lapályhoz közeledve szokatlan jelenetre lettem figyelmes. Egy fa alatt egyik tatár bégünk feküdt halálos sebével. Legkedvesebb katonája zokogott fölötte. Mellettük mullah térdepelt, és fennhangon imádkozott. A haldokló bég rendkívül nyugodt volt, mozdulatlanul nézte fiatal barátját. A lapályon körülbelül ötszáz foglyot tereltek össze. Néhány sebesült török jelekkel hívogatott, nyilván orvosnak néztek, és segítséget kértek, amit nem tudtam nekik megadni. Az erdõbõl egy török lépett elõ, átvérzett rongyot szorítva sebére. Katonáink azzal a szándékkal léptek hozzá, hogy leszúrják, talán irgalomból..." (Puskin: Erzerumi utazás)
      Kedves L&M!
      Te joggal kérdezted tõlem, hogy "és ki a fene fogja nézni és hol fogja látni ezeket a különbözõ filmeket, tévéjátékokat?" (Ha lennének...) És aztán az örök duma, hogy az embereket ma nem érdekli az, hogy... stb.
      Nézd, megegyeztünk abban, hogy megpróbáljuk "a maga bonyolultságában" átgondolni a dolgokat. Úgyhogy okoskodás helyett további kérdéseket tennék fel Neked. Tudjuk-e ma azt, hogy az elkövetkezõ körülbelül öt-tíz évben (nem nagy idõ) milyen technika (és milyen formában) fogja eljuttatni a nézõkhöz a mozgóképet? (Szándékosan nem mondtam filmet, bár szerintem a filmszalag örök...) Magyarországon 21 multiplex mozi van, ide jár a nézõk 70-80 százaléka, és körülbelül 400 olyan helyiség, mozi, ahol vetítenek. Mi van, ha megfordul a multitrend, amire Amerikában már komoly jelek utalnak? (Két hálózat is tönkrement...) Kezd például kibontakozni a házimozi technikája, aminek semmi köze nem lesz a házi videózáshoz, sem hang-, sem képminõségben. Mi van, ha új fogyasztási szokások alakulnak ki? Mondjuk egy következõ generáció maga szeretné megválasztani, kikkel nézze együtt a filmet, hol és hány órakor, magamagának csinálná a mûsort, és azt is maga szeretné eldönteni, hogy melyik filmet akarja látni. Ez technikailag nem a távoli jövõ... Ez még nem jelentené azt, hogy a mozi megszûnik, de azt igen, hogy például egy multiplex csak mint ALTERNATÍV forma létezne tovább (nagy helyiség, sok terem), mint valami olyan, amibe akkor fogunk bemenni, ha éppen ott vásárolunk. És ha megváltoznak az áruvásárlás formái is? (V. ö: internet.)
      Azt mondod, ábránd, távoli jövõ - különben is Magyarországon vagyunk -, mire a probléma ideér... De gondold meg, hány év alatt épültek ki a multiplexek és milyen gyorsan tûntek el a mozik. Mivel senki sem kötelezhetõ arra, hogy egy veszteséges vállalatot fenntartson, így kivonulhatnak a multik is. Az épület itt marad, de honnan szerzel hozzá filmeket? Hiszen a hálózat titka a filmek egész világon történõ egységes "terítésében" van. Miért mondom mindezt? Azért, mert Magyarországon vidéken most jelenleg tíz multiplex létezik, az art-kino hálózat Budapesten kívül nyomokban lelhetõ csak fel és haldokolva vegetál. Tehát, ha valaki vidéken él (az ország lakosságának nagyobb része), és ráadásul nem egy multiplex körzetében, az eleve ki van zárva, hogy részesüljön az amúgy is szûk kulturális kínálatból. Vagyis olyan ez, mint ha például vidéken élnél, akkor csak azokat a könyveket olvashatnád el, amelyeket 3-4 hetenként eléd raknak, régebbi kiadásokról pedig szó sem lehet. (2-3 évenként a videotékákban is kicserélõdnek a filmek.) És akkor még nem beszéltünk sem az európai, sem a magyar film láthatósági viszonyairól. Gyakorlatilag hogyan juthatnak hozzá ma Magyarországon a nézõk egy olyan filmhez, amirõl hallottak és amit látni szeretnének? Legyen az mûvészfilm, vagy például a Tween Peaks vagy az Utolsó cserkész? Hol láthatnád vetítve az elmúlt 15 év kultusz- és sikerfilmjeit? Milyen egyéni szokás, ízlés, alakulhat ki így? Én tehát azt mondom, létre kell hozni egy olyan országos hálózatot, ahol a mozgókép kulturális ajánlatai hozzáférhetõek. (Ez nem csupán vetítõket jelent, hanem bizonyos filmmennyiséget, archívumkapacitást is stb. stb.) De ennek létrehozásához is az egész mozgóképipar koncepciózus végiggondolása szükségeltetik, és addig nem beszélhetünk arról, mi érdekelhetné a nem létezõ, ad hoc "közönséget", amirõl nem tudjuk, kicsodák, hol élnek, hány évesek... (Gondolj bele, mi lesz, ha mondjuk a multiplexek fele - lévén nemzetközi cégek - bezár? Hol lesz akkor Magyarországon mozi?)
       "Most mondja, minek ugrálnak ki ilyen hülyén a vízbõl, ott e', nézze - mutatott egyre, amint éles ívben átrepült a fedélzet felett -, olyan bamba, hogy az már nem is igaz. Mondja, mér' csinálják ezt, he? Nincs is szárnyuk.
      Rövid töprengés után azt feleltem, hogy e jelenség a hörgõsök különleges tulajdonságával magyarázható, tudniillik képesek annyira felfújni magukat, hogy a víz, nem bírván idegekkel, kiveti õket, félelmében, hogy szét ne pukkadjanak. Ugyanígy fúvódnak fel, gyakran ijesztõ mértékben a földi békák is egy cigarettától, csak a föld, amely ilyen szempontból rosszabb a víznél, nem ereszti õket, így hát szétpukkadnak.
      - Szavamra! - kiáltott a kapitány érthetetlen lelkesedéssel. - Ha-ha-ha! Istenuccse, beletrafált! Nem mondom! Hát persze - a kis gézengúzok, e'! Felfúvódnak, megijesztik, az a berezelt k...a víz pedig fél, és kiveti õket - ha-ha! Fél, az áldóját - gyáva nyúl, gyáva nyúl! Kap a pofájára! Pofa be, mert kap a pofájára! - rikkantotta magán kívül. Úgy tûnik, szavaim felélesztették benne a terroristát. - Bravó, pompás! Hogy nekem nem jutott eszembe. Maga komoly szakértõ. Kész természetbúvár, tette hozzá, miközben kicsit felfújta magát, és csodálattal tekintett rám. - És még maga mondja, hogy sosem utazott?"
      (Gombrowicz: Hajóút a Banbury Briggen)

Kedves L&M!
      Az a legfurcsább, hogy rengetegen azt mondták nekem, hogy jó, jó, hogy leírod ezeket, de hát igazából nem sok értelme van, úgyse fog változni semmi, semmi se számít, tök mindegy, hogy ki, mirõl, mit ír. Fásult, rezignált és ingerült a hangnem, és ez pártállástól független modor. Mindenki legyint.
      A XX. századi magyar történelemben nem elõször van "történelmi helyzet" . Ez a mostani is SORSFORDULÓ, de nem lett kitárgyalva semmi. Ezért a kormány, és valamennyi párt is, gyakorlatilag A ZAVAROSBAN HALÁSZIK. Ilyenkor komoly szellemi konfrontációkra, tisztázó vitákra lenne szükség, amit a XX. században a magyar értelmiség, általában jól-rosszul, mindig megpróbált teljesíteni (például Szõke Domokos: Szellemi és ideológiai viták Magyarországon. 1939-). A viták "témája" áltatában a vita ÜRÜGYE volt (lásd Németh László.: Kisebbségben; a Szekfû-, a Lukács-, vagy a Felelet-vita, a Petõfi Kör, Monor, Lakitelek stb.), ezért aztán a szellemi élet képviselõi és a politika álláspontja kifejtésére kényszerült. Az I. világháború óta körülbelül 10-15 évenként ezeknek komoly identitásmeghatározó, tisztázó szerepük volt.
      Ne tévedjünk: a végeredmény soha nem a helyzet "tisztázása" lett, sõt általában inkább újabb ellenségeskedés lett a vége. Szembefordulás, árulások. A frontok nyílttá tétele. A kérdések tudományos feltárása mindig félbemaradt, az is, hogy ki, mit ért alattuk, de az kiderült, ki hol helyezkedik el a szellemi palettán, és melyek a nemzet szellemi elitje által kijelölt, hangsúlyos sorskérdések. A nemzeti szellemi élet "biológiai ciklusa" így mûködött, így zajlott az öntisztulás, az artikuláció, a szókimondás és elhallgatás - felnõtté válás, egy korszak megfogalmazott tudomásul vétele, áttekintése, szellemi átélése...
      Hol vannak a viták? Mi ez a nagy hallgatás?
      Mintha a nagy rendszerváltásban a 4x100-as futóknak a második-harmadik váltásnál elment volna a kedvük, kiléptek volna a pályáról, s gyûlölködve mászkálnának a salakon, mint aki azt se tudja, hol van.
      Csodálkoznak, és nem értik, mit néznek, mit bámulnak rajtuk a lelátón ülõ emberek.
      De azok a szemek! A szemek nem figyelmeztetnek semmire?
       "Most már nem csak dühös vagyok, hanem kíváncsi is" - ordítja világnak Al Pacino mint újságíró A bennfentes címû filmben, amikor megfenyegetik.
      Gombrowicz pedig így látja:
       "Egy nap, miközben a tat körül sétáltam, figyelmes lettem a fedélzet deszkáin egy emberi szemre... Megkérdeztem a kormányost:
      - Kié ez a szem?
      Megvonta a vállát.
       - Nem tudom, sir.
      - Kiesett valakinek, vagy kivették?
      - Nem láttam, sir. Itt hever reggel óta. Szívesen felvenném és elraknám egy dobozba, de nem szabad itt hagynom a kormányt.
      - A hajópárkány alatt van egy másik - mondtam. - De másmilyen. Másvalakié. Kérem, Barnes, szolgálat után szedje össze.
      - Igen, sir.
      Folytattam a sétát, közben azon töprengtem, szóljak-e a kapitánynak, valamint Smithnek, aki idõközben megjelent az elülsõ hajófülke lépcsõjén.
      - Ott a fedélzeten egy emberi szem hever.
      Felélénkült. - Hogy a krrr... Hol? Egy egész pár?
      - Mit gondol, fõhadnagy, kiesett valakinek, vagy kivették?"
      A mai helyzetben van még néhány új elem. Eddig a rendszerváltás óta egyetlen politikai párt sem vállalta, hogy ideológiailag hosszú távra tervezzen, és saját elvi véleményt mondjon a nemzet egészének anyagi, intellektuális és érzelmi állapotáról. Most ez történik. A párt és a kormány most alakítja ki nyílt ideológiáját és az ennek megfelelõ kultúrpolitikáját. A mozgóképiparnak óhajaival, egész hozzáállásával azt sugallja, azt preferálja, hogy kerülje a társadalom átalakulásából adódó éles konfliktusok megmutatását, hogy az nem kell, és nem is szórakoztató. Szóval ebbe az átalakításba A MAGYAR FILM NE SZÓLJON BELE! Nem igényli a média, a film hozzájárulását a társadalom problémáinak, feszültségeinek feltárásában, azt fönntartja önmagának!
      Ez új! Eddig minden hatalom azt várta el, hogy a film segítse a társadalom átrendezõdését, most pedig, bár az egész ország hatalmas átalakulásban van, azt érezteti, ez az õ dolga, majd õ megcsinálja.
      Kimondva, kimondatlanul egy olyan mozgóképmûvészet kívántatik, amelynek a VALÓSÁGHOZ SEMMI KÖZE - ÉS EZ LEGYEN STÍLUSÁNAK LÉNYEGE.
      A mozgóképkultúra a kormány számára az országimázsprogram részeként, az IMÁZSFORMÁLÁS SZEMPONTJAI SZERINT fontos. Ezért elõnyben részesítik a romanticista, XIX. századi történelemfelfogású és historizáló filmet, lehetõleg drága kiállításban, gazdagon.
      A millennium ürügyén és a millenniumi pénzek segítségével az egész kulturális menedzselés átpolitizálása és átstrukturálása zajlott le. Az ÁLLAM NYÍLTAN A MEGRENDELÕ SZEREPÉBE LÉPETT. Olyan országképre van szüksége, ahol vannak nehézségek, de az ország dolga MEGY ÉS MENNI FOG (MINT RÉGEN, HÕSI KOROKBAN), és ez az Õ KOMPETENCIÁJA.
      Milyen filmeket szeretne LÁTNI a kormányzat?
      A kormányzat
      - természetes szövetségeseként támogatja olyan mûvek létrejöttét, amelyek azt sugallják, hogy a jó kezekben lévõ hatalom az elõrevivõ erõ;
      - a historikus történelemábrázolást korszerû ismeretterjesztésnek fogja fel;
      - a romantizáló és vallásos társadalomfelfogást támogatja, e szerint a magyar történelem nem más, mint nagyjainak (királyaink, nemeseink) története;
      - szerint a személyes sorsok nem a társadalmi és szociális konfliktusokban mutatkozhatnak meg, hanem a sikerességben, a tudatosságban, a karrierizmusban vagy annak kudarcában;
      - a valóság nem kegyetlen érdekellentétek gyûjteménye, hanem problémák halmaza;
      - a szegénység nem társadalomalakító, -feszítõ tényezõ, nem tragédia, nem sokakat érint;
      - a nemzet, a nép homogén. A film, a mozgókép gond nélkül szórakoztassa a különbözõ korú s ízlésû nézõket. Minden korosztály legyen kiszolgálva. Legyen meg a jó bulija, a nosztalgiája, a dilije.
      Hát itt tartunk körülbelül. De ez csak a dolog elvi oldala, ezen még lehetne vitatkozni. Választott témánk a mozgóképipar szempontjából nagy probléma (ha nem a legnagyobb): hogyan lehetne mindezt EU-komfort módon megoldani, hiszen az EU szabályai szerint egyetlen produkcióban sem lehet ötven százaléknál több állami közpénz (különleges esetben hetven).
      Ebbõl logikusan következik a nagy kérdés: HOGYAN LEHETNE BEENGEDNI, BEKAPCSOLNI A MAGÁNTÕKÉT a mozgóképiparba? Ez jelenleg akkor sem volna megoldható, ha a magántõke itt állna a kapuk alatt. A jelenlegi pénzügyi rendszerben senkinek se érné meg akár egyetlen fillért is befektetni ide. A pénzügy minden eddigi javaslat elõl (adó-, áfa-, befektetési kedvezmény, bármi) elzárkózott.
      Ezen a helyzeten pedig változtatni kell, ami csak közmegegyezéssel történhet. A probléma messze túlmutat a filmesek és a politika viszonyán, személyeskedéseken vagy sértõdéseken.
      Vállalni kellene a kérdés minden oldalú nyílt tárgyalását. Arról is, hogy miért, arról is, hogyan!
      "- Azt akarja mondani - kérdeztem -, hogy a tengerészek unalmukban azt a szórakozást eszelték ki maguknak, hogy az egyik hirtelen megpróbálja kiütni a másik szemét - valahogy úgy, ahogy az iskolás gyerekek gáncsot vetnek egymásnak?
      Odafönn a kapitány hangja hallatszott:
      - Ne feledkezzen meg róla, Smith fiam, hogy a tettes a büntetéstõl függetlenül megegye a kivert szemet. Így kívánják a tengerészszokások.
      - Az ördögbe is - káromkodott a fõhadnagy. - Ha ezek egyszer elkezdik, nem lesz nyugtunk tõlük. A Csendes-óceán déli vizein így vesztettük el, szélcsend mellett a teljes legénység szemének 3/4-ét. Félnek tõle, mint a tûztõl, de ha egyszer elkezdik, nem bírják abbahagyni. Majd adok én nekik - hohó, nagyságos uraim -, megemlegetnek még, megemlegetnek, nagyságos úú... húú... huhuhúú."
      Ölel: Feri

BOJTÁR ENDRE:

Litván, lengyel, két jó barát

Tisztelt hölgyeim és uraim, talán elnézik nekem, hogy e két kiállítás megnyitásakor szokatlan módon nem ejtek egyetlen szót sem magukról a kiállításokról (nálam illetékesebbek szájából mindjárt hallhatnak róluk), hanem inkább arról beszélnék röviden, hogy egy látszólag szimpla protokolláris esemény, a lengyel-litván diplomáciai kapcsolatok újrafelvétele miért fontos annyira, hogy még tizedik évfordulóját is érdemes megünnepelnünk.
      A legnagyobb általánosságban és némileg fellengzõsen fogalmazva azért, mert Lengyelország és Litvánia tíz évvel ezelõtt, a szocialista rend összeomlása, a szabadság visszanyerése után közvetlenül példát mutatott a térség más országainak, de talán egész Európának arra, hogy miként rendezhetõ két szomszédos nép viszonya, miként érhetõ el vagy legalábbis kezdhetõ el az oly sokat emlegetett történelmi megbékélés. És bizony lengyeleknek és litvánoknak volt miben megbékélni: több mint hatszáz év alatt a szeretet és a gyûlölet, az együttmûködés és az ellenségeskedés páratlan elegye halmozódott fel közöttük. Néhány évszámot említek, amelyek döntõek voltak ennek az elegynek a kialakításában. Az elsõ 1385. A litvánok ekkor vették fel lengyel kézbõl végre a kereszténységet, Litvánia Lengyelország vazallusává vált, cserébe viszont õk adták Jogaila-Jagelló személyében a megürült lengyel trónra a királyt, s 47 lengyel fõnemesi család adoptálta a litván elõkelõket. A csak fél szívvel vállalt szövetségbõl Litvánia szabadulni akart, s ez Jagelló unokatestvérének, Vytautasnak az uralkodása alatt majdnem sikerült is. Hogy kettejük szerepét a litvánok késõbb hogyan látták, arra beszédes adalék, hogy a két világháború közötti litván gimnazisták között divat volt a lengyellé, vagyis árulóvá vált Jagelló történelemkönyv-béli arcképén a szemét körzõvel kiszurkálni.
      A fura perszonáluniónak azután az 1569-es lublini unió vetett véget, amely egységes államot teremtett: a két nemzet köztársaságát, de azon az áron, hogy Lengyelország hatalmas területeket csatolt el Litvániától, s a litván nemesség végleg ellengyelesedett. A kultúrateremtõ nemesség híján a litvánok egyre inkább lenézett parasztnemzetté váltak.
      Az újabb évszám 1920. A frissen függetlenné vált Litvániától a lengyelek ekkor ragadták el erõszakkal Vilnát-Vilniust, ami súlyos következményekkel járt. Közvetlenül azzal, hogy az évszázadokig államszövetségben élt Lengyelország és Litvánia között mindenfajta kapcsolat - nemcsak a diplomáciai, de a postai is - megszakadt. A közel 500 km hosszú közös határ mentén végig szögesdrót akadály húzódott. A lengyel oldalon az õrtornyoktól pár száz méterre, a litván oldalon húsz kilométerre utak, sínek hirtelen megszûntek, a semmibe futottak. Az idõsebbekben máig élõ lengyel-, illetve litvánellenes közhangulat alakult ki, egészen az abszurditásig menõ esetekkel: Litvániában nemcsak lengyel filmet nem volt szabad játszani, de olyat sem, amelyben lengyel színész szerepel; a másik oldalon a polonizáció odáig fajult, hogy a vilnai Stefan Batori (Báthory István) egyetemnek egyetlen litván oktatója sem akadt, s a városnak mindössze egyetlen templomában folyt litván nyelvû istentisztelet. Litvánia hadiállapotban lévõnek tekintette magát Lengyelországgal, s alkotmányába foglalta, hogy Kaunas csak ideiglenes fõvárosa, az igazi az Vilnius. 1927-ben, amikor az ellenségeskedés különösen hevessé vált, Józef Pi³sudski személyesen utazott Genfbe, hogy a Népszövetség tanácsában találkozzon az akkori litván miniszterelnökkel, Augustinas Voldemarasszal. Heves vita után a marsall ököllel az asztalra csapva tette fel a kérdést: "Mit akar, Voldemaras úr, háborút vagy békét, guerre ou paix?", amire a válasz csak az lehetett, hogy "paix, békét".
      A nacionalista-soviniszta uszítás, az ellenségeskedés azonban ezután is folytatódott, egészen 1938 március 11-éig. E napon - egyébként a náci Anschluss napján - hajnalban a litván határõrség lelõtt egy lengyel határõrt, állítólag litván területen. A szerencsétlen fiatalember 1927 óta már a nyolcadik áldozata volt a határvillongásoknak. Ezúttal azonban nem simították el az ügyet. Lengyelországban hatalmas litvánellenes tüntetések kezdõdtek, amelyeken egész Litvánia elfoglalását követelték. A lengyel kormány - tallinni nagykövetségén keresztül - negyvennyolc órás ultimátumot intézett a litvánokhoz, mindjárt mellékelve a válasz tervezetét is: vagy felveszik a diplomáciai kapcsolatokat, vagy háború. Miután egykettõre kiderült, hogy háború esetén egyik nagyhatalom támogatására sem számíthatnak, sõt Németország azt közölte, hogy kénytelen lenne azonnal elfoglalni Klaipedát (Memelt), hogy megóvja az ottani németek életét, a litvánok beletörõdtek a hadiállapot megszüntetésébe. A diplomácia történetében alighanem egyedülálló esemény történt: egy ultimátumot nem a diplomáciai kapcsolatok megszakítása, hanem helyreállítása követett. Mindez alig öt hónappal azelõtt, hogy a Hitler-Sztálin-paktumok mindkét ország sorsát megpecsételték.
      Ez lenne dióhéjban a háttere az 1991-es eseménynek. Hivatalosan a diplomáciai kapcsolatok újrafelvételérõl beszélünk Talán azonban ennyibõl is kiderül, hogy valójában többrõl van szó: a két ország viszonyának elsõ saját elhatározásból történt rendezésérõl.
      Végezetül arról, hogy mi közünk nekünk, magyaroknak mindehhez? Válaszul felemlegethetnénk a XVI. századot, amikor Báthory István személyében magyar királya volt lengyeleknek és litvánoknak. A dolog azonban egyszerûbb. Csupán annyi, hogy lengyelekkel, litvánokkal együtt mi is békében akarunk élni Európában, s minden ehhez vezetõ lépés közös ügyünk, közös örömünk.

(Elhangzott a budapesti Lengyel Intézetben, a Litván Köztársaság és a Lengyel Köztársaság közötti diplomáciai kapcsolatok felújításának tizedik évfordulója alkalmából rendezett két kiállítás, Stasys Krasauskas grafikai és Stasys Eidrigevièius fotókiállításának megnyitójaként.)

•

Simó Sándor

1934-2001

Amikor közös barátunkat, S. P.-t felhívtam, és õ halvány, fakó hangon azt mondta, tegnap este meghalt a Simó, az elsõ, ami belém hasított, nem az volt, hogy hihetetlen, ezt csak kicsit késõbb éreztem, miután megértettem a halk, reszelõs hangú mondat értelmét, ám mielõtt egyáltalán fölfogtam volna, amit S. P. közölt, az villant át az agyamon, világosan és élesen, hogy baj van.
      Fogalmam sincs, miért ez ugrott be akkor, s arról még kevésbé, miután ésszel is megértettem, nemcsak az ösztöneimmel és a zsigereimmel, mi történt elõzõ este (amennyiben ezt meg lehet érteni), miért találtam ezt az érzést különösnek, elvégre mindig nagy baj az, hogyha valaki, aki közel áll hozzánk, meghal.
      Azért talán, mert olyan váratlanul történt. Minden halál váratlan, ám Simó Sanyi olyan diszkréten, csöndesen vette a kalapját, olyan angolosan távozott, ahogyan élt. Igazi úr, a szellem és az ízlés arisztokratája volt a kelekótya filmesek között. Csak visszaint épp az ajtóból, s mire felnézünk, már ott sincs. Meg azért is éreztem ezt - azért inkább -, mert, ahogy mondani szokás, teli kofferrel ment el. Mi lesz a Hunniával, s mi lesz az osztállyal? Igen, valószínûleg azért gondoltam arra, hogy nagy a baj, mert a végzõsök most dolgoznak a diplomamunkáikon, a másodikosoknak meg a jövõ héten kezdõdik a tanítás. Napok óta föl kellett volna hívnom - õ kérte, még régebben, hülye az ember, mindig halogatja az ilyesmit -, hogy beszélgessünk az osztályról. A második Simó-osztályról. Az elsõ most végzett, a vizsgafilmjeiket forgatják, van, akié már el is készült - a Török Ferié, a Hajdú Szabolcsé ment a szemlén, siker volt, díjakat nyertek -, másoké most forog; Simó szorgosan kijárt a forgatásokra, a kezdetektõl ott bábáskodott e filmek születésénél, s már korábban is, hogy az osztály, az új nemzedék a porondra léphessen. Jó másfél évtizede ez az elsõ csikócsapat, amelynek minden tagja fiatalon elkészíthette az elsõ játékfilmjét - ezt õ harcolta ki a csak rá jellemzõ intelligenciával, tisztességgel, ízléssel és önfeláldozással. Ha lesz még magyar film a jövõben, a csatározásoktól feldúlt tereken, az senkinek inkább nem köszönhetõ, mint Simó Sándornak. Igazi Mester volt, amilyen korábban Máriássy vagy Herskó. S mellette vérbeli producer. Amikor a stúdiókat privatizálták, õ volt az egyetlen, aki pontosan tudta, mi a teendõ: filmeket készíteni. Ilyen egyszerû. A Hunniából lett az egyetlen igazi mûhely a hajdani stúdiók romjain. Életmûvek épültek itt az utóbbi tíz évben, fiatalok jutottak filmhez, vagy félszáz magyar alkotás született Simó stúdiójában.
      Simó Sándor filmjei olyanok voltak, mint az ember, aki készítette õket: pontosak, okosak, tiszták és tisztességesek. Jó volt nézni e mozgóképeket, miként jó volt Simó Sándor közelében lenni. Céda szakma a filmeseké, nagy a csábítás, a pénzé, a hírnévé, a hatalomé; Simó Sanyit mindez nem érintette meg. Ezért, hogy ebben a veszekedõs szakmában õt mindenki elfogadta. Még a manipulánsok, vámszedõk és kártevõk is tisztelték, mert megérezték benne azt a szellemi függetlenséget, amit õk már rég elvesztettek. Szót értett mindenkivel, a lovászfiútól a miniszterig, szórakoztató volt és közvetlen, anekdoták százaival mulattatta környezetét, ugyanakkor az emberi méltóság és szuverenitás összetéveszthetetlen aurája vette körül. Életmûve vagy fél tucat szép, õszinte játékfilm, tévéprodukciók, egy remek regény, s mindazok a filmek, amelyeket már leforgattak, jelenleg forgatnak, vagy a jövõben csinálnak meg a tanítványai.
      Akik már soha többé nem készíthetnek meggondolatlan, henye, megalkuvó képeket - ennyivel tartoznak Simó Sándornak.
      Hogy a magyar filmszakma mivel tartozik neki, azt csak most, a váratlan búcsút követõ döbbent csend után lesz idõnk számba venni.

Báron György

Elvitt egyszer kocsiján Marosvásárhelytõl Kolozsvárig, ahol már sem állásom, sem közlési jogom nem volt, és az országból is kifelé állt a szekerem rúdja... Fogalmam nincs, õ ezt tudta-e. Én sem sokat tudtam róla: magyarországi filmrendezõ. Útközben azért kiderítettünk annyit egymásról, hogy mindkettõnk kedvence Karácsony Benõ. A világa, a kedélye, a humora, és még az is, hogy kikacsint ránk a könyvbõl a mesterkéltebb passzusoknál. Lehet, hogy nagyon "posztmodernek" voltunk mi azon a kocsiúton? Mert azóta sem.
      Úgy Kutyfalva körül megegyeztünk már, hogy filmet kell írni a Pjotruskából.
      Lehet, nem azért kért fel akkor munkatársnak, mert annyira bízott a tehetségemben; talán csak segíteni akart. Látta, hogy rámfér egy kis "erkölcsi támogatás". 1982 lehetett, s biztosan az õ nevére is vásároltam fél liter olajat, egy fél margarint és egy kiló lisztet, hiszen a külföldieknek ennyi járt, és útlevélszámuk bejegyzése után ki is adták az adagot a "Sorában". Utóbb ismertem meg, de emlékek híján visszakövetkeztetve is olyan volt, biztosan kiállta velem a sort abban a fülledt boltban. Kiállta késõbb is, a nagyobb, légszomjas, országos vásárokon. Közben, nyilván, ironikus megjegyzéseket suttogott a fülembe, rekedtesen és egy kissé oldalt döntve a fejét. Ahogy aztán majd Budán.
      Akkor még ott arról viccelõdött, hogy az obskurus kommunista hõs, Simo Donca neki talán nem csak névrokona, de hogy valójában milyen, azt õ se tudja. Bánáti lehetett. Aztán, amikor évekkel késõbb, egy újabb közös helyszínen elmondtam neki, hogy a budapesti Ilka utcában néhány évig Dsida Jenõ is lakott gyerekkorában, überolt: õ éppenséggel ott született. De az elgázosított rokonairól soha nem beszélt. A vegyészmérnöki pályájáról sem, ha volt olyan. Azt meghagyta Zsuzsa asszonynak. Könyvekrõl szeretett beszélni, és állatokról, nem filmekrõl. A berni juhászról inkább, Daniról, mint... Meg a kis vak kutyusról, amelyik mindig hisztérikus rohamot kapott, ha az autoszifon hangját meghallotta. Víg pletykás volt amúgy, és láncdohányos, amíg aztán nem állta a beültetett koszorúere, és õ kisollóval vagdosta el a félig szívott cigarettákat.
      Jó ideje nem rendezett filmet, de írt közben egy kisregényt, amibõl aztán a Franciska vasárnapjai címû film született. Évek teltek el addig. Nem tudhatom, az önbizalomhiány miatt, vagy mert tapasztalatból tudta, "kényes a téma", és várni kell vele. Tudott várni. Bírta türelemmel. Pedig nagyobbra termett, és nemegyszer nagyot is mutatott. A könyv szerkesztése közben viszont, el egészen a megjelenéséig, kamasz-íróként aggódott, és gondosan stilizált. Filmesként is ilyen lehetett. De azt hiszem mégis, néha elunta.
      "Ezeknek?"
      Szervezett és zsûrizett azért egy rövidfilmfesztivált Marosvásárhelyen, noha nem sok jót láthatott ott és abban az országban a barátján, Lohinszky Lóránton kívül. Szervezni próbált itthon is, mások forgatókönyvét vászonra segíteni legalább.
      Most meg egyszer csak azt mondja a rádió, hogy vége. Hát, a francba, Sanyi! Erre születtünk?

Csiki László

Vadcseresznye

Szajla, noha közel van Egerhez, nem borvidék. Mégis évszázadokon át volt a határában szõlõ. Igaz, csak direkt- vagy féldirekt-termõ. És a legtöbb Dregolyban, ebben a távoli, meleg katlanban. A mi szõlõskertünk is ott helyezkedett el. Dregoly külsõre szinte valódi szõlõhegy benyomását keltette. Pincékkel, présházakkal nem bírt, de ameddig a szem ellátott, mindenfelé tõkék sorakoztak a déli fekvésû oldalban. A tõkék közé pedig gyümölcsfák vegyültek, barack, alma, szilva, körte, de leginkább cseresznye.
      A mi szõlészetünk kicsi volt. Hat-hét sort tehetett ki. A katlanfenék peremén kezdõdött, a dûlõútnál, mint a legtöbb, de nem nyúlt fel egészen a gerincre, hanem a verõben átment szántóba, ahol többnyire kukoricát, krumplit és dinnyét termesztettünk. És abban is különbözött másokétól, hogy nem volt benne annyi gyümölcsfa. Hogy egészen pontos legyek, annyira nem volt benne annyi, hogy az alsó végében elbokrosodott birset kivéve csupán egyetlenegy gyümölcsfa, egy vadcseresznye árválkodott benne, éspedig a lejtõ alsó harmadában, a dûlõúttól jóval beljebb.
      Nem tudom, miért nem volt nekünk több gyümölcsfánk. Azért-e, mert nagyapám, aki valaha a szõlõt telepítette, idõ elõtt hátat fordított mûvének, és kivándorolt Amerikába. Vagy azért-e, mert voltaképpen anyám vállán nyugodott a mûvelés minden terhe, és faültetésre, fák gondozására már végképp nem lett volna ereje, ideje. Bár ami anyámat illeti, emlékszem rá, hogy folyton próbálkozott maguktól fakadó alanyok oltásával. Csakhogy ha megfogant, kilevelezett valamelyik, rendre leette a közeli erdõbõl átránduló szarvas. Szóval, elég az hozzá, hogy homály fedi ezen állapot okát, és mindössze annyi bizonyos, hogy csak egy fánk volt, és az cseresznyefa.
      Ugyanezért igen nagy becsben tartottuk. Ellentétben más szõlõsgazdákkal, akik általában semmire nem nézték a fajtáját, és menten kiirtották, ha felütötte magát valahol. Ez volt a szõlõnkben a gyümölcsfa, ez volt a mi gyümölcsfánk. Fõként árnyékáért kedveltük. Szép, arányos koronájú, dús lombú, egészséges, fejlett példány volt. Ha kint dolgoztunk, mindig a tövéhez tettük a holminkat, az ivóvizünket. Alatta kerestünk menedéket esõ elõl, és hûvösében költöttük el délben az ebédet is. Mi több, anyám, a hamvast (batyuvá formálható, nagy vászonkendõ) feje alá gyûrve oltalma alatt gyûjtött erõt is, mert szokása volt, hogyha a határban dolgoztunk, ebédszünetben mindig szundított fél órácskát.
      Neki egyébként még más szolgálatokat is tett egykoron. Mikor kicsi voltam, és nem tudtam még járni, egy hosszú kötéllel a törzséhez pányvázott, hogy el ne mászszak a tõkék között, míg õ valahol távolabb kapált, kötözött vagy kacsozott. Én erre szerencsére nem emlékeztem, csak késõbb hallottam róla, mert ha netán megmarad bennem, alighanem zokon veszem a vadcseresznyétõl, hogy közremûködött személyi szabadságom korlátozásában. Tulajdon élményem viszont, hogy jómagam a terméséért szerettem legjobban. Apró szemû, vékony húsú, enyhén kesernyés, erõsen színezõ, fekete cseresznyét termett. Apám a szájába se vette, és anyám is csak módjával fogyasztotta, nekem azonban valósággal gyöngém volt, és tömtem magamba, ha csak tehettem, fittyet hányva az ezzel járó hasmenésre vagy a ruhámon keletkezõ maradandó, sötét foltokra. Bár az igazsághoz tartozik, hogy ha a szomszédos Murányi-féle szõlõben zsendülni kezdett a szelíd, vagyis az igazi cseresznye, és éppen nem voltak benne, könnyen elcsábultam és odahagytam érte.
      Mikor bejött a téesz, elvették a szõlõket is, és Dregolyt betelepítették feketefenyõvel. Némely tõke két évtizedig is tovább élt a megváltozott környezetben, de a vadcseresznye, amely különben az erdõben honos, nem sokáig bírta. Kínlódott, küszködött pár évig a szokatlan tûlevelû társaságban, aztán, amikor a fenyõcsemeték süldõfákká cseperedtek, megadta magát és kiszáradt. Akkor már felnõtt voltam, de még mindig kijártam a néhai szõlõhegyre. Amíg egészen el nem korhadt, pontosan jelezte, hol állt, és tájékozódási pontul is szolgált. De aztán se feledkeztem meg róla, mikor teljesen eltûnt a talajban. Sokszor eszembe jutott, gondoltam rá. Kivált tavasszal, virágzás idején, mikor a szomszédos Sirokba mentem, vagy onnan jöttem, és az országútról láttam, hogy távoli, erdei rokonai helyenként szinte fehérbe borítják Darnó északi oldalát. Vagy nyáron, ha arrafelé gombáztam, és le-leszakítottam valamelyik lecsüngõ ágáról egy-egy érett szemet.
      Ez tartott két évvel ezelõttig. Akkor megváltozott a helyzet. Megszûnt puszta emlékkép lenni. Addig csak bennem volt, azóta viszont valóságosan is létezik megint, és mindennap látom. Itt van ugyanis az udvaromon, Szajlán, a kocsiszín mellett, a meggy és a bambusz között. Van, mert volt, mert reinkarnálódott. Ugyanaz a vadcseresznye és dregolyi. Illetve az is, mert nem lehet nem az is. Bár ez utóbbi meg sem fordult a fejemben, mikor két éve ültettem, és ily módon kissé besegítettem neki. Erre csak késõbb jöttem rá. Mikor kiástam a kis hajtást a földbõl Darnó-tetõn, és hazahoztam, nem annyira a nosztalgia, mint inkább gyakorlati cél vezérelt. Fát akartam, amely megóvja a forró nyári naptól a pázsitot. A besztercei szilvát leváltandó, amely, mint minden fám, a biológiai egyensúly általános megbomlása következtében súlyos beteg, és úgy tartottam addig életben, hogy vegyszerrel permeteztem, noha ellene vagyok a vegyszerhasználatnak. Az árnyék miatt döntöttem hát vadcseresznye mellett, meg azért, mert annak idején semmi védelmet nem igényelt. Nem bántotta se féreg, se gombabetegség, vagy ha igen, ellenállt mindennek. Nem is igen metszettük, nemhogy permeteznünk kellett volna.
      Új életre kelt régi, dregolyi ismerõsöm kicsi még. Átültetés elõtti éveivel együtt legfeljebb négyéves lehet. De majd megnõ, és nagy és hasznos lesz, mint elõzõ életében. Én legalábbis azt remélem. Bár néha kissé sötéten látom a jövõjét, és határozottan aggódom érte. Számításom tudniillik, hogy nem kell permetezni, nem vált be. Alighogy az elsõ tavaszon kilevelezett nálam, legnagyobb elképedésemre nyomban éppúgy ellepték a levéltetvek, mint az udvar távolabbi sarkában álló szelíd cseresznyét, és ha nem lépek közbe, egybõl vége. Ugyanez ismétlõdött meg idén is, és megint csak a vegyszer mentette meg. Õ sem kivétel tehát, õrá is méreg kell. Vagy biopermet, amelynek az elkészítéséhez hamarosan beszerzem a szükséges edényeket. De még roszszabb arra gondolni, hogy nem érem majd el a felsõ ágait a szórófejjel, ha magasabb lesz. Vagy esetleg nem lesz senki pártfogója, ha én is átkerülök abba a köztes tartományba, ahol õ dregolyi kimúlása és darnói felbukkanása közt oly sokáig idõzött.
      Gondban vagyok tehát miatta. Sõt, van két, még destruktívabb gondolatom is. Az egyik az, hogy már a vadcseresznye se a régi. A másik pedig, hogy érdemes-e olyan világban élni, ahol már a vadcseresznyefát is elpusztíthatják a levéltetvek. Egyelõre mindkettõt elhessegetem magamtól. Legalábbis, amikor megállok elõtte, és gyönyörködve elnézem ívesen széthajló, fényesszürke ágait és finom erezetû, karcsú, világoszöld leveleit.

LICHTHOF

Akciós víz

A Rizling és Szömörce utcaiak föl vannak háborodva Füreden, mert vízmûfejlesztés volt, és a víz, ami a csapból folyik, négy hónapja sárga és büdös.
      A regionális vízmû azt nyilatkozta, a víz jó, nincs emberfia, akinek ártana, az egész vízmû nagy erõkkel dolgozik a hiba elhárításán, de minden vízmûfejlesztéskor ez van, megváltozik a vezetékekben a víz áramlási iránya, más a nyomás meg a sebesség, az elmúlt évtizedekben lerakódott szennyezõdés leválik a vezetékek faláról (voltaképp ez a vízmûfejlesztés lényege), a Rizling és Szömörce utcaiak viszont azt mondják, igya meg a vízmûigazgató a vizet, megfogja az edényt, nem lehet vele mosni, sárga lesz a ruha, soha nem jön ki.
      Ez a destruktív gondolkodás mintapéldája: honnan tudják, hogy soha, ha folyton sárga vízzel mosnak? Át kell vinni a gatyát néhány utcával arrébb, bekéredzkedni, kimosni, lesz csodálkozás.
      Ne legyünk a vízmûfejlesztés kerékkötõi.
      Ráadásul a vízmû átmosta nagy nyomású berendezésekkel az egész rendszert; ámbár vannak makacs dolgok, egyszer a tisztiorvosi hivatal bezáratott egy kenyérgyárat, mert madárszaros volt a kenyérszállító láda, a pékek viszont a késõbbiekben értetlenül álltak a madárszar elõtt, a ládákat ugyanis heteken át kétszázhúsz atmoszférás szökõárral mosták a bezárt gyárban, ami egy lovat is hanyatt lökne, de a madárszar maradt, végül késsel kellett lekapirgálni.
      A tisztiorvosi hivatal azt mondja, a vízben vannak ugyan baktériumok, de nem ártalmasak az egészségre, ahogy belefér a vízminõségi szabványba a magas vastartalom is; egyébként is mi ez ahhoz képest, hogy nemrégiben Derecskén félcentis szúnyoglárvák úszkáltak csapatostul az ÁNTSZ szabványának maradéktalanul megfelelõ vízben, vagy vegyük a vaspondrókat, amelyek elleptek egyszer néhány rákoscsabai utcát, beköltöztek a házakba és a plafonról rendszeresen beleugráltak a palacsintatésztába, noha a vaspondrónak a tisztiorvosok szerint közegészségügyi jelentõsége nincs, egyedül a külleme hagy kívánnivalókat maga után (viszont az ÁNTSZ nem a Képzõmûvészeti Alap, nem zsûrizi a vaspondrót); vagy hogy egy békési faluban tisztiorvosi engedéllyel kilenc tébécés marhát húskonzervbe daráltak, mert hõkezelés után nem árt.
      Ráadásul a hõkezelt tébécés marhakonzervet nem is adták féláron, mint a füredi vizet.
      Vas-oxidos víz féláron, madárszaros kenyér harminc százalék engedménnyel, akciós szúnyogital, tébécés marhakonzerv for sale.
      Ugyanis a vízmû számlakompenzációt ad a Rizling és Szömörce utca lakosságának, bár nem lehet tudni, milyen alapon, hiszen a vizet nyugodtan meg lehet inni, sõt, a Rizling és Szömörce utcákban nem lesz senki vérszegény, terhes anyáknak nem kell szedni vasat; egyébként sem kellene az egészet annyira fölfújni, még annak a víznek is, ami esetleg nem fér bele teljesen az egészségügyi szabványba, lehet jótékony hatása, a Balkánon a boszorkányok évszázadokon át arzént használtak, hogy fiatalok maradjanak.
      A hülyeség az egészben az, hogy a füredi vízmû jövõre (akkor lesz rá pénze) ki akarja cserélni az inkriminált kétszázötven méteres csövet.
      Ezt a csövet?
      S mekkora az Isten állatkertje: a Szömörce és Rizling utcaiak víz helyett addig is rizlingszilvánit isznak, ami szintén sárga, de szerintük nem annyira büdös, noha van benne mûtrágya, fagyálló és glicerin, attól olyan testes, drágább, mint a víz.

Vissza az idei számokhoz