XLV. ÉVFOLYAM, 31. SZÁM, 2001. augusztus 3.

A HÉT KÖNYVEI

Költészet, antológia

Rudnai Gábor: A Kisoldali tértől a Batthyány térig
BÍRÓ family Nyomdaipari és Kereskedelmi Kft., 113 old., 700 Ft
Sajó László: Éjszakai járat
Osiris Kiadó, 86 old., 980 Ft
drMáriás: Űrboksz madrigálok
Kalligram Kiadó, 990 Ft

Elbeszélő próza

Krúdy Gyula: Krúdy Gyula látogatásai
Osiris Kiadó, 130 old., 680 Ft
Jókai Mór: Erdély aranykora I-II.
Osiris Kiadó, 120+142 old., 1360 Ft
Mikszáth Kálmán: Különös házasság I-II.
Osiris Kiadó, 172+169 old., 1360 Ft
Karinthy Frigyes: Könnyed társalgás
Osiris Kiadó, 207 old., 680 Ft
Mikszáth Kálmán: Nem kell mindent tudni
Osiris Kiadó, 149 old., 680 Ft
Szabó Magda: Zeusz küszöbén
Európa Könyvkiadó, 294 old., 1400 Ft
Roddy Doyle: A mozgóbüfé
Európa Könyvkiadó, 392 old., 1600 Ft
Benjamin Lebert: Crazy
Európa Könyvkiadó, 173 old., 1500 Ft
Elizabeth Wurtzel: Prozac-ország (Fiatalon és depressziósan Amerikában)
Európa Könyvkiadó, 484 old., 1980 Ft
Kolozsvári Grandpierre Emil: A boldogtalanság művészete I-II.
Osiris Kiadó, 230+138 old., 1360 Ft
Végvári Lajos: Szurokfenyő (Szinyei Merse Pál kései szerelme)
rns Kiadó, 187 old., 1650 Ft

Szórakoztató irodalom, aforizma

Marcello D'Orta: Ha nem volna nagyapám, ki kéne találni
Európa Könyvkiadó, 93 old., 1100 Ft

Ifjúsági irodalom

J.R.R. Tolkien: A sonkádi egyed gazda
Szukits Könyvkiadó, 103 old., 1290 Ft
Marék Veronika: Kippkopp a fűben
Ceruza, lapszámozás nélkül, 1200 Ft

Publicisztika, riport

A szabadság hagyománya (Petri Györggyel beszélget Kisbali László és Mink András)
Stencil Kulturális Alapítvány, 179 old., 2000 Ft

Történelem, politika

Aggházy Kamil: Budavár bevétele 1849-ben I-II.
Budapest Főváros Levéltára, 503+447 old., 1849 Ft
Mary Fulbrook: A német nemzeti identitás a holokauszt után
Ford.: Valló Zsuzsa
Az előszót Dalos György írta.
Helikon Kiadó, 365 old.,1980 Ft
Szigethy István: A négyszínű ember (Hajnali gondolatok a pozitív közéletről Deák és Jung nyomában)
Új Mandátum Könyvkiadó, 460 old., 2800 Ft

Szociológia, közgazdaságtan

Loďc Wacquant: A nyomor börtönei (A "zéró tolerancia" világméretű terjedése)
Ford.: Köböl Anna
Helikon Kiadó, 172 old., 1280 Ft
Eszközünk a szó
Pro Cibus Press Bt., 206 old., 999 Ft
"A nagy válságtól" "a rendszerváltásig" (Szöveggyűjtemény a fővárosról 1930-1990)
Budapest Főváros Levéltára-ELTE Tanító- és Óvóképző Főiskolai Kar,
624 old., 950 Ft

Vallás

Mircea Eliade: A samanizmus (Az eksztázis ősi technikái)
Ford.: Saly Noémi
Osiris Kiadó, 522 old., 2180 Ft
Vermes Géza: Jézus változó arcai
Ford.: Sárközi Mátyás
Osiris Kiadó, 317 old., 1980 Ft

Művészetek

Karol Kállay: Word on face
Media Svatava, lapszámozás nélkül, 9000 Ft
Darvas Iván: Lábjegyzetek
Szerk.: Lénárt István
Európa Könyvkiadó, 307 old., 2500 Ft
Marx József: Jancsó Miklós két és több élete
Vince Kiadó, 475 old., 2495 Ft

Természettudomány

Kovács Zsolt: Zebrák, majmok, oroszlánok (Barangolások a magyar állatkertekben)
Falukönyv-Ciceró Kiadói, Kereskedelmi és Szolgáltató Kft, 107 old., 1590 Ft
Jeffrey Moussaieff Masson-Susan McCarthy: Miért sír az elefánt? (Az állatok érzelmi életéről)
Ford.: Greguss Ferenc
Magyar Könyvklub, 301 old., 1990 Ft

Okkultizmus, ezoterika

Szász Irma: Az Úr ruháját hordja minden
Víztérítő Kiadó, 283 old., 2545 Ft

Útikönyv

Budai Ákos-Budai Zoltán: Szlovénia
Halász és Társa Könyvkiadó, 163 old., 1880 Ft
Az Országos Kéktúra (Budapest-Hűvösvölgytől Hollóházáig)
Cartographia Kft., 160 old., 1800 Ft
Kanada
Orbán és Társa Kft., 95 old., 1690 Ft
Szicília
Orbán és Társa Kft., 96 old., 1690 Ft
Korniss Péter: Jászság
Magyar Könyvklub-A Jászságért Alapítvány, 135 old., 3500 Ft

KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

Margócsy István

A verselemző költő

Az elmúlt év decemberében, a Holmi Petri-emlékszáma legnagyobb eseményeként olyan visszaemlékezés-sorozat jelent meg Petri Györgytől, mely méltán volt szenzációsnak nevezhető: benne a költő, miközben ifjúságáról, első kötetének keletkezési körülményeiről, akkori filozófiai és irodalmi tájékozódásáról és preferenciáiról emlékszik meg, olyan finom és gazdag műelemzést is nyújt, mely egész (nemcsak mai) irodalomkritikánkban is párját ritkítja. Egy nagy költő "vall" itt izgalmasan és sokrétűen saját korai, ám az egész pályáját meghatározó műveiről, soha el nem felejtkezvén a személyesség-érintettségről (s az emlékezés pillanatának aktuális kötöttségeiről), ám egyáltalán nem ragadva le sem a körülményeknek, sem a személyességeknek anekdotikus felelevenítésénél, s olyan nemes objektivitással szemlélvén saját verseit, mintha nem is maga a költő, hanem "csupán" egy érdeklődő, figyelmes és értő külső szemlélő adná a versek sok-sok elemének és összetevőjének árnyalt interpretációját: e magyarázatokban olyan (persze sajnálatosan töredékes) teljesítmény született meg, mely a maga műfajában talán az elemzett versek elérhetetlenül magas színvonalát is megközelíti. Petri ez önelemző irodalom-magyarázata alighanem semmi mással össze nem hasonlítható és pótolhatatlan forrása lesz nemcsak az elkövetkezendő Petri-szakirodalomnak, hanem annak a kortörténeti kutatásnak is, mely majd a huszadik század második felét fogja tárgyául választani; emellett pedig sokáig érvényes emelkedett példával is fog szolgálni a líra és lírikus reflexív és önreflexív módszertanát illetően.
Ehhez a teljesítményhez képest ez a sokszor roppant izgalmas, többnyire azonban sajnos igencsak egyenetlen beszélgetéskötet, mely Petrinek a magyar irodalom némely politikainak minősített verséről elmondott véleményeit rögzíti, határozott csalódást okoz. A legnyilvánvalóbb problémát persze maga a műfaj okozza: a baráti beszélgetésnek egyszerű és kötetlen rögzítése. Márpedig összességében aligha javallható az a mára igencsak gyakorivá vált folyóirat-szerkesztési szokás, melynek következtében az egyes, egyébként persze jeles és bölcs íróktól és költőktől nem várják el, hogy rendszeresen vagy legalábbis összefüggően s egy tárgyra koncentrálva fejtsék ki véleményüket (no persze már ezt amennyire egyáltalán el lehet várni! - de hisz miért ne lehetne?), hanem a személyes beszélgetés spontán örömében feloldódva, a tekintély- és felelősségnélküli csevegés varázsától elragadtatva még az utólagos (tárgyi jellegű) szerkesztéstől vagy szelektálástól is eltekint, s a beszélgetés pillanatnyi körülményeinek és aktuális vonatkozásainak legalább annyi fontosságot tulajdonít, mint a kifejtett vélemény tartalmiságának. Pedig legyen bármily vonzó is egy kiváló költő vagy író személyes jelenléte és társalkodása, a jelen nem lévő olvasó számára, akit - mit tegyen - a szituáció intim bája nem fog, nem foghat meg, a leírt szövegnek kellene mindenben helyt állnia; s ha e téren valahol hiány támad, azt bizony a költőnek e szövegen kívüli elismert nagysága sem fogja egykönnyen pótolni. E kötetben, úgy tűnik, a csevegés könnyed modalitása uralkodik, frivolan és okosan kanyarog a társalgás az irodalom és politika nem kis kérdéseiről; ám az olvasónak folyamatosan az az érzése: nincs tisztázva, miről is folyik a diskurzus, s nincs tisztázva, mi is a tétje annak, hogy e beszélgetések le lettek jegyezve. Petri persze nagyon sok okos dolgot elmond a költészetről és politikáról, sok érdekes történeti összefüggést is érint (e téren sajnos elég kevés eredetiséggel), verselemzéseinek, költészeti megfigyeléseinek jó része itt is roppant érzékenységről tesz tanúbizonyságot (amit például Illyés versének felépítéséről kifejt, az egészen magával ragadó), a beszélgetések egésze után azonban mindvégig a szomorú kielégítetlenség érzése marad csak meg.
Különösen érdekes az e beszélgetésekből kibontakozó irodalomszemlélet módszertani konzervativizmusa: Petri egyrészt a versek megértetéséhez állandóan történetizál, nagyon nagy és időnként túl széles (s nem mindig pontos) történeti összefüggéseket vázol fel, másrészt pedig oly magabiztos véleményeket formál az egyes költők személyiségét, jellemét illetően, hogy aligha akadna ma olyan irodalomesztéta, ki feltételezéseit szívesen követné (elemzőnk például nemigen hajlik arra, hogy érvelésében különbséget tegyen személy, szerep, szöveg, vagy más oldalról erkölcsi gesztus és költői alkotás vagy történeti dokumentum és költői műalkotás között). Az irodalomtörténész szakma pedig szomorúan hajthatja le fejét: íme még az egyik legnagyobb kortárs magyar költő is, ki pedig az átlagosnál jóval mélyebb érdeklődést mutatott elméleti kérdések iránt, a klasszikusan értett irodalomtörténetben megelégszik az ötven-száz éves, a szakma számára réges-régen érvénytelenné vált közhelyekkel, s ha véleménye tartalmilag szembe is száll azzal, amit hajdan az iskolában tanítottak neki, elemzési és értelmezési módszertanában nemigen kíván helyette mást. S ami a legkülönösebb, épp arról mond a legkevesebbet vagy legkevesebb használhatót, ami pedig a beszélgetés-sorozat célkitűzése volt: vagyis hogyan látja ő a politikának és költészetnek, e két nagyon különböző diszciplínának összefüggéseit. Hiszen ha megállnák a helyüket az olyan leegyszerűsítő és furcsa módon a dilettantizmushoz közelítő állítások, miszerint Balassinak a költészetnél is fontosabb volt, hogy híres harcos legyen, vagy hogy Berzsenyi "verseinek jó része nem más, mint aktuálpolitikai publicisztika", továbbá hogy újabban azért "nem támadhat új Petőfi", mert "túl bonyolulttá vált a világ", akkor talán a kötetet bevezető (szintén spontán és csapongó) beszélgetés részvevőinek, azaz Keresztury Tibornak, Nádasdy Ádámnak és Radnóti Sándornak sem kellene sokat töprenkedniük, vajon most Petri politikai költőnek számít-e vagy sem...
E beszélgetésekben is az a legmeglepőbb, mint a Holmi önelemzéseiben: Petrinek legerősebb, legizgalmasabb megfigyelései nem a történetiségből, nem az eszmetörténeti kontextusból bontakoznak ki, hanem a poétikából. Holott régebben Petri azokban a publikációiban, melyekben nyíltan is reflektált a költészetre, a verseknek poétikai szerkesztettségére, ha tetszik: művészi megcsináltságára sokkal kevesebb szót vesztegetett, mint például saját költői szerepének tisztázására, illetve a magyar költészet nagy paradigmaváltására. E beszélgetéseknek nagy nyeresége az, hogy bemutatják azt a finom mechanizmust, ahogy Petri a vershez mint vershez, mint önmagában vett műalkotáshoz viszonyul. Amit a nagy öszszefüggésekről, az értékelésekről, a történeti szituációkról mond, annak jelentősége sokszorosan is eltörpül amellett, ahogy az egyes szövegeknek belső koherenciáját vagy esetleg épp koherenciahiányát észlelni és felmutatni tudja. Íme, ami verseiben oly élesen látszik, azaz a vers technikai tudása, az a reflexív megfogalmazásokban is érvényeset tud mondani; nagy kár, hogy Petri elemzőképességeinek ezt a nagy területét nem tette az ismertnél sokkal nagyobb terjedelemben nyilvánossá. Persze tudjuk, egy nagy költőnek minden szava és gondolata fontos lehet: hisz még azok az (itt: irodalomtörténeti) állítások is, melyek önmagunkban nem tarthatók, valamilyen szempontból fontosak lehetnek a költő műveinek későbbi történeti interpretációja során. Petri pedig olyan nagy költő volt, aki természetesen megérdemli, hogy költői tevékenységének azon melléktermékei is nyilvánosságot kapjanak, melyek igazi műveknek, sajnos, semmilyen szempontból nem tekinthetők.

EX LIBRIS

VARGHA MIHÁLY

Színes képek özönében, állandó villódzásában élünk, sokan szinte ájult bűvöletben - s a fertőzés a gyerekeken keresztül rohamosan terjed. Nagy belső erőket kell nap mint nap mozgósítani ennek ellensúlyozására, a trágyaözön ((c) Weöres Sándor) rontásának kivédésére. Ezért kivételes szerencse, ha olyan könyvek jelennek meg, melyekben kizárólag monokrom képek vannak (nem írhatom, hogy fekete-fehér, mert van, amelyikben barnás a nyomás, van, amelyikben fekete mellett kék is). Már önmagában ez vonzóvá teszi az itt csokorba gyűjtött négyet. S kiváltképpen az, hogy igazi építészetről, annak legizgalmasabb tájékairól szólnak, házakról és emberekről, arról a gyönyörű-rejtélyes szimbiózisról, amiben együtt vagyunk házainkkal - halálunkig. Az első három könyv önmagában "megáll", nincs ok a felvezetésre, magyarázkodásra. A negyediknél kicsit bizonytalan vagyok: nem szakmabeliek számára mond-e valamit Jánossy György építőművész neve?

Kunkovács László: Ősépítmények

Népi építészetünk archaikus rétege

Szép, ami kicsi - ma, amikor a hatalmas panelházak után a bevásárlóközpont-monstrumok jelentik az építőteljesítmény "csúcsát", fontos látni és érzékelni az ellenkező végletet. Persze a kötetben összegyűjtött, nagyon emberi léptékű építmények nem újak, sok esetben valóban ősiek. Pontos koruk nem is olyan fontos, a lényeg, hogy a szerző, Kunkovács László állhatatos munkájának eredményeképpen már hozzáférhetők könyv alakban is, nemcsak fotókiállításokon és képes folyóiratokban. Nagy szerencse, ha valaki egyszerre művelheti a hivatását és a hobbiját. Kunkovács László ilyen ember, e bizonyos ősépítmények megszállottja. Időben fogott hozzá a gyűjtéshez, és még minden bizonnyal lesz egy-két különleges "trófeája". Könyve mégsem egyszerű fotóalbummotívum-gyűjtemény, annál sokkalta több. S nem elég a képeket nézni, bele kell merülni a szövegbe. Finom ízelítőt ad a körülményekről, s ennek nyomán fölmerül a kérdés: van-e néprajzi feldolgozása témájának, ha valaki részleteiben szeretné megismerni vagy netán meg akar valósítani valami hasonlót, akkor el kell-e mennie föllelni a maradékot, vagy talál rajzos-írásos forrást, pontos felméréseket.
Kunkovács könyve remekül érzékelteti, mennyire természetes, sokak számára még ma is, hogy majd' mindent hasznosítsanak, ami környezetükben van. Ma számos (városi) ember szinte csak a pénz (meg az idő) megtakarításával, megtérülésével (?!) sőt fiaztatásával van elfoglalva, miközben hihetetlen menynyiségű hulladékot "termel", termeltet, ad el vagy "ajándékoz". Külön iparágra van szükség az irdatlan tempóban felgyülemlő szemét begyűjtéséhez, eltávolításához, megsemmisítéséhez. Egészen más világot mutat a könyv. Jók, szinte "élhetők" benne a képek, s sokszor ott láthatók rajta az emberek, akik mindezeket a kunyhókat, kemencéket, ólakat, górékat, dúcokat építették vagy használják ma is, ott vannak a mindennapi élethez tartozó háziállatok - és nagyritkán ott van egy-egy bicikli vagy autó. Az Alföld kimondottan túlsúlyban van a kötetben, az ottani tanyavilágra jellemzőek elsősorban ezek a törpe házak avagy óriások játékbútorai. Ha még ott vannak.

(Kós Károly Alapítvány-Örökség Könyvműhely [részben három nyelven: előszó, ábraszövegek és rezümé angolul és németül is], 2000. 110 oldal, 2912 Ft)

Klösz György-Lugosi Lugo László: 1900 Budapest 2000

Nem is tudjuk hirtelen, hogy kié a fő érdem, a Klöszé-e vagy a Lugóé? Van itt egy hatalmas kincs-tár, Budapest, ahol élünk. (Én például nemrég visszaköltöztem az agglomerációból, és biztos vagyok benne, hogy "nekem lesz igazam" - előbb-utóbb sokan megteszik majd, hogy nem elmennek, hanem visszajönnek. Nyugaton már teszik!) Szóval Budapest - szerencsére NEM világváros, bár elég nagyra nőtt -, amiről tudva tudjuk, hogy elsősorban az előző századforduló hozta létre ilyennek, de most mégis az az 1,8 millió ember birtokolja, aki itt él.
A város azé, aki lakja! (Ebbe persze mindig beleértendők a vendégek is.) Tehát most a Lugóé az érdem, hiszen ahogy Esterházy előszavában megfogalmazza: "lassan mintha Budapest fotósává válna"! Hála és köszönet Lugónak (s persze a Kiadónak és minden közreműködőnek), hogy itt egy apró kis könyv, benne 56 képpár. Olyan volt - ilyen most. Fotók ugyanabból a nézőpontból száz év múltán. Séta és rejtvényfejtés, álom a házról és újra átélt pillanatok, ismerős helyek és ismeretlen szereplők. Az 1900 körüli képeken sokkal több az ember s vannak rajtuk lovak is. Meg a hajók mellett rengeteg uszály. A 2000 körüli képeken - furcsa módon - sokkal több a nagyra nőtt fa és bokor, sok hely viszont el van csúfítva villanyoszlopokkal, azokat összekötő kábelekkel, és persze mindenütt autó autó hátán (autóözön). Kockakő helyett pedig aszfalt-tenger (ami '56, a bazaltkocka-barikádok nélkül nem biztos, hogy ennyire elárasztotta volna a várost!). Ami külön élmény: egy-egy környék bejárása, kép fentről és lentről, oda és vissza. Ebből is extra a Ferenciek tere, ahol a Darmstadtból ideszármazott Klösz György műterme volt (a Kárpátia étterem fölött) vagy a Gellért-tér- Vámház tér a Duna két partján, a Szabadság híddal, illetve előbb még csak üres helyével. Nem esik messze ettől egy harmadik ilyen, a Kálvin tér. S máris megvan a fő kérdés, ami a könyvből kerekedik: tényleg ilyen kevés a változás? Vagy a válogatás (kényszere) miatt érezzük úgy, hogy szinte csak az autóuralom különbözteti meg 1900 és 2000 Budapestjét.
Budapest Belvárosa valóban a XIX. és XX. század fordulójának városa (volt születésekor) - de ez még nem jelenti azt, hogy minden szegletében változatlanul kell hagyni, s főleg nem jelenti azt, hogy építését csak abban a modorban lenne szabad folytatni! Ezért örülök különösen a Kálvin téri új irodaháznak, s már most kérem a budapesti Lugosi Lugo Lászlót, hogy ne bízza a legközelebbi századforduló ihletett fotósára az eredmény megörökítését. (Egy finom vonulat a Nemzeti Színház-kérdéshez: benne van az első, amit lebontottak a Rákóczi út elején; a második, a Népszínház a Blaha Lujza téren; a Deák téri templom mellett a fel nem épített "igazi"-nak a helye; s ráadásként egyetlen egy felvétel van a kötetben, mely nem a Belvárosban készült, hanem jóval kijjebb - a Vágóhíd. Jártak önök mostanában arra?) A képekhez írott szövegek, Ritoók Pál munkája, jól egészítik ki a látványt, de még kicsit lehetett volna dolgozni rajtuk. Ezt csak azért merem szóvá tenni, mert az impresszum szerint gondozták a szöveget, és így mégis bántó, hogy sok kisebb hiba "helyet kapott" a szövegben. S pont irodalmi alakok, Karinthy, Kosztolányi meg társaik nevének említése hiányzik a New York Kávéházról írottakból, holott más képeknél van találó példa a kapcsolódó híres személyekre. Tetszik viszont, hogy nem feltétlenül kap említést az építész neve, ilyen kötetnél ez tényleg nem fontos.

(Előszó Esterházy Péter. Képleírások Ritoók Pál. Magyar és angol nyelvű képeskönyv. Vince Kiadó, 2001. 167 oldal, 1995 Ft)

Pest építészete a két világháború között

Megvan végre Pest is - nyugtázhatják a város építészetét szeretők, óvók -, hiszen a Buda-kötet már közel hat éve kapható. Sőt lassan kifogy, én már csak egyetlen helyről tudok abból a (röhejesen) kevésből, ahol egyáltalán fellelhető volt! Hiába, a fajsúlyos építészeti könyvek piaca nem túl erős manapság, bár van némi elmozdulás. Annál nagyobb vigasz, ha ilyen komoly, a szó szoros értelmében nehéz kötet jelenik meg. A4 méretű, 3,3 cm vastag, több mint két kilogramm. Akár három kötetre is méltó fejezetek: két komoly tanulmány után persze a legtartalmasabb, önmagában vaskos Inventárium, mely kerületenkénti bontásban, az utcák ábécé rendjében veszi sorra, hogy mi épült Pesten a két világháború között. A legutolsó fejezetben az átalakított, elpusztult épületek adatai, képei szerepelnek. A szöveg közben elhelyezett ábrák főleg archív fotók és eredeti rajzok kópiái (néha sajnos túl aprók). Fantasztikus adattár, sziszifuszi munka eredménye, kézikönyv és "családregény". Már a Buda-kötet hasonló felépítésű volt (de terjedelme csak feleennyi, s vékonyabb papírra is nyomtatták). Ha valaki a mutatónál kezdi böngészni - kézikönyveknél, főleg könyvmolyok számára ez szinte kötelező -, elsőként az építtetők listáját találja! Sok-sok név, s persze a pestiben mintha több lenne ezek között a cég, mint a személy. "Freystädtler Jenő pasa, kövesgyűri lovag" - például e rejtélyes név három tétellel is szerepel.
A Buda-kötet fáradságos gyűjtőmunkáját még szinte kizárólag Ferkai András végezte, aki disszertációját is a két világháború közötti korszakról, a nemzeti építészetfelfogásról írta. Évek óta építészettörténetet tanít az Iparművészeti Főiskolán/Egyetemen, elkötelezett (mondhatnám szigorú) híve a "komoly" építészetnek (lásd még a Jánossy György építőművész című kötetet!). Még néhány év, és kitartásával a pesti oldalt is biztos végignézte-jegyzetelte volna, de így mégis szerencsésebb, hogy értő munkatársakra lelt, s most teljes a főváros e fontos építészeti korszakának feldolgozása. A két kiváló bevezető tanulmány viszont az ő írása, mintegy koronája gyűjtőmunkájának: A pesti oldal városfejlődése és Az épületállomány értékelése. Együtt és külön-külön is remek forrás a város megismeréséhez és a magyar építészet reális értékeléséhez. S ha reflexből a mai időkhöz próbáljuk hozzámérni az akkoriakat, mindjárt szembeötlik a töredezettség, a robbanásszerű "fejlődés"-ből eredő, rosszul emészthető kontraszt. Hogy sokkal ritkább a most épültek között az értékelhető, nemcsak pillanatnyi fogyasztásra alkalmas ház (Jánossy: "A posztmodern legszörnyűbb következménye, hogy felszabadította a félműveltek hadát: okádni kell a házaiktól.") A Klösz-Lugo-kötet a százegynéhány éve kialakult alaphelyzetet mutatja, a Pest-kötet a többnyire szerves (tehát még organikus!) továbblépéseket. 1948-ig volt Fővárosi Közmunkák Tanácsa, és utána még valameddig "folyt-folydogált" a dolog a kiművelt fejekből. De az az erjedés, ami a mai káoszgyanús helyzethez vezetett, akkoriban óhatatlanul elkezdődött.

(Szerkesztette Ferkai András. Szerzői: Ferkai András, Branczik Márta, Hajdú Virág, Molnos Attila és Oláh Éva. Részben angol nyelven. Modern Építészetért Építészettörténeti és Műemlékvédelmi Kht., 2001. 526 oldal, 9800 Ft)

Lassan következhet az ötvenes-hatvanas évek feldolgozása. S mennyire hátborzongató lenne látni egy ilyen adattárat a legutóbbi évekről.

Jánossy György építőművész 1923-1998

A "nevezzen meg kortárs építészeket" feladványra mostanság túl sok név Finta és Makovecz mellett - feltételezem - nem bukkanna föl. Esetleg Hofer, Callmeyer, Balogh Balázs, de ők nem feltétlenül az alkotásaik kapcsán. Az elmúlt években eltávozott nagy öregek közül érzésem szerint Szendrői, Szrogh, Preisich volt ismertebb. Jánossy mintha feltűnően háttérbe szorult volna. A Szentháromság téri sarokházát - eredetileg diplomata-ház, újabban szálloda - nap mint nap sokan megnézik, de olyan revelációt nem okoz, hogy a tervezők nevét firtatná valaki (Jánossy és Laczkovics László). A Várban a másik a Bástyasétányon egy lakóház, ami annyira jó, annyira odaillik, hogy nem iskolázott építészetértő vagy -rajongó alig veszi észre. Szintén "rejtett" (persze másért) a gödöllői víztorony, esetleg legismertebbnek mégis a salgótarjáni Karancs szállót vehetnénk? Az említett házak tervezője, Jánossy György kivételes tehetségű és szellemű ember volt, igazi építőművész - nagyon találó a kötet címe! Ritka az ilyen személyiség, nemhogy az építészek között, de egyáltalán az ország vagy akár a szélesebb régió népességét tekintve. Nagy szavak, de néha bizonyos dolgok kimondása kötelező, azután elharap...
Három évvel a halála után gyönyörű könyv jelent meg róla. Egyetlen bírálatom a kötetről - bár lehet, hogy szándékos volt a tipográfus Hübner Teodórától, de - a betűk túl vékonyak, légiesek, főleg kisebb méretben a szöveg olvasása külön erőfeszítést igényel. Fontos közbevetés: van építész, akiről még életében jelenik meg kötet - s ez már eleve kétkedésre ad okot. Talán említenem se kéne, hogy két legmagasabb elismertségben leledző építészünk mint méltató benne van egy ilyen másikban és a Jánossy-kötetben is... Ami bizonyos: Jánossy Györgyről még életében kellett volna könyvet csinálni, legalább az Architektúra - Vallomások sorozatban. Már csak azért is, mert ő nem csupán építész, kiváló tanárember is volt, gondolkodó, "fékezhetetlen agyvelejű" reneszánsz egyéniség. Otthonos a zenében, minden művészetekben, a filozófiában s csak ő tudná még elmesélni, miben. Amit ránk hagyott, az persze elsősorban építőművészet, nem is csak házak, de tervek, skiccek, tanulmányok, opponensi vélemények. Munkássága méltó a tudományos feldolgozásra, amihez persze idő kell, végtelen türelem és majd' hasonló tudás, érzékenység, szemlélet, mely őt jellemezte. A könyv létrehozói tudatában vannak, hogy ezzel megtették az első - sokszor a legnehezebb, viszont igen-igen fontos - lépést ezen az úton, a remekül szerkesztett, szépre tervezett, erős és nyomatékos kötettel. Érezhető a tiszteletük, szeretetük, a Jánossy-féle tanítás - nincs jobb szavam - alkalmazásának teljes súlya. Röviden: mit szólt volna e kötethez Jánossy György építőművész, aki szakmájában az egyik, ha nem a legjobb kritikus is volt. Aki szerető s tökéletesen érthető szavakkal tudta elmondani leglesújtóbb véleményét egy-egy tervről. Nem volt pardon, de mégis van és lesz. Talán ezért a rövid könyvismertetésért is.
"Ne felejtsd el a városmajori templom példáját! Ha valami nagy ugrás nem történik, éppen ilyen provinciális lesz működésünk, éppen ilyen kritikus, nem értő undorral nézi majd munkád az új s még újabb generáció. A mű vagy önmagát védeni tudja, vagy elpusztul. A kritikus pillanat a közvetlenül utána néző, aki szükségszerűen túlhaladta." 1963, Jánossy György Gondolatnaplójából, 111. o.

(Szerkesztette Ferkai András. 6 Bt., 2001. 140 oldal, 3870 Ft)

M. NAGY MIKLÓS:

Dibbukok és koleraesküvők

Hetényi Zsuzsa példásan alapos, egy "filológiai fehér foltot" megszüntető munkájának értékét csöppet sem csorbítja, sőt a két könyv - a tanulmány és az antológia - olvasását még izgalmasabbá teszi a kutató ambivalens viszonya tárgyához. Nem a zsidósághoz való ambivalens viszonyra célzok, bár maga a téma természetesen fölvet olyan problémákat, amelyektől még egy különben bámulatosan elfogulatlan értékelésekre képes kutató is nehezen tudja függetleníteni magát. Érdekes ebből a szempontból az, amit Hetényi Zsuzsa tanulmányának bevezetőjében ír: "Egy magyar russzista kollégám megkérdezte, azért foglalkozom-e a zsidó irodalommal, mert zsidó vagyok. Visszakérdeztem: ő talán azért foglalkozik egész életében az orosz irodalommal, mert orosz lenne?" Ez az ügyes riposzt nem annyira válasz, mint inkább kérdések egész labirintusának megnyitása: látszólag ugyan azt jelzi, hogy a kutató szemében a zsidó irodalom ugyanolyan, mint bármely más nemzet irodalma (amit az antológia természetesen egyszerre igazol és cáfol - hiszen minden nemzet irodalma sajátos, és a kérdés nyilván az, hogy a zsidó irodalom esetében ez partikuláris sajátosság, vagy olyan, aminek van vagy lehet relevanciája az "általánosan emberivel" vagy éppen bármely konkrét olvasó esetleges élethelyzeteivel kapcsolatban), ugyanakkor viszont az idézett válasz nagyon pontosan megmutatja, hogy a kérdés bonyolultabb. Az a bizonyos russzista kolléga, gondolom, minden feszengés nélkül adna egyenes választ a kérdésre: "Nem, nem vagyok orosz, de szeretem az orosz irodalmat" vagy "Igen, azért foglalkozom az orosz irodalommal, mert az anyám (apám, nagyanyám stb.) orosz volt" (és nem gyanítana semmilyen támadó vagy értetlenkedő élt a kérdésben).
Ezt a kérdést - a zsidó identitás vállalásának, őrzésének, elutasításának, elfelejtésének stb. ágas-bogas problémáját - tovább boncolgatva ott is lennénk mindannak a sűrűjében, amiről az antológiában szereplő orosz-zsidó írók írnak, de az "ambivalencia" kapcsán, e személyes szint fölé vagy alá kerülve (ahogyan azt Hetényi Zsuzsa is teszi valóban meggyőző filológiai objektivitással), még érdekesebbnek találtam, hogy az írói életművek felvázolása és a szövegek gondos - rengeteg izgalmas meglátást, intertextuális felfedezést, a zsidó vallási és kulturális hagyományok magyarázatát tartalmazó (mi az a dibbuk?, a koleraesküvő?, a letelepedési körzet?, a haszkala?, bolygó zsidó?), azaz kultúrtörténetileg lenyűgözően gazdag - elemzése után és közben Hetényi Zsuzsa mintha mégiscsak zavarban lenne, amikor ezeket a szerzőket értékelnie kell: belehelyeznie őket valamiféle irodalmi hierarchiába, kánonba, vagy legalábbis irodalomtörténeti folyamba. Egy helyen azt írja, hogy "az orosz-zsidó próza egyáltalán nem hatott a kortárs orosz pózára", sőt, hogy "ez az irodalom kívül rekedt az irodalomtörténeten", a tanulmány végén közölt angol nyelvű Summaryben viszont (amely furcsa módon számos olyan gondolatot is tartalmaz, amely a magyar szövegben nem szerepel) egyenesen azt állítja, hogy a világ tipikusan zsidó irodalmi megközelítése nemcsak közös gyökereket talál a XX. századi modern irodalom főáramával, hanem annak egyik legfontosabb ösztönzését ("one of the most important stimuli") jelenti. (Ez utóbbi állítás esetében persze gondolhatunk Singerre, Malamudra, Rothra is.)
Ez a kettősség az egész tanulmányt átszövi: Hetényi Zsuzsa hol szociológiai-pszichológiai tényezőkkel magyarázható igazságtalanságnak tekinti, hogy az orosz-zsidó írók legkiválóbb művei sem kerültek be az irodalomtörténetbe (és az előszóban azt a reményét is kifejezi, hogy az antológiában részletekben közölt művek egyikét-másikát valaki érdemesnek találja a megjelentetésre), hol tényként közli, hogy "Babelen kívül nem volt ebben az irodalomban élvonalba tartozó alkotó". Hol mintha Joszif Bikermannal értene egyet, aki 1910-ben arról írt, hogy a zsidó irodalom nincs tudathasadásos létre kárhoztatva amiatt, hogy más kultúrák közegében fejlődik, mert "ez nem kettéhasadtság, hanem megduplázódott érték", hol azt fejtegeti, hogy mivel az orosz-zsidó irodalom minden egyes műve a zsidóság és az antiszemitizmus sajátságos problémáival foglalkozik, e művek szükségszerűen olyan ideológiai terhet hordoznak, amely megakadályozza, hogy fölemelkedjenek valamilyen tisztább, ideológiamentesebb, általánosabb emberi kérdéseket ábrázoló művészet szintjére (és érezhetően szurkol, hogy találjon olyan műveket, amelyekben ez mégiscsak megtörténik).
Hetényi Zsuzsa szigorú, talán túlságosan is szigorú tudósként keríti körül vizsgálatának tárgyát: kizárólag azokat a zsidó írókat mutatja be, akik életművüknek legalábbis egy jelentős részét orosz nyelven alkották meg (még ha írtak is emellett héberül vagy jiddisül is), s akik mindenestül vagy majd' mindenestül - az orosz kultúra és az orosz nyelv iránti minden vonzalmuk vagy asszimilációs törekvésük ellenére - megmaradtak a zsidó sors és a zsidó életvilág ábrázolásánál. Azaz eszerint nem tartozik bele az orosz-zsidó irodalomba sem Ilja Ehrenburg, sem Oszip Mandelstam, sem Borisz Paszternak, sem Joszif Broszkij (ezt a sort hosszan lehetne folytatni), amivel persze nemigen lehet vitatkozni (az ember őket szívvel-lélekkel az orosz irodalomba sorolja, és felháborodik, ha egyes orosz nacionalista folyóiratok megpróbálják nemlétezőnek tekinteni, kirekeszteni őket), csak éppen hiányérzetem volt (mondom igazságtalanul, egy olyan munkával kapcsolatban, amely bizonyára az elmúlt évek egyik legnagyobb irodalomtörténeti-filológiai teljesítménye Magyarországon). Hetényi Zsuzsa néhány oldalon roppant izgalmasan felvillantja a zsidóságuktól jórészt vagy teljesen elszakadt írókkal kapcsolatos polémiákat - azt például, hogy Kafka művészetét hogyan próbálják egyes irodalomtörténészek a zsidósága felől megközelíteni, vagy hogy Mandelstam hogyan viszonyult zsidó gyökereihez -, de ezt a témát gyorsan le is zárja: mivel nem héberül vagy jiddisül írnak, és nem vállalják, sőt egyenesen levetkezik zsidóságukat, nem érdemes foglalkozni velük a zsidó vagy orosz-zsidó irodalom keretei között. Ugyanilyen mereven zárja le 1940-nel az orosz-zsidó irodalom történetét (éppen csak megemlítve Grigorij Kanovicsot és Friedrich Gorensteint, mint akiket "esetleg" lehet az orosz-zsidó irodalmi hagyomány folytatóinak tekinteni), mivel a sztálini korban a zsidó írók beolvadtak "a hamis egalitarizmus primitívségébe". Mindezt részben azért említem, mert a témával kapcsolatos legkényesebb - bár az irodalom szféráján kívül eső - kérdéssel kapcsolatban ugyanezt teszi a szerző. Hogy miért vettek részt a zsidók olyan nagy számban a bolsevik forradalomban? A kérdés hamis, mivel Trockij, Zinovjev és a többiek nem zsidók voltak - elutasították a zsidó vallást, a zsidó kultúrát, tehát oktalanság a zsidóság és a bolsevizmus összekapcsolódásáról beszélni. Ha pedig a zsidóság és a forradalmiság a századelő egyes íróinál mégiscsak összekapcsolódott, akkor "a történelmi időszemlélet mindenekelőtt azt követeli, hogy a maguk helyén, ne pedig a később bekövetkezett események, a kommunizmus hatalomra jutása, állami ideológiává válása és a bukásához vezető tények ismeretében szemléljük ezeket a műveket". Nem vitatkozni akarok ezekkel az állításokkal, mert az általánosítás egy bizonyos szintjén helytállóak, és racionálisan állíthatók szembe a primitív judeobolsevik összeesküvés-elméletekkel, de éppen az antológia írásai és Hetényi Zsuzsa szövegelemzései bizonyítják, hogy az egyes emberi sorsok és a mélylélektani motivációk szintjén mindez mennyivel összetettebb: a zsidó jellemek és típusok valóságos enciklopédiáját mutatja be a két könyv, s ezek között a hitéhez makacs dühvel ragaszkodó emberek éppúgy vannak, mint zsidógyűlölő zsidók, meghunyászkodók, liberális hagyományőrzők, liberális hagyománytagadók... - és természetesen bosszúállók vagy bosszút állni akarók is... De a legtöbb történet leginkább talán azt mutatja, hogy a zsidóságot megőrizni is, levetkezni is nehéz, mert az nemcsak hit, nyelv és hagyományok, hanem sors is (mondom én kommentátorként, ami máris hamisan cseng a fülemben: Borges szerint csak "megélt" szavakat és mondatokat lenne szabad leírnunk), akár vállalt, akár elhajítani vágyott sors...
Mindezzel leginkább oda próbálok kilyukadni, hogy Hetényi Zsuzsának bizonyára igaza van, amikor a sajátos zsidó világszemlélet és a modern kultúra párhuzamáról ír, csakhogy ez a párhuzam talán éppen ott a legizgalmasabb, ahol a szerző elemzése véget ér. Hetényi Zsuzsa - megint csak a Summaryben - az igazsághoz való zsidó viszonyról ír, mely inkább a textualitásra, mint az empirikus kutatásra koncentrál, s nyilván a szemiotizálódott posztmodern világra gondol. Ez bizonyára nagyon érdekes elemzési irány lehetne, de talán kézenfekvőbb azt megvizsgálni, hogy a zsidó vallás- és kultúravesztés folyamata, lélektani következményei, illetve azok ábrázolása nem is annyira a zsidó irodalomban, mint inkább a zsidóságukat már elveszített íróknál nem valamiféle ősképe-e annak az általános világérzésnek, amely most söpör végig az egész világon, mindenütt olyan multikulturális közösségeket létrehozva, amelyek az aszszimiláció és a disszimiláció ördögi kihívásaival küszködnek, vagy még egyszerűbben fogalmazva, a zsidóságukat vesztett zsidó írók azt a hontalanságot-honkeresést (is) ábrázolták, amely lassacskán mindannyiunk alapérzése lesz ebben az egyre idegenebb világban, ahol a legtöbben önmagunk identitását teremtjük meg, hagyományok nélkül.
Mindaz, amit eddig írtam, az általánosságok szintjén mozog, és ezzel kicsit hamis képet festek Hetényi Zsuzsa munkájáról, akinek nyilvánvalóan nem az volt a szándéka, hogy a zsidósággal kapcsolatos alapkérdéseket bogozza ki, vállalása inkább csak addig terjed, hogy "sokaknak, sokak helyett" elolvasson, elemezzen és értékeljen néhány valóban kiváló írót, akit szerinte az irodalomtörténet méltatlanul elhanyagolt, s hogy e szövegek segítségével azok a bizonyos alapkérdések is könnyebben átgondolhatók legyenek. És az olvasót valóban kellemes meglepetés éri, sőt meginoghat az a kimondott-kimondatlan meggyőződése, hogy az idő az irodalomban helyére teszi a dolgokat, s ami igazán érdemes a megőrzésre, azt meg is őrzi. Az antológiában szereplő művek közül - részben a ragyogó fordításoknak köszönhetően - jó néhány ma is frissnek, elevennek, formai-szerkezeti megoldásaiban is érdekes műnek hat. Oszip Rabinovics 1965-ben megjelent, Történet arról, hogyan utazott Hajim-Sulim Fejgisz Kisinyovból Odesszába és mi történt vele című regénye nyelvi humorával, abszurd képeivel, az anekdotikus elbeszélést expresszionista elemekkel vegyítő stílusával ritka élvezetes olvasmány. Szergej Jarosevszkij 1883-as Örvényben című regénye letaglózó erővel ábrázolja az 1881-es zsidó pogromokat, s ráadásul az írónak van bátorsága öszszeütköztetni az antiszemitizmus érvrendszerét a pusztítás képeivel. (A Mindenható büntetését emlegető zsidók képébe egy hittársuk üvölti a döbbenetes szavakat: "Milyen jogon éltek itt, szívjátok a levegőt, éltek ezekben a viskókban? Kivívtátok erre fegyverrel a jogot? Vagy kiharcoltatok erre egy törvényes szerződést?" S aztán: "Ne legyetek többé nép, mondjatok le erről a fölösleges címről, és akkor itthon lesztek...") Szemjon Hecht 1927-ben megjelent, Az ember, aki elfeledte életét ravaszul szerkesztett, megrendítő erejű műve, amely a bolygó zsidó középkori legendáját dolgozza fel. Főhőséről, Zelcről, akit antiszemita cigányként ismerünk meg, kiderül, hogy a sorsa elől futó zsidó cipész, akit az ukránok megszégyenítettek és a zsidók kiközösítettek, s így talált új közösséget abban a népben, amely még a zsidónál is megalázottabb, a cigányok között. Ez a három írás művészi erejét tekintve mindenképpen megérdemelné, hogy külön kötetben, teljes terjedelemben megjelenjen különböző nyelveken, s ha nem is a világirodalom remekei között, de mégiscsak helyet találjon valahol a filológia világtérképén.
Hetényi Zsuzsa az orosz-zsidó irodalom kiemelkedő műveinek legizgalmasabb részleteit kiválogatva sajátos metaregényt hozott létre: az archaikus és még - legalábbis belülről nézve - jórészt problémamentes zsidó életvilág bemutatásától kezdve az asszimiláció utópiáján, a zsidó felvilágosodáson, a "haszkalán", az antiszemitizmus erősödésén, a pogromokon, a szocialista-forradalmi eszméken és a cionizmus kialakulásán keresztül eljutunk a zsidó utópiák teljes zsákutcájáig. Vagy ahogy Hetényi Zsuzsa írja: "az orosz-zsidó irodalom önmaga farkába harapó kígyó" - nem jutott el sehová, Babelen kívül nem adott a világnak igazán jelentős alkotót, hiába próbálta megőrizni a zsidó kultúra hagyományait, mert azt könyörtelenül elsöpörte a sztálinizmus, hiába akarta előkészíteni az asszimilációt, mert a rejtett antiszemitizmus miatt ez ugyanolyan kényes és megoldhatatlan kérdés maradt, mint korábban...
Van valami megható öröm Hetényi Zsuzsa munkájában - a felismerés öröme, hogy valami szépet és izgalmasat talált (izgalmasabbat, mint amire akár ő maga is számított) -, és valami átható szomorúság is: ez az filológiailag annyira izgalmas anyag az emberi léthelyzettel - a gyűlölet és a kegyetlenség gyökereivel - kapcsolatos olyan mély és kibogozhatatlan kérdéseket rejt, hogy jobb menekülni a végiggondolásuktól: filológiába, szövegekbe, írói sorsokba... Hátha valahol ott lesznek bennük a válaszmorzsák. És ott is vannak. Ahogyan a Talmudban ott voltak elrejtve a hithű zsidók számára.

Ketten egy új könyvről

RADNÓTI SÁNDOR:

Közterek, köznapok

Egy kritikai kötet, amely - alcíme szerint - a művészet, a köztér és a vizualitás viszonyával foglalkozik, betölti funkcióját, ha az olvasó útikönyvként használhatja. Hóna alá fogja és elmegy például a pestszentlőrinci Kossuth térre, mert a könyv fölkeltette érdeklődését az ott látható új szobrok, Frech Ottó hét vezére és Pauer Gyula 48-as emlékműve iránt.
A fafaragás hagyománya - mondja Boros Géza - a nemzeti historizmus jegyében megújult az elmúlt tíz évben, s ma az országban sok dilettáns, fából faragott politikai emlékmű látható. Frech kerületének ajándékozott műve "egy népi fafaragótábor dísze lehetne, de nem való... frekventált köztérre". Az ítélet alapvetően jogosult, én mégis úgy láttam, hogy a majdnem háromméteres bálványoknak vannak mentő körülményeik, elsősorban szándéktalan humoruk, amint hatalmas sakkbábukként elveszetten álldigálnak a modern városi tájban, mongolos arckifejezésük hangsúlyozza a keleten nőtt törzsököt, és a különböző lehetséges felületek (például tegezek) inadekvát, szeretetteli ornamentizálása is hozzájárul a monumentalitás önkéntelen megsemmisítéséhez. Ezen kívül még valami kapcsolatban is állnak Pauer Gyula figyelemreméltó művével. Frech naiv módon a Hét magyart folklorizálja, Pauer művészileg nagyon is meggondoltan Kossuthot és Petőfit. Méghozzá régi problémájának, a fotó és a plasztika összehozásának fölelevenítésével. A konvencionális tükörsima fekete gránitanyag és a bevésett arany felirat síremléket idéz, és a síremlékeken népszerű-morbid szokás az elhunyt fényképét megörökíteni. Itt minden ironikus felhangtól mentesen a gyönyörű Petőfi-dagerrotípiát maratja a művész fölnagyítva a kő egyik oldalába, s ez műalkotássá - mint Boros megjegyzi - a másik oldallal együtt válik, ahol az öreg Kossuth turini fényképét "a nagyítás következtében elnagyoltan" egy lapos domborműre applikálja. "A figuraöntvény olyan, mintha egy felnagyított, óriási jelvény lenne, s mint ilyen, tulajdonképpen a Pauer által kedvelt technika, a héjplasztika konfigurációja..." Egyszerű, talán még népszerűnek is nevezhető, hatásos, de nem bombasztikus, a művész saját formaproblémáiból építkezik és szolidan visszatalál kevés meg nem zavarodott nemzeti hagyományunk talán legnemesebbikéhez.
Sokszor járok a lakásomhoz közel eső Földművelési Minisztérium árkádjai alatt, s mind ez ideig nem sikerült megfejtenem azoknak a bronzgolyóknak a jelentését, amelyek ott a falra vannak erősítve. Száznegyvenhárom darab tán kicsit sok ahhoz, hogy koszorúkat akarnának ráaggatni. Most értesülök, hogy lövedéknyomokat jelképeznek. Eme érthetetlen és esztétikailag értéktelen emléktől a szájbarágósig és túlontúl érthetőig terjed Boros Géza tipológiája. A kettő között ott vannak azok is, amelyeket second hand szobroknak nevez; ezek praktikus módon jelentésváltozáson mentek át, s néhány attribútum fölcserélésével szovjet hősi emlékműből előjelváltással millenniumi emlékművé, neutrális "Flórává", "Pax-szá" vagy másvalamivé változtak. Ott van a kevés kiemelkedő alkotás, köztük Jovánovics rákoskeresztúri kompozíciója, mely valóban szerencsés pillanatban keletkezett: kevéssel előtte és kevéssel utána már nem lehetett volna megvalósítani. S ott vannak a kritikus számára nem kevésbé jelentős conceptek, az 1992-ben Szentjóby Tamás által néhány napra bebugyolált gellérthegyi emlékmű, A szabadság lelkének szobra, az 1956-os Őrizetlen pénz és a Hejettes Szomlyazók ehhez kapcsolódó javaslata, Galántai György talpakból álló "tűzszobra", engedély nélküli közterületre való kihelyezésének dokumentumaival.
Az emlékművek vizuális élményei mellett nem kevésbé jelentős helyet kapnak a mindennapi látványok: a reklámszatyrok, a plakátok, a pénz, az útlevél, a tévéembléma, a címer, a kabalafigura, az erotikus és pornókiadványok esztétikája. Megint csak: a kötet betölti funkcióját, ha az ember előveszi az útlevelét, és amit eddig sohasem tett, elkezdi nézni a benne szereplő budapesti vedutát. Ez a külön ciklusba rendezett témakör (amelyből szívesen olvastam volna még jóval többet) kihat az emlékműkritikák, a képzőművészetkritikák és a művészeti útirajzok szellemére is. Miközben a mindennapi vizuális ingerek nagyon helyesen művészi megítélés alá kerülnek, a műalkotások megértésében és megítélésében szerephez jut a kultúrantropológiai nézőpont. (Boros 1997-es igen fontos és hasznos könyvében - Emlékművek 1956-nak - nem a művészi érték, hanem a szimbólumok alapján gyűjtötte össze teljességre törekedve anyagát: a kereszt, a "rusztikus" vagy utcakő, a lyukas zászló, a láng, a kopjafa, a pesti srác stb.)
Ha kiemeljük azt a két témát, amely szemmel láthatólag a legfontosabb Boros Géza számára, a köztér és a köznap művészileg megformált látványait, akkor talán néhány név segítségével jellemezhetjük helyét a kritikai szcénában. Beke László furcsa utószavából megtudjuk, hogy Boros sok témáját ő szerette volna megírni. Csak sajnálhatjuk, hogy nem tette, cserébe viszont gyakran észlelhetjük a tanítvány írásaiban Beke örök avantgardista szemléletét, konceptualista rokonszenveit. Továbbá Kovács Péter (A tegnap szobrai) és Wehner Tibor (Köztéri szobraink) értékes vizsgálódásainak túlnyomórészt esztétikai, a művészet autonómiájából kiinduló megközelítésétől Boros jó néhány lépést tett abba az irányba, amelyet a korán elment Bodor Ferenc képviselt, vagy amelyet nagy kedvvel űz a Hócipő formakultúra-rovatában Fábry Sándor. De nem jut el Bodor kultúrhistóriai tücsök-bogarászásáig, Fábrytól pedig megkülönbözteti az, ami a show-emberre a sikerrel együtt járó kommercializálódás előtt is jellemző volt, hogy ugyanis mindig abban a szellemben csippentett fel egy tárgyat és kommentált ragyogóan, hogy nézzük, milyen a bunkók ízlése.
A közízlés és az elit ízlése közötti szakadék az utcán mutatja meg magát igazi mélységében. A köztereken, bevásárlóközpontokban, amiket mindenki használ. Boros Géza számára ez probléma. Ez a probléma (ahogy György Péter emlékművekről szóló vizsgálódásaiban a történelmi emlékezet). Mondjuk: "az '56-os emlékművek és az '56-osok emlékművei". Szélsőségesen: az elit esztétikai diktatúrája (de ki képviseli?) vagy a tömegek esztétikai diktatúrája (de ki képviseli?). Boros leginkább azokkal a művészi kísérletekkel rokonszenvezik, amelyek konceptjeikkel reflektálnak erre a problémára (például a Hejettes Szomlyazók, de említhető volna Erdély Miklós vagy jóval később Komar és Melemid "demokratikus" festménye), és az ő írásai is ilyenek: rövidek, közérthetőek, kihegyezettek, a teoretikus megoldás helyett a művészi megoldást választják (a kritika mint művészet), vagy a helyzetet dokumentálják.

VÁRNAGY TIBOR:

Apukalipszis

Boros Géza művészettörténész - aki nem mellesleg jogi diplomával is rendelkezik - engem arra a színészre emlékeztet, aki Fellini Casanovájának címszerepét játszotta. Egy ilyesféle fiatalembert kell elképzelniük, amint reggelente elindul a VIII. kerületből belvárosi hivatala felé, vagy amint a kasseli Documentán, Kölnben, Rómában, vagy a Velencei Biennálén nézelődik. Akinek ez nehezére esik, az persze fölütheti a könyv 330. oldalát. Ugyanis az ott látható fotó előterében álló férfi maga Boros. Emlék Velencének, hogy ott jártam? - kérdezi egy korábbi utazótól kölcsönzött képaláírással. Boros mögött egy hadihajó. Mikor én jártam arra, még nem volt ott. Vagy tévedek? Igaz, akkor még nem ontották egymás vérét a Balkánon. Boros könyvében Az ismeretlen katona orgazmusa című írás emlékezik meg erről. Mármint a katonák által Boszniában megerőszakolt 60 000 nőről. Rövid írás. A hatvanegynéhány cikk közt is az egyik legrövidebb, azzal a meredek állítással, hogy "A háborút voltaképp a nők jelenléte legitimizálja" ("Egymillió anya ajánlja fel születendő fiúgyermekét a pártnak" stb.) Ezt a szösszenetet a Vizualitás című fejezet végén, ez a bizonyos józsefvárosi illetőségű férfi vetette papírra, aki ezen a fotón hanyag eleganciával vágja zsebre kezét, miközben egy hadihajó húz el csendesen a háta mögött abban a városban, melynek ólombörtönéből egykor Giacomo Casanova megszökött. E kép zárja a Mária-emléktúrák című fejezetet.
Márai, Szentkuthy és Kada többször citált szerző a könyvben. A kötet Boros 89 óta írott - a Narancsban, az ÉS-ben, a Kritikában és máshol publikált - cikkeit gyűjti egybe. Címe, az Emlék/Mű, első fejezetének címe is. Ezt követi az Újabb pesti szobrok című fejezet, s akkor már csak a Képző/Művészet címűt nem említettem. Azon gondolkodom, kiknek ajánlhatnám mindezt? Akik kedvelik Salvador Dalít, azoknak mindenképpen, jóllehet én magam nem tartozom közéjük. Boros Dalí-cikkét mégis elolvastam, mert például Az orosz tolvajvilág művészetéről írott recenziója után már Dalí is könnyen ment. Azt is mondhatnám, hogy ezek könnyű nyári olvasmányok, nyugodtan vigyék el magukkal nyaralni. Különösen azok, akik Olaszországba, az Adriára vagy a Földközi-tenger partjára mennek. Hogy könnyű olvasmány, azt gondolom már csak az eddig említett témák miatt se hinnék el, holott többnyire csakugyan rövid írásokról - egyebek közt a hazai pornómagazinokról, vagy Madonna betiltott videoklippjéről szóló eszmefuttatásokról - s úgyszólván jegyzetekről, utolsó fejezetében pedig kifejezetten útijegyzetekről van szó. De ki a fene cipelne magával a tenger mellé Budapestről, a fővárosi hamburgersütödékről, az ötezerforintos bankjegyeken látható Trabantokról, a koronás címer elliptikus formájáról, vagy az útlevelünk által megjelenített országimázsról írott korabeli jegyzeteket? Elmennek azok még a saját lábukon (kerekeiken, szárnyaikon) is. Bár némiképp a könyv mellett szól, hogy ezek az utazások azért nemcsak a térben, hanem az időben is zajlanak.
Boros kötetét persze talán tényleg minden könnyedsége ellenére sem lehetne egyszerű nyári olvasmánynak nevezni, jóllehet annak sem megvetendő. Mégis, az a gyanúm, olyasféle könyvről van szó, amely akkor fog majd igazán meglepni bennünket, mikor évek múlva elővesszük. Minket - egykorú olvasóit - azzal, hogy már mi mindenre nem gondolunk, ami egykor késhegyig menő vitáink tárgyát képezte (mint mondjuk két éve a Hermann Nitsch budapesti kiállítása körül gerjesztett cirkusz), a nálunk fiatalabbakat pedig azzal, hogy ők mennyire másképp képzelték el azokat az úgynevezett rendszerváltó, 90-es éveket. Mert ugyebár így utólag már 1989 is mindenkinek menynyire más. Például azok az olykor Állomilag (sic!), olykor nem annyira jogszerűen, mint inkább spontán emelt köztéri politikai emlékművek, amik itt szóba kerülnek. Nos, ki tudja, mi lesz velük tíz-húsz év múlva? Nyilván akadnak majd olyanok, amelyek valamely területrendezés folytán más helyre, vagy netán egyenest a sülylyesztőbe kerülnek. A rendszerváltás szoborparkjába? Aki Boros könyvét figyelmesen olvassa, és pontosan veti össze saját tapasztalataival - amire e szövegek, lévén maguk is pontosak és szakszerűek, igencsak alkalmasak -, azoknak aligha marad kétségük felőle, hogy az elmúlt évtizedben túlkínálat jött létre köztéri politikai emlékművekből.
Következésképp ezek jó részét - mint a mai pártpolitika köztereinkre is kiterjedő megnyilvánulásait - az utókor nyilvánvalóan szép csendesen el fogja takarítani. Persze majd csak a harcok elültével. Milyen elképzelhetetlennek tűnik most mindez, mikor még a Mátyás-templom mellett álló Szent István lovasszobortól kőhajításnyira is újabb Szent István és lova szobrot avatnak, s ezen hoszszú millennium óta és országszerte immár ki tudja hányadikat? Boros könyvének e szobrokhoz, s a mindenféle egyéb látványosságokhoz fűzött jegyzetei pedig nemsokára a kor kultúrtörténeti érdekességei, vagy akár perdöntő forrásanyagai is lehetnek. Finom humorral, hanyag eleganciával papírra vetett dokumentációja ennek a most Boros Géza kisfia által apukaliptikusnak nevezett időszaknak. Boros pedig még, reméljük, sokáig fog nézelődni, utazgatni, jegyzetelni, s mindig találnak majd írásai olyan kiadót, amelyek ezt olyan igényes formában adják közre - s például olyan bőséges és izgalmas képanyaggal -, mint most az Enciklopédia. Ugyanis épp az ilyesfajta vállalkozásai miatt nem teljesen kudarcos ez az egyébként a történelmi amnézia kedélybetegségére olyannyira hajlamos operettfőváros.

GYÖRGY PÉTER:

Film

A felfoghatatlan és leírandó

"Csak a vágóhíd melege,
muskátliszaga, puha máza
csak a nap van. Üvegmögötti csöndben
lemosdanak a mészároslgények,
de ami történt, valahogy mégse tud végetérni."
(Pilinszky János: Passió)

A Holocaust szemei, Szász János filmje olyan dokumentumfilm, amelyben különösen fontos jelentést tulajdoníthatunk minden egyes fikciós megoldásnak, minden olyan vizuális, textuális vagy auditív retorikai fordulatnak, amely a rendező invenciója. A holokausztról filmet forgatni - javarészt a Spielberg-féle Shoah Alapítvány által megszólaltatott túlélők vallomásaiból álló interjúkból összeállítani - különösen komoly morális felelősség, hiszen az emlékezés nem semleges, nem hideg történelmi kérdés. Hosszú évtizedekkel a második világháború után kiderült, hogy a kollektív emlékezet kialakításáért, elfogadtatásáért, s a kánon megteremtéséért megannyi teendő vár még mindenkire: túlélőkre vagy később születettekre egyaránt. Az elmúlt évtized tapasztalatrendszere azt mutatja, hogy a holokauszt csak az emlékezés terei, módjai és formái, tehát a kollektív memória intézményei által válhat, s már részben vált is az európai identitás immanens részévé, a világ kulturális és morális örökségének megbonthatatlan elemévé. Ez a film is azért készült, hogy a kollektív amnézia, a történelmi tudatból való kimosódás helyett mindaz, ami hazánkban történt, tudható és tudott legyen mindazok számára, akik évtizedekkel később születtek. A Holocaust szemei tehát ennek az emlékezéspolitikai küzdelemnek az egyik fontos dokumentuma, miközben önálló esztétikai normák szerint készült műalkotás egyben.
A Steven Spielberg által létrehozott Shoah Alapítvány segítségével készített interjúk pontos narratív és vizuális kódoknak megfelelően készültek. Az alapítvány munkatársai teljes mélységében felfogták, hogy milyen komoly veszélyt is rejt magában a történelmi emlékezet elhomályosulása, magyarán az a tény, hogy a holokauszt túlélőinek nemzedéke azelőtt hal meg, mielőtt módja lenne intézményes formák között az európai kollektív memória részévé tenni, a ritualizált formák közé beemelni mindazt, ami megtörtént vele. Ha a túlélők előbb halnak meg, mintsem tanúságuk meghallatik, akkor - a holtak szempontjából - hiába élték túl. Ha nem mondhatták el, s ha nem hallgatták meg, ami velük megesett, akkor a nemzeti szocializmus szelleme tovább élhet. Különösnek tűnhet, hogy erre az emlékezetpolitikai fordulatra csak most, ennyi évtizeddel később kerül sor, s ennek nyilván nem pusztán egy oka van, hanem a II. világháború utáni történelem megannyi történetének egybejátszása, véletlennek is tűnő összecsengése is vezetett arra, hogy a generációk közti, mikrotörténelem szintjén megvalósuló hagyományozás mellett a nagy történelem, tehát a politikai konstrukciók szintjén való kollektív emlékezés csak későn, részben jóvátehetetlenül későn kezdődött el. Mindebben nyilván komoly szerepe volt a hidegháborúnak, a kettészakított Németországnak, a kommunista országok sajátos viszonyának a "kapitalizmus történetéhez" csatolt II. világháborúban történtekhez, végül, de nem utolsósorban ugyancsak szerepet játszott az amnéziában a résztvevők nemzedékeinek bűntudata, valamint a túlélők máig értelmezésre váró zavara, amiért ők is részben érdekeltté lettek a hallgatás tornyának felépítésében. A túlélők problémáiról olyan nagyszerű írók adnak hiteles képet, mint Tadeusz Borowski, Primo Levi, Kertész Imre. Ezek az emberek - az emlékezet lovagjai - a maguk módján és helyzetüknek megfelelően mind azt találták, hogy a visszatérők számára a sikeres beilleszkedés feltétele a hallgatás és elfojtás volt. Utóbb kiderült, hogy ez a hallgatás mibe került. A túlélők, miközben soha nem szabadulhattak meg attól, ami történt velük, s képtelenek voltak elfelejteni azt, nyilván a hallgatás hagyományát adták át leszármazottaiknak. Így a hallgatás lett a háború utáni Európa saját hagyománya. Ha bárki elemzi a Gruppe 47 íróinak munkásságát, akkor azt látja, hogy Böll, Grass, Lenz egyebet sem tett, mint küzdött az emlékezet formáihoz való eljutásért, írásaik annak tanúságtételei, hogy milyen nehéz is hozzáérni és -férni az emlékezethez, ha nincs meg a kollektív memória megteremtéséhez szükséges gyakorlat. A gyász, a ritus, az ünnep, a közös élmény. A magyar irodalom még a németnél is kíméletlenebb elfojtásba kezdett: a kommunizmus, majd az államszocializmus irányítói úgy vélték, hogy a "zsidókérdés" megszűnt. Nem pusztán a magyar zsidók tömegei tűntek el úgy, hogy emléküket máig nem őrzi méltó köztéri emlékmű(!). Mentességet ígértek olyanoknak, akik nem érdemelték meg, hallgatást parancsoltak olyanokra, akiknek lett volna mit és miért mondaniuk. Igaz, s ezt épp az emlékezés filmje kapcsán nem felejthetjük, ennek a kollektív amnéziának része volt a túlélők és leszármazottaik asszimilációjában, a formálisan betiltott zsidókérdés eredményeként két nemzedék - köztük az enyém - nőtt úgy fel, hogy szocializációjában nem játszott szerepet származása. Ma már minden másként van. A berlini fel leomlása az európai emlékezet rekonstruálásához vezetett. Meg kell tehát hallgatnunk a túlélőket, amíg élnek, s meg kell teremtenünk az emlékezet formáit, rítusait, tereit. Olyanokat, mint ez a film is.
Szász János követte az alapítvány szellemét: a megszólalók szigorú kronológia szerint mondják el mindazt, ami megtörtént velük. Az összefűzött mondatok, az egymásba érő, ismétlődő emlékek felmondása eléri a politikai célt: az Auschwitz-hazugságnak hódolók e film megtekintése után valóban el kell, hogy hallgassanak. De itt vannak a Szász által teremtett elemek: mindenekelőtt a cím és a keret. Ennek a fikciónak az értelmében mindazt, amit látunk és hallunk, egy - ömlő esőben! - megtalált, régi értelmező szótárból olvassa egy fiatal kisleány. Ül tehát egy hangsúlyozottan az olvasás nehézségeivel küzdő gyerek egy azonosítatlan térben, s gyertyafénynél (sic!) olvassa szótagolva: get-tó. Majd a betűk megelevenednek, s megjelennek a viszszaemlékezők, akik elmesélik a szócikket. Az ő tanúságtételeik lennének - gondolom - A Holocaust szemei, de talán nem véletlen az én zavarom. Igazság szerint ezzel a fikcióval megannyi komoly esztétikai probléma van. A könyvlapok betűi kifejezetten archaizáló jellegűek, mintegy a gót betűket idézik. Ennek az eljárásnak nemigen látom a jelentését. Ha Szász arra kívánt utalni, hogy mindez "nagyon rég" történt, akkor e kép csupán üres. Ha - s ezt veszélyesebbnek tartom - mindez arra utalt, hogy a zsidóellenesség örök, tehát történelmi dolog, s ezúttal csupán egy aktuális fejezet áll előttünk, akkor azt visszautasítanám. Hasonlatos lenne mindez annak a Daniel Goldhagennek az eljárásához, aki a Hitler készséges hóhérjai című könyvében - szemben annak nagyszerű és eredeti kutatási részeivel, amelyekben bebizonyította, hogy az "ártatlan" Wehrmacht mítosza egész egyszerűen hazugság - megfogalmazta az örök német antiszemitizmus tételét, amely intellektuálisan igénytelen, morálisan elítélendő, történetileg helytelen. S aztán ott van Szász filmjében az eső, és - sajnos - ott vannak az esővel elkevert vércseppek, melyek időről időre feltűnnek a kötet lapjain. Ez utóbbit nem pusztán illusztratívnak és ízléstelennek, hanem kifejezetten az emlékezők anyaga iránti bizalmatlanságnak vélem. Mintha Szász nem bízna abban, amit és ahogyan a túlélők elmondanak. Az esztétizálás, a felesleges, kifejezetten olcsó illusztráció, a képes beszéd rengeteget árt a hitelességnek. Ugyanez a probléma merül fel a film dokumentumfelvételei alatt hallható zenei anyagokkal kapcsolatban. Egyfajta rossz beidegződésen túl, miért is kell zenével illusztrálni, tehát tovább magyarázni, amit látunk. A bombázásra induló gépek, vagy a gúlába rakott holtak látványát Bach kantátája nem elmélyíti, éppen ellenkezőleg, felszabadítóan hat a figyelmét elterelni kívánó nézőre. A magam részéről bizonyos vagyok abban, hogy a némafilmek csendjének elűzése ezekből a dokumentumokból gyengíti azok hatását. Ezeknek a felvételeknek a némasága ugyanis elviselhetetlenségüket erősíti, s azért is maradtak meg, hogy folyamatosan tudtunkra adják: ami történt, az a szó többféle értelmében is felfoghatatlan. (Ami a dokumentumfilm, a csend és a zene viszonyát illeti, ott talán nem érdektelen megemlíteni Forgács Péter és Szemző Tibor együttműködését. Szemző talált filmekhez készített minimálzenéje azt mutatja, hogy van esztétikailag releváns megoldás a csend hallhatóvá tételére.)
Mert ami a lágerekben történt, az lényege szerint felfoghatatlan. Erről beszél a filmben Heller Ágnes is, aki a tanúságra való képtelenség és a túlélés fogalmát azonosítja. Az a tény, hogy Szász ezzel az értelmezéssel zárja filmjét, egyébként munkája egyik legmélyebb és legbölcsebb döntése. Heller azt állítja, hogy csak az tudhatta meg, hogy mi volt a holokauszt lényege, aki belehalt, a túlélőknek e tekintetben nincs autentikus szavuk.
Azt hiszem, ez a kérdés a holokauszt lényegét érinti.
Itt semmi másról nincs szó - hosszú hosszú évtizedek óta -, mint arról, hogy miként fogható fel mindaz a gonoszság, amelynek tapasztalata átadhatatlan, felfoghatatlan. Nos, a holokauszt megértése nem teológiai keretek között valóban nagyon nehéz és korlátosan érvényes. Mert a felfoghatatlanról szóló vita semmi egyéb, mint az Isten felfoghatatlanságáról szóló évszázados vita megismétlése: épp egy, az Istentől elhagyott terepen. (Pontosabban, mint arra Majsay Tamás egy Lanzmannal való tévévitában felhívta a figyelmet: nem az a kérdés, hogy Auschwitzban hol volt az Isten. A kérdés az, hogy a keresztények hol voltak.) Ha úgy gondoljuk, hogy a holokauszt kizárólag az emberi történelem keretei és normái között leírható, akkor épp attól az erkölcsi lényegtől fosztjuk meg magunkat, amely képessé tehet arra, hogy valamit megértsünk abból, ami ott történt.
Szent Ágoston szerint, mint azt Perczel István írja: "a Szentháromságról írott érett kori művek alapján az Isten mivolta kétségkívül felfoghatatlan, de nem tökéletesen leírhatatlan." Miképp a holokauszttal is hasonló a dolog. Megértése akkor történhet meg, ha egyszerre látjuk és láttatjuk azt felfoghatatlannak és leírhatónak, sőt leírandónak. Az Isten - lényege szerint - épp azért felfoghatatlan emberi lénynek, mert Isten. (Auschwitz azért is felfoghatatlan tehát, mert az ember Isten képmása, s ami ott történt, az szó szerint istentelen.) Végtelent a véges nem értheti. De - tükör által homályosan - tapasztalja és erről számot adni köteles. Ami az európai zsidósággal történt, az csak akkor interpretálható teljes mélységében, ha komolyan vesszük azt, hogy Isten - akkor és ott - elhagyta a világot. Bűnről, a gonosz felfoghatatlanságáról nem sok értelme van beszélni anélkül a hagyomány nélkül, amely tud arról, hogy a Botrány fogalma is értelmezhetetlen Isten hiánya nélkül. Látható tehát, hogy miért is volt talán szükségszerű, hogy a holokauszt tapasztalatának felfoghatatlanságát, botrányát a maga korában, tehát nem évtizedekkel később az egyetlen korszerű magyar katolikus költő, Pilinszky értette meg a leghamarabb. Azok közé tartozott, akik felfogták, hogy mindaz, ami a gázkamrákban a zsidókkal történt, azok kérdése, akik még gondolnak valamit Isten felfoghatatlanságáról. Pilinszky világosan látta, hogy a holokauszt megkerülhetetlen a kereszténység történetében is, s az arról való tudomást nem vétel nem pusztán antiszemitizmus, de minden esély szerint istenellenes is.
A maga modern nyelvén ezért mondja az élesen okos Heller Ágnes ebben a filmben, hogy Auschwitz nem a történelem része, ellenben megmagyarázhatatlan és megérthetetlen. Ha azt állítanánk, hogy ami ott történt, megérthető, akkor a szó szoros értelmében rábólintanánk arra, ami megtörtént. Azért kell ragaszkodnunk a felfoghatatlanság és leírhatóság kettősségéhez, hogy tudjuk, miért kell újra és újra emlékeznünk. Mert a visszatérő és ritualizált emlékezet nem a felejtés technicizált formája csupán. A felfoghatatlan leírására kísérletet tenni csak akkor lehet sikeres, ha minden egyes emlékező, minden egyes alkalommal, minden emlékezése pillanatában tisztában van azzal, hogy lényege szerint nincs magyarázat arra, ami történt. Némiképp hasonló ez ahhoz a munkához, amit a hívők végeznek ima közben: Isten kegyelméért könyörögni nem automatizmus kérdése csupán.
S itt lelhető talán válasz a holokausztemlékezet egyik legfontosabb kérdésére: az egyediség és a relativizmus vitájára gondolok. Nem azokra a gonosz antiszemitákra utalok, akik számára a holokauszt relativizmusa, tehát az összes genocídium figyelembe és számbavétele csupán alkalom arra, hogy tovább folytassák téves és mérgező életüket. Mindazok számára azonban, akiknek már okozott egy-két álmatlan éjjelt, ami a lágerekben történt, valóban megkerülhetetlen a genocídiumok, a holokausztok sorozatával való szembenézés. Nos, azt hiszem, kétségbevonhatatlan, hogy mindazok, akik folyamatosan kísérletet tesznek arra, hogy megértsék a felfoghatatlan leírásának parancsát, habozás nélkül befogadják szívükbe és emlékezetükbe mindazoknak a történetét, akikről adandó alkalommal eddig kevesebb szó esett. Hadd ajánljam olvasóim figyelmébe például a kambodzsai genocídium kollektív memóriába való beemelésért tett lépéseket, ahogyan különböző amerikai, ausztrál, holland kutatók segítettek és segítenek számbavenni, ami történt, megosztani a világgal tudásukat. Mindazon kötetek és internetes honlapok, amelyek ez ügyben már - végre - napvilágot láttak, nyilván segíthetnek az emlékezés munkájának megkezdésében, a szükséges intézmények felépítésében. A holokausztról való folyamatos nyilvános beszédnek épp az is a dolga, hogy a világ összes tömeggyilkosa megértse: Hitler s a többiek sorsára jut, ha kezet emel az ártatlanokra. Nevüket azok közé a gonosztevők közé sorolják, akiknek tettei felfoghatatlanok ugyan, s ők maguk csupán a gyűlölet foglyaiként formálhatnak jogot az emberiség emlékezetében való fennmaradásukra.
Szász János filmje egy olyan országban készült, hazánkban, amely javarészt az emlékezés munkájának megkezdése előtt van. Sokan meghaltak a túlélők közül, s akadnak olyanok is, akik újrakezdték a gyűlölet vetését. Politikusok, magukat könyvkiadónak tekintő gazemberek, akik vállalkoznak arra, hogy ismét kinyomtassák azoknak a magyar tömeggyilkosoknak a könyveit, akiket személyes felelősség terhel mindazért, amit ebben a filmben elmondanak. Újságírók, akik ismét folyamatosan hazudnak, megszállottan és valóban gonosz módra írják tele lapjaikat.
Azonban akik megnézték ezt a filmet, akik hagyták, hogy az elvégezze munkáját, tehát hasson a mondat és a kép, azok vélhetően átélték a kétségbeesettség, levertség, majd a szégyen és felháborodás stációit. Tanúk lehetnek majd ők maguk, tanúi az igazságnak, a felfoghatatlan és hűen leírandó igazságnak. S akkor majd lesznek, akik egy-egy követ tesznek majd egy-egy sírra.

(Szász János A Holocaust szemei című filmjét a tv2 mutatja be augusztus 5-én, azaz vasárnap este 10 óra 5 perckor.)

KERESZTURY TIBOR:

Televízió

Kapitány az álmok tengerén

Zelki János a legutolsó élő ember, akit a a hét bizonyos napjainak végén látok, utána már tényleg nincs mese: sehol egy hang, sehol egy fénypont, a létező legsűrűbb feketeség következik. Ő jelenti be a véget, amikor fél kettő tájban elköszön - aztán kampec, teljes elsötétülés. A viszontlátásra: finito, emberek, kezdődhet a partra vetett halba történő átmenet, a vergődés, a hánykolódás végtelen türelmet, testi-lelki készenlétet, összeszedettséget, remek fizikai kondíciót igénylő óráinak időszaka. Ez a slusszpozíció rendkívüli módon felértékeli e kiváló és hasznos ember szerepét - haladékot ad, a legutolsó pillanatig velünk virraszt, amikor már végképp nincs erő, kedv az égvilágon semmi máshoz, mint a bárgyú, kifejezéstelen bámuláshoz, amikor már nem sokat lát, csak úgy néz kifelé a fejből a dolgozó. Lehet vele húzni az időt. Meghoszszabbítja az életet. Már egy éve keretezi a dolgokat végtelen kitartással a keddi és csütörtöki napokon. Ehhez képest teljességgel indifferens, hogy milyen a műsora.
Mindazonáltal Az álom én vagyok nem rossz műsor; legalábbis az élő, éjszakai beszélgetőműsorok feltétlenül legjobbika. Igaz, önmagában nem túl nagy kunszt űberelni, érdekességében felülmúlni László atya hosszú, nagyon megértő, laposakat pislogó hallgatásait, melyekkel azonnali hatállyal a Jóistenhez utal minden hozzá fordulót, vagy a jobb sorsra érdemes Fodor János gagyi-hakniját - nem kell hozzá különösebb felkészültség, televíziós truváj, gyakorlat, hogy úriasan finom legyek. A remek pszichológiai adottságokkal megáldott Zelki János kifinomult emberismerete, az érdeklődő odafordulás és a műsorvezetői öntudat kiforrott elegye az egyes adásokat általában akkor is elviszi, ha a műsor szempontjából történetesen csupa reménytelen betelefonáló jelentkezik - sőt, egyenesen akkor pörög föl az ügymenet igazán. Hiába próbálja ugyanis Zelki már egy éve egyre kétségbeesettebben megértetni mindenkivel, hogy műsora nem álomfejtő-szolgáltatás, hogy nem fogja az elmesélt álmát beértelmezni, lefordítani, megmagyarázni senkinek: a jelentkezők nagy többsége jósnak nézi - pedig az az ATV-n rendel -, s titkon ebben reménykedik. Ettől Zelki általában ideges lesz, mint aki úgy érzi, teljesen hiába beszél - a legjobb pillanatoknak ilyenkor örvendhet a kaján. Mi jut eszébe a tóról? - dörren a delikvensre, aki álmában a manusával autóval a víz alatt utazott, semmi, mondja a nő abban a szúrásban, járt már tónál?, rándul egyet a feje, nem, mondja, soha életemben, Zelkinek itt belilul a homloka. Nyel egy nagyot, mint aki a síkidegtől percek múlva lefordul a székről, hallgat egy sóhajnyit, de autóban ült már, ugye?, kérdezi.
Ekkorra már rég nyitott könyv előtte a beszélgetőpartnere, ekképp teljes mértékben feladja, hogy közös erővel valahova jussanak; ezerrel keresi a menekülés útvonalát. A lerázás indokolt aktusát az együttműködésre képtelen vagy alkalmatlan alanyok többségénél kulturáltan vezényli le, noha néha a búcsúba belekeverednek a reménytelen eseteknek szóló szánakozás elítélő, pedellusi hangjai - mint aki egyszerűen nem tudja azt elfogadni, hogy valakiben egy romos, mohával benőtt vasajtós kolostor tényleg nem mozgósít semmilyen elfojtott, ősrégi emléket, nem idéz fel egyáltalán semmit per pillanat. Nem vagyok én telefonos lelkisegély - üzeni ilyenkor a feszesebbé váló hanghordozás -, hogy mindenféle magányosok, unatkozó alvászavarosok hívogassanak: itt meló van, dolgozni kell, ha nem vagy erre képes, végeztem veled. Még ezeknél is jobban utálja az Álmoskönyvre hivatkozók sorát, az önbeteljesítő álmok felkentjeit, a zavarosfejű, ködevő, előző életes misztikusokat: ő ugyanis annak híve, ha valaki akkor is épeszű marad, ha álmokról beszél. De legfőképp a poénkodó blöffembereket gyűlöli. Ha a szívatás szándékát véli felfedezni, ha valakin úgy érzi, éjszakai unalmában meg akarja tréfából vezetni, bepipul, lecsap, s azonnal elhajtja az illetőt - a háttérben röhögő társaság esetén különösképp nem ismer kíméletet. Szép pillanat, amikor a leleplezett magyarázkodik, miként az is, mikor - ritkán ez is előfordul - nyilvánvaló módon Zelki téved, s kirúg egy ártatlan, esetleg csupáncsak jókedvű egyedet. Mentségére szól, hogy alkatilag közelebb áll hozzá, aki idős, megtört és szomorú.
Nem a műsorvezető tehet arról, hogy a sehova sem jutó, egyoldalú párbeszédeknél, s az ebből következő kommunikációs zátonyoknál, konfliktusoknál ritkábbak az igazán izgalmas, érdemi esetek, a komplett személyiségrajzok, életsorsok felvillanásai az egy főre jutó néhány perc alatt. Bár a telefonálók többségét képtelenség meggyőzni arról, hogy a nyilvánossággal megosztott, tipikusan példaszerű álomillusztrációi alapján súlyos családi torzulásokat, izzó, drámai feszültségeket rejt az a rendkívül boldognak, teljesen kiegyensúlyozottnak mondott gyerekkora, hogy komoly defekteket, mély elfojtásokat, önáltató hazugságokat hoz felszínre, amit a házasságáról, a gyerekével való viszonyáról ártatlanul elmesél, Zelki megelégszik enynyivel, nem akarja a pszichológus szerepét is eljátszani. Mindössze csak biztosítja beszélgetőtársát, ő is arra gondol, amire a beszélgetőtársa gondolni sem mer. Szembenéző bátorságra sarkall; nem leleplez, inkább finoman rávezet, örvényeket sejtet a víz felszínén, beleteszi a fülbe a bogarat: énszerintem valami miatt álmodott ilyet, mondja ösztönzőleg, noszogatásképpen, míg máskor arról próbálja mindösszesen meggyőzni partnerét, hogy annak, hogy az álma kapcsán éppen ez jutott eszébe, valószínűbb, hogy van oka, mint hogy nincs. Ha elhiszi, s tovább gyúrja vele a telefonáló élete egyes elfeledettnek hitt részleteit, emlékeit, fontos szereplőit, mellékesnek gondolt eseményeit - s persze ha izgalmas az általa szállított alapanyag -, egészen szép, fülledt dolgok is kisülnek az afféle álmokból, hogy egy gyógyfürdő lepedőkkel lehatárolt masszázs-helységében gyönyörűen énekel és táncol valakinek a közfürdőbe - a rendszeres vendégnek számító anyukával szemben - sosem járó, fahangú, botlábú, szolidan szemérmes, régen halott édesapja a mama fehér, magassarkú cipőjében, miközben a produkciót sötét, üres szemüreggel húsz, lepedőbe csavart testű fiatal férfi figyeli mozdulatlanul. Az ilyesfajta álmok nyomán érdemileg történik a műsor: Zelki felélénkül, s ontja méltánylandó, érzékeny asszociációit, értelmezési javaslatait - nem győz megrémülni önmagától az alany.
Helyes is, csak féljetek, motyogom ilyenkor, legalább nem leszek egyedül, noha én - lévén, hogy nem alszom - évek óta egyáltalán nem álmodok: merészet nem merek, gyötrelmest meg ébren nem tudok. Na, na, mosolyogna Zelki János, helyesebb, ha úgy mondanánk: tudsz te, pajtás, csak nem akarsz emlékezni rá.

(Az álom én vagyok - Zelki János, m2)

KOLTAI TAMÁS:

Színház

Dézsavü

Népiesre pingált falak között játszódik Szigeti József népszínműve, A vén bakancsos és fia, a huszár a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, a Millenáris Rendezvényközpont és a Zsámbéki Nyári Színház közös produkciójában, amely szabadtéren látható, mielőtt ősszel bevonul a kőfalak közé. Magam történetesen a Millenárison láttam, amiről eddig azt hittem, bicikliversenyekre hitelesített pálya, de ez most már úgy van, ahogy Örkény prolongálta negyed századdal ezelőtt, ti. hogy mindenből kettő lesz, Pistiből, Akadémiából, Újságíró-szövetségből, Millenárisból, Nemzetiből, vagy amit akartok. A derék színész-író Szigetiből is kettő van, van egy Szigethy is - a millenáris műsorfüzet szerint mindenesetre -, talán mert az leírva olyan jó millenáris-dzsentris, ugyanez a műsorfüzet viszont Zsámbékról mint koproducerről és a bemutató előadás színhelyéről nem akar tudni, nagyon helyes, ez az új módi, az van, amit mi akarunk, amit meg nem akarunk, az nincs.
Csikicsuki játék ez, amilyen a színpadi is, tetszés szerint rések esnek a pingált falakon, kisebbek-nagyobbak, ajtóknak, ablakoknak, kocsmába be, udvarra ki, néha átbucskáznak rajtuk a szereplők, néha kioldalaznak a keskeny nyílásokon, vagy mint a játék legelején, hasát behorpasztva préseli magát keresztül az eltorlaszolt bejáraton, akinek az a dolga, hogy elkezdje az előadást. Asztalos Adrien fondorlatosan egyszerű díszlete szürreálba hajló, giccs csípte naiv látványvilág. Kecskeszarvú, mekegő dikó. Ugató pulisámli. Csizmalábú és melltámlás székek. Finoman ironizált népszínműkeret. A játékstílus is ilyen. Simon Balázs olyan komolyan veszi a szüzsét, hogy az már abszurd. Nem mondom, hogy ragaszkodik minden szóhoz az eredetiből, mert nem mondanék igazat. Kovács Kristóf dramaturggal együtt kihasználják a helyzet történelmi színpadiasságát. "Ráesett a kezem a lábamra", kiált föl a "csatapiaczon" fél karját vesztett legény, mikor a műkar lezöttyen a combjára. Tragimorbid. A szerelmes ifjú a sváb kocsmáros gyáva fia helyett állt be huszárnak, hogy elnyerje a kocsmároslány kezét. A svindler apa ki akar bújni az alku alól, de a "vén bakancsos", a félkarúvá lett fiú felmenője rászedi a pénzéhes "sohonnait". Ez itt lappangó kuruc-labanc-ellentét pár évvel a levert 48 után. A rendező a második felvonás végén az összebújt falunéppel halkan, konspiratíve elénekelteti a Kossuth-nótát. Négy hatalmas dörrenés a válasz. Nem tudni, ki lőtt. Ki gondolta volna nemrég, hogy a lobogónk, Széchenyi idején a titkos Kossuth-nóta forradalmian fog hatni?
Amúgy persze ez tiszta mulatság. Szigeti József inkább szerző volt, mint író, ha a kettőt az különbözteti meg, hogy az egyiknek a hatás, a másiknak a halhatatlanság lebeg a szeme előtt. Az író irodalmat ír, a szerző szerepeket - és a legjobbat magának. A stréber Frici gyerek a hősből karakterszínésszé vedlett Szigeti sikeres rolléja volt. Most a Nyíregyházán vezető aktorrá előlépett Egyed Attiláé, aki dresszírozott faarccal és belső komédiázó ösztönnel rendelkezik ahhoz, hogy skrupulus nélkül eljátssza az elkényeztetett bliccelőt. Az utólagos eminens típusa: védett helyzetben tromfol, különben menekül. Legmulatságosabb, ahogy bamba melákként nagy igyekezettel járja a botostáncot. Alkatilag apjára üt: testes fizikum, kantáros tiroli rövidnadrágban. Az apát, Lojzi csaplárt a láthatatlan virtuozitás nüanszaival látja el a remek Gazsó György, ritka könnyedséggel oldva föl pazar rögtönzéseket a komolyan vett figurában. Ezt a "dezsát" már láttam valahol, mondja fanyarul a vízzel telt faedényre, miközben koreografáltan keresztüllebeg a színpadon. Neki kívül-belül hordható bekecs a szerep, kedve szerint fordítgatja a bal oldalára és vissza.
Derzsi János a kevés színészek egyike, akinek megvannak a saját eredeti ízei, nem kell laborált ízeket vinnie a szerepbe; vén bakancsosa igazi obsitos, ágrólszakadt öreglegény, mezei folozófus és csúfondáros pernahajder. Fiát, a huszárt ügyesen adja Róbert Gábor, a kényes művégtaggal is tud mit kezdeni, hogy elkerülje mind a melodrámát, mind a trivialitást. A penészvirágként epekedő szerelmetes leányt várakozásában liánnal befont Csipkerózsikának öltöztette a jelmeztervező Kárpáti Enikő (végre egy lehetőség a huszármenték után!); Gerle Andrea időnként veszi a helyzet humorát, például amikor elájulván mint zöld növényt kell föllocsolni. Gömbölydeden alakít cserfes barátnéként Sándor Júlia, ha kicsit fölösen használja is horkantó nevetéseit. Jó teljesítmény Avass Attila a kacska falubolondja, Hetey László a széllelbélelt kántor szerepében.
Van nótázás meg csárdásozás megfelelő mennyiségben és kivitelben, vagyis ízléssel, ami a műfaj tálalásának sarkköve. Simon Balázs kulturált minőségellenőr, szigorúan tiltja a műmagyarkodást és a direkt paródiát, annak játssza A vén bakancsost, aminek született - és aminek ebben a millenáris világban nézzük százötven évvel születése után. A harmadik felvonásra, amikor a darab kezd kifogyni, kicsit több rátekintést enged meg, talán, hogy azt ne higgyük, láttunk már ilyen dezsavüt.

(Szigeti József: A vén bakancsos és fia, a huszár - a Nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház, a Millenáris Rendezvényközpont és a Zsámbéki Nyári Színház közös produkciója)

SZÉKY JÁNOS:

Méd levelek

A folyamatba vett idő

"A mobiltelefonok korában a kommunikáció tényleg mindennapos!" - ezt olvasom a fix.tv weboldalán, és rögtön eszembe is jut egy vadonatúj favicc, miszerint "- Mi az abszolút pimaszság? - Mobilt venni egy trappistának."
És rögtön el is szégyellem magamat, mert ezzel kizártam a kommunikációból nyelvközösségemnek mindazokat a tagjait, akik nálam talán érdemdúsabbak, fiatalabbak és energikusabbak, vagy idősebbek és tapasztaltabbak, de akár így, akár úgy, trappistán csakis a sózott sárga radírt értik, nem pedig a ciszterci szerzetesrend kiváltképp zord regulájú, tökéletes hallgatást fogadó ágát, amely már a nagy filozófus előtt kétszázötven évvel azt vallotta némán, hogy "amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell". És tovább szégyellem magam, mert kommunikáción eddig kommunikációt értettem, információk avagy hírek átadását írás, beszéd, netán misztikus kapcsolat útján, nem pedig, teszem azt, mobilozást. Azonkívül - ébredek rá most - nem fogtam fel, hogy lezárult az a korszak, amikor a kommunikáció céljának még azt tartották, hogy az ember mondjon/megértsen valamit, és amikor a csöndnek, mint a megértés feltételének, még tekintélye volt. Mondhatni, a Wittgenstein-galaxisnak befellegzett. A bevezetésben idézett mondat pedig nem ordító hülyeség, mint elsőre hinné az ember, hanem pontosan kifejezi az új korszakot, amikor a régi értelemben vett kommunikáció helyét átveszi - nem, nem a csönd, hanem a zaj, a szó információelméleti értelmében, az eddig nem kívánatosnak hitt, emberi szándéktól független, véletlenszerű és kiszámíthatatlan zavar, amely elfödi a közlés információtartalmát, ha van neki olyan.
A fix.tv, az első magyar interaktív televízió műsora egyszerre követhető kissé kásásan a rendes tévémen és gyufacímkényi méretben a számítógépes monitorom bal felső sarkában. A közreműködők üdék és fiatalok. Ha tehát a "három, valóban világlátott, műsorvezető" (a weboldal fogalmazása szerint) elmeséli nekem, "hogyan sikerült nekik megoldani a kommunikáció égető kérdését más kontinensek anyaföldjéről", és egyéb témakörökben érzi nagyon-nagyon jól magát, akkor fent elemzett ódivatúságomon kívül talán az irigységnek is része van abban, hogy tevékenységüket a szélsőséges amatőrizmus megnyilvánulásának fogom fel. Mikor például úgy nyilatkoznak, hogy "ott az E. T., az azért nekem nagyon ott van", vagy "nézzük meg a muzikálist... a zenei filmeket, de nem tudom, hogy hogy hívják ezt magyarul", vagy "szal aki tulajdonképpen nem ismeri, ez egy leírás arról, hogy tulajdonképpen miről is van szó", vagy "olyan szaufparkos vagy, de komolyan", vagy "ez hosszabb időt vesz folyamatba", illetve amikor az interaktív nézői kérdésre, miszerint a "szőke csaj és a három csávó mikor lesz" (a gyengébbek kedvéért: az illető magára Patrishára gondol), a valóban világlátott műsorvezető azt feleli, hogy "összevissza szokott lenni, de most szerdán", továbbá amikor a szavak, sőt a mondatok hagyományos elkülönülése tökéletesen megszűnik, mint például ebben a hangsorban: "... hogy miért is van veszélybentermészetesen [sic!] híreket is olvashattak...", amikor egy negyedik, szintén megnyerő egyéniségű műsorvezető kb. öt percen át olvas föl hír gyanánt egy számomra láthatatlan szöveget a saját monitoráról, hasonlóan mondatellenes hangsúlyozással, nehogy véletlenül is követni tudjam - nos, akkor nem arról a kényszerképzetről van szó, hogy minden tizedmásodpercet beszédhangokkal kell kitölteni, akár van értelme, akár nincs, különben valami rettenetes baj történik. Nem is arról a kereskedelmi tévékben uralkodó feltételezésről, hogy a néző jóérzéséhez az is elengedő, ha a műsorvezető mindenáron igyekszik jól érezni magát (lásd: Ábel Anita forró nyári délelőttön vízibalettezni tanul).
Itt, hölgyeim és uraim, a zajból lett kommunikáció csodájáról van szó. Ebben a csodában némelyek - a szépek, üdék, fiatalok, on-line létezők - pünkösdi módra részesülnek, mások pedig - a zajtól nem zavart nyelvi közlés kevésbé üde hívei - ki vannak rekesztve belőle. Szal így értendő az információs robbanás. Aki tulajdonképpen nem ismeri, hogy tulajdonképpen miről is van szó, az jobb, ha fedezékbe húzódik a repeszdarabok elől. De komolyan.

FÁY MIKLÓS:

Televízió

Alumíniumhíradó

Gondolom nem állok egyedül feltétlen Hídember-drukkerságommal, hogy ha egyszer már tényleg elkészül a film Széchenyiről, akkor az legyen igazán jó, nézhető, játszható, ismételhető, mint mondjuk a Jókai-regényekből készült Várkonyi-mozik. Egyrészt azért, mert tényleg nem tudunk semmit Széchenyiről azon kívül, hogy ő volt a legnagyobb magyar, de titokban azt is sejtjük, hogy Kossuth ezt igazából saját magára értette, csak nem akart nagyon nagyképűnek látszani. Másrészt az ember ösztönösen is az alul lévő kutyát bíztatja, ezen a filmen pedig máris annyi a teher, hogy ha az alkotók nem görcsölnek be, ha képesek a munkájukkal foglalkozni, és nem csakazértis megmutatni, az már önmagában is tiszteletreméltó teljesítmény. És most az már egyáltalán nem számít, hogy megérdemlik-e az ellenérzéseket az alkotók, hogy kinek mennyi a honoráriuma, hogy lehet-e egyáltalán Eperjes Károly főszereplésével jó filmet készíteni, vagy ugyanazt a nyomott figurát, akit eddig Tuttinak, Hyppolitnak, Sanyi bácsinak vagy bárkinek szólítottak, ebben a filmben majd Stefinek nevezik. Mindegy. Ha már elkezdték, fejezzék is be, és ha befejezték, legyen állati jó, ne Honfoglalás és Sacra Corona, ha pedig állati jó, akkor nézzék is meg az emberek, iskolai osztályoktól a nyugdíjasklubokig, legyen akkora a promóció, hogy csak úgy füstöl.
Ami az utóbbit illeti, az már megy is, legutóbb az m1-en adtak le nyolcpercnyi anyagot a film készüléséről. Elvben ez igazi televíziós álomműfaj, ki kell menni a forgatási helyszínre, elkészíteni az interjúkat, de mindenki bizonyára szívesen nyilatkozik a készülő mű érdekében, és kosztümös filmről lévén szó, garantálható, hogy a képek érdekesek lesznek, félig korhű ruhában hamburgereznek, rizsporos parókában mobiltelefonálnak, teljes a jelmezbál, álarcot visel Lady Carneval. Lehet alázatosan dörgölőzni, lehet kőkeményen belekérdezni, hogy miért adta vissza egy színésznő a szerepét, gyakorlatilag bármit lehet - még ezt a tudósítást is el lehet készíteni. Hogy kit kell szidni miatta, arra nem derül fény, nincs stáblista, nincs riporter, szerkesztő, rendező, operatőr, csak a Magyar Alumínium Rt., amely a film elkészítését támogatta.
A műsor egyébként valóban a fenti, fantáziátlan úton bandukolt, képsorok a forgatásról, Eperjes bajuszát ragasztják, cipekednek a kövér szakik, közben pedig interjúk, a nézők számára viszonylat érdektelen figurákkal, a producerrel és a gyártásvezetővel, meg természetesen Bereményivel és Can Togayjal. Ami érdekes, az szinte véletlenül került a filmbe. Az egyik ilyen, hogy Togay elmondja, szerinte egy ember van Magyarországon, aki ért a filmhez, az íráshoz, és a történelemről is van valami víziója. Ezek után ez az egy ember, Bereményi Géza elmondja, hogy a Horthy-rendszerben azért nem készült film Széchenyiről, mert a kisnemesek fanyalogtak az arisztokrácián, és ebből a megjegyzésből világosan kiderül, hogy a történelemről Bereményinek tényleg csak víziói vannak. Különben is meglehetősen érdekes játék a készülő filmet mint történelmi szükségszerűséget feltüntetni, mintha az alkotók csak tehetetlen eszközök lennének az idők viharában, mintha ezt a filmet a produceren kívül senki nem akarta volna, mindenkit fölkértek, és Széchenyi szelleme irányítaná a háttérből a szálakat. Az a misztifikálás, hogy most készülhet először film Széchenyiről, bizonyosan csak megszorításokkal igaz, hiszen a televízióban azért leadták a Horváth Ádám rendezte sorozatot, amelyben Tordy Géza szerencsétlen hajpótlékkal sétálgatott a szeles időben, de az tény, hogy volt időszak, amikor nem öltözködtek a filmszínészek anynyi bonyodalmas, történelmi jelmezbe, mint manapság teszik.
A műsor végére megengedték a stábnak, hogy egy próbajelenetet leadhasson a filmből - egészen hátborzongató volt. Sinkó László elbutult arccal nézegette a Lánchíd egy korai változatának makettjét, míg Eperjes katonásan sorolta föl a készülő híd adatait, de végül is lehet, hogy ez a jelenet majd nem kerül bele a kész változatba. Amíg az ellenkezőjéről meg nem győznek, addig hajrá Hídember.

(Így készül a Hídember, m1, július 27.)

STŐHR LÓRÁNT:

Film

Az én bandám

Volna mit megértenünk Jugoszlávia elmúlt tíz, tizenöt, húsz esztendejének történetéből. Volna mit látnunk, hallanunk azoknak a bosnyák, szerb, horvát, albán embereknek a sorsáról, akik végigélték az etnikai háborúk és tisztogatások borzalmát. Készültek és bizonyára készülni is fognak dokumentumfilmek a témáról, amelyekből talán-talán az okok is kirajzolódnak előttünk. De legalább annyira fontos volna tudni valamit azokról az emberekről, akik ott éltek a lőporoshordó közvetlen közelében, ám szerencséjükre nem rájuk osztották sem az áldozatok, sem a katonák, sem a hóhérok szerepét. Minden film, ami az egykori Jugoszláviából jön a magyar mozikba, legyen az fikciós vagy dokumentum, kötelező program. Nem nehéz teljesíteni a penzumot, mert ha jól számolom, az elmúlt egy-két évben három jugoszláv filmet forgalmaztak Magyarországon: a visszataszítóan leegyszerűsítő Sebeket, a keserűen ironikus Lőporoshordót és a mulatozós-komédiás Macska-jajt.
Ez utóbbi film rendezője, Emir Kusturica, a kétes politikai üzenettel bíró Underground után fordult a kellemesebb és kevésbé aktuális témák irányába - és úgy látszik egyelőre kitart a könnyed komédiázás mellett. A Macska-jajig még rendjén is volna a dolog, de a saját zenekaráról készített új, bohóckodós filmje már igazán zavarba ejtő szülemény. A Magyarországon Umca, umca, macskazaj címen forgalomba hozott dokumentumfilm még a No Smoking nevű rockegyüttesről sem árul el túl sokat, nemhogy az országról, ami zenéjüket, szövegeiket inspirálja. Pedig az 1980-ban Szarajevóban megalakult, 1984-ben betiltott, majd 1986-ban Kusturica közreműködésével újjászervezett banda története összefonódott a privát Jugoszlávia történelmével. A Macskazaj legérdekesebb pillanatait számomra az a néhány anekdota jelentette, amit a No Smoking tagjai saját múltjukkal kapcsolatban mondanak el. Talán a dobos meséli, hogy ő a titoi Jugoszlávia rockzenészei között kivételnek számított - nem zenei stílusában, nem kinézetében, hanem abban, hogy az apja tanár volt, szemben kollégáival, akik a szocialista hadsereg és rendőrség tisztjeinek gyermekei voltak. Az együttes tagjai azt is vidáman emlegetik, hogy mint punkrockot játszó együttes temetések kísérőzenekaraként keresik kenyerüket. Ezek a vicces férfiak biztos tudnának arról is sztorizni, hogy miként élték át a háború előestéjét a bosnyák fővárosban, mielőtt Belgrádba költöztek volna, de nem teszik. Az Umca, umca, mint magyar címe is jelzi, nem a vallomások, hanem a viccelődések filmje - és amiről nem lehet viccelni, arról hallgatni kell.
Belátom, hogy igazságtalan dolog részemről Kusturicán olyan témákat számonkérni, amelyek egyáltalán nem érdekelték őt. A Macska-jaj rendezője mindössze népszerűsíteni akart egy stílusokba nehezen besorolható rockzenekart, aminek nem mellékesen ő a gitárosa. Éppen ezért a No Smoking rajongóit talán jobban kielégíti az eredmény, mint engem, akit az együttes teljesen eklektikus, zenei paródiákkal teletűzdelt muzsikája nem igazán ragadott magával. Lehet, hogy ha Kusturica az Underground zenekaráról, a Boban Markovic Orchestarról forgatott volna dokumentumfilmet, akkor nemcsak hogy nem hiányolnám a történelmi nézőpontot, de még az elkészült mű alacsony színvonala sem zavarna. Az Umca, umca... ugyanis koncertfilmnek is gyenge. A rendkívül heterogén, rosszul fényképezett anyag mindenféle látható vezérelv nélkül van összeállítva: a fellépések, a marháskodások az öltözőben, a zenekar látogatásai lerobbant belgrádi kocsmákban, az utazás során felvett beszélgetések, az áldokumentumok a muzsikusok múltjáról bosszantóan zavarosan követik egymást. Sem gondolati, sem stilisztikai egység nem tartja össze a filmet. Természetesen megvan a bája a temperamentumos délvidéki ökörködésnek, mint ahogy a gimnáziumi osztálykirándulásról készített videofelvételen is lehet nevetni - főként azoknak, akik részt vettek benne. Legfeljebb az a különbség, hogy a Macskazaj egy hatalmas osztályt, az együttes rajongóinak táborát érinti személyesen. Hogy egy zenekarról készített dokumentumfilm többről is szólhat, mint a muzsikusok népszerűsítéséről, arra Wim Wendersnek a Buena Vista Social Clubról forgatott portréja kiváló példa. Kusturica azonban nem talál fogást az anyagon, amitől munkája a - feltehetően komoly - rajongótábornál tágabb nézői rétegeket vonzhatna. Pedig a jugoszláv valóság abszurditása, amit az anekdoták vissza-visszatérően érintenek, sokkal érdekesebb volna, mint a koncepciótlanság mögül kitetsző szándék, a vicces jugoszláv zenészek és a "jó fej" rendező öntömjénezése. Méltatlan ez a film Kusturicához, akinek még gyengébb játékfilmjei is eredeti rendezői személyiségről árulkodnak. S méltatlan a közönségnek ahhoz a részéhez, amelyet még érdekel egy mélypontra jutott ország lakóinak sorsa.

(Emir Kusturica: Umca, umca, macskazaj

WEHNER TIBOR:

Köz-tér

Nagyon régi új szobor

Egy elhanyagolt autóparkoló felszámolása után, a svábhegyi Diana parkban, a Jókai Mór Általános Iskola főbejárata előtti térség átgondolt környezetesztétikai átformálásával párhuzamosan - meghívásos pályázat egyik pályaművének megvalósításával - különös szobormű került köztérre a 2000. év novemberében Budapesten.
Az új műalkotás az iskolanévadó Jókai Mór napjainkban sem csillapodó kultuszának újabb fővárosi objektivizációjaként, és az író szoros sváb-hegyi kötődésének tanújeleként valósult meg. A kultusz múltbéli láncszemeiként hagyományozódott ránk az a Jankovits Gyula-megalkotta mellszobor, amely 1906 óta áll - néhány lépésre a Diana parktól - az Eötvös út és a Normafa út elágazásánál, és az a Stróbl Alajos által megformált, karosszékben ülő bronz íróalak, amely - az első világháború után emelt első budapesti emlékszoborként illeszkedvén az emlékanyagba - 1921 óta tekint a Jókai térről az Andrássy útra (eredetileg a másik oldalról nézett jelenlegi helye felé). Két domborműves emléktábla az író számos lakóhelye közül kettőt, a Bajza utcai és a Dob utca-Erzsébet körút sarkán álló épületet jelöli, míg a margitszigeti Művész-sétányon 1975 óta dacol a szoborrongálók és színesfémgyűjtők rohamaival Pátzay Pál büsztje.
A budai egykori Jókai-villa, illetve a Jókai-kert közelében fekvő tér építészeti-környezetátalakítási terve Eleőd Ákos műtermében készült: az építész a parkot átszelő gyalogos útvonalakra felfűzve centrális teret, agorát képzett ki a klinkertéglával burkolt, lámpákkal ékesített, kétoldalas, négy cikkelyre osztott, ívelt padépítményből. Ehhez az "alapzathoz" kapcsolódik az építészi indítványra megszületett, a Párkányi Péter szobrászművész által megmintázott, kétalakos bronz Jókai-emlék: a padépítmény által közrefogott belső körben, a középpont felé fordulva, botjára támaszkodva az agg Jókai ül, míg a külső kör padján kisfiú térdel; a nagy romantikus prózaíró mellett a távolba néz.
A nagy gondossággal egységbe komponált építészeti-szobrászati együttes számos formai és szemléleti problémával terhelt, s az egység hatására a hibák mintegy felerősödnek. A mű megoldatlansága már a megközelítés közben feltárul: a két szoboralak - és értelemszerűen fokozottan a bubifrizurás, bájos kisgyermek figurája - eltörpül az iskolaépület hatalmas tömbje, változatos kiképzésű homlokzata előtt: jelentéktelenné foszlik, az architektúra tagozataival, villódzó díszítéseivel a két kis bronztest képtelen felvenni a vizuális versenyt. A méretválasztás, illetve a lépték azért is problematikus, mert az alkotóknak egy valóságos, a járókelők, a felnőttek és a gyermekek által használható pad méreteihez és arányaihoz kellett komponálni a plasztikát, holott tudvalevő, hogy egy élő, mozgó, valóságos emberi lény megjelenése, hatása egészen más egy térben, mint egy szoboralaké. A szobor művi közege és a természetes dimenziók rendszere mindig eltérő minőségű, más atmoszférájú, sugárzású. Az alkotók által hangsúlyozott szoborszituáció kizárja a környezettől való bármiféle elválasztás, a kiemelés - és így a természetestől eltérő léptékkialakítás - lehetőségét, ezért az ülő és a térdelő szoborszereplő is szükségszerűen - a rálátásos perspektíva által felerősítetten - kicsi és súlytalan marad, illetve kicsivé és súlytalanná alakul. A Diana tér szobraivá nem a szobrok, hanem a padok váltak: Jókai és a kisgyermek hangsúlytalan paddísz csupán.
Az erőtlen hatásvilág eredőiként - mindezen túl - a semmitmondó testhelyzetek, az alig-alig feltáruló arcok is megjelölhetők: Jókait akkor ismerhetjük fel - kis túlzással -, ha a bronzalak elé kuporodunk. Egyébiránt az együttes két alakja - bár lehetőséget teremt körültekintő térszervezésre is - csak az iskolába érkezőket köszönti, a távozók hátakkal szembesülnek. Eme kompozicionális megoldatlanságok és feszültségek azonban eltörpülnek a mű szemléleti hibái mellett: a szobrász - és az építész - megrekedt a felületes illusztrálás szintjén, kísérletet sem tett valamifajta jelentés sűrítésére, kibontására, a művész egész egyszerűen nem bajlódott - vagy ha igen, akkor csak közhelyszinten - szimbolizációs törekvésekkel és metódusokkal, lehetőségekkel. Az öreg, jóságos, bölcs Jókai dúsan redőzött öltözékében üldögél egy kedves, ifjú gyermek mellett, s pillantásuk pajkosan, incselkedőn kerüli egymást, és közben minden olyan szép. Ennyi lenne a mű üzenete. (Az 1921-ben állított, Andrássy útra tekintő műről Liber Endre budapesti szoborkatalógusában a következő - e sváb-hegyi alkotásra is alkalmazható - jellemzés olvasható: "Arckifejezése mosolygó, elgondolkozva néz előre.")
Eleőd Ákos és Párkányi Péter kompozíciója egy negédes, múlt századi mesekönyvillusztráció térbe illesztéseként, vagy még inkább felnagyított bronzosított porcelánnippként minősíthető. És nem csupán az esztétikai aspektusok miatt: meggyőződéssé érlelhető, hogy a XX. század utolsó pillanataiban az iskolájuk felé igyekvő gyermekek - és az iskolában a gyermekeknek - már nem ezen a nyelven gügyögnek. Vagy ha igen, akkor nagyon nagy baj van. Mindemellett ez a legújabb köztéri, vizuális-esztétikai közállapotainkról beszédesen árulkodó, lehangolóan rossz szobormegvalósulás azért is elkeserítő, mert e sváb-hegyi emlékállítás során lett volna esély autentikus, korszerű Jókai-kép szobrászati megfogalmazására: a meghívásos pályázat egyik résztvevője, Fischer György merész, ízig-vérig a korszellemmel áthatott, sokatmondó íróalakot álmodott-formált meg modelljével. Maradandó anyagban azonban a megrendelők, az építész és a szobrász harmonikus együttműködésének eredményeként ismét inkább valami poros, XIX. századi konvenció öltött bronztestet. Egyetlen mentség lehet: ez is a kor (hazug) lenyomata.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz