Az Ismeretlen Nõ Emlékmûve

Azok a gondolatok és érzelmileg túlfûtött eszmefuttatások, akkor ragadtatták el Brukkelklein Rezsõt, amikor felkérést kapott, hogy készítse el az Ismeretlen Nõ Emlékmûvét. Bankszámla, költségtérítés, garzon a Duna parton, minden adva volt, hogy nyugodtan eleget tehessen a megbízatásnak. Bõkezû volt a névtelen mecénás, gazdag és elvált asszony lehetett, citromvirággal a hajában. A férfi Budapesten idõzött. Mint amikor méz csöppen egy nõ kézfején kaparászó bogárra. Szép, de minden hiába. Brukkelklein Rezsõ elvállalta a fölkérést.
A munka elsõ fázisa az ötletek lejegyzésével kezdõdött. Leírni mindent, ami az eszünkbe jut, olyan mondatokat, melyek arra is réseket nyitnak, amelyekre azért gondolunk mégis, mert annyira nem akarunk rájuk gondolni.
Szeresd a kérdõjeleket, ezt jegyezte le elõször.
Ül egy nápolyi ablakban, jegyezte tovább Brukkelklein Rezsõ, ott ül, és dúdol, mint tízéves korában az elsõ vércsöppek után. A konyhában mosatlan edények, csupa tészta minden, a kénfoltos falra fürtökben ragad a spagetti, mert a családi ünnep vagy egy veszekedés végeredménye mindig hasonló. Giuseppe horkol, arca elõtt lebeg a Correria de la Sport rózsaszín takarója, bent maradt a Verona, Mendieta Olaszországba készül. Ott ül egy nápolyi ablakban, és úgy dúdol, hogy a Vezúv néhány percen belül feladja, kitör.
Egyszer Kelet-Dániában egy Barbara Waterloo nevû kicsi, kövér nõ négy év udvaroltatás után hozzáment a helyi gazdakör elnökéhez, egy amatõr fogorvoshoz. Amint kimondta a boldogító igent, kisétált a templomból, s a városi ügyvédnél beadta a válópert, közös megegyezés, beadta, mint a huzat, és amikor arról érdeklõdtek nála, de miért ilyen gyorsan, azt válaszolta, éppen ennyi tapasztalatra volt szükségem, hogy felnõjek, mert mától felnõtt vagyok, kiáltozta, felnõtt, felnõtt. Kicsi volt és kövér. Tengerész villanyborotvával kapálta a lábát.
Minden nõ ismeretlen, mondja egy ellenzéki képviselõ, a dolog szépséghibája csupán annyi, õ is nõ. A kormányfõ emelkedik szólásra, az arca vörös az izgatottságtól, fölhívnám a tisztelt képviselõ társam figyelmét, hogy az édesanyánk nem az. Az ellenzéki képviselõnõ biccent, majd a szoknyáját húzkodva õ áll fel, elfogadom a miniszterelnök úr válaszát, de csak ha kérdõjelet illeszt a mondata végére.
Csak a konyhában tudott sírni. Még a vécén se sikerült, a spájzban sem, csak a konyhában.
Horkol, büdös a lába, elveri a pénzt, ügyetlen és akkora feneke van, mint egy belga tehénnek, szörcsögve nézi a tévét, de szeretem, szeretem, szeretem üvöltötte a férfi Varsó fõutcáján, tegyük hozzá, minden érdek nélkül üvöltötte, ami nem azt jelenti, hogy szép, hanem hogy tényleg minden érdek nélkül. Hm.
Angyal karolja át, épp olyan, ahogy festõk láttatják, fehéren ragyog és szárnya van, átkarolja, és a fülébe suttog, kisasszony kedves, kiválasztottuk, és ezért ma megmutatjuk magának a végtelent, mire õ, zavartan elmosolyodik, ujjbegyével a halántékán végigfutó erecskét masszírozza, zörög csuklóján Hernandez arany karperece, jó, jó, de mit vegyek fel, hogyan öltözködjem a végtelen elõtt?!
Töpörödött, csupa ránc öregasszony ül tizenöt éve Klárafalva fõutcáján, ül a sámliján, mint egy zsák dió, s minden arra téblábolótól, sétálótól és a dolga után igyekvõtõl egyetlen szót kérdez, hogy miért, miért, miért.
1953. április 5-én délután négy órakor Portó városában, Tedd Sullivan utca 5., harmadik emelet, becsöngetett a barátnõjéhez, hogy mesélne neki valamit Hugo Pereirráról, a férjérõl, és õk azóta is ott ülnek a konyhában, és õ azóta is megszakítás nélkül mondja.
Mielõtt a férfi megszületett volna, börtönébe készülõ lelke elé rebbent a tündér, és azt mondta neki, nézz meg jól, te férfi, aztán pedig döntsd el, mi legyek a földi életedben, az anyád, a feleséged, a szomszédod, vagy a barátod felesége.
Cerra Valentínóban, Kolumbia, Parairo Pompo tartomány, a temetõ közvetlen szomszédságában építették föl a szülõotthont, figyelmeztetésül, irónia gyanánt, s talán leginkább azért, hogy az ember olyan nagyon ne ragadtassa el magát.
Mint az istent, úgy szerette férjét, Mosa Blankovicsot, ám azon a kabóca pirregéstõl hangos éjszakán mégis átvágta az alvó férfi torkát, mert annyira vonzotta az özvegység titokzatos feladata, az a könnyû, fekete fátyol az arca elõtt, miközben mögötte a szeretõk végtelen sora zokog.
Nem, nem soroltunk föl mindent Brukkelklein Rezsõ kósza jegyzeteibõl. Ez csupán ízelítõ volt, egy parcella a sivatagból. Mondhatunk persze konzervdoboz hegyet a konzerv hegységbõl, jelzõ vagy hasonlat mindegy. Addig jegyzetelt Brukkelklein Rezsõ, míg azt nem érezte, ennyi elég az Ismeretlen Nõ Emlékmûvéhez.
Volt egy szobrász barátja Brukkelklein Rezsõnek, mert ha szépen akarsz élni, legyen legalább egy szobrász vagy festõ barátod, rendezõvel viszont csak a végsõ esetben barátkozz. Szépen élni annyit jelent, hogy, ah, barátkozzanak szobrásszal, majd megtudják úgyis. Elment tehát a szobrász barátjához, nagy mennyiségû pénzt tett le elé, nem lehetett olcsójánoskodni, nõi természetû ügyrõl volt szó, majd elõvezette a tervet. Négy órán keresztül beszélni egyfolytában, úgy beszélni, mint aki hálás, hogy élhet, mint akit nem zavar a halál felelõssége. A szobrász végül bólintott. Olyanok voltak az ujjai, mint a hurkák. Ha megérint velük, folyton igazat kell mondanom, panaszkodott mindig a barátnõje.
A szobrász a legnagyobb titoktartásban dolgozott, persze Brukkelklein Rezsõ néha szemrevételezte, hogy az alkotásnak melyik fázisában áll, s nem választott-e rossz irányt, helytelen részmegoldást. Vitáztak is, mert az alkotás maga is vitatkozás, igen, egyedül Istennel nem vitatkozott senki, legalábbis az elsõ hét napon nem, meg is lett az eredménye.
A szobrot egy névtelen hajnalon leplezték le Budapesten, ám a szerzõdés szerint a hely olyannyira titkos volt, hogy maga a szobrász sem tudott róla. Mi azonban elmondjuk, amit tudunk.
Az alkotás öltönyös férfit ábrázol, a nyakkendõje félrecsúszva, a nadrágja visszagyûrõdik, mert túl hosszú, az egyik cipõje koszos, a másikkal mintha pitbullszarba lépett volna, a tekintete fegyelmezett. Bal kezében aktatáska, a jobbal elõre mutat, el, nem nagyon messze, de már éppen az ismeretlenbe, csak mert az ismeretlen is közel van. Õ volt az Ismeretlen Nõ Emlékmûve, mert a szobor, jegyezzük meg közbevetõleg, mutatott némi hasonlóságot Brukkelklein Rezsõ evilági kreációjával, szóval a szobor magára az Ismeretlen Nõre mutatott, rámutatott, hová, valahová, de pontosan rá.

CSERNA-SZABÓ ANDRÁS:

Apám hasa

Pécsi halászlé

Kedves apám hasa, te biztosan meg tudnád mondani, hogy melyik a világ legjobb halászleve. De azt már nemigen, hogy melyik a világ legrosszabbika. A két halászlé között egyetlen hasonlatosság van: mindkettõ magyar.
Az úgy történt, hogy egy fiatal pécsi színész a kilencvenes évek derekán komoly italozásba kezdett. Nyár volt, forróság, szabadság. A meleg és az unalom (mint annyiszor) most is csak a száraz, fehér, jéghideg hosszúlépésnek volt hajlandó megadni magát. A színész tehát a fõtérre indult, s valamely kerthelyiség asztalánál találta magát. Pletykalapot olvasott, ezüstmarlborót szívott, kortyolta a szódás bort, s nézte a csajokat, ahogy büszkén vonulnak - pattogó cicikkel, ringó csípõvel, meg ahogy kell. A színész a látvány hatására el is határozta: estéjét a gyengébbik nemhez való közeledésével fogja megkoronázni, nemcsak azért, hogy némi nemi vágyán csillapítson, hanem, hogy sivár albérleti magányán is javítson kissé, s hogy valaki hozza majd neki ágyba a reggeli kávét.
Ahogy mondani szokás, pillanatnyilag jó ötletnek tûnt.
Ám kilenc óra felé, mikor a színész kezdett összepakolódni, s már-már azon volt, int a pincérnek, hozza a számlát, hogy õ új vizekre hajózhasson (táncos-zenés szórakozóhelyre vágyott lelke, ahol minden köbméterre három fehérszemély jut, talán a Hard Rák Caféba, talán máshová), szóval ekkor, ebben az igazán drámai hangulatban megjelent a Halál.
Egyáltalán nem volt ijesztõ látvány. Emberek közé ritkán megy fehér lepedõbe bújva, kaszával, de põre halálfejét se gyakran mutogatja. Régi osztálytársnak öltözött, valahai jóbarátnak, vidám fazonnak, aki a semmibõl tûnt fel, s a színészhez hasonlatosan már kissé pityás volt, legalábbis játszotta a szalonspiccet, s meg kell hagyni, meglehetõsen hitelesen.
De színészünk nem azért volt mûvész, hogy ne lásson át a nemlétezés szitáján. Fröccsözni hívta a régi barátot, beszélgettek nõkrõl, fociról, Nietzschérõl meg az ózonlyuk veszélyes tágulásáról, de mindeközben a színész végig résen volt. Vigyázott arra, hogy még véletlenül se rúgjon be, mert tudta, hogy a részegek Mária kötényébe hullanak, de tudta azt is, hogy ez a kötény gyakran a Halál kaszája által lukas, s a túlzott magabiztosságban szenvedõ ittas személy úgy hull át ezen a kötényen - még mielõtt megkapaszkodna az Istenanya ruhanemûjében -, mint pénz a persely résén. Nem azért tanítják a középiskolai mûintézményekben Edgar Allen Poe életét és munkásságát, hogy ezt a mûvelt polgár ne tudja.
Szóval vigyázott, mert vigyázni lehet. Mert, ha az ember elég erõs, és jól koncentrál, akkor ellent tud állani a részegségnek. Az italnak nem, az csúszik csúnyán és gorombán züllött torkán, de a mámor ellen a szív, ha elég erõs, fel tudja venni a harcot. És a színész szíve felvette. Hajnalig piált a Halállal, aki Gyenge Károly tévészerelõnek adta ki magát, saját bevallása szerint szakszervezeti beutalóval érkezett Szentesrõl Pécsre a családdal. Azt mesélte, délelõtt az állatkertben jártak az asszonnyal és a gyerekekkel, délután a strandon, lángos, hamburger, Traubisoda, stb., úgyhogy estére családmérgezést kapott, elszökött kicsit iddogálni, s nem is remélte, hogy ilyen régi, jó barátra akad majd teljesen véletlenül.
A színész minden képességét latba vetette. Nevettek, ölelkeztek, adomáztak, egyik helyrõl a másikra pottyantak, s mikor minden szórakozóhely bezárt, a színész albérletében kötöttek ki, egészen pontosan a spájzban talált fél üveg Napóleon-konyak körül. Ekkor a színésznek hatalmas ötlet ugrott eszébe, amellyel százszázalékosan lebuktathatja a Halált. Régi iskolai történeteket dobott be a beszélgetés mezejébe, olyanokat, amelyekre Gyenge Károlynak emlékeznie kellett. De olyanokat, amelyekrõl a Halálnak lila fingja se lehetett.
De lehetett.
Tudott arról, a szertárban kik húzták meg kajakban a fiatal kémiatanárnõt, ki árulta telente a gimi udvarán hó alá ásott üvegekbõl a pálinkát, kibe volt négy éven át reménytelenül szerelmes a színész, volt-e Mányoki Lili bal tomporán anyajegy, melyik tantárgyból pótérettségizett közösen a színész és Károly, szóval mindenrõl tudott.
És ekkor a színész sírni kezdett, de nagyon. Gyenge Károly vigasztalni kezdte barátját, ugyan api, ne marháskodjál, mi lelt. A színész úgy érezte, nem bírja tovább. Nem tudja tovább játszani a szerepét. Hogy inkább a halál, de nem bírja. Mert az, hogy a Halál mindent tudott, az a színész számára pontosan azt jelentette, hogy Gyenge Károly szentesi tévészerelõ már az Övé. A Halálé. Hogy megette szõröstül-bõröstül.
S ha a Halál nem olyan visszataszítóan kedves, olyan végtelenül baráti, hogy az már szinte elvtársi, akkor talán a színész ezen a ponton fel is adja. Odadobja magát a Halálnak, s nem játszik tovább. De ekkor a Juventus rádió hajnali mûsorában felcsendült Freddie Mercury hangja, mögötte a Queen zenekar játszott, és Freddie azt énekelte, hogy Show Must Go On. Igen, kiáltott magában a színész, tovább kell menni, tovább kell csinálni, nem szabad feladni. Egy pillanatra megint elérzékenyült, mert eszébe jutott Gyenge Karcsi alapvicce harmadikból (Tudod, melyik a kedvenc Queen-számom? Hát az I Wan't Ital.), de érzelmei fölé kerekedett, s felkészült a végsõ harcra.
Karcsi, mondta a színész, szemeit megtörülte, s hangja újra vidám volt, ettél te már pécsi halászlevet?
Nem én, mondta a Halál, s felcsillantak szemei, mert azt tudnotok kell, a Halál mindig éhes.
A színész abban a szent minutumban a konyhába perdült, felrakta fõni a vizet, egészben, héjastul, koszosan beledobott egy fej vöröshagymát, aztán ezüst csomagoló-papirostul vágta bele a halászlékockát, majd felbontott egy paradicsomos halkonzervet, s azt belekaparta a vízbe, végül megszórta egy zacskó erõs szegedi pirospaprikával. Forralta pár percig a hallét. Majd tálalt.
A Halál oly annyira volt leittasodva, hogy bekanalazott a pécsi halászlébõl három mélytányérnyit. Aztán ledõlt a székrõl, s mély álomba zuhant az étkezõ linóleumán.
A színész boldogan, gyõzelemittasan ébredt, s mikor fájdalmas okádás rekedtes zajait hallotta az illemhely felõl, majd szétvetette a büszkeség, hogy színészi, gasztronómiai, valamint fifikai képességei nyomán milyen csúful elbánt a Halállal.
Kedves apám hasa, hidd el, a színésznek gyõzelmét illetõen elsõ kétségei csak akkor támadtak, mikor a kora délelõtti órákban csengetés ürügyén ajtót nyitott, s Gyenge Károlyné valamint három gyereke az elbitangolt férj, illetve apa után érdeklõdött.

CZIGÁNY ZOLTÁN:

Hazafelé

Az ötvenhatos villamos se járt a sínekre zúdult törmelék miatt, Zebegényi mégis ott állt, a megállójában, a János kórház alatti kis téren, ahol a tizennyolcas villamos meggondolja magát, és megfordul, ahonnét az ötvenhatos indul tovább viaduktos vonalán Hûvösvölgy felé, s ahonnét egykor az ötvenhetes kanyargott föl Zugligetbe, a hétvégi kirándulókkal zsúfoltan.
Zebegényi azon az oldalon állt, ahonnan az ötvenhatos a Moszkva tér felé ment volna, s nem is egészen pontosan a megállóban, hanem kicsit hátrább, a török húsárus boltja melletti üres kerthelyiség fakerítésének döntve hátát. Emlékezett rá, hogy kocsma volt itt, elég szakadt népek látogatták, egyszer, egy reggel, valami kínos másnaposságot enyhítendõ õ is ivott itt egy sört, s akkor olvasta az újságban nõvére szerelmének halálos repülõgép-balesetét. Tudott már róla, itt éppen az döbbentette meg, hogy ennyire igaz, és ennyire jelentéktelen. Már rég nem mûködött a kocsma, csak a kedves török vagy arab kínálgatta húsait, ami vagy jó lehetett, vagy rossz.
Mint valami millenniumi fényjáték, úgy nézett ki a lassan leborult alkonyatban a Kútvölgyi út alja. Százával villogtak a kék lámpák, elvétve még sárga is volt közöttük. Valaki hangosbeszélõn beszélt. Lassan a bámészkodók száma is egy millenniumi tûzijátékra emlékeztette Zebegényit. Csak utálta hallgatni a bennfentes híreket. Mivel a környéken minden épület sértetlenül állt, az összegyûltek hamar elvetették a földrengés lehetõségét. A józanabbak földcsuszamlásról beszéltek, de elhangzott már a téves rakétatámadás, és a titkos lõszerraktár fölrobbanásának elmélete is. A merénylet nem, az tényleg abszurdnak tûnt egy ilyen hatalmas épületegyüttes, ráadásul egy kórház ellen.
- Majd elájul, majd görcsökben fetreng, majd vért fog hányni, akkor jó lesz? - fröcsögte Zebegényi képébe egy borostás, hentespofájú orvos. Zebegényi csodálta, hogy nem véres a köpenye.
- Azt hiszem, lassan túllépi azt, ami a munkaköri leírásában szerepel. Szétverheti a mellkasomat a jövõ héten is, nem?
- Jó! Tõlem aztán meghalhat. Abban viszont biztos lehet, hogy én a jövõ héten nem nyúlok magához! - mondta végsõ fenyegetésül a hentespofájú, és kifelé indult a kórterembõl.
- Ez azért megnyugtató - szólt utána Zebegényi, és hanyatt dõlt kórházi ágyán.
Zebegényi jól emlékezett arra, mikor egyszer hasist szívott. Kiült a balatoni kastély teraszára, és a kerten túl, a kékeszöld hegyhátak fölött égõ pirosnak látta az eget. Nem az volt megdöbbentõ, hogy piros volt az ég, mint egy gyenge videotrükkben, hanem az, hogy úgy volt piros, ahogy máskor kék. Nem õrült vízióként, álomszerû látomásként, hanem mint egy köpés a járdaszélen, olyan valóságosan. Józanul, egyszerûen és unalmasan. És pontosan: a távoli, alig kivehetõ fák rajzát meg nem sértette volna a piros ég. Aztán kis idõ múlva kék lett, megint kis idõ múlva még kékebb, aztán kissé szürkülni kezdett, fönn már feketedni, végül följöttek a csillagok. Azok is ugyanolyan józanul, egyszerûen és unalmasan. Zebegényi ettõl kezdve kissé bizonytalan volt a valóságos tapasztalatokkal szemben. Sokszor gondolt arra, hogy az emberi fajt története során hány hasonló növényi szippantás érhette, mely most is meghatározza idegrendszerét, s mely miatt most is azt tartja valónak, amit valónak tart.
- Magának nincs betegségtudata - mondta a helyes, szemüveges helyettes fõnõvér.
A folyosón szótlanul mentek egymás mellett. Néhány perccel korábban a vasárnapi ügyeletes orvos ingerülten megfenyegette Zebegényit, mi vár rá, ha saját felelõsségére, önként távozik. Zebegényi azért akart már vasárnap, orvosa jelenléte nélkül, azonnal távozni, mert a szerinte egy hete feleslegesen kapott napi hat, majd négy üveg infúzió bekötéséhez megint új branült kellett szúrni, s megint az az ápolónõ jött, "a B lépcsõház legjobb nõje", a hivalkodóan festett, túldíszített nõvér, akirõl hónapok óta tudta, hogy be van oltva egy ilyen vénás akció lebonyolítása ellen. A tû fölött megint földagadt lilán az ér, kis búvótavacskát képezve a búvópatakon, a vörös, fülbevalós meg sopánkodott. Zebegényi ekkor gondolta, hogy minek várjon másnapig, hiszen titokban már elõzõ nap is megvacsorázott, minek játssza az infúzióra szoruló beteget, ha be se tudják szúrni a branült a karjába. Az ügyeletes orvos úgy beszélt vele, mintha a családját sértegette volna. Mikor mégis úgy döntött, megvárja botrányos távozási kísérletével a másnap reggelt, amikor már minden orvos ott lesz, aki számít, akkor kísérte visszafelé a folyóson a kedves, szemüveges nõvér, s akkor mondta Zebegényinek:
- Magának nincs betegségtudata.
- Biztos, hogy nincs - nyugtatta meg a nõt Zebegényi.
Közben azon gondolkozott, milyen tudata van. Ön, az biztos. Ennek létét kívánta maga elõtt is bizonyítani egy vizsgálat megtagadásával. Az viszont rosszul esett neki, hogy kiszolgáltatott helyzetében, mikor meg sem hallgatták vélt igazát, szerettei azt üzenték elnyomóinak, kapjon nyugtatót.
Mikor a Kútvölgyi út lejtõjén lefelé elindult, könnyû szívvel gondolt rá, hogy ide aztán többet, erre az osztályra föl nem veszik. Ha nem, hát nem. Mikor a János kórház alatti kis térre ért, ahol a tizennyolcas visszafordult, akkor nézett vissza a kórházra. Csak egy pillantást vetett volna rá, kissé színészies búcsúpillantást, de meg kellett állnia, és hosszabban megnéznie. A szürke betontömbök ott ültek a fák tetején, az égben, ahogy szoktak. De valahogy mégis más volt ez a kép. Zebegényi elõbb úgy érezte, mintha az épület alakzata leválna az égrõl, azaz fordítva, mintha környezete valóságos képére csak papírból kivágva volna odaragasztva. Kicsit továbbment, de aztán megint megfordult, sõt, egy oszlopnak dõlt, s percekig nézte a körömollóval körbevágott, s Technokol Rapiddal a domboldalra ragasztott kórházat. Kis idõ múlva megváltozott a kép. Most már nagyon is benne volt környezetében a kórház és rendelõintézet épülete, de mintha kikívánkozott volna onnét. Pulzált a szürke tömb, kevesellte természetes dimenzióit. Zebegényi már nem vette le a szemét róla.
Aztán úgy, mint a filmekben, összeomlott az egész. Zebegényi a cipõje talpa alatt is érezte, hogy megborzongott az aszfalt. A kórházépület tétován moccant egyet, aztán légies lassúsággal süllyedni kezdett, mintha kihúzták volna alóla az emeleteket. Közben oldalra is billent, s végül a fölsõ emeletek rázuhantak a rendelõintézet épületére, s ugyan már látni nem lehetett a portól, de a mélyen csikorgó morajból sejthetõ volt, hogy a hatalmas betontömeg lavinaként megindul a Szilágyi Erzsébet fasor mellett fölkapaszkodó kiserdõ felé, tarra vágja a domboldalt, s a törmelék egy része az ötvenhatos villamos sínpárjait betakarva állapodik meg.
Zebegényi unta már az emberek folyamatos okoskodását, akik most éppen a halottak számát becsülték meg, eltérõen ugyan, de irigylésre méltó pontossággal. Sajnálta a fákat, s utálta, hogy napokig dugó lesz a romok eltakarítása, s az új sínpárak megépítése miatt. Elindult a bámészkodók között, hogy átjusson a túloldalra, ha lehet. Némelyikükkel összepillantott, másoknak csak a gallérját vagy a vállát látta, s észrevette, hogy finom rétegben mindüket bevonta a környéken lebegõ szürke por. Volt benne valami gyerekes vágy, hogy rajzoljon, írjon a kabátok hátára, de nem vette elõ kezét a zsebébõl. Átért a Szilágyi Erzsébet fasor fái alá, s eszébe jutott egy mondat, amit valamikor, régen olvasott. Az életre nem szabad nagyon vigyáznunk, különben elveszítjük. Egy ókori bölcs mondhatta, vagy Kosztolányi írta, fene tudja.
Zebegényi a föld alá bújtatott Ördögárok nyomvonalán, a fasor fái alatt elindult hazafelé.

PETÕCZ ANDRÁS:

Egykor volt házibarátaink

Zsolt atya

A helyzet az, hogy Zsolt atyát nem nagyon ismertem, de annyit azért tudtam, hogy úgy kell köszönnöm neki, hogy dicsértessék, bár ezt a dicsértesséket nem szívesen mondtam, meg úgy egyébként templomba se jártam, sõt, az apám se járt templomba, meg a nõvérem, az Irma se járt, merthogy mi meg se voltunk keresztelve, az anyám meg azért nem járt, merthogy õ meg evangélikus volt, de evangélikus templom nem volt, csak katolikus, ott, a faluban, a Tisza mellett, ahol nyaranta annyi idõt eltöltöttünk, és ahol a Zsolt atya volt a plébános, plebaanos, így mondták a helybeliek, egyébként meg tudni kell, hogy szerette a Zsolt atyát mindenki, tisztelték is nagyon, csak úgy emlegették, hogy az atya, pedig nem is volt öreg, sõt, még meglehetõsen fiatal ember volt, de mégis, az öregek is csak atyának szólították, úgy ám.
Mondta is az apám, hogy a környéken, mindhárom filiáléjában annyira elismerik az emberek a Zsolt atyát, hogy biztosan nagyon jó miséket tart, egyébként ugyanis nem lehetne ennyire népszerû.
Azt nem igazán tudtam még akkoriban, hogy tényleg a misék miatt szerették-e a Zsolt atyát, vagy valami másért, viszont a Zsolt atya gyerekeivel jóban voltam, a legnagyobb fiával, a Jóskával, meg az ikrekkel is, már csak azért is jóban voltam velük, merthogy az ikrek éppen egyidõsek voltak velem, és jöttek rendszeresen focizni a rétre, ami állandó helyünk volt nekünk, mármint azoknak a nyaraló és helybéli fiúknak, akik szerettünk focizni, és egyébként az ikrek igazán jól is fociztak, különösen akkor, ha egy csapatban játszottak, lehetett látni, hogy valóban kitalálják egymás gondolatait is.
Aztán az Aranka nénit is szerettem, a Zsolt atya gyerekeinek a mamáját, nagyon aranyos volt, hozott ki a rétre a gyerekeinek, meg nekünk is krumplispogácsát, olyan krumplispogácsát senki nem tudott csinálni, még az anyám se, talán azért volt olyan jó az a krumplispogácsa, mert olyan nagyon egyszerû pogácsa volt, olyan, hogy nem volt rajta semmi extra, nem volt tojásfehérjével a teteje megkenve, meg tepertõ sem volt benne, csak jó sok krumpli volt benne, amit kevéske liszttel összegyúrt, aztán már készen is volt a tésztája, lehetett sütni, és amikor melegen és illatosan kihozta az Aranka néni a rétre a krumplispogácsát az éhezõ focicsapatnak, akkor tényleg úgy éreztük, miénk a világ.
Egyébként pedig az Aranka nénit is szerette mindenki a faluban, mondta is az apám nem egyszer, hogy a Dudás Arankát igen kedvelik, talán csak a papáját, a vajdát, a Dudás Józsit kedvelik jobban, de ne gondoljuk azt, mondta az apám, hogy csak az õ köreikben kedvelik a Dudás Józsit, bárkit megkérdezhetünk itt is, a szomszéd faluban is, a Dudásékat mindenki szereti, mert rendes és igyekvõ emberek, és, ezt is mondta az apám, végülis az se egy tragédia, hogy az Aranka és a pap összejöttek, de errõl nem beszélünk, halkította le a hangját az apám, és jelentõségteljesen nézett rám, még az ujját is felemelte, errõl nem beszélünk, merthogy egy papnak, tudod, Toncsikám, szóval egy katolikus papnak ilyesmit nem szabad csinálnia, és ez tulajdonképpen titok, még akkor is titok, ha mindenki tudja a faluban.
Nem igazán értettem, hogy mit nem szabad egy katolikus papnak csinálnia, és hogy miért baj az, hogy a Zsolt atya és az Aranka néni szeretik egymást, meg azt se igazán értettem, hogy miért titok, ha úgyis mindenki tudja, de tény, hogy ezt, mármint azt, hogy nekik gyerekeik vannak, igazán mindenki tudta, és az is tény, hogy ezért senki nem szólta meg se a Zsolt atyát, se az Aranka nénit.
Bár az is igaz, hogy nem nagyon láttam õket együtt, ott, a faluban, merthogy a Zsolt atya szigorú életet élt, mindig a plébánián aludt, így aztán meg se látogatta az Aranka nénit vagy a gyerekeit, én legalábbis így tudom ma is.
A nagyobbik fiút, a Jóskát nem nagyon érdekelte a Zsolt atya, szinte mindig a nagyapja, a Dudás vajda nyakán lógott, de az ikreknek hiányzott a papájuk. Õk ezért aztán templomba járó gyerekek lettek, hogy legalább misén találkozhassanak az édesapjukkal.
Én meg nagyon is jóban voltam az ikrekkel.
Bár csak nyáron voltam velük jóban, merthogy csak nyaranta mentünk oda, ahogy már mondtam is, a Tisza mellé, ezért aztán joggal mondta a Gergõ, az erõsebbik ikergyerek, hogy neked könnyû, te csak a jó életet látod itt, nem tudod, hogy vagyunk itten egész évben.
De az a nyári együttlét sem volt kevés. Mondta is az apám, hogy annyit lógok a falusi pap gyerekeivel, hogy a végén még misére is eljárok velük. A nõvérem pedig, az Irma, csak gúnyosan mosolygott mindehhez, aztán meg valami olyasmit is mondott, hogy menj csak, gyónd meg bûneidet, hátha megbocsát majd a Zsolt atya, ha teljesíted a kirótt penitenciát.
A helyzet az, hogy valóban elmentem egy-egy vasárnapi misére a Zsolt atya ikerfiaival.
És nem bántam meg, hogy elmentem, mert sok szépet láttam ott, a szent misén. Szépnek találtam azt is például, hogy az emberek kezet fognak egymással, és azt mondják, legyen békesség, meg azt is szépnek találtam, hogy mindenki meggyónja nyilvánosan és közösen, hogy sokat vétkeztem, és, hogy azt is mondja mindenki, hogy én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem, ezeket a dolgokat nagyon szerettem, de azt meg egyáltalában nem szerettem, amikor olyanokat olvasott fel a pap, szóval, a Zsolt atya, hogy a zsidók el akarták fogni Jézust, és hogy Barrabást választották Jézus helyett, és hogy ezekért a dolgokért haragudni kell a zsidókra, szóval, az ilyen felolvasásokat nem szerettem, mert az ilyenekben nem volt benne, hogy voltak ilyen meg olyan zsidók, és hogy akik szerették Jézust, azok is zsidók voltak, meg az se hangzott el soha a misén, hogy maga Jézus is zsidó volt, azt se mondta meg a Zsolt atya az embereknek, illetve egyszer aztán megmondta, de jóval késõbb, így aztán ott, a faluban sokan sokáig azt hitték, hogy haragudni kell a zsidókra, ahelyett, hogy szerették volna õket, akik között végülis megszületett Jézus, akit pedig oly annyira szeretnek.
Ezekrõl a dolgokról sokat beszélgettem a Zsolt atya ikerfiaival, különösen a Gergõvel, és általában igazat adtak nekem, szóval, nagyon jól megtanácskoztuk a dolgokat, és általánosságban is megállapítottuk, hogy a világ valahogy nagyon is rosszul van berendezkedve.
Egyébként pedig a Zsolt atya tényleg nagyon szépen beszélt, meg különösen szépen mutatott a reverendájában, mondta is az apám, hogy szerinte ezek a falusi lányok meg asszonyok túlságosan is csillogó szemmel figyelik ennek a Zsolt atyának minden mozdulatát, meg annyira igyekeznek meghallgatni a Zsolt atya szavait, hogy tán ezt is meg kéne gyónniuk, merthogy, ugye, az ember, meg az ember lánya gondolatban is vétkezhet, méghozzá nagyon is.
Tény, hogy a Zsolt atya nagyon egyszerûen és nagyon közvetlenül beszélt a Bibliáról meg a hitrõl, és nem is volt semmi különösebb hibája a Zsolt atyának, csak annyi, hogy az áldozásnál nagyon is igyekezett kihörpinteni a kelyhet, amiben a misebor van, meg hogy néha már a mise elõtt is áldozott a Zsolt atya, vagyis, hogy már elõtte is jó sok misebort megivott olykor, és ilyenkor még a szokásosnál is érzelmesebben és hosszabban mondta a prédikációt.
Aztán tanúja lehettem a Zsolt atya egyik utolsó falunkbeli miséjének.
Amikor azon a bizonyos napon beléptem a templomba, már akkor feltûnt, hogy a Zsolt atya meg se várta a bevonulást, hanem már ott áll az oltárnál, és az oltáron egy üveg bor is van, és a Zsolt atya nagyon átszellemülten kortyolgatja az üveg bort, és hogy még beszél is hozzá, szóval, magában beszél, motyog, meg nevetgél, aztán dühöng, gesztikulál, mint aki vitatkozik valakivel, kicsit meglepve néztem az ikreket, láttam, hogy õk is látják, amit én, hogy valami nem stimmel, és aztán azt is láttam, hogy az erõsebbik ikerfiú, a Gergõ odamegy az apjához, amit nem szokott, és kérdez tõle valamit, de a Zsolt atya csak legyint, és az egész olyan, mintha valahogy szomorúan legyintene. Aztán viszonylag simán mégis megkezdõdött a mise, és rendben zajlott minden egészen a prédikációig, amikor is olyan hangon, annyira közvetlen hangon szólalt meg a Zsolt atya, ahogy soha korábban.
Azzal kezdte, hogy értsétek meg, kedves testvéreim, én is csak egy ember vagyok, vágyakkal teli ember, és hogy én is kiéltem az én vágyaimat, de szeretet volt benne, amikor ezt cselekedtem, amikor kiéltem a vágyaimat, és ez a szeretet megvan bennem azóta is, és szeretetbõl beszéltem nektek Pál apostolról meg a többi szentrõl, Szent Ágostonról, például, aki szintén bûnös volt, ahogy mindannyian azok vagyunk, sajnos, a papok is sokszor bûnöznek, én is ismerek olyan plébánost, aki a perselypénzbõl házat épített magának, le is csukták a nyomorultat, de, és nagyon kihúzta magát a Zsolt atya, amikor ezt mondta, most kapaszkodjatok meg, testvéreim, mondta a Zsolt atya, és õ is megkapaszkodott, higgyétek el, még Jézus is bûnös volt, és õ is könyörgött, hogy bocsásson meg neki az Õ Atyja, és, ezt is mondta a Zsolt atya, és egészen sápadt volt már, amikor ezeket mondta, ne higgyétek, hogy amiket mondok, azt én azért tudom, mert én olyan okos vagyok, testvéreim, a fenét, testvéreim, mondta az atya, a fenét, az én fejem se káptalan, testvéreim, nem tudok se görögül, se latinul, mind ezeket a Bibliában olvasom, és azt is olvasom, hogy szeretnünk kell egymást, sõt, elsõsorban ezt olvasom a Bibliában, és én eszerint éltem, és szeretlek titeket, és engedtem a testem csábításának, de ez is csak a szeretet miatt volt, testvéreim, mert a test is a szeretet része, higgyétek el, és én nem akarok mást, minthogy ti is szeressetek, és szeressétek egymást, és azokat is szeressétek, akik esetleg kicsit mások, mint ti vagytok, merthogy Isten elõtt egyformák vagytok, elõször is tehát szeressétek a zsidókat, kedves testvéreim, mondta a Zsolt atya, merthogy Jézus is zsidó volt, meg Péter is, meg a tanítványok is mind, és szeressétek még azokat is, akikkel itt, a faluban éltek együtt, szeressétek tehát a cigányokat is, merthogy õk is szeretetre vágynak, és elõször saját magatokat vizsgáljátok meg, hogy nincs-e szeretethiány bennetek, kedves testvéreim, és nem arról van-e szó, testvéreim, hogy ezért nem tudtok szeretni eléggé, és, folytatta egyre zaklatottabban az atya, talán túlságosan is szerettem valakit közületek, testvéreim, de ti mindannyian az én gyermekeim vagytok, és azok is az én gyermekeim, akik az én talán túlzott szeretetem gyümölcsei, higgyétek el, õk is csupán az én gyermekeim, miként ti is, kedves testvéreim.
És mondta, mondta a Zsolt atya a prédikációt, és mindenféléket mondott a szeretetrõl, meg a szerelmetes gyermekeirõl, és hogy a szerelem az szeretet, és a szeretet hegyeket mozgat, és az asszonyok meg a lányok kipirult arccal hallgatták, és valahogy nagyon mély csendben hallgatták, és ahogy váratlanul elhallgatott a Zsolt atya, nagyon mély lett a csend az egész templomban, mígnem a karzaton hirtelen felcsendült az ének, és a hívek átvették a dallamot, és az Agnus Deit énekelte mindenki, ott, abban a templomban, átszellemülten, ahogy talán soha addig.
A mise után mindenki valahogy sokkal csendesebben szedelõzködött, mint máskor.
Másnap rossz idõ volt, esett az esõ, így aztán a rétre se mentem focizni.
A harmadik nap reggelén pedig azzal ébresztett az apám, hogy a Zsolt atyát áthelyezték valahova az isten háta mögé, a Nyírségbe, az ukrán határ mellé, egy nyírségi kis faluba, merthogy ezentúl ott lesz plébános. Aztán még azt is mondta az apám, és hunyorított is hozzá, hogy azért nincs nagy baj, a Zsolt atya ott is gyakorolhatja a szeretetét, ugyanis az Aranka néni is vele költözött, titokban, és vitte magával a három gyereket is.
Sajnos, nem focizhattam többet Gergõvel és az ikertestvérével a réten, és az Aranka néni krumplispogácsájáról is örökre le kellett mondanom.

TÉREY JÁNOS:

Más

Dániel András és Nemes Nikolett képeihez

A teljes hasonulás gyönyörében
(nyelv dagálya! Mondjunk pillanatot) -
vagyis az alkalmatos pillanatban,
mikor a füstbebújt megfigyelõ
és messzi megfigyeltje: egy lesz,
tulajdon-test - ama vetemedett -
tölt be szellemként idegen teret.

Ó, külsõ élet! Magaménál
sokkalta zöldebb, szomszédos telek!

A képernyõ emlék az õsiségbõl.
Itt fiatal és fekete-fehér,
vagy pontosabban szólva palaszürke.
Kép merevül, rokon kockába ér,
nászt kezd két vadidegen anyaszülte -
abban a pillanatban, amelyik: nincs.
Örökítették. Zárvány. Semmivé lett.
Két szereplõje most ablaktalan
monád, ingyenélõ édenfogyasztó.
Önmozgás-emlék, idõbe falazva,
vakvéletlen camera obscurában.
Két hõs közé vasrács-országhatár
került, színjózan választóvizekkel.
Átjutni!... Vakrepülni mégis egyszer!...
Osztott terükön hogy kúszhat keresztül
a megváltó életfonál?
Tulajdon test! Elherdált test-tulajdon!
Mi dúl mit! Egyik kép a másikát!
s a szomszéd kocka mindig napsütöttebb,
színgazdagabb és pálmakertje-zöldebb;
s mit fölébreszt, barbár kíváncsiság.
Saját kincs, máson megfigyelt tünet,
tekercs és fényérzékeny felület
mit ábrázol passzívvá-tört egészbõl,
mit: pillanatnyi sok tündökletébõl?
Másolt körkép! Élõ áramkörök
zárlattal sújtva, mégis az igaznak
hangját hallatják: haláljelet adnak;
s mindezt: az önzõ másolat mögött.

Emlékmás! Külsõ élet balladája,
levetkõz köntöst, öltést, metrumot,
s a kukkoló naplója bõvül -
lapjain patakzó 80-asok,
s a századvégi háló napnyugatkor.
Övé a szigorú alagsor,
villanyorgonás ingovány,
belpesti fénysáv, lépcsõházi reflex;
s övé persze az alja-asztal
fölötti, szinte-cyber tartomány.
Egymást bolondító kockák pörögnek,
hõsöket mutat a képkeresõ,
kik maguk még, habár
mezejükbõl kitörtek,
s épségben kerültek elõ
meddõ méhébõl túlvidám idõknek.

KARAFIÁTH ORSOLYA:

Lunatics are in my head

Málnás és dinnyés robbanó-cukorka,
s mellette még vagy négyüvegnyi bor.
December nyolc, a gyõri fesztivál.
Dustin? Robert? Már tényleg nem tudom.

"Have a cigar?" - lépett az asztalomhoz.
"I like the Pink Floyd" - mondtam erre én.
Fél óra kellett, míg végül levágta:
a nyelvtudásom némileg csekély.

Addig jól dolgozott a dalszövegkincs,
s késõbb se lett a problémánk nagyobb.
Kevert nyelven egész kilenc utánig.
A sétánál mindkettõnk hallgatott.

Arcán a város hunyó fényei,
és sorra apró elragadtatások.
Fáradt, alig szitáló hóesésben
az utca könnyû végtelenre játszott.

Utáltam õt, hogy elgondolni hagyta:
ez rendben lenne tíz év múlva is.
Gyarló vagyok - rendeztem végül el,
s vettünk együtt még négy doboz cigit.

Aztán a szálloda, Gyõr fõterénél,
aztán a hajnal, s még aztán a reggel.
Aztán a cím, mi biztos elveszett.
London hatalmas. Én meg hol keressem.

Ha látod õt, kérlek, mondd meg neki:
ha Pestre jönne, bárhol megtalálhat.
A változó albérletek miatti
tipp: Libella, Múzeum, Vadállat,

vagy lebzselek lent, a bölcsész-büfében.
Ha Pestre jönne, nálam ellehet.
Talán a pulcsiját is visszaadnám,
és lenne Borsodi, mit úgy szeret;

És összehoznám õt a kishúgommal,
aki eléggé jó angoltanár.
És mondd, hogy néhány szót már megtanultam -
villoghatnék vele, ha erre jár;

és mondd, hogy hozzon robbanós izét,
tegnapra már az összes elfogyott.
És mondd, hogy voltam párszor újra Gyõrben.
meg máshol is. Mint a holdkórosok.

MILE ZSIGMOND ZSOLT:

Duna

Passau-i cserép, kondom, pelenka,
szandál, szárnyasbomba, sörösüveg,
beszakadt ólom, féldisznó, beretva,
gumikerék, nájlonharisnya, szeg,

fülesszatyorban három pici macska,
pozsonyi konzerv, pesti dinnyehéj,
vidáman pörgõ-forgó alma-labda,
fenéken araszoló roncs-acél,

naponta kétszer pontos, zöld karóra,
fekália, felpuhult, nagy kenyér,
szirmok, pihék, tutajnak jó diófa,
hátára pottyant, légbe szúró méh,

játékbaba; doboz, ráírva: méreg,
lassan oldódó bolgár cigarett,
tejeszacskó, benne rákocska, féreg,
magnószalag: tíz méter operett,

és szavak - sok nyelven elmotyogottak;
sikolyok; zihálások, édesek;
könnyek, amik a vízre záporoztak,
s amiktõl az fogytáig sistereg.

VITÉZ GYÖRGY:

Ez volt az egész?

Oh lélek, dudolgass csak egy kicsit.
És zümmög is bennem valami
vékonyka dallam hárfakísérettel,
mint aki zsebkendõn át próbál énekelni
farsangi hajnalon, mikor a másnapos alvók ébredeznek
s a másnap: hamvazószerda.
Ennek is megjött a böjtje, - gondolom,
ennek a kertvárosi langyos, boldog létnek.
A rövid nyár érdeklõdõ virágait
mint cifra zsetonokat tolja félre
az õsz krupié, az õsz.
A játékos föláll. Kifordított zsebébõl
apró bolyhok szállingóznak a földre.
A hitelkártyát visszaköpi a gép;
a Nagy Befektetés elúszott, mint a vidra,
a daliás verssorok rendre eloldalognak,
s ami hõsi, mélyértelmû, maradandó,
üveg alá kerül a múzeumban;
s a vándorútra serkent lélek ezt dudolja;
lallala lallala, bizony ez volt az egész.

PODMANICZKY SZILÁRD:

millenniumi alumínium

(sportvers)

a szembeszomszéd megvakult
nappal jól lát
lent sétál az utcán
sokan megismerik
de este megvakul
nem ég nála a villany
csörtet
megy neki
mindennek
edények bojlerek

bona vita

este a csörgést hallom
reggel meg a híreket
ki miképp halt meg
élt át szörnyeket
reggel lát
este megvakul
nincs pénz villanyra
de a tévé az megy
rohadtul

Pompázás

"A Szenteste
meghitt pillanataihoz
tökéletesen illenek
a hangulatos,
az ünnep fényét
emelõ, meghittséget
fokozó ruhadarabok;
az édesapa fekete
öltönye, amely
kiemeli a divatos
színû szürkéskék ing
eleganciáját,
a kislány bordó
mintákkal tarkított
sötétkék ruhája,
illetve az édesanya
bársony alkalmi
egyrészese, amely
meggy színben
pompázik."

Egy idõ után

Nagyon furcsa estém volt az este,
a másik szobában feküdtem le ott.
Odaát
Almássy gróf szólt egy filmen;
hozzám
csak a zenéje ért ide át
vagy ha hangosan zokogott valaki a filmben.
Éjjeli lámpám kerek hõje alatt
Juhász Gyula életét olvasom
nem a mostanit
ahogy akkor élt
Nagyváradon.

Éjjellámpám függönyfénye
fehéren szegte körbe
a sötét ablakot
közte gerezdre osztott
tábláiban
lassan haladt tovább
a magának telõ hold

Idõalagút

megkértem a fotósunkat
készítsen rólam
pár képet
jók a fények
de ehhez õ
úgyis jobban ért

belenéztem a kamerába
mint valami
sötét idõalagútba
amelynek végén ugyan-
így néz majd a szemem
akár száz év múlva
a korrodált képlemezen
bele ugyanebbe
de már átfutott
idõalagútba

A süket fülekre talál

Öltönyös férfiak hajnali bél- és
fogkrémszagát keveri a légkondér.
A nap oldalról beszáll, pásztája
az ultraibolya-ellenes ablaküveg
négyszögfalán. Gyökerestül suhanó fák
izgalmasra vibrálják a fényt,
nincs, ki
árnyékán térdbõl elélvezzen:
följebb kezdõ agytörzs csapódna
szürke ívû plafonra.
Odakint termésfák állnak türelemmel.
Ha egyszer arra járja valaki
ölébe hullna alma, körte, szilva netán
törzsbe ojtott szemzõkés
madárfészkes madár.

Te is mindig
a parasztot látod legelõbb?

Klónozás kétujjas kesztyûben

Befelé fordultam
a városvédõnek
nem
a falvédõnek
nyolc órát aludtam
pihentem ébredtem
mintha kicseréltek volna

lehet hogy ki is cseréltek
de majd ellenõrzök
néhány jellemzõ gondolatot
igaz hiába
eddig is arra gondoltam
amire akartam - tudtam
bár a városvédelem eddig
soha nem jutott eszembe
ki a franc akarhat
belõlem kihozni
egy podmaniczkyt

Vissza az idei számokhoz