Vissza az idei számokhozFigyelemreméltó, helyenként önvallomássá forrósodó tanulmányt írt Varga László rövid jegyzetemmel kapcsolatosan (Kinek a szabadsága?, ÉS, július 6.). Mondandójával lényegében egyetértek, megértem rólam kialakított véleményét is. Néhány félreértést szeretnék csak tisztázni.
Az életkor. A nála idősebbek, köztük én is, számos olyan embert ismerhettek - némelyikkel szoros személyes kapcsolatban, barátságban voltam -, akik megjárták a pokol azon bugyrait, melyekről jegyzetemben írtam, s melyet V. L. mottóként használ írásához.
V. L. téved: nem "a kötelező távolságtartás elmulasztását" róttam fel neki, épp az ellenkezőjére figyelmeztettem, hogy életkora okán nem élhette át, nem lehet tudója olyan eseményeknek, melyeket az idősebbek átéltek a maguk életében vagy barátaik vérverítékes emlékezései nyomán.
Tudomásom szerint - bár nem kutattam ezt a korszakot - sehol nincs részletesen leírva, iratilag dokumentálva, min mentek keresztül ezek az emberek. Ez nyilvánvalóan lehetetlenség is. Hát persze: kínozták őket stb. Csakhogy ez így túlságosan elvont. Már csak ezért is, mert kínzás és kínzás között óriási különbség lehet, amit csak azok tudnak pontosan, akik mindezt megélték, s némelyikük, legyőzve undorát, megszégyenültségét, fájdalmát, szóban az utókorra hagyományozott. Én hiszek nekik (ami nem tudományos bizonyíték, tudom), mert nem tudok nem hinni (ami nem történettudósi magatartás, de hát nem is vagyok az). Annak ellenére, hogy nem történészként közelítek ehhez a kérdéshez, az igazság feltárása számomra legalább olyan fontos, mint a történészeknek, mert terhel halott barátaim sorsának súlya is. Ha pusztán történeti távlatból tekinteném e kérdést, nyilvánosságra hoznám az általam említett önvallomást, de így beletaposni egy ember életébe képtelen vagyok. Amellett, hogy meggyőződésem, az ilyen "tények" akár megkérdőjelezett nyilvánosságra hozása jottányit sem segít a történelem megértésében. Inkább vállalom, hogy bizonyíthatatlan ismereteimet osszam meg azokkal, akik ilyen információkkal - életkoruk miatt is - nem rendelkezhetnek. A megkínzottakból kicsikart vallomások homoszexualitásukról s egyéb "nemi elferdüléseikről" azt a célt szolgálták, hogy a vádlottak öntudatát, önérzetét, személyiségét teljesen megtörjék, őket minden értelemben kiszolgáltatottá tegyék, hisz az ilyen "aktusok" az akkori köztudatban halálos bűnnek számítottak. Ezt nem lehet a "felvilágosult utókor" szemével nézni, erről nem lehet azt mondani, hogy "nem is fontos", vajon az illető "elkövette-e" azt, amit bevallott vagy sem, miként azt V. L. írja. A megnyomorítottak nem így élték át, s feltehetőleg hozzátartozóik sem így élik meg, ha ilyesmiről tudomást szereznek. Megdöbbentő és megrázó az a később kivégzett vádlott, aki a biztos halál tudatában is könyörög vallatóinak, hogy feleségének ne jussanak tudomására valós és koholt "nőügyei". Felesleges nekem vagy az általam idézett Aczél Györgynek a szemére vetni, meg akarjuk fosztani Aczél György lányait vagy Donáth Ferenc fiait attól a joguktól, hogy megismerhessék édesapjuk kálváriáját. Ezt soha nem mondottuk és nem gondoltuk, annál inkább az ellenkezőjét. Épp ezért nem szerencsés véleményünket "velejéig hamis érvelésnek" nevezni. Nem erről van szó, hanem arról, hogy ne kezeljék tényként, "a történettudomány eredményeként" a kicsikart hazug vallomásokat, mint ez Noel Field esetében történt.
Ezekből is következik, hogy képtelen vagyok egyetérteni a V. L. által idézett tudóssal, aki szerint "senkit sem lehet bűnössé nyilvánítani azért, mert összeroppant... a nyomás alatt. De fölmenteni sem lehet senkit sem az alól, hogy erkölcsi ítéletet mondjon maga fölött, amiért összeroppant". Így csak az fogalmazhat, aki nem tudja vagy képtelen átélni, min mentek keresztül azok, akik vallomást tettek. Ez nem erkölcsi kérdés. Van a fizikai és pszichikai kínzásnak olyan foka, melynek senki nem tud ellenállni. Tévedés, hogy voltak, akik inkább a halált választották. A kihallgatás közben megölt vádlottak nem voltak erősebbek (erkölcsösebbek) társaiknál, hanem a verőlegények követtek el "műszaki hibát". S tévedés az is, hogy voltak, akik mindennek ellenállva sem vallottak. Inkább arról van szó, hogy némelyek vallomása alapvetően fontos volt, másoké viszont nem, s ezekkel szemben nem alkalmazták az igen idő- és munkaigényes vallatási módszerek teljes skáláját. Akitől az ÁVH meg akarta szerezni a vallomást, attól megszerezte, Rajktól Mindszentyig és tovább, mindenkinek személyére szabott módszerekkel.
Végezetül sajnos kérdőjelet kell tennem V. L. sokszor hangsúlyozott alaptétele mögé, miszerint a történésznek minden forrást rendelkezésére kell bocsátani, s szakmai tudása és emberi lelkiismerete alapján ő dönt arról, mit lehet és szabad nyilvánosságra hozni a személyiségi jogok megsértése nélkül. Ez elvben természetesen így igaz. Ám V. L. mint szakmabéli sokkal jobban tudja nálam, ki mindenki, hány és miféle intézménytől kaphat igazolást, amely történeti kutatásra feljogosítja. Ha nagy tudású és feddhetetlen történész tollából is kicsúszhat olyan baki, mint a Field-ügyben, ne csodálkozzunk, ha mások tollából a hazugságok bizonyítékokká lesznek, ki tudja, milyen célzattal. Tudom, az ellenkezője is abszurd, hogy hivatalnokok - akár jogászok vagy törvényhozók - szabják meg a történészeknek, mit kutathatnak. Én őszintén bevallom, erre a dilemmára nem tudom a választ. Legfeljebb abban reménykedem, az ilyen véleménycserék hozzájárulnak, hogy a kikényszerített vallomásokat ne könyveljék el történelmi ténynek.
A közelmúltban lapjuk nevéhez és rangjához méltóan irodalmi értékeket is felvonultató cikk jelent meg Oravecz Imre tollából Erdő, erdő, kerek erdő... címmel (ÉS, máj. 4.). A szerző egy, az erdőt szerető és féltő, az erdőért felelősséget érző ember szubjektíven keserű tapasztalatait osztja meg az olvasóval. Bár tárgyszerűnek szánt megállapításai nem mindig helytállóak, mégis gondolkodásra kell késztetniük az erdővel hivatalból, igazgatási vagy szakmai oldalról foglalkozókat, elsősorban azért, hogy a szubjektív érzések kialakulásának objektív okait feltárjuk, és ha lehet, megszüntessük. Magam mindkét minőségben érintettként ezt is teszem, s hálás vagyok a szerzőnek is, és a lapnak is azért, hogy az erre ösztönző gondolatok napvilágot láthattak.
Egy megállapítással kapcsolatban azonban mindenképpen helyreigazítással szeretnék élni. A cikk utolsó harmadában az szerepel, hogy "Ebből kell fizetni a tisztítást, a telepítést, az Erdészeti Szolgálatot (ez egy sóhivatal, amelytől mindenhez engedélyt kell kérni)..."
Szeretném, ha az olvasók és talán a szerző is megtudná, hogy ez a "sóhivatal" az elmúlt évben 190 ezer hektáron végezte el az erdők felmérését, eközben készített majd ezer termőhely-vizsgálatot, mért több mint ötezer geodéziai pontot, értékelt ezer légifelvételt, megújított 435 térképszelvényt, digitális térképet készített körülbelül 88 ezer hektárnyi területről, gondoskodott mintegy kétmilliárd forint erdőfelújítási és -telepítési, valamint ötszázmillió forint közjóléti támogatás folyósításáról, folyamatosan felmérte az erdők egészségi állapotát, közreműködött százmillió forint, ismeretlen eredetű erdőkár felszámolását szolgáló támogatás odaítéléséről és kifizetéséről, és itt nem említem azokat a feladatokat, amelyeket vállalkozási munkaként vagy a szerző által nem kimondottan pozitív összefüggésben említett díj (értsd: igazgatási eljárási díj) fejében végzett.
Emellett ingyenesen szaktanácsot adott, készített szakmai kiadványokat és szakkönyveket a legváltozatosabb erdészeti témakörökben: a magán-erdőgazdálkodókat segítő sillabuszoktól az ágazati statisztikákon át szakszótárakig.
S mindezek mellett, vagy éppen mindezek előtt törvényből fakadó kötelezettségeinek kíván eleget tenni akkor, amikor igyekszik védeni az erdőt, például az épített környezet indokolatlan terjeszkedésével szemben, vagy csökkenteni igyekszik a felelőtlen gazdálkodás lehetőségét. Teszi mindezt azért, mert bár a magyar erdőnek mintegy háromszázezer tulajdonosa van, de az egészséges környezet, az erdő csendje, a tiszta levegő s még sok minden, amit az erdő nyújtani képes, mindannyiunké, tízmillió ma élő állampolgáré, s mindazoké, akik még meg sem születtek, a gyermekeinké, az unokáinké. (Tudom azt is, hogy a túl sok szabály és kötöttség igazából csak a törvénytisztelő ember sorsát nehezíti meg, a jogot nem tisztelők magatartása pedig az emberi találékonyság végtelenségébe vetett hitet erősíti, de hogy milyen mértékű szabályozottságra érett egy társadalom, az már politikai kérdés, nem szakmai.)
Mindannyiunknak csak azt kívánhatom, hogy a magyar gazdaság és igazgatás olyan hatékonyan működjön, hogy ezzel a teljesítménnyel valóban csak a "sóhivatal" kategóriába lehessen bekerülni.
Bízom benne, hogy az elmondottakból az is kiderül, hogy mindezt a munkát nem az erdőgazdálkodók fizetik, pláne nem a félretett pénzükből, de bízom abban is, hogy e munka eredményeinek főleg ők a haszonélvezői akkor is, ha ennek talán nincsenek is mindig tudatában, lévén megszokott dolog, hogy mindezen információ és termék rendelkezésre áll.
Szeretném azzal zárni a gondolatsort, amivel kezdtem: örülök a cikknek, mert gondolkodásra és cselekvésre sarkall, és mert párbeszédre ad alkalmat, ami az erdők és az erdőgazdálkodás esetében nélkülözhetetlen.
főigazgató, Állami Erdészeti Szolgálat
Szó nélkül tudomásul veszem, ha Vágvölgyi - Kornis Mihály után szabadon - bevallja végre: annyira utál bennünket, hogy sosem lehet igazunk. Viszonzásul csak egyet kérek: ne csúsztasson, ne hazudozzon, ne feltételezzen és ne rágalmazzon tovább. Kicsit unom már, hogy minden hétvégén helyesbítéseket kell írnom. Most éppen arról, hogy miket hallott rólam.
Alapító tagja voltam a legradikálisabb(nak látszó) antikommunista pártnak, a Szabad Demokraták Szövetségének. Valóban dolgoztam Kis János sajtóreferenseként a Mérleg utcában. Miután munkavégzéskor sem szoktam politikai filozófiámat és értékrendemet feladni, ezért 2 - azaz kettő - hónap után munkaviszonyomat felmondtam! (Mindez dokumentálható.) Az SZDSZ-en belüli küzdelmek során sose támogattam a Pető-Bauer-Hack-Magyar-Tamás-féle irányzatot, sőt, Pető pártelnöksége idején a lábamat sem tettem be a Mérleg utcába. 1992-ben alapító tagja voltam az SZDSZ-en belül szerveződött és a Fidesszel szimpatizáló Polgári Demokrata Körnek. 1993-ban írott és nyilvánosságra hozott kilépési nyilatkozatomban - többek között - ez áll: "Vitathatónak tartom a Demokratikus Charta körül gyülekező személyek és csoportok támogatását... (...) ... úgy gondolom, hogy a nemzeti elkötelezettségű, liberális polgári demokrácia értékei az SZDSZ-en kívül hatékonyabban képviselhetők."
Ennyit a tényekről. A rágalmak persze mindig érdekesebbek, színesebbek. (A történtek egyébként nyomon követhetők A kádárizmus örökösei és a polgári Magyarország című kötetemben.)
A könyv címlapján egy vörös és egy kék színű kaméleon látható...
Miután Tóth Gy. László nem szeretné, ha elmeművét Vágvölgyi B. András barátom kommentálná (ÉS, július 20.), hadd reflektáljak rá én.
1. Még viccből sem tartom Tóth Gy. Lászlót feljelentőnek vagy pláne halállista-készítőnek, hanem egyszerűen rosszindulatú embernek. 2. Az országban csakugyan él néhány paranoiás, most hadd ne kezdjem őket felsorolni. 3. Méltóztasson Tóth Gy. úr felsorolni mindama "köztiszteletben álló és népszerű balliberális médiasztárokat", akik 1990 előtt funkcionáriusokat és belügyeseket informáltak, és állításait szíveskedjen dokumentumokkal alátámasztani. 4. Ha Tóth Gy. úr sohasem volt baloldali (amit elhiszek neki), akkor miért lépett be - jelen sorok írójával együtt - 1989. január 9-én az újonnan megalakult szociáldemokrata pártba? A szociáldemokrácia mindig baloldali mozgalom volt. Vagy ő ezt nem tudta? 5. Minden, Tóth Gy. László által kipellengérezett mondatomat továbbra is vállalom. 6. Tóth Gy. Lászlónak bizonyára lesz helye a nap alatt, legföljebb én majd akkor behúzódom az árnyékba.
humanista, européer, magyar, baloldali
Nincsen azzal semmi baj, ha valaki szeret nem cigány, nem buzi, nem zsidó lenni, biztosan megvan az oka rá. Kicsit kínos már, ha ugyanezt nyíltan deklarálni kívánja, mint Tóth Gy. László az ÉS július 13-i számában, neve alá fontosnak tartva odaírni: fehér, heteroszexuális, magyar. Az már viszont kifejezetten magyarázatot kíván, hiszen hivatalos álláspontot sejtet, ha az illető egy személyben a miniszterelnök tanácsadója és a Nemzeti Kulturális Alapprogram mozgókép-kollégiumának vezetője.
Hacsak meg nem történt azóta, hogy a miniszterelnök páros lábbal rúgta ki Tóth Gy. Lászlót mindkét hivatalából, méltatlannak találva magához az ilyen alakok közelségét.