XLV. ÉVFOLYAM, 27. SZÁM, 2001. július 6.

Mivel nem ismeri az alkotmányt...

Ez év május folyamán az Országimázs Központ több mint három és fél millió polgár (és polgárnak nem minősülő állampolgár) családját örvendeztette meg a Millenniumi Országjáró névre szólóan megcímzett országos programajánló és kulturális magazinjával. A név- és lakcímadatokat a BM Központi Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatal bocsátotta rendelkezésükre.
      Némelyek - nyilván a polgárnaknemminősülőállampolgár-fajtájúak közül - nem átallottak felháborodni személyes adataik ilyetén felhasználása miatt és az adatvédelmi biztoshoz fordultak. A hivatali idejét június végével kitöltött Majtényi László utolsó ajánlásában több jogsértést is megállapított: egyrészt azt, hogy a Miniszterelnöki Hivatal Országimázs Központja nem rendelkezik olyan feladattal, amihez szüksége lenne több millió polgár (és polgárnak nem minősülő állampolgár) nevére és lakcímére, másrészt nem jelölt meg törvényes jogalapot a kéréséhez, végezetül törvény nem hatalmazza fel személyes adatok kezelésére sem. Az adatvédelmi biztos felkérte a kancelláriaminisztert és a belügyminisztert, folytassanak vizsgálatot az esetleges fegyelmi vagy egyéb (értsd: büntetőjogi) felelősség megállapítása érdekében.
      Az Országimázs Központ az adatvédelmi biztos ajánlására reagáló sajtóközleményében, illetve a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter és a belügyminiszter nyilatkozatában azt állítja, nem történt jogsértés. Az Országimázs Központ a sajtóközleményében ehhez még azt is hozzáteszi: "a polgári demokráciákban követett jogelv (...) az, hogy mindazt szabad, amit a törvény nem tilt", az ezzel ellentétes jogértelmezés pedig "tévedésen alapul".
      Ezzel a magabiztos kijelentéssel az Országimázs Központ nem kisebb tudású jogászokról, mint az Alkotmánybíróság tagjairól, akadémikusokról, professzorokról (is) állítja, hogy tévednek, nota bene alulképzettek. "Az Alkotmánybíróság már több határozatában rámutatott arra, hogy a közigazgatási szervek tevékenységével kapcsolatosan az Alkotmány 2. § (1) bekezdésében szabályozott jogállamiság elvéből fakadó követelmény a közigazgatás törvény alá rendeltségének követelménye. Az a követelmény, hogy a társadalmi viszonyokba közhatalom birtokában beavatkozó közigazgatási szervek a jog által meghatározott szervezeti keretek között, a jog által szabályozott eljárási rendben, az anyagi jog által megállapított keretek között hozzák meg döntéseiket. A közigazgatási szervek törvény alá rendeltségének követelménye ennek megfelelően azt jelenti, hogy a közigazgatási szervek csak jogszabályban meghatározott hatáskörükben jogosultak eljárni" - írta az Alkotmánybíróság 1991-ben, 1999-ben és 2000-ben (kétszer is). Az Alkotmánybíróság akkor szokta ilyen rövid indokolással ellátni egy-egy érvét, amikor az annyira evidens, hogy - képzett jogász számára - nem igényel további magyarázatot.
      Hogy léphetett a jogi egyetem harmadik évfolyamába (még nagyobb baj, hogy hogyan szerezhetett doktorátust) az, aki nem tudja: a polgári demokráciákban követett azon jogelv, miszerint mindazt szabad, amit a törvény nem tilt, az (állam)polgárok szabadságát biztosítja az állammal szemben, és egyáltalán nem vonatkozik a közigazgatás szerveire? E "szabály" értelme ugyanis az állami önkény megakadályozása, legyen az feudális, kommunista vagy más diktatórikus, illetve "fideszmagyarpolgári" állam. Tulajdonképpen az egész alkotmányfejlődés (kezdve a Magna Charta Libertatumtól) valahol ezen eszme körül forog, absztrakt megfogalmazása pedig 1789-ből, az ember és polgár jogainak deklarációjából származik. Most doktor T. I. Z. megalkotta az állam és hatalom jogainak deklarációját. A francia deklaráción kétszáz év múltán is társadalmak épülnek, a doktor T. I. Z.-deklaráción kétszáz év múltán is jót fognak röhögni.
      Nem áll jobban Az Egész Ország Előtt Ismét Leblamálódott Országimázs Központ (rövidítve: Országblamázs Központ) és a BM Központi Adatfeldolgozó, Nyilvántartó és Választási Hivatal a tételes jog ismeretében sem. Nézzük, mi az a hatályos jog, amelyet (aminek) - "a legnagyobb körültekintéssel" - Országimázs Központ és a BM "betartott".
      A polgárok személyi adatainak és lakcímének nyilvántartásáról szóló 1992. évi LXVI. törvény (nyilvántartási törvény) kimerítő felsorolással megjelöli azoknak az állami, közigazgatási szerveknek a körét, amelyek jogosultak adatot igényelni a személyi adat- és lakcímnyilvántartásból (ebbe az Országimázs Központ nem suszterolható be). A törvény ezen felül jogi személynek akkor teszi lehetővé, hogy adatot igényeljen a nyilvántartásból, ha az jogának vagy jogos érdekének érvényesítése érdekében szükséges.
      Az első ok, ami miatt az Országimázs Központnak fenn kellett volna akadni a rostán, a jogi személy képviseletének kérdése. A Miniszterelnöki Hivatal jogi személy. A polgári törvénykönyv értelmében a jogi személy szervezeti egységének (Országimázs Központ) vezetője az egység rendeltetésszerű működése által meghatározott körben járhat csak el a jogi személy képviselőjeként. Vagyis a jogi személy szervezeti egysége vezetőjének képviseleti jogköre korlátozott. A Miniszterelnöki Hivatalról szóló kormányrendelet az Országimázs Központ feladatkörébe a külföldi országkép formálását sorolja, ez tehát az a feladatkör, amelyben az Országimázs Központ vezetője adatot igényelhetne. Erre a célra azonban egyáltalán nincs szüksége belföldi illetőségű magánszemélyek adataira.
      Az Országimázs Központnak nem volt tehát jogosultsága személyes adatokat kérni a BM Hivatalától, ez utóbbi pedig megsértette az államigazgatási eljárási törvényt, amikor nem vizsgálta az eljáró személy képviseleti jogosultságát, és nem utasította vissza az Országimázs Központ képviseleti joggal nem rendelkező vezetőjének eljárását, egyidejűleg magát a kérést is. A Miniszterelnöki Hivatal egyetlen rendű és rangú vezetője sem léphetett volna fel ilyen adatigénnyel.
      Előre szólok, kár kiadni a parancsot a "külföldi" szó törlésére, mert van még egy-két akadály, és azon nem segít az olló. A másik ok, ami miatt az Országimázs Központ nem kaphatta volna meg az adatokat, ugyanis az, hogy ha megszakad, sem tud felmutatni olyan jogot vagy jogos érdeket, amely megalapozná a kérelmét.
      A jog vagy jogos érdek igazolására vonatkozóan a nyilvántartási törvény végrehajtási rendelete a következőképpen rendelkezik: "A kérelmező a jogának vagy jogos érdekének érvényesítéséhez szükséges adat igénylésekor azt a tényt, illetőleg eseményt köteles igazolni, amely bizonyítja azt az adatfelhasználási célnak alapot adó kapcsolatot, amely az érintett polgár és közötte fennáll, vagy fennállt." Vagyis az adatigénylés három oldalról is korlátozott:
      egyrészt meg kell nevezni egy tényt vagy eseményt. Remélhetőleg az Országimázs Központ vezetője számára sem kell hosszasabban bizonygatni, hogy mi a különbség a tény és a jogszabályban írt általános feladat között;
      másrészt meg kell jelölni azt a konkrét személyt ("érintett polgárt"), akivel összefüggésben ez a tény vagy esemény fennáll vagy fennállt;
      harmadrészt az igényelt adatok valamilyen jog vagy jogos érdek érvényesítéséhez kellenek. Vagyis az igényelt adatok nélkül az adatigénylő nem tudna igénybe venni valamilyen jogi fórumot, nem tudná megindítani a jogai megóvásához szükséges eljárásokat. A nyilvántartási törvény értelmében ezért kell a felhasználás célját és jogalapját is megjelölni a kérelemben, és ezért kell elutasítani a kérelmet, ha bármelyik elem hiányzik.
      Vagyis az Országimázs Központnak azt kellett volna okirattal bizonyítania, hogy a több mint három és fél millió - tételesen megjelölt (!) - személlyel jogviszonyban áll, és magát a jogviszonyt is meg kellett volna jelölnie. Az Országimázs Központ múlhatatlan kényszere arra, hogy az Országjáró magazinban közzétett eszméit minden háztartásba eljuttassa, nem jogviszony: egyik oldaláról hiányzik a jogviszony alanya, másrészt hiányzik a tárgya és tartalma is. Amit az Országimázs Központ végez, nem más, mint politikai direkt marketing - anélkül, hogy rá a direktmarketing-törvény vonatkozna. A BM tehát megsértette a nyilvántartási törvényt, amikor nem utasította el a kérelmet.
      Hallhattuk, a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter furcsállja, hogy az adatvédelmi biztos a munkáltatói jogai gyakorolásába is beleszól. Ez az év az olvasás éve. Itt az idő, hogy - ha eddig nem tették - a Miniszterelnöki Hivatalban is elolvassák a több mint nyolcéves ombudsmani törvényt, amely lehetővé teszi az adatvédelmi biztosnak is fegyelmi eljárás kezdeményezését. A belügyminiszter - akinek a gondjaira van bízva a közszolgálattal kapcsolatos jogszabály-előkészítés - ne tudná, hogy a törvény szerint fegyelmi vétség elkövetése esetén a fegyelmi eljárást kötelező megindítani? Márpedig a törvények megsértése fegyelmi vétség. Akár a nyilvántartási, akár az adatvédelmi törvény megsértéséé.
      Azt is csak remélni tudom, hogy az Origo internetes újság rosszul idézte az új ombudsman szavait. Mint jogot ismerő és nyilván tisztelő ember, biztos nem mondhatta azt, hogy nem foglalkozik tovább az Országimázs Központ ügyével: ez ugyanis törvényi kötelezettsége, miután a kancelláriaminiszter és a belügyminiszter - szintén törvényi kötelezettségének eleget téve - reagál a nekik címzett ajánlásra. Ha nem teszik, ők maguk is fegyelmi vétséget követnek el.
      A büntető törvénykönyv értelmében jogosulatlan adatkezelés vétségét követi el az az adatkezelő vagy adatfeldolgozó, aki jogosulatlanul személyes adatot kezel, személyes adatot jogellenesen továbbít, illetve személyes adatok kezelésére vonatkozó bejelentési kötelezettségét nem teljesíti. Ebben az ügyben 3 556 537 rendbeli jogosulatlan adatkezelés vétségének gyanúja merül fel. Vajon erre gondolt doktor T. I. Z., amikor "különös megtiszteltetés"-ről beszélt?
      Remélhetőleg ez elég súlyos ügy ahhoz, hogy a bűnüldöző hatóságok (élükön a legfőbb ügyész) megtegyék a szükséges lépéseket.
      A polgári demokrácia érdekében.

Kiss P. Etelka

Hegedűs B. András

(1930-2001)

Tanítványa voltam, pedig csak öt év korkülönbség választott el tőle. Ám akkor, a másodéves egyetemista és a pályakezdő tanársegéd között a távolság óriásinak tűnt. Ezt csak Hegedűs András egyénisége rövidítette le, majd szüntette meg úgy, hogy 1956 derekán már barátként tekintettünk egymásra.
      Hegedűs András akkor még nem volt Bé, hiszen a bölcsészkaron senkinek se jutott volna a eszébe a politikaigazdaságtan-oktatót a Rákosi zsebéből kikandikáló miniszterelnökkel összetéveszteni. Annál is kevésbé, mert András ugyan meggyőződéses marxistának vallotta magát, de a tankönyv primitív zagyvaságai helyett megpróbált valódi közgazdaságtant előadni, annyit, amennyit maga is elsajátíthatott. Tőle hallottam először Keynesről és a New Deal jelentőségéről. Mindezt természetesen a megfelelő elővigyázattal tette: egy kicsit úgy, mint a kor dzsessz-zenészei és táncosai, akik a közönségnek megmutatták, hogyan szórakoznak az imperialisták... Felvázolta - az akkor még teljes meggyőződéssel vallott - marxista álláspontot, majd bemutatta az ellentétes elméleteket is. Az elővigyázatra minden oka megvolt, hiszen a tizenöt fős, az átlagnál is jobban exponált újságíró szakos csoportban mindannyian éreztük a besúgók jelenlétét, csak éppen azt nem tudtuk, ki az.
      Hegedűs András 1955 és 1956 ősze között, hallgatóival együtt, hatalmas utat tett meg. Ennek már kevés köze volt a tananyaghoz, de annál több a Petőfi-körben történtekhez és a csoport tagjainak egyéni tapasztalatához. Egy mondatban: a tanársegéd és a szemináriumi hallgatók többsége egy év alatt eljutott a teljes igenléstől a teljes tagadásig. A tőmondat azonban bővítésre szorul: nem szennyezhetem be András emlékét és saját múltunkat a mostanában oly divatos nagyotmondással.
      1955 őszén az akkor tizennyolc-tizenkilenc éves egyetemisták és a huszonöt éves tanársegéd egyaránt úgy vélték, hogy, noha a szovjet típusú szocializmus építésében "vannak még hibák", ezek viszonylag könnyen kijavíthatók, a rendszer életképes. 1956 októberében már felismertük, Andrással és másik tanárunkkal, Pozsár Istvánnal ki is mondtuk, hogy amit az orosz megszállók és magyar segédjeik szocializmusnak neveznek, működésképtelen, emberellenes intézmény. Ennél is nehezebb volt beismerni és kimondani azoknak, akik zsidóként átélték az akkor még oly közeli vészkorszakot, hogy a kommunizmus a nácizmusnak nem ellenszere.
      Az 1955-56-os tanév, majd a nyári szünet, amely alatt nem szakadt meg közöttünk a kapcsolat, valamiféle különös dialektika jegyében telt. Hol Hegedűs András - és a szocializmust a Szovjetunióban is tanulmányozó Pozsár István - magyarázta a csoportnak a marxista-leninista közgazdaság abszurditását, majd a XX. kongresszusról kiszivárogtatott információkból levonható következetéseket, hol a hallgatók állították szembe a hivatalos tananyag elméletét környezetük, elsősorban a parasztság és az üzemi dolgozók életkörülményeivel.
      Én akkor, egyetemi tanulmányaimmal párhuzamosan, a csepeli Vasműben dolgoztam. András megdöbbenten hallgatta élménybeszámolóimat a valódi munkások nézeteiről, hangulatáról, tudnillik hogy pokolba kívánták a rendszert, melynek kedvezményezettjei voltak, és az idősebb szociáldemokratákról, akik a nyakukra ültetett párttitkárokhoz és álszakszervezeti vezetőkhöz képest bizony visszakívánták a korrekt úriemberként jellemzett Weisz Manfrédot.
      1956 őszén, a megalázó és időpocsékoló nyári katonáskodás után - a más karokhoz képest lényegesen több információval rendelkező - bölcsészek tovább radikalizálódtak, az újságíró szakosok pedig az írószövetségből és a lapoktól naponta többször is érkező hírek birtokában, a budapesti egyetemisták valószínűleg legradikálisabb csoportját képezték.
      Hegedűs András ekkor - mintegy két tűz közé szorulva - a Petőfi-kör óvatos duhaj, pártszerű magatartásra intő álláspontját közvetítette nekünk, ugyanakkor a mi, a Petőfi-körösöknél jóval keményebb követeléseink hírét vitte azoknak. Célja elsősorban nem az volt, hogy a kettő között igazságot tegyen, hanem hogy a tényleges veszélyt nem érzékelő fiatalabb barátait óvja a jóvátehetetlentől.
      Erre két hónap alatt négyszer is alkalmat szolgáltattunk. Először, amikor 1956 szeptemberében a műveletlen és durva pártfunkcionárius tanszékvezető-helyettes eltávolítását követeltük, másodszor, amikor a Rajk-temetés után a saját szakállunkra külön tüntetést szerveztünk, harmadszor, amikor testületileg kiléptünk a DISZ-ből, s végül október 23-án, amikor a belügyminiszteri tiltás ellenére a tüntetés megtartása mellett döntöttünk.
      Alig hiszem, hogy András október 23-án a pártot féltette volna az egyetemistáktól. Védeni akart, először a kizárástól, később a börtöntől, majd október 23-án a mészárlástól.
      Mindez bekövetkezett. A sors iróniája, hogy elmentem, elmentünk, Andrást pedig egy kicsit helyettünk is börtönbe vetették, majd a normális, alkotó életből kizárásra ítélték.
      1988-ban a Pčre Lachaise-i emlékműavatáson láttam viszont. Megöleltük egymást.
      Adja a gondviselés, hogy tisztességből, állhatatosságból, kíméletlen éleslátásból Hegedűs András tanítványa maradhassak, amíg csak élek.

Márton László

(Hegedűs B. András közgazdász, szociológus, az 1956-os Intézet nyugalmazott ügyvezető igazgatója temetése 2001. július 10-én kedden 14.30-kor lesz a Rákoskeresztúri köztemető 300-as parcellájában.)

KÓCZIÁN PÉTER:

"Egészséges személyiségek"

A Fidesz társadalomképének teljes beszűküléséről tanúskodik a Fidesz volt elnökének egy vidéki gyűlésen elmondott beszéde. Kövér László a cigányok növekvő születési arányát mint intő jelet írta le, amely a magyar társadalom szétszakadásához vezethet. Beszéde szélesebb értelemben nézve egy komplex értékfelfogásra utal, melynek elitista jellege - következetesen végiggondolva - a Fidesz társadalmi bázisát a XIX. századi értelemben vett polgárság eszménye alapján rajzolja meg, klasszikus konzervatív értékeket visszhangozva az erkölcsök és a kultúra pusztulásáról. Ebbe pedig már nemcsak a cigányok, de sokan a mai alsó, középső és felső középosztályból, illetve a gazdagok közül sem férnek bele.

Az alábbi cikk alapjául a Magyar Rádióban február 16-án a Reggeli Krónikában elhangzott tudósítás szolgált, melynek szövege így szólt: "A sajtótájékoztató után Kövér László politikai fórumot tartott, ahol a Fidesz elnöke a legnagyobb sorskérdésnek a gyermekvállalást nevezte, hiszen 2050-ben már csak nyolcmillió ember él majd hazánkban, s ebből négymillióan ötven éven felüliek lesznek. És hogy ebből mennyi lesz a meglehetősen nehezen integrálható cigány kisebbség száma, arról még becslések sincsenek - mondta." Kövér a családtámogatást nevezte a kormány történelmi jelentőségű intézkedésének. "Ezzel kapcsolatban szó szerint a következőket mondta: "A legnagyobb probléma, hogy nem ott születnek a gyermekek elsősorban, ahol tisztességes anyagi, erkölcsi, kulturális, szellemi értelemben nevelésükhöz a feltételek megvannak, vagy megteremthetők némi állami segítséggel, hanem azokban a családokban, ahol a feltételek nincsenek meg és nem is teremthetők meg a szülők állapota következtében. Tehát ezért azokban a családokban kellene ösztönözni, segíteni a gyermekvállalást, ahol egészséges személyiségek felnevelése várható, olyanoké, akik húsz év múlva képesek lesznek az ország terheit viselni"."
      Bár a cigányokra vonatkozó rész tűnhet hangsúlyosabbnak, az idézet nem csupán róluk szól. Kövér a nem tisztességes anyagi, kulturális, erkölcsi, szellemi körülmények közt élő családokat zárta ki a kívánatosnak tartott jövő megteremtéséből.
      Elsőre bármennyire nyilvánvalónak is látszik, Kövér nem cigányozott: nem kapcsolta össze a cigányok nehezen beilleszthető jellegét azzal, hogy ők nem biztosítanak tisztességes körülményeket a gyermekeinek. Egy bizonyos, szokásosnak-elterjedtnek tekinthető kontextus felől nézve lehet ezt cigányozásnak minősíteni: ha a nehezen beilleszthetőség gondolatát annak eufemisztikus megfogalmazásaként értelmezzük, hogy a cigányok nem nevelik tisztességesen a gyermekeiket.
      Kövér két témát emelt ki: a cigányok helyzetét s a Fidesz kívánatosnak minősített családmodelljét. Asszociatív logikát használ, amelyben a cigányok iránt előítéletekkel viseltetők is megtalálják a maguk szellemi táplálékát, miközben azok, akik felháborodnak Kövér gondolatmenetén, tüzetesebb vizsgálat után úgy érezhetik, lépre csalták őket: a Kövér-beszédbe beleolvasott cigányozás nem igaz, csak egy bizonyos asszociáció feltételezésén alapulva mondható ki. Kövér joggal hivatkozhat arra, hogy nem cigányozott, ám a felháborodókat ezzel nem fogja meggyőzni.
      Kövér egyszerre három témát emel ki: a cigányok helyzetét, a családmodellt mint sikertörténetet, a tisztességes körülmények számos aspektusát és a tisztességes családok és a szaporulat kívánatos öszszefüggését.
      A tisztességes körülményekbe Kövér szerint rengeteg szempont tartozhat bele, s még ha nem is kell együtt érvényesülniük, már egyikük-másikuk hiánya is jelentős rétegeket zár ki a támogatásból. A tisztességesség sok apró mozzanatának felsorolásával Kövér meglehetősen komplex rendszert állít fel, mely sokakat kizárhat a Fidesz által kívánatosnak tekintett modellből. Kövér sokrétű meghatározása alapján a tisztességesség kritériumának alsó határát a legalább alsó középosztályi szinten élőknél húzza meg. A tisztességes kulturális miliő megteremtésének igénye kizárja a szellemileg tompa és tunya anyákat és apákat, akik nem fordítanak elég figyelmet gyerekük kulturálódására. Tisztességes-e az adócsaló? Tisztességes anyagi körülményeket biztosít-e az, aki a gyerekét lebeszéli az egyetemről, mert ő maga nem képes azt anyagilag vállalni? Tisztességes apa-e az, aki elissza a gyerekei kulturálódására fordítható pénzt? Tisztességes szellemi színvonal-e az, ahol az apa vagy az anya folyamatosan gúnyolja a gyerekét, s mindent megtesz azért, hogy az nehogy sokat olvasson? Tisztességes-e az, aki saját kiábrándultsága alapján azt tanítja gyerekének, hogy ügyeskedve, hazudva, szerződéseket be nem tartva, másokon átgázolva lehet érvényesülni, mert az élet harc és ember embernek farkasa?
      Itt már nemcsak a cigányokról van szó. Ezek a magyar alsó középosztály és a középosztály, a felső középosztály és a gazdagok jellegzetes konfliktusai. Bárhogy és bárkinek szánta is, Kövér szavai nem csupán a cigányokra vonatkoznak. Az ebben az értelemben vett tisztességes körülmények hiánya nemcsak a romák esetében vethető fel. Az alkoholizmus, a szegénység, a csak a havi számlák kifizetésére szűkülő világ nemcsak a cigányokra jellemző. A hedonizmus, a gazdagság keltette hübrisz ugyanolyan erkölcsromboló lehet, mint a nem cigány társadalom szabályaira fittyet hányó cigány zsebesbanda.
      Ha a tisztességes élet fogalmán minimum a szolid polgári létet értette, amelyben a szellemi igények kielégítésére is jut elég lehetőség, akkor kulturális alapon zár ki sok hamburgerzabáló-plazában lődörgő, multiplexekben rágógumi-mozit néző polgárt - e csoportban egyébként jellegzetesen sokan vannak az anyagilag jól eleresztettek. Beléjük hiába tölt a Fidesz állami segélyt, gyerekeiknek egy plazakultúrát adnak majd át - Kövér aligha ezt értette a tisztességes körülmények fogalmán.
      Amikor a "tisztességesség" fogalmát alkalmazza, Kövér morális alapon kapcsolja össze a magánéletet és a politikát: politikusként a polgárok magatartására vonatkozóan állít mércét, melynek alapja bizonyára az a felfogás, hogy a magánélet nem választható le a közéletről, annak egyfajta előszobája, s ezért nem mindegy, hogy milyen normák, eszmények alapján zajlik a családok magánélete. Kövér logikája szerint a magánélet morális minősége a közélet morális minőségét is meghatározza, hiszen a családoknak óriási szerepük van a gyerekek - a későbbi felnőttek - szocializációjában, s a közéletbe belenövő felnőttek abból gazdálkodhatnak, amit otthonról hoznak. A Kövér-féle norma - hasonlóságai ellenére is - sokban különbözik az MDF vezette kormány konzervatív jellegű sugallataitól. Az MDF az 1945 előtti úri világ normáit akarta visszahozni, kistafírozva azt a katolicizmussal és a protestáns etikával. Kövér egy új kiindulópontot talált: a közösség érdekét s az ahhoz kapcsolt normativitást. Nem véletlen, hogy nem egy történelmi minta, hanem egy fogalom - a tisztességesség - lett gondolatmenetének kulcsa. A polgárok közösségének e fogalom gyakorlati megvalósítása köré kell szerveződnie. Kövért az választja el az SZDSZ liberalizmus-felfogásától, hogy nem az egyén szabadságára helyezi a hangsúlyt, hanem az egyén fontossága mellett a közösség mint egész állapotát tekinti mércének.
      A cigányok azért esnek ki, mert egyéni és közösségi normáik mások, mint a többségi társadalomé. A "mások" jelleg nem a homoszexuálisokat övező kirekesztettség srófjára jár. Kövér nem ugyanabban az erkölcsi értelemben ítéli el a cigányokat, ahogyan a türelmetlen heteroszexuálisok ítélik el a homoszexuálisokat. Kövér nem betegnek, nem furcsának, nem undorítónak tartja a romák életmódját, hanem nagyon távolinak. Az ebből adódó következtetés épp azért lehet hideg, mert leíró jellegű, s nem felháborodásból született: a megváltoztathatatlanságot sugallja. Nem a romák kirekesztésének szándéka következik belőle, hanem a helyzet megváltoztathatatlanságának gondolata. Kövér inkább leírta a társadalomból a romákat, s nem a kiseprűzésükre tör, ahogy a radikális jobboldal szlogenjei sugallják az általuk célba vett csoportokat illetően.
      Ha Kövérnek a cigányokra vonatkozóan igaza lenne, akkor a Fidesz-kormánynak felfedező túrákat kellene szervezni a roma közösségekbe, amelyek, Kövér leírása alapján, a körülöttük dúló modern világ egyébként mindent felzabáló erejével is sikeresen szembe tudnak szállni, s képesek saját kultúrájukat, életüket megőrizni - azaz meg tudják valósítani azt, amire a Fidesz mostani ideológiája szerint a magyar társadalom nem képes. Még ha a romák kultúrája számukra idegen is, szocializációs technikáik, közösségépítő és -fenntartó technikáik példaként szolgálhatnának a Fidesz szerint atomjaira bomlott társadalom újbóli összefűzésére.
      A cigányokra vonatkozó megjegyzése nem vet számot azzal, hogy ötven év alatt a cigányok társadalmi helyzete és saját belső viszonyai is változnak majd. Kövér kijelentése azt sugallja, ötven év múlva is ugyanott tartunk, ahol most.
      Ez a gondolatmenet egyrészt kiáltó ellentétben van a Fidesz miniszterelnöke, Orbán Viktor vigadóbeli évértékelő beszédének logikájával, amelyben azzal büszkélkedett, hogy ma már évente nyolcezer cigány gyerek tanul tovább - Kövér logikája szerint teljesen feleslegesen, hiszen a felsőbb iskolák elvégzése után is nehezen beilleszthetők maradnak. Egy néhány százezres populációból évi nyolcezer gyerek taníttatása - főleg az előzményekhez képest - nem kevés. Ha Kövérnek igaza lenne, akkor a középiskolai, egyetemi végzettség jelentős mértékben növekvő száma, az általános iskolát elvégzett roma gyerekek körének teljessé válása 2050-ig sem változtatna semmit a cigányságnak a világhoz való viszonyán.
      Az elmúlt kétszáz év során, amióta a modern világ emancipálni volt képes addig nem modern népcsoportokat, még soha nem fordult elő az, amit Kövér jósol. Egyetlen példát nem tudunk mondani arra, hogy a modern világban zajló társadalmi folyamatok ne modernizálták volna az adott népcsoportot. Nem tudunk olyan középosztállyal rendelkező népcsoportról, amely ma még mindig nomád, vándorló életmódot élne; amely életmódszerűen megsértené a letelepedett népcsoportok tulajdoni előírásait (leszámítva a letelepedettek között dívó tolvajlást, betörést, amit a modern népek egyes egyedei is folytatnak). Kövér azt feltételezheti, hogy egyrészt a cigányok tagolódása (leszakadtak, lumpenek - alsó középosztály - középosztály - kulturális/vagyoni/szellemi elit kialakulása) mit sem változtat a cigányoknak a világhoz való viszonyán. Hiába lesz elitje és értelmisége, kiskereskedő tagja, még mindig elég számban lesznek köztük parkettafelszaggatók és -eltüzelők ahhoz, hogy mint népcsoportot továbbra is a nem cigányoktól fájdalmasan eltérőeknek nevezzük őket. Ahogy eddig nem tisztelték a tulajdont, viccesen-jellegzetesen beszélik a magyar nyelvet, s rengeteg gyereket nemzenek, úgy lesz ez ezután is. Kövér abból indul ki, hogy történhet bármi, a magyar társadalom általa kívánatosnak tartott fejlődése szempontjából minden ugyanúgy marad, mint eddig.
      Sem az indiánok, sem a Nyugat-Európában élő arabok, sem a beilleszkedő kínaiak, sem az afrikai törzsi társadalomból Nyugat-Európába vagy az USA-ba került afrikaiak elmúlt százéves története nem támasztja ezt alá. Az Európába került afrikaiak vagy ázsiaiak és a többségi társadalomban megkapaszkodni tudó indiánok számára az elmúlt kétszáz évben éppen identitásuk megőrzése okozta a gondot, mert akkora szívóhatása van a modern kultúráknak, világnak. Akit megcsap ennek szele, az általában nem vágyik vissza a Cs-házba, a napi lopkodásba vagy az alig fizető alkalmi munkák világába. Eddig még minden középosztályosodó társadalomban radikálisan lecsökkent a születések száma. Ha Kövér következetes a gondolatmenetéhez, akkor a magyaroknak nem lehet más érdekük, mint a cigányok társadalmi felemelkedésének ösztönzésével megakadályozni az enélkül egyébként szerinte ránk zúduló cigány gyerekek számának növekedését.
      A másik, közhelyes, de megcáfolhatatlan tény, hogy a szegény vagy nincstelen cigányok szintjén élő magyarok is a cigányokhoz nagyon hasonló tüneteket mutatnak. Lehet, hogy nem raknak tüzet a parkettából, de például lelakják a lakást. Aki az elmúlt öt évben elindult lakást vásárolni, az lelakott, mocskos, értelmetlen módon lepusztult lakást nemcsak cigányoknál láthatott - sőt, miután a cigányoknak kevesebb lakás jutott, a lepusztult lakások nagyobb része jut nem cigányokra. Nem kell ahhoz cigánytól venni lakást, hogy az ember csak a tisztasági festés után lépjen be a vásárlást követően a lakásba. E lakásokban - lehet ugyan, hogy nem tisztességes, de - az úgynevezett "mi kultúránkba" tartozó emberek laktak, véreink, magyarok, akik mégis mocskosul bántak azzal az otthonnal, amellyel kapcsolatban pedig Kövér szavai szerint mi, magyarok evidensnek tartjuk az emberi körülmények megőrzését.
      Kövérnek akkor lenne igaza, ha a cigány hagyomány és kultúra olyan iszonyatosan erős lenne, amely képviselőit a többségi társadalommal való erőteljes érintkezése ellenére is fogva tartaná; másrészt ha ennek a kultúrának a többségi társadalom által elfogadhatatlannak tartott értékei lennének. Még az elmúlt negyven év sem bizonyítja ezt. A sikeres cigány énekesek és zenészek nem esznek döghúst, nem szedik fel a parkettát, s azt nem tüzelik el, s nem rongálják felelőtlenül a lakásukat. Ha a cigányok kulturálisan lennének kondicionálva arra, hogy ne dolgozzanak, akkor állandóan lemondanák a fellépéseiket, elszédelegnének az építkezésekről, s ellopnák az anyagot. Nyilván van ilyen is, de ha ez olyan meghatározó, amilyennek Kövér beállítja, akkor nem lenne építési vállalkozó, aki alkalmazná őket, mert nem érné meg velük dolgoztatni.
      A kapitalizmus kialakulásakor a XVII. századi Angliában (vagy a hajdúkkal és a betyárokkal Magyarországon) ugyanaz volt a gond a cigányokkal, mint amit a mai szinte kiirthatatlan közvélekedés tart róluk: nem tisztelik a tulajdont, nem dolgoznak rendesen, csak csencselni szeretnek, s nem dolgos munkaerőként végezni a feladatukat, ahogy azt a rendes emberek teszik. Nem a cigányokkal keletkezett a probléma, hanem a modern korban és a még nem modern korban élő vagy a modern korba diszfunkcionálisan beilleszkedett csoportok között van különbség.
      Eddig Kövért saját logikája alapján bíráltam, de ha a tényeket nézzük, akkor azt látni, hogy a bűnözők között nagyobb ugyan a cigányok aránya a magyarokénál, de mellettük a többség nem bűnöző, normálisan - szegényként, középosztályiként vagy gazdagon - él, vagyonát, fizetését, jövedelmét ugyanannyira tisztességesen vagy tisztességtelenül szerezte, mint a saját társadalmi rétegükbe tartozó magyarok. A média ennek megmutatásában torzító: érdekesebb számára a bűnöző roma vagy a híres csellós, mint egy átlagos cigány család, amely hol szociális segélyen él, hol legális munkabérből.
      Ha a cigányság teljesen premodern állapotban lenne, akkor nem lenne oly sok cigányszerveződés, hiszen képtelenek lennének érdekeik demokratikus viszonyokra szabott artikulálására. Még ha néhány esetben valószínűleg igaz is az, hogy csak az állami támogatás megszerzéséért szerveződnek e csoportok, az is csak azt bizonyítja, hogy Kövérnek nincs igaza. Miközben időnként nyomára is bukkanunk vérségi alapon összetartó csoportoknak, a cigányok szervezetei általában nem törzsi, nemzetségi alapon szerveződnek. A pénzért való szervezetalapítás trükkje pedig inkább a modern korra jellemző, civil szerveződésre képes csoportok sajátja - a demokráciára való érettségük semmivel sem kisebb, mint a jól felfogott üzleti érdekeiért politikusokat reptető és alapítványt gründoló nem cigány üzletemberé, amire ugyancsak van példa manapság. Egy "beilleszthetetlen" csoport nem lenne képes leleményesen elevickélni közöttünk, hiszen a társadalmi együttélés sosem olyan egyszerű, hogy az élősködő csoport kimazsolázza a neki tetsző lehetőségeket, majd egyébként éli tovább autochton kultúráját. Ehhez nagyon erősen szervezett csoport és öntudat kell - ész, pénz, önálló vállalkozások, aktív társadalmi jelenlét, amely az adott népen belül eszes, képzett réteget igényel; hol vannak ettől a hazai cigányok?
      A Kövér felfestette kép másik problémája, hogy a tisztességes család és a romák egy gondolatmenetben való megemlítése probléma nélkülinek mutatja a másik oldalt, a nem cigányokat. Még ha a többnejűség lenne is jellemző a cigányok között (mint ahogy nem), annál vajon tisztességesebb-e az egy feleség-egy szerető magyarországi modellje (melynek több, sajátos változata ismert), s amely aligha nevezhető a Kövér által elérendőnek nevezett tisztességességet elterjesztő mintának.
      A tisztességesség címkéje nem vet számot azzal, hogy a nem cigányok normáiba "beilleszthető" emberek közössége legalább annyi öngyilkos tendenciát halmozott fel, amelyek önmagukban is elégségesek egy "tisztességes" világ szétrombolásához (leszámítva, hogy e rémképek sosem vetnek számot a pozitív tendenciákkal, de ez most nem tartozik ide). A kábítószer fogyasztásának tömegessé válása nem a szegénység betegsége, hanem a középosztályosodásnak és a relatív vagy abszolút jólétnek a következménye. A diszkódrogokba belerévülő fiatalok többsége nem a cigányok közül kerül ki, akiket egyelőre jótékonyan óv ettől a bajtól, hogy sokszor nem engedik be őket a nem cigányok látogatta diszkókba, vagy hogy sokuknak nincs is pénze diszkódrogokra. A kábítószerfogyasztás rohamos terjedése sokkal több kárt okozhat - vagy ne legyünk ennyire pesszimisták -, mélyebben átformálhatja a munkaképes korosztályok egészségi állapotát, jóval nagyobb mértékben megnövelheti az egészségügyi ellátás rájuk fordítandó költségeit, mint a cigányok vagy a nem tisztességes körülményeket biztosítók "beilleszthetetlensége".
      Kövér pesszimizmusa implicit módon saját kormánya politikája vereségének beismerését is felveti. Minek erőltetni a családpolitikát, ha a cigányok úgyis lekörözik majd a magyarokat a szaporodásban? S ha ezen a kormány családbarát politikája sem képes változtatni, akkor minek erre milliárdokat költeni ahelyett, hogy hasznosabb dolgokra fizetnék ki az erre fordítandó pénzt? S ha így van, akkor milyen alapon nevezi sikeresnek a kormány családpolitikáját a Fidesz-vezérkar?
      A Kövér kijelentéseitől megrettenő cigányoknak és liberálisoknak nincs mitől félni, ugyanis ha Kövérnek igaza lesz, akkor éppen a politika logikája teszi lehetetlenné ezt a retorikát: majdan a társadalom egyharmadát vagy akár felét is alkotó cigányság nélkülözhetetlen lesz egy nagy párt számára, valószínűleg szavazati arányuk megnövekedése biztosítaná érzékenységük figyelembevételét.

Vita az Országgyűlésben

(részletek hozzászólásokból)

Magyar Országgyűlés, 2001. március 27.
      ELNÖK: Ugyancsak napirend előtti felszólalásra jelentkezett ifj. Hegedűs Loránt frakcióvezető-helyettes úr, a MIÉP képviselője, "A zámolyi romák strasbourgi kalandozása" címmel. Megadom a szót.
      IFJ. HEGEDŰS LORÁNT (MIÉP): Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Ház! "Betyár urai így nevelték, / Nem rug vissza, csak búsan átkoz / S ki egyszer rugott a magyarba, / Szinte kedvet kap a rugáshoz." - Adynak a múlt század eleji váteszi látását véresen igazolták a XX. században a Kun-Stromfeld-Szamuely-, Rákosi-Gerő-Farkas-vöröstrojkák, az Andrássy út 60. bosszút lihegő verőlegényei, a székely fiúkat lefejező Maniu-gárdisták, a bácskai 40 ezer magyart horrorisztikus eszközökkel lemészárló csetnikek, a 40 ezer kárpátaljai és 100 ezer csonkaországi magyart halálra adó malenykij robotok.
      Ennyi rúgás után nem érhette váratlanul a nemzetet, hogy 40 ultraliberális, úgynevezett értelmiségi - mintegy kedvet kapva a rúgáshoz - egy csákvári magyar fiatalembert vélhetően halálra rugdosó és ütlegelő csoport befogadásáért nyilvánított köszönetet a francia nemzetnek és a francia miniszterelnöknek. Hazaárulóknak csak azért nem nevezhetjük őket, mert soha nem azonosultak egy lélekrezdülésnyire sem a magyar néppel, annak sorsával, történelmével, kultúrájával, életével. Ki kell mondanunk, hogy személyükben egy kisebbségtöredék az ország legnagyobb lélekszámú stigmatizált kisebbségét kívánja maga elé állítani, ha kell, túszul ejteni, hogy legalantasabb magyarellenes ösztöneit kiélhesse; izraeli bajtársait felhasználva, a Magyar Köztársaság alkotmányát durván megsértve etnikai, faji jellegű uszítást visz végbe.
      Spiró György írta még a kommunista diktatúra bukása előtt a mélymagyarról: "Ó, ha újra sercegve szívhatnák a vért!" Hát itt vannak a Németh László "hígmagyar" kategóriájába sem sorolható vérszívók, akik a nemzet testén élősködő piócaként a csákvári magyar fiatalember vérén hízlalják az egyenlő bánásmód csúszó-mászó mázával bevont magyarellenes diszkriminációjukat.
      Az, hogy a Magyar Köztársaság igazságügy-miniszterének kiadatási kérelmével szemben a Francia Köztársaság menekültként ismer el vélhetően köztörvényes bűnözőket, szégyen az úgymond "szabadság, egyenlőség, testvériség!" hazájára nézve. Az viszont még nagyobb szégyen, hogy a Magyar Köztársaság Országgyűlésének emberi jogi bizottsága mindennek alapján a múlt héten egyáltalán napirendre vette azt az SZDSZ-es kezdeményezést, hogy vitassa meg a Kaltenbach-féle etnikai-nemzetiségi antidiszkriminációs javaslatot. A tervezet a bizonyítási teher megfordításával folyamatos vérvád fenntartását kívánja elérni a többségi magyarsággal szemben, azaz bizonyítsa a megvádolt, hogy nem diszkriminált, a közvetett diszkrimináció megfoghatatlan fogalmával pedig - miként a vaksötét szobában a koromfekete macskát megtaláló totalitárius paranoia - megtalálná a diszkriminációt ott is, ahol nincs. Mindezen nem elhanyagolható erőfeszítésének sikeréért a magyart bennszülötti sorsba süllyesztő idegenség a magyar adófizetők pénzén szúrópróbát végző hivatásos spiclihálózatot tartana fenn. (...)
      ELNÖK: Megkérdezem, a kormány nevében kíván-e valaki felszólalni. Megadom a szót Hende Csaba államtitkár úrnak. (Dr. Kis Zoltán: - Dicsérd meg!)
      DR. HENDE CSABA igazságügyi minisztériumi államtitkár: Köszönöm a szót. Tisztelt Elnök Úr! Tisztelt Országgyűlés! Értetlenül állunk a francia menekültügyi hatóság döntése előtt. (Dr. Szent-Iványi István közbeszól. - Keller László: És a megszólalás előtt nem?! - Varga Mihály: Meghallgatunk téged is, Laci!) Meghallgatom a képviselő urat, hogyha fel kíván szólalni ebben az ügyben, nagyon szeretném, ha a Szocialista Párt végre megszólalna ebben a dologban. (Varga Mihály: Úgy van! - Közbeszólások az MSZP soraiból.)
      Engedjék meg, hogy egyetlen történetet meséljek el, ez Lakatos Melinda és gyermekeinek története. (Dr. Veres János: Mellébeszélés! - Dr. Kóródi Mária: Ez az összjáték a MIÉP-pel!) Ez a hölgy három gyermekével együtt tavaly nyáron távozott Strasbourgba, idén február 20-án három beteg gyermekével hazatért Zámolyra (Közbeszólások az SZDSZ soraiból), elmondása szerint - ezt mindnyájan láthatták a televízióban - azért, mert Strasbourgban tolmács hiányában nem tudott megfelelő orvosi ellátást kapni. Az a zámolyi község, az a zámolyi községvezetés, amelyről azt állítják, hogy idegengyűlölő meg raszszista, azonnal intézkedett, hogy a gyerekek - tb-kártya és minden formaság nélkül - haladéktalanul megkapják a szükséges orvosi ellátást, a gyógyszereket, hogy haladéktalanul óvodába tudjanak menni, és, röstelkedve vallom be, hogy én személyesen voltam az, aki a Máltai Szeretetszolgálat útján gyermekruhákat, babakocsit, gyermekágyat és tűzhelyet, egy sparherdet szereztem a családnak. (Dr. Kóródi Mária: Sparheltet? A lomtalanításnál?!) (...)
      A Szociális és Családügyi Minisztérium azonnal gyorssegélyt utalt ki a családnak, és ugyanezt tette a Magyarországi Cigányokért Közalapítvány is. A közalapítvány elnöke 50 ezer forintos gyorssegélyét a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Hivatal főosztályvezetője személyesen vitte le Lakatos Melindának, aztán beültette őt a hivatali autóba, elvitte a székesfehérvári Tescóba, ahol bevásároltak pelenkát, mosószert és élelmiszert - azóta is gyötör a kétség, hogy vajon jogszabályszerű volt-e (Dr. Kis Zoltán: Nem, sajnos nem!), hogy egy állami gépkocsival elvittük bevásárolni. (Közbeszólások az MSZP és az SZDSZ soraiból: Nem! Nem ez a megoldás!) De nyilván ez is a magyar állami szervek által kifejtett üldözés egyik pregnáns megnyilvánulása. (Dr. Kis Zoltán: Az!) (...)

HOLKA LÁSZLÓ:

Mi szédítőbb - a magasság vagy a mélység?

Az álomfejtés szerint a hegymászás valamilyen feladat leküzdését jelenti: jelkép a csúcs, az álmodónak az a tennivalója, hogy "megdolgozza". S míg a hollywoodi álomgyárak késztermékeket kínálnak befogadásra, az emberek többsége céljainak kitűzésében önmagára van hagyva. Tűnhetnek hóbortosaknak azok közülük, akik a való életben is különféle ormok meghódítását tűzték maguk elé, de hát cél az is. Ha pedig belső indíttatásból kínlódik valaki a magaslatokkal, lehet, hogy még irigylésre méltó is, mert legalább nem mások találják ki, mit is tegyen. A monszun miatt mára a tavasz a Himalája-járás évadja lett: emberek százai igyekeznek fel a világ tetejére, s mindannyian tudják, ki volt "az Everest embere": neve George Mallory, aki odaveszett, de akinek teste meglett, és akinek társáért a hírek szerint idén márciusban ismét útnak indult egy csapat.

Petty

Szédítő magasra helyhezék e várat, / Hová felrepülve a madár is fárad, / Óriás kősziklák viselik ott gondját, / És, mint féltő kincset, tenyerökben hordják.
      (Arany János: Murány ostroma)

Valamikor 1924 júniusában függőben maradt egy karóra 8200 méter magasan. Függőben maradt az idő is, amit mutatott: nem tudni, délelőttöt vagy délutánt jeleztek-e mutatói. Megálltak 1 óra 40 percnél. S minthogy amikor tavalyelőtt májusban felfedezték egy hegymászó nadrágzsebében, a szerkezet már 75 esztendeje állt, vele együtt függőben maradt a kérdés is: vajon tulajdonosa, George Mallory fölfelé tartott épp a Mount Everestre, vagy már megmászta, amikor halálos zuhanás vetett véget életének. Akik rátaláltak, sietve tudatták a világgal felfedezésük hírét, s az internet segítségével közzétették a holttestről készített fényképet is. Az menten több ország újságjainak címoldalára került, s képernyőn azóta is bárki megtekintheti az alabástromfehérségű, mumifikálódott tetemet, amelynek belsejét gorakoknak nevezett hollófélék vájták üregesre. Az összeroncsolódott holttest köré rögtönzött síremléket helyeznének azok, akik megtalálták.
      Napjaink hősei nem várakat ostromolnak, nekik másképp állítanak emléket, mint Arany János Veselényi Ferencnek. Sem a Mallorynak Muránynál hétszerte magasabban emelt síremlékét, sem a benne nyugvó embert nem énekelték meg versben. Mindenkori "korunk hőse" erősen tapad korához - és mintha veszítene kizárólagosságából.
      Függő kérdések persze továbbiakat fialnak. Helyénvaló-e felfedezni valakit, aki háromnegyed évszázada eltűnt? Illendő-e átkutatni zsebeit, leltárba venni a nála talált holmikat? Ki a jogos tulajdonosa ezeknek a tárgyaknak, ha a brit alattvalóként elhalálozott alpinista felszerelési tárgyait amerikai állampolgárok találták meg Kína területén? S ha egyik leszármazottja egyszer hozzájárult, akkor miért ítélik el mégis oly sokan, hogy testéből DNS-mintát vettek?
      Akit a felfedezések nem hoznak lázba, az joggal tanakodhat azon: mit keresett oly szédítő magasan az illető, miért nem talált nyugalmasabb elfoglaltságot magának. Alpinisták viszont tanulmányokat, köteteket szenteltek annak, hogy kifejtsék véleményüket a hegymászás "óriásáról". Érvek ezreit sorakoztatják fel amellett (és azellen), vajon feljuthatott-e a húszas évek derekán a jeles alpinista oxigénpalack nélkül, tweedöltözékben a világ legmagasabb pontjára. Mert ha igen, akkor 29 évvel megelőzte Edmund Hillaryt és Tenzing Norgayt, akiknek ezt 1953. május 29-én sikerült megtenniük - amiért is hősként ünnepelte őket a világ. Könyveket írtak teljesítményükről, és Hillary is írt egyet. Ő maga nagy elődjét, George Malloryt oly nagyra tartja, hogy manapság erélyesen tiltakozik végső nyugalmának megbolygatása ellen. S ha a nagy előd az alpinizmusban hős (vagy inkább sztár), akkor úgy illendő, hogy írott formában is megemlékezzenek róla - ezt tette egy szerzőpáros, művüket magyarul a Park Kiadó jelentette meg Mallory nyomában - a Mount Everest titka címmel. Tartalomhoz a forma - az ilyen műveket nevezik tényirodalomnak. Megtörtént eseteket ír le, s ha hegymászókat tűz tollának hegyére, megtörtént esésekkel kénytelen foglalkozni.

Petty

Túl egy hegyen, mikor nem voltam / hegyen innen: ha majd nem élek. / Menynyi szeretet innen és túl / S e kis stáción mennyi vétek.
      (Ady Endre: Fájdalmas, bús kitérő)

Mitől tetszik szédítőnek a sztárok "varázsos világa"? Talán mert egyszerre vannak valóságon innen és túl, álmon innen és túl? Ők azonosulni kénytelenek szerepükkel, de a néző belátása szerint járhat el, lesz, akit elfogad, lesz, akit elvet. Korunk sztárjaihoz kellenek a kiélezett helyzetek is. Tanúsítják ezt a huszadik század második felének témaválasztásai a filmekben.
      A célt kitűzték: légy állhatatos. A cél elérése már a film (szappanopera, színdarab) mikrovilágán belül történik, alcélok meghatározásával, cselekmény bonyolításával.
      Mert a feladatokhoz kellenek a hősök is, akik ragyogóan megbirkóznak velük - akár a lehetetlennel is. Nagy kérdés persze, melyik kor kit tart érdemesnek arra, hogy középpontba kerülhessen. Hemingway óta a bérgyilkos is érdekes lehet, akár még tisztes családanyák számára is - a sztárféleségek sora kimeríthetetlennek tűnik. Világos persze, hogy a hősökkel együtt a hősiesség fogalma is alaposan megváltozott az idők folyamán - ki tudná eldönteni, hol itt az ok, hol az okozat? S közben a hős szót is leváltották újkeletű változataik, a sztárok. Pontosan annyifélék ők, ahány szubkultúra azonosítható. Színészek, sportolók, zenészek, ügyvédek, riporterek magától értetődő természetességgel pályáznak a címre, a róluk szóló lapok, meg a tematikus műsorok révén teméntelen böngészni- és látnivalót kínálva azoknak, akik az érdekesnek tartott emberek magánéletében vájkálva megmártózni vágynak az élet kellemetességeiben.
      A sztárok, ha színészek, mára kibontakoztak a konkrét szerepeik öleléséből. Emancipálódtak volna? Ha a rájuk szakosodott lapok népszerűsége alapján ítélve érdekesebbek már, mint maguk a szerepek, amelyeket a filmekben reájuk osztanak. Fonák módon realizmus ez a javából: hús-vér emberek mosolyognak ránk, mindennapjaik gondosan kicsinosított kellékei közül. Lelki működésük minimális beleérzéssel megragadható, ezért az életüknek csupán bizonyos területeire kukkanthatunk be.
      Az ő esetükben ezért alig értelmezhető a kérdés, mennyi a szeretet - hát még "innen és túl". A lelki működésen túl hősök lehetnek azokból, akik letűnt korok héroszai után kutatnak. Hol egy hajóroncs kiemelésével tűnnek ki, hol emléktáblákat állítanak a "murányi Vénusz" egykori lakóhelyén; ha filmben kaptak feladatot, akkor vagy dinoszauruszok életét tárják elénk, vagy régészek ők, akik életre kelő ókori lényekre bukkannak. És a való életben akadnak gyakorló alpinisták, akik expedíciókat indítanak, hogy rátaláljanak letűnt korok eltűnt hegymászóira. Mint a Mallory nyomában című könyv egyik szerzője, aki az idén másodszor is készült nekivágni a Mount Everestnek, hátha rátalál arra, aki 1924-ben együtt indult fel a csúcsra a nagy öreggel.

Petty

Most szeretnék egy förtelmeset zuhanni / A Semmibe / S minden készet nemesen másnak hagyni.
      (Ady Endre: Zuhanás a Semmibe)
      "Miért akarja mindenáron megmászni a Mount Everestet?" - tudakolta Amerikában a húszas évek elején egy újságíró Mallorytól, s megkapta a rögtönzött választ - "Azért, mert ott van!" A szállóigévé lett mondás első pillantásra talányos, már-már konfuciánusi bölcsességnek tűnhet. Holott csak értelmetlenné tesz egy kérdést, amely törekvésének értelmét firtatja. Kizár minden további értelmezést, ami magyarázható azzal is, hogy számára a hegymászás szent dolog, nem helyénvaló a miérteket tudakolni. Ebben rokona például annak, mi az előítéletektől tartózkodni kívánók számára alaptétel: ami az egyiknek nevetséges babona, az a másiknak vallás (ami ennek munka, annak szórakozás, ami ezeknek cselekvés, az amazoknak pótcselekvés...). Vagy annak a szemléletnek, amely az élvezeti cikkek fogyasztását nem gyönyörhajhászásnak tekinti, hanem bizonyos beállítottságú (vagy alkatú) emberek létszükségletének. Másfelől pedig bátran válaszolhatunk a talányos mondás fordítottjával azoknak, kik bizonyos céltételezéseket "gyakorlatias" hasznossági megfontolásokra csupaszítanának: "Azt kérditek, minek lőnek fel szondákat a Marsra? Hát azért, mert a Mars nincs itt!"
      Mallory ugyanis felfedező volt. Egész életfelfogása a századfordulós Anglia korának szelleméből sarjadt. Halála előtt csaknem hatvan évvel Viktória királynő még elítélte a hegymászást, amikor hírét vette, hogy a Matternhorn meghódítása közben négy alpinista meghalt - csakhogy időközben a szigetország mártírrá avatta jeles felfedezőit: a Déli-sarkot meghódító Scott kapitányt és négy társát. A nagy földrajzi felfedezések kora a századfordulóra rég lejárt, a kutatók beljebb hatoltak már felfedezett földrészek belsejébe, s a birodalom nagyságát csak növelte a világ legmagasabb csúcsának feltárása és megkörnyékezése.
      Mallory minden készet nemesen másnak hagyott - már amennyiben adottságnak vesszük az impérium teremtette kereteket. Hódítása nem zsákmányszerzésből fakadt, hanem kíváncsiságból. A brit birodalom a húszas években olyan fontosnak tartotta, hogy alattvalói az Északi- és a Déli-sark után egy újabb "pólust" is becserkésszenek: hivatalos expedíciót menesztett a Himalájára, hogy feltárja az ismeretlen vidék földrajzi adottságait. Ennek része volt egy alpinistakülönítmény, közöttük Mallory. S társai elmondása szerint a hegyek szerkezetének gyors felismerésében remekelt, egy pillantással felmérte, mi rejtőzik amögött, ami hegyen túl van.
      A letűnt kor sztárjának belső mozgatórugói csak felsejlenek életrajzából - egyenesen lenyűgöző a világ, amelyből színre lépett. A viktoriánus kor az, ahol az antik szépség- és műveltségeszmény a mértékadó, Cambridge-ben tehát egyik barátja nem habozik Mallory arcát bámulatosan szépnek nevezve Boticelli Madonnájához hasonlítani. A hegymászó becsöppen írók, művészek és más értelmiségiek laza társaságába, amely Bloomsbury-csoportként vált ismertté (a tagok között Virginia Woolf éppúgy ott volt, mint a közgazdász J. M. Keynes). Nem meglepő, hogy egyetemi tanulmányai végeztével Mallory is megpróbálkozott az irodalommal - alighanem hozzáértését dicséri, hogy felhagyott vele. Politikailag a fábiánusok közé sorolta magát - az alapító Webb házaspár szociológiai tanulmányaival tűnt ki, G. B. Shaw és H. G. Wells ismét csak irodalmi munkásságával.
      A hegymászó írásait a két hivatalos Everest-kötet tanulmányai őrzik. Megírásuk előtt rendületlenül járta a hegyeket, kortársai igazi őstehetségnek írják le az alpinizmusban. Balesetek persze érték. "Mallory tizenkét méternyit zuhant, semmibe nem akadt bele, míg végül a kötél megfogta, óriásit rántva rajta" - írja le az alpinizmus későbbi sztárjának első esését tanítómestere. Az utolsó zuhanásról nem maradt fenn feljegyzés.

Petty

Gyönyörködök a földi gyönyörökben / És útamon / Szabad az út, csak jönnének még többen. // Én egyre vágynék: förtelmeset zuhanni / S mégis élve / Semmisülni, élni, vágyni és kapni.
      (Ady Endre: Zuhanás a Semmibe)
      A legendás hegymászó holttestének megtalálását valóságos krimiként írják le felfedezői - akik expedíciójuk eredeti célját félretéve mintegy mellékesen megmentenek néhány ukrán alpinistát. Ő északról közelítette meg a csúcsot, miközben a napjainkban bejáratott útvonal a délkeleti gerinc. "Májustól az Everest olyan zsúfolt lesz, mint egy cirkusz" - vélekedik egy hetvenes angol hölgy. Miss Hawley azért él harminc éve Nepál fővárosában, hogy eldöntse: kik érdemlik meg, hogy szerepeljenek a Himalája statisztikai regiszterein: összegyűjti az expedíciók adatait, kikérdezi a visszatérőket, s az elmondottak alapján meg tudja mondani, hogy az illető valóban feljutott a csúcsra, vagy csak kérkedik vele.
      Az út szabadnak tűnik, mennek is minél többen - és elég sokan örökre fönn is maradnak. Százakat kerített hatalmába a szenvedély, hogy feljussanak, de hát mindenkit érhet baleset. Miként ért is sokakat 1996-ban, amikor két expedíció vezetője is odaveszett számos náluk kevésbé gyakorlott kísérletezővel együtt. A részleteket Jon Krakauer írja le Ég és jég című munkájában. A könyv ismét csak hegyvidéki tragédiákról mesél, ismét csak a tényirodalom eszközeivel. Egyik fejezetének mottója árulkodó, bizonyos A. Alvarez öngyilkosságról írott tanulmányának néhány mondata szerepel benne: "És talán minden életveszélyes sportban ez az ésszerű mozzanat: azért fokozzuk szántszándékkal a szükséges erőfeszítés mértékét, mert így szinte megtisztítjuk elménket az érdektelen semmiségektől. Az egész élet modellje ez kicsiben, azzal a különbséggel, hogy míg a hétköznapok során rendszerint helyre lehet hozni a tévedéseket, és kialakulhat valamilyen kompromisszum, addig itt minden cselekedetünk - ha mégoly rövid időtartamra is - halálosan komoly."
      Vagyis belátható bizonyos emberek vágya, hogy feljussanak a világ tetejére. Mindegy is, hogy a hegymászás sztárjait utánozzák, vagy belső késztetést éreznek rá. De miként értelmezhető annak a 32 esztendős amerikai fiatalembernek a vállalkozása, aki honfitársainak tíztagú csoportjával készül nekivágni az Everestnek? Erik Weihenmayer azután nem fog szédülni még a "legkitettebb helyen", azaz a legszörnyűbb meredély fölött sem. Sőt, a kilátásban sem fog gyönyörködni. A fiatalember ugyanis vak. Könyvet is írt már, címe: A világ tetejének érintése.
      Idei útja előtt elmesélte: jégen, sziklafalon nincs szüksége állandó kísérőkre, csak amikor hóval, jéggel és kövekkel vegyesen borított terepen halad. "Azért mászom, mert élvezem a kalandot. Az ember ilyenkor sokat megtud saját magáról is, a külvilágról is."

Petty

Summa summarum: a mélymagasság szédítő kérdéseivel vívódó, enyhe tériszonnyal rendelkező egyének számára ajánlható megoldás: menjünk ki egy hetedik emeleti lakás erkélyére, jobb kezünkkel kapjunk egy aláhulló kávéskanál után a korláton túlra, bal kezünk ekkor önkéntelenül megkapaszkodik a korlátban. Fordítsuk fejünket a semmit markolászó kezünkkel ellentétes irányba (balra fel!), és nézzük meg, hogyan rugaszkodik el a két emelettel magasabban lévő erkélyről a galamb (locsol virágot a háziasszony, kukkol távcsővel egy gyerek). A hatás nem maradhat el. De ha ekkor sem szédülnénk meg, alighanem sztárok vagyunk. A vonzások és taszítások iránt egyaránt semleges, magasságra és mélységre érzéketlen, józan távolságtartás sztárjai. Ám nem biztos, hogy az ősszel induló, első magyar Himalája-expedíciót is célba vehetjük.

VARGA LÁSZLÓ:

Kinek a szabadsága?

II. Az áldozatoké? (válasz Gyurkó Lászlónak)

"Oly korban éltünk, amikor a pokolnak olyan bugyrai voltak,
      melyek megismerésében, az ott szenvedők megítélésében sem-
      milyen dokumentum nem perdöntő."
      (Gyurkó László)

Pető Ivánnak írt nyílt levelemre (ÉS, 2001. március 2.) nemcsak a címzett, hanem Gyurkó László is reagált (Védelem és szabadság, ÉS, 2001. április 6.), ebből ragadtam ki a fenti mottót. Csak emlékeztetőül: Petőnek - aki képviselő, szakmáját tekintve történész-levéltáros (így kötőjellel), mint jómagam - arról panaszkodtam, miként hurcolnak meg mint kutatót a Történeti Hivatalban.
      Utóbb többen kérdezték, miért Petőnek írtam, holott egyszerű a magyarázat: a kötőjel okán. A történész csak kutat (mindig elhagyja az esernyőjét, s valóban), a levéltáros viszont tüchtig bürokrata (könyökvédővel), nemcsak iratokat (mindig porosakat) rendez, de alkalmazza a vonatkozó jogszabályokat.
      Arról írtam Petőnek, hogy a tudományos megismerés szabadsága miként sérül folyamatosan és durván a Történeti Hivatalban. Példákat sorakoztattam fel, kissé szégyellve nagyképűségemet, amint megfejtem a törölt neveket. Holott ez az üzenet: a mindenkori cenzorok és iratmegsemmisítők sohasem lehetnek tökéletesek, a tudomány felettük áll, olcsó ujjgyakorlat beírni a kihúzott neveket, tényeket.
      Ezek egyikeként említettem Noel H. Field esetét, akinek - írtam - "meghasonlottságát pontosan tükrözi, ahogy kihallgatóinak beszámolt nevelt lányához fűződő "szexuális kapcsolatáról", ez megítélésem szerint olyan tény, amely nélkülözhetetlen a történettudomány eredményeinek bemutatásához, Field megtörésének megértéséhez."
      Gyurkó László azt kéri számon, hogy elmulasztottam a kötelező távolságtartást, magyarán megvádoltam Fieldet, szexuális kapcsolata volt nevelt lányával. Válaszát olvasva magam is elbizonytalanodtam, egyszerűen rossz helyre tettem az idézőjelet. Helyesen - írtam anyagtorlódás miatt kimaradt visszhangomban - Field beszámolt minderről. Holott dehogy, Field valóban beszámolt, tehát "szexuális kapcsolatáról".
      A lovagiasság szabályai szerint most akár be is fejezhetném, akár azzal, hogy talán mégis rossz helyre tettem az idézőjelet. Csakhogy Gyurkó reflexiója nem erről szól, s egyáltalán nem akarom megkerülni azt, amiről írt, amiben igaza van, s amiben - szerintem - nincs igaza.

Petty

Valamiért fontos volt Gyurkó Lászlónak, hogy kiemelje, hány évesek az általa idézettek (Fejti György 55, Pál Lénárd 76, jómagam 53.) Amit nem említ: Aczél György (ha élne): 84, s ő maga 71.
      Szerinte ez valahol kor kérdése, s magam is hinném, ha - maradjunk az említetteknél - nem kerülnék Fejti Györggyel egy gyékényre. Fejtihez semmi közöm, bár ezek szerint egyszerre érettségiztünk, mi "fél szavakból", holott dehogy. Gyurkóhoz sokkal több közöm van. Ezt fontosnak gondolom. Többszörösen.
      Nem jelkép, de tény, hogy aznap, amikor Gyurkó válaszát az ÉS közölte, jelent meg könyvem Kádárról. Egyfajta viszonyom Gyurkóhoz, hiszen "ő" volt az egyik forrásom, még mindig itt van előttem a polcon, az Arcképvázlat történelmi háttérrel. (Már akkor sem szerettem, s nagyon bátornak véltem magam, amikor a megjelenés évében egy nemzetközi konferencián "kiszerkesztettem" a történelmi hátteret. Nincs meg az előadásom szövege, mert annak egyetlen példányát egy bizonyos Schmidt Mária rajongó tekintettel kiragadta kezeim közül, s azóta sem kaptam vissza. De ez egy másik történet. Történeteink nekünk is vannak.)
      Ezekről a történetekről a történeti távlat jut eszembe. Erről most - Kádár kapcsán - többen faggattak. Szerintem nagyon egyszerű: nekem valahol 1968-ban ér véget a történelem. Ezért van igaza Gyurkónak, amikor nevem mellé bigygyeszti születési évemet. Hiszem, hogy 1968. augusztus 21-én valamikor reggel váltam tudatossá. (Berlinben voltam, már készültem haza, még fejemben az előző napi búcsúsörözés, amikor szólt a csengő, s jött a hír: megint - együtt - bevonultunk Csehszlovákiába.)
      Aznap kezdődött az én történetem, amiről történészként már nem tudok írni, mert akkor és ott, Berlinben nagyon szégyelltem magam, s ha megírnám, akkor az nem a történelemről, hanem erről a szégyenről szólna, s nincs az a történelmi tény, ami ezt feledtethetné. (Egyre inkább hiszem, hogy egyszer ezt is meg kell írnom, vagy hogy most éppen ehhez lenne kedvem, holott nagyon is megvan a véleményem a "memoárokról".)
      Nem vitatom, s nem tagadom ki, ha más történész veszi magának a bátorságot, s történelemként írja meg azt, aminek maga is szereplője, alakítója volt, nekem nem megy.
      "A történész - írja monumentális, a hidegháború történetéről magyarul nemrég megjelent könyvében John Lewis Gaddis - terméke és foglya a helynek és kornak, ahol és amelyben él. Saját előítéletei elől éppúgy nem menekülhet, ahogy számítógépe vagy diákjai elől sem vonulhat elefántcsonttoronyba." (Lucky America, mert létezik egyensúly, nálunk viszont elefántcsonttorony van, laptoppal, s odalátogató diákokkal.)
      Gyurkó (mint már tudjuk sz. 1930) nem történész ("Nem vagyok történész, de a történelem iránti érdeklődésem arra késztetett..."), neki - velem ellentétben - ez az élete. S nekem fontos ez az élet, szeretném megérteni, nem gyűlölködve, a később született utólagos bölcsességével, hanem a gyurkói moralitást. Hogy van, abban biztos vagyok. S az utolsó évtized egymásnak feszülését megélve egyre fontosabb. Gyurkó - nekem, az olvasónak - nyilvánosan vergődött, hol Elektraként, hol dr. Faustusként. Képtelen vagyok vele azonosulni, de nagyon is izgat.
      Ami nekem '68, az Gyurkónak - még inkább - '56, talán nem véletlen, hogy most jelent meg erről harmadik (egy másodszor átdolgozott) kötete. Ebben írja: "Ma már tudni vélem, hol tévedtem ebben a könyvben - 1956. Előtanulmány és oknyomozás. Bp., 1987 -, hol jutottam el csak a féligazságokig, hol vétettem az igazság ellen, ténybeli tévedésekkel, elsietett vagy hibás ítélettel, végig nem gondolt gondolatokkal, hol és miben volt torz, hamis, felületes világképem."
      Rendet rakok, a Kádár-kötethez használt könyvek a szokásos helyükre kerülnek, elteszem az Arcképvázlatot is, helyén, előttem a polcon immáron A bakancsos forradalom. Kádárnál maradva - még egy pillanatra -, reakciókat vált ki, hogy harmadik a millenniumi toplistán, az elmúlt századot egyenesen ő vezeti. Gyurkó ebben (nem említett könyvében, hanem a Rubiconban) saját igazolását véli megtalálni. Ez bárki másnál szimpla önigazolás, de ő nem érheti be ezzel. Beérte.

Petty

Mindezek mellett látszólag valóban eltörpül Gyurkó reakciója levelemre, de nem kerülhető meg. Arról ír, hogy az, amit az ÁVH áldozatairól összehordott - s ebben tökéletesen igaza van -, az úgy ahogy van, hamis: nem igaz. (Amit lehetett, azt elolvastam, az általa említett példát, hogy az áldozat homoszexuálisnak vallja magát, nem találtam. De ez nem is fontos, mert attól, hogy vallotta, nem feltétlenül volt az. S ha okkal vallotta, akkor sem minősíti.)
      Kétnyelvű és kétlelkű vagyok. Berlinben arról faggattak előadásom után hallgatóim, hol vagyok ebben a történetben én, hol a lelkem. Az elefántcsonttoronyban, ott, ahol Gaddis szerint nem is lehetek. Nem válhatok azonossá sem a tettessel, sem az áldozattal. Nekem a krónikát kell írnom. Nem tetszett a válaszom, mert szerintük a krónikásnak is döntenie kell, s hiába magyaráztam, már témaválasztásom döntés.
      "Gondoltak-e arra - idézi Gyurkó az áldozatot, Aczél Györgyöt 1989-ből -, hogy a feltárult anyagok még sérelmeikből nem kigyógyult, azóta felnőtt gyerekeknek, hozzátartozóknak az iszonyatát fogják elszabadítani." Miért is? Mert "P. Gy-t három hétig vallatták nőügyeiről, homoszexuálitásáról".
      Komolyan gondolja-e Aczél, s nyomában Gyurkó, hogy Aczél György lányainak nincs joguk megtudni, mi történt az apjukkal? Hogy ez a szexualitás vagy homoszexualitás története? Aczélra nem kutattam. Rajk Lászlóra és Donáth Ferencre annál többet. Tényleg hiszi Aczél (s az őt idéző Gyurkó), hogy fiaik nem tudhatják? Olyan hamis, velejéig hamis ez az érvelés, ami szennyet, szennyest tételez fel ott, ahol (esetünkben) két nagyszerű ember található. Lehet, hogy Rajk "büdös kommunista" volt, de emberként kiváló.
      "1962-ben őrizkedni kellett bizonyos dolgok feltárásáról, mert az nem a vádlókra, a hóhérokra, hanem az ártatlanokra hullott volna vissza. Ezzel kapcsolatban - én nagyra becsülöm Fejti elvtársat - teljesen alkalmatlan életkoránál fogva." Imigyen szólt Aczél 1989-ben, s idézi Gyurkó.
      Nem tudom, valóban nem tudom, mit szól a gyermek, ha megtudja, apjának leverték a heréit, saját ürülékével etették, én szégyellem magam. És ez nem a történelmi távlat kérdése, az unokám is szégyellni fogja magát.
      "A gyilkos zsarnokság teremtette embertelen világ - ez már Zygmunt Bauman (tetszettek észrevenni, mennyi fantasztikus könyv jelent meg az utóbbi hetekben?) - úgy fosztotta meg emberségüktől áldozatait is és azokat is, akik tétlenül szemlélték az áldozat föláldozását, hogy valamennyiüket arra késztette: az önfenntartás logikájára hivatkozva oldozzák fel magukat az erkölcsi érzéketlenség és a jóra való restség bűne alól. Senkit sem lehet bűnössé nyilvánítani csak azért, mert összeroppant ez alatt a nyomás alatt. De fölmenteni sem lehet senkit sem az alól, hogy erkölcsi ítéletet mondjon maga fölött, amiért összeroppant. És csak az ember képes elszégyellni magát gyengesége miatt, csakis akkor feszítheti szét annak a szellemi börtönnek a rácsait, mely jócskán túlélte mindazokat, akik fölépítették és őrizték. Ma az a feladat áll előttünk, hogy fölszámoljuk a zsarnokságnak azt a hatalmát, mellyel áldozatait és tanúit még jóval börtöneinek leomlása után is képes fogságban tartani."
      "Donáth Ferencet - írja Gyurkó - hat hétig nem lehetett elkezdeni rehabilitálni, mert agyon volt gyötörve, meg volt félemlítve 1954-ben. Ezeknek élnek a gyerekeik." Bizony, bizony, Mátyás, László és Ferenc. S feleségről, Bozóky Éváról se feledkezünk meg, akit internáltak, ahogy egész családját, tetszik érteni: a Donáth fiúk nagyszüleit. Mit is kell szégyellniük? Hogy apjuk 1954-ben sem hitte el - joggal -: elérkezett az igazság órája. Rajk Júlia sem hitte, Kojsza Ilona sem, s még hosszú a lista. S hogy ebből egyesek, akár történészek, akár volt államvédelmisek bizonyítva látják, Rajk László talán mégis találkozott a paksi csőszkunyhóban jugoszláv kollégájával? Lelkük rajta.
      Nekem nem erről szól a történet. Nem Petőnek címzett levelemet fogalmazva, ami a kutatás szabadságát kívánta védeni, hanem a Kádár-könyvet írva, ami száraz tudomány, lebegtek szemeim előtt a "gyermekek".
      Könyvem megjelenése után P. E. fia hívott fel, apját megemlítettem (agyonverték), s tudni szeretné. Mert a hatalom, a Hivatal, a mindenkori, nem találja az iratokat, s ha megtalálja, akkor az érthetetlenségig töröl neveket, tényeket.
      T. G. M. még átmeneti konzervatív korszakában Dunába kívánta az állambiztonsági iratokat. Most már csak azon háborog, ha a magamfajta Péter Gáboron keresztül láttatja Kádár Jánost (A Lovas-ügyről, ÉS, 2001. május 25.). Holott Péter nem tettesként, hanem maga is áldozattá válva vallott barátjáról. Ebbe se menjünk bele, hiszen itt és most (s nála sem) nem Péterről vagy Kádárról van szó, hanem a diktatúra emlékezetéről.

Petty

A történetírásnak valóban nem lehet célja, hogy a szent tudomány nevében másodszor, immáron nagy nyilvánosság előtt, újra meghurcolja az áldozatot. De valami nagyon nagy baj van, ha Pozsonyi (Popper) Endre helyett szemérmesen csak P. E-t írunk. Hiszen halála nem őt, hanem az (agyon)verőlegényeket minősíti.
      1989-ben négyen ültünk Lángh Júlia mikrofonja előtt, két pap (az egyik katolikus, a másik zsidó), egy független jogász s személyemben egy történész. Már hittük, sőt megéltük a rendszerváltást, hiszen mindez a SZER budapesti stúdiójában történt. Katolikus barátunk vehemensen hirdette: csak bűnbánat után lehetséges bűnbocsánat. A rabbi szorgosan bólogatott. S mi néztünk egymásra Kónya Imrével, s mondtuk: talán érjük be azzal, ha a bűnt nevén nevezzük.
      Azóta nagyot fordult a világ. Kónya T. G. M.-mel - és Lezsák Sándort se felejtsük ki -, jobb lelkiismeretük ellenére, a Fidesz (már lelkiismeret nélkül) az MSZP-re licitálva próbálja elzárni előlünk a mocskos múltat.
      Persze "a történész terméke és foglya a helynek és kornak, ahol és amelyben él. Saját előítéletei elől... nem menekülhet", s tudnia kell, hogy nálunk mindazt, amit ír (ezért szerencsés Amerika), másnap már pártok és politikusok népszerűségi indexén mérik, s ez nem csak Kádárra, hanem a toplista éllovasaira, Istvánra és Széchenyire is igaz. Még a Harmoniát is úgy olvassák, hogy mennyit hoz ennek, vagy annak a pártnak a konyhájára.
      Nekem a történelem nemcsak kenyerem (mit tagadjam, belőle élek), hanem az életem, hiszek a hasznosságában. A morális hasznában. Nem azért írok, hogy nemzetem okuljon belőle, hanem mert a múlt feltárása nélkül féltem a jövőt. Nem azért, mert mindaz, amiről írtam - fasiszta és kommunista diktatúra -, megismétlődhet (a történelem sohasem ismétli magát, a vörös terror is egészen más, mint a fehér), hanem mert mi, én leszek szegényebb, ha nem tudom.
      A németeknél is nagy-nagy vita volt, s voltak, akik T. G. M-hez hasonlóan a Spreebe kívánták a Stasi-iratokat, mondván, óvni kell az áldozatokat. Majd győzött a bölcs belátás, s nem a győztesek ítélkeztek a vesztesek felett. Éppen két éve Wallburga Douglesszel (Habsburg Ottó lányával) előadást tartottunk a Gauck hivatal tartományi irodáinak, a szövetségi politikai képzési központ, a kommunizmus áldozatainak szervezetei és a múlt feldolgozására szerveződött civil szervezetek közös kongresszusán. Voltak jogos sérelmek, csendes indulatok, de képesek voltak egymással kommunikálni.
      Mert - szerintük - szembe kell nézni a múlttal, s éppen ez az, ami gyógyíthatja az áldozatok (soha be nem gyógyuló) sebeit, s a nemzet (a németeké) épülésére szolgál.
      Erről írja Hellenbart Gyula: "...A németek pontosan a magam személyes igényei szerint, igen tanulságosan "demonstrálták" e tanulási folyamat lépéseit és nehézségeit. Ezenkívül a miénkkel párhuzamos történelmi közelmúltjuk elemzése - ideértve a császárság évtizedeit is (tehát pont annak a poklot méhében hordozó kornak a vizsgálatát, amelyet Bibó is górcsöve alá tett!) - szinte állandóan foglalkoztatta - és foglalkoztatja ma is a német értelmiséget." (Emigráns vallomás Bibóról, ÉS, 2001. május 18.)
      Sándor Iván szerint viszont "...Gábor Miklós, miután felismerte, hogy az Oidipusz megrendezéséhez azért nem talált támpontot, mert - mint leírta - ennek a korszaknak a közönségétől teljesen idegen az önszembenézés, a katarzis, teljességgel ismeretlen számára a közbizalomnak-közbeszédnek a mítoszban élő, a Kar-ban megtestesülő lehetősége..." (A korszak véleményingadozása, ÉS, 2001. június 1.)
      Egészen biztos vagyok abban, hogy a különbség nem a nemzetek sajátosságában rejlik, hanem "pusztán" a demokrácia iskolájában. Tartok tőle, Gábor Miklós ma sem tudná megrendezni az Oidipuszt, mert nincs katarzis, s nincs igazság, minden relatív, a tettes narrációja egyenértékű az áldozatáéval, s ki vindikálná magának a jogot, hogy igazságot szolgáltasson. A bűn és az erény is csak relatív, a narrativa révén azonossá válik.

MÉSZÁROS TAMÁS:

Mutassuk meg nekik

Mára legalábbis nyilvánvaló lett, hogy az Orbán-kormány ez idáig, hosszú hónapokon át eltökélt felelőtlenséggel "menedzselte" a státustörvényt. Csak miután beterjesztette a parlament elé, s el is fogadtatta, csak azután válaszolt a románok még június 7-én kelt, határozott aggályokat tartalmazó levelére, kényszerűen felajánlva, hogy kormányközi vegyes bizottság keretében vitassák meg a törvénnyel kapcsolatos problémákat. Mert közben a nagyromán nacionalisták persze alaposan felszították a kedélyeket, meglehetősen nehéz helyzetbe hozva nemcsak Nastase miniszterelnököt, de nem utolsósorban az RMDSZ-t is; a magyar vezetés tehát azzal, hogy kezdettől fogva nem volt hajlandó megfelelő - vagyis akár kormányfői - szintre emelni a két ország közötti egyeztetést, lényegében provokálta a hivatalos román tiltakozás fortisszimóját.
      Mindazonáltal Mircea Geoana külügyminiszter tanulságosan elegáns diplomáciai megfogalmazással iskolázta le magyar kollégáját, Martonyi Jánost, amikor nagy sokára kézhez kapott válaszlevelét úgy kommentálta újságírók előtt, hogy az kései ugyan - amennyiben csak a státustörvény elfogadása után érkezett meg Bukarestbe -, mégsem megkésett. Nem lehet nem kihallani Geoana szavaiból a finom kioktatást; ugyanakkor az is világos, hogy a románok nem akarják elejét venni a további tárgyalásoknak. Számukra egyelőre elegendő, ha a magyarok kénytelenek felfogni: a szomszéd ország kormányának hozzájárulása, mi több, közreműködése nélkül a státustörvény nem alkalmazható a gyakorlatban. A román diplomácia hamar elérte, hogy ezt a nemzetközi fórumokon is hasonlóképp ítéljék meg, és az unióban enyhén szólva is furcsállják, miként képzelték a magyarok a térség érintett államainak negligálását.
      Persze, a környező országokban pontosan megértették az Orbán-kormány üzenetét. Abban, hogy a státustörvény részleteiről a magyarok enyhén szólva nem igyekeznek körültekintően és az érthető szomszédi érzékenységek iránti empátiával véleményt cserélni, nem minden alap nélkül felismerni vélték a regionális szupremácia egykori, még nem feledett gyakorlatát. S valószínűleg még azt is megértették, hogy a hagyományos magyar dölyf külpolitikája voltaképp nem is annyira nekik szól, mint inkább hazai használatra; ám ettől még ők is elővették a sértett nemzeti önérzetet. Végtére nemigen várhatjuk el Romániától vagy Szlovákiától, hogy Orbán Viktor kivagyi kurzuskultuszának ápolása érdekében lemondjanak a saját rátartiságukról; még ha tisztában vannak is vele, hogy a magyar kormányfő számára a státustörvénynek már eleve és elsősorban belpolitikai jelentősége volt.
      Orbán egyre aggálytalanabb nemzetieskedő retorikájának megfelelően, annak mintegy természetes leágazásaként szorgalmazza a határon túli magyarság inkább virtuális, mintsem érdemi megsegítését azzal a törvénnyel, amely valójában semmiféle státust nem kínál a diaszpórának, de egyrészt kiválóan alkalmas reklámcélokra, másrészt tökéletes kommunikációs csapdaként működik - mármint az ellenzék számára. A kárpát-medencei fenegyerek kormányfő által alakított szerepét ugyanis senki nem kritizálhatja anélkül, hogy szembe ne kelljen néznie a közvélemény egy masszív részének nemtetszésével. Orbán nemzeti öntudatoskodása, lássuk be, népszerű és ráadásul ragályos stílus; képviselői - jórészt plagizátorai - koalíciószerte sikerrel lépnek fel. Mondhatni, társadalmi igény mutatkozik erre a politikusi hangvételre, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az MSZP, mint afféle tömegpárt, nem merte a státustörvény elvetésével magára venni a "nemzetáruló" bélyegét. Persze, a parlamenti igennel ugyancsak a koalíció malmára hajtotta a vizet: látnivaló ugyebár, kinek van megkerülhetetlen látomása a nemzeti érdekről. És ebben az esetben a liberálisok ellenszavazatából is a jobboldal profitál; a szabad demokraták érzéketlenek a magyarság sorsa iránt - merthogy idegenszívűek.
      A Fidesz és segédcsapatai tehát már a státustörvény puszta ötletétől, elővezetésének és kommunikálásának folyamatától pedig különösen akkora propagandahozamot várhattak, hogy nem volt kétséges, mindenáron keresztülviszik. Még némi politikai kalandorság árán is - mert ne feledjük, hogy emelt fővel tették kockára az alapszerződések révén így-úgy, de nagy nehezen mégiscsak kialakult normális szomszédkapcsolatokat. Noha persze jól tudják, hogy NATO-tagságunkat ezeknek köszönhetjük, mint ahogy az sem titok előttük, hogy az Európai Unió tagjaként semmiféle szuprematív "hangvételt" nem engedhetünk majd meg magunknak a térségben.
      Orbán azonban nem a jövőnek játssza ezt a komédiát. A hídon akkor kell átmenni, amikor odaérünk - szokta volt mondani, és legközelebb a választások "hídja" esik az útjába. Elsőrendű feladata tehát a szavazatmaximálás. Mutassuk meg a románoknak és a szlovákoknak, hogy semmire se kérünk tőlük engedélyt - de még inkább a magyaroknak mutassuk meg, hogy semmire se kérünk engedélyt a románoktól meg a szlovákoktól. Ha külpolitikai sikert nem is aratunk ezzel, annál nagyobb örömet szerzünk seregnyi honfitársunknak, ha láthatják, amint kormányuk nem retten vissza a saját árnyékától - hát még a szomszédokétól.
      A számítás bevált. E hét elején az Erdélyi Körök Országos Szövetsége legott állásfoglalást tett közzé "a státustörvény romániai fogadtatása kapcsán". A szöveg lényege szerint Románia azért fél a törvénytől, mert amennyiben az megállítaná a magyarok elvándorlását Erdélyből, netán még asszimilációjukat is fékezné, úgy veszélybe kerülne a románok rendelkezési joga "Nagyrománia minden talpalatnyi földjére". Az Erdélyi Körök Országos Szövetsége ezért szükségesnek tartja leszögezni: "Egy beteg ország, egy beteg nemzet beteges reakciójáról van szó. Ezért nevetséges arról beszélni, azt róni fel a kormánynak, hogy nem egyeztet velük kellőképpen. Ezekkel a szomszédokkal, kiváltképp ezzel a Romániával egyszerűen nem lehet jól politizálni."
      Hát itt tartunk.

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz