Az időzítés annyiban most is jó volt, hogy a sávszélesítésre irányuló, az elnökváltással föl is erősödő várakozásokat sikerült valamelyest letörni, így most is kevesen spekuláltak rá. A lépés makrogazdasági feltételei azonban kicsit romlottak tavaly óta: az infláció makacsul tíz százalék fölé emelkedett és az elemzők a kereskedelmi mérleg romlását prognosztizálják, amit tovább ronthat a forint erőteljes felértékelődése. Ma már csak történelmietlenül kérdezhetjük: mi lett volna, ha a kormány már tavaly zöld utat ad a sávszélesítésnek? Ha nem várja meg, amíg a szűk sávos csúszó árfolyam "túléli hasznos időtartamát" (lásd a Nemzetközi Valutaalap május 18-án közreadott jelentését, www.mnb.hu). Mérséklődött volna-e a jó fél éve beragadt infláció, ha már tavaly felértékelődhet annyira a forint, mint most?
Ugyancsak történelmietlen a kérdés, hogy mi lett volna, ha másféle árfolyamrendszer működik az elmúlt hat évben Magyarországon. A kérdés megválaszolásában a nemzetközi összehasonlítások sem segítenek. Nemrégiben egy Budapesten rendezett konferencián lengyel, szlovák, szlovén, észt és magyar előadók értékelték a saját országukban az elmúlt évtizedben működött árfolyamrendszerek tapasztalatait. Meglepő módon minden előadó elégedett volt az alkalmazott rendszerrel, jóllehet a különböző átalakuló országokban eltérő szisztémákat működtettek, vagy ha azonosat, akkor eltérő ütemezésben és kondíciókkal. Az ember (történetesen a magyar tapasztalatok előadója) némi csodálkozással figyelte a kormányoktól független kutatók egyöntetű megelégedettségét. Már-már arra a következtetésre jutott, hogy talán mindegy is, milyen módszert alkalmaznak, a lényeg az, hogy jól, a többi gazdaságpolitikai eszközzel és a gazdaság adott helyzetével konzisztens módon, és így kellő hitelességgel tegyék.
Persze ez csak sarkítva igaz, hiszen hiába volt ugyanaz a végcél kijelölve az Európai Unióhoz csatlakozni vágyó kelet-európai országok számára, a kiindulópontban és a működési feltételekben sok eltérés volt. A magyar gazdaságot például a kis méret és a nagyfokú nyitottság együttese jellemezte már a kilencvenes évek első felében is, emiatt hamar csődöt mondott a reálárfolyam őrzésére koncentráló monetáris politika. Az 1992-93-as hibás gazdaságpolitikát követő kudarc nyomán (amikor az antiinflációs megfontolásból felértékelt forint és a gazdaságélénkítési szándékkal letört kamatok következtében a folyó fizetési mérleg hiánya az egekbe szökött) már 1994 végén megfogalmazódott a jegybankban, hogy ideje nyugalmazni a reálárfolyamot. Ami tetszőleges ütemű inflációval összeegyeztethető és így nem képes az infláció mérséklését elősegíteni.
Kézzelfogható költségei is voltak az "ad hoc" kiigazításos szisztémának, amelyben a forint leértékelésére "meglepetésszerűen" és általában durva léptékben került sor akkor, amikor a túlságosan felértékelődött forint és az emiatt romló külső egyensúly már elkerülhetetlenné tette a forint jelentős leértékelését. Ezeket a leértékeléseket azonban a piac általában jó előre várta, a pénztulajdonosok spekuláltak rá, és ezért komoly veszteségeket okoztak az államnak.
Az elkerülhetetlen stabilizáció miatt változtatni kellett az árfolyamrezsimen. Az előre bejelentett csúszó leértékelés rendszerét végül a Bokros-csomag részeként vezették be 1995. március 16-án. A napi lebontásban (csúsztatva) megvalósuló havi leértékelési ütem meghirdetésével azt vállalta a pénzügyi kormányzat, hogy - történjék bármi - nem kerül sor váratlan leértékelésre. Így a hivatalos árfolyam alakulása kiszámíthatóvá vált.
Az előre bejelentett csúszó leértékelés rendszerének a fő üzenete éppen az, hogy a meghirdetett árfolyampálya korlátok közé szorítja a gazdaságpolitikát és komolyan fegyelmezi a költségvetést. A hiteles, az árfolyampályával konzisztens gazdaságpolitikával a kormány erősíti saját szavahihetőségét, ami lehetőséget nyújt az inflációs várakozások "megszelídítésére" (Kopits György megfogalmazása a Közgazdasági Szemle 1995. szeptemberi számában). Ez persze nem megy egyik pillanatról a másikra, hiszen a piaci szereplők bizalma nem hiten alapul, hanem kizárólag saját tapasztalataik alapján erősödhet meg. Mi több, nemcsak a piaci szereplőknek van ilyenkor szükségük viszonylag hoszszú tanulási időre, hanem a gazdaságpolitikusoknak is (Mervyn King: How should central banks reduce inflation? Federal Reserve Bank of Kansas City. Economic Review, 1996/ősz).
Az átalakuló gazdaságokban a hitelesség megteremtését az is megnehezítette, hogy a piaci szereplők eleve bizalmatlanok voltak a kormányzati deklarációkkal szemben. A hitelességre épülő árfolyamrendszerben viszont nem a kormánypolitikus és/vagy jegybankelnök két szép szeméért hihetjük el vagy sem, amit mondanak, hanem annak alapján, hogy cselekedeteik összhangban állnak-e a meghirdetett árfolyampályával. Ami persze csak akkor képes a pénzben kifejezhető gazdasági változókat (árakat, béreket) "lehorgonyozni", ha hiteles inflációs prognózisra épül. 1996-98 között például rendre alacsonyabb lett a tényleges infláció, mint amit a kormányzat és a jegybank prognosztizált, vagyis a kormány szavahihetősége valóban "megszelídítette" az inflációs várakozásokat. Az utóbbi két évben azonban a hitelesség eszményét a voluntarizmus váltotta föl: ha kevesebbet mondok, akkor kevesebb lesz, bármit teszek is valójában. A szavaknak azonban (bármily meggyőzően adják is elő) nincs mágikus erejük, csak akkor hatnak, ha tettekkel (például kellően szigorú költségvetési politikával) párosulnak.
A csúszó árfolyamrezsim bevezetésekor az MNB vállalta, hogy az árfolyam plusz-mínusz 2,25 százaléknál nagyobb kilengésekor devizavétellel vagy -eladással lép közbe, vagyis nem engedi, hogy a forint piaci árfolyama a megadott sávon kívülre kerüljön. A viszonylag szűk lebegési sáv kezdetben a hitelesség megteremtésének eszközéül szolgált, amivel a stabilizációt segítette. Később azonban már egyre inkább a forint reálárfolyamának túlzott felértékelődését volt hivatott megakadályozni annak érdekében, hogy a mindvégig kényes külső egyensúly ne boruljon fel. A szűk sáv ugyanakkor csökkentette az árfolyamkockázatot, amivel ösztönözte a spekulatív tőkebeáramlást. A nagy volumenben beáramlott és forintra átváltott deviza viszont növelte a forintkínálatot, és így éppen a fő célt, az infláció leszorítását veszélyeztette. Emiatt volt szükség arra, hogy a jegybank a kereskedelmi bankoknak meghirdetett betétekkel és kötvénykibocsátással leszívja a fölösleget (sterilizáljon), és hogy a költségvetés lenyelje ennek - a GDP évi negyed-harmad százalékára rúgó - költségét.
A szűk sávban lebegtetett árfolyam költsége azonban nemcsak ez volt. Nagyobb gondot okozott, hogy gyakorlatilag megfosztotta a jegybankot a kamatpolitika lehetőségétől. Így például attól, hogy aktívan közreműködjön a megtakarításokat ösztönző és az inflációt mérséklő kamatszint kialakításában. Pedig az utóbbi három évben folyamatosan lankadt a lakosság megtakarítási hajlandósága, és éppen akkor, amikor a gazdasági növekedés végre meglódult. A szűk sávos árfolyamrendszerben azonban az MNB nemigen tehetett ez ellen semmit, sőt néha olyankor is kamatcsökkentésre kényszerült, amikor azt a gazdasági folyamatok (főleg az infláció alakulása) nem alapozták meg. Ez a helyzet állt elő 2000 első felében, amikor a nagymértékű tőkebeáramlás nyomására a jegybank jelentősen csökkentette kamatait. A rugalmatlan árfolyamrendszerben kényszerűen fellazuló monetáris politika így éppen arra vált alkalmatlanná, ami a fő célja: az infláció letörésére.
Nem véletlen, hogy mihelyt kissé visszaesett a spekulatív tőkebeáramlás, az MNB vezetése elérkezettnek látta az időt a lebegési sáv tágítására, sőt a csúszó árfolyamrendszer feladására is. (Amivel gyakorlatilag a Gazdasági és Pénzügyi Unió, az EMU előszobáját jelentő ERM II. árfolyam-mechanizmust vállalta volna fel.) A kormány azonban nem támogatta a javaslatot, azzal az indokkal, hogy a reálértelemben felértékelődő forint ártana a gazdasági növekedésnek és a külső egyensúlynak. Vállalta ezzel annak ódiumát, hogy az infláció letörésének felelőssége így egyedül a költségvetési politikára hárult. Nem vállalta ugyanakkor azt, ami ezzel együtt járt volna: a benyújtottnál jóval feszesebb kétéves költségvetést és az államháztartást megkerülő állami költekezés leállítását.
A gondok persze már korábban kezdődtek. Amint a kezdeti hitelesség megteremtődött (ez a helyzet nagyjából 1996 végére állt elő), felerősödtek a spekulatív tőkebefektetések. Mivel a forint előre jelzett leértékelése (éppen az antiinflációs cél miatt) rendre kisebb volt, mint a külső és belső infláció különbsége, a külföldi befektetők - minimális kockázattal - jelentős kamatprémiumra tehettek szert. Emellett a sávszélesítésre irányuló várakozások is erősítették a spekulatív tőkebeáramlást. Az emiatt szinte folyamatosan a sáv erős szélét feszegető piaci árfolyam mellett még a 4,5 százaléknyi mozgástér lehetőségei sem voltak adottak a jegybank számára.
Már 1997-ben elkezdtek gondolkodni azon, mikor és mi módon kell és lehet úgy növelni az árfolyamrendszer rugalmasságát, hogy mérséklődjenek a hátrányok, de az előnyök se szűnjenek meg teljesen. Hogy fennmaradjon a gazdaságpolitikát fegyelmező és ezzel a stabilitást szolgáló hatása, ugyanakkor nőjön a monetáris politika mozgástere. Akkoriban a felállás fordított volt, mint tavaly: a pénzügyi tárca szorgalmazta volna inkább a sávszélesítést, míg a jegybank ódzkodott ettől. Akkoriban persze a helyzet annyiban kényesebb volt, hogy komoly aggodalmak fűződtek a tőkeműveletek teljesebb körű szabadságához, aminek biztosítása éppúgy szükségessé vált volna a sávszélesítést követően, mint ma. A spekulatív tőkebeáramlásokat visszatartó nagyobb árfolyamkockázat mellett ugyanis meg kell adni a kockázat lefedésére alkalmas pénzpiaci lehetőségeket is.
A négy éve elindult vitának a nemzetközi pénzügyi válságok vetettek véget. A délkelet-ázsiai, majd az oroszországi válság nyomán vészesen leapadt a bizalom a kelet-európai pénzpiacok iránt. Így már nem az volt a veszély, hogy a spekulatív tőkebeáramlás túlzottan megerősíti a forintot, hanem a fordítottja: hogy a tőkemenekítés túlságosan meggyengíti a magyar valutát. Ezért jó ideig komolyabban fel sem vetődött a sávszélesítés gondolata, és még kevésbé a határidős devizaműveletek ehhez szükséges liberalizálása.
A tavaly - feltehetően inkább politikai, mint szakmai okokból - elhalasztott, majd idén meglépett sávszélesítés általános tetszést váltott ki a piaci szereplőkből és az elemzőkből egyaránt. Az előbbieket főként a lépéshez társuló tőkeliberalizálás, valamint a bankokat - a kötelező tartalékrendszeren keresztül - terhelő jövedelemelvonás beígért mérséklése és ezzel a betéteseket és hitelfelvevőket egyszerre sújtó magas kamatrés várható csökkenése érintheti kedvezően. A makrogazdaság folyamatain aggódók viszont a monetáris politika nagyobb mozgástere miatt érezhetnek némi megnyugvást.
A kérdőjelek száma azonban továbbra sem csökken, csak a kérdések módosulnak. Aggodalomra adhat okot, hogy a sávszélesítéssel gyakorlatilag megszűnt az eddigi árfolyamrendszer fő előnye: az, hogy hathatós fegyelmezőerőt gyakorolt a költségvetési politikára. A tág ingadozási sávban az árfolyam akkor is nagyobb költségek nélkül fenntartható, ha a hiteltelen gazdaságpolitika, a fellazuló költségvetés miatt nő az infláció. A kötöttségeitől megszabaduló kamatpolitika mellett a kormánypolitikusok most már az eddiginél is nyugodtabb szívvel mondhatják a jegybanki döntéshozóknak: egyedül a ti dolgotok az infláció fékezése, a kormány dolga viszont a gazdasági növekedés erősítése, a munkanélküliség visszaszorítása, a polgárok jólétének biztosítása.
Pedig a mai helyzetben az MNB alig tud élni megnőtt autonómiájával. A monetáris feltételek lazítása, a kamatcsökkentés a makacs infláció mellett nem időszerű. A szigorítást, a kamatemelést viszont a forint felértékelődése teszi (egyelőre) elkerülhetővé. A jegybanknak ma annyi a lehetősége, hogy a piaci folyamatokhoz képest valamelyest késleltesse saját kamatai csökkentését.
Az is kérdés, hogy mi a célja a csúszó árfolyamrendszer fenntartásának most, amikor a hivatalos sávközép évi háromszázalékos leértékelése eltörpül a harmincszázaléknyi sáv adta ingadozási lehetőséghez képest. Be tudja-e tölteni ilyen körülmények között az árfolyam korábbi stabilizációs "horgony" szerepét, meg tudja-e szelídíteni az inflációs várakozásokat? Nem lenne-e időszerű megváltoztatni a monetáris politika jellegét és áttérni az inflációs célkitűzés rendszerére, ami a mainál egyértelműbb antiinflációs elkötelezettséget róna a jegybankra? Ez a kérdés a hazai szakmai műhelyekben már régóta napirenden van, és a cikk elején hivatkozott IMF-jelentésben is megfogalmazódik: "Néhány igazgató [IMF ügyvezető igazgató - V. É.] azt javasolta, hogy a rugalmasabb árfolyamrendszerben a hatóságok fontolják meg az inflációs célkitűzést alkalmazó monetáris politikai megközelítést."
A korábbinál rugalmasabb árfolyamrendszer kétesélyes: jobban és rosszabbul is működtethető, mint a kevesebb hibalehetőséget, ugyanakkor borítékolt költségeket biztosító kötöttebb rendszer. A szűk sávos rezsimben nagyot csak a leértékelési ütem csökkentésének időzítésével lehetett hibázni: túl korán és ezért hiteltelenül mérsékelni az ütemet (mint ahogy például az új jegybanki vezetés áprilisban tette, amikor sem a tényleges infláció, sem a piac inflációs várakozásai nem tették hitelessé a lépést). A tág határok között lebegtetett árfolyam viszont kellő nagykorúságot követel meg a kormánytól és a jegybanki vezetőktől egyaránt. Amivel persze élni is tudni kell.
FALFIRKÁLÓ: Egy varjú ül a fejemben és mindenre azt mondja, kár. Kár fölébredni, kár fölkelni, kár reggelizni, kár élni. Kár összefirkálni a falat, kár verset írni. Kár azt hinni, hogy a világ megjavítható, kár leülni a számítógép billentyűzete elé. Kár, mondja a varjú, reménykedni valami jobban, kár. Kár, de bizony, hogy milyen kár. A legokosabb, amit tehetünk, kár, hogy végigalusszuk a napot, kár, végigalusszuk az évet, kár, végigalusszuk a hátralévő életünket, kár. Kár, kár, nagy kár, de hát mit tegyünk, ez van, kár, kár...
DOKTORNŐ: Semmi az egész. Van egy kis depressziója. Ebből a narancssárgából vegyen be reggel meg délben egy-egy szemet. Reggel, nem bánom, bevehet kettőt is. De aztán nincs több károgás. Fogja a flakont, és indulás telefirkálni a tiszta falfelületet, ha ebben a városban még talál olyat!
(A tehetség fényes napja) Nem az én tehetségem persze, hanem a Cecilia Bartolié.
Először csak a csilingelő neve csiklandozta a fülemet; nem elég, hogy Cecilia, ráadásul még a Bartolo doktor lánya is a Rossini Sevillai borbélyából, egy testestül-lelkestül olasz hölgy; aki imádja a leheletvékonyra szeletelt pármai sonkát zöld húsú dinnyével fogyasztani a mediterrán módra ragyogó ég alatt; nem gondoltam sem arra, hogy Bartolo doktor sevillai lakos volt, következésképp spanyol állampolgár kellett, hogy legyen, sem arra, hogy Cecilia művészi értelemben inkább magának Rossininak időn és házasságon kívül fogant lánya, mert Cecilia Bartoli mint énekes leginkább Maestro Rossini dalain és bravúráriáin nevelkedett. Nem gondoltam igazából semmit, csak üresbe kapcsolt aggyal háttérrádióztam, és mindez, sőt még rosszabb is megtörténhet az emberrel, ha Händel operáját, a Rinaldót háttérzenének hallgatja.
Megmondom az őszintét, drogfüggő vagyok. A fülemen át szívom az anyagot az agyamba, néha teljes oratóriumokat vagy többfelvonásos operákat is. Monteverdi, Haydn, Mozart, Debussy, ahogy jön, csak szóljon. Néha persze felütöm a fejemet, és elkezdek figyelni. Így történt, hogy amikor Händelnek egy másik operája, a Julius Caesar ment a rádióban (ez a Händel nevű díler akar tőlem valamit), és Marylin Horne, a nagyszerű angol énekesnő trillázta el Caesar agyba-főbe díszített, a szerző által eredetileg kasztrált tenorra szánt áriáját, arra a kijelentésre ragadtattam magamat, hogy "Hűha!" Igaz, akkor még nem hallottam Cecilia Bartolit.
"Ennek a nőnek egy csalogány csembalózik a torkában." Ezzel az ünnepélyes képzavarral tüntettem ki a magam részéről a saját javaslatomra Bartoli énekművésznőt, amikor a neve után meghallottam a hangját is csilingelni a rádióban. Bár a csilingelni nem a jó szó arra, amit hallani lehetett. Cecilia Bartoli valami egészen különlegeset tud művelni a hangjával, olyan könnyedséggel tudja nyitni és zárni a gégefőjét, gondolom legalábbis, ahogy más pislog, és ezt nem látványos technikával éri el, hanem olyan természetességgel műveli, ahogy az ember lélegzetet vesz. A szó szoros értelmében istenáldotta tehetség. A Ceciliáról készült portréfilmben kérdezi tőle az anyja, aki egyben lányának énektanárja is: - Te ezt hogy csinálod a hangoddal? - Nem tudom - válaszolja a lánya -, én ezt nem csinálom, ez nekem van, az Isten adta ajándékba, nekem csak gondját kell viselnem.
Van mire. Cecilia ezzel a képességével staccato hangokból tud kirakni egy szélesebb dallamívet, ami a dúsan díszített barokk zeneművek énekszólamának ideális előadójává teszi.
Más.
Tanárnőnek jelentem, a nagyszünet alatt csúzlival lövöldözött a Fidesz és a jövőbe vezető folyosón betört több ablakot. Jók voltak: Simonyi Károly professzor, akadémikus, aki a fizika kultúrtörténetéről írt egy nagyszerű könyvet (korábban írta, csak én most olvastam), valamint Jancsó Miklós filmrendező, aki Utolsó este az arabs szürkénél címmel rendezett korszakunkról egy fergeteges tragikomédiát.
Más.
Az a baj az Esterházyval mint lírakritikussal, hogy jól kezd neki, de utána folyton elvéti.
Többnyire azzal kezdi, nagyon helyesen, hogy OR, de utána mindig azzal folytatja, hogy AVECZ.
Aztán meg csak csapong, mint galamb a háztetőn.
EgykOR BÁNni fogja még ezt!
A polgári erők állnak szemben a szocialisták és a szabad demokraták alkotta baloldallal, de "a MIÉP nem tartozik a polgári Magyarország erői közé". Ezt a csúnyán kirekesztő nyilatkozatot Pokorni Zoltán, a Fidesz elnöke tette a Népszabadság múlt szombati számában; ugyanakkor azt nem közölte, hová tartoznak a csurkisták. Míg például az SZDSZ-ről pontos fogalmai vannak - "radikális eszközök alkalmazásával próbál kispárti jellegéből kitörni" -, és természetesen a szocialistákról is megvan a sommás véleménye, nem beszélve a kisgazdákról, akikkel csak az a baj, hogy "a konfliktusok kezelésében stílusuk eltér a Fideszétől", addig a magyar igazság képviseletét ellátó alakulat nem kap jellemzést Pokorni tanár úrtól.
Amikor pedig az interjú készítője felveti, hogy hiszen a Fidesz nemrég napvilágot látott vitairata, amelyről épp Pokorni feladata lesz konzultálni "a lehető legtöbb társadalmi csoporttal", szintúgy nem foglalkozik a MIÉP-pel, akkor a pártelnök válasza így hangzik: "... nem tartjuk szükségesnek, hogy a Fidesz és a MIÉP viszonyát nap mint nap tisztázzuk. Ezt már egyértelműen megtettük."
Ezzel Pokorni Zoltán ezúttal is elintézettnek tekinti a kérdést. S a világért sem tisztázná még egyszer azt a bizonyos Fidesz-MIÉP viszonyt, ha már egyszer egyértelműen megtették. Egy kolumnás interjú keretében sem, azoknak az olvasóknak a kedvéért sem, akik talán mégsem emlékeznek arra a bizonyos tisztázásra.
Melyikre is? A Kövér László-félére, amelyik úgy szólt, hogy noha a két párt értékrendje mutat azonosságokat, az uniós csatlakozást, fájdalom, mégis megnehezítené, ha együttműködnének? Vagy Orbán Viktornak arra a kijelentésére kellene gondolnunk, miszerint az esedékes választások második fordulója előtt nem óhajt válaszolni a Fidesz-MIÉP-koalíció lehetőségét firtató kérdésre? Mikor és kicsoda tisztázta volna hát egyértelműen, hogyan vélekedik és viszonyul a legnagyobb kormányzópárt a jobboldal "nemzeti" radikalizmusához? Hiszen még arra is vigyáztak, hogy a miniszterelnök legutóbbi amerikai utazása alkalmával a nemzetközi sajtó csupán úgynevezett kormányközeli forrásokból idézhesse: a Fidesz nem kíván 2002 után egy gyékényen árulni Csurkával.
Pokorni nyilvánvalóan hasonlóképp lavíroz új szerepében, és feltűnően óvakodik attól, hogy a MIÉP-et bármely összefüggésben megítélje, minthogy egy évvel a választások előtt pártja számára ennél alig lehet kínosabb téma. A Fidesz ugyanis tökéletesen tisztában van azzal, hogy szüksége lesz a jobboldali szélsőségesek szavazataira. Persze, mai retorikája az abszolút többség megszerzését reményli, de éppen ez elképzelhetetlen a MIÉP tábora nélkül. Márpedig ezt a szavazóbázist aligha nyúlhatja le - ami a kisgazdáknál működik, az nem jön be a militáns nemzetmentőknél. Csurka meg fogja tartani az övéit, akik nagyon is jól megértik igazi küldetésüket: egy minél erősebb MIÉP által vágynak ellenőrzést gyakorolni a még mindig gyanús fiatal demokraták felett.
Egyáltalán nem csak amolyan rutinszerű keménykedésre vall tehát a múlt heti Magyar Fórum vezető anyaga, amelyben Csurka megint egyszer figyelmezteti híveit, a "magyar nemzeti keresztény középosztályt", hogy "a Fideszben csak a mindenre kiterjedő pragmatizmus az állandó", s ezért bizony kitelik tőle, hogy "újrakezdi a liberalizmussal való kacérkodást". A pártvezér persze tudja, hogy ettől nem kell tartania, de minden oka megvan félni a Fidesztől, amely komoly propaganda-hadjáratot folytat éppen az ő célközönségének a megnyeréséért, s ha a legradikálisabbakat nem is csábíthatja el, a kemény magon kívül mégiscsak lehet keresnivalója. Erre a tágabb holdudvarra való tekintettel tartózkodik Pokorni a csurkizmus minősítésétől, mert úgy véli, az itt található szimpatizánsok nem vennék jó néven tőle, ha kedvezőtlenül beszélne a MIÉP-ről, praktikusan mégis hajlanak rá, hogy az ugyancsak igyekvően nemzetieskedő, de mégiscsak szalonképesebb Fideszre szavazzanak.
Csurka tehát, nyugtázva ezt az "álságos" pragmatizmust, egyenesen Pokornit támadja meg. Az ő elnökké választását legott összekapcsolja a fiatal demokraták megbízhatatlanságára mindig érzékeny nemzeti éberséggel, és sokat sejtetően azt jósolja az elkötelezett MIÉP-eseknek, hogy "valószínűleg nem az utolsó állapota ennek a Fidesz-pragmatizmusnak ez a mostani, ez a pokornis néppárti, keresztény gyűjtőpártiság". Hogy mi jöhet még? "A fiúk most valamit takargatnak, kerülgetnek, amit valószínűleg minden gondolkodó és egy kicsit figyelő ember már lát, és talán sajnál is, de amit a Fidesz maga előtt is elhallgat."
S bár ez kissé bonyolultnak tűnik - már hogy a fiúk olyasmit takargatnak, amit maguk előtt is elhallgatnak -, de hát az összeesküvéseket már csak ilyen körmönfontan szokás szervezni; s persze ugyanakkor úgy, hogy a "kicsit figyelő ember" már lássa is. "Fidesz most úgy gondolja, hogy a nemzeti oldalt, a magyar keresztény középosztályt már megszerezte, és most meg kell kapnia a nemzetközi tőke, a liberális pénzpiac elnézését emiatt a nacionalista művelet miatt." Végtére pedig Pokorni az alkalmas ember, aki ezt az elnézést megkaphatja; ezért kellett a liberálisfaló Kövért felváltania.
Kérdés, komolyan gondolja-e Csurka, hogy ilyen és hasonló röpiratokkal visszatarthatja "a nemzeti oldalt", nehogy bedőljön az ármányos Fidesznek; és vajon Pokorni csakugyan azt reméli, hogyha taktikusan tapintatos a MIÉP-pel, akkor több esélye van magához édesgetni ugyanazt a társaságot? Ebben a közös játékban nagymértékben egymásrautaltak a partnerek. Miközben már most is együttműködnek a parlamentben és a médiában, jelezniük kell saját táboruknak, hogy ez csupán afféle nemszeretem - vagyis mindkét oldalról pragmatikus - kapcsolat, ugyanakkor nyitva akarják hagyni egy esetleges későbbi, nyílt együttműködés lehetőségét; jóllehet most még a kölcsönös, ám mértéktartó elhatárolódástól várnak némi hasznot.
Ebben a cinkelt partiban minden gesztus fordítva is érvényes. Amikor Pokorni kiutasítja Csurkát a polgári klubból, üzen a mérsékelteknek, s ugyanakkor erősíti a MIÉP elnökét azoknak a nemzeti radikálisoknak a körében, akiknek ebben a polgári vircsaftban nem képviseltetik eléggé "a magyar érdek". És Csurka úgyszintén kétfelé játszik: ha házi használatra áztatja Pokornit, azzal egyszersmind fel is értékeli a liberális múltjukat még nem felejtő fideszesek szemében.
Szóval, kényes libikóka ez. Elég csak nézni, hogy felforduljon az ember gyomra.
A ceruzalábú nőhöz üvegesember érkezett.
A ceruzalábú nő ablaka nem most tört be, hanem tavaly májusban, még a Hugyos Józsi uralkodása idején, maga a Hugyos Józsi törte be, uralkodás közben, gyönyörű, levegős, íves mozdulattal. E mozdulat csak méltó befejezése lett volna azon a májusi estén a gangon való átívelésnek, csakhogy az átívelés ívének kiszámításába (ami egyébként, gondoljunk bele, rendkívül bonyolult matematikai föladványok hada) apróbb hiba csúszott, minek következtében a ceruzalábú nő ablaka szilánkokra hullt. E szilánkok a Hugyos Józsit nem sebezték meg; megsebezték viszont a lelkét, amit a szilánkokra hullást követő hosszú, véget nem érő ordítás közvetített felénk. Olykor úgy tűnt, hogy véget ér mégis, mert a Hugyos Józsi többször is lélegzetvételekkel szakította meg; aztán újra kezdődött megint. Lassan, fájdalmasan, végtelen szomorúsággal, a világ tudomására hozva, hogy uralkodni nehéz, az ember a népéért teszi, s íme, néha elbukik, a sors ezt mérte rá, ráadásul utána föl is kell kelni, és uralkodni tovább, ily hidegen, hűvösen, érzéketlen, ennyire kegyetlenül szövik a párkák az élet fonalát. Mérhetetlenül levert, reményvesztett, gyászos ordítás volt ez, benne volt az uralkodás öszszes kínja, plusz a világé általában, amit a Hugyos Józsi e komor pillanatban magára vett; ugyanakkor a ceruzalábú nőt ez nem hatotta meg: "Baz' meg az anyád, állj már föl", mondotta többször is a Hugyos Józsinak, ki erre újabb és újabb ordításokkal felelt. Aztán ez is elmúlt. Minden elmúlik, a világ halad: Hugyos Józsi fölállt (most nem részletezzük, hogy), az üvegszilánkok eltakarodtak, egyedül a tört ablak maradt. A ceruzalábú nő, ahogy a hónapok sorjáztak, meg-megállt előtte, s az üvegesekre gondolt.
Akik nem jönnek.
Az üvegesemberek soha nem mennek sehová, ülnek az üzletben, üvegezni sem szeretnek.
Mind, aki üvegesember van, azt állítja, ablakot leemelni könnyű, kitörni belőle a maradék üveget, bevinni az üvegesemberhez semmi, ott aztán az ablak beüvegeződik, hónap múlva lehet érte menni, hazavinni, helyére rakni, kis szemmértékkel, ügyességgel zsanérba akasztani, ennyi. Csakhogy ép érzésű embernek nincs kedve ablakot bevinni, a világ így van megszerkesztve: amíg június van, augusztus, szeptember, az ember csak megáll néha az ablak előtt, így tett Hugyos József és a ceruzalábú nő is; októberben viszont, amikor a kereten már befútt a szél, a ceruzalábú nő az ablak előtt komolyan elgondolkodott, a Hugyos Józsi eltűnt. Nem uralkodott többé, márpedig keretet bevinni épp az uralkodás része. Ceruzalábú nő erre nem képes: a keret nagyobb, mint a ceruzalábú nő maga. Ezzel együtt januárban egyszer látta a ház, amikor dühödten próbálta az ablakot a zsanérról lefeszegetni, csakhogy a párkák ezt nem engedték, a hónapok múltak, voltaképp már a Hugyos Józsi is visszajött uralkodni, s a ceruzalábú nő még mindig járkált üvegesembertől üvegesemberig. Egynek "Ezt üvegezd, baz'meg" fölkiáltással a kirakatát is betörte: mire a Hugyos Józsi visszajött és megint uralkodni kezdett, már az egészet a hivatásának érezte. Nem akarta már Hugyos Józsefet rávenni a keret elvitelére; újabb és újabb üvegesekkel tárgyalt, beszélik a városban, hogy újabb kirakatüvegeket tört be, s mostanra, senki sem tudja, hogyan (erről maga a ceruzalábú nő is hallgat), mégis elérte, ami egyébként lehetetlenség: a házba üvegesember érkezett.
S az üvegesember üvegez.
Igaz, az ablakot hosszabb huzigálás után zsanérostul szakította ki a keretből, az üveget a ceruzalábú nő mosogatója fölött látta helyesnek kitörni, az egészet a Hugyos Józsival söpörtette föl, viszont e pillanatban dúdolva üvegez a gangon, gyémántvágó surran, az üvegesember szorgalmasan gittel, suvickolja az üveget, köré percekkel ezelőtt csudálkozó lakók sereglettek, kik most egytől egyig, beleértve Hugyos Józsefet is, fölnéznek a ceruzalábú nőre: ilyen esetre senki nem emlékszik, hogy valahová valamikor is, mióta a világ áll, üvegesember érkezett.
Tisztelt Elnök Úr!
A Magyar Hírlap május 12-i számában levéllel fordult az olvasóhoz,1 amelyben arra tett kísérletet, hogy elmagyarázza, miért nem engedték be a lap tudósítóját a Fidesz kongresszusára. Bár valójában képtelenség túllépni azon a tényen, hogy egy kormányzópárt, amely legitimációját demokratikus választásokon nyerte, a demokratikus nyilvánosság alapvető normáit megsértve úgy dönt, hogy az állampolgárok egy részét kirekeszti egy nyilvános eseményről, én most mégis azokról a "pedagógiai célokról" szeretnék néhány szót ejteni, amelyek elérése érdekében - az ön szavai szerint - ezt a "gesztust" gyakorolták. Levelében azt írja, alapvető céljuk az volt, hogy felhívják a közvélemény figyelmét arra, "ne engedjük, hogy a magasabb példányszámokért vagy a nézettségért folyó küzdelemben, politikai érdekből, anyagi haszonért vagy egyszerűen csak nyegle meggondolatlanságból elaljasuljon politikai közbeszédünk". Ám engedje meg, elnök úr, hogy kételkedjem szavainak őszinteségében. Ha ugyanis Önöket valóban a közbeszéd elaljasulásának veszélyétől való félelem motiválná, akkor az elmúlt években számtalan, az Önök által kifogásoltnál sokkalta súlyosabb esetben felemelhették volna szavukat. Amíg ugyanis a Magyar Hírlapban megjelent publicisztika esetében egy nyilvánvaló - és utóbb a szerző által is egyértelművé tett - fogalmazási hibából próbálnak ilyen messzemenő erkölcsi konzekvenciákat levonni, addig az mintha kifejezetten kedvükre való volna, amikor az Önökhöz közel álló orgánumokban és a közszolgálati médiában a legalantasabb eszközök igénybevételétől sem viszszariadva valóban kétségbeejtő színvonalon és stílusban íródott publicisztikákban támadják mindazokat, akik másként gondolkodnak demokráciáról, közjóról, közérdekről, mint Önök. Minthogy Ön vélhetően nálam sokkal jobban ismeri ezeknek a hírközlőknek a tartalmát, én a teljesség igénye nélkül, csupán néhány, a közbeszéd elaljasulása szempontjából kirívó példát idéznék abból a valójában kimeríthetetlen példatárból, amely mind-mind, egyenként - az Ön szavai szerint - minden ép erkölcsi érzékű embert elborzaszt.
Ha kezébe veszi Lovas István publicisztikáinak könyvben is megjelent gyűjteményét, akkor látni fogja, hogy a jobboldali sajtó ásza, aki az Önök jóvoltából a hazai médiavilág talán legbefolyásosabb személyiségévé nőtte ki magát (az MTV hírigazgatójának tanácsadója, az MTV Újságíró Akadémiájának tótumfaktuma, a Magyar Rádió állandó jegyzetírója, a Magyar Nemzet és a Magyar Demokrata állandó külső munkatársa, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem óraadó tanára, és számos jel szerint a Miniszterelnöki Hivatal külső munkatársa), és akiről egyébként lassan-lassan kiderül, hogy notórius hazudozó és évek óta alig tesz mást, mint amitől Ön óvni kívánja a magyar sajtót. Elég csak a tartalomjegyzéket átfutnia, hogy ilyen címre leljen: Dögöljön meg Göncz Árpád,2 vagy a hátsó borítón elhelyezett vevőcsalogató idézeteket végigolvasnia, ahol egy SZDSZ-es politikusnak üzen eképpen a szerző: "...amennyiben egyetlen ujjal hozzányúlsz Péterhez, én 195 centimet és felesleg nélküli 120 kilómat segítségül híva Téged hülyére verlek."3 Ha pedig ennél jobban elmélyül a publicisztikák gyűjteményében, akkor azt gondolom, hogy az emberi aljasság és mocsok legmélyebb bugyraiban találhatja magát: "Már egy hete csak a mamára, Pető Iván édesanyjára gondolok. A szélben ringó lanovkák csikorgása alatt ölébe veszi kis huszárát, és szép jövőt jósol néki. Vagyis minden mocskos szadeszesnek van anyja, aki természetes módon szereti méhének rothadt gyümölcsét. S a kicsi gombóc kidagad a fazékból, pártvezér vagy katona lesz. Vajon értelmetlen gondolati kísérlet a szeretet után kutatni olyanokban, akiknek lelke gyűlölettől habzik?" 4
Ha nem csal az emlékezetem, nem emelte fel szavát akkor sem, amikor a kormánylappá züllesztett Magyar Nemzet másik állandó publicistája, a polgári kormány ethoszának másik megtestesítőjeként fellépő Bayer Zsolt - a Duna Tv kulturális igazgatóhelyettese és több kulturális alapítvány kurátora -, miután egy napon arra ébredt, hogy radikális liberálisból jobboldali konzervatívvá lett, így ír a liberálisokról: "...Marhavérbe, disznómocsokba mártják Jézus keresztfáját, aztán megmagyarázzák. Azt gondolják szegények, ez szabadság, és nem veszik észre, hogy egész lényük, lényegük, elveik, életük minden célja és magasztossága oda összpontosul immár, abba a disznómocsokba. (...) Kicsi, disznószemű szerencsétlenek formálják a köz hangulatát, akik életükben soha nem kaptak szerelemből csókot. Tombol Oliver Stone Született gyilkosaiból ismert "médiagecik" barbársága. (...) Rossz művek, ezer gonosz kis hazugság, pitiánerség, fülledt, levegőtlen, büdös szellemi akol - ott élnek. S miközben gondolkodás nélkül meg tudnának ölni bárkit, aki nem tartozik közéjük, azt lihegik, hogy gyűlöletbeszéd..."5 Az Önök által kriminalizált Magyar Hírlap-beli publicisztika szerzőjével szemben Bayer nem ad okot félreértésre akkor, amikor arról értékezik, hogy egy neki nem tetsző mondatért egy újságírót - akit keresetlenül csak "aljas bunkónak", "fehérjehalmaznak" és a "földből előmászó csimasznak" nevez - az ezeréves európai kultúra nevében úgy meg kellene verni, hogy "csak a fogorvosa tudná megmondani, hogy mi is volt ez az izé itten, a verés előtt".
"A nyilvános szó hatalom, és minden hatalom veszélyes, amennyiben nem párosul felelősséggel" - írja Ön, és ezzel én mélyen egyetértek. De vajon miért nem jut ez akkor is eszébe, amikor a közpénzekből fenntartott kormánylap a lehető legnemtelenebb eszközökkel próbálja meg lejáratni az Önök politikai ellenfeleit? Vajon miért nem gondolkodtatta el mindeddig az a tény, hogy az elmúlt néhány hónapban egymás után nyert pert az Önök lapjával szemben Eörsi Mátyás, Kuncze Gábor, Hack Péter, akik azért fordultak bírósághoz, mert a Magyar Nemzet nyilvánvaló hazugságokkal próbálta bemocskolni őket. És ebben a sorban említhetem a saját példámat is: az elmúlt másfél évben a kormánylapban és a közszolgálati média egyes műsoraiban, valamint a Miniszterelnöki Hivatal által készített listában - Lovas István inspirációja nyomán - nyilvánvalóan kiszámított rendszerességgel ismételgették rólam azt a hazug állítást, mely szerint külföldi újságíróknak azt nyilatkoztam, hogy a kormánylap szerint a bőrömből lámpaernyőt kellene csinálni. Immár bírósági ítélet kötelezi a Magyar Nemzetet annak közzétételére, hogy "valótlanul híreszteltük, hogy Vásárhelyi Mária szerint Magyarországon olyan publicisztikák látnak napvilágot, amelyek arról szólnak, hogy baloldali médiaszociológusok bőréből lámpaernyő készíthető. A valóság ezzel szemben az, hogy Vásárhelyi Mária ilyen kijelentést soha, sehol, senkinek nem tett, beleértve a Magyar Nemzet által hivatkozott Trouw című újságot is".6 És természetesen mindannyian tudjuk, hogy miről szólnak ezek a történetek: arról a propagandamódszerről, hogy csak elegendő alkalommal és a nyilvánosság megfelelő számú fórumán kell ismételgetni ugyanazt a hazugságot, és azt a közvélemény egy idő után tényként fogja kezelni. Ön történelemtanárként nyilván tudja, hogy éppen ebben állt a gyakran emlegetett goebbelsi propaganda lényege. De vajon hova teszik morális gátlásaikat, amikor ilyen eszközökhöz nyúlnak?
És vajon miért nem ágaskodik az ép erkölcsi érzék Önökben akkor, amikor nem múlik el hétvége anélkül, hogy a Vasárnapi Újság Önök által favorizált publicistái ne tennének újabb és újabb lépéseket a közbeszéd elaljasításának egyre mélyebbre taposott ösvényén? Amikor már a kétharmados kormánypárti túlsúllyal működő ORTT által kiválasztott médiakutató cégek elemzése is arra a megállapításra jut, hogy a Vasárnapi Újságban "...sugalmazó, illetve nyíltan előítéletes megfogalmazásokat találtunk a cigány kisebbséggel, a zsidósággal, az idegenekkel, a kisegyházakkal, valamint a nők szerepével kapcsolatban." A műsorok "...témabemutatása igen elfogult (...) a kisebbségekkel szemben nyíltan diszkriminatív (...) a műsor készítőinek meggyőződésével nem egyező vélemény lehetőségének teljes gondolati kizárásával készül (...) amit a szerkesztők nem fogadnak el, az nincs is (...) és a műsor különösen veszélyes és előítéletes beállítást eredményez...".7 S ha az ORTT a folyamatosan érkező panaszok hatására elemzést rendelne A Hét című műsorról, az eredmény megtévesztően hasonló lenne. Ez persze nem véletlen, hiszen A Hét munkatársainak jelentős része a Vasárnapi Újságnál korábban már bizonyította, hogy alkalmas arra a közszolgálathoz méltatlan feladatra, amelyet politikai patrónusaik elvárnak tőlük. A közszolgálati média e két politikai propagandaműsora nemcsak a szakmai, etikai minimumok és a közszolgálat szellemének eleven tagadása, hanem egyet jelent a magyar médiaalvilággal. Az a stílus, azok az értékek és magatartásminták, amelyeket ezek a műsorok árasztanak, valóban rendkívül súlyos károkat okoznak a magyarországi demokrácia fejlődésének, mivel kizárólag az emberekben rejtekező antidemokratikus ösztönökre apellálva toborozza közönségét. A műsor készítői jól tudják, hogy a xenofóbiára, a bűnbakkeresésre, a kirekesztésre való hajlam a rendszerváltás vesztesei körében igen könnyen mozgósítható, és ezeknek az elkeseredett embereknek az indulatait lovagolják meg műsoraikban. Történelemtanárként bizonyára hasonló dolgokat magyarázott tanítványainak a XX. század borzalmairól. Vajon hogyan feledkezhet meg minderről egy ország jövőjéért felelős politikusként? Hiszen mindez természetesen nem történhetne meg az Önök jóváhagyása, helyeslő bólogatása nélkül. Borókai Gábor kormányszóvivő a napokban egy újságírói kérdésre válaszolva azt mondta, hogy a miniszterelnök arra törekszik, hogy mindig éppen ott nyilatkozzon egy-egy témáról, ahol a leginkább el tudja érni azt a közönséget, amelyhez szólni akar. Ezt szem előtt tartva a közrádió műsorai közül vajon miért éppen a Vasárnapi Újságnak ad immár negyedszerre interjút a miniszterelnök?
Ha Önöket valóban aggasztja a közbeszéd állapota, akkor miért nem emelik fel szavukat a közszolgálati média azon műsorai miatt, amelyeknek hazug tartalmát, uszító hangvételét immáron nemcsak minden ép erkölcsi érzékű civil állampolgár kifogásolja, hanem panaszbizottsági és ombudsmani állásfoglalások, valamint bírósági ítéletek is bizonyítják? Legutóbb Pető Iván, az Ön politikustársa nyert jogerősen pert a közszolgálati rádióval szemben, mert mindenféle bizonyíték nélkül, nyilvánvalóan aljas politikai szándékból azt állították róla, hogy bensőséges kapcsolat fűzi az olajmaffiához. És vajon miért ragaszkodnak Önök foggal-körömmel a közszolgálati rádió és televízió azon vezetőihez, akik teret adnak mindannak, ami valóban a közbeszéd és közerkölcs elaljasodásához vezethet? Csak nem "a magasabb példányszámokért vagy a nézettségért (...), esetleg (...) politikai érdekből, anyagi haszonért vagy egyszerűen csak nyegle meggondolatlanságból" hallgatnak? Miért nem horgad fel az Önök erkölcsi érzéke, köztisztviselői öntudata akkor, amikor a közszolgálati televízió kulturális igazgatója egy műsorpolitikai döntését megkérdőjelező nyílt levél kérdésére - nyilván nagyon is célzatosan - azt válaszolja, ha kritikusának nem tetszik a döntés, akkor panaszával menjen Strasbourgba.
A Magyar Hírlap olvasóihoz írott levelében Ön az újságírók és politikusok felelősségéről azt írja, hogy "Ez a felelősség nemcsak és nem is elsősorban jogi természetű, sokkal inkább erkölcsi és kulturális kérdés". És ezt éppen így gondolom én is. Ám ha Ön ennyire átérzi ezt a kulturális felelősséget, akkor miért nem emelte fel még egyetlenegyszer sem a szavát az ellen, hogy a kortárs magyar kultúra és közélet legkiválóbb képviselőit az elmúlt hónapokban kormánypárti politikusok, miniszterelnöki tanácsadók és a kormánypárti közszolgálati média közel írástudatlan újságírói vádolják nap nap után nemzetgyalázással, hazaárulással, és szítanak gyűlöletet velük szemben csak azért, mert a francia miniszterelnöknek írott levélben köszönték meg, hogy menedéket nyújtottak azoknak a romáknak, akik hazájukból menekülni kényszerültek. Azok ellen, akiknek teljesítményét a legmagasabb hazai és nemzetközi kitüntetésekkel ismerték el az elmúlt évtizedek során, akiknek műveit a világ összes fontos nyelvére lefordították, művészetüket szerte a világon ismerik; akiknek neve külföldön egyet jelent a magyar kultúrával, sőt sokak számára Magyarországgal is. Csapody Miklós kormánypárti képviselő a parlamentben a "kibicek gyávaságával", "alattomos becstelenséggel", "durva és primitív hazugsággal" vádolta őket.8 Az Önök "szellemi holdudvarát" jelentő Százak Tanácsa pedig "nemzetgyalázásra rálicitáló" levélíróként aposztrofálja azokat a művészeket, akiknek művészetét mint a kortárs magyar kultúra értékeit tanította Ön magyartanárként. Azokat az értelmiségieket gyalázzák, akiknek közéleti szerepvállalása megkerülhetetlen, amikor Ön történelemtanárként az elmúlt évtizedek történelmét magyarázza diákjainak.
És vajon nem a közbeszéd elaljasulásának nyilvánvaló példája, amikor az Ön elődje szellemi homelessnek nevezi és kirekeszti a nemzetből mindazokat, akik másként gondolkodnak hazáról, nemzetről, jövőről, mint Önök? Az pedig, hogy baloldali és liberális politikusok döntő többsége mindezt a kívülállók érdektelenségével figyeli, nem az Önök felelősségét csökkenti, hanem a hazai politikai elit egészének morális csődjét jelzi.
Végezetül meg kell jegyeznem, hogy ez a válogatás - amellyel jelezni szerettem volna, hogy a közbeszédet nem a liberálisok és a baloldal részéről fenyegeti a legnagyobb veszély - nem véletlenszerű. Ön a Magyar Hírlap olvasóinak címzett levelét azzal fejezi be, hogy "az elmúlt napok nyilatkozatai mindenesetre reményt adnak arra, hogy egyre többen megértették, miről is van szó, mi a tét", és utal arra a nyilatkozatra, amelyben jobboldali újságírók és publicisták tiltakoztak a Magyar Hírlapban megjelent írás miatt. A fentiekben kizárólag a tiltakozást jegyzők írásaiból idéztem, és olyan sajtóorgánumokból, amelyeknek vezetői felelősek azért, hogy ezek az írások megjelenhettek, és akik ugyancsak csatlakoztak a tiltakozáshoz. Nos, ha Ön valóban bennük véli felfedezni azokat az ép erkölcsi érzékkel rendelkező értelmiségieket, akik reményt adhatnak a közbeszéd elaljasodásának megfékezésére, akkor nem mondhatok egyebet, mint hogy Isten óvja Magyarországot, mint hogy Önöktől ez ügyben nem sokat remélhetünk!
1 Pokorni Zoltán: Levél a Magyar Hírlap olvasóihoz. Magyar Hírlap, 2001. május 12.
2 Lovas István: Jobbegyenes. Kairosz, 1999. (Hatodik kiadás)
3 u.o.
4 Lovas István: Második jobbegyenes. Kairosz, 2000.
5 Bayer Zsolt: Falig érő liberalizmus. Magyar Nemzet, 1999. szeptember 11.
6 A Pesti Központi Kerületi Bíróság ítélete. 2001. április 26.
7 A kisebbségek bemutatásának néhány diszkriminatív eleme a magyarországi elektronikus médiában. www.ortt.hu
8 Csapody Miklós napirend előtti felszólalása a parlamentben, 2001. április 18.
Ha a posztmoderneknek egy szemernyi igazuk is van (szerintem van), akkor a mai magyar politikai közélet iszonytató konfliktusait megannyi narratívában lehet elmesélni. Beszélhetünk - mondjuk - a túlideologizáló, az érzelmek szerepét túlhangsúlyozó kormány(pártok) és a pragmatikus racionális (mínusz MIÉP) ellenzék konfliktusáról. Aztán elmesélhetjük a történetet a központosító, az állam szerepét egekbe vivő kormány és a társadalmi autonómiát védő ellenzék szembenállásaként. Mondhatjuk, hogy az előző parlamenti ciklus konszenzuális légkörét erőszakkal lerontó áll szemben a konszenzuskereső ellenzékkel. És hivatkozhatunk arra is - most ez lesz az utolsó -, hogy egy "szervezett felvilágként", kéz kezet mos kollégiumi társaságként, szobatársak korrupt tenyészeteként működő kormány néz farkasszemet az angyalarcú (mínusz MSZP) ellenzékkel. Ez utóbbi oldalra ugyanis semminemű összefonódásnak még csak az árnyéka sem vetül.
A posztmodern agyalkodók elszánt kigúnyolói most ne szeppenjenek meg, hiszen nem azt akartam itt illusztrálni, hogy a végtelenülő számú narratívából semmiféle egész nem áll össze. Ellenkezőleg. A sztorikból mégiscsak kikerekíthető egyetlen, ám nagyon súlyos történet. Így szól: a mai politikai közélet legnagyobb tehertétele, hogy a kormányzás szentélyébe befészkelte magát a métely, s ott, ahol az erénynek kellene honolnia, a rontás rút szelleme riogat. Ne is keressük tehát az erényt másutt, mint a kormány elszánt ellenfelei táborában.
Hadd fűzzek néhány szót ehhez az - egyébként kimondatlan - narratívához.
Erényről beszélni történetileg eléggé új keletű dolog. Amióta a politika csinálásában elvált egymástól az ideális és a lehetséges képviselete (s ez egyáltalán nem régen történt), azóta beszélhetünk arról, hogy számonkérhető az erény. Ha nem lenne ideánk a jóról, nem tudnánk milyen alapról bírálni az éppen létezőt. Van ebben jó, de rossz is. Világos, hogy ha kimondatik: a fő cél - mondjuk - a jó társadalom, vagy a lehető legtöbb embernek a lehető legtöbb jó, attól kezdve a kormányoknak föl van adva a lecke, kritikusaik nem adhatják alább, mint hogy ezt kérjék rajtuk számon. S az is világos, hogy akármilyen erős is a kormányok szándéka e magasztos célok kormányzati programokká való transzformálásában, az ideális igényeknek csak nagyon csekély mértékben lesznek képesek megfelelni. De az is tény - s ez a dolog jó oldala -, hogy a politikai és a kormányzati tevékenység a lehetséges dimenziójában el is válhat az értelmiségi tevékenységtől, és ez azért kifejezetten üdvözlendő, már persze ha a politikát valamiféle öntörvényű mesterségnek tekintjük. Tehát ez nem föltétlen rossz.
Illetve akkor nem lenne rossz, ha a modern politikában lehetséges lenne ezen szerepek világos elkülönítése: politikusé és értelmiségié. Csakhogy ez - bármennyire is kívánatosnak tetszik - lehetetlen. Vegyünk egy egyszerű és közérthető példát. Amikor ma az ellenzék azért bírálja a kormányt, mert nem épít autópályát, vagy azért, mert - szerinte - diszkriminálja a kisegyházakat a történelmiek rovására, voltaképpen az erényt kéri számon rajta, nem pusztán a kormányzati hozzáértést. Elvégre az a kormány, amely nem képes fölismerni ama társadalmi célt, hogy autópályával könnyebb, mint anélkül, továbbá, amely nem közbeszerzési pályázatokkal pályáztatja meg az építést, az a kormány nem csupán mint szakmai testület (azaz mint politikusok gyülekezete) találtatik könnyűnek, hanem mint helyes társadalmi iniciatívák fölismerője (azaz mint értelmiségiek társulása) is.
Nem csupán az a baj tehát a kormánnyal, hogy mint kormány végzi rosszul a dolgát, gyenge teljesítményt nyújt. Ha csak ennyit sugallna az ellenzék, a választók bajosan termékenyülhetnének meg az ellenzéki igéktől. A szakmai elmarasztalás önmagában csak a technokratákat, a bürokratákat és a politikát a tudományos racionalitás mintájára elképzelő mindenfajta egyéb állampolgárokat hatná meg. Ők pedig nincsenek olyan nagyon sokan. Nyugodtan mondhatjuk, hogy a "többséget", a nem technokratákat stb. másfajta módon lehet megérinteni, például a "rossz kormányzat" képének vizionálásával. A "rossz" - tudjuk - történelmi, sőt mitológiai toposz. Kimondani, sőt pusztán csak sugallani valamiről, hogy rossz, nagyobb mozgósítóerővel bír, mint rámutatni programjának szakmai baklövéseire. Az a kormány, amelyre rásütik a "rossz" bélyegét, akár még hozzáértő is lehet, sőt lehetnek akceptálható részeredményei, valójában erkölcsileg kerül szinte lehetetlen helyzetbe. Az erény gyakorlására képtelen kormány pedig - hiába mondjuk, hogy az értelmiség szerepe szinte nullára csökkent a politikában - épp a kritikai értelmiség működése nyomán percípiálódik erénytelenként, erkölcsileg csököttként, ezáltal pedig a történelem szemétdombjára valóként.
Az Orbán-kormánnyal tehát - hogy ne kerülgessük tovább a forró kását - nem az a fő baj, hogy nulla autópálya, cselédtörvény, érdekegyeztetés hiánya, háromhetes parlament, sőt még csak nem is a pökhendiség, arrogancia, valamint Kövér László, hanem az, hogy a rontás és a métely kormánya. Természetesen ama föntebb jelzett narratíva beszélői szerint, akik persze mit sem vélnek távolibbnak maguktól, mint a posztmodern relativizmusát. S talán észre sem veszik, hogy - miközben vehemens ellenfelei a relativizmusnak - maguk is a mai magyar politika egy lehetséges interpretációját kínálják föl a nagyérdeműnek.
Nos, azt hiszem, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy a kormányoldal személyiségei és pártjai érezhetnek valami olyasfélét az ellenzék részéről, hogy az őket a "rossz" tulajdonságaival ruházza föl. S ebből a szubjektíve talán indokolható érzésből (amihez persze még olyanok is társulnak, hogy a baloldal és a liberálisok mucsainak tekintenek minket) kialakulhat egy olyan stratégia, amely ezekkel nem lát lehetőséget a racionális diskurzusra.
Akármennyire fájdalmas is átélni azt az érzést, hogy "erény itt (a baloldalon), métely ott (a jobboldalon és attól jobbra)", a Fidesz vezette kormány minimum bakot lő, ha a nemzeti közösség méltatlan tagjainak tekinti a fenti interpretáció megfogalmazóit. Tudvalévő, hogy a Fidesz bizonyos ideológusai szerint a párttól nem áll távol a posztmodern jelző. Ha ez valóban így van, akkor célszerű lenne elfogadniuk, hogy ama bizonyos sztorit, amit történetesen Orbán-kormánynak hívunk, mások másként élik meg és ezáltal másként is interpretálják. Az ellenzék két (baloldali és liberális) pártja például úgy, hogy a kormánykoalíció az ország java ellen tör, ami persze vaskosan túlzó megállapítás, de hogy lehetséges ilyen narratíva, az vitán felül áll. Két okból is.
Az egyik ok az, hogy az effajta ellenségközpontú beszédmód eléggé közel áll a Fideszhez is. Gondoljunk csak egy pillanatig arra, hogy a rendszerváltás politikai nyelvezetét még a Bibó-féle határoltság uralta. Tíz-tizenkét évvel ezelőtt a rendszerváltó politikai-értelmiségi körök kétféle értelemben is bibóisták voltak: először is tartalmilag (hiszen a forradalmi-radikális átmenettel szemben a rendezett átmenetet részesítették előnyben), másodszor pedig beszédmódjukat tekintve: a rendezett átmenet kívánalma a szavak, a retorika szintjén határozott szakítást jelentett a múlttal, de nem jelentett mindent elsöprő indulatiságot, az ellenfelek megbélyegző minősítését. Ez a beszédmód voltaképpen abban a közös igényben találkozott, hogy a demokratikus jogállamot kell itt megteremteni, ez pedig alkotó és a mérsékelt erők együttműködését megkívánó folyamat.
A Fidesz 1994 utáni erőgyűjtése és a jobboldalt koncentráló térfoglalása ellenben erősen arra a kiindulópontra épült, hogy a rendszerváltás jogállamteremtő első szakasza, ha le is zárult, nem hozta meg a tőle várt átütő eredményeket. Mégpedig elsősorban azért nem, mert nem valósultak meg az átmenet olyan célkitűzései, mint például az államszocialista elitek kicserélése, vagy más szóval: az MSZP körüli megörökölt hálózatok és klientúrák hatalmának felszámolása. Ez olyan új tartalmi elemet jelentett a magyar politikai közéletben, ami 1990 körül csak nagyon sporadikusan volt jelen, bármennyire is elhangzottak akkor is az elitváltásra vonatkozó igénybejelentések. De hogy nem ez volt a rendszerváltás uralkodó tartalmi iránya, az biztos.
De ehhez az új tartalomhoz csatlakozott az új nyelvezet és retorika is. A "kormányváltásnál több, rendszerváltásnál kevesebb" szlogen fejezi ki talán leghívebben ezt a változást. A rendszerváltást "elsinkófáló" baloldallal szemben már csak egy nagyon határozott és koncentrált nekifeszülés hozhatja meg a rendszerváltás értékű megújulást - szólt a fő üzenet, de az üzenet igazi mondanivalója az volt, hogy ez az ország még nem olyan ország, ahol a javak és értékek megközelítően azonos módon oszlanak meg a jobb- és a baloldalon. Éppen ellenkezőleg: mivel a baloldal saját nómenklatúrájának további melengetője és rejtegetője (s ezáltal a rendszerváltó folyamat lényegi akadálya), nem lehet őt egyenértékűnek tekinteni azzal a szerveződő jobboldallal, amelynek végső célja az MSZP-féle államszocialista örökség végső fölszámolása. Vagy e dolgozat szavával: a baloldali métely kitörlése és az erényes jobboldal piedesztálra emelése.
Úgy látom tehát, hogy a "Fidesz-rossz"-ról szóló mai ellenzéki beszédet megelőzte a "ballib-rossz" korábbi kattogó ismételgetése és agyakba sulykolása. Egy merőben értelmiségi (és vajmi kevéssé a politikusi szakma lényegét kifejező) attitűd.
S ez a másik oka annak, hogy az "erény" versus "métely" narratíva olyannyira virulens napjainkban. Az értelmiség nem hogy elvesztette volna korábbi szerepét, de éppenséggel soha nem látott energiával vesz részt a politikai közéletben releváns beszédmódok és tematikák kidolgozásában.
Az értelmiség ugyanis egyáltalán nem vonult ki a politikából, szerepe nem inflálódott - mint azt sokan vélik -, még csak át se nagyon alakult. A rendszerváltó kalandozó értelmiséget nem lehet csak úgy letelepíteni, pásztorkodásra kényszeríteni vagy domesztikálni. Erről a táborról sokáig azt gondoltuk, hogy tagjai a rendszerváltáskor bevonultak a pártokba és ott meg is kapaszkodtak. Tévedtünk. Pontosabban alig tudunk valamit az értelmiség különböző csoportjainak politikai részvételéről és a politikai folyamatokra való hatásáról. Könyvek tucatjai születtek már a Kádár-korszak intézményes és kollektív sérelmeiről. Tudjuk, hogyan működött a hatalmi gépezet. Mifajta mechanizmusok biztosították a rendszer zavartalan működését, de alig tudunk valamit a személyes sérelmekről és azok rendszerváltást túlélő vetületeiről. Az értelmiség azért sem szorulhatott még ki a politikából, mert rengeteg ember nem akar "letelepedni" addig, amíg nem rendezi a számlát, amíg korábbi sérelmeit nem kompenzálja, ameddig korábbi - ezeddig megnevezetlen - riválisain nem talál fogást.
Hadd világítsam meg ezt az állítást egy példával. Vajon meg tudjuk-e magyarázni azt az egész jelenségcsoportot, amit a köznyelv egyszerűen csak korrupciónak hív, a demokratikus politikai struktúra deformációjaként vagy - ahogy mondani szokás - egy fiatal demokrácia kezdeti gyermekbetegségeként? Kirobbanhattak volna-e mindazok az ügyek (a Tocsik-ügytől az Orbán-bányák ügyén keresztül a megfigyelési ügyig vagy a Pallag-féle olajszőkítési ügyig), ha nem lettek volna bizonyos személyek és csoportok, akik és amelyek nem tudtak vagy nem akartak beilleszkedni az új demokratikus pártrendszer eléggé feszes játékszabályai közé, amelyek valamilyen módon mint értelmiségi háttércsapatok bukkantak fel, s mint ilyenek meglehetősen sokat tudtak a másik tábor ügyeiről és viselt dolgairól. Talán nem tévedek, ha feltételezem, hogy ezek az értelmiségi körök (s a skála a botránytematizálóktól a nyilvánosságbeli beszéd kulcstémáinak és kategóriáinak letéteményeseiig terjed) egy második politikai szférát képesek működtetni, ahol teljesen mások a szabályok, mint a meglehetősen unalmas parlamentáris terepen.
De nem is az a lényeg, hogy van ilyen második politikai szféra. Mert hiszen ilyen a világon mindenütt van és - gondolom - lesz, amíg csak lesz értelmiségi ember a világon, és ez az embertípus megőrzi a gondolkodás iránti elkötelezettségét. A lényeg sokkal inkább az, hogy ezek a politikusi értékelés szerint szabadon lebegő firmák olyasféle képességekkel rendelkeznek, amilyenekkel az egyre inkább szakpolitikai kérdésekbe gubódzó politikus alig: képesek szavakat és értékeléseket adni a politikai közösségnek. Ne legyen kétségünk: az a szó - s itt visszatérek az erény és a métely problémaköréhez -, hogy "rossz", pontosan annak az értelmiségnek a szava, amely - szerencsére vagy hál istennek - nem ment be, nem tudott bemenni a pártpolitikába, kívül áll azon, de vigyázó szemét nagyon is reá függeszti. De még többről is van szó. Egész eddigi elemzésemmel azt szerettem volna mondani, hogy az értelmiség nem pusztán csak úgy véletlenül van jelen a politikai folyamatokban, a közéletben és a vitákban, hanem nagyon is szervesen, mondhatni: az értelmiségre szüksége van mindenfajta oldalaknak, kormányoknak és ellenzékeknek. Mert hiába papolja mindenki, hogy a politika egyre inkább szakmává válik, ennek bizony legfeljebb csak a fele igaz. Nézzük csak meg - mondjuk - a jelenlegi kormányfő körüli tanácsadók névsorát. Becsületére legyen mondva a kormánynak és a legnagyobb kormánypárt személyzetpolitikájáért felelősöknek, hogy megmutatják nekünk ezt a névsort. Az előző kormány esetében azért ez nem teljesen volt így. De ebből a névsorból eléggé élesen kiderül, hogy az értelmiség meglehetősen felülreprezentált ebben a közegben. A szakpolitikusok nyilván a különféle miniszteriális apparátusokban csücsülnek és intézik a nagyon is szakpolitikai jellegű ügyeket. De gondolhatja-e komolyan bárki is, hogy a politikai verseny csak szakpolitikai kérdések célszerű, helyes megoldásából áll? És létezik-e célszerű és helyes megoldás? Kötve hiszem. Mint ahogy azt is, hogy a politikai élet főszereplői, a pártok lemondhatnának arról az erőről, amit a nem szakpolitikai, hanem értelmiségi tudás jelent számukra.
A Fidesz tehát nem nagyon teszi helyesen, ha az őt ért - jobbára a baloldali értelmiség által megfogalmazott - kritikákat egy ásatag erő bágyadt kísérleteinek tekinti. Nem tekintheti annak, mert a politika nem csupán a kormányzásról, hanem a kormányzás értelmezéséről is szól. Amikor az ellenzék abba a narratívába helyezkedik, miszerint a kormány rossz, nem képes az erény gyakorlására, megmételyezi a társadalmat, azt az erőforrást igyekszik a leginkább maximalizálni, amely a rendelkezésére áll: az értelmiséget. Az értelmiség (nem lévén kormányzati felelőssége) természetesen túlfeszítetten és olykor igaztalanul fogja megfogalmazni kritikáját, de semmiképpen nem mint illetéktelen. Az értelmiség politikai kiiktatására irányuló törekvés éppen azért lehetetlen és hiábavaló, mert az értelmiség felfokozott szerepe magából az egyre inkább professzionalizálódni kívánó kormányzati szférából következik. Gondoljuk csak el: ha olyannyira fölértékelődik az állami pénzelosztás, mint ma, ha növekszik a költségvetés hatályossági ideje, ha az állami szubvenciók korábban nem látott területekre hatolnak be, ha az államilag megvalósított kormányzati üzletek átláthatatlanok és követhetetlenek, akkor az ellenzék voltaképp egyetlenegyet tehet, ha persze van benne kurázsi és hatalomra akar kerülni: igénybe veszi a parlagon heverő értelmiségi tudást, tartalmat és beszédet, és ezzel a többnyire társadalmi erőforrással próbálja kompenzálni a számára hozzáférhetetlen állami erőforrásokat. Mint ahogyan ezt a Fidesz is tette, amikor ellenzékben volt és a mai ellenzék is ezt teszi.
Amikor tehát az ellenzék mételyezőnek mondja a kormányt, óhatatlanul túloz és igaztalanul bánt. És természetesen az ellenzék sem az erény felkentje. Ezek a politikai verseny értelmiségi narratívájának rekvizítumai, amelyek nélkül - azt hiszem - nincsen élet. Sem az Európai Unióban, sem azon kívül.
A kérdésre természetesen nincs válasz. Inkább csak az ellenpéldákat tudjuk sorolni: hogyan nem szabad politizálni. Többnyire a kormánypártok a kritika tárgyai, de ezúttal vegyünk egy példát a másik oldalról. Budapesten elterjedt, hogy a kormány a kötelező állami esküvő eltörlésére készül. Egyelőre csak ennyi. Sem a híresztelés megalapozottságáról, sem az esetleges elképzelések részleteiről nem tudni biztosat. Ennek ellenére mindez elég volt a liberális ellenzék egyes képviselőinek, hogy kijelentsék: a kormány tervei ellenkeznek a liberalizmussal. Igen, így hidegen, elvien, racionálisan. Ami történik (amiről susognak), az szembekerül egy izmussal, és ezen minden tisztességes polgárnak fel kellene háborodnia.
Az izmusoktól kevéssé indoktrinált embereknek azonban, márpedig a többség ilyen, a liberalizmus-ellenesség absztrakt fogalma önmagában még nem felháborító vád. Ők inkább azt kérdezik, hogy miért ne lehetne megengedhető nálunk az, ami máshol szabad. Milyen magasabb elvek azok, amelyek a magyarok számára speciális tiltásokat fogalmaznak meg? Ha a nem eléggé "liberális" polgár körülnéz, akkor azt látja, hogy a polgári házasság Európában csak Franciaországban, Németországban, Ausztriában, Belgiumban és Hollandiában, Svájcban, valamint a volt kommunista országokban kötelező. Ezeken a helyeken a polgári házasságnak meg kell előznie az esetleges egyházi rituálét. E sorrendiség megsértése - súlyos és kivételes indokok híján - az eskető fél pénz-, sőt, börtönbüntetését vonhatja maga után (kivéve Ausztriát és Németországot, ahol az ilyen büntetést 1955-ben, illetve 1957-ben alkotmányellenesnek találták).
Az európai országok többségében a polgári rituálé egyáltalán nem kötelező. Ezek között a számosabb alcsoportot Anglia, a skandináv országok, Írország és Görögország alkotja, amelyekben a felekezeti vagy polgári esküvő közötti választás lehetősége csak a követendő rituálét érinti. Egyébként a házasságkötés feltételeit és következményeit teljes mértékben a polgári törvények szabályozzák. Az előzetes engedélyeket néhány országban az önkormányzati hatóságok állítják ki, és a házasságkötést mindenütt be kell vezetni az állami nyilvántartásba.
A másik alcsoportot a konkordátummal szabályozott házasságot meghonosító Olaszország, Portugália és Spanyolország jelenti. Ezekben az országokban az állam polgárjogi elismerést ad a kánonjog elvei és gyakorlata alapján kötött házasságnak. Az 1984-ben megkötött új olasz konkordátum kicsit szigorított a házasságkötés megengedhetőségének feltételein. A házasulandó párnak ezeken a helyeken is előzetesen be kell jelentenie szándékát az önkormányzatnál, és meg kell kapnia a szándék törvényességéről szóló igazolást. Az egyházi esküvő polgári elismerésének további feltétele, hogy az egyházi szervek a házasságkötésről megküldjék az értesítést az állami szerveknek. Ugyanezekben az országokban a nem katolikusok is saját rítusaikat követhetik. A feltétel az, hogy az állam elismerje az őket összeadó felekezeti tekintélyt, és a polgárjog előírásai szerint kiadja az egybekelést lehetővé tevő engedélyt.
Kormányzó politikusaink nyilván a rítus szabad megválasztásán gondolkodnak, megőrizve a polgári törvények teljes fennhatóságát. E hírek hallatán polgártársaink többségét valószínűleg nem sokkolja az antiliberalizmus réme. Hiszen azt látják, hogy ugyanez a rendszer érvényesül a liberalizmus szempontjából igazán elfogadható Angliában, Dániában, vagy mondjuk Kanadában és az Egyesült Államokban. Az is nehezen állítható, hogy a felekezeti esküvők megengedésének fent ismertetett két formája visszalépés lenne az állam és az egyház elválasztásának liberális elvéhez és gyakorlatához képest. Az elválasztás korlátozó koncepciójának az a célja, hogy megakadályozza az államnak a vallásgyakorlás kérdéseibe való beavatkozását, egyszersmind megőrizve az állam jogi és politikai szuverenitását. Ez utóbbit pedig egyáltalán nem veszélyezteti, ha szabaddá válik az esküvői rítus megválasztása, egyébként az állam minden egyes polgárára érvényes törvényeinek követésével. Láttuk, valamennyi felsorolt eset a törvények betartásához, előzetes engedélyek kiadásához, tehát az állami szuverenitás maximális tiszteletéhez köti az esküvő elismerését. Még a konkordátum által szabályozott esküvő esetén is ez a helyzet, azzal a különbséggel, hogy itt a házasodó felek az állami törvényeken túl, azok keretein belül, szabad akaratukból még további megszorításokat is vállalnak. S a szétválasztás végső biztosítéka a válás mindenkire érvényes, államilag garantált intézménye is, mindaddig, amíg az állam nem teszi magáévá a házasság szentségének koncepcióját.
Nehéz liberális érveket felsorolni a házassági rítus szabad megválasztása és tágabban a felekezetek nagyobb magánéleti jelenlétének egyéni akarat szerint választható lehetősége ellen. Annál könnyebb viszont mellette. Történeti érv, hogy az egyház, miközben egyáltalán nem tekinthető liberális szellemű intézménynek, létével fontos szerepet játszott az állami önkényuralmak visszaszorításában. A liberális elmélet is mind több helyet ad a vallásnak. John Rawls a liberális közösségi szabályok kialakítását leíró eredeti modelljében a mindenki által elfogadható, közös alapelveket kereste, s ezért a vallásos - tehát nem általánosan elfogadott - koncepciók bevezetését elfogadhatatlanoknak tartotta az egyetértés minimális bázisának megfogalmazásáért folytatott közvitába. A kritikák hatására később, Politikai liberalizmus című művében módosította álláspontját, a vallásos nézeteknek is helyet adva a közösen elfogadható minimális elvekért folytatott diskurzusban. S egy gyakorlati szabadelvű érveléssel azt is mondhatjuk, hogy a szabad rítusválasztás lépés az állam nélkülözhető jelenlétét csökkentő privatizálás általános és liberális irányú folyamatában.
A politikacsinálásra visszatérve, nehezen érthető, hogy a magyarországi liberálisok miért főként tiltásokkal, absztrakt elvekre való szigorú figyelmeztetésekkel, hűvös engesztelhetetlenséggel, arisztokratikus és kioktató stílussal fordulnak a választópolgárok felé. A nagyon gyerekcipőben járó liberalizmusunk vajon miért csak a francia stílusú elvi könyörtelenségre hajlik, miért folyton absztrakt elvárásokat fogalmaz meg, és miért nem elemzi jobban a konkrét helyzeteket, és barátkozik kicsit a játékosabb, rugalmasabb, engedékenyebb, könnyedebb és gyakorlatiasabb angolszász gondolkodásmóddal? A Magyar Hírlapban (május 11.) Bíró Béla az SZDSZ státustörvénnyel kapcsolatos állásfoglalását érintve a párt "szinte már öngyilkos következetességéről" beszél. Úgy politizálnak, mintha elfelejtenék, és valószínűleg el is felejtik, hogy számolniuk kell a realitásokkal, az embereket foglalkoztató, geopolitikai és történeti szempontból is konkrét igazságérzetekkel, érzelmekkel és problémákkal. Állandóan az oktató, kioktató, népnevelő pozíciójában tetszelegnek. Pedig "nem lehet egyszerre népszerűségre törni és a többség gondolkodásmódját, érzelmeit, történeti tudatát figyelmen kívül hagyni" - írja Bíró. Ha sikerre vágynak, nem lehet csak a magasabb igazságok letéteményeseként fellépni, és az ezektől elmaradó többségben állandósítani a frusztráció érzését. Nem lehet soha nem szólni a szívekhez is.
A házasságkötés szabad megválasztásának - a kötelező polgári ceremónia eltörlésének - egyetlen elfogadható liberális kritikája az lett volna, ha bebizonyítják, hogy ez is beleillik a retrográd, mert múltba mutató és abból táplálkozó, azt idéző politikai és szimbolikus döntések régóta tartó, hosszú sorozatába. Ha elmondják, hogy az egésznek valami rettenetesen dohos aurája van. Nem is magának az ötletnek, mint inkább a ténynek - ha egyáltalán igaz a híresztelés -, hogy ilyesmivel foglalkoznak. Na de ehhez a kritikához nem elég a "non possumus". Nem elég a hűvös szakmaiság, az elvi univerzalizmus meg a liberális következetesség. Hanem egy vonzó, és igenis a szívekhez - az itt és most dobogó szívekhez - szóló jövő- és világképet is fel kell tudni vázolni. Nem biztos, hogy ehhez feltétlenül hozzátartozik az esküvői ceremónia szabad megválasztásának kőkemény elutasítása.
Az Alkotmánybíróság várhatóan még az idén megkezdi az eutanáziáról szóló indítvány megtárgyalását. A bírói testülettől még 1993-ban kért választ két szakember arra: megengedhető-e súlyos betegek halálba segítése. Dávid Ibolya igazságügy-miniszter az eset kapcsán az alkotmányt idézte: "Minden embernek veleszületett joga az élethez való jog, amelytől megfosztani nem lehet."
Most már csak azt lenne jó tudni, mi volt a konkrét kérdés, amelyre válaszul az igazságügy-miniszter ilyen elmélyült, komplex feleletet adott.
Ha "esetnek" a fekete angyal-féle bűncselekményeket tekintjük, kérdésnek pedig azt, hogy vajon az ápolónő cselekedete tekinthető-e eutanáziának, az igazságügy-miniszter asszony nem tekinthető kompetens személynek a kérdés megválaszolására. Annak kiderítése, hogy a vádlott mit követett el, a bíróság dolga. Annak mérlegelése, hogy beszámítható állapotban volt-e, az elmeszakértőké. Annak eldöntése, hogy ha - feltéve, de nem megengedve - minden esetben a betegek kifejezett kérésére segítette át a halálba őket a nővérke, akkor ez tekinthető-e eutanáziának, ma Magyarországon nem reális, érdemben feltehető kérdés. Hiszen ebben a pillanatban napirenden sincs az eutanázia kérdése, majd lesz, ha az Alkotmánybíróság választ adott. Ha így lenne (vagyis ha az áldozatok kérték volna a halálos adagot), akkor is csupán enyhítő körülményként lehetne figyelembe venni a jó szándékot - az eutanázia szó valószínűleg el sem hangzana a bíróságon.
Tulajdonképpen a véletlen műve, hogy most hirtelen ennyire aktuális lett az eutanázia kérdése Magyarországon, valójában már sokkal régebben annak kellett volna lennie. Minek köszönhető, hogy ennek az esetnek a kapcsán most a csapból is?
A (látszólagos) körülmények ellenére a fekete angyal tette alig-alig valószínű, hogy bármi közösséget mutatna a "kegyes halállal". A pszichológusok véleménye és a bíróság döntése előtt természetesen csak találgatni lehet, ez pedig nem túl gusztusos dolog, amikor tucatnyi halálesetről és - talán - egy sérült emberről van szó. Azonban ahhoz, hogy eldönthessük, van-e helye az eutanázia szó használatának jelen esetben, muszáj szemügyre venni néhány részletet.
Az ápolónő által állítólag megölt (vagy "halálba segített") emberekről ez idáig nem derült ki, hogy hozzátartozóiktól, illetve más kórházi dolgozóktól, esetleg orvosoktól kértek volna ilyen jellegű segítséget. Valószínűtlen továbbá, hogy minden fájdalmaitól megszabadulni kívánó beteg, merő véletlenszerűségből rendre ugyanazt az ápolónőt találja meg kérésével. Meglepő a feltételezett áldozatok nagy száma is: ennyire sokan szerettek volna ilyen módon megszabadulni fájdalmaiktól a Nyírő Gyula Kórház azon osztályán, ahol a nővérke dolgozott? És ennyire bizonytalanok lettek volna a kollégák, a többi ápoló, nővér, hogy több mint tíz eset után sem jelentették? Vagy ennyire figyelmetlenek, hozzá nem értők lennének?
Nézzük a másik oldalt, a vádlottat. Sokszor elhangzott, a lapok nem győzik hangsúlyozni az édesanya, az ismerősök véleményét, mely szerint szeretett nagyotmondani, gyakran hazudott lelkifurdalás nélkül - talán pontosan azért, mert hazugságaival nem másnak akart ártani, hanem a saját vágyálmait mesélte el, élte ki elbeszéléseiben (külföldön dolgozó, jól kereső férj - tipikus példa). Az ügyvéd egy másik, a védelem szempontjából fontos elemet hangsúlyoz: azt, hogy ebben a pillanatban a legközvetlenebb és legártalmasabb bizonyíték csupán a saját beismerő vallomása. A vádlott azonban ragaszkodik hozzá, s olyan bűncselekményeket is vállal, amelyek elkövetésével aligha vádolhatnák - túl sok idő telt el, egy boncolás is kétes eredményt hozna csupán, s kétséges, hogy egy kötelezően felírt gyógyszernél kimutatható lenne-e még a túladagolás. Miért hát a bő lére eresztett beismerő vallomás?
"Csupán" lelkiismeret-furdalásról lenne szó? A közvélemény számára ismertté vált ok a sajnálat, a kérés teljesítése volt. Ha valóban így gondolja, nem lenne oka lelkifurdalásra - legalábbis a saját logikája szerint. Inkább valamiféle törvénytisztelet, a bűnhődni vágyás azért, mert bár lelkiismerete szerint, de a jogszabályokat megszegve cselekedett. Ez lenne a hirtelen támadt igazmondás oka? Furcsa ez a nagy őszinteség, már ha a korábbi jellemzést komolyan vehetjük. Annak fényében ugyanis inkább az a verzió tűnik valósnak, amelyet az édesanyja, valamint - nagyon visszafogottan - a védőügyvéd feltételez: a nagyotmondás, a saját szerep felnagyítása, akár gyilkosként, akár önfeláldozó, bűnhődni kész segítőként, aki vállalva akár a börtönt, megszabadította a gondjaira bízott betegeket a földi szenvedésektől. Ha elfogadjuk ezt a feltételezést, akkor sem válik könnyebbé a rejtély megoldása: történt-e egyáltalán bűncselekmény, s valóban az ápolónő közreműködésének tudhatók-e be a halálesetek.
Ha a fekete angyal "legendájának" megszületése csupán e torz, ki- és feltűnni vágyó, közismertségre törekvő lélek hatalmas, iszonyú fantáziájának a terméke, úgy majdnem biztosak lehetünk abban, hogy akár elkövette a bűncselekményeket, akár nem, a név, amit kollégái?, ismerősei?, az újságírók? ráaggattak, valamint az ezt körülvevő mítosz kárpótolja őt azokért a kellemetlenségekért, amelyeket letartóztatottként el kell szenvednie.
Úgy gondolom, hogy a felvetett kérdések kellőképpen bizonyítják: ennek a történetnek a látszólagos körülmények ellenére sincs köze az eutanáziához. Hiszen vagy gyilkosság történt, amelyet szellemi képességeinek birtokában lévő, vagy pszichésen sérült ember követett el s öltöztette a "kegyes halál" álarcába, vagy minden lázálom, fantazmagória, a bűncselekmények csakúgy, mint azok állítólagos indítóoka. Egyik eshetőség sem tartalmazza azokat a kritériumokat, amelyek alapján eutanáziáról lehetne beszélni.
Mégis, amikor elolvastam Dávid Ibolya kijelentését, jobb szerettem volna, ha kiderül: csupán erre a konkrét esetre gondolt válasza megfogalmazásakor. Hát hiszen igen, minden embernek veleszületett joga az élethez való jog, megfosztani tőle nem lehet - nem teheti meg ezt egy magát angyalnak, istennek képzelő ápolónő.
Az eutanázia azonban ennél egy csöppet mélyebb elemzést, nagyobb figyelmet, részletesebb választ, konkrétabb véleményformálást érdemelne - főleg egy igazságügy-minisztertől. Hiszen a "kegyes halál" lényege pontosan az, hogy az élet: jog, nem pedig mindenáron vállalni kényszerült, feloldhatatlan kötelesség. Lehet ezt természetesen másképp gondolni. A katolikus vallás szerint az élet ajándék, és Isten ellen való vétek eldobni azt magunktól, a szenvedésnek oka van stb. Nem kívánom most felsorolni az eutanázia mellett s ellen szóló érveket - épp ideje lenne, hogy a téma szakértői, végre függetlenedve ettől az esettől, érdemben vitassák meg azokat. Annyit azonban elvárnék egy ilyen fontos, és még korántsem megválaszolt kérdés esetében, hogy a kormány tagja ne bújjon egy valóban gyönyörű, ám jelen esetben sajnos csupán mellébeszélésnek tekinthető mondat mögé - legyen az akár az alkotmány egyik mondata.
Vissza az idei számokhoz