Kedves Laci!
(A "Képviselő Úr" megszólítás és az önözés ellenére is furcsának érezném, ha azt írnám: Történész Úr, esetleg Varga Úr! És akkor már miért ne legyek életszerű a tegeződésben is! Az olvasó megnyugtatására: közel negyven éve ismerjük egymást, ha kapcsolatunk nem folyamatos is.)
Eltávozáson lévő levéltáros vagyok, történész lennék, képviselőként a parlament kulturális bizottságában ügyködöm. Ráadásul írásod tárgya, a Történeti Hivatal, illetve részben működésének jogi szabályozása akkor született, amikor kormánypárti frakcióvezetőként buzgólkodtam. Érthető és indokolt tehát, hogy nekem címezted nyílt leveled.
Tudom ugyanakkor, tisztában vagy a realitásokkal, s nem tőlem várod panaszaid orvoslását. Úgy vélem, szándékod elsősorban az volt, hogy felhívd a figyelmet a kommunista rendszer politikai rendőrségi iratainak botrányára, remélve, hogy az erről induló nyilvános diskurzus javíthat a helyzeten. Nem bánva, ha egy jó ügyhöz én csak ürügy vagyok, az első reagálás kötelezettségét veszem magamra.
Írásod lényegét a magam és az azt nem ismerő olvasó számára úgy foglalnám össze: az úgynevezett ügynöktörvény, az előző rendszer politikai rendőrségi iratai kezelésének, kutatásának szabályai jócskán hagynak ugyan maguk után kívánnivalókat, de a gondok most elsősorban nem innen erednek. A fő baj e pillanatban az, ahogy a Történeti Hivatal értelmezi vagy éppen figyelmen kívül hagyja az előírásokat. Először erről a nagyon világos panaszról írok néhány sort, utána a probléma mélyebb okairól, és végül a nem túl biztató közeli perspektíváról.
1. Személyes tapasztalatom nincs az ügyben. Nem keresem a magyarázatát, s lehet, hogy az már nem is a ráció világában lenne fellelhető, de a politikai rendőrség tevékenysége nem hoz izgalomba. Olyannyira nem, hogy saját - feltehetően létező - dossziémat, irataimat sem kértem ki soha. Másoktól tudtam, hogy Hegyes vagy Hegyi (már nem is emlékszem) néven tartottak számon (ami esetemben nem tulajdonságra utal, hanem egykori lakhelyemre, az Alsóhegy utcára).
Ha kerülni akarom az elfogultságot, s ismerőseim eléggé egybehangzó panaszait nem tekintem eleve az igazságnak, egyet tehetek: tanulmányozom a hivatal véleményét, akár beszámolóként, akár újságcikként jelenik is meg.
Kedves Laci! Te tudod, de az olvasók nagyobb része nem: a Történeti Hivatal a közelmúltban terjesztette az Országgyűlés elé beszámolóját 1999. évi tevékenységéről, s ennek bizottsági vitái már lezajlottak. A jelentés nem vesz tudomást az általad és mások által is feszegetett problémákról, holott nyilvánosan ezekről már korábban is jócskán esett szó - elsősorban e hasábokon, eléggé félreérthetetlenül, a fent olvasható, A (Történeti) Hivatal áldozatai cím alatt. A kérdésre, hogy miért oly rózsaszín a jelentés, vagyis hogy miért nem tesznek említést a gondokról, vitatott ügyekről, hozzávetőlegesen azt válaszolták: ezeket egy évvel korábban már taglalták (tegyük hozzá: igen-igen korlátozott keretek között), másrészt a következő évi beszámoló időszakát érintik. A hivatal tehát, finoman szólva sem erőlködik, hogy meggyőzzön: neki van igaza és nem a panaszosoknak.
Formális válaszom leveledre így: nem fogadhatom el, s az SZDSZ sem fogadja el az említett beszámolót. Egyetértésben veled, úgy vélem: a hivatal a jelenlegi jogi keretek között is eljárhatna jóhiszeműen, ügyfélbarát módon. Érvényesíthetné az elvet, miszerint a kutató az egyébként nem titkos iratok tartalmát, a magánszemélyek jogos érdekeit legalább olyan felelősségteljesen tudja mérlegelni, mint a levéltáros, már csak a reá háruló jogi következmények miatt is. Ha lehet még inkább indokolt, hogy az érintettnek, az egykori megfigyeltnek joga legyen saját története megismeréséhez. Az alapeset tehát normális helyzetben, ha a kérelmező minden témájába vágó iratot megkap, az extrém, ha nem és nem fordítva.
A bizottsági viták alapján már látható: a hivatal beszámolóját a kormánypárti többség, a hozzájuk csatlakozott MIÉP-pel csont nélkül megszavazza, így minden csordogál tovább a megszokott, de tudomásul nem vehető módon. Illetve... de erről alább.
2. Amikor 1990-ben összeült a demokratikusan megválasztott Országgyűlés, az SZDSZ e témában két feltételezésből indult ki. Az egyik az úgynevezett lusztrációs ügyeket, a másik a politikai rendőrség egészét illette.
Úgy véltük: az átvilágítást lokalizálni kell, a választott (országos) posztokra érdemes szűkíteni a kört. Azt feltételeztük, hogy aki a múltban besúgó volt, illetve a politikai titkosrendőrségnél dolgozott, azt visszatartja a politikai szerepvállalástól, ha számolnia kell a lelepleződéssel. Ezen elképzelés alapján nyújtott be Demszky Gábor és Hack Péter még 1990-ben egy törvényjavaslatot. A tervezet nem kapott elégséges támogatást, még napirendre sem tűzték, egyebek között az akkori kormánypártok és az MSZP is ellenezték. Az úgynevezett ügynöktörvény végül is csak 1994-ben, az első Országgyűlés feloszlatása előtt nem sokkal született meg, más kereteket jelölt ki, mint a korábbi javaslat. És ez már szorosan az általad felvetett ügyekhez vezet.
A politikai rendőrség egészét illetően az SZDSZ nézete az volt és ma is az, hogy az 1990 előtti és utáni titkosszolgálatokat éles cezúra kell, hogy elválassza. Nem annyira az állományra érvényes ez, hanem arra, hogy nem lehet olyan nemzetinek nevezett érdek, amely megengedhetné, hogy a kommunista rendszer politikai rendőrsége által magánszemélyekről gyűjtött adatokat a titkosszolgálatok a demokratikus rendszerben is használják. (A politikai rendőrség kimúlása pillanatában is 170 ezer embert tartott nyilván!)
A tényeket ismered: az SZDSZ végül is egyedül maradt a Parlamentben ezzel az álláspontjával, a lusztrációs törvényt úgy fogadta el az Országgyűlés, hogy sem a honvédségi, sem a külföldre irányuló, politikai rendőrségi feladatokat is ellátó titkosszolgálatok anyaga nem került az átvilágítás forrásai, s így a Történeti Hivatalban kutatható iratok közé. A parlamenti pártok többsége úgy vélte: a titkosszolgálatok működésében 1990 csak korlátozott cezúra.
Az MSZP-SZDSZ-koalíció kormányra kerülése e tekintetben nem változtatott érdemben a helyzeten. Az MSZP ebben a témában ugyanúgy az ellenzékkel működött együtt, pontosabban számíthatott az ellenzék támogatására, mint a médiaügyek nagyobb részében, a vatikáni megállapodásban és néhány más kérdésben is. Az SZDSZ két rossz megoldás közül válaszhatott: kilép a koalícióból, gyakorlati következményekkel nem járó, de látványos és hősiesnek látszó, protestáló nem szavazatokkal tüntet, vagy a rendelkezésére álló lehetőségeket kihasználva, megpróbál tenni valamit. Az utóbbit választva hozta létre Kuncze Gábor belügyminiszterként az általad, közreműködőként nálam sokkal jobban ismert iratfelmérő bizottságot a belügyminisztériumi iratok lehetséges felderítésére; így tette ki a szűrét néhány figurának, aki még az előző rendszerben kapott megbízást a BM-ben őrzött politikai rendőrségi iratok felügyeletére, állt tovább a vártán az Antall-Boross-kormány idején; és persze e keretek között volt kénytelen az általa szorgalmazott, ugyanakkor végső formájában a kormány egészének álláspontját képviselő törvénymódosítást benyújtani az Országgyűlésnek a Történeti Hivatal létrehozásáról; majd a hivatal vezetésére olyan embert jelölni, aki a kinevező, Horn Gyula bizalmát élvezte.
Az SZDSZ-frakció az ügynöktörvény módosításának tartalmával csak részlegesen értett egyet, de a belügyminisztert nem kívánta magára hagyni, s úgy vélte, hogy a hivatal megalakulása, a titkosszolgálati iratok kutathatóságának adott keretek közötti biztosítása is több, mint ami addig volt. Ugyanakkor reménykedett (tudjuk, hiába), talán az Alkotmánybíróság orvosolja a panaszt, hogy a BM volt III., titkosszolgálati ügyekkel foglalkozó főosztályának iratainál csak a III. osztálynál következett be részlegesen a rendszerváltás.
Talán nem tévedek, ha úgy ítélem meg: mai panaszaid ismeretében is javított a lehetőségeken az SZDSZ kormányzati munkája, még itt se tartanánk, ha nem megyünk bele a nem túl szép kompromiszszumra épülő törvénymódosításba, hiszen éppen ennek alapján tudod a "szegény kis történész" panaszait előadni.
Még két megjegyzést érdemes itt tennem. Már 1994 előtt kitűnt: a feltételezés, hogy az előző rendszerben vállalt dicstelen szerep akadálya lehet a politikai pályának, nem jött be. Ügynöki múlttal, az előző rendszerben vállalt más érdemi, eltitkolt, de lelepleződött elkötelezettséggel vagy éppen közismert vezetői poszttal is indultak szép politikusi karrierek. Nem keresve az okokat, csak a tényt rögzítem: a magyar társadalmat az egész ügynökkérdés, a politikai rendőrség múltbeli tevékenysége s általában a közszereplők előző rendszerben viselt dolgai sokkal kevésbé érdeklik, mint azt sokan feltételeztük mondjuk 1990-ben. A hivatal packázása a pártok többségének ez ügyben követett magatartására épül, s a pártok többségének nézete természetesen nem választható el közönségük rendszerváltó hevületének hiányától.
3. Kedves Laci! Te tudsz róla, de az olvasók nagyobb része nem foglalkozik ilyesmivel: a kormány törvényjavaslatot készített a Történeti Hivatal eddigi működési rendjének módosítására. Az előterjesztést e sorok írásával nagyjából egy időben, március 5-én kezdi tárgyalni az Országgyűlés.
A tervezet és a bizottsági viták ismeretében nem kétséges, az új törvény is Orwell rémlátomását valósítja meg: kötelező normává teszi az átírt történelmet, most már formálisan is eltörli a titkosszolgálatoknál a rendszerváltást. Ugyebár a hivatal életre hívását - mint Te is írod - az indokolta, hogy részben az átvilágítás, részben az egykori áldozatok, illetve a történeti kutatás számára biztosítani lehessen a politikai rendőrség rendszerváltás előtti iratainak összegyűjtését, rendezését, kezelését. Most viszont a hivatalt titkosszolgálati szaklevéltárrá kívánják átalakítani, vagyis formális és informális eszközökkel is hangsúlyozza a kormány: nem a múlt megismerése a prioritás, hanem a titkosszolgálati igények. Ez utóbbiak kielégítésében odáig mennek, hogy e szolgálatok, ide értve az egykori politikai rendőrséget is, hivatásos alkalmazottainak és hálózati személyeinek adatait nemzetközi mércével is páratlanul hosszú időre, 150 évre zárolják. (Az egész törvényjavaslat előterjesztője jellemzően és természetesen a titkosszolgálati miniszter.)
Mindeközben egyetlen, a mostani leveledben és korábbi írásaidban vagy mások panaszaiban jelzett problémára sem kínálnak megoldást. Így nem szűnik meg az az abszurd helyzetet, hogy az 1990 előtti politikai rendőrségi iratok nem automatikusan, hanem a mai nemzetbiztonsági szolgálatok igénye, mérlegelése alapján kerülnek a Történeti Hivatalba. (Az utóbbi azon rendszerváltás előtti titkosszolgálati iratokat jogosult átvenni és megőrizni, amelyekre a Belügyminisztérium, a Honvédelmi Minisztérium és szerveik, illetve a nemzetbiztonsági szolgálatok már nem tartanak igényt - némileg leegyszerűsítve így hangzott az 1996-os törvénymódosítás kompromisszumának egyik legkínosabb pontja.) Ezen a mai kormány nem kíván változtatni, sőt, a hivatal és a titkosszolgálat összefonódását az eddiginél jóval szorosabbá vonja.
Annak érdekében sem történik semmi, hogy a személyiségi jogok védelmére hivatkozó korlátozások szabályai az eddigi tapasztalatok alapján pontosabbá váljanak. Mert mit is jelent e törvény mai alkalmazásánál ez a rendkívül fontos elv? Valójában azt, hogy az egykori áldozatok nem ismerhetik meg a titkosszolgálatok rájuk állított, életüket - mondjuk finomkodva - formáló hivatásos titkosszolgálatosok és besúgók nevét. Mi különbözteti meg ezeket mondjuk bármilyen más, a rendszerváltás előtt közfeladatot ellátó állami, szövetkezeti, tanácsi vagy pártalkalmazottól, a munkaköri kötelezettségként jelentést író személyzetistől, pártbizalmitól, a belügyi öszszekötővel kötelezően érintkező vezetőtől? Az, hogy utóbbiakat ismerhette minden érintett, róluk tudni lehetett, hogy mi a dolguk, míg amazok nem nyílt, hanem titkos eszközökkel szolgálták a rendszert.
A kormány semmilyen érdemi, vállalható érvet nem tud felsorakoztatni a változtatás, illetve más helyeken a változatlanság indoklására. Lényegében azt mondja: csak, így láttam helyesnek.
A Történeti Hivatal titkosszolgálati szaklevéltárrá alakításáról szóló törvényjavaslat tárgyalása véletlenül egybeesik a kommunizmus áldozatainak első emléknapjával! Írjam most vigaszul, hogy ne szomorkodj, nem a történészekkel szórakoznak, nem ez az egyetlen területe a kormányzati politikának, ahol a szavak és tettek ily távol esnek egymástól?
Kedves Laci! Lehet, hogy leveledet az olvasók egy része valóban a szegény kis történész panaszainak találta. De a keveseket érdeklő, szakmainak tűnő bajaid előidézőjeként olyan okok, törekvések láthatók, amelyek már a köztársaság mai állapotát jellemzik.
Köszönve leveled, üdvözlettel.
(Előzménye a lap március 2-i számában megjelent Nyílt levél Pető Iván országgyűlési képviselőnek című írás)
Mint azt a mai politikai elitben is sokan megtanulhatták még a nyolcvanas években a mára fájó hiányú Szabó Miklóstól és az általa közvetített klasszikus kremlinológiai hagyományból, a figyelmes politikai elemzőnek akkor kell felneszelnie, mikor személyi változások történülnek az uralkodó párt felső vezetésében. Az ilyen szituációk alkalmasak lehetnek a mégoly monolitnak tűnő hatalmi tömb hasadásainak, leosztásainak érzékelésére, meg arra is, ha már itt tartunk, hogy kikből is áll ez a hatalmi tömb, fedik-é a formális struktúrákat az informálisak, kik az igazi döntéshozók. Az elmúlt héten a Fidesz-MPP-ben Kövér László pártelnök előbb belengetett, majd le is mondott, a májusi tisztújításon nem indul a pártelnöki posztért, kampányfőnök-alelnökként kíván tenni a pártért 2002-ben. Lapzártánkkor feltehető utódja Pokorni Zoltán oktatási miniszter, akit Kövér is megnevezett, "el tudná fogadni ezen a poszton", imígyen cáfolva a kettejük közti törésvonalról szóló híreszteléseket. A kérdés: jelent-e módosulást a Fidesz-MPP politikájában a várható személycsere, az új férfi új műsort jelent-e, vagy csak édesebb ostyába csomagolja-e a régi show-t, kevesebb "homelessezéssel", "Csurkaegyenesmagyaremberezéssel", bolsizással, libsizéssel, de a régi dal hallik-é majd? A válasz természetesen tudhatatlan, de spekulatív studírozásra mindenféleképpen érdemes.
Pokorni Zoltán miniszter és Kövér László pártelnök személyiségkülönbségei nyilvánvalóak, a Laci ugye hebrencs, ami a szívén, hát a száján, verbális és metakommunikációjában is az indulati próza művelője (szándékos képzavar!), búvik mélyen valami frusztráció, sistereg, ha előtör, a kérdés itt az: adottságait ugyan figyelembe véve, de mennyire lett túlrajzolva az ő figurája színlapleosztáskor a szereposztó díványon, aholis elhangzott, hogy "OK, Leslie, te leszel a gumibotos rendőr!" Punktum! - ám ezt már ő mondta. A Pokorni ugye egészen más: nem is 1988-as Fidesz-tag, nagyon messze van "az 1. számú párttagkönyv" birtokosának pozíciójától, '93-ban lépett be, a csökkenő népszerűség periódusában, ami persze pozitívum, sikeres frakcióvezető volt, de ez nem is annyira lényeges, a lényeges az, hogy ő dohányáruval kínál, "ugyan már, édeske, csak nem, hogy bántotta a csúnya bácsi, há' gyújtson már rá, hoztam is a vallomás szövegét, ne kelljen bíbelődni. Parancsoljon, tollacska a kezecskébe, itt kéne aláírni!"
A jövendő megálmodói szerint egész pályás letámadás helyett egész pályás feltámadás tehát.
Apropó döntéshozatal: mesélik, hogy az egész pályás letámadásos időszakban, a csütörtöki kormányülést megelőzően informális egyeztetések zajlottak szerdán az Ervin utcában Wermer András, illetve a Happy End Kft. ingatlanán. Wermerék azóta egy csévharaszti birtokra költöztek, kérdés ismét, hogy az Áder parlamenti elnök irodájában tartott múlt csütörtöki pártrendezvény (!) forgatókönyvét is Csévharaszton írták-e. A klasszikus kremlinológia, vagy mondjuk a Robert Michels-féle pártszociológia megbicsaklik a Fidesz-MPP ilyetén elemzésénél: ezek ugyanis abból indulnak ki, hogy a párton belül érdekcsoportok, elvek és érdekek képviselete is folyhat. Nos, imho ez nem pont így van, de fizetek annak egy mézes puszedlit, aki bebizonyítja nekem az ellenkezőjét.
Mikor jó egy éve a Fidesz-MPP-ben kettéválasztották a pártelnöki és a miniszterelnöki pozíciókat, napvilágot látott egy-két kósza találgatás feltételezett Orbán-Kövér ellentétről, a kettejük között a stilárison túlmutató különbségen kívül. (+ Pokorni nevét már ekkor megpedzették.) Bullshit, mondja hasonló esetekben az ámerikai, meg azt, hogy wishful thinking. A Fidesz-MPP sem Orbán, sem Kövér nélkül nem tudna működni; írta minap az egyik napilap, hogy "egy lélek két testben", nos inkább az a helyzet, hogy Kövér László Orbán Viktor felettes énje, az idősebb pályatárs, aki a személyes hatalomra nem veszélyes, hiszen Kövér maga is tudja, hogy hiányzik belőle az orbáni szexepil, sokkal megosztóbb, sokkal szélesebb társadalmi réteg számára elfogadhatatlanabb személyiség. És ez már akkor eldőlt, mikor lezsugázták, hogy a Történelem színpadára Orbán Viktor fog felállni 1989. június 16-án, és nem Kövér. (A Nagy Imre-temetést - melyen a fideszes megszólalásról mindenki tudta körön belül, hogy történelmi jelentőségű lehet, lesz - megelőző agárdi választmányi ülésen először Kövér neve vetődött fel mint lehetséges szónoké, majd Orbán mögött egyhangúsodtak a jelenlévők, végül az a megoldás született, hogy Kövér és Orbán együtt írták a beszédet - állítólag főként Kövér -, és az az emlékezetes módon hangzott el.)
De ne az elmúlton merengjünk, hanem hogyan is néz ki a 2001. tavaszi helyzet, egy jó egy éve beindított választási kampány után? Nagyobbik koalíciós partner (FKgP) de facto bedarálva, szavazótábor 80 százaléka reményelhetően lenyúlva, Torgyán dalolva nem államfő, kétéves költségvetés a zsebben, a botrányok nyűve őket emészti (mindenkinek figyelmébe ajánlom a Deésy-féle kazettaügy kétszeresen lehallgatott helyiségét!), a kis koalíciós partner (MDF) borotválkozótükörrel megzabolázva, sokat nem hozhatnak, és az ajánlat feléjük minden kör után feleződik. Mindez persze félsiker, mikor, Martin Luther Kinghez hasonlóan Kövér felébredt egy reggelen, hogy I had a dream, akkor ő olyan uniópártot vizionált, ahol ott van mindenki az MDNP-s Pusztai Erzsébettől mondjuk Csermely Péterig, aki viszont állítólag úgy vélekedik magáról, hogy aki tőle jobbra van, az már leesik. (Bár Csermely ezt cáfolta, úgyhogy ide behelyettesítendő az a Csermely Péter-szerű ember, aki valójában nem Csermely Péter, viszont leesik.) Kövér víziója elbukott, de elnöksége végén, dacára mosókonyhai salétromfoltként virágzó retorikájának, a párt népszerűsége mintha ismét emelkedne kissé, aminek persze a szocialisták töketlenkedése és a médiában jól kijátszott kisgazdakártya egyaránt lehet az oka. Az elmúlt egy évben viszont erős üzenetek érkezhettek a nyugati partnerektől, ha Orbánék nem akarják a mečiarság ódiumát magukra venni, akkor tessék lehasadni a nyílt Csurka-koalíció hajszolásáról. Mi a cél? Az abszolút többség 2002-ben, természetesen, ha ez nem sikerül, akkor a hatalom bármilyen részének a megtartása, bármi áron. (Később a visszacsenés.) Mi maradt hátra? Az SZDSZ-től egykor elvett, mostanra legalábbis elbizonytalanodott szavazótábor visszaszerzése, illetve a nagykoalíció irányába teendő gesztusok. Bármely ezekbe az irányokba Kövérrel tett gesztus alkalmatlan eszközzel elkövetett kísérletnek számít, Pokorni viszont jó az MSZP és az egykori SZDSZ-tábor felé is, szavazatmaximálási joker, az emberarcú fidexizmus képviselője, a hely és a kor Dubčekje. Ügyes - mondaná Salamon Béla, értsünk egyet vele.
A döntéshozatali mechanizmus természetesen informális volt, de az előzetes vezetőségi javaslat (értsd: döntés) - nyilván nem véletlenül - nyilvánosságot kap, tanulságos hát belegondolni. A jelenlévők: Orbán miniszterelnök, Kövér pártelnök, Áder parlamenti elnök, Stumpf kancelláriaminiszter, Pokorni oktatási miniszter, Várhegyi választmányi elnök és Deutsch sportminiszter. Érdekes koktél. Hol maradnak belőle az egzotikus ízek, mint például a színes öltözetű és egyéniségű Szájer frakcióvezető? Vagy az újdondászok, vidéki és kormányzati káderek seregei? Persze egy ilyen megbeszélésnek operatívnak kell lennie, kevés szereplővel, ezért is meglepő a Sturm und Drang-os indulást idéző Deutsch Tamás jelenléte, aki ugyan imidzsember, de a parlamenti Tocsik-bizottság óta nyújtott teljesítménye még a Fidesz-MPP szempontjából is kétséges, és akkor a magyar sportról s ifjúságról szót sem ejtettünk. Várhegyi Attila kultúrállamtitkár ottléte választmányi elnökségével indokolható, de hát ő is megosztó személyiség, tessék csak a filmművészeket megkérdezni, vagy egykori szolnoki komálósait. A régi fiúk öszszetrombitálása, az egy alomból való vezetés látképe is üzenetértékű: itt vagyunk mi, magasra jutott fiatalemberek, öltöny, nyakkendő, díszes parlamenti iroda, de ugyanazok, mint tizenkét éve, ugye érted, szeretve tisztelt ex-SZDSZ-szavazó. És, kedves elvtársak ott a túloldalon, ugye látják, hogy mi egy törekvő fiatal garnitúra vagyunk, akiknek persze más a politikai érdeke, de e helyről üzenjük: ha az ország érdeke úgy kívánja, saját legjobb erőinket is hátrébbvonjuk, csak ne ingereljük vele az ellenfél-partnert. Ekként bukik meg hát a Fidesz-MPP elemzésén a klasszikus kremlinológia eszköztára, hiszen nem hatalmi harc, eltérő ideológiák képviselete, különérdek vagy a párton belüli bázis differenciált nyomása okozza a formális struktúrában a változásokat, hanem a marketingszempontok és egy vidéki öregfiúk-focicsapat edzőjének elvei.
Azt tudjuk, hogy Kövér László a Fidesz-MPP-ben a Kövér László marad, bármi történjék is. Azokat a marketing-szakirodalmakat is ismergetjük. Amit nem tudunk, hogy ki is az edző?!
Ki is ez a maszkot viselő filozófus? Ki ez az ember, aki oly pontosan tudta, hogy kevesen lesznek, akik egyáltalán megértik a maszk, az inkognitó lényegét és jelentését. Ki is ez a szerző, aki akarta és kívánta a rejtekezést? "De most képzeljünk el valakit, akinek sikerül megőriznie az inkognitóját: tehát rangrejtve akar élni, és azt kívánja, hogy felismerjék ugyan, de ne közvetlenül. Így aztán nem egyszerűen csak megesik vele, hogy közvetlenül nem ismerik fel igazi valóját, hiszen az saját szabad elhatározása. Ám voltaképpen itt lappang a titok: az emberek zömének sejtelme sincs az önfelülmúlás lehetőségéről, és a leghalványabb fogalma sincs egy olyan önfelülmúlás lehetőségéről, hogy valaki igazi mivoltánál sokkal jelentéktelenebbnek látszó inkognitót akarjon ölteni." (Kierkegaard: A keresztény hit iskolája)
Hogyan képzelhetnénk el, hogy mások közvetve el- és felismerjék az inkognitót, ami tehát nem más, mint az embernek egy olyan egyedülálló lehetősége, hogy magát azáltal múlja felül és haladja meg, hogy lealacsonyítja magát.
Mit is jelent a jövendő filozófiát, a rákövetkező filozófiát illetően, ha ez az ember Koppenhágából, "a dialektikus kapcsolódások és csomók mestere" megérteti velünk, talán egyszer és mindenkorra, hogy nem jutunk túl, nem vagyunk képesek magunk mögött hagyni a létező és a megértett aporetikus megkettőződését, nincs út, ami ezen kívülre vezetne. A lét, vagy pontosabban az állandóan közlésben álló és megértetésért fáradozó személy léte az állandó megkettőződés. Kierkegaard tehát a nem identitás modern gondolkodója, a közvetett közlésbe visszavetett lény felől gondolkodó filozófus? Közvetett közlés mint kerülőút, vagy inkább önfelszámolás. "Közvetett közlés például az, ha valaki oly módon elegyít tréfát komolysággal, hogy a létrejött összetétel amolyan dialektikus csomó lesz - az illető pedig ezáltal senki. (...) A létezésről szóló minden közlés közlőért kiált; a közlő személy ugyanis a közlés megkettőződése: aki abban létezik, amit megért, megkettőződik." (Kierkegaard u.o.)
Kerülő az irónián, a komikumon keresztül, dialektika, ami nem emelkedik az általános szintjére...
Deleuze, Kierkegaard nagy tisztelője írta: "Az identitás elsőbbsége, fogjuk azt fel bármiként is, definiálja a reprezentáció világát. A modern gondolkodás a reprezentáció zátonyra futásaként, vagy az identitás elveszéseként és mindazoknak az erőknek a felfedezéseként születik meg, melyek az identitás reprezentációja mélyén működnek." (Differencia és ismétlés)
Kierkegaard illúziótlanul a szemünkbe vágta, hogy csak "tisztességtelen öncsalás" folytán vagyunk képesek az identikusat mint létezésünk legfőbb sajátosságát őrizni, és szemlére tenni. A szorongás fogalma című könyvében idézte Jakab apostol közönséges levelét: Az igének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat. Mert ha valaki hallgatója az igének és nem megtartója, az ilyen hasonlatos ahhoz az emberhez, aki tükörben nézi az ő természet szerinti ábrázatát: Mert megnézte magát és elment, és azonnal elfelejtette, milyen volt. De aki belenéz a szabadság tökéletes törvényébe és megmarad amellett, az nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében. (1,22-25.) A tett által boldoggá lenni, a tett által magunkon túl jutni és nem a tükör identitásánál maradva, sőt, azt elfeledve magunknál lenni.
Elérjük-e valaha is az ehhez a tetthez szükséges komolyságot, "ami soha nem válhat megszokottá". (A szorongás fogalma) Képesek leszünk-e az ehhez a tetthez szükséges komolyságot gyakorolni, és megvalósítani, vagy legalább egy pillanatra betekinteni a szabadság törvényébe mások, a Másik előtt, és az ő tekintetében?
Az emberi egzisztencia, az emberi élet komolyan nem lehet önmaga. Az ember élete az állandó önvizsgálat, próba, melynek nincs egyetlen mértéke és normája. Ez a kategória, a próba "abszolút transzcendens, és ezzel az ember és Isten között olyan egymásnak szegülő személyes viszony jön létre, hogy az ember többé nem elégedhet meg bármilyen másodkézből származó magyarázattal". (Az ismétlés) Dietrich Bonhoeffer a következő pregnáns átfogalmazással élt: "Az egyes ember a "pillanatban", mások által válik újra és újra személlyé." (Sanctorum communio) A pillanatban nem-identikusként vagyunk, komolyan lépünk át, vagy inkább jutunk túl önmagunkon.
Ki is hát ez a dán, aki oly régóta intéz hozzánk nyugtalanító kérdéseket? Kafka "barátja", egy megkésett romantikus, a klasszikus német idealizmust destruáló, a rendszertől magát és filozófiát menekítő gondolkodó, Schelling pozitív filozófiájának elorzója, a kritikai gondolat és elmélet előfutára, akinek hatása olyan gondolkodóknál is kimutatható, mint Adorno és Benjamin. Heidegger értelmében vett egzisztenciafilozófus, a radikális hermeneutika előkészítője, mint ahogy erre D. Caputo hívta fel a figyelmünket. A kivétel gondolkodója, amit akár Benjaminnál, vagy még Carl Schmittnél láthatunk. "Idővel az ember beleun az általánosról és megint csak az általánosról szóló örökös locsogásba, ami a legfárasztóbb unalmassággal ismétlődik. Vannak kivételek." (Az ismétlés)
Joggal mondta Hannah Arendt a filozófiai kérdésfeltevést módosító kivétel kapcsán a következőt: "Nagyon is jellemző az, hogy az egész egzisztencia-filozófia, amit végül is "egzisztenciálison" értett, nem más, mint amit Kierkegaard a kivétel kategóriáján értett." (Mi az egzisztencia-filozófia?) Vagy tényleg nem tett volna mást, mint Lévinas mondta róla, rehabilitálta "a szégyentelen szubjektivitást"?
Ki ez a nyugtalanító gondolkodó, aki soha sem adta fel az emberi létezés titkos alapzatának kutatását? Nem tágított a homo abyssus veszélyes és veszélyeztető helyétől. (E. Przywara: A Kierkegaard-rejtély) Van-e ennél nehezebb feladata a filozófiának?
A filozófia feladata csak ez, vagy E. T. A. Hoffmann írásművészete és Carl Blechen festészete, hogy csak két kortársra utaljunk, nem térképezte már fel ezt a helyet? Kétségtelenül így van. "Ahogy a babona szerint a rém eltűnik egy láthatatlan hasadékban, ugyanez történik a kétségbeeséssel is, minél szellemibb, annál inkább szeretne olyan külsőben lakozni, ahol bizonyára senkinek sem jutna eszébe keresni. Ez a rejtettség éppen valamiféle szellemi dolog, és arra szolgál, hogy mintegy a valóság mögött valami bezárt világot biztosítson magának az ember, egy világot kizárólag magának, olyan világot, amelyben a kétségbeesett Én szüntelen kínok között azzal foglalkozik, hogy önmaga legyen." (A halálos betegség)
A kétségbeesés nem várt hasadása, az Én megtörése és megtörtsége a tiszta én és az elkülönült világ kettősségének egybeolvadását, összefolyását eredményezi, s eközben nem tud több különbséget tenni. Theunissennel mondhatjuk; "Közvetlenül nem akarunk az lenni, akik vagyunk." (A kétségbeesés fogalma. Kierkegaard-korrekciók) Ám joggal kérdezhetjük, nem jelenti-e a kétségbeesés, a törés által kiváltott meg nem különböztethetőség éppen a lélek nem látott, kizárt részét, ami kiváltképpen kényszerítően lép fel az Énnel szemben, az Énben, hogy magához viszonyuljon, hogy magához térjen vissza. Így Theunissen ellenében azt mondom, van tudattalan kétségbeesés, hiszen soha nincs az önmagam tapasztalásának végső evidenciája, az önmaga végső meghatározottsága.
Kierkegaard egyik előkészítője lenne a tudattalan világkarrierjének?
Ki tudja?
Egy azonban biztos, hogy gondolkodásának egyedisége és egyedülállósága eredményeképp még ma is nyugalmat nem engedő kortársunk.
(Elhangzott a Kierkegaard Cabinet megnyitásakor 2001. március 2-án, az ELTE esztétika tanszékén)
Az objektivitás halott - de ezt Magyarországon még nem illik bevallani. A diktatúra utáni sajtó még mindig az "objektivitás mint cél" elve alapján működik, sokak számára ez a szabadság netovábbja, holott valójában évek óta a demokratikus sajtó gátja. Az objektivitás követelményének érvényesítése során a magyar újságírás lemondott a demokratikus sajtó elsődleges feladatának teljesítéséről: a közönség értelmes informálásáról.
Petőcz György cikke (Mi is az az objektivitás?, ÉS, jan. 12.) a sajtótörténet egyik érdekes fejleményeként mutatta be az értelmezés mozzanatának előtérbe kerülését. Petőcz cikke egy jó svádájú, a világot színesen, a maga teljességében látó újságíró példáján illusztrálta az interpretatív újságírást. A Max Franken önéletrajzára alapozott cikk az értelmező újságírást a szakma marginális, az érvényes normákat megszegő, renitens műfajaként mutatja be. E beállítás azt sugallja, az értelmezés csak a szakma avantgárdjai között hódító divat. Sokkal többről van pedig szó.
Az angol szaknyelven interpretatívnak nevezett újságírás nem egyszerűen divat, sajátos sziget, hanem az újságírás alapjait megrendítő irányzat, amely a tényalapú cikkek XIX. században kialakult mítoszát rombolja szét, s gyakorlatilag új gondolkodási sémát, paradigmát kínál az újságírás szakmai átalakításához. Véleményem szerint a mai angolszász újságírás e paradigma alapján írható le helyesen, s sikere valószínűleg nem választható el a pozitivista és racionalista tudománykép megroggyanásától, s a filozófiai relativizmus térhódításától.
A XIX. század óta a híreknek a ki-hol-mit-mikor (és a kiegészítő "hogyan") kérdésére kellett válaszolniuk. Az volt az elképzelés, hogy az olvasónak csak át kell nyújtani az alapinformációkat, és ő majd mindent magától feldolgoz. Bár az effajta újságírás uralma sosem lett elsöprő, befolyása domináns volt, kontinensekre szórta szét az objektivitás követelményét. A társadalomtudományi relativizmus sikerével egy időben azonban - nagyobb számban az ötvenes-hatvanas évektől - egyre több újságíró és szerkesztő kérdőjelezte meg az effajta hírközlés sajátosságát. Mára az angolszász sajtóban a hírek, tudósítások műfajában gyakorlatilag egyeduralkodóvá vált az értelmező újságírás, amely nemcsak a tényeket, de azok értelmezését is beleérti az újságírás alapjaiba. A felismerés lényege: a kommunikáció a tényekkel kapcsolatos összefüggések közlését is igényli. Az összefüggések közlése azonban szétfeszíti az objektív újságírás hagyományos normáit.
Magyarországot sajátos helyzetben éri el az értelmező újságírás. Akkor, amikor még az objektivitás követelményét sem sikerült maradéktalanul érvényesítenie, így egy még teljességében meg sem gyökeresedett gyakorlatot alakít majd át.
A diktatúrában az újságíróknak a kiadott szövegekhez kellett igazodniuk, a politikai hatalom diktálta, mit írhatnak meg. A demokratikussá váló sajtó nagy örömünnepe volt, amikor a rendszerváltás forgatagában és után már semmi sem kötelezte arra, hogy a hatalomhoz igazodjon, hogy az szabja meg, mi jelenhet meg róla. Az akkor kialakult felfogás a hír és tudósítás műfajában előrelépést jelentett ugyan a diktatúra időszakához képest, de súlyos hiányosságok terhelték és terhelik, így a demokrácia kiteljesedésével a sajtó a demokratikus működés gátjává lett.
A mai magyar tudósítás leggyakrabban úgy készül, hogy az újságíró szinte magnóként működik: szerkesztett, rövidített, lényegre törő formában leírja, ami elhangzott, de csak a tényekre szorítkozik (illetve arra, amit a tények fogalmán ért a többség). Az újságírók számára ez a diktatúra után felszabadulást jelentett, hiszen végre az jelent meg a másnapi lapokban, a tévék, rádiók tudósításaiban, amit az illető közszereplő elmondott, s nem az, amit a saját szempontjai szerint nyilvánosságra akart hozni.
A kimondott szóhoz való ragaszkodásért azonban súlyos árat fizet a magyar újságírás. Egy újfajta szolgaság jött létre, amelyben ismét a közszereplők diktálnak, de ezúttal már az újságírói autonómia megroppanása, valamint egy elavult szakmai tantételhez való ragaszkodás miatt.
A hazai tantétel ugyanis, hogy egy tudósítás, egy hír attól objektív, hogy visszaadja azt, ami történt, s úgymond nem kommentálja az eseményeket. Nap mint nap olvasunk ilyen cikkeket: "Az FKGP országos elnöksége Kávássy Sándor alelnökkel és Barkóczy Gellért főtitkárhelyettessel egészül ki - jelentette be Torgyán József péntek este a testület zárt ülése után. Hozzátette: az alelnöki és a főtitkár-helyettesi poszt Lányi Zsolt, illetve Molnár Róbert lemondásával üresedett meg. Lapunk úgy értesült, hogy a kisgazda pártelnök a napokban találkozni kíván Orbán Viktorral." Csak a korrektség kedvéért: az előbbi bevezető után felbukkan egy értelmező elem, Torgyán "megkezdte a rendcsinálást", de a szövegből nem világos, hogy ezt Torgyán mondta, vagy a cikk szerzője, majd a cikk a tények - ki mit mondott és milyen plusz információkat tudott meg a lap - felsorolásával folytatódik (Népszabadság, 2001. jan. 20.).
Nézzünk külföldi példákat: "Mély ellentétek kerültek a felszínre tegnap éjjel az északi és a déli államok között az Európai Unió költségvetésének befagyasztása kapcsán. A javaslat része az EU évi 97,8 milliárd dolláros költségvetése átalakításának" ( Financial Times, 1998. dec. 7.). "Dániában az egységes európai valutáért indított sikertelen kampány tegnap az első magas rangú áldozatát követelte: a külügyminiszter bejelentette, hogy lemond." Később ez a cikk így folytatódik: "Helveg Petersen lemondása valószínűleg nem okoz komoly politikai vitákat. A kormány átalakítása már amúgy is zajlik, mivel az ENSZ koszovói szervezeténél hamarosan munkába álló védelmi minisztert, Hans Haekkerupot különben is helyettesíteni kell" (Financial Times, 2000. dec. 21.). A különbség nyilvánvaló: a Financial Times-cikkekben az újságíró maga foglalja össze a történteket, s helyezi el azokat egy tágabb összefüggésben, s ennek alátámasztására saját felkészültsége, szakmai tudása szolgáltatja az alapot. A magyar cikkben elhangzanak nevek, tisztségek, s az, hogy Torgyán találkozni kíván Orbánnal, de csak az érti az információkat, aki egyébként is bennfentes, de legalábbis mohó újságolvasó; aki nincs képben, annak ezek az információk nem mondanak semmit.
A különbség nevetséges és szánalmas következményekhez vezet, ennek olvasói vagyunk évek óta. Közismert az ilyen típusú fiktív napilaphír: A Reuters jelentése szerint komoly hiányosságok vannak a magyar hadsereg NATO-kompatibilitásában. (...) A Reuters hozzátette, hogy a NATO-ban növekvő aggodalommal szemlélik a magyarok vonakodását, s ez csökkentheti az újonnan csatlakozott országnak a NATO-n belüli súlyát, egyesek szerint Magyarország második vonalbeli tagságához vezethet... stb. A magyar sajtó szégyene, hogy effajta cikkek, tudósítások közlése csak a külföldi lapokra, hírügynökségekre való hivatkozással történik.
Ha a magyar cikkek struktúrájában gondolkodunk, úgy képzeljük, hogy a Reuters írt egy tudósítást, ahhoz csatolt egy "kommentárt", majd a magyar újságíró e kettőt összevonta. De ez nem így van. A magyar újság egy tudósításból idéz. A különbség az interpretációban rejlik.
A Financial Times tudósítása abban különbözik a magyar tudósításoktól, hogy a cikk szerzője nem magnó-üzemmódban működik, ugyanis elvárják tőle, hogy ne csak a hagyományosan tényeknek nevezett mozzanatokat, hanem az értelmezés elemeivel feldúsított tényeket írja le. A változás mögött az újságírásban használt "tény" fogalmának átalakulása áll. Hagyományosan az minősül ténynek, hogy "Orbán miniszterelnök bejelentette...", "a folyó áttörte gátját", "tegnap hóesés volt". A tények azonban csalafinta jószágok. A hírt, hogy "tegnap hóesés volt", érti minden olvasó, mert ismeri a mondatban szereplő szavak pontos értelmét, és maga is megbizonyosodhat a hír igaz voltáról. Egy-egy tény megértését megnehezítheti azonban, hogy a benne szereplő fogalmak és a közlés egészének megértése további tudást feltételez. Egy fiktív példa: Orbán Viktor tegnap bejelentette, hogy rosszallással figyeli az MDF-en belüli huzakodást a dabasi koalíciós képviselőjelölt személye ügyében - ez tipikus magyar napilapos fogalmazás. A miniszterelnök dühös az MDF-re - ez az, amit bárki megérthet ebből a mondatból. Aki azonban nincs benne a politikai történésekben, az ebből a hírből nem tudhatja meg, hogy mi az értelme ennek a hírnek. Majd a kommentárok eligazítják az olvasót, szól a hagyományos vélekedés. Csakhogy nem lehet minden hírhez kommentárt rendelni.
Az angolszász sajtó abban különbözik a magyar újságírástól, hogy a tényekhez hozzákapcsolja az értelmezhetőség kívánalmát is, s ezzel átértékeli a tények fogalmát. A tényekhez ugyanis hozzátartozik egy kontextus meg egy narratíva is: a kontextus a tények környezetét, az adott tényhez kapcsolható, az ahhoz tartozó, mert csak vele együtt értelmezhető más tényeket jelenti, a narratíva pedig azt a nagyobb értelmezési egységet adja, amelyben a tényeket leírják. Ilyen narratíva esetünkben az "ellenzék-kormánypárt-versengő pártrendszer-többpártrendszer-parlamentáris demokrácia" mozzanatai, amelyek mind-mind bizonyos képzeteket keltenek az olvasóban, aki ezek révén érti meg a tények jelentését.
Mindig egy narratíva alapján olvasunk. Vegyünk például egy mai stílusban megírt fiktív tudósítást: Orbán miniszterelnök örömét fejezte ki, hogy végre a hatalmon lévők között is megjelent az érdekek tagoltsága. Gondoljuk el: ha Orbán Viktor a kommunista rendszer egyik miniszterelnöke, akkor ezért a kijelentéséért akkori olvasói vagy kiátkozzák, vagy mennybe menesztik, mert a kommunista diktatúra egyik alapelemét - a monolit egységet - vonja kétségbe kijelentésével. Az olvasók ugyanis a rendszer leírására használt narratíva alapján - a kommunisták eddig mindig a monolit egységben hittek - értelmezik az elhangzottakat, s ha nem kedvelik a rendszert, örülnek, ha a rendszer hívei, utálják. Ha azonban Orbán Viktor ezt manapság jelenti ki, akkor azt gondoljuk, hogy megőrült, viccelt, vagy ironizált, hiszen 1) versengő többpártrendszerben, 2) ellenzéki jelöltek indulása mellett, 3) az ellenzék és a kormánypártok közötti kiegyenlített szituációban az a miniszterelnök, aki örül, hogy elkószálnak a koalíciós partnerek, vagy nem normális, vagy viccel. Ez az értelmezés a jelenlegi rendszerről alkotott elképzeléseink alapján alakul ki. Azaz egy meglévő narratíva alapján értelmezzük az elhangzottakat.
A narratíva nem szubjektív hóbortok alapján alakul ki. A tudósítások általában olyan történésekről számolnak be, amelyek igazságát nem annak alapján ítéljük meg, hogy tetszik-e nekünk az adott esemény, vagy sem. A tetszés valóban szubjektív és nemcsak hogy nem befolyásolható racionális érvekkel, de még vitatkozni is nehéz róla. Az azonban racionális eszközökkel eldönthető, hogy helyes-e a következő mondat: Orbán miniszterelnök, teljesen szokatlan módon, örömét fejezte ki, hogy a kormánykoalíció legkisebb pártja saját koalíciós pártjaival versengve állít önálló jelöltet a dabasi választáson. A "legkisebb párt", a "koalíció" kifejezésekkel nincs gond, ezek számokon és jogi definíciókon alapulnak. A "szokatlan" szót a narratíva alapján használhatja az újságíró: demokráciában szokatlan, ha egy miniszterelnök örül annak, ha egy koalíciós párt külön utakon kíván járni.
Az újságírói szubjektivitás gátja, hogy a befogadó maga is rendelkezik referenciális pontokkal, amelyek alapján megítéli az olvasottak igazságát. Másrészt arról is többé-kevésbé világos elképzelésekkel rendelkezik, mi a tény, és mi a vélemény. Mielőtt bárki azzal érvelne, hogy az olvasók egy része tájékozatlan és még ezzel sincs tisztában, gondoljon arra, hogy mire felnőtt lesz az ember, többek között azt is meg kell tanulnia, mi a különbség tényállítás és vélemény között. Ha valaki elmegy a bankba, s egy tisztviselő felvilágosítja, hogy az érvényes törvények értelmében jár neki valamilyen kedvezmény, ez számára tény, s ha mégsem kapja meg, e tényre hivatkozva védi az igazát. Ha azonban azt közli vele a tisztviselő, hogy csak a bank mérlegelése után kaphat hitelt, akkor nyilván nem veszi biztosra, hogy megkapja a kért pénzt. A mindennapi életben is sokszor előfordul az emberrel, hogy pórul jár, ha ténynek hiszi a véleményt, elkerülhetetlennek az esetlegest. De az ezzel való szembesülés magának az életnek, az ember világhoz való viszonyának a problémája, s nem az újságírásé.
Ugyanez a probléma a sajtó megértése során is jelentkezik, de nem jobban, mint az élet más területein. Ad absurdum: ahogy vannak emberek, akikkel minden hivatal packázhat, mert nem képesek érvényesíteni jogaikat, úgy vannak reménytelen befogadók, akik a közöltekből semmit nem fognak fel. Ez nem adhat okot arra, hogy felfüggesszük az interpretáció szerepét.
Az interpretációval az olvasó nem válik kiszolgáltatottabbá. Az olvasónak magának is van véleménye arról, hogy mi a tény és mi a vélemény, s így el tudja dönteni, hogy az újságíró megsértette-e a tények közlésére vonatkozó szabályokat. Az interpretációval ugyanis nem a szubjektivitásnak, hanem a racionális és strukturált közlésnek biztosítunk teret. Az újságíró olyan kijelentéseket tehet, amelyek tényeken és a tények közötti, a racionalitás szabályai szerint megvitatható összefüggéseken alapulnak. Racionalitáson azt értem, hogy a tényekre vonatkozó aktuális elképzelések nyomán visszakereshetők mind a logikai, mentális folyamatok, mind pedig a tényanyag, amire az újságíró támaszkodott. A közlés strukturáltsága pedig a közlés komplexitására s annak racionális elemzésére vonatkozik. A közlés komplexitásán a tény-kontextus-narratíva szerkezetét értem.
Egyetlen közlés sem mentes a torzításoktól. Még a magát objektívnek nevező újságíróé sem. Nem mindegy például, hogy valakit függő beszédben idéznek, vagy saját szavait írják le, nem mindegy, hogy amit mondott, azt "állította" vagy "magyarázta", s az sem lényegtelen, az oldalon belül hova tördelik a cikket stb. Már csak emiatt sem lehet azt állítani, hogy az értelmező újságírás szétrombol egy átlátható világot. De továbbmegyek: az objektivitás felcserélése a racionális interpretációval sokkal nyitottabb, demokratikusabb közlési struktúrát alakít ki. A magyar tudósítások alapvetően hazugok, hiszen azt a látszatot keltik, mintha objektívek lennének, holott nem azok: mintha tényeket közölnének, holott csak a tények egy részét közlik; mintha megmutatnák, ami történt, holott csak ködösítenek. Ráadásul egyáltalán nem demokratikusak, mert nem a lehető legszélesebb közönséggel akarják tudatni, hogy mi történt, kinek mi a véleménye, hanem arra számítanak, hogy akit érdekel az adott hír, az úgyis rendelkezik azzal a tudással, amely értelmezhetővé teszi számára az újság információját.
Az objektivitás látszólag plebejus indíttatása valójában kulturális arisztokratizmust teremt. A "ne mondjuk már meg nekik, hogy mit gondoljanak" elve tudatlanságba, érthetetlenségbe taszítja a be nem avatottakat, a nyilvános közlés médiumát, az újságírást pedig a beavatottak szimbolikus-reprezentatív üzengetéseinek terepévé silányítja. Aki nem tudja, kik az előbb említett példában szereplő politikusok, milyen nézeteket vallanak, mit tettek az elmúlt időszakban, az ezekből a tudósításokból nem is fogja megtudni, hogy melyik tény mire vonatkozik, mit jelent. Az újságíró látszólag az olvasóra bízza az értelmezést, miközben elzárja őt azoktól az információktól és értelmezésektől, amelyek alapján a be nem avatott is megérthetné, miről van szó.
Az interpretatív újságírás természetesen nem szakít az objektivitás hagyományával. Az interpretációnak korrektnek, nyitottnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie, valamint az összes számba vehető tény, információ és értelmezés figyelembevételével kell készülnie - és ez az objektivitás hagyományához kapcsolja. Például: megengedhetetlen, hogy Torgyán villáját úgy tárgyalja a sajtó, mintha Horn Gyula villaépítéséből nem lett volna ügy; vagy hogy a jobboldali sajtó úgy beszéljen a Tocsik-ügyről, mintha a Fidesznek nem lett volna székházügye, s mintha a jobboldali pártok - és általában a pártok - finanszírozása, pénzügyi támogatása rendben lenne.
A kontextus kialakítása és a narratíva megválasztása ugyancsak racionális folyamat eredménye, racionális megvitathatósága nem nehezebb, mint az objektív újságírás tényszerűségének vizsgálata. A kontextus és a narratíva természetesen nem határozható meg a szubjektum felől, tehát hogy az újságírónak vagy a szerkesztőnek ki szimpatikus vagy ellenszenves. Ha egy koalíció, belső ellentétei miatt, nem tudja elfogadtatni az általa fontosnak tartott törvényeket, akkor az "súlyos presztízsvereségnek" minősíthető akkor is, ha a Fidesz vezeti a koalíciót, és akkor is, ha az MSZP.
Természetesen az interpretáció sem csalhatatlan, hiszen kiszolgáltatott azoknak az értelmezéseknek, amelyekre támaszkodik. Az az újságíró például, aki a csökkenő munkanélküliség láttán azt írja, "megnőtt az infláció veszélye", tévedhet, hiszen ezt az összefüggést évtizedeken át szentségnek tekintették, ám újabban sokan megkérdőjelezik még a létét is. Az azonban ebben az esetben sem kétséges, hogy az újságíró nem a magánvéleményét írta le, hanem a cikkírás pillanatában általa ismert releváns információkat és összefüggéseket - ha tetszik, interpretációkat - hasznosította. Az újságírás természetesen nem döntheti el a különféle tudományágak vitás kérdéseit, de ha az összefüggések bizonytalanságára hivatkozva csak lejegyezzük, amit a szereplők elmondanak - ahogy ezt az objektivitás elképzelésén alapuló újságírás teszi -, akkor valójában az olvasókat fosztjuk meg a releváns információk jelentős körétől.
Természetesen az interpretatív felfogás a jelenlegitől eltérő újságírói attitűdöt igényel: a tájékoztatás igényét nálunk általában szakértők idézésével vagy műfaji eszközökkel, például kommentárokkal oldják meg. Mindkét megoldás egyazon feltételezésen alapul: az újságíró nem ért semmihez, illetve véleményét, megjegyzéseit, ha vannak, száműzni kell a szigorú tényközlésnek teret adó tudósításokból, helyette keresni kell egy szakértőt, aki elmondja a véleményét. Ráadásul, ha téved, nem az újságíró, hanem a szakértő tévedett.
Az újságírói felelősség ilyetén elhárítása mindenekelőtt az újságírók elbutítására szolgál. A magnóként működő újságírót főleg információszerzésre használják. Ezzel szemben az interpretatív újságírás felkészült, hozzáértő, autonóm újságírót kíván, aki képes egy-egy adott területen minden szükséges információ és tudás megszerzésére, és aki ezek birtokában az általa értelmezett tényeket képes megfelelő színvonalon leírni az olvasónak. Tehát nem információszerző robot, hanem eszét az írás során is használó szakember, aki - és itt ez a fontos - képes a munkája végzéséhez szükséges, más szakmákhoz tartozó tudás megszerzésére.
Az interpretatív újságírás előnye, hogy sokkal nyilvánvalóbbá, követhetőbbé teszi mind az újságíró nézőpontját, mind a felhasznált tényeket, s képes magába a tudósításba illeszteni az "argumentatív" mozzanatot, azaz a világra vonatkozó elképzeléseket, összefüggéseket, s nem felsorolásszerűen, hanem a maguk összefüggésében. Az argumentatív jelleg egyébként az olvasói befogadásban is előtérbe kerülhet, s az újságíró és olvasó közötti esetleges vita, eszmecsere vagy egyetértés aktívabb, racionálisabb, világosabb, kritikusabb megértéshez vezethet. Konkrétan: a Financial Times cikkei alapján világos, hogy a cikkírók, a szerkesztőség egésze szerint a piaci liberalizáció a társadalmak működése szempontjából hatékony. Ezzel lehet vitatkozni, de nem kell hosszasan keresni a rejtett mondanivalót, a befolyásolási szándékot, mert egyértelműen megjelenik az a nézőpont, amelyből a szerkesztőség a világot szemléli. És a nem a főszerkesztő jegyzeteiből - mint mondjuk a Népszabadságnál -, vagy a kiválasztott publicisták vérmérsékletéből - mint mondjuk a Magyar Nemzetnél - derül ki, hanem magukból a tudósításokból.
Tartok tőle, sokan állítják majd: a magyar sajtó még ma sem képes elfogadható módon beszámolni az eseményekről, mert slendrián, buta, vagy a közlést szándékosan torzító - cenzúrázó, megmásító - szándékok mozgatják. S ha ebben a rendszerben szabadon engedjük az interpretációt, akkor még jobban elszabadul a pokol. Ez hibás logika.
Az itt leírt megközelítéstől ne várjunk többet, mint ami: az újságírás egyik legbelsőbb, szakmai ügye, ami csak annyit tud hozzátenni az újságírás színvonalához, amennyi szerepéből telik. Nyilván nem változtatja meg a tulajdonosi érdekek érvényesítésnek szándékát, módját, gyakorlatát, s nyilván nem iktatja ki az újságírók és a szerkesztők megfélemlítettségét, bátortalanságát vagy egzisztenciális kényszerhelyzeteit. Az értelmező újságírás ezzel együtt már a jelenlegi rendszerben is biztosabb mérce lehetne. E felfogás alapján ugyanis az újságíró bármikor megkérdezheti, milyen megfontolás alapján húzzák ki írása egy-egy sorát, mi az oka annak, hogy lapja analóg eseményeket egészen másképp tálal. A "csak" meg a "meg kell értened, most ez van" magyarázatok ugyanis egy idő után, már csak rendszeres kényszerű kimondásuk okán is, jobban rombolják a kialakult állapotokat, mint a jelenlegi, az objektivitással való takarózás.
Természetesen minden kicselezhető és kicsavarható: egy cinikus szerkesztő bármikor érvelhet azzal, hogy "a mi olvasóink referenciái nem egyeznek a cikkíróéval", vagy azt is mondhatja, "a legfontosabb olvasók", azaz a tulajdonosok vagy éppen egy politikusi, illetve gazdasági érdekcsoport - a lap szerkesztése szempontjából kulcsfontosságú csoport - "valóságról alkotott képe más", és ezért kell átírni egy-egy cikket.
Szerintem már akkor is előbbre járnánk, ha a jelenlegiek helyett ilyen érvek hangzanának el. Az interpretáción alapuló újságírás szakmai követelménye ugyanis hatékonyabb korlátot állítana a beleszólás elé. Ha az egész rendszert nem is tudjuk megváltoztatni egyik napról a másikra, egy-egy szeletének átalakításáról még nem mondhatunk le. Az interpretatív újságírás ék, amely egyre beljebb nyomulva megváltoztathatja a magyar újságírást. Valójában az újságírás felszabadításában segítene: az autonóm, értelmes, a tények és az összefüggések rendszerezésére képes, nyitott újságírók eszköze lehetne az újságírói munkát tíz éve nyomorító objektivitáselv helyett.
Miről is van szó? Arról, hogy a Német Szövetségi Köztársaság külügyminisztere hazudott? Ha hazudott, ha tehát bizonyítható, hogy bíróság előtt hamisan tanúskodott, hogy tudatosan elhallgatta múltja sötét részleteit, akkor bizony le kell mondania. És akkor le is fog, ebből kiindulhatunk. Németországban ugyanis - polgári hazánkkal ellentétben - működik a nyilvánosság, a kritikai visszacsatolás, a valódi botrányokba valóban bele lehet bukni.
De mi a valódi botrány? Az, hogy a köztársaság felelős külügyminisztere harminc évvel ezelőtt köveket dobált rendőrökre, militáns baloldali tüntetésekben vett részt, és az erőszakos utcai harcot próbálta elvtársaival a Frankfurt melletti erdőkben? Ez mindenki által ismert tény odaát. Hogy az akkori foglalt házában megfordult egy Margit Schiller nevű RAF-os gerilla? Az akkori rotációt tekintve ki emlékszik egy szomszéd lakásban megszálló megszállott nőre? Egyébként valószínűleg ott aludt, ahogy tucatnyi más lakóközösségben vagy foglalt házban is. Hogy nemcsak köveket dobált, de Molotov-koktélokat is, és ennek következtében egy rendőr életveszélyes égési sérüléseket szenvedett, és ami gyilkossági kísérletnek számít? Ez már súlyos vád, de nehezen bizonyítható. Tehát, miről is van szó? Daniel Cohn-Bendit nyilatkozta a Spiegelnek találóan, hogy a Fischer-ügy kapcsán "az egész 68-as generáció került reflektorfénybe. Csodálom, hogy ilyen sokáig tartott."
Kevés európai politikus élete annyira nyitott könyv, mint az 52 éves Joseph Martin Fischeré. Az egykori diákmozgalmár politikai karrierje az 1968-as generáció egyik (nem is különösebben tipikus) tagjának sokszor megénekelt narratívája: a diákmozgalmak idején nem diák, csak mozgalmár, a hetvenes évek eleji állóvízben radikálisan baloldali anarchista, házfoglaló, a Párizsból Frankfurtba toloncolt Cohn-Bendit "Forradalmi Harc" spontaneista ("sponti") csoport "Putz und Chaos" ("takarítás és káosz") nevű rendőrgyűlölő verekedőbrigádjának tagja. Élénken foglalkoztatják a RAF akciói, Ulrike Meinhof 1976-os halála után összecsap a rendőrökkel, letartóztatják, fotója több lapban megjelenik. Autodidakta értelmiségi, taxisofőr, a frankfurti Karl Marx könyvesbolt és antikvárium eladója, a 80-as évek elejétől a Zöld Párt politikusa, mégpedig nem a szélsőbaloldali "fundi" szárny, hanem a liberáldemokrata "realo" oldal szervezője, amiért azóta is rendre leárulózzák. 1985-ben senkit nem zavar a múltja, amikor Hessen tartomány tornacipős környezetvédelmi minisztere lesz. 1998 óta Európa legjelentősebb gazdasági és politikai hatalmának külügyminisztere, az európai integráció, a keleti bővítés szószólója, aki saját pártjának dogmatikusaival szemben is kiáll a koszovói szerbek bombázása mellett, s emiatt egy zöld kongresszuson telibe kap egy éppolyan militáns, szélsőbalos támadást (festékbomba formájában, ami könnyebben megsebesíti), amilyet sokáig ő okozott másoknak.
"Soha nem tagadtam, hogy majdnem tíz éven át erőszak alkalmazásával is meg akartam dönteni a Szövetségi Köztársaság alkotmányos rendjét" - nyilatkozta immár a miniszteri bársonyszékből, 1998 augusztusában, miután megjelent egykori elvtársa, Christian Schmidt Wir sind die Wahnsinnigen (Mi vagyunk az őrültek) című, nagy port kavart Fischer-életrajza. Ebben Schmidt nem kevesebbet állít, mint hogy Fischer kifejezetten kedvét lelte az utcai verekedésekben, "szinte szadista élvezetet" találva a karhatalom elleni erőszakban, amit viszont maga Fischer és a "vörös Dany" ismert be a legőszintébben ("azt hiszem, szégyellnünk kell magunkat néhány dologért, amit írtunk vagy tettünk"). "Fischer múltja nem az ő demokratikus megbízhatóságának, hanem a demokrácia szilárdságának szakítópróbája" - fogalmazott a zöldekhez közeli Kommune című folyóirat.
A Fischer-vita már ott tart, hogy a 68-as generáció egy részének tetteit a neonácik erőszakos támadásaihoz hasonlítják - tegyük hozzá: eszközeiket tekintve joggal, ennyi kritikát el kell viselniük. A Molotov-koktélra nincs mentség, még akkor sem, ha a fegyveres karhatalom elleni utcai hadviselés nem hasonlítható a védtelen, kiszolgáltatott menekültek elleni gyáva erőszakhoz. Ulrike Meinhof volt férje, Klaus-Rainer Röhl odáig ment, hogy a minap "baloldali SA-nak" nevezte az egykori spontikat. A baj csak az, hogy a mai Németország legprogresszívebb figuráin most azok a fasisztoid kispolgárok röhöghetnek, akik mindig is gyűlölték a hosszú hajú, füvet szívó hippiket, valamint azok az ex-NDK-s szervilisek, akik egyszerre sírják vissza a szocializmust, és tapsolnak, amikor égnek a vendégmunkások otthonai.
Az anarchista Graswurzelrevolution kommentárja szerint a harminc évvel ezelőtti sponti-erőszak előtérbe kerülése "egy kulturális háború része, amelynek egyik célja - Pierre Bourdieu szavaival - a 68-as gondolkodás lebontása". A kulturális háborút azonban éppen a 68-as gondolkodás váltotta ki, és részben meg is nyerte. Egyáltalán nem mindegy tehát, hogyan dolgozza fel a német és az európai nyilvánosság 1968 kettős örökségét, hogyan alakul a demokratikus diskurzus - pláne, hogy az egykori barikádharcosok ma Európa döntéshozói.
1968 úgy változtatta meg gyökeresen, úgy modernizálta az európai közbeszédet, politikai kultúrát és gyakorlatot, hogy mint diák- és munkáslázadás hamar kimúlt - történelmi perspektívából nézve lényegében izgalmas tíz perc volt. Azóta viszont minden másképpen van. Sem a mindenkori politikai, akadémiai hatalom tekintélyének megkérdőjelezése, sem az ökológiai közgondolkodás, sem az autonóm nőmozgalom radikális térnyerése nem képzelhető el a 68-asok nélkül. Vagy azok ellenére/után/helyett, ez ma már mindegy: a 68-as gondolkodás, ágenseinek három évtizedes intézményi hosszú menetelése nyomán, szépen átitatta a köztársaság alkotmányos intézményeit.
1968 egyik (szép) öröksége a szabad, antiautoriter gondolkodás, beleértve annak ökoliberálissá válását; másik (csúnya) öröksége a dogmatikusan baloldali, antiliberális antiglobalizmus és az antiamerikanizmus, ami főként Franciaországban kormánytényező.
A legjelentősebb '68-as vívmány, a feminista szemlélet és közbeszéd közkinccsé válása (nem összekeverendő az amerikai kényszeres politically correct-beszéddel) például kifejezetten a baloldali-alternatív lakóközösségekben domináns férfikultúra ellenében jött létre. A két igen súlyos klinikai eset, Rainer Langhans és Dieter Kunzelmann hippimaoisták által létrehozott berlini lakóközösségek, a Kommune I. és II. férfijai a Nagy Kormányos nyomán "mellékellentmondásnak" tartották a patriarchátus elleni küzdelmet, hiszen a szocialista népi felkelés - minden egyéb hierarchiával együtt - majd ugyebár ezt is elsöpri. A kommunákban szexuálisan kollektivizált csajok addig is, amíg ki nem tör a forradalom, esetleg főzhetnének egy kávét, de a kínai kulturális forradalom lényeges kérdéseihez inkább ne szóljanak hozzá. Így aztán nem a polgári, hanem a szélsőbaloldali patriarchátus által frusztrált nők kezdték megfogalmazni saját értékeiket, érdekeiket, nekik - főleg Alice Schwarzernek és az Emma című lapnak - köszönhető az abortusztémához kapcsolódó női önrendelkezési jog hirdetése és elfogadtatása, egészen odáig, hogy ma Németországban lényegében nem létezik szexista, nőellenes közbeszéd, reklám, tévéműsor. Harminc év nőmozgalom alatt pedig a mainstream férfigondolkodás is változott.
1968 és a hetvenes évek bizarr, kettős jellemzője a tekintélyellenesség és az autoriter, marxista erőszak. Virágzott száz virág: a sokféleség, az önszerveződés, az egyéni és közösségi autonómia, a központ nélküli hálózatépítés, sokan egy életre megszabadultak a porosz típusú nevelés repressziójától.
Ugyanakkor az alternatív lakóközösségek, a foglalt házakban történő ellenkultúra, "a hétköznapok forradalmasítása" (Langhans) enyhén szólva nem mindig használt az egyén szabadságának, kibontakozásának - de legalább erőszakmentes volt. Nem így a hetvenes évek elején megalakult K-pártok (kommunista szekták) és városi gerillacsoportok (RAF, Forradalmi Sejtek, Június 2. Mozgalom), amelyek nem elvi, erkölcsi, hanem kizárólag stratégiai-taktikai értelemben tárgyaltak emberi élet kioltásáról, "a disznók", "a disznó rendszer", "az USA/SA/SS-imperializmus" elleni fegyveres harcról. A gerillák és szimpatizánsaik militarizálták és dehumanizálták az ellenkultúra beszédét: nem lelövendő emberekről, hanem "karaktermaszkokról" beszéltek. A rendőrség által "szimpatizáns mocsárnak" nevezett alternatív-erőszakmentes újbalos szcéna pedig "elvtársaknak" szólította a RAF bebörtönzött harcosait, akikkel természetes volt felmutatni "a szolidaritás kultúráját" (P. Brückner).
Természetes volt még: a legroszszabb szocializmust jobbnak tartani a legjobb kapitalizmusnál; a kínai és albán horrorrezsimeket példaértékű társadalmakként felmutatni, majd elfelejteni bocsánatot kérni; az ellenkultúrában is informális hierarchiákat, tekintélyuralmat kiépíteni; a cél érdekében az eszközt szentesíteni.
Meinhof stammheimi halála után, amelyről sokan feltételezték, hogy gyilkosság volt, különösen feléledt az utcai akcionizmus. "Általános volt a vágy, hogy bemossunk a rendőrállamnak és bosszút álljunk Ulrikéért" - közölte Fischer egyik exelvtársa nemrég a bíróság előtt. Míg azonban Rudi Dutschke marxista diákvezető "Holger, a harc folytódik!"-ot kiáltott Holger Meins, az éhségsztrájk következtében elhalálozott terrorista sírjánál, és nem igazán volt hajlandó elhatárolódni a RAF-tól, addig az anarchista Cohn-Bendit - egy kezdeti vacilláló időszak után - teljesen elvetette a Meins halálát követő erőszakos akciókat, és sponti módon inkább "a nevetségessé tétel fegyverét" ajánlotta "az abszurd viszonyok ellen". A Nagy Bazár című könyvében azt írta: erőszakügyben "rám ne számítsanak (...). A forradalmi mozgalomnak minden megnyilvánulásában meg kell mutatnia, hogy egészen más elképzelése van az egyén értékéről. Egy bíró megölése a rendszer erőszaklogikájának felel meg." Maga Jürgen Habermas 68-as guru is csak "baloldali fasizmusnak" nevezte a diákvezetői erőszakot, amiért akkor jól ki is fütyülték a frankfurti egyetemen.
A hetvenes évek végén a gerillát csak egy szűk szimpatizáns réteg, a símaszkos fiatal autonómok támogatják, az erőszakmentes alternatív mozgalmak viszont megerősödnek, 1980-ban szövetségi szinten létrejön a Zöld Párt. Érdekes, hogy a volt maoista és trockista káderek, akik nagy számban özönlenek az új ökopártba, többnyire nem a balszárnyon, hanem a realo-oldalon kötnek ki. Joschka Fischer is 1976 után búcsúzik el végképp az erőszaktól, mégpedig egy olyan élmény hatására, amely máig foglalkoztatja, és amely nélkül nem érthető sem megtérése a liberális demokrácia, az alkotmányosság talajára, sem a zöldpárti karrierje, sem bombázáspárti, emberi jogi kiállása a koszovói háború idején.
1976 júliusában a Forradalmi Sejtek nevű gerillaszervezet két frankfurti tagja palesztin terroristákkal együtt elrabol egy Airbus repülőgépet, és az ugandai Entebbe repülőterén szelektálásba kezdenek: szétválasztják a zsidó(nak tartott) utasokat a nem zsidóktól. "Óriási dezilluzionáló hatással" volt rá az esemény, közölte Fischer később, bár azt nem árulta el, vajon mi mást várt marxista, anticionista terroristáktól és fanatikus, Izrael-gyűlölő palesztin elvtársaiktól. Pláne, hogy kiderült, 1969-ben, német diákmozgalmi küldöttség tagjaként, Algírban részt vett a PFSZ kongreszszusán, ahol Arafat az Izraellel szembeni "végső győzelemre" buzdított. "Észrevettük: a tulajdonképpeni veszély abban állt, hogy pontosan olyanokká válunk, mint amit a szüleink generációjának állandóan a szemére hánytunk" - nyilatkozta Fischer annak a 68-as korosztálynak a nevében, amelynek antiautoritárius lázadása elképzelhetetlen a náci múltat elhallgató szülők elleni frontális támadás nélkül.
A mai külügyminiszter mindenesetre a nyolcvanas évek elején még tett egy körülbelül kétperces kanyart az iráni iszlám forradalom csodálata felé, mielőtt komolyan dolgozni kezdett volna benne a baloldali zsidóellenességgel való szembefordulás, a náci rémtettekből ma is levonandó megannyi következtetés, Auschwitz mint morális-cselekvési imperatívusz. "Két konzekvenciája van számomra a század német történelmének: soha többé háborút! És: soha többé Auschwitzot! (...) Ez történelmi figyelmeztetés, hogy ne fogadjunk el egy újabb népirtást vagy egy ahhoz vezető politikát" - fogalmazta meg Fischer krédóját, ami többször is szembeállította őt saját bázisával.
A baloldali zöld bázis ugyanis egészen az Öböl-háború idejéig kritikátlanul azonosult a palesztin fegyveres harccal, és soha nem problematizálta, hogy ez Izrael állam fizikai megsemmisítését, a zsidók tengerbe szorítását célozza. A német baloldali diskurzus akkor változott érzékelhetően, amikor egy Szaddám Huszein nevű iraki polgár bevonult Kuvaitba és Izraelt kezdte konkrét formában, rakétatámadásokkal fenyegetni. "Adolf Hitler óta egyetlen uralkodó sem fogalmazta meg ilyen nyíltan és készítette elő ilyen célzottan zsidók tömeges megsemmisítését, mint most Szaddám Huszein" - írta 1990 augusztusában a zöld frakció egyik tagja az alternatív Tageszeitungban. 1991 januárjában, ugyancsak a taz-ban a kitűnő újságíró, Henryk Broder arról írt, hogy "Szaddám a zsidókérdés második végső megoldását hirdeti meg, és ez a német nyilvánosságot hidegen hagyja". Végül is nem hagyta, a közvéleménnyel együtt a zöld baloldal is változott, Joschka fejében pedig megszilárdult a hit, hogy az államilag szervezett erőszak, a népirtás ellen tenni kell. Ez a meggyőződés vezette őt a koszovói háború idején, amikor Washington megbízható szövetségeseként az új, emberi jogi retorikájú NATO-akcióval összhangban támogatta a beavatkozást egy új holokauszt elkerülése érdekében.
"Nincs olyan út, amely elvezetne Auschwitz mellett. Minden út oda visz. A német demokrácia legnagyobb vívmánya (...), hogy kialakítottunk egy olyan politikai kultúrát, amelyben a pártok tudják: a nagy vitákban sem feledkezhetünk meg arról, milyen jelentősége van Auschwitznak a történelmünkben" - nyilatkozta Joschka Fischer tavaly szeptemberben Adam Michniknek, a Gazeta Wyborczában, hangsúlyozva: "Ezzel együtt kell élnünk."
Jeffrey Archer könyvei jól fogynak Magyarországon is. "A negyedik rend" sajtócézárjainak egyikében a rejtélyes körülmények között elhalálozott Robert Maxwellre ismerhettek az olvasók, míg a másik Rupert Murdochra emlékeztetett: lord Archer of Weston-super-Mare a konzervatív kormánytól kapott felsőházi tagságot. A tory párt őt küldte sorompóba London polgármesterének megválasztásakor. Multimilliomos. Londoni lakását Vermeer-festmények és Henry Moore-szobrok díszítik. Vidéki kastélyának nyári fogadásain ott volt a fél kormány. Lord Archer gyakran emlegette, hogy lemondása előtt Thatcher asszony a legszűkebb baráti körét avatta be terveibe egy baráti vacsorán a Downing Street 10. alatt. Lord Archer és felesége a meghívottak között volt. Amikor Thatcher asszony utóda, John Major a kabinet átalakítását fontolgatta, lord Archer a lehajtott fedelű árnyékszéken a borotválkozó miniszterelnöknek adott fontos tanácsokat.
Az ifjú Jeffrey Anglia színeiben versenyzett nemzetközi futóbajnokságokon. Egyetemistaként a Beatles közelébe férkőzött és rávette őket, hogy jótékonysági koncertet adjanak a világ éhező gyerekeiért. A maga hasznára George Harrisontól engedélyt kért, hogy üvegcsékbe gyűjtse a fiúk vizeletét. A majdani lord alkímiája bevált: aranyat fiadzott néhány minta. Jeffrey Archer ekkor még nem döntötte el, író lesz vagy kémikus.
Huszonkilenc évesen már képviselő volt a konzervatív párt színeiben. Ezenközben üzleti befektetésekkel próbálkozott. Egy hangzatos nevű kanadai cég, az Aquablastal olyan környezetvédelmi folyadékot hirdetett, amelyik környezetbaráttá varázsolja a kipufogógázt. A találmány merő ígéret maradt s a cég tönkrement. A konzervatív képviselő adósságba keveredett és lemondásra kényszerült.
Archer és legjobb cimborája esküvőre igyekezett gépkocsival. A beszélgetést a New Yorker idézi: "- Mihez kezdesz most, Jeffrey? - kérdezte a jó barát. - Mihez kezdhetnék? Zsíros álláshoz könnyen hozzájuthatnék, de az nem fedezné az adósságaimat. Nem marad más hátra, írok egy bestsellert - nem holmi regényt vagy könyvet, hanem bestsellert. Ahhoz nem kell más, mint egy tonnai papír és sok ceruza." A jó barát elhűlve hallgatta. " - Jeffrey, hiszen még a helyesírás alapjaival sem vagy tisztában! - Nem számít, viszont mesélni, azt tudok."
Archer könyvei azóta százhúszmillió példányban jelentek meg szerte a világon.
A londoni West Enden nemrégiben színdarabját mutatták be A vádlott címmel. A darab hőse feleséggyilkos s egyes jelenetek a bizonyítékokat és az enyhítő körülményeket tárják a néző elé. A főszerepet maga a nemes lord, Jeffrey Archer alakította. Negyven esztendeig ugyan nem állt színpadon. Új bemutatójáig egyetlen szerepe Puck volt a Szentivánéji álomban. Színpadi jelenlétét azzal tette emlékezetessé, hogy trambulinról szaltózva termett a színpadon. Az atléta Jeffrey. A darabban az esküdtbíróság szerepe a közönségnek jutott. Táblákkal szavaznak, bűnös-e a főhős. A próbák során Archer úgy alakította a darabot, hogy ötven-ötven százalékos megosztott szavazás legyen a várható eredmény. A drámai bizonyíték egy tanúvallomás, mely a főhőst úgy azonosítja, hogy pattanásos a háta. Archer nyílt színen veti le az ingét s megmutatja hegekkel borított hátát.
A darab bemutatójára lord Archer a westminsteri rendőrkapitányságról érkezett. Micsoda hírverés: a bilincsből szabadult lord átöltözik s a színpadon alakítja a "Vádlott"-at, miközben a bulvárlapok címoldalai a valóságos vádat taglalják. A per során Archert felszólították, hogy mutassa meg a hátát. Az "életben", az Old Bailey patinás tárgyalótermében a lord erre nem volt hajlandó. S mind az öt vádpontot tagadta.
A konzervatív párt hirtelen öszszehívott gyűlése lemondásra szólította fel lord Archert. A párt elöljárói és miniszterei közül a lord híres kerti ünnepségére már kevesen mentek el tavaly nyáron. John Major nem emlékszik az árnyékszékre és a borotválkozásra. Csak annyit jegyzett meg, hogy sohasem enged be vendéget a fürdőszobájába.
Jeffrey Archer nemrégiben még azt kérdezte kiadójától, hány regényt kell még írnia az irodalmi Nobel-díjhoz. A kiadója erre azt válaszolta, ha a regényei helyett az életét díjaznák, lenne esélye.
Jeffrey édesapja, mint oknyomozó újságírók kiderítették, sohasem volt az első világháború többszörösen kitüntetett ezredese, ahogyan a lord önéletrajzában állította. Az apa Amerikában katonaorvosnak adta ki magát álnéven, majd egyéb szélhámosságokat is elkövetett. Lefülelték. Tíz hónap börtön után Kanadába menekült, majd onnan Angliába deportálták.
Az ifjú Jeffrey egy magán-középiskola ösztöndíjával végzett, majd váratlanul az oxfordi egyetemen tűnt fel. Az érettségi és az egyetem közötti éveket homály fedi. Archer elébb katonának állt, majd rendőrnek, végül San Franciscóban kötött ki tornatanárként. Iskolája csakugyan ajánlotta továbbtanulásra, hiszen további referenciákat is beszerzett, például a Testedzés Nemzetközi Kollégiumától. A hangzatos cím egy londoni edzőteremet takart.
Oxford új életrajzot és új életet nyitott. Archer megnősült, csinos felesége kémikus és üzletasszony. A családdal elindulhatott az érvényesülés útján: pénzt gyűjtött a konzervatív pártnak, behízelegte magát Thatcherhez, Diana hercegnővel közösen rendezett gyűjtéseket. A konzervatív párt alelnökévé küzdötte fel magát.
A siker útján még az sem állította meg, hogy 1985-ben az egyik bulvárlap leleplezése szerint London előkelő negyedében, a Mayfairben csípett fel egy prostituáltat s felvitte egy harmadrangú szállodába. Archer nem késlekedett. Beperelte a bulvárlapot és nyert: ötvenezer fontot. Később ugyanennek a bulvárlapnak az anyacége vette meg Archer következő három regényét, állítólag húszmillió dollárért.
A bulvárlapok tették gazdaggá - majd a bulvárlapok veszejtették el. Egy oknyomozó riporter könyvet készült írni Archerről, ő bukkant apja ítéletének nyomára és az értéktelen oxfordi ajánlásokra. Végül eljutott a "prostituált-per" koronatanújához, egy televíziós producerhez. A producer írásban vallotta, hogy együtt vacsorázott azon a bizonyos estén Archerrel, amikor a vád szerint egy prostituálttal hált.
Másfél évtizeddel ezelőtt a producer tizenkétezer fontot kapott a levélért Archertől egy később megvalósítandó filmsorozatra. A leleplező történetért már kétszázötvenezer fontot kért ugyanattól a laptól, melytől lord Archer ötvenezret zsebelt be kártérítésként.
A tavalyi tárgyaláson farkasszemet nézett a tanú és a lord. A lord mindent tagadott. Miként az első, hajdani tárgyaláson, a Lady, Archer felesége is. Amikor a prostituált azt állította, hogy Jeffreynek pattanásos a háta, az asszony hosszan ecsetelte, milyen sima bőrrel áldotta meg urát az isten. Az esküdtszéket feltehetően az asszony vallomása győzte meg arról, hogy egy ilyen finom lénnyel holmi utcai nőszemély fel sem vehette a versenyt.
1999-re azonban kiderült az igazság. S nem azt vizsgálja majd a bíróság, lefeküdt-e Monicával (ez egy másik Monica) Archer, hanem azt, hogy haszonlesésből hazudott-e.
Az Observer riportját lord Archerrel szellemesen vezette fel az újságíró: "Itt van egy ember, aki azt álmodta, hogy Oxfordban végzett, a konzervatív párt nagy öregje és világhírű regényíró. Mire felébredt, mindez igaz volt."
A valóság mégis az, hogy nem Archer álmodta meg a pártját s a karrierjét, hanem a modern demokráciák álmodnak maguknak megannyi Archert. Milyen bájos, hogy olyan furfangos történeteket talál ki magáról, mondták róla idősebb arisztokraták. A szerényebb sorból származó Thatcher asszony, a diploma nélküli diplomata John Major a vasakaratú önérvényesítőt látták benne. Archer, ha íróval találkozott, élete nagy élményének vallotta a céhtárs legutóbbi könyvét. John Major történelmi helyét Gladstone és Disraeli között kereste. A hízelgés a politika anyanyelve lett.
S az arcátlanság az imposztorok védjegye. Alig léptették elő a felsőház tagjává, Archer máris mozgalmat indított a lord cím eltörléséért. Az első mister a felsőházban én leszek, nyilatkozta, majd sikerrel töröltette el az ingyen iskolatejet az angol oktatási intézményekben.
Felmentik-e soron következő tárgyalásán Archert? Az angol lapok óvatosak. Az esküdtszék meghunyászkodhat a gazdagság és a rang előtt. A hírhedtség is hatalom. Egyszer már megalázták a szegény kis Monicát, az akkor harmincöt éves leányanyát, a prostituáltat. Mint kiderült, Archer őt is megvesztegette, majd azt is letagadta, hogy egyáltalán ismeri. Bírósági dráma. A lotyó szava a selyembe öltözött asszonynyal szemben. A parfümbe burkolt Lady, Jeffrey felesége győzött az esküdtszéken.
A történet nem az enyém, forrásokból dolgoztam. Tanulsága túlnő azon, hogy párhuzamokat keressünk. Az Archer-eset többszörös tüneteket ír le: a média hatalmáét, a nagyravágyás lehetséges sikeréét, az öntömjénezés diadalát, a hagyományos arisztokrácia gyengülését. A történet megrendítő, már-már démoni vetülete mégis homályban maradt.
Hogyan lehetséges, hogy Archer annyi per, hamisítás, hazugság és hízelgés után minduntalan feltámad? Az elitbe csak bekerülni nehéz, kibukni belőle szinte lehetetlen?
Nem volt gyanús a zsonglőr? Hiszen már csak Mezopotámia kultúrája maradt le a palettájáról.
Végül a "közönség" szerepe se mellőzhető. A tévénéző, bulvárlap-olvasó tömegé, a giccsregényolvasóké. Behódoltak a lordnak. A hatalom oldalán állt. A hatalmat pedig tisztelni kell, a rangot, a címet, a vagyont. Nehéz lesz olyan esküdtszéket találni, amelyik a lord fejét veszi. A lumpenmazochizmus világjelenség: azt szereti, aki belerúg, aki fölötte áll, aki rendíthetetlenül hazudik, aki a hazugság és érvényesülés szerepmintáit kínálja.
A tizennyolcadik század bestselleríróját, a Robinson Crusoe szerzőjét, Daniel Defoe-t valamelyik apró csalása nyomán kalodára ítélték. A kalodát nemigen élték túl a piactereken. A csőcselék akkoriban is a hatalom oldalára állt: a tömeg utolérhetetlen szórakozása volt, hogy megkövezte a mozdulatlanságra kárhoztatott áldozatot. Defoe már akkor tisztában volt a média hatalmával. A börtönben ódát írt a kalodához, s azt rikkancsok árulták a szerző köré csoportosulva. Defoe-t nem bántották, csodálták leleményességét. Szabadulása után írt vagy kétszáz regényt.
A digitális kultúra avantgárdja a kezdetektől ellenérzéssel fogadta az államok törekvéseit, hogy a világháló működését kívülről diktált szabályok közé kényszerítsék. A világhálónak ugyanis már vannak szabályai. A szabályokat önkéntesek alkották meg és a használók konszenzusán alapulnak. Hiszen a világhálónak nincs kormánya, amely különleges autoritásánál fogva bármit is rákényszeríthetne a világháló közösségére. A szabályok persze a világháló létrehozóinak és első néhány százezer használójának politikai kultúráját fejezik ki, amelyek világosan felismerhetők az általuk teremtett beszédmódban. Ha szavakat kell keresnünk a digitális kultúra értékvilágának jellemzésére, akkor a nyitottság, a középpont-nélküliség, az interaktivitás, a konszenzus, a szabad identitásválasztás, a nem lokális, a hierarchia és az előjogok elutasítása jut az eszünkbe. A digitális kultúra létrehozói szerint ezek a fogalmak jelölik ki tudásunk, kultúránk, emberi kapcsolataink és politikai cselekvéseink új horizontját. Az internet teoretikusai ezért is szeretik önmagukat és a világháló társadalmát úgy látni, mint akik Jefferson, Paine és Tocqueville libertinus politikai filozófiai hagyományait folytatják, azokat radikalizálják és teljesítik ki a kibertérben.
Mivel a világháló az emberek, az emberek és a gépek közötti kommunikáció hálójában létrehozott kapcsolatok és gondolatok halmaza, ezért az pillanatról-pillanatra igényli a használók-létrehozók millióinak virtuális jelenlétét. Lényegéből következően participatorikus. A világháló mint közös terv nem jöhetett volna létre a használók-létrehozók személyes elkötelezettsége és konszenzusa nélkül, ami egyszerűen azt jelenti, hogy bekapcsolódnak a gigantikus párbeszédbe, tekintettel vannak a kommunikáció szabályaira, és maguk is hozzájárulnak a világháló tudáshalmazainak gyarapításához. A világháló nem maradhatna fenn, ha az uralkodó közgazdasági paradigma szerint elválasztanánk egymástól a vállalkozót és a fogyasztót, a szolgáltatót és a (ki)szolgáltatottat. Ebben a térben a szimbolikus javak, a tudás, a kultúra előállítása, cseréje és értelmezése folyik. Egy olyan jószág előállításáé és cseréjéé, amelyre nem érvényesek a földi közgazdaságtan szűkösségre épülő szabályai, mert minél szabadabban lehet hozzáférni ehhez a jószághoz, annál gyorsabban gyarapodik és annál nagyobb hasznot generál mindenki számára. Ugyanígy nem lehet itt a használókat-létrehozókat származásuk és jogalanyiságuk szerint kategorizálni; a kibertérben a szabadság fokának meghatározásánál nem a legkisebb - amit például még a magyar és a kínai kormány is megengedne polgárainak, vagy a bahreini szultán alattvalóinak -, hanem a legnagyobb közös többszörös elve érvényesül.
Amikor 1989-1990-ben Tim Berners-Lee megalkotta a tudás hipertext alapú disztributív rendszerét, a www-t, és ezzel lehetővé vált az információk on-line cseréje a genfi CERN és a bataviai (Illinois) Fermilab fizikusai között, majd 1993 novemberében megjelent a Mosaic és nyomában a többi felhasználóbarát böngésző, feltárulkoztak az addig csak néhány százezer ember közös ügyének planetáris méretű körvonalai. 1994-ben 18 millió, 1997-ben 90-100 millió, ma 400 millió ember használja az internetet az alapítók által lefektetett szabályok szerint, amelyek egy egyre szélesebb kör konszenzusára épülnek. Naponta tapasztalhatjuk, hogy a világháló szabályai méltányosabbak és hatékonyabbak földi hasonmásaiknál. A szabályok persze folyamatosan változnak, de az nem érinti létrehozásuknak a használók részvételén és konszenzusán nyugvó alapelveit. Számos ígéretesnek indult, ámde időközben elvetélt, vagy fejlődésében megállt kommunikációs rendszer létrehozásának kísérlete bizonyítja, hogy létrehozóik sem technikai, sem közgazdasági, sem politikai értelemben nem értették meg a világháló és az ehhez hasonló globális rendszerek működtetésének emberi feltételeit. Ha a világhálót vállalkozásként, a mikroökonómiai tankönyvek szentenciái szerint próbálták volna megvalósítani és működtetni - ahol a vállalkozó piacot kutat, befektet, információt állít elő és árul, a fogyasztó pedig fogyasztja azt -, akkor az ma sem léphetett volna túl a France Télécom miniteljének szintjén. A használat és a létrehozás, a szabályalkotás és a szabálykövetés nem választhatók el egymástól, mert ezek a globális és dinamikus rendszerek működésének nélkülözhetetlen emberi feltételei.
Az internet fejlődésével egyre határozottabban jelennek meg azok a politikai szándékok, amelyek az eleddig "szabályozatlan" területet az állam által megszabott politikai-jogi keretek közé kívánják szorítani. S miután e fejlődés következtében egy planetáris méretű üzleti vállalkozás lehetőségei kézzelfogható közelségbe kerültek, egyre határozottabban fogalmazódnak meg azok a gazdasági szándékok is, amelyek a biztos és hatalmas hasznot ígérő üzlet érdekében a világhálót "konszolidálni" akarják. Ezek a politikai és gazdasági szándékok persze együtt járnak a digitális kultúra avantgárd utópiáinak visszanyesegetésével. Ezért, még ha ezeknek az állami és üzleti tervezeteknek az írói át is veszik az internet nonkonformista teoretikusainak eredeti nyelvezetét, versenyre kelnek velük új szavak, anagrammák és akronimák kiötlésében, a ma már kötelező frázisgyűjtemény mögött sokszor tetten érhetőek a politikai ellenőrzés és korlátozás, a monopolizálás, a tartalom feletti kizárólagos rendelkezési jogok megszerezésének kísérletei.
Azonban az ellenőrzésre és a korlátozásra irányuló politikai és gazdasági szabályozási szándékok már rövid távon is bizonyítják alkalmatlanságukat. Mindenekelőtt azért, mert megosztják gazdaságilag, politikailag és jogilag a kibertérben oszthatatlan használó-létrehozó és szabályalkotó-szabálykövető személyt, s mert figyelmen kívül hagyják e globális rendszer működésének a participáción és a konszenzuson nyugvó alapelveit. A kívülről diktált szabályok nyomában azonnal jelentkeznek a világháló működésének és további fejlődésének korlátai, mert gátolják a tudás szabad áramlását és egyenlő disztribúcióját, a személyek szabad kommunikációját. Amikor Steve Woolgar angol filozófus és kutatócsoportjának tagjai először vetették fel írásaikban az "egykori használók" fogalmát, sokan ezt még tökéletes őrültségnek tartották. Azonban egyes becslések szerint 30 millió lehet az egykori használók száma, akik 1999-ben kiszálltak a virtuális térből. A virtuális tér menekültjeit nem a rousseau-i vissza a természethez érzése vonzotta. A legfőbb okot sokkal inkább a kibertér egyre növekvő kommercializációjában jelölték meg. A kommercializáció következtében üzleti ajánlatok olyan tömege zúdul a használóra, amelyekre nincs szüksége, idejét és pénzét emészti, különféle kémprogramok pedig számítógépén tárolt adatai és szokásai után kémkednek, azokkal tudta és beleegyezése nélkül kereskednek. Az így vándorútra kelő személyes adatok nyomában üzleti ajánlatok és haszontalan információk újabb áradata zúdul rá. Az e-gazdaságnak ebben a fontos, üzlet és fogyasztó szegmensében a virtuális tér használó-létrehozó személye kellemetlenebb és kiszolgáltatottabb helyzetbe kerülhet, mint a földi gazdaság fogyasztója. Az Európai Tanács megbízásából készült Bangemann Report (1994) a vállalati marketing stílusában piacvezérelt forradalomként írja le a globális információs társadalom kialakulásának folyamatát. A jelentés íróiban fel sem merült annak a lehetősége, hogy éppen a piaci vezérlés kiteljesedése állítja majd a legnagyobb akadályt a piac korlátlan bővíthetősége és az információs társadalom kialakulása elé. Az információs társadalom másfajta technikai, gazdasági, jogi és politikai gondolkodást igényelne. Különben az egyre agresszívebb kommercializáció, a használóra kényszerített haszontalan információk áradata, személyes adatainak és szokásainak illetéktelen, üzleti célú felhasználása, a tudáshalmazok feletti ellenőrzés megszerzése és monopolizálása magát az embert fogja kiszorítani a virtuális térből.
Az államok szabályozási törekvései nemcsak a használók-létrehozók kiberjogainak védelmére, hanem sokszor azok korlátozására, a kommunikáció szabadságának szűkítésére, a tudáshalmazok ellenőrzésére és cenzúrázására irányultak. Ezért bárhogy vélekedjünk is a digitális kultúráról és a világháló működésének libertinus politikai filozófiai alapelveiről, világosan kell látnunk azt, hogy a világháló szabályozásával és ellenőrzésével szembeni ellenállás nemcsak kiberjogaink biztosításának, hanem számos esetben földi jogaink védelmének érdekében is történik. Az Egyesült Államok, az Európai Unió és az egyes tagállamok, az Európa Tanács eddigi törvényhozási kezdeményezései szűkítik, korlátozzák vagy egyenesen visszavonják azon emberi jogok és alapvető szabadságok némelyikét a virtuális térben, amelyeket, például, az amerikai alkotmány első kiegészítése, az emberi jogok egyetemes nyilatkozata, az emberi jogok és alapvető szabadságjogok európai egyezménye, az egyes országok alkotmányai és törvényei a földi halandók számára már egyszer biztosítottak. Nagy-Britannia, Németország, az Európai Unió vagy az Európa Tanács törvénytervezetei és ajánlásai ellentétesek az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló római egyezmény véleménynyilvánítás szabadságáról, levéltitokról, jogorvoslathoz való jogról szóló cikkeivel, valamint a strasbourgi emberi jogi bíróság joggyakorlatával és döntéseivel. Az Európa Tanács számára december közepén elkészült ajánlás, a Draft Convention on Cyber-crime (2000) többek között éppen bizonyos emberi jogok korlátozása miatt került kiberjogi és emberi jogi szervezetek bírálatának középpontjába. A heves nemzetközi tiltakozás ellenére a tervezet készítői úgy vélik, hogy munkájuk hozzá fog járulni a kibertér új nemzetközi jogrendjének kialakításához.
Azonban a már meghozott törvényekről rövid idő alatt kiderült, hogy haszontalanok, mert nem tudták elérni kitűzött céljaikat, ráadásul emberi jogokat és alapvető szabadságokat sértettek. Hatásuk inkább abban mutatkozott meg, hogy felbosszantották és mozgósították a világhálót használó-létrehozó személyek és szervezetek sokaságát, akik különböző alkotmánybírósági és legfelsőbb bírósági döntések nyomán sikeresen szerezték vissza az új törvények által korlátozott vagy vitatott jogaikat. A törvények feletti viták során gyakran vádolták az amerikai, az angol törvényhozókat vagy a brüsszeli bizottság tagjait azzal, hogy nem ismerik a globális rendszer működésének alapelveit és nem értik a világháló valódi problémáit. Ez persze nem teljesen alaptalan feltételezés. Patrick Leahy demokrata szenátor a Communications Decency Act (1996.) szenátusi vitája során maga is utalt arra, hogy a száz szenátor közül csupán hatan használták az internetet. Olyan ez a törvény, fogalmazott találóan Louis Rossetto, a Wired szerkesztője, "mint amikor írástudatlanok mondják meg nekünk, hogy mit olvassunk". Az emberi jogok szűkítése mellett, ugyancsak a hozzáértés hiánya miatt bírálják adatvédelmi és informatikai szakemberek az Európa Tanács tervezetét. A Draft Convention on Cyber-crime ugyanis megnehezíti azon technikák és szoftverek alkalmazását és fejlesztését, amelyek éppen a számítógépek és a számítógép-hálózatok biztonságát, az adatok védelmét és hitelességét, az üzleti tranzakciók megbízhatóságát szolgálják illetéktelen behatolókkal szemben. A tervezet az ügyfelek adatforgalmának folyamatos rögzítésére kötelezi a szolgáltatókat; a totális ellenőrzés következtében létrejövő, magánszemélyek és szervezetek tevékenységének minden részletét felölelő hatalmas adatbázisok pedig könnyen válhatnak illetéktelen behatolók szabad prédájává.
Az Európa Tanács tervezete jól példázza azt a kétértelműséget, ahogy a törvénytervezetek íróinak képzeletében a világhálót működtető technikák megjelennek. Hisznek abban, hogy a technika kezükbe adja az ellenőrzés fegyverét, s félnek attól, hogy a technika kiüti kezükből ezt a fegyvert. A technika fejlesztésével és a technika fejlesztésének korlátozásával akarják megvalósítani a virtuális tér totális ellenőrzését; ezért egyfelől bizonyos technikák létrehozásának és alkalmazásának monopolizálására, másfelől ugyanezen technikák létrehozásának és alkalmazásának korlátozására törekszenek. Az Európai Bizottság számtalanszor kinyilvánította, hogy mennyire fontos az adatforgalom biztonsága, a személyes adatok titkosságának védelme, tervezete mégis a totális ellenőrzés bevezetését kezdeményezi. Azonban azok a törekvések, amelyek az állami ellenőrzés érdekében a világhálót működtető egyes technikák monopolizálására s mások korlátozására irányulnak, nem tűnnek életképes megoldásoknak. A világháló ugyanis nem központi terv eredménye, s nincs központi informatikai agytrösztje. A netet egymással versengő technikai megoldások sokasága hálózza be. A technikai fejlődés irányát rövid távon is nehéz előre jelezni, s jogi eszközökkel nemigen lehet befolyásolni. Ne feledjük, a világháló társadalmának tagjai járatosak a digitális kultúra világában, hiszen ők hozzák létre azt, ők rendelkeznek az információk, a feladatok és a megoldások disztribúciójából eredő előnyökkel. Egyszerű, de fénysebességgel terjedő ötletek - például, a PGP, a Napster, a Gnutella, a Free Network Project, a Publius, a P2P és hasonló elképzelések - képesek átírni a világháló működésének emberi feltételeit. Az Európa Tanács tervezete a jelenlegi centralizált architektúrára épít, a szolgáltatókon keresztül akarja megvalósítani a totális állami ellenőrzést. Logikus lépésnek tűnik ez, hiszen a szolgáltatók számítógépei, a szerverek végzik a címek, a tranzakciók és az adatforgalom technikai adminisztrációját. S miért ne végeznék el a személyek és az adatok folyamatos ellenőrzésének fáradságos munkáját? De ami logikusnak és technikailag kivitelezhetőnek tűnik most, nem biztos, hogy az is marad. A totálisan ellenőrzött társadalom rémképét idéző állami beavatkozások kísérlete a központosított architektúra lebontásához fog vezetni. Ahogy Ian Clarke, a Free Network Project alapítója elképzeléseiből kiolvasható, a digitális kultúra avantgárdja hatalmat gyakorló arkhónok nélkül képzeli el a világháló jövőjét. Előfordulhat, hogy mire a tervezet az Európa Tanács elé kerül, s 2001 folyamán abból törvény lesz az egyes tagállamokban, már jogtörténeti dokumentummá válik.
A világháló használóinak-létrehozóinak elképzelései és a politika szándékai közötti ellentét leginkább arra vezethető vissza, hogy az egyes országok törvényhozásai függetleníteni akarják magukat a világháló működésének emberi és technikai alapelveitől, de - mint láttuk - különféle veszélyekre hivatkozva a demokratikus társadalmak évszázados jogelveitől is. A korábbiakban igyekeztem rámutatni a participáción és a konszenzuson nyugvó alapelvek fontosságára. Ugyanakkor a világháló működésének és dinamikus növekedésének vannak más szükségszerű, a tudás egyenlő disztribúciójára, a rendszer performativitására és funkcionalitására vonatkozó feltételei is. E globális és dinamikus rendszer szabályait maguk a használók/létrehozók kommunikatív cselekvései írják; s mivel ennek a gigantikus diszkuszsziónak "mindenki minden pillanatban részese, ezért mindenki szüntelenül hat rá". A használó-létrehozó személyek interakciói a tudás szabad létrehozására, áramlására és értelmezésére, vagyis a performativitásra és a funkcionalitásra való tekintettel keresik a működés optimális feltételeit. Ezért a kommunikáció szabad áramlásának igénye szinte előre kódolja a külső, rögzített és megszorító szabályozási törekvések kudarcát; mindazokét, amelyek a világháló működése és fejlődése elé mesterséges politikai, jogi és gazdasági akadályokat igyekeznek állítani. Bármennyire nehéz is kulturálisan feldolgoznunk, tudomásul kell vennünk azt, hogy a kiberteret paradoxonok hozzák létre és működtetik. A kibertér valóságos kommunikatív tér, mégis virtuális, mert földrajzilag nem lokalizálható. Olyan globális társadalmi tér, amely nem az egyes államok határain belül fekszik, így az egyes államok a kibertér felett nem tudják gyakorolni szuverenitásokat. Ebben a térben a használók-létrehozók interakciói hozzák létre a kommunikáció szabályait, de a szabályok nem rögzíthetők és ugyanakkor önkényesen nem változtathatók, mert "a változás elve a folytonosság elvén alapszik".
A fent idézett dokumentumokkal szemben, a francia kormány részére készült La France dans la société de l'information (1999.) más szellemben fogalmazza meg a szabályozást, az államok szuverenitását, e szuverenitás határait és a világháló határtalanságát érintő politikai és jogi dilemmákat: "Az internet kollektív alkotás, mindig befejezetlen, változó szabályainak gyakran csak akkor van értelmük, ha azokat az egész világon alkalmazzák. Ha az államok nem akarnak lemondani hivatásukról és felelősségükről, akkor meg kell találniuk az internet magán- és közösségi, technikai és üzleti szereplőivel a dialógus új módozatait." Célszerűbb lenne ezen az úton elindulni.
Hölgyeim és Uraim, hadd kezdjem azzal, hogy köszönetet mondok a Woodrow Wilson International Centernek, amiért meghívott, hogy ma megvitassuk a kelet-európai romák helyzetét. Mindenekelőtt némi háttérinformációt adok a romákról annak érdekében, hogy a mai helyzetet történelmi kontextusban lássuk.
A romák a XIII. század körül érkeztek Európába Észak-Indiából többek közt Perzsia és Örményország érintésével. A romani nyelv a szanszkrit rokona. A XV. század táján, azon a vidéken, ahol a mai Románia és Moldávia található, a romákat rabszolgaságba vetették, ami a modern román állam megalakításáig, 1864-ig tartott. A rabszolgaság megszűnésével a romák jelentős számban vándoroltak ki Romániából és Moldovából más vidékekre, elsősorban a Balkánra. Európa jókora részén a romákat kirekesztette a társadalom. Tulajdonképpen a romákat időről időre elűzték, vagy csupán etnikai hovatartozásuk miatt letartóztatták őket.
A romák helyzete, szükségképpen és érthető módon, megfelelt az Európa különféle országaiban és régióiban fennálló mindenkori általános politikai helyzetnek: ha a férfiak zöme éppen mondjuk keresztes háborút vívott a Szentföldön és emiatt otthon nem volt elegendő munkaerő, a romákat jobban megtűrték. Ellenkező esetben - ha a férfiak éppen visszatértek mondjuk a százéves háborúból - a romákkal szembeni tolerancia csökkent. VI. Ferdinánd 1749-ben elrendelte például, hogy a romákat faji alapon tömegesen vessék börtönbe. (Sokukat néhány évvel később szabadon bocsátották.) Mária Terézia uralkodása alatt pedig a romákat elűzhették, ha nem vetették alá magukat valamilyen úrnak, és a roma gyerekeket erőszakkal elvitték otthonról, hogy iskolába küldjék és inasnak adják őket.
Változó helyeken és változó időkben a romáknak vagy jobban vagy rosszabbul ment a soruk. Az ottomán uralom például, más rezsimekkel ellentétben, toleráns volt a romákkal szemben. A magyar és orosz irodalom egyes alkotásai romantikus képet festettek a romákról éppúgy, ahogy az amerikai irodalom nemes vademberként ábrázolta az indiánokat.
Mi a magyarázat e bánásmódra?
Sok lehetséges válasz létezik. Először is soha nem szabad alábecsülnünk az ember azon képességét, hogy egy másikkal embertelenül bánjék. Másodszor a romák sötét bőrűek. Szokatlan nyelvet beszéltek, szokatlan szokásaik voltak és szokatlanul öltöztek, ezért könnyen meg lehetett őket különböztetni a többségtől. És noha egyesek úgy vélik, hogy a romákat jelölő egyik szó, az athingani - amelyből például a "cigány" is származik - görög eredetű, és azt jelenti, érinthetetlen, de talán jobb úgy fordítani: azok, akik nem akarják, hogy megérintsék őket.1 Más szóval a roma kultúra szerint a romák nem vegyültek.
A romákat pogánysággal is vádolták, mivel - legalábbis amikor megérkeztek Európába - nem voltak keresztények. Gyakran összekeverték őket más csoportokkal, amit az is bizonyít, hogy olykor egyiptomiaknak, tatároknak vagy törököknek nevezték őket. Ezenkívül azokban az időkben, amikor az ottománellenes érzelmek magasra hágtak, a romákat néha azzal gyanúsították, hogy török kémek.
A romák számára a XX. század legmeghatározóbb élménye a holokauszt, amelyet romani nyelven porrajmosnak (elpusztítás) hívnak. Sajnos sokkal több az, amit nem tudunk a roma holokausztról, mint amennyit tudunk. Az amerikai Holocaust Memorial Museum éppen ezért tartott konferenciát múlt ősszel Roma and Sinti: Under-Studied Victims of the Nazis (Romák és szintik: a nácik alig tanulmányozott áldozatai) címmel.2
Szeretném címszavakban összefoglalni, mi az, ami tudunk. Az 1920-as és 30-as években a romákkal szembeni intézményesített rasszizmus egyre nagyobb erőre kapott, hasonló intézkedésekkel sújtották őket, mint a zsidókat: faji alapon megtagadták a szavazati jogukat, kényszersterilizálás, állampolgárság megvonása, munka- vagy koncentrációs táborokba hurcolás, és végül deportálás és megsemmisítés a haláltáborokban.
A háború alatt a nácik faji alapon ölték a romákat. Legalább 23 ezer romát vittek Auschwitzba. Majdnem mindegyikük gázkamrában pusztult el. Voltak romák, akikkel szadista SS-orvosok végeztek. Joseph Mengele például kiváltképp szeretett romákon kísérletezni. 1944. augusztus 2-a éjjelén kiadták a parancsot, hogy az auschwitz-birkenaui táborban likvidálni kell az összes romát. Egyetlen este 2897 roma férfit, nőt és gyermeket gyilkoltak le a gázkamrákban. Más, német megszállás alatt lévő területeken a romákat gyakran speciális SS-osztagok gyilkolták, néha még a reguláris hadsereg egységei vagy a rendőrség is; általában a falu szélén agyonlőtték, majd tömegsírba dobták őket.
1942-ben körülbelül 25 ezer romát deportáltak Romániából, közülük mintegy 19 ezer meg is halt ott. A kutatók becslése szerint Horvátországban a roma népesség 90 százalékát gyilkolták le. Noha nehéz megbecsülni mind a háború előtti európai roma populáció nagyságát, mind a háború alatt elpusztultakét, vannak kutatók, akik szerint Németországban és német megszállás alatti területeken élő 942 ezer romából félmillió pusztult el.
A második világháború után a posztnáci kormány, hogy csökkentse önnön felelősségét, minden erejével ellenállt, hogy elégtételt adjon a romáknak az ellenük elkövetett bűnökért. A romákat a bírósági eljárások során diszkriminálták, vallomásukat megbízhatatlannak tekintették. Az első német bírósági döntés, amely elismerte, hogy a romák és a zsidók egyaránt népirtás áldozatai voltak a Harmadik Birodalom idején, csak 1991-ben született meg. Egy németországi romának, aki vissza akarta kapni állampolgárságát, amelytől a náci rezsim fosztotta meg, egészen a német szövetségi Legfelsőbb Bíróságig kellett mennie, jóllehet bizonyítani tudta, hogy családja már több mint két évszázada Németországban élt.
A második világháború után azok az országok, ahol a legtöbb roma élt, a vasfüggöny mögé kerültek. Vannak, akik azt állítják, hogy a kommunisták kedveztek a romáknak, velük szemben pozitív diszkriminációt alkalmaztak, lakást kaptak, iskolába jártak, orvosi ellátásban részesültek. Valójában ezek a támogatások jórészt túl vannak értékelve, és a nehézségeket, amelyeket a romák a kommunizmus alatt elszenvedtek, általában figyelmen kívül hagyják: erőszakos asszimiláció, a lakások és munkahelyek szegregációja, a romani nyelv elnyomása, a roma kulturális szervezetek manipulálása vagy elsorvasztása, a magánvagyon (lovak, lakószekerek) elkobzása, gyermekek elrablása, kényszersterilizálás stb. Ezeket a kérdéseket nem veszik figyelembe azok, akik azt állítják, hogy a kommunisták - a hírhedetten rosszak mindenki mással szemben - valamilyen megmagyarázhatatlan okból jók voltak a romákhoz. Mindazonáltal el kell ismerni, hogy a rendőrállamok jobban megvédték őket a széles körben elterjedt faji előítéleteken alapuló támadásokkal szemben, amelyeknek a romák az első posztkommunista évtizedben ki voltak téve.
A romák helyzete a demokráciában sem valami fényes. Nem is annyira rossz, mint a kommunizmusban, de nem is jó. A második világháború után a nyugaton élő romák politikailag és szociálisan továbbra is a társadalom peremén, előítéletektől sújtva éltek: Svájcban a roma gyerekeket az állam lopta el hazulról; Norvégia és Svédország beismerte, hogy a romákat évtizedeken át kényszersterilizálták; az Egyesült Államokban a romákról a médiában vészes sztereotípiák élnek, és gyakran a rendvédelmi szervek "faji profilt" készítenek róluk.
Ma a romák szétszóródva élnek Európában. Összességében mintegy nyolc-tízmillió roma él itt, leginkább Közép- és Dél-Európában. Másként fogalmazva, az európai romák száma legalacsonyabb becslés szerint is meghaladja például Albánia (3 364 571), Bosznia-Hercegovina (3 482 495), Horvátország (4 676 865), Ciprus (754 064), Dánia (5 356 845), Észtország (1 408 523), Finnország (5 158 372), Írország (3 632 944), Lettország (2 353 874), Luxemburg (429 080), Macedónia (2 022 604), Málta (381 603), Moldova (4 460 838), Norvégia (4 438 547), Szlovákia (5 396 193) és Szlovénia (1 970 570) lakosságának számát.3 Sok országban a romák a leggyorsabban szaporodó etnikai csoport. Például az 1992-es bolgár népszámlálás szerint a roma kisebbség 23,2 százaléka kilencévesnél fiatalabb, szemben a bolgár etnikumúak 12 százalékával.
Pokorni Zoltán magyar oktatási miniszter tavaly azt mondta, hogy Magyarországon az első osztályos romák száma elérte az összes iskolába kerülő gyerekek harminc százalékát. A statisztikai adatok ilyen irányú mozgása miatt beindult a nemzeti demográfiai trendek feletti aggódás és spekulatív rémhírterjesztés. Egy nemrégiben megjelent cikk azt állította, hogy 2060-ra a romák lesznek többségben Szlovákiában, ami miatt egy szellemes roma, dr. Ian Hancock arra a csípős megjegyzésre ragadtatta magát: "Végre lesz hazánk!"
A kommunizmus bukásával Közép-Európában a romák előtt mindaddig ismeretlen lehetőségek nyíltak meg: képviseltethették magukat a politikai életben, megvédhették és fejleszthették nyelvüket és kultúrájukat, újra nekiláthattak etnikai identitásuk fejlesztésének. Az új rendszer ugyanakkor lehetővé tette, hogy új erőre kapjanak a romákkal szembeni előítéletek, sőt, az új berendezkedés újabb veszedelmeket is teremtett.
Hadd számoljak be röviden, milyen emberjogi problémákkal kerültek szembe a romák az első posztkommunista évtizedben.
A legfontosabb: a romák rendkívüli fajgyűlöletből fakadó erőszakhullámnak estek áldozatul. E támadásokat szétválaszthatjuk nem állami szereplők támadásaira és állami szereplők agresszióira. A Ceauşescu-rezsim bukása után például több mint harminc roma települést gyújtott fel Romániában a csőcselék. 1993. szeptember 20-án, azon a napon, amikor Románia csatlakozott az Európai Tanácshoz, három romát öltek meg, tizennégy házat gyújtottak fel, és négy másikat romboltak le Hadareni faluban. Nem vonták felelősségre e bűncselekmények elkövetőit, és egyes esetekben bizonyítható a rendőrség bűnrészessége.
Az állami szereplők által elkövetett támadás lefordítva azt jelenti, hogy a rendőrség támad. Amint azt az Európai Tanács, az ENSZ szaktestületei, valamint egy sereg nem kormányzati szervezet dokumentálta, a romák aránytalanul magas számban válnak a rendőrségi túlkapások vagy kínzások áldozataivá az egész régióban. Egyes országokban, beleértve Romániát és Szlovákiát, a rendőrség rendszeresen hajt végre jogtalanul razziát. A razziák általában a következőképpen zajlanak: a rendőrség feltűnik egy roma telepen valamikor az éjszaka közepén. Nincs letartóztatási parancsuk. A telepen mindenkit felvernek, az embereket kikergetik a házukból, és korra, nemre való tekintet nélkül félholtra verik őket. Mindenkit halálra rémítenek, majd elmennek.
Vannak esetek, hogy a romákat a frissen függetlenné vált országokban - mint például a Cseh Köztársaság, Horvátország, Macedónia és Szlovénia - meg akarják fosztani állampolgárságuktól. A cseh eset jól illusztrálja a problémát. Amikor a Csehszlovák Föderáció 1993. január 1-jén feloszlott, a Cseh Köztársaság új állampolgársági törvényt hozott: sok ezer roma, aki régóta, ha ugyan nem egész életében, cseh területen élt (volt csehszlovák állampolgárok) maradt állampolgárság nélkül, és kapta a jó tanácsot, hogy menjen Szlovákiába. Ha a cseh állampolgársági törvénynek volt üzenete, akkor az így szólt: aki roma, az a Cseh Köztársaságban nem szívesen látott vendég. 1999-ben módosították a cseh törvényt, de az új törvény végrehajtása elégtelen, és ennek következtében vannak romák a Cseh Köztársaságban, akik nem élvezik a változtatás előnyeit.
A romák de facto szegregáltak az oktatásban, bár világosan kell látnunk, hogy ez a probléma a kommunisták öröksége. A probléma két változatban létezik: szegregáció azáltal, hogy a roma gyerekeket kisegítőiskolába küldik, jóllehet nem gyengeelméjűek; a másikat én az amerikai változatnak hívom: külön iskolák a kisebbségnek és a többségnek, ami az elkülönülő közösségek mellékterméke. Ha a romák nem élnek együtt a nem romákkal, nem járhatnak ugyanabba az iskolába. A romákkal szemben, természetesen, nyílt diszkrimináció is érvényesül köztereken: például vendéglőben, uszodában, diszkriminálják őket munkahelyükön, megakadályozzák szabad költözésüket.
Ha megnézzük a romák jelenlegi helyzetét, megdöbbentő, hány olyan problémával kerülnek szembe, amelyek a holokausztot idézik. A holokauszt alatt a nácik "g" betűt írtak a barna háromszögre, ezzel jelezték, hogy roma. 1999-ben a cseh légitársaság személyzete felhívásaiban a romát "G" (a cigány kezdőbetűje) betűvel jelölték.
A holokauszt alatt a romákat kényszersterilizálásnak vetették alá, s rajtuk végeztek orvosi kísérleteket. 1999-ben egy szlovák választott tisztségviselő a "kínai megoldást" kívánta a romákra alkalmazni születésszabályozás céljából, egy magyar tisztségviselő pedig ingyenes fogamzásgátlót akart osztogatni a romák között.
A holokauszt alatt Auschwitzban a romák alkarjára tetoválták a számot, hogy könnyebben felismerjék őket, ha szökni próbálnak. 1999-ben Gentben belga hivatalnokok a szlovák romák alkarjára tetováltatták a számot, hogy kényelmesen lehessen őket azonosítani deportáláskor. 1999-ben a csóri polgármester a hírek szerint azt mondta: "Úgy hiszem, a zámolyi romáknak nincs helye az emberi lények között. Ahogy az állatvilágban is, a parazitákat el kell űzni."
Ugyanez a választott tisztségviselő előzőleg azt is mondta, hogy "minden cigányt egyetlen golyóval ki kellene végezni".
A holokauszt alatt a "munka szabaddá tesz" felirat alatt küldték a romákat gázkamrába. Orbán Viktor magyar miniszterelnök 2000-ben, ahelyett, hogy elítélte volna a csóri polgármestert, arra intette a roma menedékjogkérőket, hogy "dolgozzanak keményebben".
Mi a válasz az emberi jogok fenti megsértésére? Amikor először nekiveselkedtem a kérdésnek, jó pár oldalnyi vázlatot írtam a különböző kormányok kezdeményezéseiről, programjáról, költségvetési előirányzatairól stb. Aztán összetéptem a lapokat, mert úgy döntöttem, hogy ezeket az intézkedéseket leginkább úgy jellemezhetném - és akkor még finoman fogalmaztam -, hogy fabatkát sem érnek. Egyetlen kormány sem áldozott annyi pénzt, energiát és politikai szándékot a romaügyre, amennyit kellene.
Azt meg kell adni, hogy van egy maroknyi köztisztviselő szerte a térségben, akik a legnehezebb körülmények között is fáradhatatlanul dolgoznak az adott országban élő roma kisebbség emberi jogainak fokozottabb tiszteletben tartásáért. Petr Uhl és munkatársai a Cseh Köztársaságban, Csáky Pál és Vincent Danihel Szlovákiában, Eckstein-Kovács Péter Romániában, hogy néhány példát mondjunk. De ők az árral szemben úsznak.
A múlt héten Elliott Abrans, az emberi jogok volt helyettes titkára arról beszélgetett Harold Hongju Kohhal, a tisztségéről leköszönő helyettes titkárral, mit tett a Clinton-kormány emberjogi ügyekben. Abrams úr egyik megjegyzése véleményem szerint nagyon passzol ide. Azt mondta, a kulcskérdés valószínűleg nem az, hogy az emberjogi helyettes titkár helyesen nyilatkozik-e és a megfelelő dolgot cselekszi-e, hanem az, hogy az Egyesült Államok kereskedelmi képviselője vagy az amerikai pénzügy- vagy védelmi miniszter a megfelelő dolgot mondja-e az emberi jogokról. Hasonlóképpen remek, ha a Nemzeti Kisebbségek Hivatalának vezetője megfelelően nyilatkozik a romakérdésről, de csak akkor, ha az európai uniós nagykövetet, pénzügyminisztert és igazságügy-minisztert ebben támogatja. A következő a probléma ezekben az országokban: egy maroknyi ember jó munkát végez, de kormányuk nem segíti elő munkájukat.
Így bár minden tiszteletünk a Petr Uhloké, az Eckstein-Kovácsoké, akiket én nagyon nagyra tartok, de végül is nem hiszem, hogy ők fogják országukat a XXI. századba átvezetni, ha a romák emberi jogairól van szó. Ezt a feladatot a roma polgárjogi mozgalmak fogják véghezvinni. Hadd szóljak hát néhány szót a roma polgárjogi mozgalomról.
Először is, a romák egyre jobban beszélik a politika és polgárjog nyelvét. Az 1990-es évek elején mind a kormányzat, mind a romák képviselői a romakérdésről mint szociális és gazdasági kérdésről beszéltek, azaz a romák nagyarányú munkanélküliségére koncentráltak. Nézetem szerint ez a fajta retorika az ötvenévnyi kommunista indoktrináció sikerességét tükrözi. Míg a kormányhivatalnokok rutinosan tagadják, hogy a romák emberi jogai csorbulnának, s helyette a romák szociális problémáival foglalkoznak, a romák kiokosodtak és továbbléptek: most már megértik, hogy a munkahelyi diszkrimináció és a de facto iskolai szegregáció miatt magas a roma munkanélküliség aránya.
Másodszor, a nem kormányzati roma szervezetek egyre jobban szervezettek. Gyakran hallok kormányzati hivatalnokokat keseregni arról, hogy "szeretnénk segíteni a romáknak, de túl szervezetlenek". Emlékezzünk vissza a régi mondásra: "ha isten meg akar büntetni, meghallgatja könyörgéseinket." Szervezett romákat akartatok, hát itt vannak. Erre jó példa, ami Bulgáriában történt. 1999-ben néhány nem kormányzati roma csoport összefogott és politikai programot írt a romáknak, amelyben többek között a diszkriminációt megszüntető törvényhozást követeltek, majd sikeresen arra kényszerítették a bolgár kormányt, hogy az ő programjukat fogadja el a tutyimutyi kormányprogram helyett.
Harmadszor a nem kormányzati roma szervezetekben egyre erősebb a nemzetekfelettiség-tudat. Ez azt jelenti, hogyha egy önkormányzat Usti nad Labemben, a Cseh Köztársaságban falat épít, hogy elválassza a romákat a nem romáktól, akkor a romák mindenhonnan tiltakozó leveleket küldenek, éljenek bár Texasban vagy a Kárpátokon túl. A romák számára, éljenek bárhol is a kontinensen, nem volt közömbös, hogyan oldódik meg ez a látszólag helyi konfliktus. A prágai hatóságoknak, hogy mentsék a presztízsüket ebben a pr-katasztrófában, nem pusztán olyan megoldást kellett találniuk, amelyet elfogadnak az Ustiban élő cseh romák, hanem kezelniük kellett azt a politikai nyomást is, amelyet az Európában és Észak-Amerikában élő romák gyakoroltak rájuk. Természetesen a nemzetek feletti szerveződés legizgalmasabb szereplője az internet.
Az utolsó szempont, amelyet szeretnék megemlíteni, a romák körében erőre kapó elvárások, amelyekre a kormányok egyszerűen nincsenek felkészülve. Hadd hozzak egy példát. Még 1992 táján Václav Havel elnök egy második világháborús roma koncentrációs táborba látogatott Letyben, ahol táblát helyezett el megemlékezve a romák szenvedéseiről. Azon a helyen ma sertésfeldolgozó üzem működik. Václav Havel sokszor szólalt fel a romák jogaiért, amit sokan nagylelkű gesztusnak tekintettek. Ám sok romára ez egyáltalán nem hatott, mások pedig egyenesen bírálták Havelt. A romák azt üzenték - az én megfogalmazásomban -, nem kell nekünk a tetves táblád; a sertéstelep Letynél megszentségteleníti sírjainkat, nem akarunk sem többet, sem kevesebbet, mint hogy számolják fel a sertéstelepet. Ahogy egy finn roma mondta nekem nemrégiben az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet megbeszélésén, "most már nem elégszünk meg azzal, hogy állami támogatást kapjunk népünnepélyekre".
Ami a legfrissebben felkapott kérdéseket illeti, szerintem a roma mozgalom két területét érdemes figyelni: először is a romák politikai szerveződését, amely arra irányul, hogy növeljék részvételüket a választási folyamatokban, mint szavazók és választott tisztségviselők egyaránt. A második, hogy előmozdítsák a roma nyelv és kultúra terjedését, ami hasonlít más etnikai csoportok erőfeszítéseihez.
Befejezésként a következő gondolataimat szeretném önökkel megosztani: tíz év múlva a huszonéves romaaktivista-generáció nagykorú lesz, s e nemzedék nem élte meg a kommunizmust. És azok a kis első osztályos magyar romák, akik a magyar oktatási miniszter szerint a tavalyi elsősök harminc százalékát tették ki, ezek a kis elsősök tizenöt év múlva...
(Fordította: Hegedüs Judit)
A CSCE-t az amerikai kormány hozta létre, hogy kísérje figyelemmel az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezetre tartozó ügyeket és számoljon be azokról.
A Woodrow Wilson International Centre Woodrow Wilson emlékére (egyetemi tanár, valamint az Egyesült Államok 28. elnöke) jött létre, ösztöndíjakat ad az Egyesült Államok számára fontos kérdések kutatására.
1 Milena Hubschmannova: Remarks on '93 Roma-Gypsies-Cikani (Zigeuner), international conference on Roma in the Czech Republic
2 Ld. U.S. Holocaust Memorial Museum website, http://www.ushmm.org/ (Center for Advanced Holocaust Studies)
3 Forrás: CIA World Factbook 1999
Beszédét Erika B. Schlager, az Európai Biztonsági és Együttműködési Tanács (CSCE) nemzetközi jogtanácsosa a Woodrow Wilson International Centerben mondta el, 2001. január 24-én.
Azt kérdezi Rózsa Péter riporter a Monitor című interaktív médiamagazin február–márciusi számában Körmendy-Ékes Judittól, az ORTT elnökétől, hogy nem volna-e hasznos új médiatörvényt alkotni. A kérdés egy rövid riporteri eszmefuttatás végén született, az eszmefuttatást most elrettentési szándékkal betűhíven idézném: „Tiszta lapot kellene nyitni. Az ORTT viszont egyelőre kénytelen eltűrni a törvénysértéseket. Nem is firtatom, mert nem életszerű például az RTL működési engedélyét visszavonni, dacára annak, hogy bírósági ítélet mondta ki, a pályázat szabálytalan volt. Ebből ugyanis nemzetközi botrány lenne. (...)”
Rózsa Péterrel vagy huszonöt évvel ezelőtt, mint a Magyar Rádióhoz lazábban-szorosabban kapcsolódó fiatal újságírók, két adás között a tabdi borozóban támasztottuk a pultot és az állampárti törvénytelenségeket taglalva képtelenek voltunk más eredményre jutni, mint hogy a genezis törvénytelensége miatt a rendszer minden eleme tökéletlen – hiszen az alap tökéletlen –, s ennek pedig egyetlen érdemi megoldása lehetséges – az állami berendezkedés törvénytelenségeinek megszüntetése, vagyis a teljes demokratizmus, a jogállam. Ha létezett akkoriban, a hetvenes évek vége felé életszerűtlen gondolat, akkor az oroszok azonnali kivonulása például föltétlen az volt: az ember azonban mégiscsak arra gondolt, hogy akár életszerűtlen ez, akár nem, egyszer valahogy vége lesz. Ma nem a kétpólusú világrendszerről van szó, hanem arról, hogy egy televíziós társaság jogerős bírói ítélet ellenében működik, de az a riporter, aki egyébként szakmájának egyik jeles alakja, ma már úgy látja, a jog érvényesítésének igénye néha életszerűtlen, és nem az jelenti a botrányt, hogy egy szervezet törvénytelenül működik, hanem a törvénytelenül kiadott működési engedély esetleges visszavonása.
Mindeközben Körmendy-Ékes az interaktív médiamagazin róla készült öt fotójának (biztos, ami biztos) tanúsága szerint az interaktív médiamagazint olvassa, és amikor a riporter éppen nem válaszolja meg saját kérdéseit és az elnök asszony is szóhoz jut, akkor a „kétségtelen, vannak még hibák, de mi azon vagyunk, hogy kijavítsuk azokat” gondolati mélységben válaszolgat. Azt például, hogy a médiapiac kialakult, rendesen működik, azt követően mondja, hogy korábban a riporter és alanya rögzítették: szabálytalan volt az egész tévéfrekvencia-pályázat.
Az ember széttárja a kezét.
Egyébként erről az interjúról alighanem szó sem esett volna – az ilyen egyoldalú, a kényes kérdéseket megkerülő lapos piárinterjúból hetente készül egy tucat –, ha ugyanennek a lapnak egy hónappal korábbi számát nem tördelték volna újra, és nem zúzták volna be az itt, e cikk alatt olvasható Vásárhelyi Mária-írás miatt.
Az újság egyik alapító tulajdonosának álláspontja szerint nem bezúzásról van szó, csupán újratördelésről, a gépsorról leérkező első példány átolvasása után a tulajdonosok (Kereszty Gábor, Sváby András) és a szerkesztő (Bánó András) úgy döntöttek, hogy Vásárhelyi Mária írása elfogult az ORTT-vel szemben, ez az elfogultság olyan fokú, hogy túllépi a megengedhetőség határát. (A nyomdából kapott információk szerint tényleges bezúzásról volt szó, mindkét nyomás számláját kiegyenlítették.) Kereszty Gábor egy hónappal ezelőtt úgy tájékoztatott, hogy egy cikk lehet elfogult, de akkor szerkesztési feladat annak egyugyanazon számon belüli ellensúlyozása, várható tehát Vásárhelyi Mária írásának közlése egy vele szemben vitatkozó cikk közlésével. Ez elmaradt, megjelent viszont öt újságoldalon Körmendy-Ékes. A szerkesztési alapértékek megválasztása természetesen a lapalapító joga, mégis anakronisztikusnak tűnik ez a „rakjunk mögé egy vörös farkot, aztán jöhet” közlési technika, ami a tőrőlmetszett szocialista népfrontosság maga. Továbbá a konkrét szerkesztési kérdések is kizárólag a szerkesztőségre tartoznak, csakhogy esetünkben ezekbe a szerkesztési kérdésekbe épphogy a tulajdonos szólt bele, fölvetve ismét a „mit tehet meg a tulajdonos a pénzéért?” örökzöld médiakérdést.
Tisztázzuk: a bezúzás az bezúzás. Amikor Kelemen Iván mint a Cordax főnöke bezúzatta az általa kiadott Reformot, akkor az aligha más, mint amikor a két fiatal tulajdonos bezúzatja az általuk kiadott Monitort. A tulajdonos ugyanis azért zúzatja be a lapot, mert az sérti az érdekeit. Kelemennek nem tetszett egy olajos cikk, a két fiatalnak nem tetszett Vásárhelyi Mária ORTT-s cikke, megkerülték hát a főszerkesztőt, és ez még akkor is igaz, ha az előbbi esetben mindez durván történt, utóbbi esetben elegánsan. Nem történt egyéb sem itt, sem ott, mint hogy már megint összekeveredtek a tulajdonosi és szerkesztői jogosítványok, amint az egyébként lenni szokott a magyar sajtóban. Normális esetben a tulajdonos kompetenciája a főszerkesztő kinevezésével megszűnik, hiszen épp azért nevezi ki a főszerkesztőt, hogy az a továbbiakban felelőssége teljes tudatában szerkeszthesse a lapot. (Ha rosszul döntött, váltsa le.) Ám miféle önállóság az, amikor a tulajdonos megjelenés előtt kontrollálja, mi jelenik meg a lapban? Valószínűleg semmilyen.
A Monitor szerkesztői ráadásul saját maguk rúgják föl saját szerkesztési elveiket, amikor az általuk egyoldalúnak – így kiegyensúlyozandónak – tartott Vásárhelyi Mária-írást kiveszik, majd betesznek egy ilyen szempontból szintén egyoldalú interjút, de azt már nem ellensúlyozzák semmivel. Vajon miért?
Ezek azonban feltehetően fölöslegesen föltett kérdések, a lényeg alighanem ott rejlik, hogy ha valaki nem független ember, akkor ne próbáljon független lapot kiadni. Akik a tv2 alkalmazottai, legyenek bármilyen jó szándékúak és tehetségesek, gondolják végig lapalapítás előtt, képesek-e a televíziózásról úgy indítani lapot, hogy abból kizárják az ORTT-ről szóló véleményeket? Bánó András szerkesztői üzenetében az első számban a következőket írta: „Eddig nem volt fóruma a szakmának, most tetszés szerint bárki tollat (vagy számítógépet) ragadhat, nálunk megírhatja véleményét. A Monitor ugyanis egy független, interaktív médiamagazin (...)”
Nem kétkedve az alapítók őszinte szándékaiban: ez megint csak részben jött össze. A laptulajdonos alkalmazotti elkötelezettje egy tévétársaságnak, a tévétársaság részese egy urambátyámos, politikailag szinte átláthatatlan struktúrának, amely struktúrában is kiszolgáltatottja az ORTT-nek, az ORTT foglya saját maga korábbi törvénytelenségeinek és így tovább. Ez persze természetesen csupán magyarázat, és semmiképp sem mentség.
A címben feltett kérdésre a médiatörvény megszületése óta egyértelmű a válasz: az Országos Rádió és Televízió Testület. Bár a törvény a testület feladatát a sajtó- és véleményszabadság, valamint a műsorszolgáltatók függetlenségének védelmében, a tájékoztatási monopóliumok lebontásában és újak kialakulásának megakadályozásában jelöli meg, az ORTT lényegében megalakulásának pillanatától a törvényi felhatalmazásával egyértelműen szembenálló feladatot, a médiapiac és a média intézményesített politikai befolyásolását tekintette elsőrendű feladatának. A szereptévesztés oka részben ugyancsak a törvényben kereshető. Amikor a törvényalkotók úgy döntöttek, hogy a médiatestületekbe a tagokat közvetlenül a politikai pártok delegálják, akkor ezzel egyben azt is eldöntötték, hogy nem kívánják megteremteni a független médiapiac kialakulásának jogszabályi feltételeit. Ismerve a médiatörvény megszületésének előzményeit, a politikai pártok médiával kapcsolatos elképzeléseit és törekvéseit, a magyarországi politikai kultúra állapotát, nyilvánvaló volt, hogy a pártok többsége – amelyeknek az önkorlátozás egyébként sem tartozik az erősségeik közé –, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy olyan tagot delegáljon a testületbe, aki a demokratikus nyilvánosság érvényesülésének szempontjánál lényegesen előbbre valónak tekinti saját pártja politikai érdekeinek érvényre juttatását. Így azután azt is pontosan lehetett tudni, hogy a törvény azon rendelkezése, amely arra tesz kísérletet, hogy a testületi tagokat megválasztásuk után függetlenítse az őket delegáló pártoktól, mindörökre írott malaszt marad. Ráadásul – bár ennek az adott körülmények között lényegesen kisebb a jelentősége – a testületi tagsági jelöléshez szükséges előfeltételeket is olyan puhán és nagyvonalúan fogalmazza meg a törvény, amiből nyilvánvalóvá válik, hogy a pártok gyakorlatilag bárkit jelölhetnek ebbe az eredendően szakmai feladatok ellátására hivatott grémiumba. A büntetlen előéleten és a felsőfokú végzettségen túl az egyetlen kikötés az ötéves szakmai gyakorlat, azt azonban, hogy mit is jelent a média területén szerzett szakmai gyakorlat, meglehetősen homályosan írja körül a törvény. Így fordulhatott elő, hogy a Fidesz által delegált testületi tag – az ORTT jelenlegi elnöke – összes szakmai tapasztalatát a párt szóvivőjeként eltöltött néhány év alatt szerezte, és ami ennél is figyelemreméltóbb: összességében sem rendelkezett ötéves munkaviszonnyal, jóllehet ez törvényi előírás. A Fidesz jelölését azonban egyetlen parlamenti párt sem kifogásolta, és ezzel már a testület megalakulásakor nyilvánvalóvá tették, hogy a médiatörvény végrehajtására szerveződő intézmény működésére a törvényi előírások nem kötelező érvényűek. Ennek megfelelően lehetetlenült el az a törvényalkotás kezdetekor még érzékelhető törekvés, amely az ORTT-nek az Alkotmánybírósághoz hasonló szerepet szánt. Ebben a ma már nyilvánvalóan illuzórikus elképzelésben az ORTT a napi politikai csatáktól távolmaradó, a véleményszabadság érvényesülését és a média függetlenségét mindenek felett védelmező, a médiapiac alkotmányos és törvényes működését felügyelő intézménnyé válhatott volna, ám mihelyt az egyes pártok által delegált testületi tagok névsora nyilvánosságra került, nyilvánvalóvá vált, hogy az ORTT a legkeményebb politikai érdekérvényesítés fóruma lesz, amelynek működését kizárólag a politikai pártok rövidtávú érdekei determinálják. És mint hogy a testület törvényi felhatalmazása alapján csaknem korlátlan befolyást gyakorolhat a médiapiaci viszonyok alakulására, az is előre látható volt, hogy hosszú időre az illúziók birodalmába kell száműzni minden, a független médiavilág kialakulásával kapcsolatos elképzelést.
Mindennek azért van különös jelentősége, mert ezek a körülmények teremtették meg annak a lehetőségét, hogyha az ORTT-ben az a törekvés válik dominánssá, hogy kézi vezérléssel irányítsa a médiapiac egészét – és a piac szereplőit külön-külön –, akkor ezt meg is tudja tenni. És amint az elmúlt néhány év eseményei bizonyítják, a testület kezdettől ezt a szerepkört ambicionálta, nemegyszer még a meglehetősen tág törvényi kereteken is túlterjeszkedve. Márpedig az ORTT döntései hosszú távra meghatározzák az ország médiatérképét, a független tájékozódás és a véleményszabadság esélyeit, a politika és a médiavilág viszonyának alakulását.
A testület működését gyakorlatilag megalakulásának első percétől törvénysértések és botrányok sorozata kíséri. A néhány hónap alatt közel 100 fősre duzzasztott intézmény az első időkben alapvetően szakmai dilettantizmusával hívta fel magára a figyelmet, amelynek eredményeképpen a médiaprivatizáció a törvényben megjelölt időpontnál csaknem egy évvel később indult el, és ennél is többet késlekedett az egyébként is rendkívül kiszolgáltatott regionális és helyi műsorszolgáltatók jogi helyzetének rendezése. Az első igazi nagy botrány, és a médiapiaci viszonyokat hosszú távon is meghatározó döntés az országos kereskedelmi televíziós frekvenciákra kiírt pályázatok elbírálása volt. Amint ezt azóta egy legfelsőbb bírósági ítélet is kimondta, a testület a saját maga által alkotott eljárási szabályokat semmibe véve, a szakmai és gazdasági szempontokat negligálva egyértelműen politikai megfontolások által vezérelve hozta meg döntését a pályázat nyerteseiről. Hétköznapi nyelvre fordítva ez annyit jelent, hogy a pályázatok elbírálásakor csaltak, és csupán az SZDSZ által delegált testületi tag kifogásolta ezt az eljárást. Így azután, azon túl, hogy a pályáztatás késlekedése, majd a pályázatok törvénysértő elbírálása közel 30 milliárd forintjába került az adófizető állampolgároknak, a testület legitimitása alapjaiban kérdőjeleződött meg. Ám az egyértelműen törvénysértő és a háttérben nyilvánvalóan politikai korrupciót rejtő döntés nemcsak hogy semmiféle következménnyel nem járt azokra a testületi tagokra nézve, akikről minden kétséget kizáróan kiderült, hogy részesei voltak ennek, hanem első négyéves mandátumuk lejárta után a jobboldali pártok egytől-egyig ugyanazokat a tagokat delegálták a testületbe.
Bár az előbb elmondottaknál lényegesen kisebb hullámokat kavart, az országos rádiós frekvenciákra kiírt pályázatok elbírálása is több kifogásolnivalót hagyott maga után, a rádiók esetében az igazi botrány azonban a helyi és regionális frekvenciák elosztását kísérte. Az esetek többségében nyilvánvalóan politikai megfontolásokat szem előtt tartva – a televíziós műsorszolgáltatási jogosultság elbírálásához hasonlóan – saját eljárási szabályait megszegve döntött a frekvenciák sorsáról. A magyar demokrácia számára legsúlyosabb és legszégyenletesebb döntés az volt, amikor frekvenciát nyert a nyilvánvalóan szélsőjobboldali irányultságú Pannon Rádió. S hogy a testület jobboldali pártok által delegált tagjainak mennyire fontos lehetett az, hogy a MIÉP által támogatott pályázó frekvenciához jusson, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a pályázatok szakmai értékelésekor a Pannon pályázata csak az ötödik helyre került, és innen hozta ki a politika győztesként. Ugyanakkor nem jutott frekvenciához a három legrangosabb nyugat-európai közszolgálati médium közös pályázata. Bár politikai szempontból kevésbé súlyos, ám szakmailag egyértelműen megkérdőjelezhető döntések születtek számos vidéki frekvencia elosztásakor is, sőt nemegyszer a korrupció gyanúja is felmerült.
A legfőbb médiatestület hatalmának másik komponensét azokban a szerződésekben találhatjuk, amelyeket a pályázatok nyerteseivel kötnek. A szerződések egyenrangú felek megállapodása helyett az ORTT által a piaci szereplőkre kényszerített diktátumhalmaz, egyoldalú és meglehetősen önkényesen kiszabható szankciók tömegével. És az ORTT rendre él is az ebben rejlő lehetőségekkel, mostanában a szerződésekben foglalt rendkívül nagy arányú közszolgálati kötelezettség számonkérésével revolverezi a kereskedelmi médiát anélkül, hogy bármiféle kapaszkodót nyújtana annak értelmezéséhez, hogy mit tekint közszolgálati műsornak. Mindeközben nem emel kifogást sem a közszolgálati médiumok kormánypárti megszállása, teljes kifosztása és esetenként szélsőségesen uszító műsorai, sem pedig az ott állandósult törvénysértések ellen.
Jelentős befolyással rendelkezik a média működésére a panaszbizottság is, amelynek tagjait a testületi tagok delegálják. Minthogy az etikai vétségek megállapításához semmiféle normatív, vagy legalább a mérlegelést megkönnyítő kapaszkodóval nem rendelkeznek a bizottság tagjai, a döntések az esetek jelentős részében esetlegesek és gyakran ugyancsak politikai megfontolások alapján születnek. Éppen ezért arra mindenképpen alkalmasak, hogy félelmet és bizonytalanságot keltsenek a piaci szereplők körében.
A testület médiapiaci befolyását fokozza, hogy a médiatörvény, illetve a műsorszolgáltatókkal kötött szerződések megsértésének szankcionálására nem léteznek egységes szabályok, így a büntetések meglehetősen önkényesek; ugyanazért a törvénysértésért az egyik szereplőt bünteti, a másikat meg nem, és a büntetés mértéke is rendkívül nagy mértékben különbözik.
Ugyancsak a testület hatalmi pozícióját erősíti, hogy évről évre növekszik az az összeg, amelyet pályázatok útján a műsorkészítő-, -szolgáltató és -terjesztő cégek között eloszthat a testület. A támogatásokat elméletileg a testületi tagok javaslatai alapján szerveződő bizottságok végzik, ám a pályázati pénzek útját nyomon követve egyértelműen megnevezhetők a testületi tagok többsége által favorizált műsorkészítők.
Vissza az idei számokhoz