A fenti cím eredetileg egy üzenet szövege volt. Az 1973-as Jom Kippur-háború idején, amikor Izrael elkeseredett elhárító harcok közepette, hátrálva igyekezett megfékezni a meglepetésszerűen rátámadó egyiptomi és szír seregek előrenyomulását, miközben a világ szovjet felének sajtója fenyegetően ostorozta az újabb felháborító izraeli agressziót, Ariel ("Arik") Saron a háború 9. napján váratlanul megfordította annak menetét. Kihasználva a Sínai-félszigeten támadó két egyiptomi hadsereg közti koordinációs hibákat, páncélos hadosztályával áttört a kettejük közti résen, elérte a Szuezi-csatornát, a hadsereg alá- és fölérendeltségi viszonyait jórészt semmibe véve átkelt rajta, és ezzel - Scipio Hannibál elleni taktikáját követve - átvitte a háborút az ellenség területére. A korabeli fényképeken kivehető, hogy a háborúra való felkészületlenségért és a kezdeti súlyos vereségekért a baloldali kormányt, illetve a legendás hadvezért, Dajant hibáztató harckocsizók Kairó felé iramodó tankjaik oldalára ezt a szöveget festették fel: "Arik, Izrael királya".
A 2001. február 6-i izraeli miniszterelnök-választás eredménye ismét üzenet. Hogy Saron közepes, jó vagy rossz politikus, azt tulajdonképpen senki sem tudja, a rá szavazók sem. Az egyetlen, amit biztosan tudni lehet róla, hogy ellentétben a nyugati és izraeli liberális baloldallal, nem beszéli a világmédia speciálisan a közel-keleti konfliktusra alkalmazott nyelvét, az orwelli "újbeszél"-t. Mostantól fogva a miniszterelnöki sajtóiroda falán nem fog ott díszelegni a regénybeli Párt elhíresült jelmondata: "A háború: béke". Még abban a látszólag enyhített formájában sem, miszerint "a háború: békefolyamat".
Ha egyedül a magyar sajtót méltatjuk figyelemre, amely minden szempontból súrlódás nélkül illeszkedik ebbe a nemzetközi média által beszélt nyelvbe, a legfeltűnőbb és legdrámaibb jelenség az, hogy jobb- és baloldal - persze a súlyos stíluskülönbségektől eltekintve - ugyanazt a nyelvet beszéli. Ezen a nyelven a jelenleg is folyó "Al Aksza-intifada" négy hónapja során jóformán egyetlenegyszer nem derülhetett ki a napilapok olvasói számára, hogy a naponta ismétlődő - olykor több száz - összecsapás mindegyikét palesztinok kezdeményezik; hogy a Palesztin Autonómia területén az oslói megállapodás értelmében egyetlen izraeli rendőr vagy katona sem állomásozik (és ez az autonómia a palesztin népesség 94 százalékát jelenti), hogy ezért a támadó tömegnek, ahhoz hogy egyáltalán érintkezésbe kerüljön az izraeliekkel, el kell hagynia az autonómia területét, hogy rátámadhasson azokra a "megszálló" őrbódékra, amelyeknek jelenlegi helyét az oslói megállapodás aktuális fázisa jelölte ki, aggályosan hosszadalmas, térkép fölötti tárgyalások nyomán, mindkét fél által aláírva. Nem derülhetett továbbá ki, mert csupán az izraeli jobboldal érve volt, azaz "a béke ellenségeinek" érve, hogy az oslói megállapodást követő években a terror kétszer annyi izraeli életét követelte, mint annak előtte. Az új nemzetközi nyelven ők mindnyájan "a béke mártírjainak" minősültek. Nem derülhetett ki az sem, hogy a megállapodások és egyezmények kölcsönös megsértései nem szimmetrikusak: Izrael kizárólag az egyes megállapodások végrehajtásának késleltetésével tud reagálni arra, hogy a PFSZ kivétel nélkül minden ponton megsérti azokat. A sajtó kommentár és visszakérdezés nélkül veszi tudomásul, hogy a "Palesztina felszabadításáért" változatlanul folyó harcban kísérlet sem történik a felszabadítandó Palesztina kiterjedésének meghatározására, vagyis annak végérvényes és egyértelmű deklarálására, hogy ez a földrajzi Palesztina területén fekvő Izrael államra nem vonatkozik. Ezen az elképesztő nyelven szólítja fel a nemzetközi közösség Izraelt, valahányszor tömeggyilkos merénylet éri, hogy "ne engedjen a békefolyamat mindkét oldalon megtalálható ellenségeinek", és haladjon tovább az Oslóban megkezdett úton. Magyarul: ne engedje megtéveszteni magát attól, hogy lövik, ezt csupán a vele szemben menetelő békeerők teszik, és nehogy visszalőjön, mert akkor ezek a békeerők is tüzet nyitnak. Amikor a magyar és nemzetközi média - az arab világ propagandájának nyomán - kétségeit fejezi ki Izrael béketörekvésének realitását illetően, nem akad olyan újságíró, baloldali sem, aki felvetné a kérdést, hogy akkor vajon miért vonul vissza lépésről lépésre - az egyezményeknek megfelelően - az izraeli hadsereg az 1967-ben elfoglalt területekről. Lendületet akar netán gyűjteni ahhoz, hogy újra lerohanja azokat a helységeket, amelyekben egyszer már bent volt? Nem volna kézenfekvőbb nem kivonulnia?
Izrael békevágya egyébként is állandó nemzetközi kétségek tárgya. Ha eltekintünk is a kifejezés mélyen szovjet ihletettségétől, még mindig feltolakszik a kérdés: miért nem akadnak kétségek az egész arab, tágabban az iszlám világ, szűkebben a palesztin társadalom békevágyát illetően? A kérdés nem is a jobboldali sajtóra vonatkozóan érdekes: ott Izrael nyilván azért vonul fokozatosan vissza a megszállt területekről, hogy ezzel is leplezze világhatalmi aspirációit. De a baloldali, tágabban: a liberális ihletettségű média esetében is láthatólag egyedül az a probléma nyomul szakadatlanul az előtérbe, hogy mit hajlandó Izrael a békéért adni cserébe. A palesztinok és az egész arab világ vonatkozásában ugyanez a sajtó megelégszik azzal a jórészt kimondatlan megállapítással, miszerint ha Izrael minden lehetséges követelést kielégít, akkor - esetleg - abban a rendkívüli jótéteményben részesülhet, hogy polgárait életben hagyják.
Felejtsük most mi is el, a bal- és jobboldali média mintájára, hogy a területhódításokra a 67-es önvédelmi háborúban kizárólag azért került sor, mert már addig sem voltak hajlandók Izrael polgárait életben hagyni. Még mindig nyitva marad az a kérdés, hogyan és miért jön újra meg újra létre az a közös "újbeszél" nyelv, melyet egyaránt beszél mind az arab világ - legalábbis a nyugati nyilvánosság jelenlétében -, mind a nyugati nyilvánosság. Az "újbeszél" a zsidó állam legitimációját leépítő nyelv, amely egy nem túl bonyolult munkamegosztás során keletkezik. A nyugati kultúrkörben elhelyezkedő szélsőjobb - az egész iszlám világgal karöltve - gyakorlatilag soha nem azt kritizálja, amit Izrael tesz vagy elmulaszt tenni. Nem cselekvéskritikával állunk szemben, hanem létezéskritikával. Ennek leggyakoribb megnyilvánulása a tökéletesen légből kapott "cselekvések" kritikája, amilyen például az az egyiptomi, majd az egész arab sajtót bejáró hír volt, mely szerint Izrael kórházaiban ezrével fertőzik HIV-vírussal az arab gyerekeket (ez a nálunk legújabban a MIÉP által felmelegített Solymosi Eszter-féle vérvád modernizált változata); az 1996-os úgynevezett alagútválság idején az a hihetetlen energiával terjesztett üzenet, hogy Izrael befúrt az Al Aksza-mecset alá (a valóságban se nem fúrt, se nem alá), vagy legújabban az, hogy Saron robbantotta ki a Templom-hegyen tett "provokatív látogatásával" az "Al Aksza-intifádát". E legutóbbi afférból, amelynek lényegében egyetlen, a világsajtóban leközölt részlete sem volt igaz (a politikus nem 4000, hanem 40 rendőr kíséretében ment fel a hegyre, ebből is húszan civilben voltak, meg sem próbált belépni a szóban forgó mecsetbe stb.), annyit az izraeli közvélemény mindenesetre megértett, szemben a liberális világközvéleménnyel, hogy mire számíthatnak, ha a Templom-hegy fölött palesztin szuverenitás lesz. Ennek és az összes többi hasonlóan háborús propagandának a legmélyebb gyökere az a nagy indulati mélységben megélt, az iskolától az elektronikus médiáig minden arab nyilvánosságot uraló, egyszerre politikai és vallási meggyőződés, miszerint a zsidóknak se történetileg, se kulturálisan, se vallásilag sosem volt semmi közük sem Palesztinához, sem Jeruzsálemhez, ahol mellesleg sosem állt semmiféle szentély. A számunkra jól ismert dáko-román kontinuitást itt a filiszteus-kánaánita-palesztin kontinuitás képviseli. Erről az álláspontról, amelyet bizonyos európai jobboldali körök például a szittya származású Jézus ködevésével osztanak, Izrael puszta létezésének sincsen semmiféle legitimitása.
Az az elképzelés, hogy a szemben álló fél puszta létezése is hamisításon és hazugságon alapul, kívül rekeszti a konfliktust a politika szféráján. Az ezen az alapon kirobbanó háborúk nem a politika folytatásai más eszközökkel, ahogyan a varsói gettófelkelés sem volt politikai konfliktus, jóllehet, ha ma történne, az ENSZ Biztonsági Tanácsa egész biztosan mérsékletre, valamint arra szólítaná fel a harcoló feleket, hogy tárgyalásos úton rendezzék a köztük fennálló vitás kérdéseket. Izrael és az arab világ közt nem érdekellentétek vannak: az egyik oldal csak azért nem semmisíti meg a másikat (nem tudom, kitalálható-e, melyik oldalra gondolok), mert egyelőre nem képes rá. Az izraeli közvéleménynek mind a bal-, mind a jobboldala már elfogadta egy palesztin állam jövőbeli létezését: a tanácstalanság és a belső konfliktusok pusztán azzal kapcsolatosak, hogy mi a teendő egy, az iszlám fundamentalista terrorizmussal összejátszó PFSZ-despotizmus esetén, amely államhoz jutva tovább folytatja harcát "Palesztina felszabadításáért". Újra elfoglalni az ENSZ nagy többségétől támogatott, ezúttal már szuverén államot, vállalva vagy egy ENSZ-, vagy egy össziszlám szövetségi támogatás beavatkozását?
Az arabok és az nyugati jobboldal Izraellel szembeni létezéskritikáját egészíti ki a nyugati liberális baloldal (ebbe Közép- és Kelet-Európát is beleértem) Izraellel szembeni cselekvéskritikája. Ez a helyi és világmédiákban, valamint a jószerivel megszámlálhatatlan elítélő ENSZ-határozatban kifejezésre jutó szakadatlan kritika formálisan ugyan szinte sosem vonja kétségbe a zsidó állam legitimitását, de egyetlen alkalmat sem mulaszt el, hogy akkor és abban fejtse ki nemtetszését, amikor és amiben az arab oldal egyben ezt a legitimitást kérdőjelezi meg. Az arab világ által gyakorolt delegitimáló létezéskritikát - a szélsőjobboldalt nem számítva - a Nyugat nem fogadja el ugyan, ám tökéletesen gondolattalanul teszi magáévá mindazokat a politikai konzekvenciákat, amelyek viszont e létezéskritikából fakadnak. Ráadásul látszólag jóhiszeműen csóválja a fejét Izrael saját fennmaradását illető aggodalmaira, azt bizonygatván, hogy hiszen ő csak a zsidó állam politikai cselekvését bírálja, amely bírálat - minő véletlen - mindig egybecseng az iszlám világ hangoztatta létezéskritikával. A palesztin fél ennek megfelelően két nyelven szól a két világhoz: arabul létezéskritikaként fejti ki azt, amit a nemzetközi színtereken angolul mint cselekvéskritikát fogalmaz meg. A Nyugat nem teszi tehát a magáévá azt az arab hitet, hogy az iszlámot megelőzően Jeruzsálemben régészetileg kimutathatatlan bármilyen zsidó jelenlét, de magáévá teszi az ebből a hitből eredő politikai következményeket, és cselekvési programként próbálja Izraelre kényszeríteni. S amikor az izraeli jobboldal politikai cselekvése nem igazodik ehhez a közös, liberális és arab kritikához, nyomban lecsap az a cselekvéskritika, amely többek közt azért képes elfogulatlanságában tetszelegni, mert a munkamegosztás révén mindig sikerül cselekvéskritikának álcáznia magát. A létezéskritikát ugyanis más már elvégezte. A kétféle kritika gyakran egymástól kölcsönzi az érveit, egyik a másikával álcázza magát, és meglehetősen egymásba mosódnak, kivált akkor, amikor a kritika fegyvere megkapja a fegyverek kritikájának támogatását is. Együttműködésüknek - amelyből az izraeli baloldal is kiveszi a maga részét - eredményeképpen jelenik meg az "újbeszél", amelyen beszélve a Közel-Kelet öszszes szerencsétlensége és problémája egyszerűbben megoldhatónak tűnik a világ összes más problémájánál, hiszen nem kell másnak történnie, mint hogy Izrael vonuljon végre vissza 1967 előtti határaira, és "hagyja végre békén az arabokat". Ez az a nyelv, amelyen Saront az Iszlám Dzsihad közleményeitől a Magyar Fórumon át a The New York Timesig "gyilkosnak" és "arabfalónak" lehet nevezni.
Elvben mindenki tudja, mire mennek vissza ezek a kifejezések: Saron védelmi miniszterként irányította az 1982-es libanoni háborút, amelynek során Izrael megpróbálta elérni a PFSZ (akkor még terrorszervezet) Észak-Izraelt rettegésben tartó harmincezer fegyveresének kiverését Libanonból, a megszálló szír hadsereg kiszorítását ugyanonnan, a "Falange" nevű militáns szervezetben egyesült és megmaradásáért harcoló libanoni keresztények megsegítését Bejrut mellett, valamint egy olyan libanoni kormány létre segítését, amely hajlandó vele a 34 éves hadiállapot után békét kötni. Területi követelése Libanonnal szemben nem volt. Első lépésben e tervből csak annyi nem vált valóra, hogy a szír hadsereg a helyén maradt, ám néhány ütközetben olyan súlyos vereségeket szenvedett, hogy beszüntette a harcot. Az Izraellel békét kötő új libanoni kormányt a palesztinok miniszterestül, parlamentestül a levegőbe repítették, aminek nyomán a keresztény falangisták az izraeli hadsereg által ellenőrzött Bejrut külvárosában behatoltak két palesztin menekülttáborba (Szabra és Satila), ahol több száz embert, köztük nőket és gyermekeket is, bosszúból lemészároltak. A belső baloldali és nemzetközi nyomásra felállított Kahan-bizottság hosszú vizsgálódás alapján leszögezte, hogy noha több főtiszt, köztük Saron, bármilyen közvetlen vagy közvetett felelőssége kimutathatatlan, posztjánál - de kizárólag posztjánál - fogva erkölcsileg felelős mindenért, ami a katonái ellenőrzése alatt álló terepen történik. Az "arabfaló" gyilkos Saron médiaképe azt a célt is szolgálja, hogy az arabok előtt elködösítse azt a tényt, hogy a táborokbeli gaztetteket arabok követték el, a Nyugat számára pedig azt, hogy keresztények. Ezzel az erővel egyébként Churchillt németfalónak, Rooseveltet pedig japánfalónak lehetne nevezni.
És itt jutunk el annak a különös jelenségnek az egyik lehetséges történelmi funkciójához, hogy a Közel-Kelettel kapcsolatos "újbeszél"-t közösen beszéli a jobb- és a baloldal. A média - és benne a baloldali média - legsúlyosabb felelőssége abban áll, hogy kimondott és kimondatlan történelmi analógiáin keresztül romboló hatást fejt ki az európai közszellem néhány olyan alapvető konszenzusára, amelyek - különösen a II. világháború óta - a nyugati erkölcsi-politikai identitás alapjait jelentik. Az arab Közel-Keleten csak fegyvereinek erejénél fogva fennmaradni képes Izraellel szembeni olyan elítélő nyelv használata - amelyet egyébként az európai konszenzus kizárólag a náci és egyéb tömeggyilkos rezsimekkel szemben szokott alkalmazni - nem csupán inflálja ezt a retorikát, de visszamenőleges hatással is van: segít lerombolni és átépíteni azokat a nácizmusra vonatkozó közmeggyőződéseket, felbomlasztani azokat az igazságokat, amelyek Európát létezésre érdemessé teszik. Csak néhány példa. Az Izraellel szemben ellenséges arab nacionalizmust aktívan osztó, vagy a palesztin terrorizmusban részt vállaló arab kisebbség emberi és polgári jogainak egyoldalú hangsúlyozása kikerülhetetlen visszahatással van a Szudétavidék egykori német kisebbségének történelmi megítélésére, mert nincs tekintettel arra, hogy egy létében fenyegetett ország olyan kisebbségéről beszél, amely mögött hatalmas államok hadseregei állnak. Ezek azok a pontok, ahol a baloldal úgy működik együtt a jobboldallal, hogy észre sem veszi, mit csinál. A menekülttáborok több mint fél évszázados nyomorúságaiért kizárólag Izrael felelősségének felhánytorgatása elrémítő víziókra ad alkalmat: a baloldali liberalizmus ezek szerint elvben nem emelne kifogást Németországgal szemben, ha Európában körülnézve, Lengyelország, Csehország és Magyarország nyugati határain túl millió és millió kitelepített vagy elmenekült németet találna, akik ötven éve sínylődnek táboraikban, miközben Németország fegyverezné, képezné és uszítaná őket elhagyott hazájukba való erőszakos visszatérésük érdekében. Az 1982-es libanoni háború hódító háborúként való baloldali megbélyegzése - amelyben Izrael Libanont megszállva tartó idegen erők ellen harcolt, amelyek csatatérként használták ellene Libanont - ugyanúgy nem veszi tudomásul, hogy a PFSZ Libanonban megszálló erő volt, ahogyan ma azt nem, hogy a Hezbollah nem libanoni népi felszabadító gerillasereg, hanem az Iránból irányított, Nyugat-ellenes fundamentalista harc egyik élcsapata. Előbb-utóbb ez a kép is vissza fog hatni, és fellazíthatja például azt a konszenzust, mely szerint Franciaország szövetséges inváziója nem hódító hadjárat volt. Nem is említem azt a hatást, amit a jogfejlődés alakulására gyakorolhat az a tény, hogy a Nyugat mind gyakrabban tesz magáévá olyan megegyezésekre és határozatokra történő arab hivatkozásokat, amelyek éppen a rájuk hivatkozó fél elutasítása miatt nem léptek soha érvénybe.
A tény - hogy a baloldali liberalizmus a maga módján szekundál az arab világ és a nyugati szélsőjobb közösen vallott és hirdetett nem racionális, nem felvilágosult, nem polgári és nem demokratikus érvostromához azzal, hogy az arabok ragaszkodását a Templom-hegyhez jogos vallási-politikai igénynek tekinti, míg a zsidókét részint babonának, részint imperializmusnak - ugyanúgy része Európa önleépítésének, mint a gyilkos erők "szélsőségekként" való megjelölése. Ahogyan a bankrablás nem szélsőséges lopás, úgy a zsúfolt kávéházak vagy autóbuszok felrobbantása sem szélsőséges politizálás. Valamint a tömeggyilkosság sem jogos, csak éppen szélsőséges felháborodás.
A világtörténelem nem egyéb, mint különböző történeti összefüggések, történetelbeszélések viaskodása. A győztes összefüggés - ami ez idő szerint a Nyugat világtörténete - a saját elbeszélésének részévé változtatja az összes többit, amelyek éppen az ebbe a számukra új összefüggésbe történő bekerülésükkel válnak "világ"-történetté. A Nyugat mintha a Közel-Kelet legújabb kori történetét használná fel arra, hogy behódoljon a tőle nem csupán idegen, de vele szemben ellenséges történeti elbeszéléseknek. Identitásának bibliai eredetű elbeszéléselemeit, amelyek részben az iszlám eredetmítoszának is elemei, átengedi egy olyan értelmezés számára, amely azokat az ő ellenében értelmezi. A II. világháborúval és a holokauszttal kapcsolatos európai konszenzus erodálódik azzal, ahogyan mind a bal-, mind a jobboldal kettős mércét alkalmaz. A legnagyobb probléma nem a kettős mérce erkölcstelenségében - és részben butaságában - rejlik: hanem abban, hogy egyszer kizárólagos mércévé válhat.
Januárban a kormány az Országgyűlés elé terjesztette a lelkiismereti és vallásszabadságról szóló 1990. évi IV. törvény módosítására kidolgozott javaslatát. A javaslat több más rendelkezés mellett felszámolná az egyházak törvény előtti egyenlőségét azáltal, hogy a parlament egyszerű többséggel megalkotott törvénnyel is különbséget tehetne az egyes egyházak között, úgymond azok "társadalmi szerepvállalása alapján". A javaslat, összhangban a költségvetési vita keretében vita nélkül elfogadtatott úgynevezett "Lex Sasvári"-val, amely bizonyos adókedvezményeket kizárólag a Magyarországon száz évnél régebben működő egyházak számára biztosít, sérti a vallásszabadságot és az állam és az egyház elválasztásának alkotmányos elvét.
A változtatási javaslat mellett felsorolt kormánypárti érvek csak a valódi szándék elleplezését szolgálják. Amikor az előterjesztők a "visszaélések lehetőségéről" beszélnek, valójában nem tudnak konkrét, tényekkel alátámasztott esteket említeni. Nyilvánvaló, hogy az egyházügyi területen is van lehetőség visszaélésre, de ez semmiképpen sem nagyobb, mint az egyesületek, az alapítványok vagy a pártok területén való, mégsem jut eszébe senkinek ott olyan szabályozás bevezetése, amely az említett szervezeteket közvetlenül kormányfüggő helyzetbe hozná, hasonlóképpen a Fidesz egyházügyi javaslatához. A jelenleg hatályban lévő törvény - mint azt konkrét példák is bizonyítják - alkalmas az esetleges visszaélések kezelésére. A kormánypártok és az őket támogató felekezeti vezetők érvei álságosak, amikor a kisegyházak gazdasági visszaéléseiről beszélnek, mivel a tényleges viszszaélések a magukat "történelminek" nevező egyházak esetében semmivel sem ritkábbak, mint az úgynevezett kisegyházaknál; amit pedig általában "visszaélésnek" neveznek, az a kisegyházak esetében gyakran működő önfinanszírozó modell. Megjegyzem, az alkotmány rendelkezéseivel, az állam és az egyház elválasztásának elvével ez a modell lenne összhangban, vagyis az egyházak hitéletét az egyház tagjainak kellene finanszírozni. (Az oktatási, egészségügyi, szociális stb. tevékenységet pedig normatív alapon a nem állami szervezetekkel azonos módon fedezhetné a költségvetés.)
A "gazdasági visszaélés-vád" pusztán arra szolgál, hogy elvonja a figyelmet az egyre intenzívebben kiépülő, inkább középkori, mint modern egyházfinanszírozási gyakorlatról. Ugyanezt a célt szolgálja az a vád is, ami a kisegyházakat túlzott politikai aktivitással gyanúsítja, miközben a "történelmi egyházak" politikai aktivitását magától értetődőnek tartja.
A törvényjavaslat valójában a Horthy- és Kádár-korszak egyházpolitikáját akarja helyreállítani. Ez a két politika egymástól persze nagyon sok mindenben különbözött, abban viszont közös volt, hogy az államnak döntő szerepet szánt az egyházak finanszírozásában, belső életük irányításában, illetve az előbbi rendszer az egyházaknak (mindenekelőtt a katolikus egyháznak) döntő szerepet szánt az állam életében.
Az egyházügyi viták során nem szabad megfeledkezni arról a tényről, hogy a magyar alkotmány nem pusztán a lelkiismereti és vallásszabadságot garantálja, hanem rögzíti: "a Magyar Köztársaságban az egyház az államtól elválasztva működik". Ez a követelmény több mint pusztán a római egyezményben rögzített szabadságjog. Az állam és az egyház elválasztása az állam világnézeti semlegességének követelményét rögzíti, és jogi értelemben - Jefferson szavaival - "falat húz az állam és az egyház közé".
Az állam és az egyház elválasztásának elvét rögzítő és az európai történelmi keresztény egyházak számára vörös posztónak számító francia modell lényegesen eltér az 1791-ben elfogadott Első Alkotmánykiegészítésben testet öltött amerikai megoldástól. Míg a francia "elválasztás" a felvilágosodás filozófiájának antiklerikális és vallásellenes gyökereiből nőtt ki, addig az amerikai alkotmány elválasztást garantáló szabályai mélyen vallásos gyökerekből táplálkoznak. Az amerikai alkotmány "atyja", az Első Alkotmánykiegészítés egyik megfogalmazója James Madison (akinek Roger Sherman, Oliver Ellsworth és William Paterson mellett meghatározó szerepe volt a végül elfogadott szöveg megfogalmazásában) mélyen hitte, hogy "a vallás és a kormány nagyobb tisztaságban fog létezni a kormány beavatkozása nélkül". Az amerikai alkotmányozók nem a vallás, hanem a kormány által támogatott vallás ellenfelei voltak.
A kormány által benyújtott törvényjavaslat szellemi atyja, Schanda Balázs - aki minisztériumi munkája mellett az ELTE Alkotmányjogi Tanszékének és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kánonjogi Tanszékének is munkatársa - egy tudományos konferencián azt fejtegette, hogy "a semlegesség fogalma az alkotmányjogba nem az amerikai szociológiai-filozófiai gondolkodásból került be, hanem sokkal inkább a német jogi gondolkodásból". Ez a megállapítás általánosságban valószínűleg igaz, az állam és az egyház viszonyát illetően azonban semmiképpen sem, mivel az állam és az egyházak viszonyát a német és a magyar alkotmány radikálisan eltérően szabályozza. Schanda szerint a jelenlegi alkotmány "elválasztó" jellegű rendelkezéseinek (tudniillik az állam és az egyház elválasztását kimondó rendelkezés és a pártok számára a közhatalom gyakorlását tiltó szabály) háttere a "rendszerváltozás körülményeiben, a nemzeti kerekasztal tárgyalásai során kialakított "átmeneti" alkotmányszöveg létrejöttében rejlik" és "élesen tükrözik a kor sajátos viszonyait, nézeteit és félelmeit". A javaslatot készítő szakértő és a javaslat beterjesztését szorgalmazó egyházak és politikai pártok fő problémája valójában nem az 1990. évi IV. törvénnyel van, hanem az alkotmánynak azzal a fránya elválasztást kimondó rendelkezésével. A számukra látható "láthatatlan alkotmányban" ez a rendelkezés nincs is benne, ezért szeretnék a mindenki számára látható "látható alkotmányból" is valahogyan kiegyszerűsíteni.
Az állam és az egyház közötti alkotmányos fal lebontásán buzgólkodók - akik ilyen irányú buzgalmukat persze nemcsak a törvénymódosítás körüli sürgölődésben élik ki, hanem az államiba oltott egyházi, illetve egyháziba oltott állami ünnepek szorgalmas elterjesztésében is - az államilag szervezett egyházi zarándoklatok lebonyolításában is szeretnék elfeledtetni a lakossággal a rendszerváltás eseményeit. Különösen azt, hogy miért is került bele az alkotmányba az állam és az egyház elválasztásának elve.
Bár ma már sokan szeretnék, hogy az egyházak helyzetét illetően "helyreálljon" az 1947 előtti állapot, amikor is még az 1895-ös, Ferenc József által szentesített törvény alapján a törvényesen működő egyházaknak három kategóriája volt. Az első a "bevett felekezetek" csoportja, ahova a katolikus és a két nagy protestáns egyház, a kálvinista és a lutheránus is tartozott. Ezen felekezetek vezetői tagjai voltak a felsőháznak, tehát közvetlenül egyházi méltóságuk kapcsán állami funkciót töltöttek be. (Ennek helyreállítását követelik azok, akik korporatív alapú második kamara létrehozását sürgetik és abban a "történelmi egyházak" vezetőinek is helyet szánnak.) Ezek az egyházak tehát államegyházi helyzetben voltak. Ez persze a kor Európájához képest valódi vallási pluralizmus volt, hiszen az államok többségében nem három (illetve az izraelita felekezet bevett felekezetté válását követően négy), hanem csak egy egyház volt államegyházi státusban. Ugyanakkor kétségtelen, hogy Magyarországon sem volt egyenrangú a katolikus és a két protestáns egyház, nem is beszélve az izraelitáról.
A második kategóriába az "elismert felekezetek" tartoztak, amelyek lényegében ugyanolyan elfogadottságúak voltak, csak vezetőik nem voltak a felsőház tagjai. A harmadik, de már törvényen kívüli kategóriába a "tűrt felekezetek" tartoztak. A törvény elvileg lehetővé tette új felekezetek alapítását, de ezen egyházaknak engedélyezési eljáráson kellett átesniük. A vallásfelekezetek engedélyezése vagy nem engedélyezése a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium Egyházügyi Főosztályának hatáskörébe tartozott. A főosztály gyakorlatilag megtagadta az engedélyezést, ha az alapítás valamely, már egyháznak nyilvánított közösség érdekébe ütközött. Mivel bármely új vallási közösség létrejötte szükségképpen már meglévő egyházak érdekébe ütközött, gyakorlatilag bármely új egyház megalakulása megtagadható volt. Ennek a helyzetnek cizelláltabb formában történő helyreállítására történnek most kísérletek.
1989-ben egyetlen meghatározó és szalonképes politikai erő sem vetette fel a két világháború közötti állapotok helyreállítását. Az egyházi területen pedig különösen nem volt ilyen javaslat. (Horthy újratemetésének szükségét is csak később érezte az MDF.)
Hogy az államegyházi státus helyreállításának igénye miért nem fogalmazódott meg, nem szorul különösebb magyarázatra. Ugyanakkor érdemes megnéznünk, miért nem vetődőt fel a német alkotmányban feltalálható speciális közjogi státus megteremtésének igénye. Ez különösen annak fényében érdekes, hogy a szomszédos Horvátországban vagy a számunkra sokszor követendő példát mutató Lengyelországban a katolikus egyház kivételezett státust tudott kivívni magának. Magyarországon legalább négy oka is volt annak, hogy nem az említett példákat követtük.
Az első ok, hogy az 1949-89 közötti időszakban, bár az alkotmány rögzítette, hogy "a Magyar Népköztársaság az egyházat különválasztja az államtól", valójában az Állami Egyházügyi Hivatalon (ÁÉH) keresztül még az üldözött kisegyházakhoz képest kivételezett helyzetben lévő történelmi egyházak életébe is durván beavatkozott az állam. Az egyházi szolgálatba való bekerülés és a hierarchiában való előrelépés elképzelhetetlen volt az ÁEH támogatása nélkül. A negyven éven keresztül az állam által elnyomott egyházaknak akkor még nem volt ellenükre az állam és az egyház elválasztásának kimondása. Ekkor, úgy tűnik, még meghaladta képzelőerejüket, hogy az államban elnyomó helyett gondviselőt lássanak.
A második ok, hogy Horvátországgal és Lengyelországgal szemben Magyarországon a "történelmi egyházak" között is létezett vallási pluralizmus, ráadásul a legerősebb "történelmi egyház", a katolikus egyház nálunk soha nem töltötte be azt a nemzeti egyházi szerepet, amelyet a lengyel és a horvát katolikusok betöltöttek.
A harmadik ok, bár Magyarország nyugat-európai értelemben nem volt szekularizált országnak nevezhető, de a kelet- és közép-európai térségben a lakosság vallási elkötelezettsége inkább az erősen szekularizált Csehországhoz volt hasonlítható. Végül, de nem utolsósorban szólnunk kell a történelmi egyházak vezetőinek kollaborációjáról is. Ma már talán kevesen emlékeznek rá, de 1989-ben még élénken élt annak emléke, hogy a katolikus egyház vezetői 1956 harmincadik évfordulóját a lelkiismereti szolgálatmegtagadókat elítélő nyilatkozattal "ünnepelték". A történelmi egyházak vezetői - a felsőházi tagsághoz hasonlóan - alanyi jogon tagjai voltak a pártállami Országgyűlésnek, és nem nagyon maradt fenn adat arról, hogy felemelték volna szavukat a társadalmat romboló politikával szemben. Miközben teljesen jogos és indokolt, hogy ezek az egyházak a nyilvánosság elé tárják azokat a súlyos sérelmeket, amelyeket a negyvenes-ötvenes években elszenvedtek, talán indokolt elvárni azt is, hogy a kádári konszolidációt követő szerepükről nyilvános eszmecsere induljon. Talán a millenniumi rendezvénysorozat keretében néhány ilyen programot is finanszírozhatna a költségvetés.
Mindezek a szempontok 1989-ben az alkotmányozókat arra indították, hogy a magyar polgárosodás legjobb gyökereihez, Deák, Kossuth és Eötvös Amerikára tekintő hagyományaihoz visszanyúlva az állam és az egyház alkotmányos elválasztásának elfogadásával falat építsenek e kettő közé. Az elmúlt évtizedben többen szerették volna virtuálissá tenni ezt a falat. Napjainkban az elválasztó fal lebontása zajlik.
Az Amerikában kétszáztíz éve működő modellt megálmodó Madison szerint "Azok az uralkodók, akik a köz szabadságát kívánták felszámolni, az államegyházi klérusban segítőkre találhattak. Egy igazságos kormányzatnak, melyet azért hoztak létre, hogy megvédje és fenntartsa a szabadságot, nincs rájuk szüksége. Egy ilyen kormányzat akkor számíthat legnagyobb támogatásra, ha polgárait vallásuk gyakorlásában ugyanolyan oltalomban részesíti, mint amilyen oltalmat személyüknek és tulajdonuknak biztosít, nem sértve meg egyetlen felekezet egyenlő jogait sem, és nem engedve meg egyetlen felekezetnek sem egy másik jogainak megsértését.
(A szerző az SZDSZ országgyűlési képviselője)
Megszámlálták a ceruzalábú nőt.
Illetve hát először csak akarták, mert a ceruzalábú nő, amikor meghallotta, hogy az önkormányzattól kívánják őt látogatni, becsapta a számlálóbiztos orra előtt az ajtót. Úgy, hogy egyben rá is csapta a számlálóbiztos cipőjére: a számlálóbiztos cipőorra bent ragadt a ceruzalábú nőnél, rendes, hétköznapi orra viszont az ajtónak ütközött. Amit a ceruzalábú nő egyébként is lezuhintott még előző nap sárgaborsó-főzelékkel. Ugyan nem kifejezetten a népszámláló kedvéért, hanem az egyik ceruzalábú gyermek reménybeli megfegyelmezése érdekében, de most a sárgaborsó-főzelék maradványa mégis a népszámláló orra előtt sárgállott, fizikai, ontológiai, spirituális jellemzőit közelről szemlélhette, ezzel is vissza volt hőköltetve a ceruzalábú nő megszámlálásától. Azaz a ceruzalábú nő két legyet ütött egy csapásra. Noha az egyik nem nevezhető tökéletes sikernek, mert a ceruzalábú gyermek, amikor a sárgaborsót utána zuhintották, szembefordult anyjával és artikulálatlan üvöltést hallatott, majd a szintén artikulálatlanul üvöltő ceruzalábú nőnek ugrott, és tajtékozva kiverte a kezéből a sárgaborsós merőkanalat, az végiggördült a függőfolyosón, még így lendületből átbújt a foszladozó korlát alatt, és az udvarra hullott.
Viszont a számlálóbiztos így, hogy cipőorra fogva volt tartva, nem tudott demonstratíve szembefordulni a ceruzalábú nővel és a népszámlálás érdekében artikulálatlan üvöltést hallatni.
- Asszonyom - mondta néhány perc múlva elkínzottan.
- Ja - mordult rá a ceruzalábú nő belülről, s még szorosabbra fogta az ajtót.
- Az önkormányzattól jöttem, hogy...
- Úgyse fizetek. Egy fillért se - ordította a másik.
- Na de - mondta a számlálóbiztos - ...nem a pénzért jöttem. Asszonyom!
- Nem a pénzért? - kérdezte a ceruzalábú nő, döbbenten és kidugta a fejét. Az ajtó engedett, a népszámláló, minthogy a cipőorrán meglazult a szorítás, teljes lendülettel rántotta vissza a lábát.
- Csak válaszolnia kellene - biztatta a számlálóbiztos - Néhány kérdésre, a 2001-es népszámlálás...
- Hogy mikor fizetek - dühödött fel gyanakodva a ceruzalábú megint.
- Engedd be, Margitka - jött oda a Lakatosné -, csak kérdez egy pár hülyeséget. Hogy megvan-e mindegyik lábad, hova jársz WC-re, milyen nyelven beszélsz otthol.
- Otthol? Hát milyen nyelven beszélnék? - csudálkozott a ceruzalábú, és a számlálóbiztosra bámult.
- Akkor bemehetek? - kérdezte a számlálóbiztos.
- Kérdezzen itt, ha mindenáron akar - morogta a ceruzalábú, s szemöldökét összehúzva a korlátra támaszkodott; az önkormányzati embereket nem lehet kiszámítani, bármikor előhúzhatnak egy fizetési meghagyást, kilakoltató végzést vagy letartóztatási parancsot. A számlálóbiztos hálásan nézett a Lakatosnéra, annak ellenére, hogy a Lakatos úr az imént azt állította, hogy tűzoltó, nyolc alkalmazottal tűzoltó magánvállalkozása van, és lajtoskocsin jár munkába. A ceruzalábú nő a korlátnak dőlve válaszolgatott a számlálóbiztosnak, aki aktatáskáját a kérdőív alá ügyeskedte, a korláton egyensúlyozott, próbálta óvni az íveket kirohanó ceruzalábú gyerektől, vagy például a Karcsitól, aki, épp amikor a ceruzalábú nő élettársi kapcsolata került szóba, az aktatáskára nem csekély veszélyt jelentve, öles léptekkel, imbolyogva közlekedett.
- Ő az...? - kérdezte a számlálóbiztos.
- Nem. Hanem a Hugyos Józsi... - mondta a ceruzalábú nő, elbizonytalanodott. - Illetve... hát nem tudom.
- Hogy melyikük...? - mosolyodott el a számlálóbiztos, de nem kellett volna, mert a Karcsi ebben a pillanatban rázuhant.
- Nem, hanem hogy... - nézett a ceruzalábú nő lefelé a tápászkodó számlálóbiztosra, a dolgok kimenetelét latolgatva - ...hát a Hugyos Józsi már negyedik hete nem jön haza.
- De itt lakik? A lakcíme itt van? - nézett a számlálóbiztos a félig kitöltött kérdőívre.
- A lakcíme...? Az sose volt itt - csudálkozott a ceruzalábú nő.
- De hát akkor - omlott össze a számlálóbiztos, és úgy döntött, hogy mégsem kel föl. Csakhogy a Karcsi ezt nem hagyhatta, próbált a számlálóbiztosnak támaszt nyújtani, húzta, cibálta, kérdőívvel együtt vonszolta.
- Most akkor van Önnek élettársa, vagy nincsen? - tett még egy kísérletet a számlálóbiztos.
- Van neki, a Hugyos Józsi, csak négy hete nem jött haza - magyarázta a Lakatosné.
- Ezért nem tudni, hogy van-e - próbálta összegezni a Karcsi.
S itt álltunk ebben a nagy és alapvető bizonytalanságban, noha már tudtuk, hogy a Hugyos Józsi kerékpáron megy-e a munkanélküli hivatalba, jár-e templomba, nagyothalló-e, vagy néma, sőt, az is kiderült, hogy nem egyéni vállalkozó miniszterhelyettes, ahogy pedig az imént a Lakatos úr, aki szintén odacsődült, állította.
"Úgy növünk föl, hogy azt gondoljuk: egyedül vagyunk, mások vagyunk és perverzek vagyunk. Iskolai barátaink szemében a "buzi" kifejezéshez a nonkonformizmus és a rossz jelentése társul" - írja Carl Wittman a Meleg kiáltványban (i. m: A szex - szociológia és társadalomtörténet. Szöveggyűjtemény. Budapest, 1996), amely írást elsősorban a hetero többség számára kellene elérhetővé tenni, például beemelni az ajánlott középiskolai olvasmányok közé. Egyebek mellett ezért: "Önvédelemből gettót teremtettünk magunk számára. Gettó az, amiben élünk, és nem szabad terület, mert a szabad terület a többieké." És ez a szabad nyugat. Míg az amerikai gay/lesbian közösség a Clinton-érában elért kevés, de jelentős polgárjogi eredményt számlálgatja, addig a ká-európai meleg gettólakók emlékezete semmi pozitívat nem képes felidézni, permanens történelmi tapasztalataik tragikusak. Így talán joggal remélhető, hogy ha gyökérkezelnénk a problémát, ha tehát kezdettől fogva megszűnne a kiközösítés, ha azok, akik ma még kénytelenek önvédelemből gettót építeni, már a gimiben úgy nőnének föl, hogy tudják: nincsenek egyedül, nem mások, nem perverzek, akkor talán minden másképp alakul. A hetero többség számára is.
A köztársaságban közöttünk, velünk élő gettólakók egy része (a kormánypártok figyelmébe: körülbelül 5-10 százaléknyi szavazópolgár) láthatatlan. Ahogy ők mondják: nem jönnek elő a szekrényből, és nemcsak az őket övező, megbízhatóan rendszersemleges közutálat miatt. Homoszexuális polgártársaink számára a törvény előtti formális jogegyenlőség sem biztosított - ebből az egy szempontból rosszabb helyzetben vannak, mint a nők vagy a romák, akiknek a nemi/faji diszkriminációját a létező törvények mellett az alkotmány is kellőképpen tiltja (éppen ezért nincs szükség külön, hate crime-szemléletű antidiszkriminációs törvényre). A büntető törvénykönyv szerint aki betöltötte a 14. évét, képes arra, hogy szabadon eldöntse, részt vesz-e szexuális aktusban - már ha hetero az illető. Ha homoszexuális, akkor a beleegyezési korhatár 18 év. ("E törvény egyedüli kedvezményezettjei tehát a heteroszexuális pedofilok" - állapítja meg találóan egy gay írás az interneten.) A melegek törvényes megkülönböztetését egyetlen dolog teszi lehetővé: a társadalom többségét és kisebbségeit, minden szociális és kulturális rétegét, minden generációját, politikai pártját és médiáját átfogó konszenzus, "a legrosszabb betegség" (Chumbawamba), a homofóbia.
Legutóbb az történt, hogy a Labrisz Leszbikus Egyesület tavaly ősszel levelet írt a magyarországi középiskolák igazgatóinak, amelyben felajánlották, hogy (a Phare-pénzekkel is támogatott Melegség és megismerés című programjuk keretében) osztályfőnöki vagy egyéb órán diákokkal való beszélgetéseket, tanárok képzését vállalnák, oldandó a melegekkel kapcsolatos, élő ítéleteket. "Minden diáknak joga van olyan közegben tanulni, amelyben neme, színe, nemzetisége, vallása, esetleges fogyatékossága és szexuális orientációja miatt nem éri csúfolódás, bántalmazás" - írták a meleg aktivisták, hangsúlyozva, hogy nem a szexuális oktatás, hanem az előítéletek oldása, a sztereotípiák lerombolása a céljuk. Szinte teljes volt az elutasítás, a közöny. A magyar középiskolákban olyan remek a helyzet melegügyben, akkora a megértés, olyan széles körűek a fiatalok ismeretei a homoszexualitásról, hogy összesen hét iskolába hívták őket, ahol viszont sikeres beszélgetéseket, képzéseket tudtak tartani. E ponton véget is ér a történet sikerrésze.
Az első reakció név nélkül, olvashatatlan aláírásokkal érkezett az V. kerületi Önkormányzat Polgármesteri Hivatalának fejlécét használó bátor közhivatalnokoktól: "Megkaptuk a szégyenteljes szórólapjukat. Felháborító, hogy veszik a bátorságot arra, hogy már az iskolákban is fertőzzenek az egészséges életre való ösztönzés helyett. Mi arra vállaltunk elkötelezettséget, hogy egy normális nemzedék normális felnőtté válását segítsük, és a ferde hajlam jelenlétét a társadalomban mint követésre nem méltó, gyógyítható és gyógyítandó magatartásformát láttassuk." A levelet (amelyben a normális nemzedék fenyegetően kitér arra is, hogy a utánanéz annak a Phare-támogatásnak) hasonlóan bátor parlamenti felszólalás követte.
Három nappal az ezredforduló előtt Erkel Tibor MIÉP-es képviselő a Labrisz "álcázott tagtoborzó akciójának" nevezte a programot, és Pálinkás József oktatási államtitkárnál érdeklődött, mi a tárca "hivatalos álláspontja" az ügyben, amely Erkel képviselő szerint "a szexturizmust is szolgáló kerítéshez közelít." (Parlamenti jegyzőkönyv: "Taps a MIÉP soraiban.") Pálinkás úr, akit az én időmben még Pálinkás elvtársnak kellett szólítani az egyetemen, válaszában örömét fejezte ki amiatt, hogy az iskolák többsége "iktatta (...) azaz a szemétkosárba dobta" a levelet, elvégre "semmi helye nincs annak, hogy bármilyen egyesület bármilyen céllal segítséget ajánljon a magyar közoktatás intézményeinek." (Parlamenti jegyzőkönyv: "Taps a Fidesz soraiban.") Európa más országaiban már másnap repül az ilyen államtitkár, nálunk a legnagyobb kormánypárt és a hungarista ellenzék megtapsolja. "Őszintén köszönöm a megnyugtató szavait. (...) Véleményem szerint a deviancia oktatása bármilyen formában elfogadhatatlan, tűrhetetlen egy iskolában" - közölte Erkel képviselő, akinek a deviancia szóról nem Bárdossy, hanem két fiú vagy két lány szerelme jut eszébe. Pálinkás államtitkár újabb, megerősítő válaszát már mindkét tábor üdvözölte: "Taps a Fidesz és a MIÉP soraiban."
A rendszerváltott Országgyűlés történetében ez idáig csak Torgyán József vetemedett odáig, hogy az előző ciklusban, a homoszexuális élettársi viszonnyal kapcsolatos törvénymódosítás vitájában közölje: "Ez a jogszemlélet burjánzó hatást gyakorolhat az AIDS terjedésére. (...) Ezentúl majd a buzik jelentkeznek a lakástámogatásért és ők kérnek családi pótlékot." Azt írtam volna, hogy csak Torgyán? Tévedtem. Bogárdi Zoltán (MDF) sem látja a világot alapvetően másként: "Ha túl messze haladunk, túl előre szaladunk a toleranciában, mintát szolgáltatunk fiatal generációknak, olyan mintát, amiben eltévelyedhetnek. (...) A társadalom szempontjából egy homoszexuális kapcsolat zsákutca - igenis zsákutca!" Mint kiderült, azóta az MDF békejobbja bizonyult zsákutcának, de ez most lényegtelen. Sokkal lényegesebb, hogyan reagált a Labrisz ügyére az MDF elnöke, lévén ő a köztársaság igazságügy-minisztere, az ország legnépszerűbb politikusa: Dávid Ibolya, Lezsák Sándor és Dobos Krisztina nyilatkozatban fejezték ki felháborodásukat az ellen, hogy "serdülő leányokat és ifjakat (...) tanintézményekben kíséreljenek meg leszbikus, homo- és biszexuális irányultságukban közvetve vagy közvetlenül befolyásolni".
Természetesen az MDF vezetői is abból indultak ki, hogy a beszélgetés valójában bujtatott reklám, "a társadalmi normától eltérő nemi viselkedés nyílt vagy burkolt népszerűsítése", amely "alkalmas lehet arra, hogy a fiatalok normális fejlődését is a nemkívánatos irányba torzítsa". Emlékeztetőül: ez ugyanaz a Dávid Ibolya, aki tavaly Magyarország nevében aláírta az Emberi Jogok Európai Egyezményének kiegészítő jegyzőkönyvét, és aki egy ugyancsak tavalyi magyar-román igazságügyi tanácskozáson közölte: "Az elkövetkező évek során nagyot kell lépni a kisebbségi jogok terén annak érdekében, hogy a kisebbségek jól érezzék magukat abban a hazában, ahol élnek." Ott persze csak a nemzeti kisebbségekre gondolt, de kisebbségből van egypúpú, van kétpúpú, sőt több. Lehetetlen, hogy épp a magyar igazságügy-miniszter ne tudná: az 1999-ben életbe lépett amszterdami szerződés, a megannyi európai intézmény ajánlása nyomán egyre több európai állam bontja le a meleg gettók falait.
A logóját is jobbszélre tolt Magyar Nemzetben Pilhál György "meleg hittérítőknek" nevezte az egyesületet, azt ajánlva, hogy "csak propagandát ne csináljanak a torz ügynek". A kisebbségek ügye (például a Magyarországon elnyomott magyarok) iránt mindig fogékony közszolgálati műsor, A Hét legfőbb problémája pedig az volt, rendelkeznek-e megfelelő szakmai képesítéssel a leszbikus szervezet aktivistái (akik többségében tanárok, pszichológusok, egyetemisták) ilyen beszélgetések, képzések lefolytatására. A Hétben megszólalt egy "klinikai szakpszichológus", aki szerint az érzékeny korban lévő kamaszokat nem lehet kitenni ilyen iskolai beszélgetéseknek; a szociális minisztérium gyermekvédelmi főosztályvezető-helyettese pedig azt mondta bele a közszolgálat kamerájába (a mi pénzünkön), hogy ha a kamasz úgy érzi, a "mássághoz" tartozik, forduljon szakemberhez; nyilván gyógyítás céljából, az előtte nyilatkozó "klinikai szakpszichológushoz", hogy a kör végképp bezáruljon. (Az oktatási tárca pedig nemhogy nem volt hajlandó nyilatkozni az ügyben a privát Info Rádiónak, de a tulajdonosra rátelefonálva azt is elérte, hogy az ügyről tervezett műsor el se készüljön.)
Ritka szociológiai momentum a mostani: sikerült megragadni a legszélesebb alapokon nyugvó társadalmi konszenzust, a homofóbiát. A magyar társadalom közmegegyezéses tudása szerint a homoszexualitás térítés és automatikus mintakövetés útján terjed, középiskolások különösen könynyen kaphatják el, és betegségről lévén szó, szakemberrel kell gyógyítani. A melegek felelnek a családok szétbomlásáért, a magas válási és alkoholizmusrátáért, a munkahelyi szexuális zaklatásért, ők tehetnek a családon belüli, nők és gyermekek elleni erőszakról. A melegek miatt fogyik a magyar, a leszbik meg külön gyanúsak, hiszen feminista mind. "A mi társadalmunk minden nőt, aki a férfiaktól függetlenül működik, fenyegetőnek lát. Az a nő, aki teljes érzelmi, fizikai és intellektuális életet él, fenyegeti a rendszert, vagyis a férfistátust, a családot, a szaporodást (...), így aztán könnyű ráfogni, hogy utálja a férfiakat" - írja Sándor Bea, a Labrisz jogvédője (i. m.: Leszbikus térerő. Budapest, 2000.).
Nyilvánvalóan beteg ez a nő. Szakemberhez kellene fordulnia. (Taps a Fidesz és a MIÉP soraiban.)
Akkor rögzítsük: Torgyán József nem azért távozik miniszteri posztjáról, mert a mezőgazdaság katasztrofális helyzetbe került, nem is azért, mert a Torgyán-populáció közpénzeken utazza be a világot, nem azért, mert tisztázatlan eredetű pénzből épít villát, de még csak nem is azért, mert imidzsjavító célzattal közpénzeket ölt a Fradiba; ezek ugyanis eddig is ismertek voltak, mégis maradhatott. Torgyán ezzel szemben a dolgok mostani állása szerint azért távozik, mert egy köztörvényi szempontból sem érdektelen figura - Torgyán közismert haragosa -, inge alatt egy magnóval bement valamelyik kisgazda-érdekeltségű irodahelyiségbe, ott egy jól észrevehetően saját maga által kezdeményezett és irányított beszélgetésben súlyos "pénzecskézés" és "bazmegezés" és "naná"-zás közepett fölvett egy kétségtelenül zavaros, ezért aztán mindenre alkalmas, de lejáratásra legalábbis multifunkcionális hanganyagot, majd ezzel bebattyogott a Népszava szerkesztőségébe.
A történet attól kezdve már közismert: a napilap vezetése úgy döntött, hogy az újságírói munkát megspórolva - "francba az invesztigálással!" felkiáltással -, egyetlen gépírónő bevetésével megoldja ezt a kérdést, és a még oly rossz állapotú magyar sajtó ismeretében is egyedülálló módon a tények, a körülmények és az összefüggések kétségtelenül idő- és energiaigényes föltárása helyett azonnal közölte a bizonyítékot.
Ma már elmondható, hogy ez az érthetetlen szakmai hiba sokat könynyített a Torgyántól minden erővel szabadulni igyekvő Orbán Viktor helyzetén. Ettől a pillanattól kezdve már nem mint egy munkáját rosszul végző agrárminiszterrel, egy folyamatosan szamárságokat összehordó természetes szövetségessel kellett szembenéznie, hanem egy kazettaügybe keveredett senkivel, akivel viszont voltaképpen már szembe se kell nézni. Torgyán két nap leforgása alatt lett miniszter úrból kazettás, ami nem kevesebbet jelent, mint hogy többé nem kell vele hülyegyerek módjára egyenvigyorogni, nyugodtan megvárakoztatható, hosszasan elgondolkodhat a gótikus lépcsőfordulókban.
Azzal, hogy a Népszava kísérletet sem tett a kazettaügy feltárására, a hanganyag azonnali közlésével gyakorlatilag kisgazda bűnözők egyleti ügyeskedésének szintjén tartott egy olyan ügyet, amelyik pedig ennél nyilvánvalóan több: a kormányzati harmónia látszatának megőrzése végett a kormányfő által huzamos időn keresztül eltűrt kisgazdagyakorlat. Teljesen nyilvánvaló, hogy egy ilyen ügyet szakmailag korrekt feltárás esetén a kormányfő nem úszhatna meg egyetlen neki címzett kérdés nélkül. Csakis így, ha az egész ügyet - meglehetős dilettantizmussal - a kazettás Deésy, a korrumpálható kis Torgyán, valamint a föltűnően mocskos szájú Juditka nevű irodista szintjén tartjuk. Így azonban, hogy a tényföltáróknak egyetlen érdemi kérdésük sincs, helyette forog a szalag, letölthető a netről, előbb-utóbb a kormányfő is előjön, és miután maga is meglepődik, hogy nincs kérdés, a szerda reggeli szokásosban tanmesébe kezd, milyen szörnyű, ha egy politikus és annak családja zavaros seftügyekbe keveredik. Vagyis nemhogy védekezni kényszerülne, éppen ellenkezőleg: tisztulási programot hirdet.
Egy lapnak visszatérő rémálma, hogy egyszer legjobb szándékai ellenére is átverik, és amikor úgy gondolja, hogy tényföltár éppen, már puskagolyó egy csőben. Különösen komolynak tekinthető a veszély, mikor a lépcsőfordulóban puha léptű ember bukkan föl aktával, kazettával vagy épp flopival.
Magyarországon számos ilyen küldetésű ember létezik, fogadásuk technológiája csak lassan tökéletesedik. Emlékezetes aktaterítés volt annak idején az úgynevezett megfigyelési ügyben: egy állítólagos svéd fiatalember teljes és hiteles iratanyagot helyezett el az egykori Kurír portáján, másnap a lap szalagcímben közölte: A megfigyelési ügy teljes anyaga a Kurír széfjében. Egy nappal később az derült ki, hogy további öt szerkesztőség portájára dobták be az anyagot, magára valamit adó szerkesztőség ott is hagyta.
A lapszerkesztés helyezkedjék el kényelmesen a puskacsőben-féle játék leggyalázatosabb fejezete aztán a postabanki VIP-lista flopianyagának mindenféle szerkesztőségi ellenőrzés nélküli, Világgazdaság-beli közlése, amikor is vagy háromszázötven boldog-boldogtalan lett meghurcolva azért, mert Princz Gábor kockás füzetébe került a nevük. Úgynevezett VIP-hitelesek voltak. Az is, aki tizenötmilliót vett föl hat százalékra, meg az is, aki háromszázezret harminc százalékra. Hogy a lista teljes volt-e, hogy nem írtak-e hozzá további neveket, és hogy ez az egész honnét származott, azt a szerkesztőség nem vizsgálta.
A kormány regnálásának utolsó harmadára kirajzolódik, milyen természetű az Orbán Viktor által követett tisztulási gyakorlat. Ez abból áll, hogy a nyilvánvalóan tarthatatlan, de ilyen-olyan összefonódások miatt veszélyes partnerrel szemben a kormányfő látványleszámolást mutat be, majd - nyilván, hogy az fogja be a száját - futni hagyja. Egyre több jel utal arra, hogy már a második ember kap szabad elvonulást. Princz Gábor volt az első, akivel Orbán Viktor látványosan és teátrális elemekkel tarkítottan leszámolt, majd a magyar banktörténet legsötétebb fejezete úgy folytatódott, hogy azóta is ismeretlen tettes ellen folyik az eljárás. (Vannak nevesített személyek, persze, olyan újságírók, akik valamit mégiscsak földerítettek abból, mi folyt éveken keresztül.)
Esténként a tévében egy Deésy Géza nevű ember nyilatkozik, a koronatanú. Előtte már nyilatkozott a Népszavában is, elmondta, hogy miért és hogyan vette föl titokban a beszélgetést. Mellékesen e lap hasábjain egy hete Pákozdi Imre a következőt írta: "...a történetben szerepet játszik egy bűn, ami láthatóan senkit sem érdekel". A lehallgatásra gondolt a szerző, ami amúgy láthatóan továbbra sem érdekel senkit. Ez valószínűleg baj. De hogy a tényföltárás befejeződjön ott, hogy az újság közöljön egy titokban fölvett szöveget és koronatanúvá emeljen egy vamzert, majd följelentést tegyen a szerveknél, az a mélypont. De ha már: följelentéseink előtt informálódjunk illetékesség és hatáskör vonatkozásában. Például: fővárosban a Fővárosi Főügyészség.
Cikksorozatot olvashatott az olvasó az ÉS-ben hétről hétre, 2000 augusztusától 2001 februárjáig a cigányság helyzetéről, mégsem nyilvános vitának volt a tanúja. Nem tisztem eldönteni, hogy e két alternatíva közül melyik az értékesebb, időtállóbb, mindössze arra vállalkozhatom, hogy megállapítsam, mi zajlott a lap hasábjain, s felvázoljak néhány lehetséges hipotézist, hogy miért történt így.
A cikksorozat annyit jelentett, hogy végre szóhoz jutott jó néhány kiváló, hosszú évek vagy évtizedek óta a cigányság helyzetével foglalkozó értelmiségi, függetlenül attól, hogy roma származású-e vagy sem. Szót kaptak kívülállók és a cigányok ügyével szakmájukon keresztül foglalkozó kutatók egyaránt, mégsem tapasztalhattuk, hogy az egyes cikkek válaszolnának egymásra, kétségbe vonnának vagy komolyabb kritikával illetnék valamely előző közlésben megjelent állítást. Inkább azt láthattuk, hogy az Élet és Irodalom által fölkínált lehetőség megnyitott egy szelepet, végre egy, a nyilvánosság által mégiscsak jobban látogatott fórumon hallathatták a hangjukat azok a tudósok, szakemberek, akik egyébként nézeteiket leginkább csak a nyilvánosság számára kevéssé ismert szakfolyóiratokban hangoztatják. Az Élet és Irodalom cikksorozata teremtett lehetőséget azoknak a roma származású kutatóknak, szociális munkásoknak, kultúrmunkásoknak is, akik függetlenül attól, hogy tapasztalataik minden bizonnyal közhasznúak, megkerülhetetlenek, mégis gyakran abban a helyzetben vannak, hogyha kilépnek saját nyilvánosságuk közegéből, légüres térben találják magukat. Bizonyos vagyok abban, hogy önmagában véve az a tény, hogy ennyi hangon, ennyi korlátozás nélküli vélemény szabadon megjelent, végül is arra kényszerítette a maga szelíd módján az Élet Irodalom olvasóit, hogy szembenézzenek azzal a problémahalmazzal, amit talán különben a szőnyeg alá söpörnének, és ez mindenképp komoly eredmény.
De hát mégsem volt nyilvános vita. Mégsem az történt, hogy kialakult volna egy paradigma, egy közös gondolkozásra sarkalló "iskola", kollektíven kimunkált gyakorlati filozófia, melynek nyomán, ha csak részben is, de megváltozhatna a romakérdés percepciója. A magányos álláspontok sora nem volt véletlen, hanem azt mutatja, hogy a romák helyzetével foglalkozók s a cigányság problémáira reflektálók egyaránt a mély izoláltság állapotában élnek. Egy hetilap vitája pedig nem helyettesítheti azt a társadalmi léptékű párbeszédet, amelyet csak akkor láthatnánk kialakulni, ha az elmúlt években létrejöttek volna azok a nyilvános intézmények, amelyek az effajta közbeszédet értelmessé, elkerülhetetlenné és mindenki számára mértékadóvá tennék. Ehelyett a magányos vélemények sorozata hangzott fel a nyilvánosság terében, ami különösen azért elszomorító, mert megannyi közintézményben dolgozó értelmiségi szólalt fel, akinek véleményére hallgatva, azt elfogadva már régen meg lehetett volna hozni azokat az alapvető törvényeket, megalapítani azokat a nélkülözhetetlen intézményeket, amelyek utóbb aztán garantálnák a roma kisebbség emberi és kulturális, valamint polgári jogainak érvényesülését, és ezzel az értelmes és hatásos közbeszéd alapjául is szolgálhatnának.
Ismét kiderült, hogy a társadalmi nyilvánosság nem azonos pusztán a szabad beszéddel és a hozzászólások lehetőségének megteremtésével. (Juszt László vagy Gyárfás Tamás műsorai, végül, de nem utolsósorban immár a Heti hetes például azok az álintézmények, amelyek a "szabadság" ürügyén épp annyit ártanak a végiggondolt gondolat szabad szavának, mint amennyire fellelkesítik mindazokat a politikusokat és hivatásszerű narcisztikusokat, akiknek mindegy hol, csak beszélhessenek, illetve legalább róluk folyjon a szó.) A szabad beszéd megléte csak a szükséges, de nem elégséges feltétel. Ne legyen félreértés, az Élet és Irodalom nem tehetett többet. Ám a probléma épp abban áll, hogy a társadalmi méretekben érvényes változás kikényszerítéséhez szükséges nyilvános közbeszéd, az érvek sora intézmények híján izolált, atomizált magánvélemények sorozatává deformálódik, s ez az élmény feltehetően épp azoknak a legfelháborítóbb, akik ebben a vitában részt vettek, s akik a legnagyobb mértékben megérdemlik, hogy felhangzó szavukat ne pusztán "magánvéleményként" hallathassák, hanem évtizedes tapasztalataik, szakértelmük, kétségbevonhatatlan emberi tapasztalásaik okán szólalhassanak meg egy nem szakértő olvasóközönség előtt. Hiszen van abban valami mélyen leverő, hogy például Daróczi Ágnes arra kényszerült, hogy e lap hasábjain utólag elmesélhesse végre a nyilvánosság előtt is a Magyar Televízióból történt kiebrudalásának felháborító történetét. Vajda Imre hosszú évek óta naponta dolgozik a szerény számú roma intézmények egyikében, s amilyen felemelő az egyik oldalon, hogy az ÉS nyilvánosságában szót kapott, olyan fájdalmas a másikon, hogy szakmája gyakorlásában számára mindez nem adatik meg.
Attól tartok, hogy nem pusztán a vita résztvevői s a szerkesztőség, hanem a közönség is érezhetett némi zavart ennek az elkerülhetetlen helyzetnek a kialakulása láttán. Végre is mindannyiunkat, akik felnőtteknek képzeljük magunkat - immár a szó társadalmi értelmében -, infantilizál, ha értelmesnek vélt és remélt szavainkra mindazok, akiknek válaszolniuk kötelességük lett volna, egyetlenegy szót sem feleltek, a fülük botját sem mozgatták. Ez a vita úgy zajlott le, hogy arról az OCÖ, tehát Farkas Flórián hivatala tudomást sem vett. Úgy folyt a szó, hogy előbb Doncsev Toso viselkedett vidra módjára, majd most utódja, Báthory János mutat teljes közönyt. De egyetlenegy magyar politikai párt képviselője sem érezte magát indíttatva, hogy részt vegyen ebben a vitában, nem akadt egyetlenegy parlamenti képviselő sem, aki úgy vélte volna, hogy ez ügyben van némi mondanivalója, és egyetlen illetékes minisztérium egyetlenegy tisztviselője sem gondolta, hogy a nyilvános térben felhangzó szó rá is tartozik. Meg kell mondanom, én a közönynek és a nyilvános szó iránti megvetésnek ezt a szinte példátlan mértékét nem pusztán elkeserítőnek, hanem aggodalomra okot adónak is tartom. Mindez anynyit jelent, hogy a hatalom mindig pontosan csak annyit tesz meg, amennyit konfliktus nélkül megtehet, és hiába várunk a racionális belátás és a jó szó, a szolidaritás hatására megnyíló viták közösségi élményére, ilyenekre nem számíthatunk.
Ez az eszmecsere azt mutatja, hogy a társadalmi nyilvánosság a kényszerítő és kontrollt kikövetelő intézmények nélkül pusztán jóindulatú emberek magánklubja, nyomtatott kávéház, chat-fórum, vagy, mint jelen esetben, szomorú panaszfal marad. A közintézmények azért közintézmények, mert nem kerülhetik meg a rájuk tartozó vitákban való közösségi részvételt. Nem pusztán arról van szó tehát, hogy bármelyik, e vitában érintett állami tisztségviselőnek formális kötelessége válaszolni, megszólalni. Nyilván egy ilyen megszólalást törvényekkel kikényszeríteni nem lehet és nem is érdemes. Ám a 22-es csapdája mégis az, hogy mindaddig, amíg a hatalom gyakorlására képes intézmények akkor és csak akkor vesznek részt a közösségi vitákban, ha úgymond személyükben megtámadtatva érzik magukat, addig a nyilvános vitáknak nincs értelme, ezek az intézmények pedig ugyan államiak, de közösséginek nem nevezhetők. A nyilvános kontroll ugyanis nemcsak a botránysajtó révén durván kikényszerített válaszreakciók politikáját kéne hogy jelentse, hanem a közbeszéd műfaját is. Nem beszélek egyébről, mint arról a demokratikus civilizációról, amely tőlünk nyugatra mégiscsak működik, s amely ha semmi mást nem ér el, mint hogy elviselhetőbbé teszi a mindennapi életet, már azzal is tett valamit. De ami ennél sokkal fontosabb: a nyilvános vitákban kristályosodnak ki azok a közösségi normák és formák, amelyek utóbb aztán mindenkire, aki részt vesz a társadalmi nyilvánosságban, kötelező erővel hatnak.
És itt nem arról van szó, hogy néhány ember összeállván meg tudja-e győzni a közönséget arról, hogy a rasszizmus elviselhetetlen, és minden esély szerint az elkövetkezendő évtizedek magyar társadalmi betegségeinek legsúlyosabbika; nem pusztán arról van szó, hogy jó néhány értelmiségi rámutat-e arra, hogy a romák emberi jogainak éppúgy csorbíthatatlannak kéne lenniük, mint bárki máséinak. Hanem arról, hogy a szó valódi értelmében vehető társadalmi nyilvánosság egy olyan közeget teremt, amely lehetetlenné teszi a rasszizmus nyílt hangoztatását, amelyben - függetlenül attól, hogy kinek mi a magánvéleménye - a politika nem teheti meg, hogy ne kötelezze el magát újra és újra azok mellett a demokratikus alapelvek mellett, amelyeket egyébként választási kampányaiban csak azért nem kell különösebben hirdetnie, mert evidenciának számítanak. Magyarán, a társadalmi nyilvánosság ott kezdődik el, ahol a pr-kampányok véget érnek. Arról is kell persze beszélnünk, akár kormánypénzen is, hogy magyarnak lenni szép kaland s vállalás, arról, hogy borral, búzával s békével kívánjuk felépíteni a szép jövőt, ám mindez nem helyettesítheti a konfliktusok vállalásának intézményszerűen kialakult struktúráját, azt, amelyet nyilvánosságnak hívnak.
Nem vagyok naiv, tisztában vagyok azzal, hogy minden kormánynak, minden politikai elitnek joga és érdeke megválasztani, mikor melyik konfliktust vállalja, milyen mértékben s hogyan kíván abból politikai hasznot húzni - s ez ugyanígy van nyugaton, akárcsak hazánkban. (A szocialista-liberális kormány a maga módján ugyancsak menekült a romakérdés "vállalása" elől.) A különbség talán egyetlenegy elem léte vagy hiánya, s valószínűleg ezen áll vagy bukik minden. Nevezetesen: az önmagukat komolyan vevő és a társadalmi nyilvánosság szerkezetét tényleges értékként kezelő nyugati társadalmakban a politikai elitek, pártállásuktól függetlenül, már rég felismerték, hogy vannak olyan evidens alapértékek, amelyek mentén konfliktusok árán is érdemes elkötelezniük magukat s választóikat. Ezek azok a ritka esetek, amelyekben kétségbevonhatatlanul az őszinteség a legjobb politika. Lehet taktikázni pillanatnyi érdekek okán, de a politikai elitnek nincs joga kockára tenni a demokratikus intézmények egészét, mert ez már stratégiai kérdés. Az a közöny, amellyel a mai magyar politikai elit viseltetik egyrészt a cigányok sorsa, másrészt a médiában megjelenő egyre korlátozhatatlanabbnak tűnő rasszizmus láttán, az már több mint bűn, az már hiba.
Egyrészt arról van szó tehát, hogy a közösség pénzéből úgymond mennyit fordítunk szociálpolitikára, s az e tekintetben való lemaradást vagy remélt előrejutást vélhetően nem reklámkérdésként, hanem a nyilvános viták egyik legfontosabbikaként érdemes kezelni. Másrészt - s e tekintetben a kormányt épp olyan felelősség terheli, mint a parlamenti pártok mindegyikét, az egész politikai elitkultúrát - a magam részéről nem pusztán botrányosnak, hanem a demokrácia jövőjére nézvést kifejezetten veszedelmesnek látom, hogy a rasszizmus, a gyűlölettel áthatott beszéd gyakorlatilag polgárjogot nyert a magyar társadalomban. S ugyan csak fenntartásokkal hiszek a Benjamin Disraeli-féle két nemzet teóriában, tehát abban, hogy Magyarországon a nagy gazdasági kettészakadás mentén egymástól függetlenül létezne a szegények és a gazdagok országa, ám abban azért bizonyos vagyok, hogy a média normateremtő funkciói javarészt kétségbevonhatatlanok.
Az alatt a pár hónap alatt, amíg a romavita folyt az ÉS-ben, Magyarországot romák százai hagyták el és hagyják el ebben a pillanatban is. Az úgynevezett "zámolyi" ügy kommunikálásában a magyar sajtó éppoly kevéssé mutatott megértést, mint a politikai elit egésze. Azonban a gyűlöletnek és a megvetésnek azt az árját, ami a társadalom marginalizálódó tömegeiben a cigányokkal szemben tagadhatatlanul létezik, s amely szinte kezelhetetlen erővel tört fel épp ennek az emigrációs vitának a kapcsán, azt a magyarországi jobboldali sajtó nemhogy nem tompította, hanem kifejezetten továbberősítette. Ez olyan felelőtlenség, amelyre békeidőben csak ritkán van példa. Pár hónappal ezelőtt Franka Tibor, Csurka István, Lovas István és Matúz Gábor még csak a neonáci Magyar Fórum és a radikálisan szélsőjobboldali Demokrata hasábjain nyomtathatták ki a habozás legcsekélyebb jele nélkül összeesküvés-elméleteik, paranoid rasszizmusuk, emberileg nehezen érthető, folyamatos megvetésük és gyűlöletük dokumentumait. Most azonban a helyzet ennél is rosszabb. Nem pusztán arról van már csak szó, hogy Bencsik Gábor lehetővé teszi-e munkatársainak, hogy cikkek során át tiporják sárba a romák emberi méltóságát, hanem arról, hogy ezek az emberek immáron ugyanilyen gátlástalan rasszizmusukról tehetnek tanúbizonyságot a Magyar Televízió különböző műsoraiban is. Matúz Gábor megjelenése A Hétben felveti a kérdést, hogy az alkotmányos értékek - nevezetesen az emberi jogok evidenciája - a magyar közszolgálati televízióban - legalábbis a hétnek bizonyos óráiban - nem sérülnek-e. Lovas István feltűnése az ATV "nyilvános vitáiban" sem vall másra, mint hogy ez a magyar állampolgár, aki valaha újságíró volt, nyilvánosan úgy beszélhetett Krasznai Józseffel, ahogyan azt olyan médiumok, amelyek valamit is gondolnak az ember és ember közötti egyenlőségről, nem engedhetnének meg maguknak. Vagy például Matúz Gábor legutóbb a Demokratában a következő kérdést intézte Báthory Jánoshoz: "E körbe illik a kérdés, vajon a szabad költözködés és lakhelyválasztás joga egészen bizonyosan magasabbrendű emberi szabadságjog-e, mint egy közösség - lépcsőház, falu vagy város - azon igénye, hogy eldönthesse, óhajt-e együtt élni valakivel vagy valakikkel, függetlenül attól, milyen alapon próbálnak különbséget tenni az új lakó-lakos jelentkezésekor?" Megítélésem szerint Matúz Gábor nem mást kérdez, mint azt, miként lehet megkerülni a magyar alkotmányt. Nem kevesebbet, mint azt, van-e mód arra, hogy ember és ember közt különbséget tegyenek, s a magyar történelemben a jobb időkben már a jobbágyoknak is kijáró szabad költözést jogát nem lehetne-e a romák esetében mégiscsak visszavonni. Ez épp olyan rémítő, mint amilyen szürreális. Nehéz szívvel írom le: ha Matúz Gábor nem gondolta végig - amit egyébként kétlek -, amit kérdésével állít, az mégis a neofasizmus maga.
Kis János e lap hasábjain nem a roma, hanem a liberalizmusvita keretei között annak a félelmének adott hangot, miszerint a magyarországi romák úgy gondolhatják, hogy ez az ország immár nem az ő hazájuk. Ha a magyar társadalmi nyilvánosságban a romáknak nem jár ki ugyanaz a védelem, ami egyébként a születés okán minden teremtett lénynek kijár, s amely védelmet ugyanolyan jogunk van elvárni az egyházaktól, mint az e világi életért felelősséggel tartozó közintézményektől, akkor meg kell értenünk, hogy a magyarországi liberalizmus jeles filozófusa mire gondolt. Nekünk, a többséghez tartozó, úgymond fehér bőrű magyaroknak akkor van okunk és jogunk szolidaritást elvárni a kisebbségben élő, "sötét bőrű", roma állampolgártársainktól, ha ezt a szolidaritást mi is felmutattuk. A rasszizmus eltűrése a nyilvánosságban, illetve a köztelevízióban a romák számára feltehetően minden egyes esetben ennek a szolidaritásnak a megtagadását jelenti. Felteszem, a magyar szélsőjobboldali sajtó manapság a közintézmények kapuin belülre kerülő munkatársai nincsenek tisztában azzal, hogy tevékenységük száz- és százezer magyarországi roma állampolgár létbiztonságát ássa alá. Felteszem, az Aranyfüst munkatársaként Császár Attila és Moldoványi Ákos talán nincs tisztában azzal, hogy az általuk teremtett vizuális reprezentáció személyes sérelem lehet minden olyan cigánynak született ember számára, aki az emberi méltóságához éppoly joggal ragaszkodik, mint ők maguk. Azt remélem, hogy mindez előbb-utóbb feltűnik a kormánynak, amelynek joga és kötelessége ellenőrizni, hogy az alkotmány szellemét a közszolgálati médiumok soha meg ne sérthessék. Nyilvánvaló, hogy a cigányellenesség eltűrése a közszolgálati televízióban felveti a médiafelügyelet morális felelősségének kérdését is. Arról nem beszélve, hogy a rasszista beszéd visszaszorítása és marginalizálása a Magyar Köztársaság egészének az érdeke. Soha, egyetlenegy pillanatig nem fogok belenyugodni abba, hogy mindez szükségszerű. A magyarországi jobboldal megannyi mérsékelt és mértékadó képviselőjének meg kell értenie, hogy a fent említett, s ki tudja, milyen okoknál fogva az elvetemültség látszatát mutató (adja ég, tehetetlen) tehetségtelen rasszisták jelenleg épp annak az értékkészletnek a tönkretételén fáradoznak, amelyet konzervativizmusnak hívunk. A konzervativizmus civilizációt, kooperációt, az elesettekkel való szükségszerű együttműködést, számomra alkalmanként kissé nyomasztó atyáskodást, de mindenképp szolidaritást jelent. A szolidaritás megtagadása nem konzervatív érték. A nyíltan vállalt rasszizmus nem moderált jobboldali érték, hanem agresszív neofasizmus, amelynek mérge - politikai hovatartozástól függetlenül - a társadalom tagjainak mindennapjait teszi tönkre.
Azt remélem, ez volt az utolsó olyan vita, amely nem volt több, mint magánbeszédek szomorú sora. Más kérdés, hogy semmilyen illúzióm nincs az iránt, hogy ezt a cikket is a szélsőjobboldal néma közönye fogadja majd, hiszen már rég rájöttek arra, hogy megtehetik, hogy hallgassanak. Hallgatnak, majd makacsul menetelnek tovább. A szélsőjobboldali gyűlölettel eltelt rasszizmus visszaszorítása, tehát az alkotmány óvása a kormány formális és minden tisztességes ember morális kötelessége.
Múlhatatlanul fontos volna tehát, romák és nem romák érdekében egyaránt, hogy mindazok, akik pártállásuktól függetlenül a demokrácia melletti elkötelezettségükről kívánnak tanúbizonyságot tenni, felfogják, hogy épp a tisztességesen végigvitatott konfliktusaik kötik öszsze őket. A nyíltan vállalt, közbeszédben való szereplés, melyben az érvelő észnek és a szolidaritásra kész szívnek van szerepe, és nem a rasszizmus által képviselt megvetésnek. Bárcsak ne kellene csalódnunk, s a többes szám első személy itt nem pusztán arrogáns értelmiségi retorikát jelent, hanem mindazoknak a nevében való beszédet, akik a szabad köztársaság tizenegyedik évében még mindig bizonyosak abban, hogy több keresnivalónk van a társadalmi nyilvánosságban, tehát e hazában, mint mindazoknak, akik ember és ember között úgy tesznek különbséget, hogy ezzel egyszerre tagadják a Biblia szavait vagy éppen a szabadságot, az egyenlőséget és a testvériséget.
Engem még mindig olyan túlhaladott fogalmak érdekelnek, mint jó, rossz, igaz, hamis, és az igazság keresésének nagyon jó tanítómestere a reáltudományok gondolkozásmódja. Természettudományos elméletek elfogadhatóságának elemi kritériuma a modell ellentmondás-mentességén és hasznosságán túl az, hogy a belőle levonható következtetések némelyike cáfolható legyen tapasztalatokkal. Ellendrukker filozófusok szeretik szellemes példabeszédekben összegyűjteni azokat a példákat, amikor a tudós társadalom nem így tett, továbbra is kitartott egy tarthatatlan elmélet mellett, ettől azonban az eredeti norma érvényben van, hisz az nem leírás, hanem követelmény. Hasonló ez ahhoz, ahogyan a logika sem a gondolkozás leírása. Ezen kritérium a társadalomtudományokban, sőt a világnézeti, politikai viták során is alkalmazható.
Amikor jehovisták próbálnak győzködni az igazukról, mindig két dolgot szoktam tőlük kérdezni:
1) Honnan tudják, hogy a könyv, amit a kezükben tartanak, az a Biblia? Honnan tudják, hogy jó a fordítás, és nem maradtak ki fontos részek? Bármit válaszolnak is, fel szoktam hívni a figyelmüket arra, hogy érveik nem részei a szent szövegnek, így igazságuk kérdéses.
2) Tegyük fel, hogy a kezükben lévő könyv valóban a Biblia, és fogadjuk azt el értelmes álltások rendszerének. Mit kéne tapasztalniuk, ami cáfolná ezeket az álltásokat, hogy elvessék hitüket? Ha ugyanis nem tudnak ilyen lehetséges megfigyeléseket fölsorolni, akkor nézeteik, mivel nem értelmesek, igazak sem lehetnek.
Politikai vitát folytatni a másik táborhoz tartozókkal legalább olyan nehéz vállalkozás, mint a jehovistákkal való vita. Különösen az nálunk, ahol csak szekértáborokon belül vitatkoznak, azon túl szóba sem állnak egymással. Mint outsider, hadd kíséreljem meg mégis. Engedtessék meg, hogy valaki a szekértáboron kívülről is beleszóljon a liberalizmust és ezzel kapcsolatban a roma helyzetet illető vitába.
Világnézeteknek, gondolkodásmódoknak és némelykor még tudományos elméleteknek is gyakran van egy bizonyos zárt rendszer jellege. Zártság alatt jelen esetben nem a gondolkodás fegyelmezettségét értem, hanem egy emberi magatartást, azt, amikor valaki a külvilágból érkező számos hír, vélemény, elképzelés és megfigyelés közül csak azokra figyel, azokat próbálja meg megérteni, amelyek megfelelnek világnézetének, gondolkodásmódjának, netán tudományos elméletének. Talán minden gondolkodásmód ilyen, talán soha nem tekinthetünk a világra előfeltevés-mentesen, sőt, azt is megkockáztatom, előítélet-mentesen, abban azonban erősen hiszek, hogy az életem vagy olvasmányaim során megismert világnézetek jelentős része ilyen zárt rendszer. Lehetetlen mindenre odafigyelni, és mindennek utánajárni, mindent ellenőrizni, ezért elkerülhetetlen, hogy bizonyos kellemetlen véleményeket vagy tapasztalati beszámolókat egész egyszerűen figyelmen kívül hagyjunk, elüssük azzal, hogy rossz megfigyelések, érzéki csalódások, később megcáfolandó ellentmondásos teóriák. Mondok egy konkrét példát. Antal Imre a Pami című könyvében többek között arról ír, hogy Indiában járván a saját szemével látott egy jógit, aki bebújt egy lepedő alá, majd egyszerűen fölemelkedett és lebegett a föld felett. Ő maga is arra gondolt, hogy talán valamilyen ügyes trükk vagy szuggesztió áldozata, csakhogy mindezt filmre is vette (és a filmen mindez rögzítve van), és így újból és újból megtekinthető, ellenőrizhető. Na már most eme megfigyelés az én rendszerembe nem illeszthető be. Vagy föl kell adjam pozitivista-fizikalista világnézetemet, vagy azt kell feltételezzem, hogy valamilyen módon mégis megmagyarázható ez a jelenség, csak én még nem tudom a magyarázatot. Tegyük fel, hogy valaki ad nekem egy olyan magyarázatot, ami az én fogalmaim szerint észszerű. Mit tegyek azonban, amikor legközelebb azt látom, hogy valaki átmegy a kínai nagy falon vagy simogatással kanalakat görbít? Az első esetben, mivel bűvésznek nevezi magát, fölment a magyarázkodás alól, a második viszont, aki természetfölötti képességeire hivatkozik, eleven cáfolata világnézetemnek. Ennek ellenére én mégis ragaszkodom logikai pozitivista szemléletemhez, talán azért, mert az ember nem váltogathatja úgy a világnézetét, mint a ruhát.
Most visszatérek arra, hogy mit is értek a világnézetek zárt rendszere alatt. Először is semmiképp nem állítom azt - de nem is cáfolom -, hogy minden világnézet zárt rendszer volna, hisz ez egy jó kis paradoxont szülne. Amit állítok, hogy a világnézetek gyakran sajátos szabályozási rendszerként működnek. Belső erejükkel, belső érvtartalékaikkal igyekeznek semlegesíteni a külvilágból érkező kellemetlen, cáfoló tényeket, viszont fölerősítik azt, ami nekik kedves. Ezért szerintem az én szkepticizmusom és logikai pozitivizmusom is épp úgy hit, mint egy művelt, intelligens ember Istenben való hite.
Az én megfigyelésem szerint amit nálunk liberális vagy szélsőjobboldali gondolkozásnak neveznek, egyaránt zárt rendszer, és immunis a belső ellentmondásokra való figyelmeztetésekkel szemben. Arra, hogy az ilyen érzelmileg túlfűtött eszmerendszerek és gondolkozásmódok a tapasztalati tényekkel szemben közömbösek, csak másodsorban térek ki. Az egyik fő fóbia - amely mindkét oldalt fogva tartja, lelke mélyén nyugtalanítja - az úgynevezett fajelmélet. Kezdjük ezt is az elején egy szemléletes példával.
Tegyük fel, hogy én azzal az elmélettel állok elő, hogy a fák kevésbé alkalmasak az elméleti gondolkodásra, mint mi, emberek. Következik-e ebből, hogy akkor vágj ki minden fát? Következik-e ebből, hogy akkor a fákat ritkítani kéne, vagy meg kéne akadályozni túlzott elszaporodásukat? Tegyük fel, hogy valaki cáfolhatatlan genetikai vizsgálatokkal bebizonyítja, hogy bizony, aki az én családom őse, az genetikai okból nem nagyon elmés, és ráadásul ez olyan erős hajlam, hogy a leszármazottaim sem lesznek nagyon okosak. Következik-e ebből, hogy akkor én ne taníttassam a gyerekeimet, vagy továbbmegyek, ne is legyenek gyerekeim? A fajelmélet természetesen nem egyedekre, hanem populációkra vonatkozik. Nem feltétlen azt állítja, hogy egy populáció minden egyede ilyen és ilyen, hanem csak annyit, hogy nagyobbik része ilyen, hogy egy populációban hajlam van ilyen és ilyen tulajdonságokra, mégpedig örökletes okból. A tannak az a része, hogy egyáltalában mely emberi tulajdonságok örökölhetőek és melyek nem, szaktudományos kérdés, és nem ez az, amire most rá szeretném irányítani a figyelmet. Amire föl szeretném hívni a figyelmet, az egy logikátlanság, egy érzelmi görcs, aminek nyilván megvannak a maga történelmi okai, de ettől a hiba még hiba marad.
A hazai jobboldali gondolkodásmódok gyakori sekélyessége és elmaradottsága jól magyarázható a létező szocializmus elmúlt negyven évének szellemi karanténjával és agymosásával. Amíg a baloldali és a liberális gondolkodásmód bizonyos fokig fejlődhetett és terjedhetett a kádárizmus utolsó időszakában, addig az úgynevezett keresztény középosztály megmaradt a háború előtti szellemi színvonalon. Hangoskodó képviselőinek többsége sajnos konzervativizmus címén nem képvisel mást, mint farizeus kereszténységet antiszemitizmussal meghintve, ízlés szerint. Utóbbi nyilvánosságnak szentelt rejtjeles kódja az SZDSZ színvonaltalan pocskondiázása. Ezért aztán az, hogy a jobboldali vagy szélsőjobboldali sajtóban megjelenő írások többsége sekélyes és irracionális, nem annyira meglepő. Ami mellet én most érvelni szeretnék, az az, hogy a másik oldalnak is épp így vannak korlátai. Két dolgot állítok ezzel kapcsolatban:
1) Abból, hogy bizonyos tények fennállnak, vagy bizonyos általános kijelentések igazak, nem következik, hogy akkor ezt és ezt kell tennünk. Egyenesen azt állítom, hogy a tényekből önmagukban soha nem következik egyértelműen, hogy mit kell tennünk. Azt állítom, hogy a cselekvés indoklásakor mindig ott húzódik kimondva vagy a háttérben egy értékvilág, esetleg egy kidolgozott értékrendszer, és állítom továbbá, hogy ez utóbbiak nem igazak vagy hamisak, így nem is lehetnek részei egy következtetésnek. Az értékek lehetnek vonzóak vagy gyűlöletesek, szépek vagy csúnyák, jók vagy rosszak, de igazak vagy hamisak a szó logikai értelmében nem lehetnek.
2) Ha elfogadom azt, hogy valamely populáció örökletes okokból kitűnik bizonyos képességekben, akkor nem zárkózhatom el annak elismerésétől, hogy más populációk viszont kevésbé tehetségesek. Ha valaki elfogadja, hogy értelmes és igaz egy populációkra vonatkozó pozitív általános kijelentés, akkor a logikai megfordítását jelentő negatív kijelentést is el kell fogadnia. Az utóbbi vélekedés mögött van két hallgatólagos előfeltevés is. Az első az, hogy egyáltalán lehet értelmes emberekkel kapcsolatban általánosításokat, még ha csak valószínűségi állításokat is tenni. A második, hogy szabad bármely, az emberre vonatkozó kérdést föltenni, azt nyilvánosan megvitatni, egyáltalán szabad egy gondolatmenet összes konzekvenciáját levonni és kimondani.
A kettes számmal jelölt állítás egy konkrét alkalmazása: ha valamely népcsoport örökletes okokból jobb képességű az emberi tulajdonságok egy bizonyos területén, mint más népcsoportok, akkor némely népcsoport a nevezett emberi tulajdonságok terén gyengébb képességű némely más népcsoportnál. Még konkrétabban fogalmazva: ha valaki igaz és értelmes állításnak tartja, hogy a cigányoknak az átlagnál jobb hajlama van a zenéhez és tánchoz, akkor nem zárhatja ki annak lehetőségét, hogy esetleg kevésbé van hajlama máshoz, például a matematikai gondolkodáshoz. Mivel eme következmény valószínűségi kijelentés, nem cáfolja, hogy az én keresztapám, aki cigányember volt és elektromérnök, élete delén is könnyedén oldott meg differenciálegyenleteket. Meglehet persze, hogy nem igaz, hogy a cigányoknak átlagon felüli örökletes tehetsége van a zenéhez, az is lehet továbbá, hogy a zene és tánc iránti érzék örökölhető, míg a matematikai tehetség nem, vagy egy népességre nézve nem, mert az minden népességben közel azonos.
Ezek azonban ténybeli kérdések, amit meg lehet vizsgálni, vagy lehet azt mondani, hogy ilyen vizsgálatokat erkölcstelen és veszélyes végezni. Ami szerintem viszont hiba: tényekről szóló állításokat értékek alapján megkérdőjelezni.
Ha a történelem során emberek bizonyos gondolatokból bizonyos más gondolatokra következtettek, akkor ott nem áll mindig fenn a gondolatok közötti logikai következmény viszonya. Az, hogy a történelem során több esetben is bizonyos gondolatok bizonyos más gondolatokat és cselekvéseket okoztak, nem jelenti, hogy akkor ezekből a gondolatokból szükségszerűen következnek az egyszer már átélt következmények.
Személyes benyomásaim szerint az úgynevezett hazai liberális közgondolkodás értelmes és igaz állításnak fogadja el mindazokat az általánosításokat egy történeti jelenségre, rétegre, osztályra nézve, amelyek megerősítik előfeltevéseit, míg indulatosan elutasít minden ilyen típusú állítást, ha ellentétes szimpátiáival. Nyilvánvaló, hogy nehéz határvonalat húzni azok között az általánosítások között, amelyeknek egyik oldalán a zseniális történetíró áll a lényeget, a tipikust kiemelő, azt bizonyos jó érzékkel hangsúlyozó, szellemesen gúnyos stílusával, a másik oldalon pedig egy populista fajvédő. A dolog attól még csak nehezebb, hogy az ilyen írásokat többnyire egy csipetnyi sóval kell értelmezni.
Amikor T. G. M. mint nyilvánvalóságot azt írja az ÉS február 2-i számában, hogy a cigányság nyomorának elsőrendű oka a faji megkülönböztetés, akkor ezzel minimum három dolgot állít:
1) a cigányság azon nyomorgó része, amelyik még nem illeszkedett be a magyar társadalomba, amelyik nem része már most a magyarságnak, be szeretne illeszkedni, fel kíván emelkedni;
2) a felemelkedés akadálya nem magán a cigányságon belül keresendő, hanem kívül, a környezetben;
3) a cigányságot körülvevő környezet - mai magyar társadalom - jellemzően és általában véve ellenséges, nem befogadó a cigánysággal szemben.
Az az állítás, hogy "A cigányság nyomorának elsőrendű oka a faji megkülönböztetés", tapasztalati kijelentés és általánosítás, olyan típusú, mint például hogy a cigányok lusták. A különbség annyi, hogy az egyik a magyar társadalomról mond valami rosszat, míg a másik a cigányokról. Abban a nagyon szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezen állítások nem a mikrofizikáról vagy valamely távoli bolygóról szólnak, amiről senkinek sem lehetnek közvetlen tapasztalatai, hanem társadalmi jelenségekről, amiket mindenki megfigyelhet. Elég jól le lehet élni az életet anélkül, hogy állást foglalnánk a kvazárok rejtélyeivel kapcsolatban, viszont a cigányok és magyarok konfliktusáról mindenkinek van valamilyen véleménye. Én tisztelem T. G. M. ezen megjegyzésben kinyilvánított véleményét, de vannak bizonyos kételyek.
Emlékeztetni szeretnék mindenekelőtt arra, hogy a magyarság is átélt egy hasonló korszakot, amikor legkiválóbbjai nagyon sürgették fölemelkedését, egy lényeges különbséggel: a felemelkedés akadályát bennünk, magyarokban, a mi rossz természetünkben keresték, és nem a külső körülményekben. Ennél több is igaz, a legkiválóbb magyarok egyenesen minden tőlük telhetőt megtettek, hogy jobbá, korszerűbbé neveljék őseinket, és ha valakit szidtak, azok mi magunk, a mi őseink voltak, és nem szomszédjaink.
Ha meg akarunk változtatni valamit, először meg kell kísérelni megérteni a jelenséget. Számos tanulmány született a magyarországi antiszemitizmus kialakulásáról, okairól, de arról, hogy a vidéki Magyarországon vagy a bérházakban élők között milyen vélemény alakult ki a környezetükben élő cigányokról, és miért az a vélemény alakult ki, ami kialakult, nem születtek elfogulatlan tanulmányok. Az, hogy a mai magyar társadalom előítéletes a cigányokkal kapcsolatban, épp annyira megalapozott, mint ha azt állítanám, a cigányság előítéletes a magyarokkal kapcsolatban. Az az állítás ugyanis, hogy egy csoport véleményt alkot egy másik csoportról, nem azonos azzal, hogy egy csoportnak előítéletei vannak egy másik csoporttal kapcsolatban. A kettő közötti különbség abban keresendő, hogy akinek előítélete van, az a csoportról alkotott véleményét sorozatos ellentétes tapasztalat hatására sem változtatja meg, míg akinek csak rossz véleménye van, az képes megváltoztatni véleményét, ha jót tapasztal. Az előítéletek mélyén többnyire gazdasági ellentét rejlik, csakhogy a cigányság sohasem volt rivális csoport a magyar társadalmon belül, ellentétben például a zsidósággal. A cigánysággal szembeni előítéleteknek még előtte állunk. Ez majd akkor fog kialakulni, ha a cigányság nagy része beilleszkedett a polgári értékrendbe, és mint szereplő jelenik meg a gazdasági-kulturális versenyszférában. Amikor majd a mai viták okafogyottá válnak és cigánynak lenni származási alapon lesz csak más, akkor alakul ki majd az az előítélet, ami ma elsősorban a zsidóságot sújtja. Addig is nagyon óvatosan kell elfogadni, hogy ki mit tekint társadalmi ténynek. Ez ugyanis még a valóság megfigyelésének szintjén sem mentes előfeltevésektől, prekoncepcióktól.
Én úgy látom, a hazai közgondolkozás úgynevezett liberális oldalán van egy jól körülírható előítéletesség, miszerint a mai magyar társadalom, különösen a vidéki társadalom, előítélettel viseltetik a cigányokkal szemben, azaz akadályozza azok felemelkedését. Ilyen sajnos előfordul, de azt állítom, nem ez a tipikus. Ami szerintem némelyeket megtéveszt, hogy - egyszerűen fogalmazva - konfliktus van a cigányság egy része és a magyarság között. Különösen a vidéki, a földeken paprikát, paradicsomot, burgonyát termelő magyar, tót, szerb, német, bolgár, román nemzetiségű lakosságnak vannak rossz tapasztalatai, nem pedig előítéletei. Ebben a konfliktusban némely írástudó érzéketlen a magyar (szlovák, szerb, német, bolgár, román) lakosság - az általuk végzett szolgalmas munka alapján úgy is mondhatom, polgár - sérelmei iránt, majd ezek után fölháborodik, ha magyarellenesnek nevezik némely szélsőséges, indulatos írástudók.
A magyarországi németekhez, románokhoz, szlovákokhoz, bulgárokhoz, szerbekhez vagy cigányokhoz és zsidókhoz való viszony semmiképp nem olyan, mint mondjuk az olaszokhoz vagy a svédekhez való viszony. Ha valaki nem szereti az olaszokat, mert túl hangosak, a svédeket, mert túl hűvösek, vagy azt a szamárságot gondolja a skótokról, hogy fösvények, az nem hasonlítható ahhoz, mint ha valaki mondjuk úgy általában a magyarországi cigányokat nem szereti. A hazai cigányok vagy más itt élő kisebbségek a mi családunk tagjai, nem idegenek, ide tartoznak közénk, az ő bajuk a mi bajunk is. Ahogy a családnak össze kell fognia, ha valamely tagjával baj van, úgy nekünk is, ha valamely réteggel, kisebbséggel vagy nemzetiséggel gond van. Ha egyik gyermekem a zenében, a másik a matematikában tehetséges, attól én nem fogom különböző mértékben szeretni őket. Különböző elvárásaim lesznek az iskolai teljesítményt illetően, de mint erkölcsi lényeket, azonosnak tekintem őket. Semmiképp sem fogom elnézni, ha egyiküknek piszkos a ruhája, vagy ha a lopást bocsánatos bűnnek tartja, azért nem, mert nekem mindegyik egyformán fontos. Az ország azon területeinek pozitív diszkriminációja, ahol a bűnözés magasabb más régiókhoz képest, ez fokozott rendőri jelenléttel és szigorú fellépéssel kell, hogy kezdődjön. A másság elfogadásának, amikor arról van szó, hogy te dúrban énekelsz, én meg mollban, együtt kell járnia a hangoskodók és az emberi együttélés elemi szabályait be nem tartók fokozott elutasításával. A jogegyenlőség megkövetelése - fajra, vallásra, nemzetre való tekintet nélkül -, legyen szó bíróságról vagy rendőri intézkedésről, semmiképp sem jelenthet toleranciát a csöndes szegény kárára az erőszakos szegénnyel szemben. Egy családon belül a kisebbik testvér sérelmeinek gyűjtögetése, miközben a többi testvért is érik sérelmek, romboló hatású. A magyarság és a cigányság beilleszkedni nem tudó része közötti konfliktusban más-más módon, de mindkét fél sérelmeket szenved. Ha valakinek ebben a helyzetben csak az egyik oldal sérelme fáj, csak az egyik oldalt képes megérteni, biztosan rossz úton jár, és tökéletesen mindegy, hogy egyébként mennyire liberális.
(A szerző informatikus)
Nemrégiben mutatták be Gulyás János legújabb portréfilmjét az m2-n A világ legmocskosabb rehabilitációja címmel. A csaknem kétórás mű egyetlen szereplője Szlama Árpád, akivel Gulyás már több hasonló tartalmú riportfilmet készített. Egyazon téma variánsainak előállítása a kívülálló számára kevéssé érthető, de még nagyobb baj, hogy e filmekben a tényszerűtlenségek, a valótlanságok, a lódítások és a maszlagok váltják egymást. Úgy tűnik, a szerző beéri egy-egy hatásvadász címmel, a bizonyítékok felkutatásával már nem szívesen bíbelődik.
Népszerűtlenebb, hálátlanabb feladat Szlama Árpádot támadni, aki 15 évig börtönben sínylődött. Pár éve azonban már beszéltem vele e veszélyekről, ám ő - méltán bízva a kivételes előadókészségében - továbbra is megtéveszti a közvéleményt. Tudomásul kell vennünk, hogy érdekeink ütköznek: ő, mint szabadsághős, minél ismertebbé akarja tenni magát, én viszont kutatóként csakis a tényeket vehetem figyelembe.
E cikk megírására azonban legfőképpen a kiváló filmkritikus, Bori Erzsébet opusza (Lebilincselő rémtörténet, Népszava, jan. 9.) késztetett, azzal, hogy lényegileg (bár vannak "homályos pontok", "elvarratlan szálak") felült a blöffhalmaznak. Ha már ő is, akkor a Gulyás-Szlama tandem tud valamit. [A szerző írását először a Népszavának ajánlotta közlésre, ott azt elhárították - a szerk.]
Az alkotások egyik fő témája: Szlama '56-os tevékenysége. Az elbeszélésekből azonban csak annyi igaz, hogy a forradalom kitörésekor hadnagyként Orosházán szolgált. Állításával ellentétben itt is maradt a felkelés leveréséig. (Mindössze annyi történt vele, hogy november 3-án alegységével Kristóf Bertalan őrnagy parancsára tüzelőállást foglalt el a laktanyán kívül, de még a szovjetek megérkezése előtt visszahívták az alakulathoz.) Tehát sem október 25-én, sem máskor nem hozta fel embereit és tarackjait önhatalmúlag Budapestre (ez mindenképpen abszurditás), nem harcolt, és nem bocsátotta ágyúit a Corvin-köziek rendelkezésére. (A corvinisták a nehézfegyvereiket a szovjetektől zsákmányolták, ez a levéltári források ismeretében nem lehet kétséges.) Az 1960-as letartóztatásakor a szervek első dolga "ellenforradalmi" szerepének tisztázása volt. A vizsgálat negatív eredménnyel zárult, ezért ejtették ezt a vádat, nem pedig valamiféle felfoghatatlan, misztikus okból, ahogy a filmben hallhattuk. Az 1956-os történetéből mindössze annyi igaz, hogy nem volt hajlandó aláírni a tiszti nyilatkozatot, és ezért leszerelték. (1956. november 26.)
A film (a filmek) jelentős része Szlama deportálásáról szól. Hogy ténylegesen elhurcolták-e, annak ellenőrzésére kísérletet lehetett volna tenni a levéltári források között. Szlama azonban olyan csacsiságokkal áll elő, ami már a komikum határát súrolja. Hogyan képzelhető el, hogy Ivan Szerov tábornokkal, a KGB elnökével személyesen tárgyalt 17 társa és önmaga szabadulása érdekében? Vagy hogy ő győzi meg a szovjet főtiszteket arról, hogy a hadifoglyokat nemzetközi jogok védik, így nem végezhetik ki őket. (Egyebek: a transzportokat a kárpátaljai városokba, nem pedig Kijevbe vitték; Lengyelországból ekkor nem deportáltak; nem voltak ott kihallgatások, kivégzések, a foglyokat - nagy nemzetközi tiltakozás eredményeképpen - egy-két hónapon belül hazahozták.) Szlama elmondása szerint szabadulásuk azon múlott, hogy elvállalja-e a KGB-szolgálatot. Arra persze semmi magyarázatot nem kapunk, hogy a lövészhadnagy mitől került a rettegett szervezet érdeklődésének homlokterébe. Ám nem kell törnünk ezen a fejünket: az egész Szlama-deportáció fiktív történet.
1956. december 6-án feleségével átlépte a határt és az NSZK-ban telepedtek le. Szlama rosszul tudja, távollétében nem ítélték halálra, erről nyilvánvalóan lenne dokumentum. Házastársa elrablásának históriája sem valóságízű. Lényegesen életszerűbb a levéltári verzió: a nő a magyar külképviseleti szervek engedélyével férje tudta nélkül hazajött. 1960 májusában ő is visszatért, és szeptemberben letartóztatták. Nem hihető, hogy vizsgálat, per, ítélet nélkül azonnal siralomházba küldték, valamint az sem, hogy csak azért nem végezték ki, mert "vagy a bíró nem jött el, vagy valami más jött közbe".
1961-ben hűtlenségért, tiltott határátlépésért ítélték el 15 évre. Szerinte pere teljes mértékben koncepciós volt. Valószínűtlennek tartom ezt az álláspontot. Ugyan milyen előnyöket remélt volna a hatalom egy politikailag súlytalan exhadnagy konstrukciós elítéléséből.
Terjedelmi okokból nem folytathatom. Szóval nem eléggé lebilincselő e rémtörténet. Tényszerűbb ennél Frankenstein vagy Dr. Jekyll és Mr. Hyde is.
Az internet megregulázásának réme általában a világhálón folyó kommunikáció tartalmának szabályozásaként jelenik meg. Az amerikai viták azonban azt mutatják, hogy az első kérdés valójában a médiumhoz való hozzáférés, ami persze összefügg a hálón közölt tartalommal.
A részben személyes beszélgetések alapján ismertetett vélemények elemzése során tudatosan kerülöm az internetszabályozás kifejezés használatát, mert ugyanolyan rosszul hangzik, mint a szólásszabadság-szabályozás szóösszetétel. A kifejezés szabadságának eszméjéhez jobban illik, ha szólásszabadság-jogról és internetjogról beszélünk.
Az Egyesült Államokban Lawrence Lessig, a Stanford Egyetem profeszszora, az internetről folytatott viták leggyakrabban emlegetett szereplője azt hangsúlyozza, hogy az internet nem természete szerint szabad médium, valójában nincs "természete", hanem különféle módokon alakítható architektúrája van. (Lawrence Lessig: Code and Other Laws of Cyberspace, Basic Books 1999) Mint Lessig kifejti, az internet kódrendszerének jellege határozza meg a világháló működésének módját. Ily módon az internet kódja valóságos törvénnyé válik, ami az interneten nehezen fogást találó jog helyett elsődlegesen határozza meg azt, hogy a világháló mivé alakul a jövőben. Marad-e, mint az 1990-es években, a szabad kommunikáció semmi máshoz nem hasonlítható terepe, vagy éppen ellenkezőleg, a lehető legszabályozottabb médiummá válik.
Ezen, Lessig által leírt, szédítően eltérő lehetőségek egyik megjelenési formája az arról folyó vita, hogy a kábeltársaságokat - a telefontársaságokkal azonosan - kötelezni kellene-e "open, non-discriminatory access" (nyitott, diszkriminációmentes hozzáférés) nyújtására valamennyi internetszolgáltatást nyújtó cég számára. Az egyre növekvő médiatulajdonosi koncentráció idején ugyanis egy kábelhálózatot birtokló cég egyéb szempontok híján pusztán azért is érdekelt lehet az internetszolgáltatók egy részének kizárásában, hogy ezzel esetleges saját szolgáltatását előnyben részesítse. Lessig nem sokkal a 2000. őszi elnökválasztási kampány előtt, tehát politikailag igencsak érzékeny időszakban, a New Republicban megjelent cikkében keményen bírálta a Clinton-kormányzatot, amiért annak a fenti ügyben tanúsított tétlensége az internet köztes ellenőrző pontok nélküli architektúrájának a szólásszabadságot súlyosan veszélyeztető átalakításával fenyeget. (Will Clinton ruin the Internet? 2000. június 19.)
Úgynevezett "public interest", azaz közérdekű ügyekben fellépő szervezetek ostromolják a Federal Communications Commissiont (FCC), amely a magyar Országos Rádió és Televízió Testülettel (ORTT) szemben nemcsak a rádiózást és a televíziózást, hanem a távközlést is felügyeli. Az egyik elemzését Walt Whitman Song of the Open Road című verséből vett idézettekkel is alátámasztó Center for Media Education (CME), a Media Access Project, a Consumers Union (CU) és mások közös levelekkel, beadványokkal próbálják rábírni az FCC-t, hogy lépjen fel az open access biztosításáért, azaz kötelezze a kábelhálózatokat az internetszolgáltatók diszkriminációmentes hozzáférésének lehetővé tételére. A Columbia Egyetemen működő Columbia Institute for Teleinformation (CITI) 2000 őszi internet-konferenciáján - amikor a résztvevők azt a kérdést vitatták, hogy szigorúbb monopóliumellenes szabályozással a versenyt kell biztosítani, vagy a kialakuló monopóliumokat kell szigorúan szabályozni - Mark Cooper, a CU képviselője, a telefontársaságok szabályozására utalva úgy foglalt állást, hogy "a szabályozott monopólium, a diszkriminációmentes hozzáférés biztosítása a működő modell".
Az American Civil Liberties Unio-non (ACLU) belül, a szabadságjogokat védő legendás szervezet egyik munkatársa, Chris Hansen szerint még folyik a vita, hogy fellépjenek-e az ügyben. Az alapvetően a kormányzat alkotmányellenes lépéseinek megakadályozását célul tűző ACLU csak nagyon kivételesen tartja kívánatosnak a kormány beavatkozását valamely szabadságjog védelmében, mivel felettébb szkeptikus a kormány szerepvállalásának lehetséges valóban pozitív hatásait illetően.
Az állami beavatkozás ellenzői - köztük Michael Powell, az FCC új elnöke - szerint viszont a piac meg fogja találni a megfelelő megoldást az open access kérdésében. ("The market will work it out.") Sokan azonban a kábeltársaságok politikai befolyását vélik felfedezni e piaci optimizmus mögött. Jerry Hausman, a Massachusetts Institute of Technology közgazdászprofesszora például - a Harvard Law Schoolban az open accessről tartott panelvitán - egyenesen a teljes FCC menesztését tartotta szükségesnek. Hausman szerint az FCC a nagy hatalmú médiaipari lobbik foglya.
Eli Noam, a CITI igazgatója szerint valamilyen módon várhatóan biztosítva lesz a kábelhálózatokhoz való diszkriminációmentes hozzáférés. Gigi B. Sohn, a Ford Alapítvány szakértője a Practising Law Institute kommunikációjogi konferenciáján elmondott - egyébként radikálisan kritikus, például a nagy tévéhálózatok csaknem minden ellenszolgáltatás nélküli frekvenciahasználatát bíráló - hozzászólásában halvány biztató jelként említette azt, hogy William Kennard, a nemrég leköszönt FCC-elnök 2000 őszén végre felvetette a diszkriminációmentes hozzáférés biztosításának előírását mint lehetőséget.
Az open access-vita egyik fő próbája a világ legnagyobb internettársasága, az America Online (AOL) és legnagyobb médiacége, egyúttal az Egyesült Államok második legnagyobb kábeltársasága, a Time Warner egyesülése volt. A fúzió bejelentését követően, 2000. január 11-én, a The New York Times (TNYT) azonnal szerkesztőségi cikkben sürgette az open access előírását a kábelhálózatok számára. Ráadásul 2000 tavaszán a Time Warner leállította egy másik médiamogul, az ABC-Disneys programjainak továbbítását, éppen az egyik legnépszerűbb tévésorozat (főműsoridőben, a nézők sokasága által várt) soron következő része előtt. A függőben lévő egyesülés miatt példátlan pr-hibának bizonyult akció végül visszavonulóval zárult, de erősítette az aggodalmat, hogy ugyanez az internetszolgáltató cégekkel is megtörténhet, miután az egyesülés folytán a Time Warnert, a díjtárgyalások számára kedvező voltán túl, saját internetes érdekeltsége is a "gatekeeper" pozíciójával való visszaélésre ösztönözheti.
Végül 2000. december 14-én először a Federal Trade Commission (FTC) hagyta jóvá a fúziót, többek között azzal a feltétellel, hogy az AOL Time Warnernek - külön szabályozott áron - hozzáférést kell biztosítania nagy sebességű kábelhálózatához annyi internetszolgáltató számára, amennyi technikailag csak lehetséges - de legalább háromnak. Az FCC 2001. január 11-én adta áldását az AOL Time Warner születésére, további, az internetszolgáltatók versenyének biztosítását célzó, de az open access kérdését nem érintő előírásokkal.
A TNYT 2000. december 15-én megjelent szerkesztőségi cikkében pozitívan értékelte az FTC döntését, amelyet a szakértők nem tartanak ugyan ideálisnak, mégis biztató lépésnek tekintik a médiabehemótok kordában tartása irányába. Mindössze három internetszolgáltató biztosított hozzáférése az AOL Time Warner kábelrendszeréhez azonban valójában meglehetősen távol esik a világháló sokszínűségétől. Az amerikai televíziózásban a földi műsorszórás egyeduralma idején a frekvenciák szűkös száma miatt indokolt lehetett a hagyományos három nagy hálózat, az ABC, a CBS és az NBC kivételezett helyzete. Az internet esetében viszont nem az egy kezünkön megszámlálható választási lehetőséghez szoktunk hozzá, sőt a műholdas és a kábeltelevíziózás révén az ma már a hagyományos tömegmédia területén is meglehetősen meghaladott állapot.
Az open access teljes körű előírása nélkül a kábeltársaságok eldönthetik, hogy a tartalmat milyen módon szűrő internetszolgáltatónak biztosítanak hozzáférést. A kontroll tehát kétszeres lehet. Ami átjutna az internetszolgáltató szűrőjén, azt feltartóztathatja a kábelhálózat elutasítása. Ha optimisták vagyunk, akkor bízhatunk abban, hogy a telefontársaságok által nyújtott, szintén nagy sebességű internethozzáférés olyan alternatív lehetőséget jelent, ami miatt mégsem korlátozható a világhálón zajló kommunikáció, hiszen a telefontársaságok kötelesek hozzáférést biztosítani. De akkor mi indokolja az azonos előírás érvényesítésének hiányát a kábeltársaságok esetében? A beruházások, az internet fejlődésének ösztönzése? Richard Field független szakértő ezzel magyarázza az Egyesült Államok kormányának az állami beavatkozást káros mellékhatások árán is kerülő politikáját.
Hansen fenyegető veszélynek tartja, hogy miközben az internetszolgáltatók száma csökkenhet, a megmaradó cégek - a telefontársaságoktól eltérően, amelyek a továbbított kommunikáció tartalmát nem szűrhetik - egyre növekvő mértékben ellenőrizhetik, gyakorlatilag cenzúrázhatják a rajtuk keresztül közzétett információkat. Az ACLU munkatársa szerint az amerikai bíróságok nem fogják elfogadni például a gyűlölködő tartalmú web-site-ok tilalmát, a Yahoo és a háló kommunikációs pályáinak váltóit ellenőrző más nagy cégek - amelyek csak teret adnak a beszédnek, nem saját szólásukat korlátozzák - viszont elfogadhatják azt, hogy más országok, például Franciaország, az Egyesült Államokétól eltérő szabályozása miatt korlátozzák az információk és vélemények áramlásának szabadságát.
Mint Lessig leírja, a világhálón közzétehető képek és információk önszabályozó szűrése a közbenső kontroll nélküli szabad kommunikáció cybertérbeli alapértékét sértve alakítja át a virtuális háló architektúráját, ezért a közvetlen tartalomszabályozásnál is súlyosabb megszorítását jelentheti az internetes szólásszabadságnak. Az ACLU először Cyberspace is burning (A cybertér elégetése?) című állásfoglalásában (www.aclu.org) érvelt a szűrőrendszerek alkalmazása ellen. Andrew Shapiro, aki Lessiggel együtt az internetelmélet úgynevezett technorealista irányzatának ismert képviselője, már 1997-ben a tartalomszűrés veszélyére hívta fel a figyelmet a TNYT-ban megjelent, The Danger of Private Cybercops című cikkében (1997. december 4.).
Lessig szerint az internet jogi szabályozhatatlansága - vagy a háló jogi úton való megregulázásának legalábbis meglehetősen nehéz volta - miatt a kormányok az internetcégek üzleti érdekeit használják ki. Bátorítják vagy egyszerűen csak hagyják, hogy az interneten zajló kereskedelemben érdekelt társaságok szabályozhatóvá tegyék a világhálót. A tartalomszűrés hívei szövetségesekre lelnek az internet kereskedelmi célú felhasználóiban és üzleti szempontok - sokszor teljesen indokolhatóak, mint például a hálón zajló, rohamosan növekvő mértékű kereskedelem biztonsága érdekében az egymással kapcsolatba lépők azonosításának igénye - határozzák meg az internet formálódásának irányát.
Lessig az internet köztes ellenőrző pontok nélküli szerkezetének megóvása végett - amikor a háló kreatív önvédelmi lehetőségei önmagukban nem elegendőek - a nagyon megfontolt, lehető legkisebb mértékűre korlátozott állami beavatkozást sem veti el. Pamela Samuelson és Mark Lemley, a Berkeleyi California Egyetem internetjog-professzorai részben egyetértenek Lessiggel, azonban kevésbé látják fenyegetőnek a világháló alakulását és még óvatosabban bánnának az állami beavatkozással. David Post, a Temple University professzora - mint azt What Larry Doesn't Get: Code, Law and Liberty in Cyberspace című tanulmányában (Stanford Law Review, 2000 május) is kifejti - ellenzi Lessig álláspontját. Szerinte az internet piaci és nem piaci szereplőinek sokasága továbbra is biztosíthatja a háló szólásszabadságát, és feltételezett rossz fejlemények állami beavatkozás révén történő kivédési kísérlete helyett legalábbis meg kell várni, hogy valójában hová fejlődik a világháló, amely egyelőre köszöni, jól van, a legkülönfélébb szolgáltatásai gomba módra szaporodnak. Hansen álláspontja szintén az, hogy minél tovább kell várni az internetre vonatkozó esetleges szabályok megalkotásával - közben részeire kell bontani az aggodalmakat okozó tényezőket, konkrét részmegoldásokat keresve -, mert minél jobban megismerik az emberek az új médiumot, annál kevésbé akarják majd az ismeretlentől való félelmükben túlszabályozni. Post az állam beavatkozását csak akkor tartja indokoltnak, amikor a háló fejlődése már valóban olyan helyzeteket eredményez egyes kérdésekben, amelyekben jogi úton kell tenni valamit, mint például a nemrég külön törvénnyel szabályozott elektronikus aláírások esetében.
Hangsúlyozni kell, hogy Lessig, Post és a többi említett szakértő közös kiindulópontja a szólásszabadság tisztelete. Az a lehetőség fel sem merül egyikükben sem, hogy az internet szabadságának szűkítése lenne a cél. Céljuk a háló szabadságának megőrzése, és a vita az erre alkalmasabb megközelítésről folyik. Shapiro könyvében - The Control Revolution - How the Internet is Putting Individuals in Charge and Changing the World We Know (A Century Foundation Book, 1999) - az egyensúly megtalálása mellett érvel. A megoldás szerinte az internet spontán működési mechanizmusainak és az állam alaposan megfontolt, elsősorban nem korlátozó, hanem ösztönző beavatkozásának a megfelelő ötvözésében rejlik. Amint a tőle kapott példány ajánlásában írta: "Seize control, Seek balance." (Vedd kézbe és keress egyensúlyt.) De hol keressük az egyensúlyt?
Robert Pepper, az FCC stratégiai tervezési igazgatója szerint az interneten és a hagyományos televíziónál sokkal individualistább használatot lehetővé tevő internet-tévé esetében nem működnek az eddig alkalmazott jogi technikák, és egyáltalán, nem szabályozásra, hanem valami másra van szükség. Annak felismerésére, hogy a "policy" - mondjuk az ösztönözni kívánt közlések támogatása a nem kívánatosnak ítélt tartalmak tiltása helyett - nem azonos a szabályozással. De mit nevezünk szabályozásnak?
A legújabb amerikai internettörvény például, az 1990-es évek második felének kísérleteitől eltérően, nem a szükségszerűen önkényesen erkölcstelennek ítélt tartalmak büntetőjogi tilalmával próbálkozik. Ehelyett a társadalom különböző rétegeit elválasztó információs szakadékok áthidalásában kulcsszerepet játszó könyvtárak és iskolák szövetségi költségvetési támogatásának feltételéül szabja tartalomszűrő szoftverek alkalmazását. A jogszabályt republikánus szenátorok és kongresszusi képviselők John McCain, George W. Bush elnökjelölt-jelölt vetélytársa vezetésével fogadtatták el. A költségvetéshez benyújtott módosító javaslatként beterjesztett, a törvényhozásban széles támogatást kapott rendelkezést az egyet nem értését kifejező Clinton elnök 2000. december 21-én végül is a költségvetés részeként kénytelen-kelletlen aláírta.
Az új törvényt, még elfogadása előtt, erőteljesen bírálta többek között az American Library Association, a TNYT szerkesztőségi cikke (A Misguided Pornography Bill, 2000. november 12.) és az ACLU. Utóbbi Censorship in the Box (www.aclu.org) című állásfoglalásában "clumsy" (ügyetlen, otromba) módszernek nevezi a szűrők kvázi kötelezővé tételét - az iskolák és a könyvtárak minden bizonnyal nincsenek abban a helyzetben, hogy lemondjanak a szövetségi költségvetésből való részesedésről -, okkal bírálva azt, hogy a tartalomszűrés rossz hatásai, illetve a célját illető hatástalansága ezúttal is érvényesülne. Az alkalmazandó szoftverek számos, mindenki által hasznosnak tartott oktató-művelő tartalmat is kiszűrnének, a kiskorúaktól elzárni kívánt erőszakos vagy pornográf képekhez és információkhoz a felnőttek sem férnének hozzá, számos kiskorú viszont más úton, akarva-akaratlan mégis rátalálna ezekre a tartalmakra. Hansen a szabályozást helyettesítő módszereket javasolt a gyermekek vitathatatlanul fontos védelmére, például megfelelő keresőrendszerek alkalmazását.
Az amerikai törvényhozók azonban, akik feltehetően szűrők nélküli rendszerben is hozzáférnek az internethez, úgy döntöttek, hogy az információs szakadék túloldalán lévők csak a világháló "otrombán" szűrt tartalmához juthassanak hozzá. Ez a szemlélet a feminista Barbara Kruger New York-i metrókocsikban is látható, néhány öltönyös férfit ábrázoló képén olvasható feliratra emlékeztet: "77% of anti-abortion leaders are men, and 100 of them will never be pregnant." (Az abortuszellenes vezetők 77 százaléka férfi, és 100 százalékuk sohasem lesz terhes.)
Mint az 1990-es évek második felében már több alkalommal, várhatóan ezúttal is az amerikai bíróságok dolga lesz eldönteni, hogy a törvényhozók alkotmánysértő módon próbálták-e megvédeni a kiskorúakat az interneten fellelhető erőszakos vagy pornográf képektől és információktól. Kérdés, hogy a szövetségi Legfelsőbb Bíróság erre a törvényre is igaznak tartja-e majd, amit az első, a világháló tartalmát szabályozni kívánó amerikai törvény alkotmányellenesnek ítéltekor állapított meg az akkori kísérletről: "Burn down the house to roast the pig." (Felgyújtja a házat, hogy megsüsse a malacot.)
(E tanulmány Timár János, az ORTT tagja számára készült, teljes terjedelmében a Jel-Kép következő számában lesz olvasható.)
A tárgyalásról hangfelvétel készült, amely mára már nagyon is hiányos, de szinte teljes egészében fennmaradt többek között a vád egyik tanúja, Rassay Károly tanúkihallgatásáról készült hanganyag, amit Pritz Pál közölt Bárdossy László a népbíróság előtt című kötetében (Budapest, 1991. Maecenas Könyvkiadó, 172-179. o.)
Bárdossy László (1890-1946) jogi tanulmányait követően a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban helyezkedett el, 1922-ben került a Külügyminisztérium sajtóosztályára, 1936-tól bukaresti követ, 1940-től külügyminiszter, 1941 áprilisától 1942 márciusáig miniszterelnök. 1945-ben Németországon keresztül Svájcba menekült, ahonnan kiutasították, majd háborús bűnösként kiadták Magyarországnak. Mind első-, mind másodfokon kötél általi halálra ítélték, amit a Nemzeti Főtanács golyó általi halálra változtatott. Az ítéletet 1946. január 10-én nyilvánosan végrehajtották.
Rassay Károly (1886-1958) szintén jogot végzett, 1920-tól 1944-ig nemzetgyűlési képviselő, az Esti Kurír főszerkesztője volt. A német megszállást követően a Gestapo letartóztatta, Mauthausenbe hurcolták. 1945 után a fővárosi törvényhatósági bizottság tiszteletbeli tagja lett, de már nem kapcsolódott be aktívan a politikai életbe.
Ahogy Nagy Vince nem vállalta az általa (jogosan) alkotmányellenesnek tartott szerepet, ugyanúgy tagadta meg Rassay, hogy politikai játszma részese legyen. Ő "csak" tanú volt, s éppen ennek alapján utasította vissza mindazt, amit a bíróság elnöke ezen túlmenően próbált a szájába adni.
Elnök [Major Ákos]: - Rassay Károly, a bíróság tanúként fogja kihallgatni, törvényesen figyelmeztetem az igazmondásra. Kérem, méltóztassék talán belebeszélni a mikrofonba, hogy a közönség hallja, a rádió hallja. Született 1886. március 21-én Orsován. Nős. Nyugállományú államtitkár, ügyvéd, Budapesten lakik. Ismeri Bárdossyt?
Rassay: - Igen.
Elnök: - Aktív politikus volt abban az időben, aktív ellenzéki politikus.
Rassay: - Igen.
Elnök: - Tessék megmondani, hogy a magyar közvélemény egyhangúlag a kormány politikája mögött állt a tekintetben, hogy minden vonalon kiszolgáljuk a német igényeket, belerohanunk a háborúba, és kockáztatjuk nemzeti jövőnket a németek mellett?
Rassay: - Kérem, magyar közvéleményről nem lehetett beszélni.
Elnök: - Miért?
Rassay: Volt egy nyilvános közvélemény, amelyik megnyilatkozott a parlamentben és a sajtóban, megnyilatkozott esetleg bizonyos körökben, de igazi közvélemény nem tudott megnyilvánulni.
Elnök: - De az igazi közvélemény fedte az irányított közvéleményt?
Rassay: - Az igazi közvélemény teljesen szemben állt a német politikával. Ezt Bárdossy miniszterelnök úr is tudta. Ez iránt nem is csinált titkot akkor, amikor beszéltünk. Amikor felsorakoztatta azokat az okokat, amelyek őt arra a politikára kényszerítették, amelyet követett, és amelyet én nem tartottam helyesnek.
Elnök: - Igen. Tehát azt állítja, hogy az ország háborús politikáját nem helyeselte a magyar közvélemény.
Rassay: - Igen.
Elnök: - Csak az a kérdés, hogy a tagadó közvélemény, a tagadó álláspont milyen százalékot jelentett ebben az országban.
Rassay: - A tagadó közvélemény - azt hiszem, ha elválasztom a hivatalos közvéleménytől - akkor az országnak eldöntő többségét jelentette. Volt egy hivatalos közvélemény, és volt egy igazi közvélemény, amely nem tudott megnyilvánulni. Tehát azt lemérni nem lehet, de aki kint az életben élt, emberekkel érintkezett, annak tisztában kellett lenni azzal, hogy a háborúval szemben és a német halálpolitikával szemben az ország nagy közvéleménye ellenzéki álláspontot foglalt el.
Elnök: - Tehát abban az esetben, ha mi a jugoszláv akció során tudatosan - és Teleki intencióihoz képest - kimaradtunk volna, a magyar közvélemény, tehát nem az irányítottról beszélek, hanem a többségi magyar közvélemény elsöpörte volna helyéről a magyar kormányt?
Rassay: - Az a közvélemény, amelyről én beszélek, annak nem volt módja arra, hogy valamit elsöpörjön. Az ország gúzsba lett kötve. (...) Hiszen az 1939. II. tc., a honvédelmi törvénycikk az, ahol elbukott ennek az országnak a teljes szabadsága. (...) Amikor elfogadta a parlament azt, hogy polgári egyének felett is katonai bíróság dönthessen, és olyan bűncselekményeket állapított meg, amely minden szabad megnyilatkozást lehetetlenné tesz, akkor ebben az országban, különösen háború alatt, igazi közvéleményről beszélni nem lehet.
Elnök: - Ön saját személyében bejelentette tiltakozását a délvidéki akció ellen?
Rassay: - Erre vonatkozólag el kell mondanom talán azt a beszélgetést, amit Bárdossy akkori miniszterelnök úrral folytattam.
Elnök: - Tessék legjobb tudása szerint elmondani.
Rassay: - Minthogy azon nagyon kevés dolgok közé tartozott, amelyet feljegyeztem - érezvén, hogy ott bukik el az ország, a hármas paktumhoz való csatlakozás után ez volt a gyakorlati kilépés a semleges álláspontból -, én a magam részéről ezt a beszélgetést feljegyeztem. (...) Bárdossy miniszterelnök úr 1941. március 29-én kéretett magához. Este felkerestem és körülbelül egy óráig tartó beszélgetést folytattunk. A miniszterelnök úr rendkívül izgatott, majdnem azt mondhatnám, desperált [kétségbeesett] benyomást keltett rám. Elmondotta azt, hogy egy kruciális [lényeges] helyzetbe került az ország. Elmondotta, hogy Belgrádban olyan események történtek, amely miatt a német kormány katonai akciót fog - magyarul háborút fog - indítani Jugoszlávia ellen. Én a magam részéről arra a kijelentésére, hogy ez azért olyan katasztrofális ránk nézve, mert elkerülhetetlen, hogy mi is részt vegyünk ebben a katonai akcióban, kifejtettem a magam álláspontját, hogy a baráti szerződés után [Magyarország nem sokkal korábban örök barátsági szerződést kötött Jugoszláviával, Bárdossy azt állította - hamisan -, hogy nem került sor a szerződés ratifikálására - Varga László] a magam részéről katasztrófának tartom, ez a nemzetet közmegvetésnek fogja kitenni, az országot hadszíntérré fogja tenni, gazdasági helyzetünk sem engedheti meg azt, hogy ebbe a háborúba belemenjünk.
Ekkor Bárdossy miniszterelnök úr kifejtette az ő álláspontját, és elmondotta azokat az okokat, amelyek arra késztetik, hogy az ország ebben a katonai akcióban részt vegyen. Három pontot jelölt meg. Az egyik pont az az volt, hogy a németek meg fogják szállni az országot akkor, ha mi ebből a katonai akcióból kimaradunk. Azt mondotta a miniszterelnök úr, hogy a németek ismerik az ország németellenes beállítását. Ezért mondottam az előbb, hogy a közvéleményt illetően nem lehetett kétség senki előtt. Tehát hogy ha nem csatlakozunk hozzájuk ebben a katonai akcióban, akkor ki vagyunk téve annak, hogy megszállják az ország egyes részeit és szétszakítják az országot, vagy pedig megszállják az egész országot, és akkor olyan kormányt ültethetnek be, amely kormány, talán igen erős kifejezést használt a miniszterelnök úr, az akkori külügyminiszter úr, azt mondván, hogy szemét embereket ültethetnek be a kormányba. Én azt kérdeztem tőle: Imrédyre gondol? Az ő válasza az volt, minek említsek neveket. Ez volt a második indítóok. Félt attól, hogy egy német megszállással kapcsolatban beültetik a szélsőjobboldalnak exponált nyilas vezetőit. A harmadik ok az volt, hogy megmondotta, a katonai klikk részéről - nem ezt a kifejezést használta, klikk, hanem körök részéről - olyan hallatlan nyomásnak van kitéve, hogy ennek ellenállni nem tud. Azt mondotta, hogy a katonai köröknek az a felfogása, hogy az ország háromszor volt immár mozgósítási állapotban, véres levezetés nélkül - ez volt a katonai kifejezés -, ha most megint megtörténik az, hogy a mozgósítás nem fog katonai akcióban végződni, a katonai körök véleménye szerint ez a hadsereg morálját tönkre fogja tenni.
Elnök: - Hát ez blöff.
Rassay: - Én tanú vagyok, tényeket mondok el. A bíróságra tartozik, hogy mit von le konzekvenciaként. Ez volt az akkori külügyminiszter úr álláspontja. Még egyre visszaemlékszem. Fel is van jegyezve. Figyelmeztettem a külügyminiszter urat, hogy ez az akció bennünket háborúba keverhet Oroszországgal. Erre a külügyminiszter úr azt válaszolta: jó, hogy említed. Ez szintén rendkívül kényes pont. Mi el vagyunk készülve arra, hogy Románia máról holnapra egy hirtelen fordulattal az oroszok mellé áll és megtámadja Erdélyt. Kire tudunk mi akkor támaszkodni Erdély megvédését illetően? Nincs más hátra, mint a németekkel együtt menni. Ez volt a külügyminiszter úr okfejtése, amellyel szemben az álláspontom elutasító volt, mondván, hogy inkább vállalnám - bár ez egyéni katasztrófát jelenthet rám nézve - a németek által megszállt ország sorsát, mint egy álfüggetlenséget, amelyben életveszedelmes, halálos kalandokba szorítanak be bennünket. Ez volt a beszélgetésünk lényege. Ez volt március 29-én, szombaton este.
A rá következő szerdától csütörtökre virradó éjszaka lőtte agyon magát Teleki. El kell mondanom, hogy amikor én a külügyminiszter úrtól elmentem, gondolkoztam kétségbeesetten, hogy mit tudok csinálni. Annál is inkább, mert arra a kérdésemre, hogy hogyan egyeztetheti össze a külügyminiszter ezt a politikát a kormányzónak és a miniszterelnöknek tudtommal nem ugyanilyen vonalon mozgó politikájával, azt felelte a külügyminiszter úr, hogy hivatali állásomnál fogva erről nem nyilatkozhatok, de tévedsz, ha azt hiszed, hogy itten differencia van a felfogásban. Ez kérem, följegyzéseim alapján, majdnem szóról szóra való visszaadása a beszélgetésünknek.
Ekkor még az éjszaka gondolkoztam, hogy mit tudok ebben a desperált [reménytelen] helyzetben csinálni, és arra határoztam magamat, hogy keresek valakit, aki részben a kormányzó, részben a miniszterelnök felé talán még bizonyos lépéseket megtehet. Esterházy Móric gróf képviselőtársamra gondoltam, akiről tudtam, hogy a volt miniszterelnöknek, Telekinek gyermekkori barátja, és tudtam, hogy a kormányzó is bevonja őt bizonyos koronatanácsi ülésekbe. Másnap reggel kerestem Esterházy Móric grófot, nem találtam a lakásán. Délután megjelent nálam, mert feljött (...) [Thébusz Aladár], kúriai tanácselnök temetésére. Azt közölte velem - anélkül, hogy én még elmondtam volna tulajdonképpen az ő keresésének a célját -, ki van zárva, hogy Jugoszláviával háborúba keveredjünk, mert beszélt Antal Istvánnal, Magasházy [László]val és több kormánypárti politikussal, akik közölték kint a temetésen vele, hogy az ki van zárva, hogy a megkötött baráti szerződés után Jugoszlávia ellen katonai akciót csináljunk. Ezek után mondtam neki, hogy ezzel szembeállított tény, hogy velem a külügyminiszter úr ezeket a dolgokat közölte. Nagyon kényes helyzetben voltam, mert végeredményben egy politikussal ha az aktív külügyminiszter egy ilyen súlyos dolgot közöl, azt természetesen nem közölheti akárkivel. De ebben a kétségbeesett helyzetben csak őbenne [Esterházyban] láttam valakit, aki talán a kormányzónál és a miniszterelnöknél az utolsó pillanatban visszafordíthatja a dolgot. Esterházy Móric az íróasztalomon írt egy levelet, amelyben rettenetes kemény szavakkal közölte Teleki miniszterelnökkel felfogását egy ilyen esetleges háborúról. Azt még éjszaka eljuttatta hozzá. Hétfőn nem volt gyűlés, kedden közölte velem a Telekivel folytatott beszélgetést. A következőket mondta. Teleki mindenben osztja a mi - tehát az én és az ő álláspontját. Kétségbe van esve, a következő kijelentést tette: - Harmincnégy ízben mondotta nekem a kormányzó, hogy nem engedi az országot idegen érdekekért harcba vinni, és most megfordult. Ez volt az Esterházy-féle intervenciónak a végső eredménye, és Teleki teljesen feldúlt állapotban kínlódott az egyfelől jövő német nyomás, másfelől a belülről jövő katonai nyomás között és a maga felfogása között. Ez történt kérem kedden. Szerdáról csütörtökre virradó éjjel Teleki Pál agyonlőtte magát, a kormányzó azonnal kinevezte Bárdossyt miniszterelnöknek. Ezt természetesnek találtuk, mert hiszen olyan szituációban volt az ország, hogy nem volt meg a szokásos audienciasorozat.
Vasárnap, tehát április 3-án vagy 4-én [április 6-a esett vasárnapra] Bárdossy László mint miniszterelnök egy értekezletet hívott össze a képviselőházba, amelyen részt vett a felsőháznak több tagja, többek között, akikre visszaemlékszem, Rőder [Vilmos], Bethlen [István], Kánya [Kálmán], és részt vettek a parlamenti pártoknak a vezetői. Szocialisták is. Ez az ülés a következőképpen folyt le. A miniszterelnök úr megemlékezett Teleki Pál tragikus haláláról, és azt mondotta, hogy sajnos már jelentkeznek olyan hangok, amelyek azt akarják beállítani a közvélemény elé, hogy itt tulajdonképpen Teleki Pál politikai felfogása és a kormány felfogása között különbség van. Ezt a maga részéről elhárítja, mert ha van valami különbség - szóról szóra idézem -, ez nem a napi kérdések megoldása tekintetében merül föl, inkább a jövő fordulatát illetőleg. Kérte a miniszterelnök, hogy hozzá kérdéseket ne intézzenek, mert nincs abban a helyzetben, hogy ezekre a kérdésekre válaszolhasson, a háború a határainkhoz közeledik.
Utána csend volt, majd Esterházy Móric szólalt fel, aki a gazdasági helyzet nehézségét vázolta, és figyelmeztette a kormányt, hogy erről a szövetségeseket vagy baráti államokat értesítse. Én is fölszólaltam és a következőkkel kezdtem a fölszólalásomat. A miniszterelnök úr azt mondotta, hogy nem nyilatkozhatik a dolgokról. Kérte, hogy kérdéseket ne intézzenek hozzá, mert ezekre nem válaszolhat. Ez azonban nem akadályozhat meg engem, hogy a magam véleményét elmondjam. És akkor mindazt, amit a négyszemközti beszélgetésünkön egy héttel ezelőtt a külügyminiszter úrnak elmondottam, azt ezen az értekezleten megismételtem, ugyanolyan kemény szavakkal, a végén bejelentve, hogy tiltakozom a jugoszláviai katonai akcióban vagy a Jugoszlávia elleni háborúban való részvétel ellen. Utánam felszólalt Imrédy Béla, fölszólalt Baky [László], Jaross [Andor], akik a maguk részéről azt magyarázgatták, hogy tulajdonképpen a jugoszláv baráti szerződés nincs hatályban, mert ez egy error in persona [tévedés a személyben vagy a személy lényeges tulajdonságában] volt, azt más kormánnyal kötötték. Fölszólalt erre Peyer Károly, aki a maga részéről kijelentette, hogy a magyar munkásság a Jugoszláviával kötött baráti szerződést igenis komolyan vette, érvényesnek tartotta, érvényesnek tartja. Csatlakozott a tiltakozáshoz, amit a háborúval kapcsolatban elmondtam. Fölszólalt még gróf Bethlen István, aki igen röviden, de határozottan kijelentette, hogy a maga részéről figyelmezteti a kormányt, egy háborúba könnyű belemenni, de igen nehéz azt befejezni, és a maga részéről azt kérte, hogy a kormány tegyen meg minden emberit, sőt - így mondta - emberfelettit, hogy ettől a háborútól az országot távol tartsa. Ez azoknak a bizalmas értekezleteknek és beszélgetéseknek az anyaga, amelyeket a külügyminiszter, majd később miniszterelnök Bárdossy Lászlóval folytattam.
Elnök: - Mégis bekövetkeztek az események. Nem figyelmeztették előtte avagy utána a miniszterelnököt vagy bármelyik minisztert, de különösen az igazságügy-miniszter, hogy - függetlenül az érdemi kérdéstől - nem lehet háborút csinálni, de ha csinálnak, akkor tartsák be az alkotmányjogi feltételeket?
Rassay: - Kérem szépen, el kellene választanom talán a jugoszláv katonai akciót és a későbbieket...
Elnök (közbevág): - Hát már itt is meg lehetett volna csinálni. De máris menjünk tovább Oroszországra.
Rassay: - Azt hiszem, ha a miniszterelnököt és a külügyminisztert felhívtuk ebben a tekintetben, egy további felhívás nem vezethetett volna eredményre. Eredményre csak akkor vezethetett volna, ha ők a katonai akció formája helyett a háborús hadüzenet formáját választották...
Elnök (közbevág): - Igen. Hát akkor post festa nem volt erről szó? Mert itt alkotmánysértés történt.
Rassay: - Alkotmánysértés történt, ami ellen tiltakoztam magam személyében. Később, az amerikai hadüzenetnél... [A következő szavak érthetetlenek, majd a hanganyag megszakad.]
Elnök: - Eddig két miniszter [Reményi-Schneller Lajos és Antal István - V. L.] mondotta azt, hogy nem tud alkotmánysértésről.
Rassay: - Nagyon szomorú, hogy az alkotmányt nem tudják. Az alkotmány világos különbséget tesz háború, hadüzenet és a csapatoknak az ország határain kívül való alkalmazása között. Az előbbinél előzetes hozzájárulás, a másiknál haladéktalan utólagos bejelentés szükséges.
Elnök: - Az újvidéki eseményekre a vérengzés előtt felhívták a miniszterelnök figyelmét?
Rassay: - Két dolog történt Újvidéken. Az egyik a közönséges rablás és zsarolás volt, amit Bajor ezredes csinált, másik volt a vérengzés. Ezt Bajcsy-Zsilinszky Endre tette szóvá igen keményen: "A magyar honvédség mint valami vidéki színtársulat ment le és akasztott embereket és gyermekeket." Rendkívül nagy felháborodás tört ki. Ekkor szót kértem és ezt mondtam: Nem értem. Ha valamikor egy csendőraltiszt fegyvert használt vidéken, akkor kiszállt egy bizottság és megvizsgálta és hadbíróság elé vitte a dolgot, ha a fegyverhasználat nem volt indokolt.
Elnök: - Volt-e aggálya a parlament tagjainak vagy a kormánynak abban a tekintetben, hogy a bombázást Kassán milyen nemzetiségű gépek hajtották végre?
Rassay: - Én egy pillanatig nem hittem komolyan, hogy azok orosz gépek voltak. Az egész dolog tálalása világossá tette, hogy itt a németek részéről történt valami. Nem állítom, hogy a magyar kormány tudott volna róla, de állítom, hogy a németek nyomásába és politikájába beletartozott megkönnyíteni a magyar kormány helyzetét azáltal, hogy casus bellit produkáljanak. Az orosz hadüzenetnél a kormány arra hivatkozott, hogy a magyar állam felségterületét támadás érte, ellenben az amerikai hadüzenetnél semmiféle ok vagy kényszerítő körülmény nem játszott szerepet, tehát ez nemcsak az alakiságok miatt, hanem érdemben is szerencsétlenség volt a nemzetre. Mindent elkövettünk, hogy a külföldi közvéleményt és a hivatalos vezetőket felvilágosítsuk arról, hogy Magyarországon az igazi közvélemény szemben van a német politikával és a háborús politikával. Gazdasági körök emberei, a felekezetek vezetői, arisztokraták a maguk konzervatív kapcsolataival - különösen, amíg az angol, amerikai követségek itt voltak, de azután is - megtalálták az utat erre. Hogy hosszú ideig miért nem bombáztak, ennek magyarázata ezek az akciók és felvilágosítások, amelyek rámutattak, hogy a hivatalos nyilatkozatokon túl van milliók közvéleménye, amely szemben áll a háborúval.
Itt el kellett mondani, hogy amikor a zsidóság ellen a legsúlyosabb atrocitások voltak a Kállay-kormány idején, a zsidóság vezetői velem együtt szövegezték meg memorandumukat, amelyeket kijuttattunk Amerikába, feltárva, hogy a magas klérustól kezdve a keresztény társadalom távol áll a német nyomásra követett politikától, és kértük, hassanak oda, hogy Budapest ellen ellenséges katonai akciót ne intézzenek.+
Vissza az idei számokhoz