Vissza az idei számokhozA közepén kezdem: szakszerűtlennek és méltatlannak érzem Gyáni Gábor írását György Péter Néma hagyomány című könyvéről (1956 elfelejtésének régi-új mítosza, ÉS, febr. 9.). Szakszerűtlen, mert ez a könyv műfaját tekintve esszé, szerzőjének esze ágában se volt belekontárkodni a történelemtudományba. Esszé, ami több egymásra boruló rétegből áll: az alap, a "kísérlet" magva Jovánovics György mártíremlékműve, annak esztétikai-építészeti feltárása, jelentésének megértése, vagyis egy élő és talányként szereplő műtárgy köré vonta saját megértéshorizontját. Erre borul egy másik, tágabb burok, az 56-os szereplők megértési kísérlete - ami a szerző generációjának bizony nem is olyan egyszerű, fogódzókat kell találni (a könyv talál) a társadalmi pszichében, a jelek, nyelvek, hieroglifák hermeneutikájában kell kószálni érte. És végül van ennek egy személyes burka is: az identitásé, amibe az 56-hoz való viszony és a szerző előtt járó generációkkal való párbeszéd helyez.
Ezért méltatlan a kritika: azt a látszatot kelti, mintha csupán egyetlen dimenziója (burka) lenne az elemzésnek. Az, ami a legkevésbé a könyv műfaja, kíváncsiságának tárgya, szenvedélyének tengelye. Ugyanis ez nem történelemkönyv. Gyáni nem vesz tudomást olyan mentáltörténeti elemzésekről, mint az 1989. június 16-i újratemetés "szövegmélyének" feltárása, az utolsó Kádár-beszéd hermeneutikus kibontása. De félretolja azt a páratlanul sűrű vizsgálatot is, amit a szerző a Kerepesi temető, valamint az Új Köztemető sírvilágának összehasonlító elemzésével nyújt - például a 298-as, a 300-as, 301-es parcella és toposz bonyolult struktúrájának feltárásával. Félretolja, pedig ezt az elemzést máig nem végezte el a szerzőn kívül senki. Röviden: ez a könyv nem 56-ról szól, hanem arról, milyen politikai, szellemi és morális krízist és katarzist jelentett e múlt feltárulása 1988-89-ben. A társadalom pszichéjében és különösen a szerző generációjában. S mindezt az emlékmű esztétikai és mentáltörténeti elemzéséből indulva, oda megérkezve.
Bár jómagam a barátság okán némileg elfogult vagyok, mégis az a véleményem, hogy ezt a mélyfurást csak egy ilyen esztétikai mellékösvényről lehetett elindítani, ugyanis az összes többi megközelítést annyira betemették a viták törmelékei - innen, az emlékmű felől viszont hirtelen világosabban látszik minden. A művészet mégiscsak képes a világfeltárásra, és György Péter ennek a világfeltárásnak járt a nyomába. Nem mindent hozott fel, de hogy elsőként ért el generációjából a hagyomány még élő, forró és fájdalmas rétegéig, arról meg vagyok győződve: ettől provokatív az esszé.
György Péter ugyanakkor nem él vissza az esszé adta nagyobb szabadsággal: ahol esztétikai, szociálpszichológiai vagy egyéb szempontból szükségét érzi, ott nem rühellette elmenni a levéltárba, ott kutakodott, ahol már úgy tűnt, mindent feltúrtak-feltártak (lásd pártiratok), interjúkat készített - vagyis nem puszta esztétizálásra törekedett.
Egyszerűsítésnek érzem Gyáni érvelését cikke fő tézisében 1956 elfelejtését illetően. György Péter elemzése a "néma hagyományt" és a "kollektív felejtést" együtt élte meg, és együtt, kétarcú problémaként írta meg. Mert a kettő együtt igaz, a kettő mint eleven dichotómia kerül vizsgálatra az esszében. Mert összetartoznak. A hagyomány fennmaradt - némán, mondja György Péter. Nem volt róla közbeszéd, nem lehetett - a nyilvános térben csönd volt. (Metaforák szintjén nem, lásd Ottlik regényétől a Szegénylegényeken át Gothár filmjéig egy sor művet, de ezeket most tegyük félre.) A hivatalos nyilvánosságban csönd volt, zord felügyelettel. És másutt? Egy másik korosztály tagjaként megéltem a mini-nyilvánosság életét és csendes lebomlását. Értelmiségi társaságban egy-két konyak és tizenegy után csak erről volt szó, ki, mit, mikor, hogyan és miért nem. Egészen addig, míg az egyik társaságból el nem vittek valakit, a másikból a havert a Fő utcában faggatták, és egyre kevésbé lett téma a téma, ami bennünk élt (lehallgatás volt, mint kiderült). De a téma megmaradt. Megmaradt otthonra, házastársak között - de ez már majdnem filmfolklór (amit például a Megáll az idő taglal...).
Otthon? És a gyerekek? Háát, itt kezdődik a máig tartó generációs dráma. Mondok egy példát. 56 után az egyetemen dolgoztam, frissen kinevezettként - úgyis kirúgtak volna, ilyen-olyan indokkal (Lukács György 56-os minisztersége, nem részletezem), de ez nem volt elég. A szobámban találtak egy pisztolyt. Rendőrség - pillanatok alatt több ezredes volt a kis szobában, mint ahány könyv -, jegyzőkönyv. Tán még működött a statárium, de nem is ez a lényeg, akkor kisebb bűnért is akasztottak. Valahogy megúsztam (megúsztuk, Heller Ágival együtt voltunk a szarban...). Elég volt, hogy kirúgtak bennünket. De ezt a pisztolyepizódot soha senkinek nem meséltem, otthon csak kettesben, nicht vor dem Kind, sőt, életemben először, csak pár éve nyilvánosan.
Mindezt csak tanmeseként idézem a néma hagyomány és a kollektív felejtés összefüggéséről. Gyerekeink erről már nem tudtak, óvtuk őket (?) - igen ám, de velük megszakadt egy (rémes) tradíció folytonossága. Tán azért, hogy ne terheljük őket ilyen horrorral, ha nem tudnak róla, talán könnyebb lesz nekik az osztályban, a tanítónénivel, az úttörőtáborban. Itt, az ő számukra kezdődött a felejtés. Ugyanakkor élt a hagyomány - ha egymásra néztünk a feleségemmel, láttuk az ezredeseket. És nem élt a hagyomány, mert nem adtuk tovább. Élt, mert célzásainkban újra meg újra ott bujkált - gyerekeink folyton nyúztak, mit röhögünk (vagy szentségelünk) november 4-én, meg az akkori hagiográfia különböző alkalmain. Ezt-azt csak elmondtunk, persze, a kontextus nélkül érthetetlenül, ők meg kutattak itt-ott - de aztán megunták. "Ez a tietek, fater, a világ már másról szól." Valahogy így.
Ezért aztán a hagyományt, ami élt is meg nem is, dekonstruálni kellett - mint ahogy György Péternek és generációjának is fel kellett tárnia saját útját a hagyományhoz ezeken a célzásokon, a ki nem mondott, de érzékelhető szavakon, jelbeszédeken - és a rendszer hazugságain, hivatalos, félhivatalos, anekdotikus vagy egyéb történet-cserepein - keresztül.
Ennek a visszatérésnek, egy generáció történelmi öntudatának, de- és rekonstrukciójának útját járta meg - a Holtak Útja, az emlékmű esztétikáját megfejtendő - a szerző. Ezért az esszéforma: ennek a személyes és - mondhatnám - generációtörténeti önkeresésnek nincs historiográfiája. Csak kísérlete van. S a szerzőben volt annyi alázat, hogy kísérletet tett a múlt személyes dekonstrukciójára. Igen, leépítve minden múltbeli meg újonnan keletkezett panelt, eljutva ahhoz a megértésformához, amit a Jovánovics-emlékmű képvisel. S ahonnan fel tudja építeni a saját (és generációja) múlt-megértését.
E gesztuson túl minden bírálható, meghaladható. De a műfaj jogosultságát és a gesztus őszinteségét nem lehet kikerülni. Ez a könyv még avatott kritikára vár.
Az elmúlt héten Hell István (SZDSZ-tag) a liberalizmusvitához hozzászólva (Szabadság kontra szolidaritás) cikkét azzal zárja, hogy Somogyi Zoltánt és Szabados Krisztiánt (SZDSZ-tagokat) átküldi a Fideszbe. "...azt javaslom: Somogyi és Szabados a jövőben inkább Kövér László (vagy Horn Gyula) politikai marketingjében vállaljon szerepet (...) A Liberális tabuk (...) szerzői talán jobban tennék, ha az SZDSZ-t a liberálisokra bíznák: a szabadság és a szolidaritás híveire." Úgy látszik, feltartóztathatatlanul terjed az SZDSZ-ben az a legújabb divat, amelynek hatására egyre többen hisznek szentül abban, hogy a valódi, eredeti, romlatlan liberalizmust ők képviselik, s ezért a velük egyet nem értő elhajlókat különböző pártokba irányítják át.
A mostani eset különösen elszomorító. Amikor Demszky Gábor az MSZP-be tanácsolta Fodor Gábort és Bauer Tamást, sokan kérdeztük: mégis honnan veszi a bátorságot Demszky, hogy a párt fontos és meghatározó tagjairól kijelentse, ők nem az SZDSZ-be valók. Hell István egyike volt azoknak, akik a legjobban fel voltak háborodva. A kérdést sajnos megint fel kell tenni. Mégis, honnan veszi most éppen Hell István a bátorságot, hogy a párt értékes és lelkes tagjairól kijelentse, hogy nem az SZDSZ-be valók?
Hell múlt heti vitacikkéből erre a kérdésre semmilyen választ nem kapunk. Sőt! A bevezető és a lezáró szitkokat leszámítva cikkének érdemi részében ugyanazt az álláspontot foglalja el, mint azok, akiket bírál. Somogyi és Szabados írása a pozitív diszkrimináció elutasításáról szólt. Cikkének kétharmad részében Hell István, másképp érvelve ugyan, mint Somogyi és Szabados, de velük egy végkövetkeztetésre jutva szintén a pozitív diszkrimináció ellen ír. Ám mielőtt befejezné, Farkas Flórián kapcsán Hell megpróbálja annak ellenkezőjét bizonyítani Somogyiékra, mint amit írtak (pedig a két cikk alapján a szerzők véleménye között ebben a kérdésben sem látszik nagy különbség), és innen aztán egy lépéssel eljut a kövérezéshez.
Milyen érvek alapján? Azt nem tudni. Hell István cikkében nincsen olyan argumentum, amelyből ilyen következtetés logikailag levonható lenne. A mai politikai viszonyok között kevés sértőbb és ellenségesebb megjegyzést tudok elképzelni liberális szerzőtől annál, mint hogy embertársáról megállapítja, valójában Kövér társaságába való. Ez a minősítés olyan erős, hogy Hellnek nem is lett volna elég rámutatnia Somogyi és Szabados tévedéseire, külön bizonyítania kellett volna azt is, hogy az elítélő jelzők közül, miért az egyik legdurvábbat választja ki. Elfogadhatatlannak tartom, hogy nem csupán erre a második bizonyításra, de még az elsőre sem tett kísérletet.
Személy szerint Somogyi és Szabados számos gondolatával alapvetően nem értek egyet, de semmi olyat nem találok bennük, ami miatt ne lehetnének a liberális párt tagjai. Hell legfőbb vádja, hogy Somogyi és Szabados "ideológiai alapot kívánnak nyújtani a VII. kerületi típusú pragmatikus szabad demokrata antihumanizmushoz", amely egyfajta szolidaritásmentes, nagypolgári-kapitalista, emberjogi ügyekben semleges "szabadságpárt" (ez is egy ízléses célzás volt) létrejöttét eredményezheti.
Túl azon, hogy a hetedik kerületi SZDSZ több tagból áll annál, mint ahányan a Király utcai ügyben exponálták magukat, ezért nem is kellene őket így általányos alanyként kezelni, Somogyi és Szabados nem a hetedik kerületi megszólalókkal értett egyet a nyári vitában. (Amúgy, íme, rögtön egy pont, ahol a vádat érvekkel kellene alátámasztani: milyen összefüggés mutatható ki Somogyi és Szabados nézetei, illetve néhány hetedik kerületi "szabad demokrata pragmatikus antihumanizmusa" között?)
Kétségtelen tény, hogy Somogyi és Szabados próbálkozásai következtében az SZDSZ-ben Petri György és Tamás Gáspár Miklós nyomán újra megjelent valamiféle "neoliberális" gondolkodás. Nagy hiba lenne azonban ezt a jelenséget a sokkal régebbi és teljesen más gyökerekből táplálkozó belső megosztottsággal, az úgynevezett "pragmatikusok" és "elviek" szembeállításával értelmezni, ahogy Hell teszi. A "pragmatikusok" és az "elviek" vitája tulajdonképpen egyetlenegy dologra vezethető viszsza, és ez a liberális program népszerűtlen pontjaihoz való viszony. Az "elviek" mindig kiálltak ezek mellett, a "pragmatikusok" viszont azt mondták, inkább olyan dolgokkal foglalkozzunk, amelyek "érdeklik az embereket és amelyek nem osztják meg őket". Tehát elsősorban ne a romákkal, a melegekkel, az egyházi ügyekkel, a szegénységgel, a földek szabad vásárlásával vagy éppen a vízlépcsővel foglalkozzunk, hanem népszerű ügyekkel. Szemben azzal, amit Hell István állít, ebből a szempontból a meglehetősen doktriner "neoliberális" program minden, csak nem népszerűséghajhász pragmatizmus. Az állam szociális ellátórendszerének nagyarányú leépítése, egyetemek-iskolák magánosítása, az egészségügy teljes körű privatizációja, az egyházak állami támogatásának megszüntetése, a drogok liberalizálása, szabad fegyverviselés, szabad földvásárlás stb., minden, csak nem elvtelen konszenzuskeresés.
Igaza van Hell Istvánnak, a "neoliberális program" szerintem sem fordít különösebb hangsúlyt a szolidaritásra. Többek között ezért nem támogatom. Sőt, úgy vélem, aki a szabadságot tartja a legfontosabb értéknek, a szolidaritást eszméjét is képviselnie kell. A szabadságból ugyanis következik a szolidaritás. Somogyi és Szabados azt állítják, hogy az állam és a szabadság egymást kizáró fogalmak, ezért ha a szabadság pártján állunk, akkor az állam méreteit minimálisra kell szorítanunk. Az állam feladata a törvények betartatása. Minden, ami ezen túl van modern demokráciákban, elsősorban az adóztatás és az újraelosztó bürokrácia, a szabadságot szűkíti. Csökken a szabadsága azoknak, akiktől az adót behajtják, de azoknak is, akiknek az elvett pénzt odaadják. Az állami szociálpolitika függőséget eredményez azoknál, akik a segélyeket kapják, ez a függőség pedig nem méltó a szabad és életükért felelősséget viselő emberekhez. A szegénység ellenszere a jól működő gazdaság és az állampolgárok önkéntes adományai, amelyeket az egymással versengő civil szervezetek jobban és költséghatékonyabb módon osztanak szét, mint az állam. Én ebben nem hiszek. Nem hiszek abban, hogy az önkéntes adományok mennyisége bármikor is elegendő lenne ahhoz, hogy akár csak a legcsekélyebb mértékben is kiváltsa az állami szociálpolitikát (és a népegészségügyet és a népoktatást stb.). Mivel a szabadság pártján állunk, nem elégedhetünk meg azzal, hogy csak azoknak a szabadságát védjük, akik már rendelkeznek vele. Egymástól elszigetelt hordákban vadászó őseink úgy döntöttek, hogy kijönnek a dzsungelből és közösséget hoznak létre, mert ez védelmet, biztonságot és ellátást nyújt valamennyiüknek. Azok, akik úgy érezték, hogy ezzel az új életformával többet vesztenek, mint amennyit nyernek, visszamentek az erdőbe. Akiknek semmijük sincs, ma már nincs hova elmenniük. Ma már nincsenek szabad földek, nincsenek új államalapítások, ma már nincs visszaút. Ezek az emberek nem szabadok, mert a közösség nyújtotta politikai és gazdasági szabadsággal nem tudnak élni, a közösség megválasztásának még alapvetőbb szabadságát pedig régen elvették tőlük. Amikor liberális szociálpolitikáról beszélünk, akkor nemcsak az emberi méltóság megvédésére, hanem a szabadság kiterjesztésére gondolunk. Ugyanarra a szabadságra, amelyet Somogyi és Szabados deklaráltan a legfontosabb értéknek tart. Az egyik oldalon ott áll az az adózó polgár, akinek szabadságát féltik, ha lényegesen nem csökkennek a terhei, a másik oldalon viszont ott állnak azok, akik meg sem tapasztalhatnák azt, amit a szabadság jelent, ha a közösség, amelyben élnek, nem segítene rajtuk (és nem önkéntes adományok által, hanem szervezetten, folyamatosan és kiszámíthatóan, tehát állami közreműködéssel).
A pozitív diszkrimináció tekintetétében sem osztom Somogyi és Szabados és az ezen a ponton velük már egyetértő Hell nézeteit. Még ha elfogadnánk is a szerzőpárosnak azt az állítását, hogy a piac hosszú távon megszüntet minden rasszista megkülönböztetést, és figyelmen kívül hagyjuk Kis János érzésem szerint éppen e tekintetben döntő érvét, miszerint a piac spontán folyamatai esetenként erősíthetik is a származásból adódó hátrányokat, tehát még ebben az esetben is, ott marad a kérdés, hogy miért ne legyen szabad és emberhez méltó élete annak az 5-10 (?) generációnak, amely addig fog élni, amíg a piac meg nem szünteti a rasszizmust vagy annak legalábbis a hatásait. Teljes mértékben támogathatónak tartok egy olyan pozitív diszkriminációs programot, amely önkéntes jelentkezéssel, meghatározott időtartamra, egy igazságossági állapot helyreállítása érdekében történik.
De ez most mindegy is. A lényeg: a pozitív diszkrimináció kérdése vagy az állam szerepének meghatározása megosztja a liberálisokat, és ha jól emlékszem, Kis János éppen azért indította el ezt a vitát, hogy az ellentétek felszínre kerüljenek és a résztvevők racionális érveléssel megpróbálják tisztázni álláspontjukat. Ebbe, véleményem szerint, nem fér bele a kövérezés. Ráadásul az államot leépíteni akaró neoliberális szerzőket éppen azon a héten küldeni át a Fideszbe, amikor ott bejelentik a rendszerváltás óta legerősebb állam koncepcióját, jelentős gazdasági szerepvállalással és leállított privatizációval, körülbelül annyira lényeglátó és adekvát megállapítás, mint ha valamelyik pozitív diszkriminációpárti vitapartner átküldte volna a Tolerancia-díjas Hell Istvánt a MIÉP-be.
Jó volna tehát leállni ezzel a küldözgetéssel. Ha az SZDSZ nem akar 47 különböző szektára oszlani, akkor egy kis toleranciára is és nyitottságra is szükség van. Már csak azért is, mert Hell István, Somogyi Zoltán és Szabados Krisztián is ugyanabban a szervezetben tag, ahol én, és nem örülnék annak, ha egyszer csak eljönne az a nap - miután az egyik részt a párt vezetése átküldi az MSZP-be, a megmaradt rész átküldi az előzőeket a Fideszbe -, amikor ott ülünk néhányan a Sas utcai helyiségben, és azt kérdezgetjük egymástól, hol lett ez az egész így elcseszve.
A lap legutóbbi számában közölt Pontosítást, melyet egy korábbi, Szitytyafürt című írás állításaival kapcsolatban tettek közzé, nem fogadom el.
A Nemzetközi Transsylvania Alapítvány megszüntetését a három alapító: Sütő András, Tőkés László és Ábrahám Dezső kezdeményezte a Legfőbb Ügyészségnél és erre való tekintettel mondta ki a bíróság az NTA megszűnését. Ennek semmi köze a másik "ügyhöz" (történetesen az egyik - volt - "szövetségi vezető" feljelentéséhez), ahol a BRFK megszüntette ellenem az eljárást, azonban nem fogadtam el, hanem panasszal éltem a Fővárosi Ügyészségnél, mely panaszomat elfogadva más minősítéssel szüntette meg az ellenem folyó gyanúsítást (a "cselekményt nem a gyanúsított követte el" minősítéssel!).
az 56-os Magyarok Világtanácsának főtitkára