Eljött a délután, és hűvösödni kezdett. Sárgultak már a levelek, beköszöntött az ősz. Most lehetne ültetni a kis Lackó meggyfája mellé sudár vőlegényt, aki majd menyasszonya felé ropogós cseresznyét nyújtogatna lombos karjain. Ám Barkóczy Krisztinának az ősz eljöttekor kisebb gondja is nagyobb volt, mint a faültetés.
Ha azon az őszi estén, amikor elébe vágunk a Bécsből hazafelé igyekvő Károlyi Sándornak, odaállnánk hősnőnk és a kis meggyfa közé a kápolnadombra; ha széttekintenénk a dombról, a messzeségben izzó fényeket látnánk: fellobogó, itt elenyésző, amott újra meg újra kigyulladó, roppant terjedelmű tüzeket. Azt hinné az ember, lángba borított falvak hamvadnak el arrafelé, ahol történetünk idején az Ecsedi-láp közepe volt, jelenleg azonban kukorica- és napraforgótáblák mentén az államhatár húzódik. Pedig ott, ahol a tüzeket látjuk, az ingovány már történetünk előtt évszázadokkal elnyelte a falvakat; azoknak csupán oklevelekben vagy régi krónikákban találtatik gyászos nyoma.
A valóságban az elsüllyedt falvak fölött csak egy-egy úszó sziget lobog fel, csak a száraz perje gyullad ki, csak a korhadó tavalyi nád parázslik. Valakik még a nyáron tüzet raktak a Csicsor-laponyag nevű száraz helyen, és a nádtörmelék alatt égni kezdett a tőzeg. Ezt aztán semmiféle víz nem oltotta el: sem az őszi esők, sem az áradások. A Csicsor-laponyag hamarosan kiégett, és a tőzeg a föld alatt izzott szép csendesen tovább. Hol a juhász tapasztalta, hogy a puli, ahelyett, hogy továbbterelné a nyájat a legselymesebb füvű lápi rét felé, nyüszítve visszahőköl; hol a kanász vette észre, hogy a horkantva szétfutó konda túrásaiból füst szivárog; hol meg a pákász ugrott fel a földhátról, amelyen addig hasalt, mert az forrósodni kezdett alatta.
Nehéz volna kideríteni, kik gyújtották fel a tőzeget és miért. Mondogatták a lápi emberek, hogy: nem is halt meg az a sárkány, aki régen uralkodott errefelé, csak aludt eddig a föld alatt. Most felébredt, és tüzet fúj az orra likán. Azt már nem akarták tudni, miért haragszik az a sárkány és kire; annál inkább mondogatták, hogy a tőzeges helyeknek még a környékét is nagy ívben elkerülik. Óvatosságuknak talán egyéb oka is volt, nemcsak a sárkánytól való félelem: sokféle ember bujkált akkor a mocsárban. A tokaji zendülés vérbefojtása után egész falvak népe futott a nád közé, s ott meglapulva, jobb időket vártak. Lassú, föld alatti tűz volt ez, amelynek füstje összeolvadt a rejtekhelyekről kanyargó füstökkel, de azért makacs és veszedelmes tűz: ki tudja, talán egyszer majd az egész ország lángra lobban tőle.
Azt is híresztelték, hogy a nyár vége felé, Szent Rókus napja után Kiss Berci lehúzódott a hegyekből, és egész bandájával együtt úgyszintén a mocsárban lappang. Vagy azért volt ez így, ha így volt, mert összekülönbözött bűntársával, Pintye Gligorral, aki továbbra is rettegésben tartotta az avassági völgyeket, vagy pedig annyira felbátorodott, hogy a Kassáról és Munkácsról Szatmárra tartó szállítmányokat akarta megtámadni. Példának okáért egy Buchholtz Gergely nevű besztercei szíjgyártó mestert (az is minek mászkál errefelé), aki mindannyiszor más-más kereskedőkhöz csatlakozott, Ököritó és Pátyod között egy hónap alatt háromszor is kirabolták, olyannyira, hogy végül már az útonállók is restellték a dolgot.
Barkóczy Krisztina a kápolnadombon állt, és arrafelé nézett az esti homályban, amerről a tüzek lobogtak. Nem sokat látott belőlük, mert nem látott messzire, s így valahányszor az ő szemével nézünk, összeszűkül történetünk láthatára. Meg aztán olyan sűrű köd szállt fel a mocsárból, hogy erősebb lángok, egész lángoló falvak fényei sem látszottak volna. Inkább az ellenkező irányban lehetett valami kis fehérséget észrevenni. Az bizony egy levél volt, rászögezve a kápolna ajtajára. Barkóczy Krisztina kibontotta a levelet, de nem tudta elolvasni a sötétben; visszaérvén a kastélyba pedig, miután letette a kis Lackót, akit annyira kimerített a séta, hogy végül már vinni kellett, akkor látta, hogy a levél neki van ugyan címezve, ám latinul van írva, tehát nem érti.
Csak ezután riadt meg, mivel rádöbbent, hogy amikor Lackóval kiment a kápolnadombra, és az alkonyat vetett a kápolnára némi rézvörös világosságot még, akkor egyöntetű sötét négyszög volt az ajtó, nem volt rászögezve semmi. Az alatt a néhány perc alatt, míg besötétedett, lopakodhattak a haramiák a háta mögött az ajtóhoz. Ott állhattak a haramiák a háta mögött hosszú percekig. Mindeddig hiába figyelmeztették a bizalmas emberek, főleg a kulcsár és a gazdatiszt, hogy a nagyságos asszony ne lépjen ki a kastélyból fegyveres kíséret nélkül, ő nem hallgatott rájuk. Eddig nem félt, most megijedt. Főleg attól ijedt meg, hogy a haramiák latinul írtak. Miféle haramiák ezek? Folyni kezdtek az ijedtségtől a könnyei.
Hívatni akarta Zsámbár Mátyást, de meggondolta magát: ő maga szaladt fel a kastély piac felé néző tornyába, dobogó szívvel, kifulladó lélegzettel. Úgy lengette a kibontott papírost, mint valami nyelétől megfosztott fehér zászlót, vagy mintha abba kapaszkodva húzódzkodott volna fel a lépcsőn.
Egy pillanatra megállt, letette a gyertyát, és kinézett a piactér felé, de semmi sem különült el határozottan a kinti sötéttől, csak valami lassú mozgás látszott. Négy sváb vitt a vállán egy hasított fából összetákolt, hosszúkás ládát. Már megint elhalálozott valakijük.
Zsámbár Mátyás jezsuita páter akkor már több mint egy éve lakott a nagykárolyi kastélyban. Részint a kis Lackó tanítására és nevelésére lett volna kijelölve, de Lackó egyelőre gyenge volt ehhez és éretlen ahhoz, tehát várni kellett, hogy megerősödjék; részint a svábok lelkigondozása lett volna a feladata, de nem tudott németül; olyan hitbuzgó katolikusok, mint a svábok voltak, amúgy sem keltették fel az érdeklődését. Őt kizárólag az idegen aklok és a hamis pásztorok érdekelték. Az ellenfél volt fontos neki, akit heves vitában sarokba kellett szorítani, akinek tévelygéseit pellengérre állítani Mátyás atya kellemes kötelessége volt. Fontosabb dolga nem lévén, ezúttal is vitázott: minden erejét és figyelmét az Orvosló Ispotály, Avagy Matkó István uram gyalázatos mocskainak megtapodása című közérdekű vitairat megalkotására fordította. Még most, estefelé is javában dolgozott: nem leplezte bosszúságát, amiért megzavarták a munkában. Fel sem nézett az írásból, úgy kérdezte, miben állhat a nagyságos asszony szolgálatára.
Történetünk idején Zsámbár Mátyás öreg ember volt már, ám annál fiatalosabban lobogott a hite. Ne a világnak hátat fordító szentek csöndes hitét képzelje az olvasó, hiszen a szelíd elmélyülés nem lobog, ez pedig lobogott és perzselt; bár a füstje még a lángjánál is nagyobb volt. Hosszú, viszontagságos élete során máshitűek ezreit térítette meg, rendházat alapított, iskolát hagyott a sorsára, és évtizedekig tündökölt a nyilvános hitvitákon. E sok szép dolognak aztán vége szakadt, mivel pöszesége miatt kinevették volna; ugyanis egyszer Hajdúböszörményben, egy különösen indulatos vita végeztével kihúzták a metszőfogait, hogy ne tudjon harapni. Csapzott, ősz haját pedig azért kellett megnövesztenie, mert Bánffyhunyadon a füleivel történt egy kis baj, még Apafi Mihály fejedelemségének első éveiben. Így már igazán érthető, hogy csak a legvastagabb gorombaságokat hallotta meg.
Effélékben korántsem szűkölködött Matkó István tiszteletes úrnak az a nagy port felvert munkája, amelyre az Orvosló Ispotály készült felelni: a Döglégy tojta papiros, Avagy Zsámbár Mátyás tökfejjel való falnak rohanása. Ami azt illeti, kettejük közül inkább Matkó uram rohant fejjel a falnak, mert a könyvecske megjelenése után kapott egy üzenetet, hogy sürgősen meneküljön Sárospatakról, ahol addig prédikátor volt, ha kedves az élete.
Kár, hogy mennie kellett, mert ki tudja, mennyi szépre és jóra tanította volna diákjait az ottani híres kollégiumban; ő tudniillik nemcsak a szóváltást kedvelte, hanem a szavak mélyebb értelmének feltárását is. Legszívesebben a Szentírás homályos vagy többértelmű részleteit boncolgatta, s mintha egy élve kifeszített állatot boncolt volna: munkája nyomán lüktetni kezdett a szöveg. Feltárultak az erek és a rostok, a csontok és a porcogók; a csodát és a mesét mint vékony bőrt hántotta le róluk a nagytiszteletű úr.
De aztán a sárospataki jezsuiták elüldözték, bujdosnia kellett. Szörnyűségeket meséltek róla: hogy állítólag Törökországba ment, az ott lappangó kuruc vezérekhez; pedig Thököly Imre, lutheránus lévén, csöppet sem kedveli a kálvinista prédikátorokat. Hogy Matkó uram éppen ezért mohamedán hitre tért; kardot kötött oldalára, turbánt a fejére, s a világ végéről acsarkodik a császár és a pápa ellen.
A dolog azonban úgy áll, hogy Matkó tiszteletes úr nem Törökországban tartózkodott, nem is a világ végén, hanem történetünk helyszínéhez valamivel közelebb. Zsámbár Mátyás még nagy sietve leírta, hogy: az ő fogait ugyan kihúzták az embertelenség vadon erdejében szilajkodó Procrustesek (miután ő nem hagyta, hogy kinyújtsák a szabad akaratról szóló tanítást, sem pedig, hogy levagdossanak belőle), viszont Matkó uramnak még ki sem nőttek a fogai: elfajzott Romulusként nála nagyobb farkasok farkából szopott mérges tejjel okádozik az igaz hit ellen. Ezt még gyorsan papírra vetette, majd felnézett: a Barkóczy Krisztina kezében lobogó papírtekercs láttán kiöltötte nyelve hegyét a szemfogak közti résen, és hosszan, sivítva füttyentett. Igaz, hogy a füleit lenyisszantották, ám a szeme jó volt: rögtön felismerte az ellenség jellegzetes kézírását.
Farkast emlegetek, s a kert alatt settenkedik! - kiáltotta pöszén és diadalmasan. Lám csak, méltó helyére került a kontyos-turbános bibliacsigázó! Bűntársaival együtt az Ecsedi-lápon, vagy inkább az Avernus mocsarainak bűzös bugyraiban csúszik-mászik; haramiák írnoka lett belőle! De majd elnyeri ugyanazt a méltó büntetést, ami utolérte Lycia lakosait is!
A Lyciában élő földművesek vagy marhapásztorok megtagadták az ivóvizet Latónától, az istennő pedig haragjában békává változtatta őket. Ehhez képest a haramiák levele kellemes csalódást keltett: nem volt benne sem tiszteletlenség, sem a kelleténél több vagy súlyosabb fenyegetés. Kiss Albert a főispán úr távollétében a régi hűséggel és nagyrabecsüléssel üdvözli a nagyságos asszonyt, szolgálatait ajánlja. Egyszersmind alázatosan kéri, hogy a nagykárolyi kastély pincéjében lerakhasson huszonnégy lezárt ládát, és azokat, nehogy bajuk essék, huszonnégy megbízható emberével őriztethesse, kiket nagyságos asszonyom soha nem látott még, de a főispán úr ismeri őket régóta és jól. Ezek a derék emberek nagyságos asszonyomat és a Károlyi-kastélyt is meg fogják védelmezni, mire nagy szükség van a mostani felfordult, keserves időkben. Jelen írásunkat, hogy tudatlan emberek előtt rejtve maradjon, egy körünkben időző tanult férfiú latinra fordította, mi pedig háromszoros kereszt formájú kézjegyünkkel hitelesítjük. Gyors választ várunk, mert sürget az idő.
Adok én gyors választ! - füttyentette foghíjain keresztül Mátyás atya. Hiába zárod huszonnégy ládába régi szerzőktől orzott kincseidet, mégiscsak sarat gyúrsz belőlük! Mielőtt azonban ezt vagy ennek latin fordítását papírra vethette volna, Barkóczy Krisztina kivette a kezéből a tollat, és egy áthuzigált piszkozatlap hátoldalára odaírta magyarul: amíg a férje haza nem tér, őhozzá semmilyen ládákat be nem lehet hozni; védelemre pedig nincsen szüksége, mert mindnyájan a törvény alatt lakunk. Ő is úgy érezte, hogy az idő sürget.
Hívatni akarta a kulcsárt, hogy ezt a választ még az éjszaka beállta előtt szögezze ki a kápolna ajtajára; de aztán eszébe jutott, hogy levelezni Kiss Bercivel és a hasonszőrű gazemberekkel semmi szükség, tehát az áthuzigált lapot apró cafatokra tépte. Zsámbár Mátyás lázas igyekezettel folytatta munkáját. Észre sem vette, hogy a toronyszobából kiment az asszony.
Ő pedig, amint lassan, töprengve lement a lépcsőn, arra gondolt, hogy az idő azért sürget, mert most készül megadni azt, amit eddig már úgyis elvett volna. Ahogy megállt az ablak előtt, amelyen kinézett az imént a piactérre, meglátta tükörképének körvonalait. Hátrafelé tartotta a gyertyát, és úgy látta, mintha kibontott haja visszasötétedett volna, mintha soha nem is őszült volna meg. Mindezt pedig olyan élesen, olyan tisztán látta, mintha nem buggyantak volna könnyek a szeméből; mintha látása megint, vagy inkább még mindig olyan éles volna, mint amilyen volt lánykorában.
Nemhiába intézte úgy a sors, hogy most kell találkoznia egykori vőlegényével, amikor e találkozásnak emberi számítás szerint már semmi célja nincs, nem is lehet. Mert az ő vőlegénye nem halt meg, hanem él, és kiszabadulván a fogságból, közeledik hazafelé.
Most ébredt rá, hogy lelke mélyén soha nem hitte el Károlyi István halálát. Biztosra vette, hogy a fiatal hős egyszer hírt ad magáról, és hazajön. Tizenegy évig erre és csak erre várt; ó, hogy mennyire várta a viszontlátás napját! Még csak nem is viszontlátás: hiszen először fogja látni. Vajon milyen lehet? Az ő vőlegénye huszonnégy vagy huszonöt éves volt, amikor nyoma veszett, vagyis fiatalabb, mint ő, hiszen ő már a huszonhetedik évében jár. Ó, hogy milyen fiatal!
Dobogó szívvel, remegő térdekkel várta azt a percet, amikor majd az útkanyarban álló, ködbe vesző facsoport mögül kibukkan egy magányos lovas, ő pedig élesen és tisztán fogja látni. Ragyogó szemével magába szívja majd a vágyott férfi látványát, megismeri az ismeretlent.
No és milyen lehet a szaga?
Valahányszor erre gondolt, összeszorított orrcimpákkal szippantott a párás, hideg levegőbe. Hallotta, hogy a börtönök igen büdösek. Olyanok, mint az árnyékszék. Akit sokáig börtönben tartanak, csontja velejéig büdös lesz. Összerázkódott, igyekezett másra gondolni. És hát előtte még holttestek közt is feküdt: azért is hitték halottnak.
De hát azóta már kiszabadult, azóta már tengeren is járt! Bizonyára átfújta a húsát a tengeri szél. Barkóczy Krisztina azt hallotta, hogy a tengeri szélnek sós illata van. Jött egyszer hozzájuk egy görnyedt, öreg ember, aki a tordai sóbányában dolgozott: annak volt ilyen sós illata.
Istállószaga is van az ő vőlegényének, hiszen hazatérőben reggeltől estig lovakkal van együtt. Ezt a szagot Barkóczy Krisztina különösen kedvelte. Olyan erősen érezte a lószerszámok illatát, hogy egy pillanatig összehúzódott a belseje. Mégis főleg dióillata van az ő vőlegényének. Hazatérőben szabad ég alatt hál, és a diófák frissen hullott levelével takaródzik.
Elővette a leveleket. Károlyi István régi levelei bársonyszalaggal átkötve sárgultak egy teknőchéj berakásos ládikában. Kislányként, annak idején úgy simogatta e kacskaringózó betűket, mint egy komoly, felnőtt férfi dolmányán a paszományt. Még emlékezett rá, milyen furcsán bizseregtek az ujjai.
Hiába, hogy soha sem látta vőlegényét, fel fogja ismerni rögtön. Ráismerne száz vagy ezer másik férfi közt is. Még ha öreg koldusként jönne, akkor sem tudná őt megtéveszteni; mert ő nemcsak a szemével, hanem a szívével is lát. Gőzölgő dézsába ültetné az ismeretlent, és ahogy fürösztgetné ráncos bőrét, lassan kitapintaná bal karján a kardvágás, mellkasán a lándzsaszúrás helyét. Lesz benne annyi önuralom, hogy visszafojtsa az örömteli sikolyt; és kifulladó lélegzettel, dobogó szívvel fogja figyelni, amint a fáradt, elnyűtt férfitest kiegyenesedik, miközben valami belső izzástól kezd fényleni.
Ábrándképei közt kopogtatás zavarta meg.
A kulcsár állt az ajtóban, mintha mégiscsak hívatta volna, pedig nem hívatta. Két ember jött, most az éjszakában, gyalogszerrel - úgymond -, odaát a fogadóteremben várakoznak. Ha a nagyságos asszony, amint a szolgálók is mondták, még nem alszik, méltóztassék beszélni velük, mert a főispán úr küldte őket valamilyen bizalmas ügyben.
A két férfi közül az idősebbiket Kenyérkés Palkónak hívták, a fiatalabbiknak meg az volt a neve, hogy Szegény Lipót. Egy-egy fáklya lobogott mögöttük, arcuk és testük árnyékba burkolódzott. Vagy inkább ők maguk látszottak árnyéknak, vagy még inkább mintha fekete papírból lettek volna kivágva. Nem sokáig takarta őket homály, mert Barkóczy Krisztina az arcukba világított az egyik fáklyával, és megkérdezte tőlük: mivel tudják indokolni, hogy ilyenkor éjnek évadján keresik őt fel? És mivel tudják bizonyítani - hiszen sohasem találkozott még velük! -, hogy csakugyan az ő férje, Károlyi Sándor megbízásából vannak itt?
Elnéző mosollyal felelte Kenyérkés Palkó: könnyű az indokot megmondani, de ő inkább mégis a bizonyítással kezdi. A két kérés közül, amelyet a vitézlő főispán úr bízott ránk, az egyiknek a tárgyai maguk a bizonyságjelek. Kezünkbe adta ezt a kardot meg ezt a gyűrűt, hogy e két fontos holmi - szó szerint így mondta - még nála is hamarabb ideérkezzék Nagykárolyba, a ház úrnőjének kezei közé.
A ház úrnője megtántorodott, és elejtette a fáklyát. A kard ugyanis, erre nyilván rájött már az olvasó, Károlyi István, a zentai hős egykori kardja volt, a másik bizonyságjel pedig az a liliomos gyűrű, amelyről már elmondtunk egyet-mást az előző fejezetekben. Kenyérkés Palkó lehajolt a fáklyáért, majd sokatmondóan odasúgta: nem kell aggódni, nem történt semmi végzetes.
Barkóczy Krisztina kiáltani akart, ám egy pillanatig nem jött ki hang a torkán. Azt kérdezte volna, ha tudott volna kérdezni: mi az tehát, ami az éjszakai hírmondó szerint nem végzetes, de történt? A hírmondók öltözékén látszott, hogy útközben kutyákkal is találkoztak: úgy össze volt szaggatva köpönyegük, de még a gatyaszáruk is, mint egy érvénytelenné vált fogalmazvány. Az tehát a főispán úr egyik kívánsága, hogy e két emléktárgyat a nagyságos asszony jól zárja el; ne legyenek szem előtt.
Barkóczy Krisztina intett, hogy érti. Ugyanakkor látszott az arcán: azt is meg szeretné kérdezné, hogy ezenkívül mit kíván a férje. E látható, de nem hallható kérdés Lipóthoz volt intézve szegényhez. A főispán úrnak az a másik kívánsága, hogy a nagyságos asszony még hajnalhasadáskor indítson útnak Rakamazra nyolc vagy tíz igáslovat, máskülönben az említett faluból nem tudna kimozdulni a főispán úr és annak szmirnai fogságból szabadult fivére. (Szegény Lipót nagyot sóhajtott, amikor Kenyérkés Palkó, aki válaszolt helyette, a szmirnai fogságot hozta szóba. Éppúgy nem tud megszólalni, mint Barkóczy Krisztina, csakhogy ő, a nagyasszonnyal ellentétben, soha nem is fogja megtalálni hangját regényünk lapjain.) A főispán úr lovai pillanatnyilag nem találhatók Rakamazon, közönségesen szólva, nincsenek meg, illetve szabad szemmel nem lehet őket észrevenni. (Ezt a finom, gyöngéd pimaszságot Kenyérkés Palkó már ismét a maga nevében engedte meg magának.) Továbbá a nagyságos asszony kenyeret, szalonnát és bort is küldjön Rakamazra, mert a főispán úr és fivére kifogytak mindenükből.
Ekkor a fáklyában egy nagyobb gyantacsomó sisteregve fellobogott, és az éles fény egy pillanatra bevilágította az egész fogadótermet. Ebben a fényben úgy rémlett, mintha Károlyi Sándor képmása megrázta volna a fejét; Barkóczy Krisztina mégis inkább a szemközti képmásra bámult lenyűgözve. Arra a fiatal férfiarcra, amely szénnel volt rajzolva szemből és oldalnézetből. Majd a hírmondókra vetett egy pillantást, végül így szólt:
- Nem Rakamazról jöttetek ti, hanem Kölcsey Gábor házából, Túristvándiból.
A gyantacsomó ekkor kilobbant, és a fáklya csonkja már alig pislákolt, de még így is látszott, amint Szegény Lipót elsápad, Kenyérkés Palkó pedig elvigyorodik.
Itt kell emlékeztetnünk az olvasót, ha vagy módja vagy kedve nincs visszalapozni regényünkben, hogy a Túristvándiban élő Kölcsey Gáborról, Kölcsey Ferenc távoli őséről különös mendemondák keringtek. Azt mesélték róla: olyan valósághűen le tud rajzolni létező és nem létező személyeket, hogy azok úgyszólván életre kelnek. Olyasmit is rebesgettek azonban, hogy azt a hat-hétszáz oldalas regényt, a Kártigám nevű török fogolykisasszony történetét próbálja életre kelteni, amelyet még Draholcz Dávid kézsmárki puskaművestől kapott, Isten nyugtassa szegényt. Állítólag agyagból gyúrta ki a szépséges török fogolykisasszonyt és a többi szereplőt, majd orrlikaikon keresztül életet lehelt beléjük. Mesebeszéd volt mindez, vagy inkább csak borgőzös, cinikus férfitréfa: Barkóczy Krisztina egy árva szót sem hitt belőle. Most mégis intett, hogy vezessék el Palkót és Lipótot. S amikor az a négy-öt ember, akit a kulcsár előzőleg össze tudott hívni a szolgák közül, vonszolni kezdte a két hírmondót, Barkóczy Krisztina még odakiáltott:
- Verjétek vasra mind a kettőt!
Volt a fogadóterem, vagyis az „öreg ház" alatt egy kőboltozatos kamra vaslemezes ajtóval, kastélyudvarra néző tenyérnyi rácsos ablakkal, térdmagasságban falhoz erősített vaskarikákkal. Ide volt szokás bezárni az úriszék hatáskörébe tartozó kisebb-nagyobb vétkeseket, ha szökésüktől kellett tartani, vagy ha ügyükben valamiért, például Károlyi Sándor távolléte miatt, nem született azonnali döntés. Külön fogdát is fenntartottak ugyan, ez pedig a vármegyei vagy magasabb hatáskörbe tartozó foglyokat várta, vagy inkább várta volna, mert lyukas kondérokat, létrákat és más efféléket raktároztak benne. Valójában a vármegyei foglyokat is, ha volt belőlük, az „öreg ház" alatti kamrába zárták; s ha még inkább volt belőlük, azok is elfértek a kastély pincéjének oldalsó kamráiban. Onnét még senki sem szökött meg.
Barkóczy Krisztina hallotta, amint odalent hangos döngéssel becsapódik a vaslemezes ajtó, megcsörrennek a láncok. Eddig türtőztette magát, most azonban sírva fakadt. Tudta ő, mi történt Rakamazon, hallotta hírét. Férje, vitézlő nagyságos Károlyi Sándor, miután Tokajból átkelt, ahelyett, hogy folytatta volna útját, Rakamazon cigányokkal mulat, és cigányasszonyokkal táncol. Elkártyázta mind a négy lovát, sőt azt a három lovat is, akiket Svankmájertől vett kölcsön Vácott, s még a jó Isten tudja, mi mindent el nem herdált. Leginkább jó hírét és tekintélyét.
Mulatni akar a nyomorult, mielőtt elveszíti mindenét! Azt hiszi, most már mindent szabad neki!
Kinézett az álmatlan éjszakába, de kibontott haját látta ismét, amely fehér volt, mint a percegve hulló zúzmara. Odakint a szalmába takart két rózsatő úgy hajolt előre, mintha be akarnának kéredzkedni a megfagyott ég alól. Megszólalt a sötétben egy kakas, hajnalodott már. Fények gyulladtak. Sárga fényrács a Börvelyi utcában, ez volt a pék; és a Szegletház utcán úgy ment végig, lámpással a kezében, a rendre vigyázó hajdú, mintha lidércfény imbolyogna hazafelé a mocsárba.
Azt is tudta Barkóczy Krisztina, hogy nem akármilyen cigányokkal dorbézol a férje. Ezek bizony a híres-nevezetes nagyidai cigányok, akikkel a rossz gyerekeket szokás ijesztgetni. Lehunyta elhomályosult szemét, pihenni szeretett volna, pedig még csak most virradt. Még csak most kezdődött a nap.
Mi magunk is szívesen lehunynánk szemünket és elképzelnénk, amint a fejezet végéhez érve nagyot nyújtózik az olvasó; ám kénytelenek vagyunk még egy bekezdésen át igénybe venni türelmét. Tudniillik megint kopogtatás hallatszott, megint a kulcsár állt az ajtóban, arcán rémület és mentegetődzés vegyüléke. Jöjjön már a nagyságos asszony, nézze már, mi történt!
Hát az történt, hogy a két hírmondó, Szegény Lipót és Kenyérkés Palkó kereket oldott. A kapuőr hajlandó volt megesküdni, hogy egész éjjel semmiféle mozgást nem vett észre. A fűtő hajlandó volt megesküdni, hogy reggelre tüzet rakni készülvén, amikor lement a pincefolyosóra, az „öreg ház" alatti kamra zárva volt, a karvastagságú reteszek érintetlennek látszottak; az ajtón tehát nem szökhettek el. A kertész hajlandó volt megesküdni, meg is mutatta, hogy az udvaron nincsenek lábnyomok, sem egyéb nyomok, az ablakrács érintetlen; de hát azon a kis ablakon amúgy sem fér ki anyaszült ember! Maga Barkóczy Krisztina sem észlelt semmi gyanúsat, holott ő is álmatlanul töltötte az éjszakát. A két vasbéklyó mégis a fal mellett hevert a kőpadlón, és a tizenkét fontos láncok a vaskarikáról csüngtek, a kamra pedig üres volt.
Azaz, hogy egészen üres mégsem volt. Sűrűn teleírt papírlapok tornyosultak az egyik sarokban, lehetett belőlük hat- vagy hétszáz.
Budapesten néhány napja még rettenetes nyár volt. Reggel kicsi munka, aztán pihegés meztelenül az ágyon. Mosogatás csakis hideg vízben. A cica megy néhány lépést, és eldől a szőnyegen.
Ma szeptember elseje van, kezdődik az iskola és a hivatalos ősz. Az időjárásnak is alkalmazkodnia kell, de egyáltalán nem is Budapestről akartam írni.
Délután feküdtem az ágyon, az ablakon szúnyogháló, és tudtam, hogy kint már csak húsz fok van. Esetleg huszonhárom. Süt a nap. De nincs értelme reménykedni, hogy idén még úszni fogok a Balatonban, hiába megyünk le holnapután. Csak a vénaszszonyok nyara jöhet, esetleg. Nem fogok spagetti-pántos ruhámban lófrálni éjfélkor a Városligetben. Már megint Budapestről írok.
Szóval feküdtem az ágyon, a szemem letakarva egy szemellenzővel, amit repülőkön osztogatnak, ha pihenni akarsz, de besüt a nap. Filmekben is lehet látni, gazdag öregasszonyok Beverly Hillsben hordanak ilyet alváshoz, rózsaszínű piheszegéllyel. A papámé volt, a szingapuri járaton kapta. Tegnap a papám azt mondta, hogy kifizeti a repülőjegyet, csak menjek vele haza, látogassam meg a mamámat, akit nem láttam másfél éve.
Ma az ágyon fekve arra gondoltam, talán mégis hazamegyek. Az ősz Új-Angliában! Elmondjam, milyen az ősz Új-Angliában? Új-Angliában nincs nagyváros, csak sok kis falu egymás mellett. Az iskolákban nincs tornaóra, csak kötelező sport. Nagy bentlakásos gimik, mint a Holt Költők Társaságában. Megpróbáltam mindig a leglinkebb sportot választani, maximum tenisz. Volt egy olyan is, hogy „rec. biking", azaz „élvbicajozás". Fogod a bicajt, megjelensz a tanár előtt, aki újságot olvas és kávét szürcsöl, vagy nincs is ott, aláírsz egy papírt és kész. Két órát kell cangázni, de senki sem ellenőrzi. Ha egy bentlakásos iskolába jársz, amit csak a szüleiddel hagysz el néha, akkor félsz egyedül messzire menni. Elhagyni az iskola területét és kocsikkal hadakozni. Egy fregoli kabátot hordtam, derékig érőt, kapucnival. Október vége felé kesztyűt is. Néha elmerészkedtem, fel a dombra, a Tara Farmhoz. Ott árulták a nagy narancssárga tököket Halloweenra. Kontrás bicajhoz voltam szokva, fék helyett hátrafelé pedáloztam, leesett a lánc. Aztán mégis odaértem. És ott volt az ősz. Csípős, friss hideg a domb tetején, be lehetett látni az egész várost, az iskolát, égett levélszag a levegőben, hulló levelek. Új-Angliában van egy hétvégi foglalatosság, úgy hívják, „leaf watching". Olyan, mint a „bird watching", csak levelekkel. Szombat reggel bepakolnak az új-angliai családok a szürke Volvo kombijukba: anyuci, apuci, két gyerek és a labrador. Visznek szendvicset és messzelátót. Kimennek egy fákkal teli mezőre (Új-Angliában sok-sok fa van) és gukkerral nézik, hogy esnek le a különböző színű levelek a fákról. A bird watching esetében a madarakat nézik, a leaf watching esetében a leveleket. Aztán elmennek almát szedni. Befizetnek egy összeget, és anynyi almát szednek, amennyit elbírnak. Közben lefagy a kezük. Aztán vissza a Volvóba, és otthon sűrű, forralt almalét isznak (apple cider). Bevallom, mi is csináltuk ezt, bár a Papám, a Mamámmal ellentétben, nem rajongott a falevélnézésért.
Bicajozás után az üres iskolabüfébe mentem (mindenki sportolt), néztem a szökőkutat, és ettem egy krémsajtos bagelt. Egy kicsit még húztam az időt, aztán gyakoroltam a fagyott ujjaimmal, mert a pesti Zeneművészeti Főiskola felvételijére készültem, hogy soha többé ne lássam az új-angliai őszöket, csak a pestieket. Ezért nem megyek „haza" már. A gimi sem a régi, mit ólálkodjak ott, a tanárok nagy részét nem ismerem, nincs is bicajom a mamáméknál. Inkább lemegyek a Balatonra, bemártom a lábam a vízbe, hátha nyár lesz még egy percig.
Fáj a szívem, alig bírok lélegezni. Tele van ragacscsal. A ragacsos, piszkos múlt. Eltorlaszolja az ereimet, a tüdőmet. Rendezem a jelent, lekaparom a falakat, és új, lemosható, vidám színű festéket mázolok rájuk. De hiába, nem győzöm, már a fal alapjait vakarom, homokból van, már derékig állok a törmelékben, aztán mellig, lélegzem be a port, mellig állok a vakolatban, a szürke falak pora szürke hajamban.
Vége lett a focimeccsnek, fél üveg whisky és néhány üveg bor elfogyott, és előkerültek a régi lemezek. Éreztem a terrort, megint be kell a port lélegeznem. Belesüppedtem a fotelbe, és idiotisztikus mosolyt mázoltam az arcomra. Alternatív zene, 1981. Úristen. A közös múlt, hemperegnek a porban és a piszokban élvezettel. A dal a depresszióról szól, a magyar valóságról, rendetlen emberek rongyokba öltözve: ez a rakendrol. Az utcán is folytatódik az éneklés és a hisztérikus mesélés, az összeborulás, szégyenkezve kullogok utánuk, úgy teszek, mintha a kirakatokat nézném. Ha hátranéznek, elmosolyodom, mintha érteném a viccet. Már a kezem is tiszta ragacs, a taxi ülésébe törlöm észrevétlenül.
Mire megérkezünk, az egész testem nyálkás, kis lyukat dörzsölök a szememnek, hogy lássak, és akkor ott áll előttem az a kis kosz, csábosan pillantgat felém, és szorongatja csúf kis barátnője kezét. Ez hát a kis homály: a kedvesem volt barátnője. Már nem is olyan homályos, elakad a lélegzetem, a csillogó földet nézem.
Hazamegyünk, otthon viszonylag kevés a piszok. Már elég sok részt átfestettem. De beszivárog a réseken a por. A telefon, például. Ha én veszem fel, leteszik, a homály volt. Ha a kedvesem veszi fel, leteszi a kis kosz. Igen, minden mozdulatunkban ott vannak, ott van a piszkos, ragacsos, fekete múlt.
Szeptember vége van, és a város megbolondult. Egy kis extra nyár, extra virsli (mindig én voltam az „extra virsli", aki más, különc, makacs, „extra virsli", így hívott anyám). Ma bőrös virslit ebédeltem, elég jó volt, de telefonáltak, és kihűlt. Mégse nyammoghatok bele a telefonba. Jobb nem elgondolni, hogy milyen bőrbe öntik a virslit. Virsli és limonádé. Extra nyár.
A körúton teljes őrület, viharzok a parkoló autók közt, a járdán, az úttesten. Megállok a pirosnál a Podmaniczky utcában. Elindulok, a taxi is elindul. Na, jó, menjél, gondolom, mire visszatolat. Nem normálisak az emberek. Persze én sem. Biciklivel járok iskolába. (Még nem félek.)
A járdán szórakozni vágyó fiatalok. Mindenki zavarban van az időjárástól. Néhányan ernyőt szorongatnak („ernő" - anyám, megint), és reménykedve pillantgatnak az égre. De, nem, nem, nem esik.
Az ég sötétkék, világoskék. Rettenetesen gyönyörű. Olyan barokk viharfestményes. Ragyog a város a lemenő naptól, a kék égtől, a lányok csillogó szemétől, a McDonald's sárga neonjától, a biciklim dinamós lámpájától. Sötét van, fülledt, őszi este.
Rózsadombi villám erkélyén limonádét szürcsölök. Ja, biztos. Felvonszolom magam az elsőre (plusz félemelet, plusz bicaj), beakadok az ajtóba, megtámad egy molylepke a gangon. Dinamóm kotyog. Limonádét iszom. Ledobom magam az ágyra. Oly lágy az est. Surrender.
Törülközők, ágynemű, tejleszívó, hamutálak. Mindent kihajítok. Valahogy magamat is kihajítanám. Az agyamat. Mert hiába dobok ki mindent, ott maradnak a fejemben. Az arcok, a pózok, a mosolyok, a múlt.
Nem dobtam ki a törülközőket meg az ágyneműt. Legalábbis nem mindegyiket. Közbeszólt a józan ész. Beteszem őket az ágy alá, az ágyneműtartóba. Ha vendég jön, abban alszik. A mi ágyneműnk az csak a miénk. A mi arcunk, a mi pózunk, a mi mosolyunk. Jön a vendég, fösvényen elrámolom előle a szent ágyneműnket, törülközőnket, ágytakarónkat.
A lepedőnk alatt a régi ágytakaró. Ez teszi puhábbá az ágyunkat. Utálom. Barna, ragacsos, a közepén egy lyuk. Kinek a cigije volt? Megágyazok, ráterítem a friss, tiszta, hűvös, zöld lepedőt. Térdelek az ágyon, gyömöszölöm a szivacs alá, belül éget a méreg, a saját mérgem. Megmérgezem magam a féltékenységgel.
Az ágyat is lecserélném. Egy házasság, egy ágy. De nem cseréljük le soha. Nem lesz vége soha. Az ismerősök rám néznek és valaki mást látnak.
Az ágy alatt szörnyek élnek, ágynemű, ágytakaró, törülköző. Hol van a „szörnyspray", a flakon, tele vízzel, amit a szüleim készítettek, hogy lefújjam az ágy alatti szörnyeket?
Tehát van ez a szó, hogy tehát. Ez a szó az elérhetetlen. Úgy éltem le huszonakárhány évet, hogy egyszer sem használtam ezt a szót.
A tehát szó olyan, mint a Várban a macskakő. Leszállsz a várbuszról a végállomásnál, és elindulsz a Széchényi Könyvtár felé. A macskakő sima, akár futni is lehet rajta. Aztán eléred azt a nagy, kovácsoltvas pókhálót a gyűrűs hollóval a tetején, és egy félméteres sávban minden megváltozik, a sokszínű kockák aránytalanok, kilógnak, alig lehet rajtuk menni. Mikor a Ludwig Múzeumban dolgoztam, naponta át kellett gyalogolnom ezen a sávon. Szépen kellett öltözni, együtt rezdülni a tiszta vonalakkal, fehér falakkal, összekombinálni a kosztümödet az éppen aktuális kiállítással. Fő szabály: a cipőnek legyen sarka. Mindegy, mekkora, csak legyen. És mindennap megbotlottam a Corvin kapunál a kiskosztümömben.
A hepehupás kőhalom után újból sima, egyenletes az út.
Tehát ha átjutok a nagykapun, minden rendben van. És ha megtanulom használni ezt a szót, beavatott leszek.
Már nem dolgozom a Ludwigban, de még mindig nem tudom használni a tehát szót. Más szavak, idegen szavak helyettesítik. So, alors, szóval.
Tegnap fölmentem megint a múzeumba. Farmerban és tornacipőben. Megálltam beszélgetni a hegedűssel, aki mindig a kapu mellett, a füvön gyakorolja a Brahms-hegedűversenyt. Álltam a macskakövön néhány percig, és észre sem vettem. Tehát sikerült nem elesnem.
Big Mac. Ez a neve, így hívják. Aztán hazamegyek az utolsó metróval. 23 óra 20. Astoria. De hát azt hittem, a Ráckertbe megyünk, nyávogja egy pasi mögöttem a mozgólépcsőn. A mozgólépcső mozog, miközben én mozdulatlanul állok. Mozgok. Önszántamból, mozdulatlanul. Mintha élnék.
Nem ebédeltem, nem vacsoráztam, kávémat az Astoria Mekiben szürcsöltem el. Meg volt egy almástáska. Boxeralsóban kávéztam. Egy kávé, két tejszín, egy cukor, nem, fordítva. Meg egy almástáska. 204 forint. Megyek a metróban. Mozgólépcső.
Délután a Széchenyi fürdőben. Gyerekmedence. Méhecske fürdőruha. Húsz forintért hajszárítás, de csak ezresem van, ezer forintot kapok tízesekben. Nem működik a hajszárító. Sajtos pogácsa a büfében. Utálom a pogácsát. 5:41. Rohanás a ligetbe, megázás egy fa alatt.
Éjszaka a laptop előtt. Megpróbálok produktív lenni. Nincs alvás. Theodora Quelle, citromlé. Ahelyett, hogy bort innék. Bor, gintonic, rumandcocacola, ouzo, vodka, abszint, Bailey's, Amaretto, pezsgő. Tisztán, tisztán, mindent csak tisztán. Jég, ájulás, alvás, halál, tisztán, tejszín nélkül.
Amikor Babits a Nyugat 1911-es évfolyamában úgyszólván monografikus kettős tanulmányban tekintett végig Vörösmarty életművén, tárgyát a következő mondattal helyezte el saját korában: „Vörösmarty műveinek legnagyobb részét egyáltalában nem ismerjük. Vörösmarty elfeledett költő, és nagyságát csak sejthetjük." Meglehetősen provokatív kijelentés volt ez, mivel a felidézett költő akkor már háromnegyed évszázada a magyar irodalmi, sőt tágabb értelemben vett köztudat, nemzeti tudat centrumában állt; ma úgy mondanánk, a nemzeti irodalmi kánon egyik főszereplőjének számított. A „nem ismertség"-ére tett célzás szükségszerűen jelezte az át- és újraértelmezés igényét: ezt a tanulmány valóra is váltotta. Tegyük föl a némiképp hangzatos, de szükségszerű kérdést: hányadán állunk ma - manapság - Vörösmarty életművével? Csak nem ugyanúgy, mint a század elején?
„A Vörösmarty-irodalom szánalmasan csekély" - hangzott Babits szigorú ítélete 1911-ben. Ha az értelmezéstörténet felől igyekszünk fölmérni Vörösmarty helyét a magyar irodalomtörténeti és irodalmi tudatban, akkor bátran elháríthatjuk a gyanút; Horváth János, Szerb Antal, Barta János, Waldapfel József, Szauder József, Martinkó András, Horváth Károly tanulmányai, Tóth Dezső és Taxner-Tóth Ernő monográfiái után az elmúló XX. század, Vörösmarty második százada, sőt ennek utolsó évtizede még két „váratlan" könyvbeli hódolattal szolgált: Rajnai László Vörösmarty Mihály című kötetével (igaz, ez negyvenévi lappangás után jelent meg) és Szabó Magda A lepke logikája című, a költő verseinek szentelt esszégyűjteményével. 1960 óta pedig majdnem teljessé vált az összes művek kritikai kiadása. Ha már a filológiai munka emez elhanyagolhatatlan eredményét említettük, nyomban hívjuk föl a figyelmet a szakirodalom nagyfokú filológiai vértezettségére, sőt - ha szabad így fogalmazni - elkötelezettségére. A fenti, név szerint felsorolt kutatók mintegy fele szerkesztőként, sajtó alá rendezőként részt vett a kritikai kiadás munkálataiban. Ebből az összefüggésből számos vitathatatlan előny származott; de talán bizonyos hátrányokkal is járt, a belterjesség, a szakmabeliség (Vörösmarty-kutatás, reformkorkutatás, honfoglalásieposz-kutatás stb.) köreibe szorította a költő recepcióját. Enyhe paradoxonnal azt mondhatnánk: Vörösmarty irodalomtörténeti megközelítése kissé túlzottan is „irodalomtörténetivé" vált.
De hát vajon Babits megalapozottan marasztalta-e el az addigi kritikai irodalmat? Igen is, meg nem is. Vörösmartyra tulajdonképpen már életében is ráirányult az értelmezők figyelme (és nem mellékesen a tágabb értelemben vett irodalmi életé): a Zalán futása 1825-ös megjelenése után kevéssel már elismert költőnek, legkésőbb a harmincas évek közepétől pedig okvetlenül a legjelentősebb poétának számított. Rangját alig kérdőjelezte meg bárki is. Ő is kapott szigorú bírálatot (nem is akárkitől: például Berzsenyitől), még ízléstelen és igaztalan támadások is érték (kevésbé maradandó nevek által jegyezve), egész költészetét, ennek jelentőséget, esztétikai erejét valamire való kritika nem kérdőjelezte meg. Az 1840-es években az övétől már különböző ízlések és irányzatok felé tájékozódó ítészek, például Erdélyi János is árnyaltan, kiegyensúlyozottan tették a maguk mérlegére életművét. A barátok és szövetségesek pedig, ki a nyilvánosság elé bocsátott értekezésben, ki értekezésnek is beillő magánlevélben úgyszólván a pálya kezdeteitől annak végéig - helyesbítsünk: annak majdnem végéig, amíg egyáltalán tehették - esztétikai elveik gondos alkalmazásával is igen gyakran a lelkesedés, de legalábbis mindenkor a legnagyobbnak járó elismerés hangján méltatták munkásságát. Toldy Ferenc már 1826-27-ben valóságos kismonográfiában foglalta össze barátja egyik fontos műfaját, Aesthetikai levelek Vörösmarty Mihály épikus munkájiról címen. Az Aurórának megbecsült szerzője, az Athenaeumnak már szerkesztője és kétségen kívül legjelentősebb költője volt. A Szép Ilonka, majd a Szózat valódi országos hírnevet szerzett neki, az ő darabjával nyitott a Nemzeti Színház, s a negyvenes években is, noha műfaji repertoárja a lírára szűkült, és e nemben is viszonylag keveset írt, a legnagyobb alkotónak és igazi irodalmi tekintélynek számított. Akik már másfelé tájékozódtak, távolodván a romantikától vagy az ő sajátos romantikájától, mint Erdélyi János vagy éppen Petőfi, azok is tanúskodtak életművének jelentősége mellett, ha másképp nem, akkor úgy, hogy kritikájukat az ő esztétikai gyakorlatával szegezték szembe.
1849 után sokan lesték-várták megszólalását - igaz, az a néhány vers, amelyet még haláláig megírt, nemigen vált ismertté. A kritikai elsajátítás folyamata ekkor megtorpant, de 1866-ban napvilágot látott Gyulai Pál munkája, a Vörösmarty életrajza. Éppen ez az a munka, amely évtizedekre viszonyítási ponttá vált az életmű recepciójában. Olyasféle normatív értékeléssé, mint Riedl Frigyes két évtizeddel későbbi Arany-monográfiája: tény- és értékmegállapításai, értelmezési irányai beépültek az irodalmi tudatba, sőt a „nemzeti klasszikusról" alkotott közmegegyezés-szerű típustanba is, nem kis részben gyorsan kialakuló és igen tartós életű iskolai alkalmazásuk révén. Velük illett egyetérteni, velük volt (lett) érdemes vitába szállni.
Ám még a vita is felemásan kezdődött. Filológiai tényeken túl Vörösmartyt is a nyugatosok fedezték föl újra. De bizony a kezdeményező Schöpflin Aladár is úgy választotta le az 1849 utáni pályaszakaszt a költő egész addigi életművéről, és úgy állította szembe az utolsó évek életrajzi énjét és költészetét a korábbi „bizakodás, a tisztes, higgadt magatartás, a lelki egyensúly" sokkal hosszabb idejével, hogy ilyenformán megerősítette a Gyulai adta jellemzés legfőbb hangsúlyait. Még Babits is úgy osztotta fel az életművet 1911-ben megjelent kettős tanulmányában, hogy a középső, a „második" Vörösmarty, a feladatvállaló nemzeti költő arctípusa eléggé hasonlatos a Gyulai portréján láthatóhoz.
Ha már az arcnál tartunk: egy új monográfiának legalábbis érintenie kellene egynéhány olyan földerítetlen kérdést, amely bizonyos fokig homályba burkolja előttünk a költő élettörténetét. Gondoljuk csak meg: a rengeteg résztanulmányt leszámítva (de alá nem becsülve), a Szózat és Az emberek költőjéről nem készült újabb életrajzi összegezés Gyulaié óta, pedig Petőfiről és Aranyról több ilyen befejezett vagy torzóban maradt munka is született.
Annyi bizonyos, hogy maga Vörösmarty egy szemernyit sem könnyítette meg utókora feladatát. Mindig is rossz levelező volt, azaz leveleiben alig-alig nyilatkozott érzelmi, lelki életéről, de még szokásairól sem; a kutatók kénytelenek újra meg újra ugyanazt a féltucatnyi levelet idézni, amelyben még úgy-ahogy közlékenyebbnek mutatkozott. Ezek is inkább pályájának elejére esnek, és néhány jó barátjához szólnak - majd pedig, a zárkózottság hosszúra nyúlt szakasza után ahhoz a fiatal lányhoz, aki feleségévé lett.
Mindezek figyelembevételével akár azt is kétségbe vonhatjuk, hogy Gyulai műve életrajzként megállja a helyét. Taxner-Tóth Ernő megteszi e lépést. „Megíratlan Vörösmarty-életrajzról kell beszélnünk, hiszen Gyulai Pál ilyen című műve hosszú éveket hagy teljes homályban, s csak nagy vonásokban tisztázza a művészi alkotás kérdéseit, a költő szokásait, kapcsolatait és életének eseményeit." Noha a kritikusnak, sőt szépírónak is kiváló Gyulai még támaszkodhatott hőse kortársainak, családtagjainak tudósításaira, föltehetőleg valóban igyekezett kikerülni a számára s kora és rétege számára kényelmetlen vonatkozásokat. Tudjuk, műve első kiadásában még Vörösmarty ifjúkori nagy szerelméről, Perczel Adélról (Etelkáról) is hallgatott.
A következmény: egypár olyan talány, amelyre már aligha derülhet fény. A költő apjáról nem sokat tudunk; édesanyjáról, Csáthy Annáról jóval többet, nem mellékesen fia verseiből is, kivált A szegény asszony könyvéből. Alakja az életrajz köré fonódó legendárium egyik legmegnyerőbb jelenségévé emelkedett: jóságosnak és jótékonynak, mások bajára (szó szerint is) gyógyírt adónak festette le mindenki. Legalábbis Szabó Magdáig; ő ugyanis „veszedelmes tündér"-t lát benne, aki „nem építésre, de rombolásra szület[ett]", s aki „a szó szoros értelmében tönkretette a családját." Föltehetjük, hogy miként a makulátlannak rajzolás, úgy ez a feketébe hajló bemutatás is egyoldalú egy kissé. A fő baj természetesen a sokrétű, többfelől érkező dokumentumok hiánya: ennek következményeképp minden élet- és alakrajzi átértékelés hipotézis marad - bár persze a hipotézisek létrejötte éppoly szükségszerű tartozéka az írói hatás történetének, mint a bizonyított vagy bizonyítható tények felsorakoztatása.
Több figyelem fordult a Vörösmarty-kutatásban Perczel Etelka felé. Róla talán még kevesebbet tudhatunk, mint az édesanyáról; személyében egy erősen elfödött, elfojtott, földeríthetetlen szerelmi és társadalmi, társadalomerkölcsi dráma egyik főszereplője foglalkoztatta a kritikát. A hozzá önállóan is kapcsolódó vizsgálódások tömege vélhetőleg nemcsak segítette Vörösmarty 1827-ig, sőt tovább terjedő költészetének megvilágítását, hanem akadályozta is. Az Etelka-kultusz nagyra nőttében okvetlenül közrejátszott a „motívumkeresés" életrajzias, élményi megalapozású, a magyar irodalomtörténet-írást mélyen meghatározó hagyománya, amelynek követői a tények - ezúttal csakugyan kellemes tények - bűvöletében bőséggel értekeznek arról, vajon azonosítható-e a szőkének leírt Etelkával az a „szög" (értsd: sötétbarna) hajú leányalak, aki Jola néven bukkan fel nem egy költeményben. Némelyek Etelkán kívül nem ismertek el más múzsát, mások kételkedtek a Perczel lány ihletésének egyedüliségében.
Semmi okunk arra, hogy kisebbítsük azt a szerepet, amelyet első, reménytelen szerelmének választottja, jóval később pedig a házastárssá lett Laura játszott Vörösmarty életében - s persze költészetében is. Azért is ajánlatos az óvatosság, mert a leleplező igyekezet olykor maga is csak növeli a célponttá vált személy jelentőségét: kísért ez a démonizálás abban az egész alakos negatív képben, amelyet Szabó Magda fest a „Lolitává" előlépett Etelkáról. Mégsem érdemes például az epikus költemények valamennyi vonzó hősnőjét Etelkára vezetni vissza, azért sem, mert így elmosódhatnak sajátos vonásaik - pontosabban megjelenítésük sajátságai is. Nem szólva arról, hogy ezekben az alakrajzokban föltehetőleg akkor is jelentős része van a nyelvi, poétikai alakításnak, a képzeletnek és a fikcióalkotásnak, ha Vörösmartyt e csalódás fájdalma „csontjáig, velejéig s talán minden haja száláig betöltötte", mint maga írta egyik levelében. Még az alkotói lélekrajz is árnyaltabbá válhatna, ha nem anynyira a külső tényezők „objektivitása", mint inkább a személyiség valóságkonstrukcióinak módjai s ezek állandói kötnék le a figyelmet. Etelka olyan is „volt", amilyennek Vörösmarty akarta, hogy „legyen". Amint többen fölfigyeltek rá, lényegében Laurához is reménytelen szerelem fűzte a költőt, s ez a reménytelenség tematizálódik is a hozzá írt versek java részében. Vagyis azt kell feltételeznünk, hogy Vörösmartyban (is) hatott egy olyan modelláló törekvés, amely viszonylagos öntörvényűséggel szelektálta és kombinálta az élet adottságait, ismétlődő alakzatokat hozva létre.
Noha írók mélylélektani személyiségelemzése többnyire azzal fenyeget, hogy - a politikai, ideológiai értelmezésekhez hasonlóan - mindent megoldó és mindent megmagyarázó, egységes képletet igyekszik állítani a művek viszonylag önálló és a nyelv mozgásterében jelentését újra meg újra megnyitó létezésmódja helyébe, legtöbb „klasszikusunk", így Vörösmarty esetében is csak sajnálkozhatunk azon, hogy a magyar szakirodalomból jórészt hiányoznak az ilyen jellegű vizsgálódások. Ehhez a helyzethez kétségkívül hozzájárult Vörösmarty egyéniségének és művének az a kultusza, amely részben oka, részben pedig már okozata volt kanonizálásának. Ez a kultusz ugyan nem hatalmasodott el annyira, mint például a Petőfié, de így is éppen eléggé korlátozta a személyisége körüli szabadabb vizsgálódást. Kimondhatjuk, hogy ilyen irányú megfigyelésekkel először csak Szabó Magda már emlegetett munkájában találkozunk: mégpedig mind a személyes élet, mind a versek megközelítésében. (Igaz ugyan, hogy Szerb Antal jelentős Vörösmarty-tanulmányaiban is fölfedezhető - Poszler György szavaival - „a freudizmus több lényeges alkotóeleme", de ez az irányzat itt nem annyira magának a személyiségnek vagy a műveknek a megvilágítására, mint inkább a preromantikának s a romantikának mint szellemtörténeti egységnek a jellemzésére szolgál.) Ami az egyes művek lélektani, sőt patológiai vizsgálatát illeti, elvétve azért korábban is voltak próbálkozások: a Csák (1826) című költemény hallucinatív szerkesztéséről értekezett például egy bizonyos Schwartzer Ottó nevű idegorvos 1889-ben(!).
A Vörösmarty-irodalom nem szívesen feszegette a költészetében megfogalmazott, illetőleg rejtjelezett érzékiség motívumanyagát és eszközkészletét sem. Már az egészen korai, 1822-ben írt Álom és való és a Jolához című verseket is olyan hevület hatja át, melynek retorikája és metaforikája teljesen társtalannak látszik kora magyar nyelvű magas költészetében, és voltaképpen Vajdáig, Adyig nincs párja. Vörösmarty is legföljebb elbeszélő költeményeinek egyes pontjain (lásd az Egerben Zoltai és Leila nászjelenetét) és a Csongor és Tündében eleveníti föl újra; vagy valamelyest stilizáltan, például a népies líra műfaji hagyományaihoz igazítottan s normái által „hitelesítetten" a Haj, száj, szem vagy A szomju című darabokban. Persze az a józan, minden szertelenségtől tartózkodó személyiségtípus, amelyet Szerb Antal találóan nevezett el „magyar-római férfiideálnak", nem békíthető össze holmi túlzó érzékiséggel. Mivel pedig Babitsig - majd később a marxista szemlélet hatására újból - ez az arckép, ez az alakrajz rögzült Vörösmartyról, az ilyenfajta szélsőségekről vagy nem vett tudomást iskola és irodalomtörténet-írás, vagy határozottan és célelvűen alárendelte őket a már emlegetett főtulajdonságoknak. Elfakultak így egyéb vonások is. Vörösmarty a Szózat, a Szép Ilonka, de még a Fóti dal költőjeként is a fennkölt, pátosszal teli, az illendőség értelmében is feddhetetlen erkölcsű reformkori hazafiság mintaképének számított. Hangsúlyoznunk kell - részben Babits nyomán - hogy Vörösmarty maga is igyekezett megfelelni ennek az igénynek; műveiből, sokrétű, a köz javára végzett tevékenységének emlékeiből úgy láthatjuk, hogy talán különösebb belső konfliktusok, lelki öncsonkítás nélkül. A személyből alkotott ideáltípus mégis hamis; s a Szózat vagy a Szép Ilonka megértésének is útját állják a belőlük elvont sztereotípiák. Meglehet, éppen a karakterek folytonos elmozdulása, összeilleszthetetlensége kezeskedik egy átfogó újraértelmezés lehetőségéért. Vörösmarty olyan szelíd lélek sem volt, amilyennek a közhiedelem hagyományosan vélte. Világ- és emberképének hallatlan feszültségei, képzeletének roppant távlatai bizonyára nem is fértek volna össze ezzel az erénnyel. Azt is kétségbe vonhatjuk, hogy mindenkor jó szívvel követte az illendőség szabályait. Taxner-Tóth Ernő figyelmeztetése jogosnak tetszik: „Sem a művekből, sem a korabeli dokumentumokból nem igazolható a patetikus-méltóságos Vörösmarty-kép. A jó modorra, úri viselkedésre sokat adó XIX. század eleji nemes úr szerepe alól ugyanis minduntalan előbukkan egy »másik« arc. Ez a »másik« Vörösmarty éppen túlságosan szabados - »közönséges« - viselkedésével botránkoztatta meg barátait." Ám óvakodnunk kell az ellenkező értelmű túlzásoktól is: a Toldy Ferenchez „nem tom hányadik Április 1827" keltezéssel írt, eléggé nyers és ugrató kedvű levél után már nemigen találunk hasonló írott megnyilatkozást. Valami mégis megváltozott Vörösmartyban.
Az is gondolkodóba ejtheti az embert, hogy bár - mint köztudomású - Vörösmarty költői világlátása az egyik legegyetemesebb a magyar líra történetében, sőt az ő szemléletének távlatairól szólva aztán csakugyan nem túlzás emberiségről, sőt kozmikusságról szólni, ő maga soha ki sem lépett az akkori Magyarország határai közül, s leszámítva azt a fiatalkori tervét, hogy fölkeresi a magyar őshaza területét, nemigen adta maradandó tanújelét annak, hogy valaha is vágyott volna külföldre. A szabadságharc bukásán érzett kétségbeeséséről, a Görgeyt megbélyegző Átok című verséről pedig így ír Rajnai László: „Különös, hogy a nemzetközi reakciószervezet összefogására, mely hatalmi szóval kétfelől is kifogyhatatlan hadtesteket zúdított Magyarországra, egyáltalán nem gondolt. Teljes életében kevés köze volt a külföldhöz, itthon találta meg poklát és mennyországát, a nagy politika sohasem vonzotta, most sem látott messzebbre;..." Ha ezúttal is egy kissé elnagyoltnak érezhetjük az ítéletet arról a Vörösmartyról, aki már huszonhárom évesen az európai Szent Szövetséget támadta egy epigrammájában (A három egyesült fejedelmekre), aki honfoglalási eposzába nemcsak időszerű és rokonszenvező utalásokat illesztett a görögök függetlenségi harcáról, hanem nagyrészt a görög és a magyar nemzeti sors közötti analógiára építette a mű történetbölcseletét, akinek legnagyobb versei hol a lengyel belviszályra, hol az orosz-török háborúra visszhangoznak, a Napóleon alakjához való többszöri, szinte kényszeres visszatérésekről nem is beszélve - akkor is elismerhetjük az idézett vélemény viszonylagos jogosultságát, kivált ha a költő „mindennapi" énjét, spontán, indulati reagálásmódjait vesszük figyelembe.
Szembetűnő sajátossága a szakirodalomnak, hogy mindenáron igyekszik folyamatosságot tárni fel az életműben. Az ügy érdekében rendszeresen a pályaszakaszok, lírai és más műfajok, gondolati és tárgyi motívumok, sőt az egyes versek közötti összeköttetéseket hangsúlyozza. Bújtatott történetek jönnek létre így, a versek mintha egymásra épülnének, egymást folytatnák. Ezek a „történetek" egyúttal természetesen fejlődésvonalakat is kirajzolhatnak egyik verstől a másikig. Horváth Jánosra éppúgy jellemző az effajta megközelítés, mint a marxista Szauder Józsefre, Waldapfel Józsefre, Tóth Dezsőre. Az utóbbiak munkáiban érthető módon megerősödik a célképzetesség, mégpedig mind az életművön belül maradva, mind pedig kilépve ennek határai közül. Vörösmarty egyik-másik alkotása olyan mintaképpé válik, amelyben korábbi művek eredményei, tendenciái magasabb fokon összegződnek, s mintegy valóra válnak. Általában a Zalán futása, a Csongor és Tünde, a Szózat, a Gondolatok a könyvtárban és A vén cigány bizonyult ilyen magaslati pontnak. Hozzájuk viszonyítva, nekik alárendelve lehetett (kellett) tárgyalni más - és persze másfajta - műveket, például az Egy korán haló végszavát, a Tündérvölgyet, Az embereket vagy az Előszót. A fejlődés és az összegezés feltételrendszere társadalomtörténeti szempontú: a forradalom felé tartó polgárosodás, a nemesi nemzet eszményképéről lemondó, érdekegyesítésben és közteherviselésben bízó szélesebb nemzetfelfogás, a minden kételyen győzedelmes, hazára és emberiségre egyaránt vonatkozó haladáshit jelenlétét keresték az érdeklődők a versekben, a drámai művekben. Az ilyenfajta olvasás- és értékelésmódban könnyen elsikkad a költői szövegek jelentésrendszerének összetettsége, kép- és gondolatközlésének kétirányúsága, e kettősség esetleges feloldhatatlansága, a költői „hang" módosító és minősítő ereje, a szerkezet szaggatottsága.
A Vörösmartyra vonatkozó értelmezői narratíva azonban az életmű egészét is iparkodott beállítani egy eleve kész fejlődési sorba. Berzsenyin Vörösmarty nőtt túl, őt Petőfi múlta felül - hangzott az ítélet. Minden korszaknak közös sajátossága, az, hogy egy időben többféle irányzat, törekvés, világkép, nyelvhasználat stb. stb. érvényesül, a marxista törvényhozók szemléletében akként torzult el, hogy az igazában még ki sem fejlődött magyar romantikával az 1840-es években megjelenő népiességet bizonyos túlzások árán is szembeállították, és esztétikailag is fölébe emelték. „Vörösmarty csak összegezni, távlatból törvényt látni vagy keresni tudott - még a stratégiához és taktikához sem értett, mint zseniális és már fölébe is növő társa, Petőfi" (Szauder J.) - ez az annak idején is inkább párttörténetbe, mint irodalomértelmezésbe kívánkozó mondat egészen különleges sűrítménye a legkülönbözőbb hamisításoknak és logikátlanságoknak. Pedig Szauder József idézett tanulmánya (Vörösmarty pályája) - csakúgy, mint Csongor és Tünde-elemzése - bővelkedik kitűnő és érzékeny megfigyelésekben. (Talán mondani is fölösleges, hogy ez az irányított teleológia a mindenkori „cél"-on - mondjuk a Szózaton vagy Petőfin - ugyanannyit torzít, mint a hozzá vezető „út"-on.)
Talán kijelenthetjük, hogy normatív rendszerben gondolkodó kritikusaink többségét valamiképpen zavarba ejtették Vörösmarty művei - legalább Erdélyi Jánostól fogva. Tanulmányaikban a legmegilletődöttebb elismerés, a legmegrendültebb élményi áthatottság is valami nehezen elemezhető óvakodással vegyül. Ez az életmű vélhetőleg csak egy elfogulatlanabb - és a bölcseleti-irodalmi szélsőségekre nyitottabb, az esztétikai „numen adest" élményére fogékonyabb - ízlésnek és olvasásmódnak tartogatja titkait. Három különböző időszakból három eltérő példát említve: Babitsnak, (a 30-as évekbeli) Barta Jánosnak és Martinkó Andrásnak.
Könnyű, és meglehet, túlságosan is hálás feladat lenne felsorolni azokat a műveket, amelyeket a korabeli recepció elhanyagolt, később azonban fontossá váltak; fordított irányú változásra is akadna példa. Az értelmezéstörténet tanúsága szerint például a Hymnus vagy a Fóti dal című költemény kevesebb föleleveníthető esztétikai értékkel szolgált a XX. század olvasóinak, mint Vörösmarty közvetlen hallgatóságának és utókorának. Vannak azonban bonyolultabb esetek is. Alighanem életében-halálában egyaránt legismertebb műve, a Szép Ilonka is nyitottnak bizonyul majd az újraértelmezésekre.
E mintegy harmincöt évnyi alkotótevékenységnek a belső tagozódása, műfaji rétegződése, termékenységi ritmusa is meglepetéseket tartogat. Nagyobb lélegzetű, hexameterekben írt, a hősköltemény klasszicista hagyományaihoz is igazodó epikus műveinek sorát például már 1830-ban lezárta A két szomszédvárral; sajátos módon azonban épp ezek a költemények alapozták meg hírét-nevét, és végeredményben ezek tartották fenn vezető helyét az élő irodalom kánonjában - egészen az 1840-es évtized közepéig, sőt a szabadságharc bukásáig. Drámát egészen korán kezdett írni: a 20-as évek ily nemű alkotásai úgyszólván ismeretlenek maradtak, a Csongor és Tünde után keletkezett és be is fejezett darabok viszont egytől egyig színpadra kerültek, természetesen az ebben az évtizedben kibontakozó magyar nyelvű színjátszás és színházi élet jóvoltából is.
Ha ma a két „klasszikus" - azaz modernség előtti - élet- és életmű-áttekintést, Gyulai és Riedl Frigyes munkáját (az utóbbi egyetemi előadás-sorozatát) olvassuk, alighanem a részletesebb elemzésekre választott szövegek műfaji arányai lepnek meg legjobban. Sokkal többet beszélnek Vörösmarty eposzairól és főleg színdarabjairól, mint lírai verseiről. Riedl megállapítja: „Vörösmarty drámáiban is, époszaiban is mindenekelőtt lírikus, elsőrangú lírikus", ezzel szemben áttekintésének huszonkilenc fejezete közül csak a legutolsó szól „Vörösmarty lírájá"-ról: mármint egybefoglalva az egészről, az idézett fejezetcím alatt. Tudjuk, Aranyban mindketten - és nemcsak ők ketten - főként az epikust látták, lírájáról kevéssé vettek tudomást. Ha a lírikus Arany mostoha utóéletére gondolunk, föltehetjük a kérdést: Vörösmarty sokkal jobban járt-e? Még kisebb költeményei közül is elsősorban az epikus, a narratív szerkezetbe állított darabokat kedvelték, a Sejtésről, az Éj és csillagról, Az ifjú költőről, a Honszeretetről alig esett szó - hogy ezúttal olyan verseket említsünk, amelyekről mindmostanáig kevés kommentár született.
Egész pályájának alakulástörténete is szokatlan. Termése időnként megsűrűsödik, majd ki-kihagy. Az 1830-as évek második felétől kevesebb verset ír. Riedl Frigyes a következő állítással lep meg: „...Vörösmarty nem tudta költői pályáját úgy befejezni, ahogy remélni lehetett volna, és működését abbahagyta a 40-es évek közepén." Hogyan remélhettük volna, azt nem fejti ki Riedl; azt sem tőle tudhatjuk meg, hogy működésének állítólagos abbahagyása után a költő még legalább három nagy, a legnagyobbak közül való verset írt, és legalább ugyanennyi elsőrangú, nagy erejű lírai darabot: kell-e több? Képtelen az állítás, mégis van némi ésszerű alapja: az 1820-as évekre jellemző természetes, egyúttal módszeresen építkező bőség mintha megtorpanna már a megadott periódushatár előtt. Ez az apály, ez a visszaáradás aligha magyarázható mindenestül az akadémiai, szerkesztői, színikritikusi elfoglaltságok megsokasodásával.
Mégis, bármiképp szakaszoljuk az életművet vagy annak eszmei, műfaji stb. vonulatait, egyvalami feltűnően és rejtélyesen állandó marad: a rendkívüli esztétikai erő. Vörösmartynak nincsenek hanyatló periódusai. Nincsen olyan, valamennyire irodalminak nevezhető értékszempont, amelynek segítségével olyasféle fejlődési ívet vagy íveket rajzolhatnánk fel pályájához, mint olyan költőkéhez széltében szokásos, akik évtizedeken át alkottak.
A Kis gyermek halálára, első nevezetessé vált verse, olyasfajta „tiszta" líraiságot teremtett meg, amely későbbi éveinek termésében eléggé ritka jelenség. Mégis vaskos képtelenség volna a Berzsenyi emlékezetét, Az embereket vagy az Előszót bármiféle értelemben is alárendelni korai (korábbi) költészetének, vagy akár csak levezetni abból. Azt sem mondhatjuk viszont, hogy pályája folyvást emelkedik, s utolsó nagy csúcsai felé tart: elvégre az Éj monológjánál nagyobb, telítettebb lírai szöveget elkövetkező huszonöt éve alatt sem adott ki kezéből.
Költészetének hatástörténete különös erővel bizonyítja a kánonok viszonylagosságát. A maguk idejében és még vagy fél százada rendszeresen előadott, bőségesen elemzett színdarabjai Babitséktól fogva már kevésbé vonzották magukhoz az újraértelmező kíváncsiságot, a Csongor és Tünde viszont újabb meg újabb kérdéseket tett föl a mindenkori, megértő szándékú olvasásnak. Szerb Antal már a Cserhalom fölébe emelhette a kiseposznak végül is csak külön, kilenc év múltán közzétett eredeti befejezését, amelynek önálló „lírai" címe sincs: Utóhang Cserhalomhoz.
Sokkal későbben pedig valami hasonló történik egy hasonlíthatatlan verssel. Az Előszó, melyet az Éj monológja mellett - többekkel együtt - e vázlat szerzője is a költő leghatalmasabb lírai megnyilatkozásának érez, többszörösen is „kilóg" az életmű soraiból: csak létrejötte után tizenhárom évvel jutott el az olvasókhoz, keletkezésének ideje is bizonytalan (1850 tele, télutója), és Waldapfel József véleményének ma már általában elfogadottsága ellenére - mely szerint a Három rege (1845) tervezett kiadása elé írta - nem lehetünk bizonyosak rendeltetése felől sem. Gyulai egyetlen szót sem ejt róla az életrajzban, de jóval meglepőbb, hogy ezt a verset valójában még Babits és Szerb Antal is mellőzi, A vén cigányt tartva a „harmadik Vörösmarty" reprezentatív lírai alkotásának. Az, hogy Szauder József és Tóth Dezső - a „polgári" irodalmárokétól eltérő indoklással - mintegy megteszi ez utóbbi költemény „előkészítőjének", ismét csak könnyen magyarázható. Eközben a vers inkább bizonyos irányzatú költők körében élte a maga életét (Pilinszky kedvelt szavalódarabja volt), mígnem a század utolsó negyedében végre több önálló értelmezése is született - ezek már Vörösmarty, sőt a magyar líra legnagyobb darabjai között láttatták a helyét. Sok minden történt az Előszóval. De hogy ez a szöveghez készült szöveg, melynek ismét csak nincsen tulajdonképpeni címe, ez a Vörösmarty babérral övezett költészetének perifériáján tengődő költemény elevenségénél, megszólító erejénél fogva ennyire középpontba emelkedett, az egyike a kiegyensúlyozottnak, egyenletesnek látszó utóélet legkülönösebb (és legmegrendítőbb) fejleményeinek.
Milyen nehézségekbe ütközik manapság egy új pályakép elkészítése? Vörösmarty - ha szabad így mondani - intézményesítetten produktív befogadása megtorpant úgy nagyjából a 1970-80-as évtized fordulója táján. A marxista dogmatikától valamelyest függetlenebb tudósok, egy Martinkó András, egy Horváth Károly viszonylag függetlenül folytatta régen kezdett vizsgálódásait. Kiváló szaktanulmányok születtek, többnyire eléggé közel az uralkodó értelmezéshagyományokhoz, de a megjelölt időszakban már javában zajló irodalomelméleti, poétikai útkeresés valahogyan nem vezetett el a magyar romantika legnagyobb költőjének újraértelmezéséhez. A műközpontú, retorikai szövegelemzés valóban újító példái Szegedy-Maszák Mihály és Szörényi László írásai - ezek egyúttal a költői világlátás változataira is figyelnek. A strukturalizmus utáni irányzatoknak eddig nemigen volt mondandójuk Vörösmartyról: igaz, általában nem fordítottak sok figyelmet - eddig - a magyar irodalom modernség előtti korszakaira. A lepke logikája (Szabó Magda) és a Vörösmarty Mihály (Rajnai László) sajátos kivételek: úgyszólván kívül állnak az irodalomtörténet és -elmélet szaktudományi beszédmódjain (ez persze nem baj), s mindkettő - más-más irányból és eltérő eszközökkel - a nyugatos esszéírás nagy hagyományait újítja fel. Nem független a strukturalista módszerektől, de már a hermeneutikai-befogadásesztétikai irányhoz is közelít Kappanyos András Előszó-értelmezése, az utóbbi felfogás, valamint a Paul de Man-i líraszemlélet vegyül Rohonyi Zoltán romantikatörténeti tanulmányaiban és Mesterházy Balázs elemzésében, amely a Gondolatok a könyvtárban szövegét olyan műveletek révén olvassa újra, amelyek a vers egész szakirodalmából hiányzó felismeréseket tesznek lehetővé. Az „újraolvasás" egyéb nyomaival mindmostanáig nemigen találkozhattunk. Vörösmarty értékelése nem haladt át azokon a fokozatokon, amelyeken Arany Jánosé.
Ezek után - és közben - mire vállalkozhatna egy új feldolgozás? Némi nézőpontváltásra okvetlenül. Térjünk vissza a fogadtatás és utóélet „túlzott" irodalomtörténetiségének korábban megkockáztatott tételéhez. Mire utal ez a képtelennek ható minősítés? Csupán arra, hogy ma úgy tetszik, Vörösmarty művészetét túlságosan is bizonyosfajta eszme-, irányzat- és művészettörténeti sor, sorok elemének, nemritkán végpontjának, torkolatának tekintették. Ezek a vizsgálatok kétségkívül nélkülözhetetlenek és minden kor olvasója számára igen-igen tanulságosak voltak, de valamelyest sötétségbe burkolták Vörösmarty hatásának, költészete egyes törekvései folytatódásának irodalomtörténeti szempontból és Vörösmarty megértése szempontjából is legalább ugyanennyire fontos dimenzióit. Hogy mennyire hiányosnak bizonyult a távolabbi hatásrendszer vizsgálata, arra már Martinkó András rávilágított Az ember tragédiájának számos, Vörösmartyra visszhangzó motívumát tárva fel. A rejtettebb „emléknyomok" közül még kevesebbet tudatosítottunk. Vajon nem rajzolódik-e ki Babits Cigánydala mögött a Tót deák dala, vagy nem idézik-e föl a Tűkör hangzatai (Tarka kendőd lobogása / Lelkem édes mulatása) József Attila Klárisok-féle hangját, s megfordítva: az utóbbi 1937-es, gyötrő, vizionáló szenvedéllyel terhes szerelmi költészete nem az Ábránd költőjének köszönhet-e legtöbbet?
A kiválasztott életműben tetőződő vagy azon csak áthaladó történeti soroknak a vizsgálata azért is kétséges lehet, mert - éppen az utólagos hatástörténet elfedettsége miatt - általában folyamatosságot igyekszik feltárni, s nem számol eléggé e kontinuusnak tételezett fejlődéssoroknak olyan eseményeivel, amelyek épp a vizsgált életműben következnek be, s amelyek épphogy megtörik a folytonosságot. Csupán utalok bizonyos műfajtörténeti megközelítésekre, melyek például az óda- vagy a regehagyománynak nem csupán továbbélését, hanem legalább annyira a lebontását, felszámolását mutatták ki Vörösmarty egyes műveiben. Másféle folyamattörések is mutatkoznak: a Zalán futásának értelmezései nagy teret szentelnek klasszicizmus és romantika váltásainak, a többi epikai mű magyarázatai talán kevesebbet; de épp a legjelentősebb lírai versek is felfoghatók olyan kompozíciókként, amelyekben a fentebbi két irányzat elemei inkább szembekerülnek, semmint megbékülnének egymással, de valószínűleg még a romantikától (legalábbis a magyar romantikától) való elmozdulás jelei is észrevehetők bennük. Szándékosan nem beszélek a romantika „meghaladásáról": egyrészt meglehetősen ingatagnak tűnnek fel az ilyesfajta fejlődésmenetek elméleti alapjai, másrészt sokan és több oldalról a népiességet tekintették a (reformkori) magyar romantika „meghaladásának", Vörösmarty legnagyobb versei (némelykor sorai) azonban egyáltalán nem Petőfi és Arany nyelve felé mutatnak előre. Úgy látszik, az irodalomtörténetben az „előre" is több irányt jelezhet.
Úgy emlegetem a romantikát, mintha Vörösmarty viszonya ez irányzatnak akár „általános", akár nemzeti változatához, változataihoz evidencia volna. Holott nem az. A Vörösmarty-irodalom régóta a romantika legnagyobb magyar lírai megvalósulását látja életművében, ám a magyar (nemzeti) romantika karakterjegyeinek számbavételével nagyobbrészt adós maradt. Még mindig - és újra - kérdés, ezek a jegyek mennyire igazíthatók hozzá, netán menynyire rendelhetők alá például a német vagy az angol romantikából elvont típussajátosságoknak. Vörösmarty monográfusai gyakran megelégedtek azzal, hogy bizonyos jellegzetességeket (például élményszerűség, ész és szenvedély közti ellentét stb.) alkalmazzanak műveire, és ezekből mintegy levezessék romantikáját. Fölöttébb kétségesek azonban az ilyesféle rokonítások, még inkább alárendelések, hiszen ami például a romantika híres személyességét, énközpontúságát illeti, az vajmi kevéssé jellemző Vörösmartyra: többen rámutattak az ő lírai világának, sőt beszédmódjának sajátos személytelenségére vagy személyfölöttiségére. Nem bizonyult sokkal tanulságosabbnak a kisebb elbeszélő költemények, illetőleg a drámák cselekményének, történetalakításának, jellemképzésének kitartó és aprólékos hozzáméricskélése a francia romantikus színműveknek, kivált Victor Hugo darabjainak mesealakítási szabályaihoz, vagy néhány deklarált esztétikai minőséghez, mondjuk az „antitézis"-hez vagy a „groteszk"-hez. Ennek a viszonyításnak ideológiai mellékszálai is voltak (a francia romantika a társadalmi „haladás" hordozójának számított), de csak igen kevéssé járult hozzá az életmű igazán fontos és megkülönböztető szemléleti és nyelvi sajátosságainak földerítéséhez.
Az utóbbi évtizedekben magának a romantikának a fogalma és egyes nemzeti romantikáknak az öröksége is - különösen a németé és az angolé - többszörös újraértelmezésen ment át. Nem egy kutató éppen a személyesség és a tőle elválaszthatatlan énkifejezés szerepét vonta kétségbe a leghatározottabban. De az általánosnak mondható átértelmezés a romantika filozófiai, metafizikai, teológiai alapjait éppúgy új megvilágításba helyezte, mint ahogyan - különösen a dekonstrukciós módszerű elemzésekben - átértékelte a „szerves forma" romantikus eszményét is, rámutatva a figurális nyelvhasználatnak azokra az eljárásaira, melyek ellene szegülnek ennek a romantikus esztétikában körvonalazott alapelvnek.
Egy új monográfiának érdemes lesz hangsúlyoznia, hogy a majd minden műfajban alkotó Vörösmartynak a lírája sem homogén képződmény. A magyar költő nem ugyanannak a lírai magatartásnak a megnyilvánulása, mint a vele „világnézeti" szempontból gyakran összekapcsolt, illetőleg szembeállított Zrínyi, a Haj, a Tűkör másféle ihletből fakadt, mint a Hedvig vagy A búvár Kund, az Éj és csillag tökéletesen más líratípust (és szerelemfelfogást) képvisel, mint A merengőhöz. Ebben a szembesítő felsorolásban az elsőül említett darabok mintha „belsőbb ihlet"-ből fakadtak volna, mint a másodikként idézett, „külsőbb megbízatás"-ra utaló költemények: de hát például A búvár Kund értékéből mit sem vesz el, hogy Vörösmarty - irodalomtörténeti szempontból - a történelmi ballada megteremtésére irányuló korigényt (is) szolgálta vele. Meglehet, ma hajlamosak vagyunk olyan verseit fogadni el „tiszta" lírikumként, amelyek semmilyen, korábban körülhatárolt és szabályozott műfajhoz nem igazodnak: nem ódák, nem episztolák, nem balladák vagy románcok: például a Késő vágyat, az Ábrándot, Az ifjú költőt vagy az Előszót. Ha így járunk el, voltaképpen romantikus esztétikai elveket követünk: föltételezzük, hogy minden igazán új mű maga teremti műfaját is. Mindamellett a romantikus Vörösmarty nemritkán ott és akkor a legromantikusabb, ahol és amikor legkevésbé várnánk: például klasszicista műfajokhoz sorolható verseiben.
Az alcímben Vörösmarty Gondolatok a könyvtárban című versének azt a címváltozatát olvashatjuk, amelyet a költő a Széchenyi Istvánnak ajándékozott első fogalmazványra írt. (Ez a kézirat azóta elveszett, de pontos leírását ismerjük, Viszota Gyula jóvoltából.) A verset - mint Gyulai Pál életrajza óta tudjuk - a költő a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárának megnyitásával kapcsolatban, valószínűleg egy hosszú és unalmas akadémiai ülés alatt írta. 1844 végén, 1845. január 1-jén jelent meg.
Miért és pontosan mikor adta Széchenyinek? Az időpontra nézve segítségül hívhatjuk a gróf naplóját. (Az eredeti, német nyelvű szöveget, mert 1844 decemberének bejegyzései hiányoznak a magyarra fordított válogatásból.) A Teleki-hagyaték mintegy húszezer kötetéből Toldy Ferenc által kialakított akadémiai könyvtárat december 23-án nyitották meg. „Felszenteltetik" - írja Széchenyi. 24-én akadémiai ülés volt, egyik napirendi pontja ennek is a könyvtár dolgát érintette. Vállas Antal ki akarta fúrni Toldyt, a társaság titoknokát ebből az állásából, amely második állása volt, az egyetemi könyvtár igazgatása mellett. Széchenyi ingerülten jegyzi naplójába: „Otromba intrikus." Karácsony napjain szörnyű téli idő volt. 25-én a naplóíró két-három pohár bort ivott este, és „oda volt". 26-án az Akadémia XIII. közülése, Széchenyi elnökletével. A naplóban: „Akadémiai ülés. Én elnöklök. Nagyon sok ember. Balogh Pál teszi tönkre az egészet a hermaneci Medve-Bene barlanggal. (Ti. Almási Balogh Pál olvasott fel egy 1842-ben a magyar orvosok és természetvizsgálók által felkeresett barlangról.) Majdnem öt óra hosszan tartott! Nyilvános ebéd. (...)" A gróf - talán a hosszú, unalmas ülés hatására - ugyancsak harapós kedvében lehetett este, mert a naplóba a lap szélére még odajegyezte, ezúttal magyarul: „Szobovich, ki felsülési ponton volt, az éjjel megsült. -" (A malíciózus szójáték Szobovich Antal helytartótanácsi tanácsosra vonatkozik, aki a karácsonyi ünnepek alatt, egy drámai kéziratot olvasott az ágyban, gyertyafénynél. Szegény feje - talán a dráma hatására - elaludt, a gyertyától meggyulladt ágya és az öreg olvasó benneégett.)
Tehát - minden valószínűség szerint - Vörösmarty a medvebarlangászati előadás alatt írhatta versét, amelyet még aznap odaajándékozhatott Széchenyinek. Miért? Mert bízvást hihette, hogy ebben, a legpesszimistább kultúrakritikát mítoszépítéssel keverő, illetve váltogató költeményben, amely azután - hirtelen hangnemváltással - a nemzet ügyében a sztoikus kötelesség-vallásra indokot találó zárlattal fejeződik be, a megajándékozott örömét fogja lelni, hiszen saját gondolataira ismerhet benne. Ugyanis már a Hitel Bérekesztésében így lelkesített: „ - Csinosítsuk értelminket, terjeszszük tapasztalásainkat, nagyobbítsuk könyvtárinkat, jutalmazzuk a tudományokban, művészetekben fáradozót, haladót - üljünk kocsira, szálljunk hajóra s nézzük a világot - s emeljük hazánkat dicsőbb nemzetek sorába!"
A Stádiumban pedig ezt olvashatta: „Áldozzuk magunkat fel, ha kellene; de nem mint Zarándok elődink egy puszta képzeletért (Széchenyi itt a Szent Sír - gondoljunk Vörösmarty későbbi „Isten sírja" megfogalmazására - visszaszerzésére indított keresztes hadjáratokra gondol! Sz. L.), hanem az örökkön élő, soha nem változó, s csak a hiú embertül homályba burkolt, el nem ismért s annyiszor félreértett Valóért! Karunk soha ne legyen felfegyverkezve alacsonyabb helyen álló honfitársink elnyomatása végett - nem, nem, mert ő is hazánkfia; de használjuk kifejtése végett inkább minden tehetségünket, hogy a már kicsinosult úgy mint mi, szívdöbögve s örömteli harsoghassa fel az egekbe »Nekem is van hazám!« - az állati soron álló pedig, ki nem kevésbé földink, láboljon ki végre a halhatatlan embert undokító baromi körbül." (A „Magyarország képviselőihez" címzett ajánlásból.) Ugyanezen könyv Előszavában pedig azt találhatta Vörösmarty, hogy Széchenyi hogyan kapcsolja össze a legmardosóbb kételyt a „csakazértis" gesztusával: „Elérik valaha a nemzetek az erkölcsiség s értelmességnek azon magasságát, bízom a perfektibilitás szellemében, midőn egy nemzeti famíliának minden tagja a szerencse s dicsőség templomátul egyenlő távolságra helyeztetve, abba mindegyik beléphet, ki belbecse által oda felemelkedhetik, s midőn némi alkotmány még egy piramisnál erősebb golyóhoz lesz hasonló, melly, mint a csillagok milliárd évekig bomlatlan forognak tengelyeik s napjaik körül, úgy fogja most tőlünk nem is sejdített boldogság és nagyság fényében századokon keresztül háborítatlan összehangzásban végre megdicsőült lényekhez közelebb emelni az agyag fiait. De milly messze áll az emberiség még ezen ponttul, midőn a lefolyt századok bizonyítása szerint a respublikák (itt: „államok", Sz. L.) eddigi próbái - pedig semmi egyéb mint egyedüli intelligencia híja miatt - mindig sikeretlenek valának; s csak azért tartatának és tartatnak némi magokat s másokat misztifikáló okoskodók által szabad respublikáknak, mert az ezernyi helóták, római rabszolgák s amerikai szerecsenek égbekiáltása - még nem hangzott elég erősen az emberiséget megvető embernek füleiben, »hogy az iszonyú hazugság!« Milly messze, midőn még öreg Britanniában - melly a lefolyt századok legtöbb tapasztalásit kincsezte fel - s így még a mai civilizáció fókuszában sem egészen bátor létű a szabad vélekedés! Mi emberek összeleg jövő magasságunknak csak egy igen alacsony lépcsőjén állunk még - s hát még mi Magyarok -!
Előre tehát Lelkesek; álljunk elő s fussunk más nemzetekkel versenyt a tökéletes felé! S nézzük mi szükséges nekünk Magyaroknak."
De sorolhatnók még sokáig tovább a felötlő szövegpárhuzamokat - mindkét irányban, hiszen egyrészt ismerjük Gyulai Vörösmarty-életrajzának a Széchenyi alapvető hatására vonatkozó megállapítását, Beöthy Zsolt könyvét (Széchenyi és a magyar költészet, 1893), Kornis Gyula azonos című művét (1941) és Lukácsy Sándor tanulmányaiból azt is, hogy Széchenyit mily sokszor ihlette meg Vörösmarty egy-egy fordulata (kötetbe gyűjtve: Egy hazánk van, 1996) - de akkor szinte könyv nagyságúra nyúlnék értekezésünk. Vizsgáljuk meg inkább azt, hogy miképen hathatott Széchenyire mint első olvasóra a vers látomássora! Amely szinte egy Széchenyi-cento!
Visszatérve a naplóhoz, dec. 22-én éjszaka, egy nappal a Könyvtár megnyitása előtt, ez olvasható a lap szélén: „Olvasok, írok, idegesítem magam. - (Másfél sor kivágva), Látom megnyílni a Poklot! - Közel állok a kétségbeeséshez!"
Nemrég, 1844. november 10-15. között - a Napló tanúbizonysága szerint - politikai kudarcai miatt előbb párbajozni akart, majd - midőn Kossuth nyilvánosan megvádolja a fiumei vasútterv megbuktatásával - újra (ki tudja, hányadszor) pisztollyal akarja szétloccsantani saját agyát. Ezért nyílt meg előtte a Pokol?!
S ha megnyílt, mennyire hasonlított a mélység az általa oly sokszor olvasott, oly sokszor idézett vátesz, Dante poklára? Mert - figyelmes olvasóként - feltűnhetett neki, hogy a Vörösmarty-vers víziójában feltáruló örvény ugyancsak dantei.
Lukácsy Sándor figyelte meg, hogy Vörösmarty a könyvek betűi által hirdetett erényeket és a könyvek anyagául használt rongyok által elárult bűnöket egyrészt ellentétbe állítja, másrészt nyolc tagból álló, egyre mélyülő sorozattá rendezi őket. Idézzük: „A nyolctagú sorozat meglehetősen szoros rendet mutat. 1-2. Magánbűnök 3. törvény ellen bűnök (háromféle) 4-6. a tudomány ellentétei 7. politikai vétségek 8. egyszerre magánbűnök és társadalmi vétségek (a hitszegők hazaárulók is lehetnek)." Azt hiszem, megkockáztathatjuk, hogy e nyolc fokozat megfeleltethető Dante szisztémájában a Pokol köreinek; igaz, ott kilenc van, de az első kör a megkereszteletleneké, a további nyolc a tulajdonképpeni bűnösöké, a szerelem bűnöseitől az árulókig.
Kaposi József azt mondja Vörösmartyról, hogy „Dantéról hallgatott". Úgy látszik, feltételezte, hogy mégis olvasta, csak nincsen rá direkt bizonyíték. A Magyar Napló legutóbbi számában egy tanulmányban megkíséreltem a bizonyítást, elsősorban Az emberek terminológiája alapján. Azt hiszem, a Dante-hatás tekintetében figyelembe vehetjük a Gondolatok a könyvtárban örvényét is, amely azután tűnik fel a Tudósnak, midőn belép a történelem és természet reménytelenségét leleplező tartomány, a könyvtár kapuján, mint a szereplő-Dante azon a bizonyos Kapun...
Tovább játszva a dantei ihlet gondolatával, a vers újkori Bábel-tornyának lépcsőiben is felfedezhetjük a Purgatórium hegyének teraszait, egészen a legfelsőkig, ahol az Ember bekukkanthat a mennybe...
Széchenyinek először a Stádiumban tűnt fel Vörösmarty mitológiájának baljós istensége, Rom isten. Később, Döblingben, nagyon gyakran idézi.
Vörösmarty először a Kelet népe ellen álnéven írott röpiratában bírálta Széchenyi azon elképzelését, hogy az emberiség haladásában, tökéletesedésében érezhető hiányokat és különbségeket valamennyire le lehet vezetni az egyes nemzetek karakterének különbségéből. Például hibáztatja azért, mert a francia társadalom tökéletlenségeit a francia nemzeti alaptulajdonságból, a dicsvágyból vezeti le, ahelyett, hogy az alkotmány hibáiból, a szegénységből és tudatlanságból eredeztetné. Hozzátehetjük, hogy Széchenyi a Kelet népében - noha továbbra is keményen elítéli az Egyesült Államokban törvényesnek számító rabszolgaságot - már kifejezi reményét, hogy azt az amerikaiak csakhamar eltörlik. A Stádium kifakadása ehhez képest archaikusabb, mondhatni antropológikusabb, hiszen az emberi faj genetikus tökéletlenségével hozza e bűnt kapcsolatba. Vörösmarty tehát egy politikai bajokon gyötrődő, napi gondok között vergődő Széchenyinek nyújtja át versét, amelyben a cento-szerű idézetekkel, célzásokkal mintegy megköszöni a grófnak, hogy segítette őt hozzájutni egy korábban nem ismert nyelvhez, amelyen most már viszont úgy tud beszélni, hogy megszólaltathatja rajta ifjúkori látomásainak anyagát is. Vagyis felismerte a politikában, a mindennapi történelemben is a lét alapvető démoniságát. Rom isten igazságát.
Vörösmarty Mihály költői életműve a magyar romantika összegző szerepű, centrális teljesítménye; ezt a nem túlságosan eredeti állítást azonban nem egy évfordulóktól befolyásolt, az ünnepi beszéd műfajához igazodó retorika jegyében szükséges már elöljáróban leszögezni, hanem azért, mert a címben is exponált kérdés éppen ennek a centrum-szerepnek a minéműsége. A Vörösmarty-oeuvre ugyanis - különösen a számomra belátható irodalomtörténeti távlatból - a magyar irodalom korpuszában fontos kristályosodási pontnak mutatkozik, még ha természetesen ebben a hatástörténeti kiindulású befogadásban nem vesz (nem vehet) is részt egyenlő itenzitással az életmű mindegyik darabja: mindazonáltal a művek nem csekély része olvasható a későbbi irodalmi folyamatoktól kirajzolt, jelzett vagy jelöletlen, de egyaránt poétikai jelentéssel felruházható intertextuális kapcsolatok egyik kiemelkedően intenzív referenciájaként is. Hiszen az imitációval, travesztiával vagy parodiával (ezúttal így, rövid o-val, lévén szó egy precízen meghatározható retorikai kategóriáról) felidézett mű vagy szövegtöredék mindenképpen középponti kánonikus helyzetben van (esetleg éppen ezeknek az eljárásoknak a révén kerül oda): mindezek a szövegalkotási módok ugyanis éppen a felismerhetőségre, a közismertségre mint a hatásmechanizmus fontos elemére számítanak. Vörösmartynak az 1830-as évek végétől kialakuló, az 1840-es évekre pedig megszilárduló „nemzeti költő"-i tekintélye, amelyet számos életrajzi és kultusztörténeti adalékkal lehetne dokumentálni, ebben az értelemben válhatik poétikailag is releváns jelenséggé: hiszen már Vörösmarty életében megszületnek olyan fontos alkotások, amelyek nyilvánvalóan Vörösmarty-művekre kívántak reflektálni. Az utóbbi évtizedek igényes, aprólékos szövegelemzésre épülő, irodalomtörténeti elemzései számos példát hoztak föl arra, hogy Petőfi vagy Arany számára hogyan jelentettek bizonyos Vörösmarty-művek poétikai kihívást: Kiss József és Fried István tanulmányai tárták föl például azt, hogy A helység kalapácsa mennyire erőteljes formai-retorikai allúziókat tartalmaz a Zalán futására, de utalhatnék akár arra a tényre is, hogy éppen Arany János készítette el - igaz, nem kiadásra szánva - a Szózat paródiáját.
Ha a Vörösmarty-életmű egyik legismertebb és legnagyobb hatású darabját, a Szép Ilonkát (1833) próbáljuk meg ebből a szempontból újraolvasni, akkor még világosabb lehet az újraírásoknak, a szövegallúzióknak a szerepe az értelmezésben. Legutóbb Bécsy Ágnes foglalkozott a verssel (A hervadhatatlan Szép Ilonka. Árgus 2000/5. 44-49.), s inspiratív, eredeti elemzésében a jungi mélylélektan terminusai mentén adott koherens értelmezést a szövegről; a magam számára éppen ez a tanulmány nyitotta meg egy másik olvasat lehetőségét. A Szép Ilonka kulcsa ebben az értelemben az első egység leginkább részletezett mozzanata, a pillangó és a lány párhuzama, sőt, metaforikus azonosítása, amely a második strófa két utolsó sorától („Ah de nem vad, könnyű kis pillangó / S szép sugár lány, röptében csapongó") egészen az első rész utolsó két soráig („S rezzent kézből kis pillangó elszáll; / A leány rab szép szem sugaránál") tart. A pillangó, különösen ebben a tropikus struktúrában, óhatatlanul fölidézi a neoklasszicizmus egyik gyakori toposzát: a halál és szerelem összekapcsolását kifejező mítoszt, Ámor és Psyché történetét. A gubóból kiszabaduló lepke a léleknek a test rabságából való megszabadulását jelképezi, s ily módon válhat a szerelmes lány, Psyché allegóriájává: a pillangó elröppenése annak a jelenetnek a kifejezése, amikor az égi szerető, az elveszített és hosszú szenvedés, keresés után újra meglelt Ámor egy csókkal emeli magához Psychét a földi világból. Azonossá válik itt a halál és a csók (azaz a szerelmi beteljesülés) pillanata - úgy, ahogyan ezt például Canova egyik legismertebb szobra is ábrázolja (mindezt Pál József monográfiája nagy európai összehasonlító anyag alapján írja le: A neoklasszicizmus poétikája. Bp., 1988. 110-120.) Vörösmarty verse innen nézvést szigorú és átgondolt szerkezetet mutat: a három egység ennek a mítosznak a szétírásaként fogható fel. Az elsőben a pillangó középpontba állításával a mítosz leginkább felismerhető elemének a bevezetése történik meg, s a rész a mítoszi végpontnak tekinthető átesztétizált halálábrázolás allegóriájával zárul, amely előreutaló jellegű; a második egység a vadász és Szép Ilonka egyetlen, a versben ábrázolt szerelmi kapcsolatának, a csóknak a leírásával ér véget („S homlokán az ifjú megcsókolván, / Útnak indúl a hold éjjelén. / S csendes a ház, ah de nincs nyugalma: / fölveré azt szerelem hatalma"); míg a harmadik, utolsó rész a lány halálának utólagos kommentálásával fejeződik be („A rövid, de gyötrő élet elfolyt, / Szép Ilonka hervadt sír felé; / Hervadása liliomhullás volt: / Ártatlanság képe s bánaté. / A király jön s áll a puszta házban: / Ők nyugosznak örökös hazában."). Az Ámor-Psyché-mítoszt tehát a vers egésze hordozza: az elemek határozott átrendezése azonban szuverén módon fogalmazza újra azt a toposzt, amely például Kazinczy vagy Csokonai életművének egyes darabjaiban is jelentésképző elem. (Csokonainál ennek különösen a Lilla-kötet struktúrájában van kiemelt szerepe.) Mindezek alapján talán az sem véletlen, hogy a Szép Ilonka szerelem- és halálfelfogása miért tudta olyan nagy mértékben befolyásolni a Fanni hagyományai értelmezését: hiszen Kármán regényében felismerhetően ugyanennek a mítosznak az újraértelmezése révén is teljesedhetik ki a főhősnő halálba érésének folyamata - ezért is van igaza Szilasi Lászlónak, aki szerint a „Fanni hagyományainak újraolvasását alighanem a Szép Ilonka újraolvasásának kellene megelőznie". (Hárs Endre - Szilasi László: Lassú olvasás, történetek és trópusok. Szeged, 1996. 112.)
A Szép Ilonkának ezt a neoklasszicizmussal érintkező szerelemfelfogását néhány évtized elteltével Arany János rombolja szét és rakja össze újra: először a paródia eszközeivel, vígballadába transzportálva a vers legfontosabb szcenikai elemeit (Pázmán lovag - 1856), majd újraszituálva a Toldi szerelme első énekében (1863-1879). A Pázmán lovag szerkezetileg is a Szép Ilonka hármas felosztását követi, ám Arany mindezt eltérő versformák felhasználásával dinamizálja - ennek pedig azért is van funkciója, mert Arany balladája terjedelmesebb, mint Vörösmartyé. Arany egyrészt megőrzi a szüzsé egyik legfontosabb elemét, Mátyás személyét, másrészt viszont jelentősen módosít az álruhában fölkeresett ház lakóinak egymáshoz fűződő viszonyán: míg Peterdi - nagyapai attribútumokkal fölruházva ugyan - atyja volt Szép Ilonkának, addig Pázmán - atyai attribútumokkal fölruházva - férje Évának. Ezáltal lehet a Pázmán lovag fontos lélektani tényezője a féltékenység: éppen ezért a keresés (az eltávozás és visszatérés) aktusa a férjhez, Pázmánhoz kapcsolódik, s nem a nőhöz; s ezzel függ össze az is, hogy a búcsúképpen adott csóknak és az újbóli találkozásnak a szereplői nem ugyanazok: az álruhás Mátyás csókolja meg Évát a ház küszöbén, Évához azonban már a férj, Pázmán tér vissza - ráadásul, a szöveg egyértelműen felhívja arra is a figyelmet, hogy a dérrel-dúrral elinduló Pázmán egyáltalán nem csókolta meg a küszöbön feleségét („Mikor azután a küszöbnél / Azt se mondja: Isten áldjon, / Vas kezére omlik a nő, / Csókkal hinti, hogy megálljon./ De az, fogja, visszadobja, / Egyet mordul: »Vissza, kígyó!« / Ráfordítja a nagy kulcsot / S öve mellé szúrja: »Így jó!«"). Ezek után nem is meglepő, hogy a Szép Ilonka mítoszi struktúrájának központi elemét, a pillangó mitémáját a Pázmán lovag teljesen elhagyja: éppen ennek az elhagyásnak a révén bontakozhatik ki ugyanis az azonosságokból és eltérésekből újraalkotott szituáció gyökeresen más, a halál mozzanatával egyáltalán nem számoló, csúfondáros végkifejlete - hiszen, ne feledjük, a heroikus eszményeket involváló lovagi párviadal sem halállal végződik, hanem a vér kibuggyanása csupán három zápfog kiesését jelzi...
Arany azonban ehhez a paródiához képest egészen eltérő módon is hozzányúlt a Szép Ilonka jelentésstruktúrájához. A Toldi szerelme első éneke a Vörösmarty-szöveg más elemeit tartja meg, mint a Pázmán lovag: miközben Arany - híven az elbeszélő költemény történeti indexéhez - nem Mátyást, hanem Nagy Lajost teszi meg ezeknek a jeleneteknek a középponti figurájává, felismerhetően megőrzi az álruhás bolyongást éppúgy, mint a házigazdák, Rozgonyiék rokoni kapcsolatát, hiszen éppúgy apáról és lányáról van szó, mint Vörösmartynál. Ez a párhuzamosság azonban látszólag olyasmit készít elő, amire a Toldi szerelme kompozíciója szempontjából nincs szükség: a cselekvény ugyanis nem a „kedves ismeretlen" és a fiatal lány vonzalmának feléledése irányába kell, hogy vezessen, hanem Rozgonyi Piroskának a - szövegben szereplőként eddig még csak fel sem bukkanó - Toldi Miklós iránti szerelméhez. Arany a fabula mesteri alakításával képes arra, hogy Piroska fokozatosan feléledő érdeklődését átvigye a Csuta Györgyként bemutatkozó királyról az egyelőre csak névként létező Toldira, s ugyanakkor Nagy Lajost is megóvja az érzelmi csapodárság vádjától; ezért innen eltűnik a lány és a király közti csók mozzanata - igaz, ettől aligha független, hogy Nagy Lajos oklevélben fiúsítja az öröklés szempontjából Piroskát, s ezáltal saját maga számára is nőként mintegy megszünteti a létezését: hiszen amikor éjszaka titokban elhagyja a házat, Piroska már jogilag nem lány, hanem fiú. A Toldi szerelme első énekében nem szerepel azonban - éppúgy, mint a Pázmán lovagban - a pillangó sem; s ezzel együtt a neoklasszicista halálfelfogás helyett is valami más épülhet ki a szöveg egészében. A Szép Ilonka szituációjának átvétele a Toldi szerelme expozíciójába viszont lényeges előreutaló funkciót kap: előkészíti a címben már jelzett szerelemnek (Toldi Miklós szerelmének) egyetlenségét és holtig tartó mivoltát éppúgy, mint azt, hogy beteljesülése nem a földi világ törvényei szerint történhetik meg; a Vörösmartyn keresztül felidézett mítosz az elbeszélő költemény fabulája egyik lényeges elemének, a keresésnek (quest) a kudarcos, célra irányultsága ellenére is célját vesztő jellegét is képes előrevetíteni.
Ha az átértelmezéseknek ezt, a Szép Ilonkára irányuló sorozatát mint a Vörösmarty-szövegek intertextuális olvasatának példáját tekintjük, akkor persze azt is hangsúlyoznom kell: maga Vörösmarty is követte az újraírásoknak ezt a gyakorlatát. A Szép Ilonkánál három évvel korábban, 1830-ban írta a Szép asszony című versét, amelyet a kritikai kiadás - Gyulai Pál nyomán - egy vándoranekdota feldolgozásának tekint. A tatárjárás idejébe helyezett románc párdarabja Kisfaludy Károlynak A bánkódó férj című verse; mindkét mű egy nőrablás történetének parodisztikus ábrázolása - állítólag amolyan költői versengésképpen dolgozták föl mindketten, párhuzamosan a témát. Vörösmarty versében a szép, fiatal, de házsártos Katónak a tatár általi elragadása mindössze így kommentálódik: „A férj - ki fesse lelke bánatát?! - / Utána néz, amilyen messze lát, / És mit tesz? ah hajléka puszta már; / Bámúl és felsohajt: »Szegény tatár!«" Vörösmarty szövegének csattanóra épített, ironikus hatáseffektusa pedig nem is csak egyetlen előszövegnek, hanem egy egész, tárgytörténeti folyamatnak a reflexiójaként olvasható: hiszen itt az Istvánffy Miklós történetírói munkájából eredeztethető Dobozy-téma heroikus-hazafias értelmezéseinek megsemmisítéséről van szó. A saját feleségét - a nő könyörgésének engedve - inkább megölő, semmint az üldöző törökök fogságába átengedő önfeláldozó hős, Dobozy Mihály példázata Kisfaludy Sándor 1822-es verse (Dobozy és Hitvese) és Kölcsey Dobozy című balladája (1821) mellett és után több feldolgozást is megért, s nemcsak magyarul, hanem németül is (Hochenegger, Swoboda és Passy művei); míg a magyar változatok inkább a hazafiasságot hangsúlyozták, a német nyelvű feldolgozások a férje iránti hűséget élete árán is megőrző asszony (klasszikus-antik reminiszcenciákat is magábafoglaló) hőseszményét emelték ki (minderről részletesen Viszota Gyula értekezik: Dobozy Mihály és hitvese történetének költői feldolgozásai. ItK 1903. 50-58., 160-168.) Vörösmarty Szép asszonya azonban mindkét értelmezés lehetőségét radikálisan kioltja: sem a férj, sem a feleség nem kíván önfeláldozóan viselkedni, sőt, a nőrablás egyetlen vesztese a „szegény" tatár. A XIX. század első felének egyik emblematikus, a magyar történeti tradícióból kiemelt témájának lefokozásával Vörösmarty szintén egy mítoszt értelmez át: egy nemzeti mítoszt, amely bizonyos standard nemzetkarakterológiai toposzokkal is szervesen összekapcsolódik. Ennek az illúziótlanságnak a jelenléte az életműben felhívó jellegű: az intertextualitás ilyen jellegű nyomonkövetése arra figyelmeztethet, miféleképpen szövődik bele ez a szöveguniverzum a magyar irodalom történeti korpuszába - miközben maga is korábbi textusokat minősít át, hagyománnyá szervesülve ő maga is folyamatosan átértelmeződik.
Minden személyes hiányzik Vörösmartyból, semmi esendő, semmi emberi nem maradt belőle ránk, és ezért barátai is felelősek. Életrajzírói konspiratívak voltak, mint Toldy, szemérmesek, mint Gyulai Pál vagy frusztráltak, mint Riedl Ferenc, és akik a leginkább beszélhettek volna, hallgattak, mint Deák. Pályáján semmi törés, jelleme makulátlan, maga pedig szédítő mélysége a művész bonyolultságának és a felfoghatatlan messzeség veszélyes csábítása mindenkinek, aki beletekint. Maga Vörösmarty a teremtés mellett egy másik, kisebb kozmosz, galaxisokkal, szélvészes napkitörésekkel, rohanvást száguldozó kométákkal stb. - ember sehol. De majd az evolúcióval az is feljön, lelke ugyan nem olyan komplikált, lázas, ideges, mint a nyugatosok szerették volna látni, és kicsit mindig idegenül téblábolnak ezek a szereplők a heroikus díszletek között, mint Árpád, aki felébred, és toporgásának helyszíne „Budapest' legszebb része a' Dunaparton". „Mindenfelé a' roppant kőhalom, / Felhőbe nyúló házak, szálasabbak, / Mint nagy Magyarvár' fényes tornyai" - mondja, és menne is vissza a sírba, de megjelenik a költő, aki visszatartja. Aztán allegorikus rémalakok: az irigység, részvétlenség, megvetés, gúny, rágalom, csáb, kajánság, éhhalál jönnek és e haláltáncos, középkorias, túlméretezett képekkel dolgozó színházmegnyitó megszelídül: Árpád az első Pesti Magyar Színházba megy. De azért mindig sejthető, hogy a túlméretezett várak, hegyek, rémítő sziklák, csillagok csak papírmasék, hogy mindez csak illúzió, és hogy mögötte rosszul fizetett, szomorú arcú díszletmunkások tologatják az elemeket.
Babits nagyszerű, ifjúkori önarcképként - és nem kevésbé intenzív Nietzsche-olvasás hatására - megrajzolt esszéje az őrület esztétikája jegyében írja át a Vörösmarty-képet; diszkrét őrület ez, de azért a morális költő palackjából kiszabadítja az elmebaj dzsinnjét. A Babits utáni irodalomtörténet-írók - beleértve Szerb Antalt is - nagyobbrészt ebből az esszéből élnek, de megtesznek mindent, hogy a kiszabadult szellemet visszatuszkolják a helyére. Lehet, hogy igazuk is van: attól, hogy Nietzsche miatt e hamarosan eltűnő század elején divatos lett az elmebaj, nem biztos, hogy Vörösmarty megőrült volna. Mindenesetre ezáltal emberibb lett, és Baracskán, száz évvel később, sokan érezték át ennek igazságát, még ha nem is olvastak soha semmit Vörösmartytól.
Ha megpróbálom magam elé képzelni Vörösmartyt, mindig fel kell adnom. Ennek bizonyára nem az az oka, hogy nincs olyan kép, amely a nemzetnek ezt a nagy költőjét elém idézhetné. De mindez mégsem olyan egyszerű, hogy akkor ez azt jelentené, hogy nem szeretem Vörösmartyt. Mert valóban nem szeretem, de ennek nincs jelentősége. Ám azt sem jelenti, hogy nem olvasom időnként újra, mert rendszeresen és izgalommal olvasom ismét el a munkáit. Mindez tehát csak azt jelenti, hogy hiába olvastam elég sokat ettől a szerzőtől, hiába figyeltem, amennyire csak tudtam, hiába hallgattam a holtak hangját, nem körvonalazódott számomra az írásaiból egy arc, amelyet magam elé tudnék képzelni. Az ellentmondás talán abban rejlik, hogy nem szeretem Vörösmartyt, noha szeretem olvasni. Persze azért csak módjával.
Kudarcot vallottam Vörösmarty beleérző, a szerző alakját vizionáló olvasásával. De vajon a szövegek megnyitnak-e számomra olyan utakat, amelyek elvezetnek egy arc mögé - kérdezem magamtól. Nagyon kevés olyan lírai vers van, amelyet szívesen elolvasok újra, inkább néhány eposzt, a rövidebbek közül. A Vörösmarty-lírában az a zavaró számomra, hogy olyan, mint egy poétikai kézikönyv példatára, csupa mintadarab. Minden vers nemcsak nagy díszleteket mozgat, nemcsak allegorikus képek gyűjteménye, hanem a katolikus barokk furcsa, fülledt, zsúfolt díszletei között szólal meg, Lendvayné vagy Jászai Mari hangján, és persze nagy termek szükségesek, ahol visszhang van és esetleg orgonazene. Hangjuk pedig a pátosz, a kitartott ünnepélyesség, a mesterségesen keltett és fenntartott meghatódottság, mert soha nem törekszik szerzőjük kevesebbre, mint a fenségesre; és ez bizony fárasztó.
Vörösmarty egy nagy nemzet költője, a római mintára elképzelt antik magyaré. Ez már eleve lehetetlennek látszik, de nem az, hiszen az amerikai állam alkotói is ilyen római mintára hoztak létre törvényeket, szenátust, kongresszust, egyebet. Túl nagy - ideológiai értelemben - az a szobor ott a Vörösmarty téren, ahogy túl nagy az Országháza is; már amikor megépítették is túl nagy volt. Nekünk magyaroknak azonban zavart okozott a keleti eredet, és ezt a latin kultuszt felváltották valami homályosabb, kuszább és kilátástalanabb nyelvvel, amely saját eredetét kutatta, saját vizionált történetét vetítette bele elbeszéléseibe. Ezt a végeérhetetlen, soha be nem fejezhető találgatást, amely tele van tévutakkal, izgalommal és nem kevés nagyzolással is persze. A nyelvi idegenséget karakteri búsongásként könyvelték el. Vörösmarty, akárcsak politikus társai esetében talán csak az ember volt esendő ehhez a maga elé állított szerephez, talán kicsit kisszerű, talán kicsinyes, talán mégis inkább az önérdek vezette. De vajon valóban ő maga állította-e maga elé ezt a pózt? Lehet, hogy belekényszerítették, ahogy később szegény Aranyt is, mivel szüksége volt rá Kisfaludynak, Toldynak, Bajzának, Deáknak - mikor kinek. De mégis furcsa dolog az, hogy egy nagy műveltségű költő szövegeinek ideológiájában leginkább egy réteg, az armális kisnemesek emlékezete hagy leginkább nyomot, és nem a nemzet egészének emlékezete, ha van egyáltalán ilyen. Mondjuk ezért nem szeretem Vörösmarty szövegeinek jó részét, ezért a tónusért, ami olyan mélyen beleíródott a magyar közéletbe, hogy ezzel találkoztam magam is a boldogtalan kommunizmus (vagy mi is volt az) iskolai ünnepségein, március 15-i és november 7-i megemlékezések retorikájában. És most is ezt hallom az ünnepségeken, ahogy a Szózatot éneklik, reménytelenül és kétszínűen, mert muszáj.
A reformkor nagyjai a nemzet alapító atyái voltak, ezt kultuszuk nem tartja számon kellő súllyal, és nem vállalja ennek a következményeit. Azt, hogy ők alakították ki az ideológia nyelvét, amelyen rajta hagyták személyiségük nyomait, elfogultságaikat, családi tradíciójuk következtében választásaikat, paranoiáikat stb. Azt, hogy előttük nem volt nemzet, nem volt, mert hosszú időn keresztül nem volt magyar történelem sem, ahogy nem volt a szellemi és kulturális javak felhalmozásának szép, hosszú és termékeny folyamata, ami boldogabb sorsú népeket magabiztossá tehetett, mert rendelkeztek hagyományokkal. Mostanában, amikor a nemzeti államok tartalékai kimerülőben vannak, különösen fontos lenne mindezzel szembenézni. Az alapítók dolga ugyanis az, hogy elmossák saját jelentőségüket, esendőségüket és önkényes választásaikat, és úgy tűntessék fel az egészet, mintha kezdettől fogva ez lenne a dolgok rendje. Árpád, Zalán, Salamon, a Hunyadiak és az összes többi szereplő úgy lépnek fel, mint történelmi alakok, és nem, mint irodalmi széplelkek, pedig azok. Rettenetes hősök mind, az esendőség nyomai nélkül. Veszettül csatáznak, mindig nagyon tartják magukat, szónoklatokban társalognak. Ez a hősök nyelve, és mindenki, még ha vesztes is, erős, egészséges; ha kell, gyorsan meghal, de betegek nincsenek köztük. Feltehetnénk a kérdést, vannak-e szavai Vörösmartynak az együttérzésről, a szegénységről, a másikról, aki nem mi vagyunk? Ad-e szavakat a megalázottaknak és a reménytelennek? Úgy értve ezeket a fogalmakat, ahogy most, az ezredvégen jelentenek ezek a szavak valamit, és bizony már mást két háború után, amelyekben megrendült a klasszikus kultúra egyetemes érvénye. Vagy csak mi adjuk az együttérzés szavait a szegény, beteg Vörösmartynak, és ezt a megrendülést vetítjük bele a szövegeibe is? A Babits-esszé már valamit érzékelt ebből az átrendeződésből, ami aztán néhány évvel később, az első nagy háborúval kezdetét is vette.
Valószínűleg lassan véget ér a XIX. század. Magam úgy érzem, hogy a kommunizmus (vagy mi is volt az) megállította az időt, konzerválta a XIX. század értékeit. De ennek most gyorsan vége lesz; az emberek másként éreznek, más nyelvet használnak. Gyorsan távolodik tőlünk Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady: a romantikus kánon nagy alakjai, ahogy lassan véget ér a romantika kora. A lanyhuló Pilinszky-kultusz fényében, azt hiszem, feltehető a nem kevésbé súlyos és talán provokatív kérdés: vajon Pilinszky nyelvével megszólítható-e Vörösmarty költészete? Talán az Apokrif által. Egyáltalán, van-e olyan költészet az elmúlt másfél században, amelyen keresztül szóhoz jut még ez a hatalmas életmű? Mintha csak egy-két szöveg maradt volna: A Rom, a Délsziget és az avantgárd poétikák felől olvasható Előszó, A vén cigány. Elveszett az a nyelv, amit az alapító atyák hagytak ránk, megrongálódott a háborúkban, a táborokban, a börtönökben, a pártszemináriumokon, a vezércikkekben, a feljelentésekben, elvesztek azok a fogalmak, amelyek szolidaritásra hívták fel az embereket. Hol van már az a kor, amely számára a társadalmi cselekvés terén még érvényes volt ez a jézusi mondat: „Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megmenti azt." Milliók vesztették el az életüket, de senki sem tudta, miért; mert nem vállalják az emberek immár semmilyen hit paradoxonát.
De mit mondhatnak számunkra azok a szövegek, amelyek a morális tisztaság és az emberi tisztesség meglétére alapoznak, amikor ezek az előfeltevések már rég nem maguktól értetődőek. Valóságosak nyilván sohasem voltak, de normatív erejüket a többség valószínűleg nem kérdőjelezte meg. Nádas Péter egy esszéjében az európai kánon átrendeződésével kapcsolatban írja: „A második világháború végleg kitörölte Goethét az élő költők sorából. Viszont feltámasztotta Kavafiszt, Pessoát." Sok példát tudnék idézni, Szerb Antaltól különösen, hogy Vörösmartynak a magyar kultúrában betöltött helyét Goethéével érezték rokonnak értelmezői. A történelem nem volt kegyes Vörösmarty eszméihez sem, ahogy az alapító atyák tanításai is kétségesekké váltak.
Abba azért mindig beleborzongok, hogy Vörösmartyt felkérték, írna már egy olyan költeményt, amely legyen a nemzetnek himnusza, sorját egy körmöci aranyért megszámítják neki. Szédítő ajánlat ez még ma is. Gonosz dolog talán ezután elképzelni Vörösmartyt, amint kiszámítja, hány aranyra is van szüksége, aztán hazamegy és nekiül megírni a Nemzetnek és a Késő Századoknak a Hymnust. Még ha ez nem is így történt, hanem Toldy és Bajza kereste fel a mit sem sejtő Vörösmartyt, és még ha a gombhoz szabták is a kabátot, vagyis a 30 körmöci arany volt meg előbb, és ehhez készült a 30 soros vers, és ha Vörösmarty óvatos szavakkal vette is körül ezt a versét. Furcsa, különös, tanulságok nélküli történet, nem nagyon értem. De édes Istenem, miért pont harminc? Az a szerencse, hogy nem ezüst.
Feladat tehát mindig van, férfimunka, hősszerep, honszerelem. Este még el kell menni a színházba is, mert meg kell írni az előadásról a kritikát a Kritikai lapoknak, az Athenaeumnak. És mindenki ott van Pesten, a mai Nagykörút által határolt területen belül, és folyton mindenki mindenkivel találkozik. Budára, Óbudára nem nagyon kell menni, mert azok egyébként is német városok. És ugyanekkor ott dolgoznak Pesten a más nemzetek alapító atyái is, a szlovákok, a románok, a horvátok stb., egymást olvassák, és egymással vitáznak. Meg lehet őrülni. Ezt mondja Babits is, csak másként.
Nem tudom, akkor hogyan lehetett, de ma már nem szégyelljük megkérdezni: ki adta minderre a pénzt, talán a nemzet? Nehéz helyzetben élt Vörösmarty, és az első volt, aki irodalmi munkáiból fenn tudta magát tartani. Az úttörő szerep mindig hálátlan. Ezért ki kellett szolgálnia olyan érdekeket is, elvégezni olyan feladatokat, amelyeket nem biztos, hogy a sajátjainak érzett. Csak azt nem tudjuk, és pusztán változó hangsúlyokkal találgatjuk, mi lehetett ez, vajon ki az igazi Vörösmarty? Ma már gyanakvóbbak vagyunk, és nem hisszük el, hogy az igazság lakhelye a színház, még ha magyar nyelvű is; ahogy azt sem, hogy a nemzeti irodalom nem szolgálja valakiknek az érdekeit. Valahol valakik mindig képviselik a nemzet érdekét, azonban ezek az érdekek mindig sokkal szűkebb kört érintenek, mint a teljes lakosság; mert vesztesek, persze, mindig vannak. Ahogy az utóbbi száz év arra is megtaníthatott bennünket, gyanútlan irodalom-olvasókat, hogy cinikusabbak legyünk azokkal szemben és gyanakodjunk azokra, akik a nép nevében szólalnak meg. Mert minél hangosabbak ezek a hangok, annál hamarabb fognak csúnya dolgokat véghez vinni. Bizony, nyilvánosan nem szoktak az ünnepi szónokok elgondolkodni azon, hogy vajon a '49-es szabadságharc megindítása nem politikai és diplomáciai tévedés volt-e? És vajon nem kellene-e higgadtan mérlegelni a történelmi felelősséget is az áldozatokról való megemlékezés idején?
Vörösmarty pragmatikus volt és opportunista, mondta Babits, nem biztos, hogy fel akart tenni ilyen kérdéseket. Az az ideológia, amely a nemzeti dicsőségre épített, létrehozott az irodalomban egy sajátos beszédet. Szoktam arra gondolni, vajon milyen lenne költészetünk, ha nem törlődik belőle Vörösmarty nyelve, ha nem írja felül a Bajza-Vörösmarty irányt az Arany-Petőfi iskola által kialakított versbeszéd. Talán retorikusabb lenne, és talán közelebb volna az angolszász poétikákhoz; vagy intellektuálisabb, és ezért érthetőbb a nyugat-európai versnyelv számára; talán nem. Petőfi nyelve sem volt a nép számára olvasható, az Aranyéról nem is beszélve, aki néhány száz embernek írhatott talán. Vörösmarty sem volt olvashatatlanabb a nagyközönség számára, és jól hangzó népies helyzetdalokat is írt. Mégis, verseik esztétikája és ideológiája lényegesen különbözött. A művelt köznyelv az elmúlt száz évben talán leginkább Arany nyelvén beszélt, és úgy tűnik, mintha ez a korszak lassan véget érne. De lehet, hogy Vörösmarty nyelve ettől csak még távolabb kerül tőlünk. Nem tudom.
Nincsen remény! nincsen remény!... Ez tartja benne most a lelket, egy verssor, amely azonban az ő szemében prózában is megállja a helyét, a testével tapasztalja, sétarohanásban a barna folyó partján, hol másutt, éjszaka, de lírán kívül, hogy ez fizikailag is elmegy, és ezért hálát és bizalmat érez a költő iránt, aki tehát mégsem nézett keresztül rajta, mint a levegőn, amit csak úgy megszívhat és kifújhat az ember, nem vonult el afféle felfuvalkodott küldetéstudattal az ő reménytelen esete mellett, holott simán megtehette volna, lévén ő bizony még sehol nem volt, amikor az rögzítette sötétedő eszméjét, hogy nincsen remény. Tekintettel lenni arra, ami (vagy legyen aki) még távolról sincs, ehhez csakugyan látnoki erőre és az önfeláldozással is felérő lelkiismereti bátorságra van szükség; a legmesszebbmenő valóságérzékre, amely az embert nemcsak elragadja, hanem kiragadja is egyben a közvetlennek mondott emberi valóságból, saját környezetéből, úgymond, amelynek a reményeiben nem képes osztozni többet, hovatovább még ama legvégső és alighanem a legalapvetőbb emberi reményben sem, hogy a reménytelensége viszont esetleg megosztható volna velük. Az emberekkel. Nem, pontosan tudja, hiszen ember ő is, hogy már két ember sem bír igazán reménytelenül együtt lenni; látszólag persze, igen, kívülről nézve még akár üvölthet is róluk a reménytelenség, magukban azonban, egymás között, újra meg újra remélnek valamit; szó sincs bizalomról, nem bíznak egymásban, hanem remélnek valamit egymástól, mindegy, mit, a fontos, hogy kölcsönösen eltakarják egymás elől a másik nyilvánvaló reménytelenségét. Esőben rohan, az esernyő fogantyújába kapaszkodva hálálkodik magában a költőnek, amiért az utat talált hozzá a reménytelenségben, s amit ezért ő feltétlen bizalommal viszonozhat, akkor is, ha tételesen sokkal többször adott hangot ez a költő is a reménynek; sőt, egy ilyen körülmény még inkább ok a fokozott bizalomra, mert eredeti görbéjében mutatkozik meg benne a jellem drámai története, reménytelen küzdelme a korral, amelynek gyermeke lévén ő is, méghozzá a feltűnést kereső gyermekek fajtájából, a küzdelmét is többnyire értelmesnek, célszerűnek, azaz reménytelinek kell feltüntetnie, alkuképpen mintegy, hogy ne maga a kor, mint afféle szülőközösség, számítsa őt oda a reménytelen retardáltjai közé. Neki viszont, aki most egyedül rohangászik egy esőverte folyóparton, idegenben ráadásul és éjszaka, fölösleges volna még egyszer ugyanazokat a köröket lerónia, amelyeket a szóban forgó költő rótt le a számára adódott porondon, meg nem is engedhet meg magának egy ilyen időpocsékoló munkát, hogyha valóban komolyan, testileg és szellemileg egyaránt magára veszi a költő korlátlan érvényű ítéletét, amely szerint nincsen remény. És nem hárítja el a dolgot azzal, hogy ezzel csupán egy vers ért véget.
Késő reggel, félálomban jön fel az emlékezetébe a kislány, ezért nem mozdul a csengetésre sem, tudja, hogy a szemetesek azok, úgy általában mindent tud, aminek vagy nem látja, vagy nem is igen kívánja hasznát látni éppen, a kislányt novemberi Vörösmarty-színekben látja, de a szemében a nap mintha még ezeken is keresztültűzne; nem örül neki. Ha kertelés nélkül, kurtán fogalmazhat, azt kell mondania, hogy ő már annak idején, eleve reménytelenül látta meg a napot. Azonnal bágyadt lett tőle, gyámoltalanságérzete elviselhetetlenné fokozódott, s az a fajta türelmetlenség vett rajta erőt, amelytől csak rázkódni képes az ember, mint egy bokor, amit a saját, belső szelei kuszálnak összevissza. És a legszörnyűbb, hogy még egy ilyen romantikus képben is irtózik tobzódni. Mielőtt tusolni indulna, bekapcsolja a rádiót, s az persze Sosztakovicsot sugároz megint, úgy hagyja, az este, tegnapelőtt este a vendég és a vendéglátó komponisták közös hangversenyét ülte végig a város koncerthalléjában. Egyikért-másikért külön szurkolt a füle. Alighanem félelemből is, hogy mi van, ha senki nem marad, akivel szívből egy húron pendülne még ebben az életben, mert hiába hatja meg könnyekig mondjuk a Schubert-zene, ha egyszer a Schubert régesrég meghalt, és a zenéje legföljebb őt, aki hallgatja, s őt is csak átvitt értelemben keltheti életre, hiszen most él még, ám hogyha meghal egyszer, azután, akárcsak Schubertet magát, őt sem támaszthatja fel többé halottaiból a Schubert-zene.
De a belőle áradó fájdalom egyelőre mintha még erotizálná a tetszhalott zónákat, a szívét, hogy ne menjünk messzebbre mindjárt; mióta eltűnt a kislány, alig-alig üt félre. Lekopogja-e. Nem, próbálja még egyszer Vörösmarty-szemmel nézni a dolgokat, elnézni azt is, ha egészen egybemosódnak, összebékülvén egy egyszer már időtállónak bizonyult sötét tónusban. Felnéz magában: az ég mintha ismét agyagfelhőkkel volna bevonva. Ezt legutóbb valaki kifogásolta nála, hogy miért nehezíti meg az amúgy sem felhőtlen viszonyukat még ezzel is, egy ilyen durva költői tehertétellel, amikor ő pedig éppen a többrétű hűségét vélte kifejezni e képben, hűségét a Világos (ill. az Előszó) utáni festészethez, valamint a nyers, ám durvának azért mégsem mondható valósághoz, természetszerűleg, s a formázhatóságról már nem is szólva: mert a valódi jellemek mégsem potyoghatnak csak úgy, a derült égből, ide közénk; még a kislány sem, aki egy pillantással a napot szállította le neki. Májusi délután, csúcsforgalomban. Majd egy hirtelen szóváltásra elillant, s azóta se nap, se jellem. Arctalan mozgásformák ismételgetik magukat csupán az emlékezetében, sebes cipőcsattogás egy öreg bérház hátsó lépcsőjén lefelé, s ahogy ő erre megfordul az ágyban, a fekete kölyökmacska egyenesen az arcának ugrik, belekarmol az orrába, halántékába, elhalva közben a kislány léptei.
Az ágy kemény és nagy, elfoglalja a szoba egyharmadát, ahol meg lehet télen veszni a hidegtől; formára mint egy folyosó, ablaka a bérház körfolyosójára nyílik. Nem tárhatod fel egészen, mert a kislány apja ezzel kezdte a lakás átvételét, ablakcserével, vastag és dupla üvegű bukóablakot illesztett be a trehányul záródó régi helyére, polcokat csinált, meg egy vitrines és egy álsarokszekrényt helytakarékosságból, a fekete irodai könyvespolcot is ő újította fel, amely az ágyat takarja el most az ablaktól, s amelynek a résein át az ágyból lesheted meg az ablak előtt eltotyogó vagy a szobába be-bekémlelő öregeket. Mert körben a teljes emeletet csupa vénember lakja, vénemberek és vénasszonyok, és mindegyiknek kint lóg a virágosládája a folyosó korlátján, ameddig az idő megengedi. A kislány büszke az apjára, hogy úgyszólván mindent maga készített itt el neki, az összes famunkát, sőt nem egy lámpatestet is, és őt magát persze, ezt szintén nem felejtheti, bár a tudatát ennek néhanap terhesnek érzi. Az anyjával sokkal, de sokkal könnyebb. Az anyáról Vörösmarty általában és magától értetődően szinte hallgat, nincsen anyja szép Ilonkának a Vértes belsejében, sem szép Enikőnek a Két szomszédvár egyikében, egy esetben tesz csak kivételt a költő, ám ennek viszont, ha szigorúan nézzük, valóságérvénye nincsen: mert a rókalány anyjáról szól bőségesen, a sánta rókáéról, akit pedig idő előtt megkerget és ízekre szaggat és jóízűen elfogyaszt a farkaséhes három manó: Kurrah, Berreh és Duzzog. És Miríggyel gyászoltatja meg őt, a gonosz boszorkánnyal, mert az az anyja, az anya-Mirígy, aki nem átallotta volna Csongor úrfi szívébe csempészni be az aranyhajú rókalányt. Bonyolult egy história - ha nem vágjuk el a három manó étvágyával, mint egy mellékszálat. És nem hozzuk fel a csábhelyébe a Ledért, akinek viszont megint csak egy agg apja van, szenvedő; s minthogyha egy anya nem is szenvedné meg úgy a lánya (el)vesztét, mint egy - teremtő...
Vagy valóban nehezebb az ég a földnél. A kislány anyja, mint tudjuk, egy alagsorban dolgozik, hullákat meg hulladarabokat adminisztrál, éhbérért, és kétes fény vala ott, világa, mint amelyet a túlvilág félig-meddig már visszavont. S mintha a föld is folyna szét a kezed között, ahogy a költő nyomán építkezel lefelé; rajtad nem múlik. Ott jár a kislány az anyjánál, látogatóban, majd visszafelé a lépcsőfeljáró melletti gyepen egy kézfejet talál, viccesnek találja inkább, mint rémisztőnek, legszívesebben zsebre vágná. Így meséli neked. És az írisze megtelik napfoltokkal, lángol a tüskésre nyírt szalmavörös haja, orrlikai kitágulnak; és mintha tűkörben játszana tűnő árnyékával, tátogva, harapva kering egy félkörnyit jobbra meg balra a vitrin előtt, majd frottírköpenyét ledobva négykézlábra ereszkedik; azt mondja, szereti azt is, ha veszekedtek. Az arcát azonban, e földi vonásaiban, most sem látod. Jobb híján mondod, ha nem bírsz vele, mint magaddal, hogy tündéri gyermek, egy róka, egy földre szállt angyal. És felmenő ágai révén ugyancsak földhözragadt is. Hogy a csontjai, amilyen szanaszét tartják a testét e hús-vérben, fájdalmat halmozva benne hidegre, melegre egyaránt, holnap a földbe kerűlve még azután hajnalra kikelnek. Így mész magad is négykézláb magadban utána, és csóválod fejedet, mintha egyszersmind az volnál, aki ezt mind az ablakból látja. S aki a hajnalt, amilyen aszott a nyaka, nemigen éri már meg.
De világos, hogy a jellemekkel sem boldogulhat már soha, és igazat szólva, se kedve, se ideje mindennapi dolgok után járni; fázik tőlük. A kanális túlpartján egy törökök lakta házat bontanak, tágul a földi gát, futtában újra átgondolja Az emberek zárósorát. Panaszmentesnek érzi. Mintha egy jó beszélgetést végeznének be így ketten:
„- Nincsen remény."
„- Nincsen remény."
S minthogy egészen közel állnak egymáshoz, akár egy színpadon, szinte egymásba érve az arcuk, kiáltozniuk sem kell. Sem sziszegniük, mert a sziszegő suttogástól óhatatlanul ki-kifröccsen a nyál is a színész szájából, bele a másik színész arcába, aki viszont a szerepe szerint nem törölgetheti magát a jelenetben, holott hányszor kívántuk már nézőként, hogy bárcsak szabadítaná meg magát az undorító és csiklandozó nyálpermettől, és így nem ritkán elveszítettük is a párbeszéd fonalát, nem tudván szabadulni közönségesebb gondolatunktól, amely gondolatunkban azonban mélyen azonosultunk a szembeköpött színésszel. Nem vettük számításba azt a magasabb hevületet, amivel a szerepétől áthatott színész valószínűleg fittyet hányt az ő magánszemélyét érintő kellemetlenségnek. Arról pedig megfeledkeztünk, hogy a köpdöső színészt pedig esetleg az átszellemült színész lehelete tette még sokkal kínosabb próbára, hiszen egy szagot semmiképp sem törölhetsz le a képedről, kitörölni sem tudod magadból, sokáig még azután sem, hogy a jelenetet már rég lejátszottátok, vagy magát a darabot is levették már a műsorról; nyögd csak ki szépen, hogy olyan embert még nemigen hordott a hátán a föld, akinek a jelleme erősebbnek bizonyulhatott a szagánál.
Fáj a földnek tehát így is, ha levegőnek nézi magát, és gyorsan szedi a lábait, hogy ne hűljön meg, ha már eddig sikerült megúsznia; lépést tart egy jókora, hosszú fekete uszállyal, amely reflektor nélkül halad a csatornán felfelé, vagy lefelé, kedélyünk függvénye, a csatornában áll a víz; s mintha a költő is így volna; vagy éppen ő, a költővel: mintha az idő sem járna el fölötte. Majd egy pillanat múlva homlokegyenest ellenkezőleg látja; a garatját érzi megtámadva, az duzzad össze az életmű szerves hulladékszagától. Minthogyha fel-alá rohangászna egy idegen parton, őszi kacsarikácsolásban, mert az uszály néma, mint a hal és mint az árnyék. Egy mesébe illő jelenet a valóságból, ahogyan (nem) egy meséből fogant ráolvasás az emberfaj fejére a sárkányfogvetemény. Több (mint) meséből és több (mint egy költői) képzeletből összegyúrt vagy egybeötvözött amalgám ez a metafora, szervesebb ízeket (g)erjeszt, mégsem bomlik le egykönnyen; nem bír vele a föld. Oda a Menny (a Végtelen Üdv-Bolt), egyszerre úgy veszi, ő most a föld, bele van vetve önmagába, és nem bír magával (ha nyelvére tolul a kislány, az is egy rög), emlékezete együtt tart Vörösmartyéval; öt perccel zárás előtt beesik még egy kis kínai kifőzdébe, rizst eszik bambuszmártással, féláron kapja, könnyekig hatja a pult mögül szivárgó panaszos-édes sárkányszólam. Azt hiszi, minden egyébben különböznek. Ha Vörösmarty emelkedett, neki a gyomra emelkedik meg; s akkor jön ez az amalgám, és helyrehozza. Lélegzetre kap. Levegőhöz jut tőle, magához tér. Megérti azt, ami egyesegyedül magától értetődhet, s amit kevésbé mostoha korok gyermekei még így hall(gat)hattak: Eljön az idő, amikor te is a fűbe harapsz. És nem lettek idegesek tőle, ha igaz, mint te, hanem szépen belealudtak, esetleg abban a tudatban, hogy biztosan, velük vagy nélkülük, holnap is biztosan lesz nap. Mintegy becsületszóra.
De ez már olyan aranykori szöveg; ez a szavahihetőség. Kint a sötétben újból a régebbi kerékvágás hozza eszébe Vörösmartyt, a nyugtalanító közvetítőt. Ebben majdnem biztos, hogy a Kegyes Sors keze osztotta szét köztük (Petőfi, Arany, Vörösmarty között) a Világteremtő (Shakespeare) darabjait. Hogy őneki jutott a Lear meséje. Így szól benne az eltébolyodott agg király a megvakított ex-miniszteréhez: „...Csak övig Bírják az istenek; mi azon alul van, Az mind az ördögé; ott a pokol, Ott a sötétség, ott a kéngödör, Mely forr és ég, ott bűz van és enyészet. Huj, huj! Pihá!
Adj egy nehezék pézsmát, jó gyógyszerárus, hadd édesítsem meg képzelődésimet. Itt a pénzed.
Gloster (a vak): Ó, hagyj kezet csókolnom!
Lear: Hagyd előbb Letörlenem a halandóság szagát.
Gloster: Ó, természetnek roncsolt műve! A nagy Világ is így kopik majd semmivé.
Ismersz-e engem?
Lear: Jól emlékszem szemeidre. Reám kacsingatsz? Nem, vak Cupido, kövess el, amit csak bírsz, én nem fogok szeretni."
(Lear király, negyedik felvonás 6. szín)
Bamberg, 2000. november 19-27.
Megpróbálok eltévedni egy Vörösmarty-mondatban, sokszor megtörtént már velem, és nemigen van más lehetőségem, mint utánajárni, vagyis: újra eltévedni.
„Titkos haraggal, mélyen s gyászosan, / Mint a setét pók, szőtt az árulás, / A bízalomnak hószín fonalát, / Mely vad kezei közt tüstént megszakadt, / A rossz gyanúnak barna szálival / Fércelte össze csalfán s ördögűl; / S jött a hizelgés hímes köntösében, / Melly a barátság képivel kivűl, / Benn szertevonszolt arccal a boszút, / S gyilkos haragnak rejté szörnyeit." (Csongor és Tünde. A Fejedelem második monológja, V. felvonás, 2931-2941. sor)
Szeretném megközelítően érteni, mi mindent jelent és nem jelent ez az idézett mondatból kurziválva kiemelt szókapcsolat, amit régóta ismételgetek. Hiába tudom, hogy a Vörösmarty-szótár és minden értelmezés szerint: benn szertevonszolt arccal, az adott időben és helyen annyi, mint körbe mosolygó, hamis ábrázattal. Csakhogy a mondat egészét, mondjuk így, betű szerint is alig értem. Nagy nehezen meg lehet állapítani, hogy az egész tízsoros mondat cselekvő alanya az „árulás", mely a pontosveszsző utáni mondatrészekben a hízelgés „köntösében" működik tovább, s ez utóbbi a barátság képét, majd a kifelé mosolygó, hamis arcot ölti magára. A mosoly bonyolult és gazdag átvitele - a „szertevonszolt". Próbálom elképzelni az arcizmok, a szájszöglet, a ráncok - ezek szerint - kínosan nehézkes széthúzását. A vonások vonszolását (írásjelek, tollvonások?). És nem széthúzódását: a nyelvtani alak, nyilván szándékoltan, cselekvő. Mintha egy holttá dermedt, utóbb nem-létezőnek bizonyuló imago állna ellen a másfelől nagyon is akart, mimikus mozgatásnak, mesterséges műveletszerűségnek, ahogyan valaki hamis szándékkal alakítgatja, rángatja stb. az arcot, amit egyszerre tekint tárgynak (nem önmagáénak, nem Selfjének) és önkényesen uralhatónak/változtathatónak. Persze, hiszen ez a valaki nincs - hízelgés, ál-barátság, gyilkos harag van (a mondat első és utolsó sorában a harag szó képzi az egész keretét). Nem is fogalmak, hanem személy nélküli emberi jellemvonások, viselkedések allegorizálása (az imago imaginálása révén) ez az arcnak látszó maszk. Szerkezeti dinamikáról van szó, nem eleven lényről. Imago jelentésváltozatai ugyanis a latinszótárak szerint: kép, arckép, mellszobor, imago cerea: viaszbábu (átviteli lehetőségek:) képmás, hasonmás, alak, látvány, árnykép, halott árnya, álomkép, sőt: hasonlat, parabola, mese, csalóka kép, rémkép, látszat, elképzelés, képzet, gondolat.
Fölfüggesztve a darab számtalan, inspiratív és jó értelmezésének emlékét, maradok a szóról szóra olvasás látszólag gyermeteg, de épp a szavak fűzése által a szószerintiségnek ellenálló, valójában sokszor szakadékos műveleténél. Az eddigiek szerint ugyanis a nagyurat, a hatalmas, rémes népboldogítót ledöntő vész nem valamely valódinak az arcát rejtő személy, hanem a megjátszásnak, a látszatnak, a mimikának mint szerkezeti mozgásnak a megjelenése, önelvű nyelvi formula és negatív (erkölcsi) fogalom-báb: árulás, hízelgés, ál-barátság, gyilkos harag. Az azonosíthatatlan, személytelen arc azonban, ami „jellemének" megfelelően zaklatottan, előre- és hátravetésekkel, groteszkül kibontakozik, egyre inkább eltávolodik allegorikus eredetétől (árulás), és azonosíthatatlan, határozatlan szörnyfejjé válik (Vörösmarty egész költői világában visszatér az „ezer fejű szörny", a Mind, akár egy emberiség-medúza), vagyis romantikus módon szimbólumszerűvé alakul át, és „leváltja" a régi allegorézist, egyre inkább a középpont nélküliséget mondva (például Csongor fantasztikus szavaiban a III. felvonás elején, 1270-1285. sor, illetve a II. elején: „egy raj a világ", illetve: „Oh, mellyik nem közép itt?").
(Kitérő) A nyelv szűkös határai, amelyek a kimondhatatlant és a semmit közelítik egymáshoz, a nyelv uralhatatlan, nem eszközszerű jellegét emelik ki ebben a költői világban, s ez lesz a darab egyik legfontosabb híre. A hírt a folytonos alakváltoztatások, szerepcserék, illetve a szavak, fogalmak, szórendek fölcserélhetősége, teljes egységek szemantikai bomlás és üresség közelisége, a „bármi bármivel és az ellenkezője" nyelvi öröme és fantasztikuma, a játékba hozatal mélyén bujkáló rezignáció, sőt kétségbeesés nyelve mint a darab valódi cselekménye „mondja el". A nyelv, a szerkesztmény, a varrás és sminkelés stb. a létrehozója, a továbbírója számára is nyilvánvalóan nem eszköz többé, nem valaminek a „kifejezése", reprezentációja, hanem maga a dolog: „A reménynek csüggedése / És a csüggedés reménye", „Az élhetetlenség / És a halhatatlanság", „Az élhet, halhat mért van eltörölve?" (csak jelzem - mintha a Szózat későbbi főparancsát törölnék el itt), „a reménység sem remél", „Telhetetlen, és mivel? / A temérdek semmivel", „Szinte meghalék: de semmi! / Oh, szalonna, kenyérnap." Ebben a mindent átjáró nyelvi-szerkezeti libikókában, cserélgetésben elvesznek a nyelvi/szemantikai hierarchiák, a nyelv mint elnevezés identitás- és jelentésvesztésének kora modern rémülete is felbukkan: „Szavak, nevek, ti öltök minket el! / Én én vagyok, s mi ez? Nem tudhatom." „Nyom helyett örvényt hagyó, / Melyben elmém sírja nyílt meg". Maguk az oppozíciók válnak kétessé, relativizálhatóvá, kijelzetten önkényessé, amelyek mélyén a kereső szereplők nem mindig, de többnyire semmiféle igazi, valódi valóhoz nem jutnak el. Az alap és eredet - a genealógia - levezethetősége, a nevek megalapozhatósága szakad meg; az alap dramaturgiai-poétikai használhatóságát töri meg - többek között - a mű kezdetén a szülőktől való elvándorlás, az elhagyás homályos, poétikus disszeminációt létesítő „ősbűne", melyet Csongor még az V. felvonásban is emleget. Mindenütt a nyelv, a név, a szerkezet lebegését, biztonságvesztettségét - a szabadság árát? - olvassuk. Éppen ez a Vörösmarty-féle, mindent elborító s a szereplők furcsa passzivitását, imbolygását, olykor kibogozhatatlan útvonalú bolyongását körbefonó álom mint nyelvi, észlelési, gondolkodási labirintus: a „tündér tömkeleg". Lelepleződik és kétségessé válik, hogy mindig minden rejtene még valami „mélyebbet", s ha odaérnénk - meg is volna. A hagyományos és mélyen belénk ivódó, mesei boldog vég és a végidőkre vonatkozó sajátos, köznyelvi, közemberi helyreállítás (apokatasztászisz) bizonyossága, várakozása épül le. Minden nyitva marad, nem enged a zártság nagy erejű, predikatív, véglegesítő kísértésének. Ne feledjük (pedig szoktuk): a darab végének közismert mondatait nem a két főszereplő mondja, hanem „imez ének hallatik: Éjfél van, az éj rideg és szomorú, / Gyászosra hanyatlik az égi ború: / Jőj, kedves, örülni az éjbe velem, / Ébren maga van csak az egy szerelem." Hááát... A másik nagy kísértés, a szabadság pedig, a végtelen, ötfelvonásnyi keresés elkerülhetetlen sorsa és szorongó igenlése, itt és mindenütt a Vörösmarty-világban, egyúttal az értelemvesztéstől és az éj/nap értelmes megoszthatóságától, arányaitól való megfosztás, valamilyen lezárhatóság hiányától, a végtelen semmiségtől való félelem, vagyis az artikuláció veszélyeztetettségének a „neve".
Megszakítom a megszakítást, tovább olvasom, „befelé" a fejedelem mondatát. A szertevonszolt, ami ráadásul benn történik a vonszolás nevetséges kínját is idézi, továbbá arra az ősi/modern, színházias, énpszichológiai félelemre utal, hogy az egyre csak széthúzott, egymás után lefejtett (halotti?) maszkok mögött nincs senki és semmi, nincs „igazi" arc. Pontosabban a félelem egy régi és sokáig működő, metafizikai szerkezettel, oppozícióval függ össze, hogy: létezne ál-arc és arc, amelyek közül természetesen az utóbbi az igazi, az értékesebb, csak meg kell találni. De mi történik, ha rájövünk, hogy ez a szerkezet tarthatatlan, hogy nincs mit keresni, hogy csak szereparcok (personák) léteznek? Benn szertevonszolt arccal, ez tényleg a korabeli jelentést - hamis ábrázattal - teljesíti ki és tölti föl. Csakhogy ez a teljesedés nem a jelentés(ek) túlmondását, túlterhelését hozza létre, hanem ellenkezőleg, egy drámai leépítés és leleplezés bonyolult, lecsupaszító, csökkent, ha tetszik: dekonstruktív jelentésterét. Vörösmarty textusa a hagyományos nyelvi-metafizikai szerkezeti dinamikát, jelenség/lényeg, hamis/igazi, álarc/valódi arc stb., ássa alá, leplezi le a leplek fokozott játékba hozása révén, s azáltal, hogy végig a beszélő-mondó monologizáló, elszigetelt Ego fikciójáról van szó. Miként a darab szereplőinek vég nélküli álmában és kiemelten Csongor megdöbbentő, ismétlődő alváskényszerében is. Az „ifjú hős" tudja, amit a fejedelem nem: „Ellensége én magamnak / Többet ártok, mint ölőim, / Többet, mint a várt halál". Habár, a fejedelem is, monológja végén mintha megértene valamit: „önálmaim / Nem hagynak alunni ollyan szűk helyen."
A maszk, az arc mögötti lét hiányának szorongását nem csupán az árulás, hamisság, színlelés képzetköre kelti fel, hanem egy másik, sokkal inkább kiírt, kifejtett analógiás folyamat, amely lebegősen az előbbi okává, hasonlatszerű eredetévé válik: a különböző kelme- és ruhaanyagok, fonalak, valamint a velük kapcsolatos mesterkedések, műveletek. Az árulás mint setét pók jelenik meg, amelyet kimélyít a megelőző „mélyen és gyászosan" (csak megkérdezem, mi az, hogy: gyászos mély-szövés? - s mégis, mintha nagyon is lenne valami, de nem megkereshető!). Persze a jelenet nemcsak hogy sötétben, a darab túlerejű éjszakájában játszódik, hanem a mondó is folyton az éjszakával küzd, amelynek különös költői alapszíne a magyar XIX. században nem a ritmikailag - legalábbis Adyig, Babitsig - talán kezelhetetlenebbnek tartott fekete, hanem a trochaikus, mozgékony és rejtélyesen sötétebbnek tartott barna (lásd feljebb: „barna gondok"). A szavak pedig, régi írói hagyományt követve, a takácsmesterség (Zuboly!) metaforikájából valók: a pók a bizalom fonalát szövögeti, amely azonban megszakad, és összegabalyodik egy hószín-barna oppozícióval („barna száli"), a mesterkedés negatív hangsúlya pedig tovább fokozódik a „fércelte" „ördögűl" révén. Csak közbevetőleg: kinek/minek a része a „vad kezei" - az árulásnak vagy a setét póknak? Nyilván az árulásnak (de legalábbis elbizonytalanítva), ami négy sorral lejjebb ördöginek neveztetik, amennyiben szintén ősrégi fogást idézve, minden, ami nem-azonosnak mutatja magát, minden, ami mímel: az ördög mesterkedése. Vörösmarty azonban felvilágosult, érett fő, itt színtiszta költői mesterkedésről, retorikai formulázásról van szó; magának a nyelvnek, a szerkezet-játéknak, a technének az „ördögitől" való, beleírt, ősi szorongása ez. A manipuláció pőre bemutatása, a rafinéria nyelvi dinamikája végül is nem más, mint a paranoia nyelvi önelvűsége, miközben a mondatszerkezet, a szintagmák, a belső hierarchikus viszonyok aláaknázódnak, megtörnek, szinte minden ponton billegnek, borulnak. A mondat példásan megcsinált egyensúlyhiánya önkéntelenül reflektál: elbizonytalanítja a beszélő hitelét. A pontosvessző után a ruha, mely maga is a megtévesztés metamorfózisa, az alakoskodás meze, hímes köntössé válik. Ez vezet ismét az allegorizáló „barátság"-képhez, amely „kívül" hamisságot reprezentál: a körbe mosolygás és a köntös, az álca és az álruha összeszövődik. Vörösmarty maga is takács.
Ez a kívül-más-mint-belül-de-belül-semmi formula maga a szertevonszolás, a szétmenés, a szétesés arca, vagyis nem-arc (nincsenek összeesküvők, csak összeesküvés), ami ráadásul a körbe-körbe képzetével, a körszerű, terméketlen ismételgetéssel társul. A romboló „körbe", e mondat tágabb szövegösszefüggésében másfajta zártsággal is kapcsolatot létesít: részben az álommal, részben a helyvesztéssel, illetve a hely nélküliséggel. A fejedelem monológjának utolsó harmada - miként másik két társáé, a kalmáré és különösen a tudósé - valószínűsíti azt a lehetőséget, hogy minden valamilyen belső körben zajlik (ahogyan az egész darab is, nem szólva a fontos szerepet játszó varázskörről): benti arcról van szó, és olyan önálmokról, melyek az álmatlanság paranoid szöveg-szövögetésével, börtönével azonosak. Ön-konstrukciókról, magáról a képzelgés (imago) „ollyan szűk" helyéről, ami így akár a techné önleleplezése is lehet. Ezek a belső képek - önálmok, hatalomvesztés és költészet sajátjai - szűk, belülről kicsiny, zárt teret hoznak létre. A fejedelem, korlátlan úr és zsarnok módjára, saját építményei, hatalma mint égig törő épület és megalomán, önmeghosszabbító konstrukció összeomlásán borong („Ez a lélek, mely roppant termetével / Láng-óriásként égi boltot üt"), aminek a helyén szűk hely (a bibliai hagyományban Egyiptom: Micrájim köznévi értelme eredetileg - lehet itt átjárás?, nem tudom), hontalanság, sőt temetetlenség marad. Nem szólva a „nagyon nagy" kicsinnyé változásáról. A romantika bátor szorongása is ez, a szétszóródó, centrumnélküli ego, a metafizikusan konstruált, egyközpontú beszéd tarthatatlanságának felismerésétől. A ruházat tehát a maszk hasonlító szériája, amely maga is önálló, amennyiben a rejtegetést, a mögöttiséget, a „van itt még valami, ami nem azonos azzal, amit látunk" nyelvi-szerkezeti konstrukcióját, a hatalom és a megfosztottság okozta sérelem paranoid struktúráját poetizálja és ezáltal leplezi le: kifordítja a „ruhát". Már itt megjelenik az egész „ruhatár" mint condra, vagyis a takács- és maszkmesterség „paranoid" műveleteinek, manipulációinak összevont, tragikus (ön)leleplezése. Kállay Géza kitűnő, kéziratban lévő tanulmányában, A pusztulás vízióinak nyelve Vörösmarty kései verseiben és Lear-fordításában (köszönet érte, hogy rendelkezésemre bocsátotta) inspiratívan elemzi a Gondolatok a könyvtárban nevezetes ruha-szótárát illetve metamorfózisait: „... a pusztulás vízióiból készülnek a »fehérre mosdott könyvek lapjai«, lesz »sápadt levél«, épül a könyvtár ... a rongyolódás mellett valami épül, ami talán belülről sem velejéig hazugság. Nem így az Előszóban, ahol bár a »vén kacér«, »Virágok bársonyába öltözik« és »vendéghajat veszen«, csupán hazudja a jókedvet és az ifjúságot. S még az utolsó Fogytán van napod-ban is ott a ruha: »Fáradt vállaidról / Vén gunyád leszakadt«. A ruha már nem változtatható át írott lappá, költészetté, a metaforából szó szerinti, eltépett gúnya lett, ez gúnyolja a nincstelen embert: már a szégyen eltakarására sem alkalmas. A kései Vörösmarty a ruhák tekintetében Lear harmadik felvonásbeli filozófiáján is túllép... Vörösmarty szerint csak az a rosszabb, ha nincs ruha, ha a természet, a tavasz kísért meg, mert a természet is már csak aljas álca..."
Annak tehát, hogy ebben a mondatban és tágabban az egész monológban a paranoia leleplező (és nem felmagasztosító, ám nagyszabású) bemutatásával van dolgunk, nyelvi, stiláris mesterfogása a mondat utolsó négy sorában található inverzió: „boszút, / S gyilkos haragnak rejté szörnyeit." A megzökkentés, az előrevetés, a ritmikai „hiba", ami az egész mondat mértékes, már többszörösen előkészített egyensúlyhiányát betetőzi, mintha a leplek, a rejtegetés (a leplezés, a barnaság, a setétség, a szövögetés stb.) megtévesztő és gyanakvó ritmikáját jelezné, tárná föl: az olvasó többedszer eltéved e mondat pontosan kimért „rendetlenségeiben", és a kényelmetlen olvasási hatás révén a mondottakkal való azonosulás akadálya jön létre. Maga is gyanakvóvá, még inkább elutasítóvá válik. De nem a fejedelemhez közelítve, hanem vele szemben. Az inverzió itt a gyanúnak a mindenkori genealógia, származtatás, okság zárt rendszere irányába mutató logikáját sérti fel, amelynek gyanakvó szerkezetekben való bemutatása maga a lelepzelés: egy nagyszabásúan sötét alak paranoiára csábító, megtévesztő, ellenszenvesen felfújt beszédét olvassuk. Egyúttal a ressentiment és az önmagába fúló, feldolgozást nem ismerő frusztráció nyelvi artikulációja szövődik tovább a következő, a szóban forgót ellentétező, kéttagú mondatban: „Kellett az áldozat, és én lettem az." A fejedelem betegsége mint a torz nagyság- és mindenhatósági komplexus, illetve a bukás-ressentiment szerkezete, teljes, nyelvi alakban áll elénk. És nagyon ismerősen, közös: önsajnáló tudásunk, tapasztalásunk felől. A másik nagy, korabeli színpadi műre hajazva: „nincs a teremtésben vesztes, csak én". Ha minden az én-en, egyedül rajtam múlik, akkor minden más, a másik csak maszk/báb/imago lehet, az énesség kietlen világában bármi egy engem/minket üldöző világ rémképének látszik. Csakhogy megfordítható: a „szűk hely"-et maga a fejedelem beszéd- és gondolkodásmódja hozza létre, az üldözött önmagát mint túl közelit üldözi - a fejedelem második monológja mint egyetlen, mesteri elszólás, a szorongás és üldöztetési érzés-kényszer semmijét tárva fel, a túlnövesztő, kompenzatorikus ego önkéntelen rettegését a felismeréstől, hogy: nincs mögötte semmi, hogy: saját retorikájának, beszédmódjának, metaforikájának stb. a foglya, ezért kell hiánytalanul működő, zárt rendszert létrehozni, egy üres szakadék vagy üreg fölött. A zárt beszédrendszernek ugyanis kikezdhetetlenül igaza van, csakhogy éppen ez hordozza a teljes destruálhatóságát is, nem szólva arról, hogy valóban költői beszéd nem ismerheti a „kikezdhetetlenül igaz" beszédet. A paranoid beszéd megköltése (szövögetés, maszkírozás) maga a retorikai „hamisság", vagyis csak nyelv.
Végül tehát megkockáztatható talán, az életmű és a korszak mentalitásváltozatainak figyelembevételével is, hogy az a mód, ahogyan Vörösmarty, a takács (ruhatáros?) és maszkmester, fölépíti a fejedelem beszédének rendszerét, ahogyan látszólag bezárja, egyben hibákat, zökkenőket és túlbonyolításokat helyez el benne, azzal a nem alaptalan, nem igazságok nélküli, de életveszélyesen aránytalanná dagadó, nemzeti/személyes (miként nemzedékének legjobbjainál, az ő esetében e kettő még szívszorító, tragikus pszichofizikai szimbiózist alkot), sérelmi, üldöztetési rendszer lelakatolásának, a rögeszmék bezárásának elhárítását, eltolását, elodázását hajtja végre. Valami mértéktelen megmérése és előre nem garantálható mértékadása megy végbe. Szublimáció, de elfojtás, elhallgatás nélkül. Költői erejével és okosságával saját személyes/nemzeti hajlamainak nem enged. Poétikailag áll ellen a zárt hely/lélek sajátos nyelvének, beszédének. S ez máig felkavaró, szó szerint heroikus hazafiúi cselekedet. Valamit még nagyon nem enged meg magának, ő és néhány társa (ami utóbb megengedhetővé, olykor kötelezővé süllyed), miközben nem fél azt a bizonyos erős hajlamot intenzíven, teljességében és leleményesen bemutatni, feltárni. Mert hiszen a „benn szertevonszolt arccal" mégiscsak átértelmeződik mai jelentésérzékelésünk szerint: talán mégsem csupán az árulás körbe mosolygó, hamis arca ez, hanem annak a nihilum-maszkja, aki rögeszmésen és örökké hatalomsóváran fürkészi az árulást az üres éjszakában, fenyegető, eleve összeszőtt, ab ovo rögzült jelentést, halál-maszkot látva ott, ahol mindezt bizony éppen ő adja meg és veti előre. Az önbeteljesítő mondás el-tartása önmagától, eltérítése, halogatása, késleltető megzökkentése, vagyis a mértékadás mint kaland - Vörösmarty poétikai és nemzeti tette, az egyetlen lehetségesben: a mondatszövés szigorú becsületességében.
Vissza az idei számokhoz