Maga, szívem, egy intoleráns állat!, kiáltotta valaki valakinek az ötvenes évek elején, egy férfi egy nőnek és viszont, emberi lények, kik így szabadon születtek egyenlő méltósággal és joggal, emberek, ésszel s lelkiismerettel, egymással szemben ekként testvéri szellemben viseltetvén, teoretice.
Ígyen találkoztam életemben először a(z) (in)toleráns szóval.
Ha most regényben volnánk - általában én ott szoktam lenni, amiként Ofélia kolostorba, analízisbe, akként én regénybe vonulok -, beszámolnék, hogy amint meghallottam a fenti mondatot, maga, szívem, egy intoleráns állat, üstöllést kedvenc szótárjaimhoz ugrottam, s lapozgatni kezdtem őket. Nem-realista írónál, aki, fájdalom, vagyok, az egyéves gyerekek is ugrálnak s szótároznak.
A szinonimaszótárakban járkálván a következő szóbokorhoz juthatunk: toleráns - türelmes, jámbor, megértő, elnéző, belátó, együttérző, résztvevő, jóindulatú, jóakaratú, emberséges, jószívű, jólelkű, jóságos, aranyszívű, vajszívű, galambszívű, galamblelkű, önzetlen, altruista, önfeláldozó, áldozatkész, nagylelkű, nobilis, zsenerőz, bőkezű, gavalléros, gáláns, kegyes, barátságos, nyájas, szívélyes, kuláns, méltóságos, igazságos, elfogulatlan, pártatlan, semleges, közömbös, előítéletmentes, tárgyilagos, objektív, józan, mértéktartó, szolid, fegyelmezett, higgadt, megfontolt, nyugodt, bölcs, igazságszerető.
Elsőre kicsit sok a jóból. Arról nem volt szó, hogy változtassuk meg éltünket, csupán arról, hogy kicsit oldjuk az előítéleteket, tartsuk tiszteletbe mások micsodáját, de az nem volt mondva, hogy egy füst alatt azonnal jó embernek is kéne lennünk, bölcsnek, igazságszeretőnek, jámbornak és barátságosnak.
Még a végén kiderül, hogy szeretnünk is kéne felebarátosunkat, mint tenmagunkat.
Ez valóban túl sok volna. Úgy értem, díjátadáshoz. A szeretetre alapozva nem lehet díjat adni, a szeretet nem lehet tárgya (jav.: alanya) mozgalomnak (leszámítva a kereszténységet), ennél kevesebbet és gyakorlatiasabban kell markolnunk.
Ebből a halom szóból az mindenesetre látszik, hogy minden mindennel összefügg, az értékeknek rendje és rendszere van. Ha, akkor. Akkor, ha.
Azt hiszem, a tolerancia (legalább) kétfelől van veszélyeztetve. Egyrészt ha úgy gondoljuk, hogy valamiféle igazság vagy igazságok birtokában gyakoroljuk ezen erényt, nem kerülhetve így el a gőgösség, a farizeusság csapdáit. A türelmet hangsúlyozzuk ilyenkor, azt, hogy eltűrünk valamit (egy ideig, még), akár a szülő gyarló gyermekével szemben, sőt akár mint égi Urunk, ki türelmesnek mutatkozik "kemény nyakú népe" iránt.
A tolerancia nem fölülről lefelé hat, kizárólag egyenlők közt működik, nem arra alkalom vagy alibi, hogy újabb s újabb jópontokat szerezzünk életünk fiktív bíráinál.
Azt mondja a szótár, hogy az toleráns, aki mások ellenkező meggyőződését tiszteletben tartja. Már innét látszik, hogy ez nehéz mesterség. Addig könnyű, míg a tiszteletben tartandó más számunkra kedves vagy legföljebb közömbös, más, de olyan. A neheze akkor jön, ha más, de más. Ha csupán annyi köztünk a kapocs, hogy ő is ember meg én is. Mire elegendő ez, ez a kérdés.
Mit is tartunk tiszteletben? Mindent és mindenestül? Gyilkolt - mert ember, szól egy Márai-mondat. Itt tehát körültekintőbbnek kell lenni. Elvileg erről a kereszténység sokat tud, utálni a bűnt, részvétteli szeretettel lenni az esendő bűnös iránt stb.
Vagyis - és ez a másrészt - a tolerancia nem valami maszatos parttalanság, mindent egybemosó, idült mosolygás vagy figyelmetlen beletörődés (az apatikus is toleráns). A tolerancia mindig konkrét, ezért fontos megmondani, mire nem vonatkozik, hol vannak a határai. Amihez persze az kelletik, hogy legyenek az emberek közt ilyen-olyan közmegegyezések. Teszem azt, az emberi jogok nyilatkozata.
Ha a társadalom reflexeiben nem toleráns, akkor rosszul működik az intoleranciában is, arra sincs megnyugtató közmegegyezés.
Zsidózni nyíltan ma Magyarországon nem lehet, nincs is nagyon igény rá, de bizony lehet kódoltan, tudatosan vagy tudatlanul, fű alatt, sejtetve, valóságosan.
Nyilván bizonyíthatatlan, ezért nem említek nevet, mindazonáltal két, egymástól független forrásból hallottam a következőket: a pannonhalmi shoa-konferencia után kérdezte állítólag egy magas polcú, katolikus főpap, hogy akkor most minden egyes zsidótól majd egyenként bocsánatot kell kérnünk? Egy még ennél is magasabb helyről pedig, hírlik, az mondatott, ez, ha lehet, még ocsmányabb, hogy hát akkor, ha így megy tovább, még a végén a törököktől is bocsánatot kell kérni a 150 év miatt.
Ha, akkor. Föltéve, hogy egy katolikus főpap keresztény, akkor nem mondhat, mert nem gondolhat ilyet. Nyilván ugyanez áll kurzívbarát protestáns testvéreinkre is. Ami ebben katasztrofális, hogy ezek a mocskos történetek hihetők. Hihető, hogy ma Magyarországon van olyan tér-rész, ahol ezek a mondatok elhangozhattak. Pedig elképzelhetetlennek kéne lennie.
Mindezt nem most hallottam, mégis csak most tettem szóvá. Pedig az ilyesmin nincs mit gondolkodni, nincs mit tolerálni. Erre a szigorúbb reflexre, erre a konstruktív intoleranciára biztatnék! Amely nem a veszekedés és az ellentétek keresésének vagy élezésének a mozdulata, hanem éppen ama ingatag (és elengedhetetlen) közmegegyezés erősítésének lenne eszköze.
A cigányozás viszont teljesen nyílt és általános. Senki magyar nem mondhatja, hogy nincsen olyan (jó) ismerőse, aki ne cigányozna. Vagy hogy nem utazott taxissal, aki. (Nem mintha a taxisok rasszistábbak volnának a szilikátmérnököknél, csak többet beszélnek. - Mellesleg a cigányozás sokszor valójában nem rasszizmus, hanem például szociális kiszolgáltatottságok fedőbeszéde, nyelve...) Én még sose üvöltöttem rá ilyen emberre. Szólni már szóltam, de barátságosabban, mint kellene. "Hát nem úgy van azért az egészen." Szánalmas. Intoleránsnak lenni nehéz.
Ha megegyezünk az ép észben, akkor a hülyeség például nem tolerálható. Ha Keresztény hitvilágunk a mezopotámiai ásatások és a kubányi (!) tekercsek tükrében címmel dr. Torgyán tart előadást, díszvendég Hernádi Gyula és Gyurkovics Tibor, akkor politikai rokonszenvtől függetlenül tessék hangosan, nem nevetni, de röhögni. Mert ésszel és lelkiismerettel bírván egymással szemben testvéri szellemben kell viseltessünk. Ezért. A testvériségtől átitatva kell röhögnünk. Utána aztán, ha, lehet a vonatkozó pártra szavazni, értelemszerűen. (Most ettől, a keresztberöhögéstől megint igen messze vagyunk, ó, nagy az összetartás, kezdőgyakorlatnak talán megtenné, ha egy szemét, liberális lap indítana egy rovatot, ahol csakis szoclib személyiségek esetlenségeit figuráznák ki, és viszont, emberséges, konzervatív jó magyar lap meg az övéit. Hisz elképzelhetetlen, hogy tisztesség és értelem csak itt vagy csak ott volna... Megjegyzem, a Magyar Narancs szüretrovata, hülyeségrovata üdítően pártsemleges. Párját ritkítja.)
Magyarország szabad, demokratikus ország. De hogy milyen (lesz és van) ez a demokrácia, az ezeken a mindennapi, hétköznapi intoleranciákon is múlik. Ez macerás dolog, de megúszhatatlan, ha egy kicsit is komolyan vesszük a szabadságunkat és méltóságunkat. Nem véletlen, illetve az, de jó véletlen, hogy a Tolerancia díjat az Autonómia Alapítvány adja. Csak autonóm lény képes toleráns lenni.
Az volna jó, ha a tolerancia és a konstruktív intolerancia nem személyes erény lenne, hanem reflex, személytelen automatizmus és így társadalmi gyakorlat. Majdan később, második lépésként aztán rádöbbenhetünk, hogy a személyesség mégsem megkerülhető.
E mai alkalomra készülve rendesen elolvastam, amit eddig még sosem tettem, az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát.
Nagyon szép.
A szöveg az Autonómia Alapítvány ez évi Tolerancia-díjainak átadásakor hangzott el a budapesti Puskin moziban. Az írott sajtó kategóriában az első díjat Scipiades Erzsébet (Magyar Hírlap), a második díjat Puporka Lajos (Népszava) és Hell István (többek között az Élet és Irodalomban megjelent írásáért), a harmadik díjat pedig Horváth Miklós (Metró) kapta. A mozgókép kategóriában az első díjat Varga Ágota, a második díjat Bódis Kriszta kapta. Az alapítvány különdíjat adott át Fehéri Tamásnak. A rádiós kategóriában Pálfi Balázs részesült az első díjban. Különdíjjal jutalmazták Hegyi Imre és Kovalik Márta munkáját, valamint a Népszava publicisztikai rovatát.
A kentaur
Ezen a borongós kedélyű ezredfordulón örömmel jelenthetem hazám polgárainak, hogy a múlt héten hangos röhögések közepette olvastam egy könyvet. Egy könyvet, amely nem arról szól, mint a napilapok tudósításai, hogy ki kit jelentett föl és hol, és hogy ki mit lopott és honnan, hanem merőben tudományos szempontból tárgyalja a kentaurok, e képzeletbeli, ló altestű és emberi felsőtestű lények helyét a természetben. Ez is a könyv címe: A kentaur természetrajza. Egy tudományos monográfia, illetve annak harsány derültséget kiváltó paródiája. Szövegének szerzője Csányi Vilmos etológus-professzor, az ismert kutató és tudomány-népszerűsítő (a kötet klinikai komolyságú orvosi tankönyvek illusztrációit idéző és ilyenformán ugyancsak heveny derültséget okozó grafikái Makovecz Benjámint vallják mesterüknek). Na már most fölmerül a kérdés, hogy miért vetemedik egy ilyen könyv megírására egy akadémiai levelező tag (idiomatikusan: associate of an academy; idiotikusan: member of an academy by mail) és tanszékvezető egyetemi tanár (professor and chair; amenynyiben kari dékán is, akkor arm-chair), azaz egy humánetológiai kérdéssel állunk szemben. Az etológia, magyarul viselkedéstan, az emberi és állati magatartást tekinti tárgyának, és igen komoly ismeretágnak kell jellemeznünk. Az etológia hírneves művelőjétől, Konrad Lorenztől tudjuk, hogy mi a teendője a libák közé esett embernek, továbbá hogy mit kell tennünk akkor, ha alkonyattájt a Podmaniczky és az Izabella utca sarkán ránk támadna két éhes hím oroszlán. Ilyenkor, mondja Konrad Lorenz, semmi esetre ne hadonásszunk, sikoltozni se sikoltozzunk, azt meg végleg ne kiabáljuk, hogy "Jaj, mamám!", hanem az etológia tudományában jártas egyedekként feküdjünk az oroszlánok elé a "megadom magamat" pózában, azaz könyökben behajlított karunkra hajtva fejünket, miáltal is olyan erős gátlás ébred az oroszlánban, hogy egyszerűen nem tud bántani, még kevésbé a nyílt utca során megvacsorálni minket. Csak reménykedhetünk abban, hogy az oroszlánok, akikkel a sors kifürkészhetetlen akaratából épp a Podmaniczky és az Izabella utca sarkán futottunk össze, kiművelt, etológiában jártas oroszlánfők, egyenest a Széchenyi tervből, és hogy éhségérzetük nem vakítja el teljesen őket, és nem viselkednek úgy, mint a hazai közélet némely szereplője, azaz mint az állatok. Csányi professzor maga nem oroszlánokkal, hanem - nyilván helykímélés szándékával; kis ország vagyunk - kutyákkal foglalkozik. Remélhető, hogy kutatásainak köszönhetően az emberiség hamarosan választ kaphat arra a kérdésre, hogy ha a kutyaugatás nem hallatszik az égig, akkor konkrétan meddig hallatszik. A professzort különben nincs szerencsénk személyesen ismerni, csak a tévében láttuk, a műkedvelő etológus sasszemével azonban így is fölfedeztük természetében azt a néhány hajlamosító tényezőt, mely arra bírta, hogy halmazati cselekményként A kentaur természetrajzát elkövesse. Először is a professzor úr csücsörít. Lehet, hogy valójában nem is csücsörít, csak a stuccolt szakálla teszi olyanná az arckifejezését, mintha épp rajtunk kuncogna. Ehhez járul a hamiskás nézése. És a szeme is gyanúsan csillog. Eme néhány objektívnek tekinthető tényből kiindulva összefoglalóan megállapíthatjuk, hogy a professzor urat az átlagosnál fejlettebb humorérzéke csábította arra, hogy lóvá (kentaurrá) tegye a nyársat nyelt tudományosságot. Rakoncátlanul rosszalkodva, ahogy elődei közül - hogy csak két nevezetes bűnelkövetőt idézzünk meg a bűnügyi múzeumban kiállítottak közül - Thyl Eulenspiegel és Karinthy Frigyes. Magáért a csíny öröméért is persze, mint a többi vásott kölyök, de leginkább mégis azért, hogy a csíny által a szabadgondolkodás átkos szellemét terjesszék, ironikus zárójelbe téve minden vaskalaposságot. Csányi professzor komolyan veszi a tudományt, épp abból tetszik ki ez, hogy milyen komolyan dolgozza meg bohókás szövegét, a tudományos közlemények szabályait betartva vaskos jegyzetapparátust mellékelve hozzá, bizonyítandó azt, hogy a puszta módszer nem elég az objektív üdvösséghez, ahhoz még ihlet és képzelet is kell! Egyébként a professzor úr csínytevőként is úriember, lábjegyzetei tobzódnak a nyilvánvaló képtelenségekben, a hivatkozott tudósok angol neve magyarra fordítva még a tizenhat éven felüli hölgyolvasókat is pirulásra késztetné, azaz a szerző nyíltan röhög a saját viccein, leleplezve ezzel könyvének igazi műfaját. Mindazonáltal nem lennénk meglepve, ha a fővárosi közigazgatási hivatal mulasztásos törvénysértésben marasztalná el az illetékes önkormányzatokat, mivel azok még mindig nem szabályozták rendeletileg a kentaurok tartását zártkerti, illetve panelházi körülmények között. De most vissza az oroszlánokhoz, melyeket galádul otthagytunk, ha még emlékszünk rá, a Podmaniczky és az Izabella utca sarkán. Mint említettük volt, tudós etológusunk már egy ideje kutyákkal foglalkozik. Ezek egyike, hallottam néhány éve a tévé valamilyen tudományos műsorában a professzor szájából, egy vakarcs kis blöki, afféle selyempincsi, első találkozásuktól kezdve hisztérikus dührohammal fogadta a professzor egyik munkatársát. Ez annyira föltűnő volt, hogy a professzor úgy döntött, kísérletvezetői minőségében elbeszélget előbb az emberrel, majd a kutyával. Rövid úton kiderült, hogy a munkatársat gyerekkorában csúnyán megharapta egy kutya, ami egy életre szóló rettegést ültetett a munkatársba általában a kutyaféléktől, függetlenül azok méretétől, ezért aztán a munkatárs mirigyei a kis blöki láttán is elkezdték kiválasztani a "Mamma mia!" márkájú illatanyagot, amit persze az emberénél sok fokozattal jobb szaglású kutyák családjába tartozó kis blöki rögtön megérzett, és élve az alkalommal egy vérebhez méltó operai jelenetet rendezett a laborban. A munkatárs föltáró jellegű vallomástétele a kölcsönös megértés légkörében folyt le, a kutyával való elbeszélgetés viszont teljes csőddel zárult. - Nézd, Vilikém - mondta a kutya -, szarok én a te kísérletedre. Föl tudod te azt fogni, hogy hány alkalma nyílik az életben egy ilyen minivizornak arra, hogy oroszlánnak érezze magát? Az etológusi pályához nélkülözhetetlen a beleérzés és a rálátás kettős képessége. A kísérletvezető tehát nem szólt egy szót sem, hanem hamiskás tekintettel várt még néhány évet, majd megírta A kentaur természetrajza címmel tudósi pályájának kiemelkedő művét. Könyvkiadói berkekből származó értesüléseink szerint a kentaurkönyv sikere szárnyakat adott a tudós szerzőnek, aki mint az állatvilág gerincesek (Vertebrata) nevezetű törzsén belül a madarak (Aves) osztályába is tartozó Homo Ludens, a saját rendszertani különlegességén fölbuzdulva két további szórakoztató értekezésével, A farkasember két hímes tojása és a Gorilla, az emberszabású őrző-védő címűekkel kíván az ő kedves olvasóközönsége elé lépni. Ugyanezen könyvkiadói berkekben erősen bíznak abban, hogy a két korszakalkotónak ígérkező mű a nem túl távoli jövőben napvilágot láthat.
A Magyarországról jövök... című riportműsorból ismerhettük meg a tényeket. A 250 lakót gondozó intézmény egyik földszinti szobájában tűz ütött ki. Az intézetben nem szereltek fel tűzjelző berendezéseket, az épület földszintjén a tűz kitörésekor nem tartózkodott ápoló. Mire a személyzet észlelte a tüzet, már olyan füst volt, hogy lemenni sem tudtak a földszintre. A szobából négy lakó kirohant; ők megmenekültek a lángoktól. A rácsos ágyba zárt fiatalember elevenen bennégett.
A riporter azt tudakolta az igazgatótól, mi indokolta, hogy a fiatalembert lakattal rácsos ágyba zárják. Az igazgató szerint semmi rendkívüli nem történt, egész egyszerűen csak nem akarták, hogy a fiú éjszaka kisétáljon: "Őt éjszakára azért zártuk be, mert elkóborolt. Gyakran kiment volna a szobából udvarra, utcára. Védett helyzetbe hoztuk, hogy nehogy megfázzon, és nagyon könnyen kapnak ilyenkor tüdőgyulladást."
Hogyan történhet meg a mai Magyarországon, hogy egy embert lakattal ketrecbe zárnak? Hogyan lehetséges, hogy a gondoskodás formájaként beszélnek arról, hogy valakit napi rendszerességgel, megalázó, kegyetlen módon korlátoznak a szabad mozgásban? Ki az, akivel ember létére így lehet bánni?
Hajnóczy Péter Elkülönítő című írása a hetvenes években jelent meg a Valóságban. Egy pesti tanítónő története vezette el az írót az elmeszociális otthonok elkülönült világába. Az asszony már a vidéki intézetben tartózkodott, amikor rádöbbent, hogy a gyámügyi osztály az ígért átmeneti gondoskodás helyett végleges bentlakásra ítélte, és pesti főbérletét elvette tőle. Hajnóczy annak idején azt írta meg, hogy akit elmeszociális otthonba helyeznek el, csak kivételes szerencsével kerülhet ki onnan. Mindez a lényeget tekintve ma is igaz. Ma sem létezik eljárás, amely a szabadságkorlátozás mértékével arányban álló garanciát teremtene arra, hogy aki nem kér többet a szociális intézeti gondoskodásból, az onnan kikerülhessen.
Időközben a kórházak pszichiátriai osztályai számára törvényben írták elő, hogy ha a beteg nem saját akaratából került a kórházba, vagy cselekvőképessége nem teljes s így nem dönthet önállóan a sorsáról, akkor ügyét bíróságnak kell kivizsgálnia. A kórházi pszichiátriai gyógykezelést csak akkor lehet lefolytatni, ha annak szükségességét a bíróság megállapította. Ezek a törvényi előírások azonban nem vonatkoznak a pszichiátriai betegeket ellátó szociális intézetekre (a törvény megfogalmazása szerint pszichiátriai otthonokra), csak az egészségügyi intézményekre.
A pszichiátriai diagnózis önmagában semmiféle intézményt nem jogosít föl arra, hogy a beteggel szemben erőszakkal lépjen föl, őt bármiféle kezelés vagy ellátás igénybevételére kötelezze. Ilyen lépésre csak a beteggel való együttműködésben kerülhet sor. Azért, mert valaki pszichiátriai beteg, akarata ellenére nem lehet kórházba szállítani. Még szakorvos sem szállíttathatja kórházba, ha indoka csupán annyi, hogy így lehet megkezdeni az általa szükségesnek tartott gyógyszeres kezelést vagy bármi egyéb terápiát. A hatályos törvények szerint pszichiátriai beteget akarata ellenére kizárólag abban az esetben lehet beszállítani, ha olyan állapotba kerül, amely komoly veszélyt jelent saját életére, egészségére (vagy esetleg más emberekre), s ha nem kínálkozik más mód állapotának jobbra fordítására. A kezelés még ilyen esetben is csak bírói döntés nyomán és csupán harminc napig folytatható.
Ezzel szemben, ha a beteget szociális otthonba utalják, a bíróság nem vizsgálja, hogy indokolt-e a benntartása. Akkor sem vizsgálja, ha maga a beteg kérné a felülvizsgálatot. Akkor sem vizsgálja, ha a beutalón a "határozatlan időtartam" megjelölés szerepel. A kórházban a bíróság harminc nap elteltével - amennyiben a kórház további kezelést lát szükségesnek - újból megvizsgáltatja a beteget a saját orvos szakértőjével, személyesen is meghallgatja őt, és ezután határoz arról, hogy folytatható-e a kezelés. A beteg minden alkalommal fellebbezhet a bírói döntés ellen. A szociális otthonban nincs bírói felülvizsgálat, és nincs hova fellebbezni.
A szociális intézetek lakóit többnyire folyamatosan gyógyszerezik, de kevesebb orvosi és laboratóriumi kontrollal, mint a kórházban. Ombudsmani vizsgálatok is feltárták, hogy a gyógyszerek adagolása sokszor nem a bentlakó mindenkori állapota alapján történik; a betegek az évekkel azelőtt készült kórházi zárójelentésben feltüntetett adagjukat kapják. Gyakoriak a gyógyszerezés okozta káros egészségügyi hatások: kézfej, lábfej csillapíthatatlan remegése, nyálcsorgás, nyughatatlan járkálás.
A kényszerítő eszközök használata elterjedtebb, mint az egészségügyben. Törökszentmiklóson a tűzhalált halt fiút azért zárták rendszeresen rács mögé, mert így takarították meg az ápolóknak a munkát, hogy figyeljék, hol-merre jár.
A Fekete Doboz dokumentumfilmje, az állampolgári jogok országgyűlési biztosának vizsgálatai, a Rosenthal-jelentés óta nem ismeretlenek a nyilvánosság előtt a pszichiátriai betegeket őrző szociális intézetekben uralkodó állapotok. A rendszerváltás utáni kormányok mégsem folytattak átfogó vizsgálatot a helyzet felmérésére, nem léptettek életbe a visszaéléseket korlátozó rendelkezéseket. Még azt az ombudsmani javaslatot is elutasították, hogy a betegek érdekvédelmi szervezetei és civil jogvédő szervezetek kapjanak törvényes jogot az intézetek működésének ellenőrzésére.
Bár a jogszabályok valamit módosultak, ez nem hozott döntő változást. Rendeletek születtek a fizikai mutatókról, a szakképzettek arányáról. Azonban változatlanul nem előírás, hogy a pszichiátriai betegek számára fenntartott szociális intézményekben főállású pszichiáter dolgozzon, elegendő, ha egy pszichiáter havi néhány órában tart rendelést. A törökszentmiklósi intézet annyiban még kivételnek is számít, hogy igazgatója pszichiáter orvos.
A szociális törvény előírja, hogy a jövőben kis létszámú lakóotthonokat kell építeni, hogy felváltsák a túlméretezett intézményeket, ahol több száz pszichiátriai betegséggel kezelt embert zsúfolnak be élethossziglan, többnyire félreeső helyen fekvő, elhanyagolt, régi épületekben, jobbára képzetlen személyzettel összezárva. Csakhogy erre a feladatra évi húszmilliót szán a költségvetés, míg jelenleg tízezrek élnek a hodályszerű intézetekben. S az inkább óhajokat megfogalmazó, mintsem az átalakítást hatékonyan szabályozó új jogszabályok végképp nem érintették azt a kérdést, amely azonnali cselekvést igényelne: az intézetekbe való bekerülés kérdését.
Ha nem bíróság döntése nyomán, akkor hogyan kerül ma egy magyar állampolgár pszichiátriai szociális intézetbe? Nem ismertük a törökszentmiklósi intézetben meghalt fiatalembert, de megkísérelhetünk képet alkotni arról, hogyan juthatott infernális helyzetébe.
Egy biztos: nem gyógyító céllal utalták be, mert gyógyításra, a mentális állapot stabilizálására kizárólag egészségügyi intézmények hivatottak. Nincsen hol lakjon, nincsen, aki gondját viselje, nem tud megélni szerény járadékából: ezek azok az indokok, amelyek alapján valaki elhelyezését kérheti egy szociális otthonban. Feltéve, hogy maga kéri. Korántsem biztos azonban, hogy a szerencsétlen fiatalember maga kérte a beutalást. Sőt, ezt egyenesen valószínűtlennek tarthatjuk. A szociális intézményben történő elhelyezés szinte soha nem az érintett kezdeményezésére történik; még az is megeshet, hogy ő maga nem is tud a készülődő beutalásról.
Hogyan lehetséges ez? Nem veszélyeztető állapotú betegről van szó - kórházba nem lehetne akarata ellenére beszállítani. S ha kórházba nem, egy szociális szolgáltatóintézménybe miért lehet? Azt gondolnánk, hogy ki-ki maga dönti el, igénybe akar-e venni egy szociális szolgáltatást. Úgy is van: az elhelyezést magának a betegnek kell kérnie. Ha azonban a beteg gondnokság alatt áll, akkor gondnoka jogosult a kérelmet aláírni, majd a kijelölt intézeti helyet elfogadni. Ha egy gondnokság alatt álló pszichiátriai beteg gondnoka kéri, hogy gondozottját kórházi pszichiátriai osztályra vegyék föl gyógykezelésre, akkor a kórház - még ha egyetért is a kezelés szükségességével - köteles bírói jóváhagyásért folyamodni. Ha azonban a gondnok szociális intézeti elhelyezést kér a gondnokolt számára, nincs szükség bírósági megerősítésre. A beteg lehet a gondnok hozzátartozója, de lehet számára közömbös, idegen személy is. A gyámügyi osztály intézkedéséhez már csak egy környezettanulmányra és egy pszichiáter szakvéleményére van szükség.
Az érintett hozzájárulását nem kérik, tiltakozását nem veszik figyelembe. Még abban az esetben sem, ha a gondnoka a gyámügyi osztály által kinevezett úgynevezett ideiglenes gondnok. Pedig az ideiglenes gondnokot olyan ember mellé rendelik ki, akinek a cselekvőképességét még nem vizsgálta bíróság, akit bíró még nem helyezett gondnokság alá. Ez az ember jogilag cselekvőképes, a gyámhatóság mégis egész hátralévő életére bezárathatja egy szociális intézetbe, akaratával mit sem törődve. Majd pedig ugyanazok - a gyámhatóság és a gondnok - döntenek arról is, hogy mi történjék az intézetbe küldött beteg lakásával. Akár el is adhatják, végképp elzárva az utat a hazatérés elől. Sokan azért kerülnek intézetbe, mert a lakásukat valaki más akarta megszerezni, vagy hozzátartozóiknak terhessé vált a gondoskodás, melyre szükségük lett volna, vagy az önkormányzat nem adta meg azt a kevés ellátási segítséget, mellyel képesek lettek volna otthonukban folytatni életüket.
A bíróság a pszichiátriai intézetekbe nem száll ki, a későbbiekben sem vizsgálja, hogy indokolt-e a lakókat benntartani. A betegek maguk sem fordulhatnak benntartásuk ellen bírói testülethez, csak egy megyei szintű mentálhigiénés bizottságot kereshetnek meg.
A törökszentmiklósi fiatalember beutalóját is alighanem gondnoka írhatta alá. Hozzátartozója volt az illető, vagy a gyámügy által kinevezett önkormányzati alkalmazott - hivatásos gondnok -, nem tudhatjuk. Azt sem tudjuk, hogy mennyi ideje élt az intézetben, ahol ágyára rendszeresen rácsokból kovácsolt fedelet lakatoltak, hogy föl ne állhasson, ki ne szállhasson belőle.
Tiltja-e törvény Magyarországon, hogy valakit ilyen kegyetlen és kínzó módszerrel gátoljanak mozgási szabadságában? Az alkotmány tiltja a megalázó, kegyetlen bánásmódot. Az egészségügyi törvény, amely meghatározta, hogy kivel szemben és milyen feltételek között lehet a gyógykezelés során fizikai kényszert alkalmazni, nem tiltotta meg a rácsos ágy használatát. Elmulasztotta meghatározni a szabadságkorlátozásra alkalmazott módszerek megengedett körét. A Magyar Pszichiátriai Társaság - az akkori szociális törvényben foglalt kötelezettségének eleget téve - 1996-ban kiadott egy módszertani levelet a szociális otthonok számára, amelyben megengedhetetlennek nyilvánította a "hálós ágy" használatát. Ez a módszertani levél azonban nem változtatott az addigi gyakorlaton; maguk a pszichiáterek sem léptek föl a betartatása érdekében. Az Alkotmánybíróság ez év novemberében hozott határozatában alkotmányellenesnek ítélte az egészségügyi törvény mulasztását, és kötelezte a parlamentet, hogy foglalja törvénybe a kényszerítés elfogadott módszereit.
A törökszentmiklósi fiatalember rácsok közé zárása azonban a hatályos törvények szerint is jogsértő volt. Szabad mozgásában korlátozni csak akkor lehet a beteget, ha valamilyen nagyobb rossz elhárításának ez az egyetlen rendelkezésre álló eszköze. De akkor is csak ideiglenes intézkedésről lehet szó, amelyet kizárólag a betegnek vagy környezetének súlyos veszélyeztetettsége indokolhat. A korlátozás csak a legszükségesebb ideig tartható fenn, és eközben gondoskodni kell a beteg szükségleteiről, nem lehet felügyelet nélkül, egészségügyi állapotának ellenőrzése nélkül hagyni őt.
Közel tíz éve a csákánydoroszlói pszichiátriai szociális intézetben meghalt egy asszony, akit másodmagával zártak rácsos ágyba. Az eset az intézetből menet közben kirúgott pszichológusnak köszönhetően országos botránnyá vált. A budapesti főpolgármester vizsgálatot kezdeményezett, az igazgatót fegyelmi úton elbocsátották. A vizsgálat pszichiáterek és jogvédők bevonásával zajlott. Így kerültem magam is a résztvevői közé. Ezt a szöveget december 10-én írom, az emberi jogok napján. Ég a bőr az arcomon.
(A szerző a Társaság a Szabadságjogokért ügyvivője)
Élet? Nem az. Vessünk egy pillantást erre a számra: 29 300 forint. Ennyi a szociális ágazatban az átlagbér, éppen kétszáz forinttal alulmúlva a KSH által kikalkulált létminimumot. Innentől kezdve gyakorlatilag nincs miről beszélni, sírnivalóan bizarr lenne mondjuk bruttót és nettót kalkulálni, netán azon merengeni két flekkben, hogy mire elég 29 300 forint. És ha most negyvenezer lesz a minimálbér? A fél ország le lesz építve, ez teljesen világos. "Harmincévi munkaviszony után harmincezer forintot viszek haza" - kiabálta egy egészségügyes asszony a múlt heti demonstráción valamelyik híradó kamerájába, és bár sok alapkérdés megosztja ezt a szerencsétlen országot (ez a kormány korruptabb-e vagy az előző; mekkora lesz az infláció jövőre; kit kér feleségül Friderikusz a jövő héten), abban azért teljes a konszenzus, hogy - a neve elhallgatását kérő Horn Gyulát parafrazeálva - ami ma van, az nem egészségügy. Nem is közbiztonság, de az tuti, hogy nem egészségügy. Nem élet.
Ehhez képest bátorságában szinte csodálatra méltó az Egészségügyi Minisztérium vezetőinek múlt csütörtöki nyilatkozata, amely szerint "nem értik", miért hirdetett háromnapos sztrájkot az Egészségügyi Dolgozók Szakszervezete. Persze lehet, hogy értelmileg kissé, khm, challenged-vezetők kerültek az EüM élére, akkor minden oké, mondjanak, amit akarnak. Ha nem, menniük kell, nemcsak Gógl miniszternek. Annyi ugyanis kiderült (forrás: Népszabadság), hogy ők két okból nem értik, mit kell annyit tiltakozni: egyrészt a napokban szétosztanak az egészségügyi dolgozók között egyszeri, átlagosan 35 ezer forintot (hurrá! meg van mentve az ápolónők egzisztenciája, irány Hawaii!), másrészt "már elkezdődött az egészségügy középtávú programjának vitája" - ez az érv mondjuk überelhetetlen, hogy ha már elkezdődött a középtávú vita, akkor kuss legyen, elvégre mindenki tudja, hogy ha egy vita nálunk elkezdődik, abból napokon belüli gyors, bürokráciamentes eredmény, akár 120 százalékos fizetésemelés is kisülhet. Csak tessenek letakarodni az utcáról azokkal a kék lufikkal.
Sok mindent mondhat egy minisztériumi vezető ilyen helyzetben, de azt biztosan nem, hogy nem érti, miért tiltakoznak az orvosok, ápolónővérek. És nem jó példa, ha főnöke, a miniszter nem a megfelelő okokból vonul nyugdíjba (már az egyszeri, sokmilliárdos bérkiegészítés botrányba fulladásának délutánján le kellett volna mondania), és nem jó, ha a miniszter dühében csak komcsizni tud: Gógl Árpád szerint Cser Ágnes szakszervezeti vezető "vélhetően politikai okokból kezdeményezte a demonstrációkat", hiszen "ha valaki egy szocialista párti listás hely reményében a politikai feszültségek fenntartásának ezt a módját választja, az nem vall jó ízlésre", márpedig mi polgári miniszterek arról vagyunk felismerhetőek, hogy jó az ízlésünk. Kormánypozícióból nem illik komcsizni akkor sem, ha Cser Ágnes tényleg MSZP-elkötelezett, mert nem ez a probléma, hanem a 29 300 forint, és erről kár elterelni a figyelmet. Ráadásul olyan ember mondja ezt, aki máshol (például a Magyar Orvosi Kamara hétvégi küldöttgyűlésén) pontosan látja, hogy "csaknem ezermilliárd forint" hiányzik az egészségügyi rendszerből. Gógl most kénytelen azzal szembesülni, hogy tehetetlenségével, lobbiképtelenségével átvágta szűkebb klientúráját, a középosztálybeli, Fidesz-szavazó orvosokat, akik csak az állami lében meg a patriarchális kórházi viszonyok fenntartásában érdekeltek, a gyökeres egészségügyi reformban nem.
Holott a napnál világosabb, hogy a meglévő eü-horrort nem toldozgatni-foltozgatni kellene, hanem a példaértékű holland eutanázia-döntés alapján szépen a másvilágra segíteni. Nem egy hetilap dolga a tanácsosztás, de ha a döntéshozók a fokozatos intézményi privatizáció, a sokbiztosítós modell, a döntési és tulajdonosi kompetenciák tisztázása, a nonprofit működtetés lehetőségeinek kutatása, az orvosok közalkalmazotti státusának feladása felé tapogatnának, talán jutnának valamire. Vagy lehet esetleg Kornai Jánost olvasni: "Olyan átalakítást kell előmozdítani, amely megnöveli az egyén és szűkebbre szorítja az állam döntési jogkörét a jóléti szolgáltatások szférájában. (...) Segíteni kell a szenvedőket, a bajban lévőket, a hátrányos helyzetűeket. (...) A szolidaritási elv érvényesítése célzott állami támogatásokat igényel, nem pedig univerzális jogokat." Hasznos kis könyv, az a címe, hogy Az egészségügy reformjáról (Budapest, 1998), még egy minisztériumi vezető is könnyen megérti.
A romániai választók mintegy egyharmada szavazott Corneliu Vadim Tudorra és kvázi-fasiszta pártjára a kelet-európai demokratikus jogállam tizedik esztendejében. Vadim Tudor pártja a viszonylag jómódú erdélyi és bánsági körzetekben aratta a legnagyobb sikert, törzsszavazói fiatal diplomások és egyetemisták, tehát - szemben a várakozásokkal - nem elsősorban a munkanélküliek, az éhezők, a tönkrement iparvidékek kárvallottjai.
Ez csak azoknak okozhatott meglepetést, akik - történeti tudatlanságból kifolyólag - azt gondolják, hogy a polgárság, a középosztály automatikusan, szükségképpen a szabadelvűség letéteményese. Pedig tudjuk, hogy a fasizmus eredeti, "totalitárius" formája és mai "poszttotalitárius" változatai egyaránt a polgárságból indulnak ki. (G. M. Tamás: "On Post-Fascism", Boston Review, 2000. nyár, EECR, 2000. nyár, románul: Dilema, VIII/402-403-404, 2000. okt.-nov., magyarul: Eszmélet [sajtó alatt]). Seymour Martin Lipset már régen megfigyelte - és erre a megfigyelésre én támaszkodtam -, hogy a fasizmus "a közép szélsősége" (extremism of the centre), amely a tőkés konszernek és a jóléti/szociális állam (big business & big government) ellensége, akárcsak a liberalizmus, amelynek az 1920-as években átvette a helyét.
Magyarországon is látható, hogy a magyar liberális párt és a fasisztoid szélsőjobboldal szavazótáborának társadalmi összetétele hasonló: diplomások, értelmiségiek, közép- és kispolgárok, "kisegzisztenciák". A "jobb" egyetemeken és az internetes chat-roomokban főleg a liberálisok és a neonácik vitatkoznak egymással. Az idősebb értelmiségi nemzedék még mindig csodálkozik rajta, hogy a tőzsdealkuszok ("brókerek") és a business school-hallgatók körében olyan sok az antiszemita, fajgyűlölő, xenofób, szabadságellenes figura: nyelveket tudó, sokat utazó, szabados életvitelű, "posztmodern" fazonok, akik örömmel fogyasztják azt a vad és anarchikus mai kultúrát, amelyet egyébként betiltanának, ha igazán értenék.
Az 1989 utáni kelet-európai "új demokráciák" hivatalos doktrínája szerint a "szélsőségek" hívei a rendszerváltás, a demokratikus fordulat ún. "vesztesei". Ez nem volt találó föltevés. A szegények - valódi szocialista mozgalmak híján - nem nagyon politizálnak; szavazni is igen kevesen szavaznak közülük. Akárcsak az 1920-as-30-as években, a kétes jövőjétől rettegő középosztály azért (is) csatlakozik a szélsőjobboldalhoz, hogy ez így maradjon; a másik ok persze a külföldi tőke és az "idegennek" tekintett honi etnikai kisebbségek konkurenciája: ezt, főleg az utóbbit szeretné a szélsőjobboldal korlátozni, garantálni a "nemzeti burzsoáziának" és a hivatalnoki középosztálynak a kiemelkedő teljesítmények és jelentős kockázat nélküli jó megélhetést.
Ugyanakkor a szélsőjobboldal áttörését - amely Romániában már megtörtént, de Magyarországon is várható - a félelem is motiválja. A félelem attól a csakugyan ijesztő rendetlenségtől, nyomortól, anarchiától, civilizációs összeomlástól (más kérdés, hogy a lenini-sztálini gyökerű civilizáció megérdemelte, hogy elpusztuljon), amely - akár a weimari korszakban - a demokratikus fordulatot kísérte. Nem véletlen, hogy a rendszerváltás főszereplői többnyire népszerűtlenek.
Románia azonban külön és különös eset. És ennek az esetnek a különösségeiről kell végre őszintén beszélnem román barátaimmal.
Ez a beszéd olykor óhatatlanul szemrehányásnak fog tetszeni. De amint látni fogják, a szemrehányások nem csak a független, demokratikus román értelmiséget érintik, hanem a külföldet is, azaz bennünket, így magamat is. Bár erdélyi vagyok, azért külföldi is vagyok, és ma már jóval kevesebbet tudok Romániáról, mint kellene - esetleges aránytévesztéseimért előre is elnézést kérek.
1. Az a benyomásom, hogy a Ceauşescu-rendszer domináns elemzése Romániában téves. A Ceauşescu-korszakot a "totalitárius" szovjet kommunizmus puszta aleseteként szokás leírni, amiben érzésem szerint túl nagy szerepet játszik a hagyományos - és Ceauşescu által eredményesen kihasznált - román oroszellenesség, oroszgyűlölet. Különben is groteszk "szovjet" rendszerként leírni azt az államot, amely 1965-től 1989-ig jóval függetlenebb volt a Szovjetuniótól, mint Ausztria, Finnország, Jugoszlávia. A román nacionálbolsevizmus hazai termék volt, és legalább annyira fasiszta (ha nem inkább), mint "kommunista". Ceauşescu számára a fő ellenség a Komintern kísértete volt, amely Romániát "több nemzetiségű" országnak tekintette, amely önrendelkezést követelt a magyaroknak és amely a trianoni szerződést "imperialista rablóbékének" nevezte. Ceauşescu sikerrel akadályozta meg a KGST egységes belső tervpiaccá alakítását, de facto 1968-tól kilépett a Varsói Szerződésből, és félig-meddig nyílt szövetséget kötött a Nyugattal, ill. Kínával. Románia Ceauşescu idején közelebb állt a NATO-hoz, mint ma (és nem Románia hibájából).
2. Nem szabad elfelejteni, hogy az 1970-es évek elejétől kezdve a Ceauşescu-féle Románia voltaképpen betiltotta a marxizmust. Amikor nyíltan szembefordult a Szovjetunióval, Ceauşescu szövetséget kötött a jobboldali értelmiséggel, a vehemens nacionalizmus jegyében. A román emigráció számára kiadott hivatalos lapot a fasiszta Nichifor Crainic szerkesztette, Ceauşescu legfőbb nyugati ügynöke a vasgárdista Iosif Constantin Drăgan volt. Akkoriban Európa legszínvonalasabb jobboldali folyóirata a Nicolae Breban szerkesztette România literară volt; Adrian Păunescu (aki ma az Iliescu-féle PDSR szenátora és tévésztár), no meg Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor lapjai pedig ezt a legdurvább kommunáci, antiszemita és őrjöngve magyargyűlölő nyelvre fordították le. Azt se feledjék el, kedves barátaim, hogy ekkoriban a Ceauşescu-rezsim jelképe nem a vörös csillag volt, nem a sarló és kalapács, hanem Brâncuşi "Végtelen oszlopa", amelynek motívumait ad nauseam reprodukálták mindenfelé. A hivatalos ideológia nem a marxizmus-leninizmus volt, hanem a dákoromán kontinuitáselmélet és a "román protokronizmus" (amely szerint a románok mindent előbb találtak ki és födöztek föl, mint mások). Marin Preda, ez a régi kommunista, rehabilitálta Antonescu marsallt, a hivatalos történetfilozófia szerint a sztálinizmusért elsősorban a kolozsvári Bolyai Egyetem volt a hibás.
3. A Ceauşescu-rezsim szelektíven kooptálta a két világháború közötti hipernacionalista-etnicista "metafizikát" (elsősorban Rădulescu-Motru, Blaga és Noica műveit): ezt az akkori fiatal értelmiség fölszabadulásként élte át, és nem vette észre vagy nem akarta észrevenni a manipulációt. A fiatal értelmiség a háború előtti szélsőjobboldal nagy szellemi vezéreihöz zarándokolt, az ő lábaiknál ült; a nagy guru Constantin Noica volt meg Stăniloaie atya (őt én is ismertem a hatvanas évek kultuszfigurája, George Bălan zenekritikus révén). A fiatal értelmiség "lázadása" teljesen megfelelt a Ceauşescu-féle kultúr[a]politika szándékainak; a velem egyidős román írók és gondolkodók hősei között nem akadt senki, aki ne lett volna vasgárdista. A pesti ellenzéki "új baloldal" a hetvenes években tisztára érthetetlen lett volna Romániában. Emlékszem, mennyire gyűlölték a párizsi 1968-at bukaresti évfolyamtársaim; az erdélyi magyar értelmiségiek Kolozsvárt pedig a Csehszlovákiát megszálló brezsnyevi és kádári csapatoknak szurkoltak, mert Trianon revízióját remélték tőlük. Nekem a párizsi május és a prágai tavasz egyaránt rokonszenves volt; kissé magányos voltam önök között, kedves barátaim - de a leghánytatóbb az volt, ahogyan a fasisztoid Ceauşescu-féle sajtó Dubček védelmére kelt... Az ember semmiben nem akart egyetérteni Ceauşescuval. Gyűlöletes volt, hogy bárkivel szemben igaza lehetett.
4. A romániai forradalom értelmisége mai napig a szellemi Vasgárda exegézisével van elfoglalva. Senki nem tagadja, hogy Nae Ionescu, Mircea Eliade, Emil M. Cioran, Constantin Noica jelentős szerzők - én is élvezem Carl Schmitt és Céline leggyalázatosabb esszéit is, nem vagyok intellektuálisan prűd; de azért nem kétséges, hogy kik a szabadelvű-alkotmányos demokrácia ellenségei, a szabadság, egyenlőség és testvériség ellenségei. Egyszer megkérdeztem Frankfurtban Gabriel Liiceanu úrtól, aki talán a legbefolyásosabb román elméletíró manapság, hogyan óhajtja Heideggerre, Noicára, Cioranra alapozni a román liberális demokráciát. Mondott valami szellemeset, de a kérdésemre nem válaszolt. - Hogyan óhajtják önök, drága barátaim, bírálni Vadim Tudort azért, mert fasiszta, ha az önök bírálatlan és bírálhatatlan szellemi forrásai ugyanazok, mint az övéi? Hogyan barátkozzam én, aki erdélyi magyar vagyok, Lucian Blaga kultúr[a]morfológiájának tisztelőivel, amikor világos, hogy a Trilógia egyetlen igazi célja annak a bebizonyítása, hogy a magyarok idegenek a lényegtől, bármi legyen is az? Önök azt mondják, hogy Vadim Tudor, "acest animal" (en roumain dans le texte) közönséges. Jobb a nívós, kifinomult, elegáns fasizmus? Egyébként a Vasgárda magas szellemi színvonala a magyarországi nyilasoknak is imponál - lapjukban Szálasi fölé helyezik Codreanut és Horia Simát; a raszszista internacionálé jobban működik, mint a liberális vagy a szocialista. Nem, Vadim és Păunescu nem azért visszataszító, mert közönséges. Az undorító a gondolat (a szolgaság és a gyűlölet dicsőítése), nem a modor. Az Atac la persoană c. román Stürmertől minden jobb ember undorodik - de hogy fogadta a román irodalomkritika Mihai Sebastian (ó igen, Iosif Schechter) posztumusz naplóját? Hogy jön hozzá a büdös zsidaja, hogy ne tessék neki, hogy el akarják pusztítani? Modortalanság. Amikor a Sfera politicii közölte a kritikai visszhang antológiáját (történetesen éppen Washingtonban olvastam), valósággal rosszul lettem: no nem, Románia - csak azt ne. A fiktív bűntelenség önteltsége: ezt nem lehet kibírni.
5. Semmi kétség, hogy Vadim politikája épp úgy Cioran, Eliade, Noica háború előtti és alatti publicisztikájában gyökerezik, mint Vadim esküdt ellenségeinek filozófiája Cioran, Eliade, Noica esszéiben. Melyek lesznek az ellenállás szellemi forrásai? Adrian Marino (épp úgy, mint én Magyarországon) 1848-hoz nyúl vissza. Biztosíthatom: semmi esély. A kelet-európai népek történetéből annyira hiányzik a folytonosság, hogy csak a közvetlen előzmények érnek valamit gyakorlatilag. Előzmények híján pedig csak a Nyugat mítosza marad: ha nem "korábban", hát "másutt". Pedig Romániának óriási lehetősége lett volna saját demokratikus mítoszának a megteremtésére: maga az 1989. decemberi forradalom. Épp evvel kapcsolatban került sor a nonkomformista román értelmiség legfantasztikusabb, valóban világtörténelmi teljesítményére: mivel önöknek, kedves barátaim, nem tetszettek a forradalom (csakugyan visszás) politikai folyományai, ezért elhitették az egész világgal, hogy a forradalom nem is történt meg, szemfényvesztés volt, délibáb, káprázat, csalás, bűvészmutatvány - sikerült a negatív mitologizálás költői trükkjével eltüntetni a román nép legnagyobb históriai tettét, csak azért, mert - mint minden forradalomban - sok volt a hencegés, a túlzás, a füllentés, a káosz. 1789 Párizsában se volt kevesebb, alig találtak foglyot a Bastille-ban: a francia nép történeti-politikai ösztöne mégse engedi, hogy elsinkófálják quatorze juillet-t; mi magyarok se tudjuk, máig se, hogy ki lőtt 1956. októberében a Kossuth téren; de próbálná meg valaki kétségbe vonni, hogy 1956-i dicsőséges forradalmunk csakugyan megtörtént! A román demokratikus mítosz visszavonása előrevetítette a román demokratikus valóság visszavonását. Román forradalmárok jelentek meg a világ televízióiban, és letagadták saját hőstetteiket. Páratlan és hallatlan - de ilyen erős volt (és maradt) az ellenforradalmi konszenzus. Ennyire viszolyogtak a forradalmárok saját forradalmuktól és népük szabadságától, hogy még a nemzeti gőgről is hajlandók voltak - egyszer! - lemondani. A román önmegtagadás (auto-négationnisme) iskolát csinált: ma olvastam, mit ír az egyik legokosabb magyar író "a rendszerváltásnak nevezett hacacáré"-ról. Persze ő is demokrata. A kommunisták bezzeg tudták, hogy valami történt - ezért akarták kézbe venni. Kézbe is vették itt-ott: régi rendszerük mégse maradt meg, ők voltak kénytelenek megváltozni.
6. Mit fognak mondani, barátaim, Vadim Tudornak, hiszen tíz éve meg se mukkantak az Antonescu-szobrok fölavatásakor, az Antonescu utcák átkeresztelésekor, a magyar, a zsidó, a fanarióta görög múlt eltüntetésekor? Önök valahogyan helyesebben tisztelik Antonescu marsallt, mint Vadim? A korábbi kormánytöbbség is főleg Vadim múltját kifogásolta, és nem gondolta át, vajon miért népszerű a szélsőjobboldal (és részben a PDSR) uszítása a demokratikus értelmiséggel szemben. Támogatta valaha a román demokrácia tábora a dolgozók bármely csoportjának bérkövetelését? Mutatott-e valaha szolidaritást a sztrájkolókkal? Voltak-e érvei az IMF és a Világbank sokaktól abszurdnak tartott politikáját - amely csődbe vitte Oroszországot - illető bírálatokkal szemben? Javasolt-e valaha is mást, mint a Nyugathoz való külsődleges alkalmazkodást és idomulást - miközben a Nyugat uralkodó (liberális, jogállami) politikai filozófiáját illetően többnyire osztotta a szélsőjobboldal antimodernista előföltételeit? És volt-e válasza a Nyugat ostobaságaira? Nem félnek attól, kedves barátaim, hogy fölrémlik Titu Maiorescu lidérce, a "forme fără fond" (alap nélküli formák: en roumain dans le texte), a gyökértelen és sebezhető modernség fenyegetése, amelynek cirádás gipszhomlokzata mögött a paraszti-pásztori anarchia sötét üressége tátong? Aiurea!
7. De önöknek sajnos a Nyugattal se volt szerencséjük. A Nyugat "orientalizmusa" (Edward W. Said klasszikus terminusát úgy használom, ahogyan Maria Todorova a Balkánra alkalmazta), amelynek legborzasztóbb rendszerezője és racionalizálója "a civilizációk összecsapásáról" fecsegő Samuel Huntington, ez a divatos szub-Spengler, éppen önöket választotta ki arra, hogy a szovjet kommunista kísérlet bukása után betöltsék a posztindusztriális, posztideológiai, posztmodern cyber-Nyugat premodern kontrasztjának "negatív" szerepét. Az iszlám démonizálása nem vált be, és geopolitikailag sem kielégítő. A Nyugat új ellensége az ortodoxia, amellyel szemben a Nyugat Afganisztánban, Csecsenföldön, az Észak-Kaukázusban, Cipruson, Boszniában és Koszovóban az iszlámot, másutt meg a katolikus nemzeteket támogatja. A görögkeleti integrista paranoiának van némi alapja. S ehhöz még hozzájön a kelet-közép-európai, közelebbről magyar parvenűség, ripőkség és tudatlanság, amely a "Bizánc" és a "Balkán" szavakat trágár szitokként használja. A magyarok, a csehek, a szlovénok megvetik a Balkánt, mert egy kicsivel több pénz van a zsebükben. Ettől én undorodom. A magyar publicisztika számára "Bizánc" a cezaropapista, császárkultuszos, szolgai, maradi, alázatos és buta magatartás szinonimája, mintha a görögkeleti népek nem vívtak volna több forradalmat a huszadik században, mint bárki más (a jugoszláviai és görögországi partizánháborúhoz, a romániai forradalomhoz semmi nem mérhető Kelet-Közép-Európában, ami a hősiességet, vitézséget illeti); arról nem is szólva, hogy a Balkánon, ahol nem volt örökletes nemesség és ahol - Délen - megmaradt a paraszti kisbirtok és a faluközösség (zadruga), a hierarchia és az engedelmesség szelleme jóval gyöngébb, mint a k. u. k. (cs. és kir.) országokban. Tudom, hogy a plebejus betyári és hajdúszellem nem a modern demokrácia szelleme, de semmi köze a hazug "bizánci" legendához se. Ezt a szellemet az ortodoxia ellenségei zűrzavarnak, összevisszaságnak látják és láttatják, pedig benne van az emancipáló lázadás lehetősége is. Akár az 1907-i parasztfölkelésből, lehet belőle demokratikus forradalom, és lehet belőle pogrom. Ez majd a világnézettől függ, amellyel önök, drága barátaim, át fogják lelkesíteni.
8. Miért nincs baloldal Romániában? Miért nincs jobboldal Szerbiában? Miért volt erős az anarchizmus Bulgáriában, Macedóniában - és Katalóniában?
9. Katasztrofálisnak tartom, hogy mind a román értelmiség, mind az erdélyi magyarság összekeveri a demokratikus nemzetállamot a diszkriminatív etnikai állammal. A gallo-amerikai nemzetállami eszmény a patrióta honpolgárságot épp úgy "az állam semlegessége" szemszögéből definiálja, az etnikai meghatározottságoktól függetlenül, mint a szekuláris, világi államot (laďcité: en français dans le texte) a felekezetektől függetlenül. Ellenezheti valaki a jakobinus nemzetállamot is: de ha összekeveri a fasiszta, posztfasiszta, reformfasiszta (vö. Tamás G. M.: "Reformfasiszták", Élet és Irodalom, 1999. okt. 22.), diszkriminatív etnikai állammal (ŕ la Csurka, Vadim, eelj, Sladek, Slota), amelyben a "Leitkultur"-nak ((c)CDU/CSU) intézményes előjogai vannak - akkor tévesen jelöli ki ellenfelét. A Kolozsvárt és Pesten népszerű "erdélyi regionalizmus" gondolata - amelyet Vadim Tudor erdélyi sikere egyszer s mindenkorra levett a napirendről -, Umberto Bossi és a Lega Nord Padánia-ötletének adaptációja egyszerűen arra támaszkodott, hogy Predealtól keletre több a márka és a dollár. A határrevízió, az irredenta fölösleges, ennek a posztmodern/neoliberális új változata az egyetlen millenniumi realitásra támaszkodik: a zsozsóra.
10. A román nemzeti önkritika - amelynek szép és hazafias példáit láthatjuk Sorin Antohi, Horia R. Patapievici, Lucian Boia és mások munkáiban - nagyszerű és bátor dolog, de (mint minden hiperkritika) politikai terv nélkül való. Az önkritika karneváli, plebejus formája el is tud zülleni: az 1989. decemberi forradalmár, Mircea Dinescu nagyszerű szatirikus lapja, az Academia Cat¸avencu, amely valaha jobb volt, mint a párizsi Charlie Hebdo, ma már nacionalista bulvármagazin, amely keserűségében már azt is sárba rántja, amit szeret. Az önök egész bátor munkáját elrontja a végzetes hazugság: azt hiszik, antikommunizmusnak kell álcázniuk az antifasizmust. A Ceauşescu-rendszer lényege, a misztagóg-misztikus, paramilitáris mozgósítás az akkoriban már szellemileg és lelkileg, gazdaságilag és hatalmilag kimerült szovjet "kommunizmus" fasiszta kiútját jelentette (és emlékezzünk a "kommunista" Pol Pot beszédeire "a khmer faj" fölsőbbrendűségéről és arra, hogyan irtotta ki a kambodzsai vietnami és kínai etnikai kisebbséget): ennek a mozgósításnak a túlélését nem lehet a szélsőjobboldali "nemzeti metafizika" tartalmatlan kultuszával leküzdeni, még ha szépek is a szövegek. A nemrég elhunyt kitűnő magyar történész, politikus és publicista, Szabó Miklós mondta: "kutyát, macskát tartunk a lakásban; tehenet, antiszemitát nem tartunk a lakásban". Egyszerű, ugye? Ilyenek a jó illemszabályok.
Komolyan azt tetszik gondolni, hogy Európát Brüsszelből irányítják? Tessenek még egyszer belegondolni! Komolyan. Az igazi döntéseket, az igazán komolyakat, teszem azt, hogy milyen is legyen a leendő EU-rópa, az egyes nemzetek politikusai hozzák, csúcstalálkozók kerekasztalainál, kakasszóig alkudozva.
Aki megjárta Nizzát, úgy érezheti magát, mint aki hajdanán a bécsi kongresszuson volt jelen. Ha Talleyrand-t, Metternichet és Castlereagh-et meghívták volna az Acropolis konferenciaközpont ovális asztalához, legfeljebb a betonépület brutál-modernizmusán csodálkoztak volna, meg az utcai felöltők és maroktelefonok sokaságán ("De miért beszél itt mindenki franciául?" - kérdezné a jó öreg Metternich herceg). Na meg az olasz professzoron, aki megköveteli magának az Európa elnöke címet. De azon, ami az asztalnál folyik, még csak meg se lepődnének: ha valakik, hát ők szokva kell legyenek az ilyesmihez.
Hogy minden jelen lévő államférfi összeurópai érdekként tünteti fel saját nemzete ügyét? Ez csak természetes. Az európai játszmában ez az első számú szabály. Hogy a vitát holmi miniszteri tanács vezényli le? Így volt ez már Bécsben is, 1814-15 hosszú telén. Véget nem érő civakodás tárgyát képezi, hogy ki számítson nagyhatalomnak és ki nem. Bécsben annak idején azon vitatkoztak szakadatlanul, hogy a magas szerződő felek a Négy Nagy, az Öt Nagy, vagy éppenséggel a Hat Nagy-e. Most Németország azon az alapon követel magának nagyobb súlyt, hogy neki van a legtöbb lakosa, Spanyolország ugyanakkor azt szeretné elérni, hogy a "nagyokéval" azonos elbírálás alá essen, a "kicsik"pedig azért küzdenek, hogy legalább egy biztosuk lehessen Brüsszelben. Az érdekérvényesítésben sok múlik a személyes adottságokon, az erélyen, amivel a nemzeti ügyek képviseletében fellépnek, a kis országokon nagyot lendíthet, ha neves személyiségek lépnek fel ügyükben. Az ördög a részletekben lakozik - nem is annyira a szerződések szövegében, mint inkább előkészítésük-beterjesztésük módjában (Bécs annak idején tobzódott a bizottságokban: volt statisztikai albizottság is, még a Bouilloni Hercegségnek is jutott különbizottság; most ugyanezt a szerepet szavazati súlyok újraosztására tett ördöngös reformtervezetek töltik be). A folyosókon hivatásos bennfentesek és avatott diplomaták keringenek, arcukon aggodalom, bizalmas értesüléseket cserélnek frissen felröppent ballon d'essaikre. Odakinn fény és csillogás, pompás vacsorák, parádéskocsisok, lampaszos lakájok, slepp és smukk - ahogy az a vendéglátás nagykönyvében meg van írva. Az egész felhajtás pedig annak a maroknyi nemzeti politikusnak a kedvéért, akik zárt ajtók mögött, kerekasztalnál ülve, a szó legszorosabb értelmében véve, művelik a diplomáciát.
Persze ha Talleyrand vagy Metternich venné a fáradságot, és alaposabban körülnézne, lenne min ámulnia. Teszem azt, hogy a jelenlévő politikustársak diplomáciai fegyvertárából hiányzik a háború. Azon is elcsodálkoznának, ha megtudnák: a szemüveges Prodi professzor egy olyan hatalmas intézményrendszert képvisel, amelynek tagállamai és állampolgárai egyetlen, mindent átfogó európai jog alanyai. Kíváncsian szemlélnék: kollégáik miért vonulnak át időről időre az Acropolis betontömbjéből egy másikba. Ha pedig követnék őket, újságírók százaival találnák magukat szemközt, akik sorban ülve várakoznának, mint baromfiüzemben a kotlósok a tápra. Tudjuk: már a porosz Friedrich von Gentz is megeresztett egy-két tényferdítő cikket a Beobachter hasábjain, ahogy Talleyrand sem átallott a Moniteurbe írogatni néhanap. Azt viszont fel nem foghatnák ezek a hajdani diplomaták, mi lehet az a "közvélemény", ami miatt annyira aggódnak mai szaktársaik.
Az viszont mindenképpen megnyugvással tölthetné el őket, ha tudnák: az eligazítások nemzeti szinten zajlanak. Minden politikus a maga országabéli újságíróknak magyarázza, hogyan küzdött nemzete érdekéért körmeszakadtáig. Sokan emlegetik közülük a szeszélyesen részrehajló, elnöklő franciákat - ravaszkodnak, mint Talleyrand, csak nem olyan eredményesen. Van képük, úgymond, azt állítani, hogy a németek javasolták a szombati reformtervezetben, hogy a lengyelek kettővel kevesebb helyet kapjanak a miniszteri tanácsban, mint a spanyolok, jóllehet a két ország lakossága közt félmilliónál is kisebb a különbség. A németek és az angolok egybehangzó állítása szerint éppen hogy a franciák kötöttek különalkut ez ügyben a lengyelekkel. Satöbbi.
Veterán diplomatáink minden bizonnyal lenyűgözve fogadták volna, ha hallják: ez a mostani bécsi kongresszus csak néhány napig ülésezik - azt viszont rendszeresen, évente legalább két alkalommal. Annak a bécsi kongresszusnak a feloszlásakor európai koncertről beszéltek a bennfentesek. Mára a koncert valóságos európai filharmonikus hangversennyé bővült: annyi benne a nemzeti tagállam, mint nagyzenekarban a zenész, mégis mindnyájan egy ütemre játszanak. Különleges ez a zenekar azért is, mert külön igazgatók és bizottságok gondoskodnak a zenészek közötti összhangzatról: a karmesteri pulpituson félévente váltják egymást a muzsikusok - most éppen a franciák harsonása, Jacques Chirac dirigál, integet pálcájával gall gusztus szerint. Nemsokára azonban át kell adnia helyét a svédek sudár dobosának, Goran Perssonnak. Egyszer még Luxemburg icike-picike tilinkósára is rákerül majd a sor. A nizzai csúcs két problémát vet fel - közülük az egyik a zenekar történetének legrégebbije, megvan már vagy tízéves, és ehhez mérten komoly is. Az nevezetesen, hogy tudnak-e majd együtt zenélni, ha kétszer ennyi muzsikusa lesz a társulatnak. A másik kérdés pedig az, hogy szabad-e továbbra is úgy zenélniük, hogy a nagyérdeműt kirekesztik a koncertteremből.
A bővítés elszánt híveinek nagy örömére és megelégedésére, végre egyértelmű-egyöntetű döntés született. Maguk a franciák jelentették be: az EU kész, hogy huszonöt vagy akár harminctagúra bővüljön. Tizenegy évvel a hidegháború vége után Európa végre megértette, mi történt 1989-ben.
Mielőtt az EU tizenöt tagállamának vezetői leültek volna tárgyalni csütörtök délután, találkoztak másik tizennégy európai (vagy hogy Törökországra tekintettel pontosítsunk: részben európai) állam vezető politikusával, akik közül tizenkettővel már folynak is a csatlakozási tárgyalások. A német sajtótudósító megjegyezte: Nizza tulajdonképpen Maastricht III - ugyanis most kerül sor az 1991-es maastrichti, illetve 1997-es amszterdami szerződések még repkedő szálainak az elvarrására. Reméljük azonban, hogy a mostani csúcstalálkozó Nizza I-ként vonul be a történelembe, olyan eseményként, amelyet hasonlók egész sora követ, és a működőképes unió újabb és újabb tagokkal bővül majd. Az apres-Nice arról szól, hogyan lehet megőrizni a demokratikus játékszabályokat úgy, hogy közben a diplomácia nagy társasjátékát harminc (vagy akár hatvan) játékos üli körül. Hogyan lehet az unió rideg, bürokratikus döntéshozatali mechanizmusát az átlagemberek számára is átlátható, demokratikusan ellenőrzött, otthonos intézménnyé tenni?
Az első nap, amikor az Acropolis bejárata felé siettem kitűzőmet lobogtatva az egész épületet körülvevő rendőröknek, tüntetők seregére lettem figyelmes. Szakszervezetisek, zöldek, baszkok, anarchisták vonultak az Avenue de la Republique-on, jelszavakat skandáltak, még doboltak is hozzá. Úgy hangzott az egész, mint a kardal a görög drámákban: "Európa népe mi vagyunk, még hallotok felőlünk!" A francia közéletben "antimundialistáknak" hívják ezt az új népfrontot, ami az EU-ban a globális kapitalizmus elsöprő buldózerét látja. Másnap azonban már új tüntetőktől volt hangos az utca: ők demokratikusabb integrációt követeltek, egészen pontosan alkotmányt Európának. Az egyik transzparensükön a következő volt olvasható: "Európai csúcsértekezlet = XVI. Lajos, Európai Alkotmány = Demokrácia". Egy magasba emelt szalmabáb nyakában tábla lógott: "Kormányközi megbeszélés". Ez is egy társadalmi igény, mégis mennyivel másképp hangzik, mint az előző napi.
A Nizzát követő teendők sorában az első helyen a bővítés és hatékony demokratizálás áll. Mit mondjak? Több bécsi kongresszusra elegendő feladat ez - a következő Stockholmban lesz jövő júniusban. Különös módszere ez egy kontinens kormányzásának. De tud valaki jobbat?
A The Independent cikke nyomán
Csodálnivaló, ha egy 82 milliós ország nagyobb súlyt követel magának egy 59 milliósnál? A válasz: igen, amennyiben Németországról és Franciaországról van szó. Nemhogy csodálnivaló, még veszedelmes is. Annyira, hogy egyes izgatottabb lelkek - mint a december 8-i Le Monde-ban nyilatkozó három francia euroképviselő - máris az "Atlanti-óceántól az Urálig terjedő német Európát" emlegetik. Nem megmondta már de Gaulle is, és nem ettől félnek-e az európaiak milliói, köztük nem csupán a franciák?
A miniszterek tanácsában alkalmazandó szavazatmegosztásról folytatott nizzai "veszekedés" - nevezetesen, hogy Németország felrúghatja-e a Franciaországgal, Nagy-Britanniával és Olaszországgal szembeni korábbi egyensúlyt - jó mutatója volt az öreg kontinens állapotának. Ötvenöt évvel Hitler öngyilkossága, tizenegy évvel a Fal ledöntése és kettővel a Bundeswehr első háborús akciója (Koszovóban) után Európa még mindig a németkérdés körül botladozik. Németország még ma sem számít "normális" országnak. Így persze Európával is bajok vannak.
A németek gyakran zokon veszik, amikor mások "normalitásuk" problémáját hozzák elő. S ebben van is valami igazuk. Vitathatatlan, hogy a szövetségi köztársaság különlegesen sikeres liberáldemokrata teljesítményt nyújtott a szovjetek által megszállt területek visszacsatolása előtt és után. A bevándorlók elleni támadások és a zsidó temetők ismétlődő meggyalázása: ezek figyelmeztető jelek ugyan, de sajnos egyáltalán nem tekinthetők német specialitásnak. Ezzel szemben nincs még egy olyan ország, amelyik 7,2 millió külföldit fogadott volna be. S főképp egyetlen más országnak sem kell együtt élnie soha el nem múló múltjával, annak ellenére, hogy a németek döntő többsége "a késői születés áldását élvezve" (Kohl) már semmiképpen sem felelős a náci bűnökért.
De hogy Németország "normális" ország vagy sem, és hogy Európában és a világban betöltött szerepét az határozza-e meg, ami, és nem az, amivé a többiek félelmei szerint esetleg válhat, nos, erről nem a németek döntenek, hanem mi. S itt nem annyira az objektív tények, mint inkább a szimat számít. Márpedig nyilvánvaló, hogy az európai elitek és a közvélemény továbbra is némi távolságtartással figyeli Berlint. Az NDK összeomlása előtt nem sokkal von Weizsäcker elnök kijelentette: "Amíg a Brandenburgi kapu zárva van, addig a németkérdés nyitva marad." Mára a kapu megnyílt ugyan, de a németkérdés nem zárult be.
Az európai országok közös érdeke, hogy Európa felépítésével a németkérdés elveszítse aktualitását. Ezt a véleményt sok német is osztotta, és osztja ma is, a szövetségi köztársaság alapító atyjától, Konrad Adenauertől kezdve egészen a kevésbé ismert Christoph Zöpelig külügyi államtitkár-helyettesig, aki nyáron azt mondta Brüsszelben, európai kollégái előtt, hogy "nem szeretem a németeket".
Berlinben nagyon jól tudják, hogy az újraegyesítést a szovjetek gyengeségének és az amerikaiak erejének köszönhetik. Az európai partnereknek biztosan nem. A britek, a franciák és eleinte az olaszok is ennek mindenképpen elejét akarták venni. Később ellenszolgáltatásként a márkáról való lemondást követelték a németektől, akik ezt mindmáig nem tudták megemészteni. (A következmény: a németek eurofóbiája ma vetekszik az angolokéval, és ötven százalékuk szerint az integráció veszélyezteti identitásukat.) S hogy nem csupán thatcheriánus-mitterandiánus félelmekről és hangulatokról van szó, azt az elmúlt tíz év közösségi vitái is bizonyítják. Egészen az európai hadsereg embriójáig, London és Párizs e közös, bár ellentétes szándékoktól ihletett művéig, amelynek létrehozását az az együttes cél vezérelte, hogy önmaguk hegemóniáját biztosítsák azon kevés területek egyikén, ahol valóban erősebbek Németországnál.
A németekkel szembeni félelem inkább a francia-brit bizonytalanságokról és frusztrációkról, semmint Németországról árulkodik. Ez utóbbi annyira nem nagyhatalom, hogy partnerei - az amerikaiakat is beleértve - még az egyenlő bánásmódot is megtagadják tőle. S akkor még nem beszéltünk a népesség számának drámai hanyatlásáról, amit csak a kapukon kopogtató külföldiek befogadásával tudnak ellensúlyozni. Bevándorlók nélkül a szövetségi köztársaság lakossága 2050-re a mai 82 millióról 58 és fél millióra csökkenne. A mai szint megőrzéséhez évente 324 ezer külföldit kellene befogadni.
Németország szerény kulturális-politikai kisugárzása - ami a németekből "nagy népet", de nem Nagy Nemzetet csinál, mint azt de Gaulle szerette volt mondogatni - összeütközésbe kerül a közvéleményben teret nyerő xenofóbiával, ami jelentős mértékben csökkenti a gyenge nemzeti tudattal rendelkező multikulturális társadalom integrációs esélyeit. Mindennek legárulkodóbb jele a "német nemzeti kultúra" szükségességéről szóló álvita: mintha a nemzeti kultúrát parancsra létre lehetne hozni. "Aki nincs jóban önmagával, az idegeneket sem igen kedvelheti" - írta a Die Zeitben Gustav Seibt, a német kulturális közérzet egyik legérzékenyebb megfigyelője. Párhuzamot vont az olaszokkal: "Alapvetően az olaszok sem gondolkodnak saját nemzetükről jobban, mint mi, németek. De szeretik magukat, élvezik az életet, művészetük és tájaik szépségét. Ez a mélyen gyökerező életöröm pedig megteremt egy társadalmi légkört, ami talán nem mindig befogadó, de az idegengyűlöletnek sem hagy teret."
Nagy Németország nincs, és a belátható jövőben nem is lesz. Európa pedig nem lehet az egymást semlegesíteni akaró félelmek építménye. Nem kell jóságosnak lenni a németekkel, de magunkhoz hasonlóakként kell kezelni őket. Nem a szimpátia okán. Egyszerű önérdekből. Egy "nem normális" Németország senkinek sem jó, mert egyre távolabb kerül Európától. Németország Európa ellenében? Horrornak is rossz. A film tragikus változatát már láttuk. A bohózati feldolgozástól már szívesen eltekintünk.
(A szerző a Limes című olasz geopolitikai folyóirat igazgatója)
Nem hiszem, hogy éreztem volna már ezt a velőig hatoló megrendültséget olvasás közben, mint most, Kertész Imrét olvasva (A száműzött nyelv, ÉS, november 24.). Már-már hajlanék a XIX. századi, patetikus fogalmazásra - ám ez az, ami már abszolút semmit nem mond. A pátosz hamis, csak olvasni lehet a "száműzött nyelvet", nekem hiányoznak a szavak. Rezdüléseim vannak az éjszaka kellős közepén. Érteni, nem, érezni vélem.
Egy pohár bor talán segít, eltompít, mert bizony képtelenség most lefeküdni, aludni, úgy tenni, mintha nem történt volna semmi. Talán ez a pohár segít semlegesíteni azt a másik tompaságot, ami az ÉS-t letéve hatalmába kerített, gondolataim bénán járnak egy körben, mint egy lassított filmfelvétel, kockáról kockára bontva, mint az óra másodpercmutatója, mely önmagába akad, s hangosan serceg, a kakukk elverte már az éjfélt... Inkább ne bonyolódjunk bele zavarunkba.
Nem akarom, nem is tudnám megfogalmazni érzelmeimet, gondolattöredékek, talán egyszer sikerül, a jövő számára, majd "hasznosul", "beépül" a "műbe", aminek élére oda lehet biggyeszteni: In memoriam Kertész Imre.
Délután még tanítottam az ÉS-sel a táskámban, de nem jutottam hozzá, csak hazafelé a metrón kezdtem - Kertészt - olvasni, majd visszatettem, de most itt van előttem.
Közben a diákokkal a kommunista diktatúráról beszélgettünk, inkább én beszéltem, miként működött az elnyomás: a Párt, a PRO, az ÁVO, az ÁVH, a "szolgálat". A Magyar Közösség-perről, Kovács Béláról. Nem is tudom, miként kanyarodott a kissé egyoldalú beszélgetés egykori barátomhoz, Dénes Jánoshoz, talán Donáth Ferenc temetése kapcsán, nekik már egyik név sem mondott semmit, én igyekeztem racionálisan magyarázni, miként eshetett meg, hogy egy "áldozat", egykor "üldözött", szerencsés "túlélő" (az ügyész még halált kért "rá") a társadalom közönyének hatására radikalizálódik s jut el a legszélsőségesebb eszmékig. Majd egy hirtelen képzettársítással mindezt azzal a közönnyel hasonlítottam össze, ami a zsidó "túlélőket" 1945-ben fogadta.
Nem először beszéltem erről, s ez is felrémlett a szeminárium alatt bennem, évekkel ezelőtt, Berlinben, Ulrike Poppe Evangélikus Akadémiáján, ahol az "áldozat" volt a téma, a Wahnsee partján. (Tudom, nem így kell írni, ejteni végképp nem, de nekem már marad a "téboly tava", ahol - egészen közel - az Endlösung ötlete megfogalmazódott.)
A metrón olvasva még azt hittem, Kertész Berlinről ír, s hasonlítgattam élményeit az enyémekhez, előbb jártam ott, kilencévesen még láttam a várost "fal" nélkül, sőt valóságosan csapott meg a hidegháború meleg lehelete. (Nem árulták konzervben.) Öt évig éltem ott, gyűlölve a megosztott, majd szögesdrótos várost, a betonfal már később épült. Éjszaka a paplan alatt - nehogy anyám meglássa - zseblámpa fényénél Goethét és Brechtet olvastam - németül. (Még az Egri csillagokat is németül. Ezt Juan de Pablótól kaptam ajándékba, de ez már egy egészen más történet.)
Osztálytársaim a nemzethalál vízióját vetítették elém, ugyanis hol cigányként, hol magyarként vertek, leginkább mindkettőként, hiszen nekik a kettő azonos volt, anyám nem győzte a szememet borogatni, mivel német társaimnak ez volt kedvenc célpontja, amíg el nem mentem bokszolni a berlini Dynamóhoz, vagyis a Stasi sportklubjába, de erről 13 évesen fogalmam sem volt. Később Jurek Beckernél olvastam, ez - mármint az ökölvívás mint az identitás vállalásának eszköze - mással is megesett abban a korcs államalakulatban. Nem ott, csak hazatértem után, a "csillagok városában", Egerben zsidóztak le először.
Kertész - szerintem, bár lehet, hogy tévedek, de ezt még a metrón vettem észre - egy apró fordítási hibát vét. Paul Celant idézi (itt kezdtem érezni, hogy nem a metróra való ez az olvasmány) németül, majd magyarul: "Ez a nyelv, amely itt érvényes, nem neked való nyelv, és nekem sem való - mert kérdem én, kinek van ez a nyelv szánva, a Föld is, nem neked van az szánva, mondom én, és nem is nekem -, ez a nyelv itten, no nézd már, egy nyelv, ahol sem Én nincsen, és nincsen Te sem, ami csupa Ő, csupa Az, érted, csupa Ön [Sie] és semmi más, csakis ez."
Szóval az az Ön az nem Ön, hanem ők, még akkor is, ha nagybetűvel: Sie.
Vagy talán csak azért hiszem ezt, mert ez az ők és mi már egy hete ott zakatol a fülemben, ahogy Kende Péter fogalmazta: a "zsidó-magyar együttélés" (Fény és árnyék, ÉS, november 17.). Kertész elnémít, s legfeljebb zavarom leplezéseként ülök a számítógép elé írni, Kendétől viszont - ettől a nyelvtől - borsódzik a hátam. Attól is viszolygok, hogy Kertészt magyarázzam Kendének, mert csak rontani tudok rajta, netán elrontani, hiszen Kertésznek nincsenek "tételei", nincs "igazsága", még "üzenete" sincs, talán ettől is megrendítő.
Auschwitz nem a "zsidó sors", nem a "kiválasztott nép", még csak nem is a "könyv népének" a sorsa, nem folytatása az Igazak ivadékának, hanem szerves - kiéghetetlen - része az európai civilizációnak. Auschwitz után már nem létezik magyar zsidóság, nincsen mi, nincs, aki párbeszédet folytasson, aki "együtt élhet", nincs kinek "bölcs" tanácsokat adni. "Túlélők" vannak - még - s leszármazottaik. S hiába hiszi Kende Péter, hogy majd a "vegyes-házasságok" kikényszerítik a mit is? Az "összeolvadó "törzsek" Magyarországát"?
Néha megdöbbenek, hogy magukat "liberálisnak" gondoló barátaim az intoleranciának milyen fokára képesek hágni, tudós elmék miként dobják sutba tudományukat, ha az adott kérdés érzelmeiket, netán lelkiismeretüket borzolja.
Tudós - s ettől eltekintve tisztelt Barátom - kiinduló tételként boldogan idézi Szántó T. Gábort, miszerint itt "két gyenge identitású közösség" "birkózik" egymással, ők és mi (A Nappali hold fénye és árnyéka, ÉS, november 3.). Hogy a magyarságnak gyenge lenne az identitása, nem tudom, nekem magyarként nem az (talán mert Berlinben belém verték?), Kertészt olvasva az övé sem az, s persze lehet gyenge zsidó identitásunk, de nekem ez sem az, s az övéről se hinném. Talán más, mint ahogy Szántó T. és az őt idéző Kende képzeli, a "maradék-zsidósságé".
Lehet, hogy az Önök - s itt, kedves Kertész Imre, mindegy is, hogy a "Sie"-t Önöknek vagy Őknek fordítjuk - világa, mint Csoórié vagy Csurkáé, Kövér Lászlóé, Hankiss Ágnesé, s hosszú még e lista, kétfelé bomlik, a "zsidókéra", s - sajnálom, a "magyarnak" itt nincs értelme - a "gójokéra", de számomra ezek üres fogalmak.
Berlinnél maradva, a Häckischer Hofban, egy spanyol vendéglőben találkoztam E. P.-vel, ott ebédhez sört ittam (ő bort), s hódolva a kulináris élvezeteknek, csevegtünk erről s arról, talán fontos dolgokról is, neki fontos, nekem fontos, de hogy "együtt éljünk", ez valahogy nem jutott eszünkbe. Másnap meghallgattam német felolvasóestjét, s nagyon büszke voltam arra, hogy honfitársam, próbáltam visszafordítani magyarra.
Kende Péter közben már-már bibói magaslatra emeli Szántó T.-t, ami ellen semmi kifogásom, tisztelem a véleményét, de azért nem kellene elfelejteni, hogy Bibó azt a sokat emlegetett, egyre kevesebbet olvasott tanulmányát a zsidókérdésről egy konkrét történelmi pillanatban írta. (Furcsa, de Bibó "rajongói" meglehetősen értetlenül fogadták, amikor Ungváry Rudolf - ugyanarról a pillanatról elmélkedve - a "felszabadulás" sokrétegűségéről értekezett, vagy az ifjabb Ungváry, a Krisztián - apja fia - arról próbált eszmét cserélni, hogy vajon kitől is féltek jobban a zsidók Magyarországon 1944-ben, a magyaroktól vagy a németektől.)
Kedves Péter!
Elnézést a bizalmaskodásért, de ez nem megy Sie-vel. Hidd el, létezik egy olyan Magyarország, léteznek olyan magyarok, ahol, akiknek nem kell magyarázkodnod, hogy miért lettél Te zsidóként kommunista. Akiknek az számít, hogy mit mondtál 1954-ben a Szabad Nép (párt)taggyűlésén, mit írtál újságíróként 1956-ban, s akik nem felejtik "párizsi őrtornyodat".
Mondhatnám, szívesebben olvastam volna cikkedet a Szombatban, még így sincs vele bajom, legfeljebb nem értek vele egyet, s az általánosítás, az zavar is, mert például én nem hiszem, hogy Csoóri Sándor antiszemitizmusával (ami szerinted nem az) "hozzájárult volna a zsidó elemnek - ez az "elem", ez egyenesen telitalálat - a magyarságtól való lelki távolodásához." Én mint "elem" azért szívesen - lelkileg is - találkoznék újra E. P.-vel, legközelebb mondjuk a távol-keleti konyhaművészetnek hódolva, vagy akár ismét Balassa Péterrel együtt Várszegi Asztrik asztalánál.
Igazából csak egyetlen félmondat az, ami valóban zavar. (Eltekintve attól, ez már nem bocsánatos..., ahogy Karády Viktort - milyen élvezet volt őt az általad szerkesztett Párizsi Magyar Füzetekben olvasni - Csoóri mellé helyezed.) Miért gondolod, Péter, azt, hogy az "együttéléshez" éppen 400 ezerre kell redukálni a magyar Holocaust áldozatainak a számát, ahogy azt a cikkedben teszed? Sem a nemzetközi, sem a hazai szakirodalom nem támasztja ezt alá, s Te ezt pontosan tudod. Áldozzuk fel az "együttélés" oltárán 100 ezer zsidó "áldozat" emlékét?
"A zsidó önostorozással semmi sem állítható szimmetriába: a mintegy négyszázezer magyar zsidó pusztulását ugyanis nem követte nemzeti önvizsgálat." Tudom, kiragadott a mondat, de szövegkörnyezetében is értelmetlen, rossz. Hiszen mit kellene a "zsidó önostorozással" párba állítani? Ki, mi az a nemzet, mely önvizsgálatot tarthatna? A német mint "nemzet", megtette? Inkább volt náluk egy nemzedék, amely feszegette az "apák bűneit", nálunk ugyanez a nemzedék a kommunista apák bűneit kezdte firtatni, mert a németekkel ellentétben - mármint az "önvizsgálatot tartókkal" ellentétben - itt mi még mindig, megint diktatúrában éltünk. (Lásd erről megint Kertész Imrét.)
Persze, a szám, ez is olyan mellékes, méltatlan, négyszáz-, vagy ötszáz-, netán hatszázezer, én akár az egyiket, akár a másikat képtelen vagyok felfogni. S arról sincs szó, hogy Tildytől Göncz Árpádig ki és hányszor kért vagy nem kért bocsánatot, itt és most - bármennyire nem akartam - idéznem kell Kertész Imrét (mert szeretnék én is ilyen pontosan, mondjuk alany és állítmányban fogalmazni), aki szerint (s szerintem is) arról van szó, hogy "Magyarországon - [és ezt ne varrjuk Csurka & Co. nyakába] - a Holocaustot nem tekintik civilizációs traumának - mondhatni egyáltalán nincs jelen az ország történelmi és erkölcsi tudatában, hacsak negativitásként, azaz antiszemitizmusként nem..."
Nem hiszem, hogy Neked kellene magyaráznom, de ahhoz, hogy egyszer mégis jelen legyen, két adalék:
Élt valahol Magyarországon, azon belül Újfehértón Hochman Ábrahám, aki feleségül vette Weinberger Arankát, született hat szép gyermekük, elsőként Berta, majd Mózes, aztán Etelka, utána Hermina, következett Malvin, majd végül Margit.
Berta hozzáment (talán unokatestvéréhez?) Hochman Áronhoz, Mózes elvette Sohle Saroltát, Etelka Rohlitz Dezső felesége lett, Hermina Friedmann Józsefé, Malvin Herceg Viktoré, Margitnak már nem jutott ideje a házasságra.
Berta gyerekeiről nem tudunk, Mózesnek lett öt, Róza (1930), Éva (1931), Viktor (1934), Magdolna (1938), Sándor (1940). Etelkának hat gyereke született: Sámuel (1927), Aranka (1928), Emil (1930), Márta (1932), Mór (1939), Judit (1942). Herminának öt gyereke született: Aranka (1931), Béla (1934), Gabriella (1937), Márton (1940) és Vilmos (1941). Malvinnak csak három gyermeke volt: Ferenc (1932), Jenő (1934) és Ágnes (1937).
1944. április közepén összeterelték őket, talán a zsinagógába (ki emlékszik már), talán tíz nappal később keltek útra - nem önszántukból - Nyíregyházára, ahol a gettóba kerültek. Itt sem maradtak sokáig, és ki tudja, mi volt a következő állomás, Varjúlapos, Nyírjes, Sima vagy Harangod. Végül május 17-e és június 6-a között öt transzport ment Auschwitzba. A családból huszonnyolcan pusztultak el, beleértve a felsorolt 19 gyermeket.
Tőlük vagy 35 km-re, Nyírbátorban éltek a Weisz testvérek: Róza (1920), Zoltán (1927), Lajos (1929), Margit (1931), Jenő (1933), Magdolna (1937), Lili (1939), Miklós (1941) és Katalin (1943). Hasonló utat jártak be, egyikük sem élte túl, ahogy 12 unokatestvérük, apjuk, apai ágon 2 nagybátyjuk és 2 nagynénjük sem. A nyírbátori Weisz családból 26-an pusztultak el.
Vajon hogy viszonyulnak a négyszázezerhez?
Kis János közelmúltbeli cikke a magyar liberalizmus belső nézeteltéréseiről és esélyeiről széles körben vitát kavart. Már maga a vita ténye jelzi, hogy a Kis által elemzett kérdések éppen azok, amelyek a közvélemény liberális részét alapvetően megosztják. Ezekben az ügyekben (pozitív diszkrimináció, globalizáció stb.) nincsen érdemi vitám vele, ezért főként arra a kérdésre fogok összpontosítani, amelyben bírálta álláspontomat, és amelyről alig esett említés a hónapok óta tartó polémiában: a magyar liberalizmus kilátásairól lesz szó. Így könnyen az a benyomás alakulhat ki, hogy a nézeteltérés nagyobb közöttünk a valóságosnál, de remélem, világos lesz, hogy a fontosabb harci kérdésekben egyetértünk. Előbb azonban néhány megjegyzés a régóta húzódó vita főbb pontjairól.
Kis János emancipatorikus, az örökölt hátrányokat leküzdő állami programokat pártoló nézetével vitázva Seres László azt írja, "jó érvek szólnak egy másik fajta liberalizmusértelmezés mellett, amely lemond a "társadalmi igazságosság" fogalmának használatáról". Cikkéből azonban nem tudjuk meg, hogy melyek ezek a jó érvek. Két okot említ, amiért a liberálisoknak le kellene mondaniuk a "társadalmi igazságosság mérlegeléséről [!]": először azért, mert szabad társadalomban csak az az igazságos, ami két fél önkéntes megegyezéséből fakad, továbbá azért, mert ez a kárhoztatott mérlegelés esetleg az alulra került csoportok állami felkarolásához vezethet. Csakhogy ezek nem érvek, hanem maguk a vitatott tételek. Bizonyítania kellene, hogy piaci körülmények között az egyén helyzete teljes egészében saját akarati aktusai összességének következménye. Vagy ha ezt nem tudja bizonyítani, akkor azt kellene megmutatnia, hogy az állami beavatkozás miért megengedhetetlen még ebben az esetben is. Ezt nem elég deklarálni és neves és kevésbé neves szerzőktől vett idézetekkel megtámogatni. Hasonlóképpen aligha elegendő rámutatni, hogy valamely álláspont esetleg az állami beavatkozás megengedhetőségét vonja maga után, és ezért helytelen. A kérdés éppen az, hogy minden esetben helytelen-e az állami beavatkozás. És itt Hayekkel nem sokra megyünk. Hayek Seres által is idézett remekművét a háborús gazdaság riasztó tapasztalata ihlette. Emlékezni kellene arra, hogy a második világháborút követően nemcsak Kelet-, hanem Nyugat-Európát is a masszív államosítás, a jegyrendszer és a Moszkvából irányított kommunista pártok hatalmas megerősödése és kormányzati részvétele jellemezte. Hayek félelme, hogy a szocialista tervezés az egész nyugati civilizációt elpusztíthatja, ekkor legalábbis nem volt teljesen alaptalan. De ha számít valamennyit a történelmi tapasztalat, akkor harmincévnyi "jóléti állam" és annak lebontása után végre időszerű volna belátni: az állami beavatkozás liberális változatai sok mindenhez vezettek, ami talán nem volt helyes, de szolgasághoz nem. A deprivált kisebbségeket segítő állami cselekvés elleni érveket máshol kellene keresni.
Másféle érveket keresve azonban csak zavaró félreértésekre bukkanunk. Először is, Seres a pozitív diszkriminációt azonosítani látszik a kisebbségi kvótával, noha az csak az egyik, mégpedig a leginkább vitatott formája az előbbinek, s erről Kis cikkében szó sem esik. Másodszor, azt írja a cigányság mint a piac által tartósan leszorított kisebbség állami megsegítése ellen, hogy más kisebbségek viszont "képességeik piacosítása" révén éppenséggel tartósan felülre kerültek. Én ugyan nem látom, hogy ez miért lenne ellenérv a cigányok támogatásával szemben (még ha éppen így is történt volna), az azonban mindenképpen szemet szúr, hogy egy olyan radikális individualista szerint, mint amilyen Seres László, nem egyéneknek, hanem például kisebbségi csoportoknak vannak piacosítható képességeik. Ha viszont mégis inkább az egyének rendelkeznek különféle képességekkel, akkor valamely etnikai csoport szisztematikus hátrányba kerülésének talán mégsem kizárólag az egyéni választásokhoz van köze. És ekkor nagyon is jogosan merülhet fel a nem egyéni, hanem társadalmi méretű korrekció szükségessége. És hogy miért megengedhető, hogy a korrekció "faji szempontot" kövessen? Többek között éppen azért, mert (hogy a hazai példánál maradjunk) a magyarországi cigányokat is mint cigányokat éri a társadalmi és közhatalmi (önkormányzati stb.) diszkrimináció. Rendszeres összefüggés van cigány mivoltuk és hátrányos helyzetük között, melynek vannak olyan elemei, amelyek más leszakadóknál nem állnak fenn. Az az egyik baj azzal az állásponttal, amely szerint elegendő, ha az állam a formális jogegyenlőséget tartatja be, hogy nem vesz tudomást a fennálló helyzetről, a már a múltban bekövetkezett hátrányos megkülönböztetések jelen- és jövőbeli következményeiről. A törvény előtti egyenlőség csak abban az ideális kiinduló helyzetben lenne (talán) elégséges feltétele a társadalmi igazságosságnak, amelyben nincsenek a múltból fakadó hátrányok, és ahol a diszkrimináció hiánya eleve biztosítva van.
Egyetértve Kis Jánossal én is úgy látom, hogy a magyar kapitalizmus jellegét eldöntő kérdések a tartósan lecsúszottak megsegítése mellett a munkajog és a fogyasztóvédelem ügyei lesznek. Elképesztőnek tartom azon liberálisok vakságát, akik az állami beavatkozás legenyhébb formáitól is rettegnek, viszont elkerüli a figyelmüket, hogy még olyan országokban is, ahol az államélet szabad és demokratikus, a munkavállalók ébren töltött óráik túlnyomó többségét merev, hierarchikus korporációkban töltik, ahol hatékony állami szabályozás hiányában a kiszolgáltatottság változatos formáit szenvedik el. Lehet erre azt mondani, hogy mindenki választhatja a munkanélküliséget (amely esetben persze ugyanezen szerzők szerint nem jár neki segély) vagy egy másik munkahelyet. Azonban aligha gondolható komolyan, hogy bármely egyes egyén döntésén állna a modern, üzemszerű kapitalizmus alapját képező vállalati kultúra megváltoztatása. Állami szabályozás nélkül az egyéni választás szabadsága itt nem sokkal több, mint illúzió.
És most a liberalizmus esélyeiről. Kissé talán rendhagyó módon először Kis János álláspontját elemzem, és csak ezután térek rá azokra a pontokra, amelyeken az én nézetemet bírálta. Kis két kijelentést fogalmazott meg a magyar liberalizmus jövőjével kapcsolatban, amelyek nem okvetlenül erősítik egymást. Egyfelől azt írja, a liberalizmus akkor lesz a jövőben Magyarországon érdekes és politikailag is jelentős irányzat, amennyiben a korlátozott kormányzat elvét továbbra is (illetve újra) képes lesz integrálni a liberális gondolkodás részét alkotó emancipációs, kritikai tartalommal. Más helyütt pedig azt mondja, a magyar társadalomban már eddig is végbement modernizációs folyamatok, valamint a transzformációs válság elmúltával a középrétegek biztonságérzetének helyreállása idővel erős határokat vonnak az antiliberális reakciónak. Az első állítás feltételes, és a magyar politikának az elmúlt évtizedben kirajzolódott morfológiáját érinti. Úgy értelmezem ezt a kijelentést, hogy Magyarországon csak a liberalizmus baloldali változatának van esélye a sikerre, hiszen a nehéz kezdetek után mára mind a posztkommunista szocialista párt, mind pedig a jobboldal alapjaiban elfogadta a kapitalista gazdaság realitását. A tét ma az, miként Kis cikkének egyik alcíme is sugallja, hogy miféle is lesz ez a kapitalizmus. Márpedig annak felismerése és széles körű elfogadtatása, hogy a népszerűtlen kisebbségek integrálása a "többségi társadalom"-nak is jól felfogott önérdeke, csak a liberálisoktól remélhető. Ha pedig erre nem lesznek képesek vagy hajlandóak, akkor pusztán a szabad piac pártolásával nem ajánlanak olyan jellegzetes válaszokat a magyar nép mai legégetőbb kérdéseire, amelyek jelentős politikai tényezővé tehetnék őket. Ezt a megállapítást jelentősnek tartom és következtetését osztom.
De vajon jól teszi-e Kis, ha a modernizációban élen járó középrétegekbe fekteti reményeit? Persze nem alaptalan az a föltevés, hogy a nagyobb anyagi biztonságban élő középosztály fogékonyabb a korlátozott kormányzat és a törvényesség, az átláthatóbb piaci viszonyok követelésére - bár tagjai éppenséggel más módját is találhatják biztonságérzetük megőrzésének, és hogy melyiket választják, az nagymértékben függ a szűkebb értelemben vett politizáló közvélemény állapotától és a politikai választéktól. De az a liberalizmus, amelynek a támogatása ha nem is magától értetődő módon, de racionálisan várható ettől a rétegtől, az éppen az a féloldalas liberalizmus, amelynek Kis - szerintem helyesen - nem sok jövőt jósol Magyarországon. Ezzel szemben a liberalizmus emancipatorikus tartalmának vállalása (erre Kis is utal) nehezebben hozzáférhető a "felvilágosult önérdek" számára, és jobban rá van utalva bizonyos szűkebben értett morális belátások elfogadására. Ezért aligha hihető, már amennyiben minden embert erkölcsi szubjektumnak tekintünk, hogy bármiféle szabályszerű összefüggés volna e tartalom elfogadása és a középrétegekhez tartozás között. Ha valóban a középosztály komfortérzete a magyar liberalizmus legerősebb támasza, akkor semmi okunk a nyugodt álomra.
Én ezzel szemben úgy gondolom, hogy az új magyar liberalizmus születése és kezdeti sikerei sajátos szellemi-politikai konstelláció következményei voltak, és ez a jövőben sem lehet nagyon másként. Ilyen együttállás volt többek között a demokratikus ellenzék és a felvilágosult, de a rendszeren belül maradt szakértői kar korántsem magától értetődő egymásra találása, amiben személyesen Kis Jánosnak páratlan érdemei voltak. S nem önmagában volt megkerülhetetlen a liberális haladásirány, hanem az akkori életerős liberalizmus tette azzá. Az a konstelláció, ami a liberalizmust egy ideig sikeressé tette Magyarországon, éppen most jutott a dezintegráció végső szakaszába. Nem esik nehezemre igazat adnom Kis Jánosnak abban, hogy túlzás volt részemről egy az 1989-eshez hasonló fordulatot tekinteni a liberális politika újbóli feltámadása feltételének. De ha nem is éppen egy újabb 1989, csak valami olyan megrendítő tapasztalat tudhat ismét létrehozni egy ilyen konstellációt, amely képes lehet világossá tenni az alkotmányosság, a törvénytisztelet és a társadalmi szolidaritás összefüggéseit - már amenynyiben lesz valaki, aki értelmezze ezt a tapasztalatot. S nincsen kétségem afelől, hogy csupán a középrétegek megerősödése ehhez roppant kevés lesz. A mai magyar jobboldal minden külsőség ellenére sajátosan modern, és még mindig viszonylag széles körű elfogadottságát nem a zászlóavatások atmoszférájának, hanem elsősorban annak a politikának köszönheti, amelynek egyik legfőbb kedvezményezettje éppen a középosztály mozgékonyabb része. Persze könnyen elveszítheti ennek a rétegnek a támogatását, de nagyon komoly oka kell legyen annak, hogy azt éppen a liberalizmus szerezze meg.
Végezetül, Kis János bírál, amiért a közvélemény lehetséges állapotairól szélsőséges leírást adtam, és ezért mondhattam azt, hogy az antiliberális hullám nem nagyon tűnik megállíthatónak. A nép számára nem közömbös szabadsága, de azt más javakkal együtt mérlegeli, és abból, hogy bizonyos szabadságkorlátozó lépéseket eltűr, még nem következik, hogy szabadságát minden további nélkül el lehetne tőle venni. A demokrácia leépítésének jelentős belső korlátai vannak Magyarországon. Megint csak örömmel ismerem el, hogy a leírás leegyszerűsítő volt: a közvéleménynek nyilvánvalóan nem csak a teljes apátiával és a harcos szabadságszeretettel jellemezhető két állapota van. Ugyanakkor szeretném világossá tenni, mit is értettem azon, hogy a tapasztalatok szerint az antiliberális fordulat nehezen lesz helyrehozható. Magam sem gondolom, hogy Magyarországon akár most, akár a belátható jövőben a diktatúra bevezetésének veszélye (vagy akár szándéka) fennállna, hogy elvehető volna a szabad választás, teljes egészében ellenőrizhetővé tehető volna a sajtó, vagy felszámolható lenne a magántulajdon. A - részben már megvalósult - veszélyt én nem a demokrácia intézményeinek formális felszámolásában, hanem egyre növekvő irrelevanciájukban látom. A demokrácia alapvető minősége a tét: könnyen előfordulhat, hogy még mindig szabadon fogunk választani, létezni fog valamiféle nyilvánosság, csak éppen leválthatatlan és egymással is összekuszálódott oligarchiák fogják cserélni egymást, és két választás között gyakorlatilag beszámoltathatatlan lesz a mindenkori kormány. Azaz a liberális és az oligarchikus demokrácia közötti különbség a tét. És itt nagyon is döntő kérdés, hogy a közvélemény mekkora áldozatra hajlandó az alkotmányos intézmények épségéért. Ugyanis a fent vázolt forgatókönyv mellett még teljességgel elképzelhető, hogy általában nem nagyon zaklatják az emberek magánéletét, és hagyják őket úgy-ahogy boldogulni. Tehát hogy csak éppen azok az úgynevezett "negatív szabadságjogok" érvényesüljenek többé-kevésbé, amelyeket a Kis által is kárhoztatott féloldalas liberalizmus - és a középosztály - a legfontosabbnak tart. Azaz elképzelhető, hogy ne lépjen fel semmi olyan körülmény, amely az apátiára hajló közvéleményt az intézmények védelme melletti fellépésre késztetné. A magyar nép bizonyára nem tűrné el, hogy elvegyék tőle a szabad választás jogát, de ez nem változtat azon a tényen, hogy a parlament megcsonkítását igenis eltűrte, kezdetben talán észre sem vette.
Persze illene néhány szót szólnom arról is, mi következik az én pesszimistább elemzésemből. Azt mondhatnám, szinte semmi - azaz minden. Bizonyosan nem következik belőle, hogy - a közvélemény jelenlegi állapotát látva - a liberálisoknak ne volna ugyanúgy kötelességük az alkotmányosság és a többi számukra fontos ügy védelmére kelniük, valahányszor azokat veszély fenyegeti. De meg mernék fogalmazni egy további hipotézist, ami a magyar liberalizmus esélyeinek latolgatását egyben össze is kapcsolja azokkal a nézeteltérésekkel, amelyeket Kis János vett sorra cikkében. Érzésem szerint a magyar liberálisoknak akkor van esélyük a politikailag értelmes létre, ha a legszélesebb értelemben vett demokratikus folyamatokban részt vevők táborát jelentősen bővíteni tudják. Ha a választásokon résztvevők mostani, 55-65 százalékos aránya nem változik, ha tehát a tágan értett középrétegeken kívül nem sikerül újabb nagy csoportokat bevonni a politikai részvételbe, akkor az emancipációs politikának nincsen sok esélye. Ez nem csak, sőt nem elsősorban szavazatmaximalizálási kérdés. A magyar demokrácia tartalékai bővülhetnek, ha a mai leszakadók közül többen fogják úgy vélni, van tétje számukra a kormányok összetételének, az intézmények minőségének. De ez csak akkor fog bekövetkezni, ha lesz olyan politika, hogy a romák és a többi kisemmizett a magyar köztársaságot a saját államának érezhesse. A köztársaság hívei és mai kisemmizettjei egymásra vannak utalva.
(A szerző filozófus)
Most tessék azt elképzelni, hogy 2000 vége van, lassan bevégződik a XX. század, épülnek a villák Budán, kormányzati kékfényesek szedik áldozataikat, Magyarországon szívbetegek között szedi áldozatait az évszakhoz képest meleg idő, Pataki Zita akadályozza az őszi mélyszántást, a battonyai gazdák esténként dühödten böngészik az internetet csapadékot remélve, és akkor szemen döfi őket a sokkírozó hír: Ulrike Meinhofot, a Rote Armee Fraktion egyik alapítóját (leánykori nevén: Baader-Meinhoff csoport) egy Frankfurt am Main-i szórakozóhelyen letartóztatták. Huh. Pedig nem ugyanitt volt kiírva a bolhapiacra vezető gyaloghíd aszfaltjára 1976 nyarán, hogy "Ulrike Meinhoff Gemördet!"?
Micsoda időutazás lenne!
Na, képzeljük el pontosan ezt, valami hasonló történt novemberben, ha nem is Frankfurt am Mainban, hanem a távoli, ám kies Japánban, ahol lefogtak egy aszszonykát, aki mindenféle nyilvános és titkos tudás, bennfentesség és jólértesültség szerint több mint negyed százada nem járt a szigetországban, nemzetközi pályát futott, kategóriájában a legnagyobbak között. Mistress of Mayhem. Káoszistennő. A szenzációéhes és túlzásokra mindig hajlamos nyugati sajtó szerette így nevezni Shigenobu Fusakót, a tokiói dívát, George Habash egykori szeretőjét, Carlos fegyvertársát, akinek bizonyos korokban, bizonyos helyeken, bizonyos állami jogbetartató szervek Osima bin Laden-i mágikus erőt tulajdonítottak.
Szeretem a koincidenciákat. Ha akkor történik valami, mikor más is. Ugyanabban a témában. Netán öszszefügghetnek. Vagy nem, de akkor is. Minden átfolyik mindenen - mondta az arcomba egyszer Cambridge-ben (Massachusetts) egy MIT-s diák (repülőgéptervező), igaz, nagyon be volt állva, mikor ezt mondta. Épp csak a minap, hogy egy nagyobb dolgozatom számos pontján megidéződött nevezett hölgy, épp csak nyugdíjas korú bombázó, 1968-69 táján vetkőzőtáncosnőként kuporgatott, rakta élére a jent, legyen elegendő pénze globálisan elismert terrorszervezetet alapítani. "Minden csók, minden ölelés, amit el kell szenvednem, egy újabb rizslabdacs a [Japán] Vörös Hadseregnek" - mondogatta akkoriban. Sikerült neki. A japán szélsőbalos terroristák harmadik generációja az ő vezetésével lépett ki a nemzetközi porondra és lett a német RAF meg az olasz Vörös Brigádok egyenrangú társszerve. Shigenobu Fusako alakja valójában az akciórádiusz problematikájára kérdez rá. Mert mi köti össze Szingapúrt Kuala Lumpurral (betonút; haha), New Yorkot Tel Avivval (most mondhatnám, hogy tessék utánaolvasni a Magyar Fórumban), Ceauşescu (PCR) Romániáját Abimael Guzmán (Fényes Ösvény) Perujával, a polgárháborús Libanont a polgárháborús Kolumbiával, a fagyott mosolyú titkosrendőrök országát, Észak-Koreát a negyedik világbeli Bangladesh fővárosával, Dhakával (az éhezésen kívül), a napfényes Jugoszláviát (egyes források szerint) a napfényes Líbiával (egybehangzóan)? Az, hogy mindezeken a helyeken aktív volt a Shigenobu vezette Nihon Sekigun, a Japán Vörös Hadsereg. Kérdés az is: hogyan létezhetett nem állami, nem nagyvállalati szinten ilyesféle globalizmus? Jó. Támogatta őket a KGB, a Stasi, a Securitate és az STB, tudjuk, hogy a japán baloldali terroristák jártak a hetvenes-nyolcvanas években Magyarországon is, mint ahogy mögöttük állt az iráni mullahok titkosszolgálata is, mikor Libanonban az elgyengülő, marxista PFLP helyett a Hezbollah védnökségét választották. Mikor még úgy tűnt, béke lesz előbb-utóbb a Közel-Keleten, és Szíria kisebb jelentőségű engedménnyel kívánt Izrael kedvében járni (és engedélyezte a libanoni Sureté Generale-nak a japán terroristák fedőszervének, a bejruti Corniche al-Mazraaban fellelhető akupunktúra-klinika megrohamozását), Shigenobu akkor is meglógott, hogy az Andokban bukkanjon fel, kokainból csináljon pénzt és a kolumbiai kormányellenes FARC-gerillákat trenírozza. Tehetséges, szép, hiperaktív asszony, miért nincs a női magazinok címlapján?
1969. szeptember 5. A tokiói Hibiya amfiteátrumban 178 japán egyetem 26 ezer diákja gyűlt össze, hogy egy diáktüntetésektől dúlt évtized végén az utolsó nagy, hagyományos megmozdulás (már amennyiben hagyományos az a Japánban akkor honos szokás, hogy a diáktüntetők rohamsisakban, vasbotokkal csaptak össze a hasonlóképpen öltözött rohamrendőrséggel) után eldöntsék: ki csatlakozik a fogyasztói középosztályosodást, ha egy nagyot nyelve is, de elfogadó többséghez, és ki a diákpolitikát más eszközökkel folytató kisebbséghez. Volt ott három lány, aki szerelmes volt a baloldalba, és az utóbbi kisebbséget választotta. A japán esztétika három nőtípust ismer, anyát, kurvát és papnőt (sámánt). A nagy, sokfelvonásos drámákban illik mindegyiknek megjelenni. Shiomi Kazuko az első generáció vezetőjének, Shiomi Takuyának asszonya hercegnőként viselte férje húszéves börtönbüntetését, folyamatos kihallgatások, rendőri felügyelet alatt nevelgette gyermekét, Berufsverboton, "vörös segélyből" élve, zokszó nélkül. A kurva nemcsak totális test, de démon, utóbbi feltétlenül igaz Nagata Hirokóra, aki a második generáció legvéresebb akciójáról híresült el: 1971-72 telén a japán Alpok egy félreeső menedékházában olyan belső leszámolást tartott, hogy maga Ioszif Visszarionovics is elégedetten csettintett volna. Tucatnyi halott, feleségek által megkínzatott férjek, "vallomások", "önkritikák"; a Texasi láncfűrészes gyilkos című film teljes eszköztára. A Hibiya stadion gyűlésének harmadik résztvevője, Shigenobu a köztes alakot, a mágikus erejű sámánasszonyt képviselte, hármójuk közül a legsikeresebben. Csak most tartóztatták le, 2000. november 7-én, ironikus dátum, és nemcsak azért, mert az egy részében vele is foglalkozó könyvnek ekkor volt a bemutatója az Oszakától oly távoli Budapesten.
A hetvenes évek eleje óta nem járt Japánban. Állítólag furcsa dohányzási szokásainak köszönheti elfogatását. Pipaformában meghajlított cigarettájából mindig tökéletes környi füstkarikákat fújt. Esetében ez lett a Martin Bormann-fogsor, erre figyeltek fel a rendőrök. Azóta kihallgatják, teljes a hírzárlat, legendásan aprólékos és bürokratikus jegyzőkönyvekben dagad egy jelentékeny történet kódája. 1968-nak is illett befejeződnie még ebben az évezredben, Shigenobu Fusako az 1968-ban gyökerező terroristageneráció utolsó formátumos alakja, aki még szabadlábon dzsiggelt, története az ideológiai fanatizmus és hűség sztorija, egyike a most hál' istennek elmúló század nagy bukásainak, monográfiáért, filmért kiált. Nagyon régen szeretnék találkozni Shigenobu Fusakóval, persze úgy, hogy működő kamera is legyen a környéken. A kopár libanoni Bekkaa-völgy, a kolumbiai őserdő jobb helyszínnek ígérkezett, mint egy japán börtön, s talán oda a legnehezebb bejutni, egy új évezredben, történészkedve. Mert a tanulság nemcsak kriminológiai.
Vissza az idei számokhoz