Vissza az idei számokhozA spanyolveréb sáskajárásszerű katasztrófát idéz elő Horvátországban, informálja a társaságot a Tangó teraszán Kafga Ferenc. Ez a védett madár valamiért túlszaporodott, agresszívvá lett. És éppen Horvátországban. De hát Horvátország tele van/volt csodával. A tévén külön műsort szenteltek e, nagyrészt vallásos vonatkozású, csodáknak. Hát itt van egy újabb. Sok mindenre felkészült az új kormány (a korrupció, a menekültek kötelező ide-oda telepítése, a Szlovéniával való határ- és felségvízi problémák), de a spanyolveréb-invázió teljesen váratlanul érte őket...
Jutkával közben mi a Pub teraszán vacsorázunk. És látom, amint Jáger Jan elkacsázik, immár jócskán elázva, a Pub irányába. Nézd, mondom Jutkának, erről a figuráról mintáztam: Elemért. De az egyik fejezetben őt magát, saját nevén is megpróbáltam fölvezetni. Igen, ő lenne Könyvem egyik potenciális főszereplője, jóllehet Regény Misu őt is megfenyegette, tehát nem is biztos, hogy bebocsáttatást nyer : Moda neće ući. Jutka mostanában hallott egy-két részletet (Pécsett, valamint benn Szabadkán, a Danilo Ki könyvesházban), lehet, Kávai miatt, elolvasta a Tigristincset is, így sejti, miről van szó, sejti dilemmáimat. De azt azért mégsem érti, miért tekerem meg ennyire hőseim nyakát - a tyúkokat szokták nyakuknál fogva így megforgatni a tolvajok, tyúktolvajok, hallgassanak -, nem érti, hogyan lehet egy Könyv főszereplője az, aki még bele sem került, be sem bocsáttatott és lehetséges, sosem is fog bebocsátást nyerni: Moda neće ući ... Megsimogatom a kezét, de nem válaszolok, nem magyarázkodom, hogy ez csak egy Könyv, amelynek Misu a Cerberusa, nem mondom, hogy az igazi hősök mi vagyunk: mi ketten. Hiszen a mi életünkről van szó. A mi kísérletünkről: Ókanizsa (Járásszéle), Újvidék (Telep), Zágráb és Palicsfürdő, valamint Belgrád, Pest és Párizs között, illetve hát az Adrián (az utolsó fejezetek egy részét éppen erre a nyárra hagytam, ugyanis valamiféle kettős állampolgárság, magyar útlevél nélkül immár nehéz realizálni őket)... Pontosabban, hogy ő, Jutka a főhős valójában, én pedig az a valaki, akiből hasogattatnak sorban a többi marginálisok, e palicsi-hajdújárási csellengők is példának okáért, mert mondom, Jágerhez is kellett valamicskét magamból hasítani, hogy Elemérré legyen...
Magyarkanizsán leégett a göngyöleggyár. Mondják, főleg a gyár szíve: a furnérhámozó károsodott. Szerencsére a szél a Tisza felé fújt, nem a város felé dobálta, vitorláztatta az égő ládákat, leheletfinom falemezeket. Néhány napja, a vízi cserkészekhez menet éppen rábámultam az észbontó mennyiségű finom fára, fűrészporra. Mennyi élvezettel, és ugyanakkor milyen kétségbeesetten ölelgettük gyerekkorunkban a gyárhoz úsztatott rönköket. A gyümölcsös(narancsos)-ládák számomra akárha valami hangszerek, gyerekkorom hangszerei voltak. Amikor beírattak a zeneiskolába, csodálkoztam is, hogy nem tanítják, hogy a választható hangszerek között nem szerepel a gyümölcsös(narancsos)-láda, ma is csodálkozom, hiszen hegedülni már nem hegedülök, de a gyümölcsös(narancsos)-ládákon, lám, még mindig játszom, noha már nem férek beléjük, mert ennek a hangszernek éppen az volt az egyik különlegessége, hogy bele lehetett ülni. Most számomra mintha egy hangszerkészítő üzem égett volna le... Mindig szeretek a Liszt Ferenc tér körüli meg a Népszínház utcai kis hangszerkészítő műhelyek előtt álldogálni, Párizsban is van egy hangszerkészítő műhelyem, ott közel a Picasso Múzeumhoz, alig várom, hogy ismét beleshessek az ajtaján, most talán majd már lesz is annyi merszem, hogy belépjek, beleüljek valamelyik félkész hangszerbe, mint árvízkor, nagy talajvizek idején a fateknőbe. Különben az egyik legjobb magyar hegedűépítő (most is van egy jó zentai hangszerépítő, Gallusz Laci, véletlen hallottam, hosszú interjút készített vele az Újvidéki Rádióban): Tóth, talán éppen a fatalpgyáros bolond Tóth (az ő fia verte szét a Piétát) őséről van szó, őrzöm kis könyvét a hegedűről, Kalapis Zoltán már írt róla, nekem is fel kell majd dolgoznom az Új Tolnaiban. Homokkal temették be, próbálták befojtani az égő fűrészporhegyeket, kérik a gyerekeket, ne játszanak rajtuk, tüzes üregeikbe szakadhatnak.
Kurtágék ismét Szabadkán. Márta testvére, a Borból, Radnótiékkal érkezett menetben, valahol Cservenkánál halt meg, voltak Zomborban, ahol valami emlékoszlopon fel van tüntetve a neve. Herceg Zsófi meg a Balla Laci bácsi vitte őket. Sivatagi szél. De Balláék (Tito egykori iráni nagykövete, mindig így hívom, így nevezem, ha írok róla, jóllehet nemrég mutatta az Új Révait, amelyben hosszú-hosszú szócikk foglalkozik életével - arra gondoltam, kissé kiszínezem azt a szócikket és úgy, akárha egy novellát, fogom átvenni az Új Tolnaiba) lakásában, szemben a Szent Teréz-templommal, püspöki palotával, majdhogynem Csáth szülőháza mellett, jó hűvös van, kellemes perceket töltünk. Számomra évekre elég erőt ad ez a találkozás. Talán még nem is találkoztam az emberi minőség ilyen igaz, úgy szoktuk mondani, szerény, megnyilatkozásával.
Valami kapcsán a sulyomról, a jezsuitadióról mesélek nekik, elmesélem pesti lakásukban tett látogatásunkat, illetve Liszt Ferenc téri élményünket. Ugyanis épp akkor, amikor a lakásukban megszállt Balláékhoz látogattunk, kezdték kiszedni a tér elöregedett, elvadult rózsabokrait, rózsafáit (nincs kizárva, éppen a könyvhétre készülendő) és a nép, akár valami ellen-Macbethben, elindult a tömérdek rózsafával. Szebb élményem még nem volt Budapesten. (Még arra is emlékszem, ahogyan a nagy sürgés-forgásban felpillantottam Szép Ernő emléktáblájára.) És akkor valahonnan felbukkant Bálint Pisti. Nem értette, honnan ez a tömérdek rózsa, honnan ez az elindult rózsaerdő, honnan a rózsa a mi kezünkben is, azt mondta, éppen hozzánk indult, a fiunkhoz (aki néhány éve asszisztense volt a Félkegyelműnél), később ismét felbukkant, mondván ő valójában nem tud elmenni hozzánk a Lónyayba. Mondtam, jöjjön velünk. Telepakoltuk a kocsinkat rózsával, nem értette, minek nekünk ez a tömérdek szúrós virág, de hát nem tudta, hogy a Kurtág-lakás (Balláék mindig ott szálnak meg, ha Pesten vannak) előtt mi a Kürt utcában jártunk (Menekültügyi Iroda), meg hogy a rózsa számunkra a Miloević felesége hajába tűzött rózsát is jelenti, minden bizonnyal innen az ellen-Macbeth kifejezés is, mármint hogy elindult, elindulhat az erdő és az az erdő ilyen gyönyörű rózsaerdő lesz! Említettem Pistinek, hogy szép Bálint Endréket (meg Barcsayt, Kondort stb.) láttam Kurtágék lakásán. De aztán elhallgattam, láttam, jobban ismeri azt a lakást, mint én. Apja egyike volt Kurtág első nagy híveinek, Weöressel együtt emlegette, az eredet által megérintetteknek nevezte őket (Egy Weöres, egy Kurtág eredetisége úgy is megfogalmazható, hogy az eredet által lettek érintve.) Pisti mesélte, Kurtág ötlete alapján írt egy opera-librettót. Csak akkor jutott eszembe, hogy hát Kurtág Pisti verseire is komponált már (Négy capriccio - négy dal Bálint István verseire, 1969-70)... Leellenőriztem, '966 nyarán valóban egy időben tartózkodott Kurtág Pilinszkyvel Szabadkán (Pilinszky a szembeni püspöki palotában), anélkül, hogy felismerték volna, akár láthatták is egymást az ablakon keresztül.
Kurtágék feje felett egy nagy Hangya-vászon, egyáltalán a Hangya-vásznak mély indigója határozza meg a lakás tónusát, jóllehet mindenütt afrikai szobrok, maszkok, a volt iráni nagykövet, az egykori jugoszláv diplomácia Afrika-felelősének tárgyai.
Kurtágot rajzai felől faggatom. És Pilinszky egyik feljegyzése jut eszembe, ahol azt a szándékát jelzi tervei felvázolása közben, hogy festeni készül (eddig csak rajzairól tudtam, jóllehet fotói az izgalmasak):
Elkövetkező két év.
Munka
Misszió
Emberekkel való valódi törődés
Festés
Amennyit bal kézzel el lehet intézni.
Fiuk festményeiről mesélnek, amelyeket lakásuk ajtajára festett és a romániai pravoszláv kolostorok ihlettek, később, hurcolkodáskor egy asztalossal kivetették az ajtó betétjeit és újakat csináltattak a helyükre.
Mondják, éppen Daro, Tickmayer Öcsi felesége segítségének köszönve, Orleans-ban fognak letelepedni, nem maradnak Párizsban. Mondom, Orleans az egy bácskai - ókanizsai fészek (bázis). (Mint különben Johannesburg, Gorizia, Pest és Chicago is például.) Néhány nap múlva én is éppen utazok Orleans-ba, mondom. Fiuk felesége muzsikált Nagy József egyik darabjában, talán éppen a Wilhelm-dalokból készült Orfeusz létráiban.
A vasútállomásra menet, ahogy a Petőfi utcára, a zsinagóga felé fordulunk, megemlítem neki, hogy ez az első sarok (a második Kosztolányiék gimnáziuma) valójában Csáth szülőháza, látom, elcsodálkozik kissé, tehát nem tudta, hogy a Bornemisszán valójában A varázsló kertjében szereplő utcácska, zsákutca és Csáth szülőháza között dolgozott, szemben a Szent Teréz-templommal, ahol Kosztolányi és Csáth ministrált...
E meghitt találkozás után Palics felé hajtva Jutkával kis híján elsírjuk magunkat. Otthon feljegyzek egy-két mondatot, de gyorsan áthúzom. Szabad-e semmis jegyzeteimmel zavarni, belerontani ezeknek az aranyos embereknek a világába, amíg tapintatos (leheletnyi? együgyű?) értekezéssé nem emelem őket?!
A tapintat, a tiszta jónak végtelenül kicsiny jellege... (S. Weil)
Különben Balla bácsi is maratón úszó, mint a Korhec Tamás (az idén, Magyarkanizsán 48 perc alatt úszta le a 3,5 kilométeres távot), minden hajnalban itt tréningezik a Vértóban. Könyvem hősei különben egész nap a Vértó körül keringnek, a Vértóban pocskolnak, fajtalankodnak, azért nem találkoznak sosem Balla bácsival, mert ők épp akkortájt ébrednek, amikor Balla bácsi már utazik vissza Szabadkára. (Iráni bélyegek után kellene szaglásznom Balla bácsinál.)
Benn Szabadkán, Balla bácsiéknál egész idő alatt arra gondoltam, kire is emlékeztet engem Kurtág György. Persze zavart, idegesített, hogy ilyemivel foglalkozom. Ám, csak már itt kinn, Palicsfürdőn értettem meg, miről is lehetett szó. Minden bizonnyal szükségem volt valami áttételre, hogy megtapinthassam, hogy majd szólhassak róla. És itthon, belépve szobámba, szinte felkiáltottam: Knifer! Akár találkozhattak is már, hiszen Knifer szintén Németországban, Franciaországban él. Elképzelem, ahogy megpillantják egymást, és mind a ketten arra gondolnak: hasonlítunk egymásra. Knifer talán aszkétikusabb kissé, ha valaki lehet még Kurtágnál is aszkétikusabb, de hát a festők ritkán kamaramuzsikálnak. Már negyven éve édesapja nadrágjában, ingjében dolgozik. Művészete különben is zenei fogantatású. Sztravinszkij zenemeghatározása indította el 69-ben útján (le kell ellenőriznem, mikor járt a nagy orosz zeneszerző Zágrábban), mármint hogy a zene csupán ritmus. Knifer is teremtett vertikálisból és horizontálisból, illetve fehérből és feketéből egy végtelen, immár harminc éve kontinuális ritmust.
Van egy könyv Kniferről, nagyon szeretem, mindenhová magammal viszem (szerzőjét, az újvidéki szerb fiút, a kitűnő Handke-fordítót különben nem nagyon szeretem, ugyanis sejtem, az ő kanala is benne van abban, hogy Handke ilyen borzalmas pozícióra került), másról sem szól, mint arról, hogyan alapozza vásznait. Ugyanis Knifer napról napra mást sem tesz, mint fehérre festi a nagy vásznakat. Várja, hogy megszáradjanak, lesmirglizi őket, majd ismét átmegy rajtuk. Hússzor is, mondja. Tizenöt alatt mindenesetre nem jó, nem Fehér. Mert a fehérnek Fehérnek kell lennie, mondja. És csak majd aztán indul el rajta a fekete meanderrel. De van, amikor úgy hagyja, Fehéren a fehéret. Knifer is a labirintus művésze (mint Bem), de ő nem a Minotaurusz előtti labirintus részleteit festi, lefagyasztja a Minotauruszt. Kurtág már nem a labirintust, a Minotauruszt szegmentálja, aprólékosabban, mint Knifer.
Bonyodalmak a göngyöleggyári tűz körül, ugyanis a Magyar Szó csak a polgármester, Bacskulin nevét említette meg a mentésre sietők között, a szocialista Kaszás Karcsit (édesapja tanított volt) nem. Beindult immár a választási kampány, s az még e tűzesetet sem hagyhatja kihasználatlanul. Ha hazautazok, szerezni fogok egy félig elégett új gyümölcsös(narancsos)-ládát, belehelyezem kiszuperált kék-arany kaptáramba, amely szintén hangszerként működik, szuszog, zsong itt mögöttem.
A bodza tányérjai már kezdenek elnehezülni, lebillen, lehullik róluk a bogyók fekete gyöngye, mindent befeketítenek, be az én talpamat is. Akárha indigóban szaladgáltam volna egész nap. Szép volt, Istenem, milyen szép, ahogyan az embereket elpiszkolták, átpingálták az évszakok. Valójában erről szólt a gyerekkorom.
Mind többet szaladgálok a baromfiudvar körül. Az indigóban. Így szeretném egybeírni, egybefesteni a világomat azokkal a nagy Hangya-foltokkal, amelyek Kurtág feje felett csüngtek. A bodza beérése előtt sokáig kísértett egy Szenegál bélyeg indigója. Az is gyerekkorom bélyege volt, sok energiámba került, amíg újra rábukkantam. A bélyegárusok sehogyan sem értik, miféle gyűjtő vagyok én tulajdonképpen. Hiába próbálok magyarázni nekik a gyerekkor bélyegeiről, meg egy, illetve két nagy indigófoltról, amit szeretnék egybeírni, egybefesteni. Én ugyanis, teszem hozzá ilyenkor, egzakt módszerekkel mérem a festészettörténet indigójának minőségváltozásait, pontosan tudom a festészet történetében melyik is az a három-négy kép, amelyeken legmélyebb, ám ugyanakkor legtöbb fényt abszorbeáló az indigó...
Érdekes, a Palics-Szeged vonatjegyen csak szerb és német szöveg olvasható. Nem értem, miért éppen német, azt a nagy marhaságot meg egyáltalán nem értem, miért nem írja magyarul is, hiszem hallom a krajinai, boszniai és koszovói menekültek már törik, nagy igyekezettel törik a magyart...
Boldogság jár át. A fecskék ismét felújították fészkeiket a Homokváron, ismét költenek nálunk. Valóban féltem, azért nem költenek, mert érzik: repedezik, folyik szét. Különösen féltem a NATO bombázás után. Hogyan is állhatna ki ennyi bombázást egy Homokvár?! Eddig is ellenőriztem, mértem a homok belső percegését, hullását (a homokórában gubbasztva minden szemet a tenyeremen, fehér papírjaimon fogtam fel, regisztráltam), de a bombázás után felhagytam vele ... És most mégis költenek a fecskék! Annyit állok alattuk, hogy ismét számba pottyant egy homokgalacsinuk, amely speciális minőségű, fecskenyállal-váladékkal átgyúrt, mint gyerekkori anyagunk volt. Ismét csak Danyi Magdi versét kellett szavalnom:
Én ettem homokot...
Jutka vadszőlőt vett, elhatároztuk: befuttatjuk a Homokvárat is. Két dolog miatt egyeztem bele vállalkozásába. Mert ősszel egyedülállóan szép málnából és vérből kevert vöröse, meg azért, mert úgy remélem, erős folyondáraival majd összefogja, összemarkolja, megőrzi, megóvja a mi házunkat-várunkat. Mostanában naponta eszembe jutnak a szomszédok megjegyzései. Tudják maguk, mit vettek?! Ezekben a falakban muzsikál a salak... Különös, mint a gyerek, úgy örültem, amikor felfedeztem, hogy a Pompejiből hozott lávadarabok szinte ugyanolyanok, mint a Homokvár falából kibukó salakrögök, akár fel is cserélhetők. A vitrinben egymás mellé helyeztem őket, fűnek-fának mutogattam, szinte dicsekedtem velük. Aztán megfeledkeztem róluk. De ahogy mind jobban peregni, repedezni kezdett a Homokvár, megijedtem. Pedig jól tudtam, Újvidéken, a Telepen megtanultam (az a Telepre való kivonulás is egyfajta önkéntes száműzetés volt, mint ez a palicsfürdői), nem szabad játszani a motívumokkal (metaforákkal, költői kategóriákkal), elég csak a vakvágányt említeni, kis híján ott rostokolok még most is. Tudtam, idővel, miután már mint metaforákat, kategóriákat elhasználtam, kimerítettem, nem fogok tudni szabadulni tőlük, nyakamon maradnak, nyakamra tekerednek, veszélyesekké, életveszélyesekké lesznek. És mégis, tíz év se múlott és itt vacogok e pergő Homokvárban, itt lubickolok, fuldoklok a Vértóban.
Minden hajnalban - három és hat között - guggolva tusolok a kádban. E tusolás nélkül észhez sem tudnék már térni. És e mindennapi rituálé legszebb pillanata, amikor újjászületve kiegyenesedek: és a fürdőszoba magas ablakán megpillantom a Schuszter-ház (régi, az egyik legrégibb, talán csak Ivanyos bácsi és Szakmajszter háza régebbi Palicsfürdőn, kis, ahogy én nevezem: budár-villa) bonyolult, pagodaszerű szép tetőzetét, a kijáróajtóval, a két (két alkalommal is meghosszabbított) kéménnyel, megpillantom a gyümölcsfák, a feketefenyők és a Bartók utcai őstölgyek hegyét. Egyik fa hegyében feketerigó, a másikon varjú. A szarkák, balkáni gerlék csak később, alacsonyabban mutatkoznak.
Szép pécsi utunk alkalmával (Nagy Boglárka, Ágoston Zoli, Beáta, Csordás Gabi, Bertók, aki egy verssel ajándékoz meg, x, aki Beátával való beszélgetésünk előtt játszva szerzeményeit, azt mondta: Minden korál: tanszkorál, s hogy szívesen szerkesztené rádiós interjúkötetemet, Varga Tünde és Csaba, Horvát, akinek a Csontváry-képtár alatt nyílt kávéháza, a sok-sok bácskai diák) szerencsére maradt időm a Csontváry képtárra. Életem egyik legszebb délelőttje. Ismét.
Már csak a rajzokat nézem meg, most az Allegorikus jelenetet különösen (akár egy komplett kis mozgásszínház), és azonnal a Baalbek elé ülök. Ez így van már vagy tíz éve. Tíz éve nézem a Baalbeket. A kis kék gangot nézem főleg, azzal a nővel és két kislányával. De ahhoz, hogy az a kis kék (arabul: azul) gang az legyen, ami, ahhoz az egész izzó kozmoszra szükség van, csak attól lesz ilyen nyugodt, szép, csendes. Nekem erre van szükségem. (Egy időben a mi tanyasi gangunk is parasztkékre volt festve.) Néha szükségét érzem, gyorsan üljünk kocsiba, hajtsunk a Baalbek - a kis kék (azul) ház elé. Jóllehet arról a nőről lehet szó. Hozzá járhatok. Csak még fogalmam sincs, pontosan milyen viszony is ez közöttünk tulajdonképpen. A kék (azul) házikóhoz támasztott létra... Győrött egy Segantinit nézek hasonló kitartással (érdekes, a kritika nem foglalkozik a két festő azonos geológiájával)... Ám most, egy új semmis detaille bénított meg. Ismét van munkám néhány (tíz?) évre! Úgy határoztam, egyik új kötetem hátuljára teszem a kék (azul) házikót, a címlapjára pedig az új detaille-t. A kép jobb alsó sarkáról van szó. A tevéktől kissé balra. Göröngyös föld, olyan szántásféle a kép tulajdonképpeni vörös-zöld előtere. Szinte azt is mondhatnánk, egy istentelen semmis sáv. És akkor egy szintén semmisnek mondható kitaposott csapásra lettem figyelmes. Talán ezen kell elindulni a zsúfolt, bonyolult kép felé, ezen kell felmenni a képre, gondoltam mosolyogva. Ezek szerint én eddig nem is voltam fenn, nem is jártam a képen. És a semmis utacska (Tao, mondhatnánk) egyszer csak keresztformában elágazódik a házak sora előtt. Ám az úton, a kép széle és a kereszteződés felénél pontosan, a teljesen semmis zónában, szinte még kívül a képen: két alak áll. Két sziluettszerű figura. Semmi sem utal arab voltukra, semmi sivatagi kellék rajtuk. Ők a hatalmas kép főszereplői, mondom máris. Ők ellenpontozzák a kép nagyrészt értelmezett kozmoszát. Találnom kell egy fotóst, nagyításokat kell végezni. Meg kell kérni a múzeum igazgatóját, engedje, hogy valami nagyítókkal is szemrevételezzem a Taót, a két figurát. Meg kell kérnem jelenkoros barátaimat, Zolit, Boglárkát, fényképeztessék le, nagyíttassák ki nekem a kép jobboldali legsarkát.
Félix kiment Szabolcsékkal Szlovákhoz - immár Hajdújáráson is van borbélyműhelye (a palicsit a segédje vezeti) -, hogy belevágjon-túrjon egy kicsit a hajába: ugyanis Félix a monacói hercegnek fog hegedülni. Szlovák megilletődött, még rosszabbul nyírta meg, mint szokta. Utána vita, rosszul nyírta-e meg Félixet Szlovák? Rossz, tehetségtelen borbély-e a Szlovák? Aki különben az én borbélyom, újságíróm a Palics és környékében, valamint potenciális - hiszen nem tőlem, Regény Misutól függ valóban azzá lesz-e - regényhősöm is végső soron (nevét persze végül majd még jobban meg kell változtatnom)... Éppen ez kell a monacói hercegnek, mondta egyikük, a mondén világ azt hiszi majd, ez a legújabb divat, mármint ahogyan a Szlovák feltúrta Félix haját-fejét. Mondja, ott lesz Kusturica zenekara is. Nem lepődnék meg, mondom, ha végül még Kusturica is eljönne Szlovákhoz nyiratkozni, hiszen Szlovák egy tiszta Kusturica-film...
Azt hiszem, akkor még nem nevezték ki bangladesi nagykövetnek Fehér Kálmánt (különben ő volt az a csókai gyerek, akinek a kaormáját ettem gimnazista koromban), de már minden bizonnyal a külügyön dolgozott (készítették fel), amikor adott nekem: két Szingapur bélyeget. Nem emlékszem a részletekre. Csak arra emlékszem, hogy megpillantottam a pénztárcájában a két 20 c-es Singapore-t, illetve hát a buja, rózsaszín virágban nedűt szivattyúzó méhecskét (Carpenter bee - Xylocopa caerulea) és elkunyeráltam tőle. Nem kis teljesítmény, hogy aztán az elmúlt húsz évben (közben a tízéves háborúval) sikerült megőriznem.
Szingapurban Jutkának is le kellett szállnia, amikor 87-ben a likai vasöntő 8 öntöttvas Tito-büsztjét (kettőt, mint meséltem, hogy könnyítsek Jutka csomagján, megtartottam magamnak) szállította bátyjának Sidneybe, aki akkora jugoszláv volt, hogy az egyik fiát Jugoszlávnak, a másikat pedig Titónak keresztelte, jóllehet belga-kongói feleségének fogalma sem volt arról, mi is az, hogy Jugoszlávia és ki is az, hogy Tito. Mondtam, ha így megy, az a szegény nő leszüli mind a köztársaságainkat, le a komplett Központi Bizottságot. Persze nem elítélőleg mondtam, nem, hiszen magam is Jugoszláviára fogadtam. Ami nem jelenti azt, hogy majd a kis formákat nem fogom szeretni, hiszen jól tudom, a világ a nagy és a kis formák közötti oda-vissza játékra épül, ha felépül a nagy forma, elkezdődik a lebontása, ha elérnek a kis formához, elkezdődik egy nagyobb összeszerelése. A relatíve jó az lesz, amelyet inkább a gazdaság törvényei, mint az ideológiai faszságok határoznak meg. Az én Jugoszláviám még leginkább Valéry Mediterráneumára emlékeztetett, hiszen az is ugyanannyira konkrét (szülővárosa etc.), mint utópikus (az egyik szerb fordítója, Ksifos címmel külön könyvben jelentette meg az ilyen utópikus jellegű írásait)... Elnézést az elágazásokért, szokta volt mondani Gorotva, nem vagyok egy jó bakter - azért is juttattam végül vakvágányra a szerelvényemet... Jutkának persze nem volt ideje bélyeget vásárolni Szingapurban, ugyanis azt hitték, bombákat liferál. Kár, hogy később, amikor Kálmánt már kinevezték bangladesi nagykövetnek, nem kértem tőle bangladesi bélyegeket. (Talán még van neki néhány.) Kálmán külügyi karrierje előtt a Forum Könyvkiadó főszerkesztője, illetve a Forum Lap- és Könyvkiadó igazgatója volt, majd Banglades után a Forum Lap- és Könyvkiadó Nyomdarészlegének igazgatója. A Forum Nyomdarészlege, ezt kevesen tudják, nagy tekintélyt szerzett a világban a bélyegnyomást illetően, még svájci bélyegeket is készítettek. Biztosan van filatelista nyomdász (talán éppen Guszti az?), akinek megvan az összes Forum nyomta bélyeg. Mi egykor azt hittük, a Forumnak csupán az újságai, folyóiratai, könyvei az ismertek, hogy ne mondjam, híresek, szégyenteljesen megfeledkeztünk a Forum bélyegnyomdászairól, pedig hát lapjainkban, folyóiratainkban rendszeresen közölhettük volna a Forum bélyegeit, monografikusan is feldolgozhattuk volna már e területet... Mindenesetre nyitok egy új berakót a Forum-bélyegeknek, mondta Palicsi (Howard) Jenőke a Pub teraszán Olivérnek, aki a Vértóról felvánszorgó Elemért basztatta. Én, mondta Olivér, már nyitottam egy berakót három nagykövetünknek: Balla bácsi iráni, Kálmán bangladesi és Deák Csif guineai bélyegei számára.
A túrós bácsi a régi Jugoszláviáról, a magyarok idejéről, Tito fél évszázadáról és Milosevic (mindig csak úgy mondja, Milos) tízéves háborújáról elaborál, miközben egyenként hempergeti ki a gézből a szűz tömböket. A magyarok is kutyák voltak, mondja. Volt egy csángó csendőr... Maga tulajdonképpen micsoda? - kérdem. Öszvér, vágja rá ravaszkásan kihelyezve nyelvét egyetlen fogára: apám Peity Pájó, tiszta bunyevác volt, anyám Virág Mária, tiszta magyar. Én meg, mondom: öszvér. Ő, jegyzi meg már nem először, valójában királypárti lenne. Meg fogja látni, mester, nem nyugszanak, amíg vissza nem hozzák a királyt. Látja, a magyarok is ide-oda rakosgatják a koronát, keresik a helyit... Mindent kipróbáltak már, de látja, műrostosak ezek a rezsimek. Aztán, minden bevezető nélkül, a tehenéről kezd mesélni. Hogyan hozta vissza halálából. Már az állatorvosok is lemondtak róla. Feküdt élettelenül a jászol előtt. Mondtam az asszonynak, adjon egy lavór meleg vizet meg szappant, tiszta törülközőt. És hagyjon békén. Magamra csuktam az istálló ajtaját. Tudja, gyerekkoromban egyszer inaskodtam a Mózesnek (Kubik Ferencet hívták így), ott a 14. karaulánál, a kőriserdő mellett (a varjúbarlangok alatt). Hihetetlen, de mindent megjegyeztem. Igaz, aztán elfelejtettem, de most egyszerre, éppen amikor kellett, minden szépen visszajött. Alaposan megmostam a kezem. És benyúltam a seggén. Az első lefix (így hívják) mögötti barlang tele volt ürülékkel, kimeregettem. A tehén felemelte a fejét. Jó van, édeském, mondtam, megvagyunk, megyünk tovább. A másik lefix bevette a kezem fejét, ott is volt ürülék, azt is kimertem. A tehén már meg is rázta a fejét. Jó van, édeském, mondtam, megyünk még tovább. A harmadik lefixbe alig bírtam bedugni az ujjamat, szinte úgy kellett kilukasztani. Olyan az, tudja mester, mint amikor egy gumifalon keresi a lukat. De akkor, ahogy sikerült bedugnom a mutatóujjamat, elkezdett süvíteni ki belőle a szél. Nagyon kimerültem, befordultam a jászolba, megvártam, amíg beindul a kérődzés.
A helyzet az, hogy az anyám otthon volt a tócsniban, de a flódnit egyáltalán nem ismerte.
Sztrapacskát azt minden mennyiségben tudott csinálni az anyám, de már a pitával és a kindlivel is bajban volt, barheszt pedig talán ha kétszer készített életében, saját bevallása szerint.
Mondta is mindig az apámnak, hogy nem Gömör vármegyéből kellett volna tót leányt választanod, apus, ha nem szereted a sztrapacskát, és mindenáron flódnival akarod elrontani a gyomrod.
Aztán mégis megtanult flódnit sütni az anyám, és sütött is olyat, hogy annál még a Sári néni se tudott jobbat.
Attól a flódnitól helyreállt a családi béke.
Merthogy megbomlott a családi béke, nem is attól bomlott meg, hogy nem tudott flódnit sütni az anyám, mert azt elviselte volna a család, és abból veszekedés se lett volna, hanem inkább attól bomlott meg, hogy a Sári néni tudott flódnit sütni, és az a flódni tényleg nagyon jó volt, és jött is az a flódni rendszeresen, hozta a Sári nénit, talán kicsivel többször is, mint kellett volna.
Mondta is a nővérem, az Irma, hogy nincs valami rendben azzal a flódnival, a Sári néni flódnijával, mert másnap mindig migrénje van az anyámnak, az apám meg olyan ideges, hogy majd felrobban.
A történet még akkor kezdődött, amikor a Sári néni és az apám gyerekek voltak, és ott laktak mindketten a Klauzál térnél, az apám a Dob utcában, a Sári néni a Kisdiófa utcában, és állandóan a Klauzál térre mentek játszani.
Merthogy gyerekkori jó barátok voltak az apám meg a Sári néni, legalábbis az Irén néni, aki majdnem mindennap jött segíteni a háztartásban, és mindig mindent tudott, szóval az Irén néni így mesélte, hogy a Sári néni meg az apám együtt nőttek fel, és, ezt is mondta az Irén néni, több is lett volna ez egyszerű gyerekkori barátságnál, ha nem jön az anyám, és az utolsó pillanatban el nem halássza a Sári néni orra elől az apámat, merthogy az utolsó pillanatban jött be a képbe az anyám, akkor, amikor már a Sári néni szülei befogadták a családba az apámat, így mondta az Irén néni, hogy befogadták, és közben lehalkította a hangját, és jelentőségteljesen ránk nézett, rám meg a nővéremre.
Bizony így volt, mondta az Irén néni, és felemelte az ujját, úgy, ahogy csak ő tudta felemelni, és azt is hozzátette, hogy a Sári néni azóta se ment férjhez, szegény, és azóta is egyedül van, a szüleivel, akik azóta se akarnak hallani a Czigler családról, mert az apám, az apátok, mondta az Irén néni nekem meg a nővéremnek, nem tartotta be az ígéretét, amit a Grózl Sárinak tett.
Merthogy Grózl Sárinak hívták a Sári nénit.
De ettől függetlenül jött hozzánk a Sári néni rendszeresen, mert jóban voltak az apámmal, jött ünnepkor meg születésnapkor, jött csak úgy váratlanul is, hétvégeken, és mindig hozott valamit, süteményt, ezt-azt, legtöbbször flódnit hozott, mert tudta, hogy az apám imádja, ha roppan a tésztája, omlik a szájban a borban párolt alma meg a szilvalekvár és a mák, meg a diótöltelék, és az egész puha és ropogós, olyan, mint amilyennek a flódninak lennie köll, ahogy azt az Irén néni mondotta volt, akkoriban.
És tény az is, hogy a Sári néni mindig nagyon kedves volt az apámmal meg velünk is, csinos is volt, jó szaga is volt, csak az anyámmal volt kissé kimért és ideges.
Aztán egy napon mégis minden megváltozott, épp úgy chanuka táján, közvetlenül karácsony előtt.
Már december elején nagy szervezkedésben volt az anyám, állandóan az Irén nénivel súgott-búgott, meg szakácskönyveket bújt, aztán egy napon azt mondta az apámnak, hogy ünnep lesz, merthogy megjön a testvérbátyja Svédországból, az Ede, és december 23-án reggel érkezik, repülővel, az Ede, aki vagy huszonöt éve nem volt itthon, Magyarországon, meg otthon sem, a Felvidéken, Rimaszombatban, merthogy az utolsó pillanatban, így mondta az anyám, '57 januárjában lépett le, és csak most szánta rá magát, hogy jöjjön, és jön, szóval 23-án este valami ünnepséget kellene tartani.
És ettől az egész család olyan izgatott lett, még a nővérem is meg az Irén néni is, mindenki, a fene tudja, miért, és valahogy mindenki nagyon készülődött valamire, csak én nem készülődtem, de a nővérem, az Irma, azt mondta, nekem nem is kell készülődnöm, mert aki még iskolába se jár, az csak várja nyugodtan a meglepetést, az nem nagyon tud semmit se csinálni.
És december 22-én már tetőponton volt az őrület, az anyám állandóan az Irén nénivel lógott a konyhában, és mindig játszani küldött, hogy ne lábatlankodjak már ott, és este a vacsoránál azt magyarázta az apámnak, hogy másnapra az apám jelentsen beteget, ne menjen tanítani, mert ki kell mennie az Ede elé a repülőtérre, az anyám ugyanis nem tud kimenni, merthogy migrénje van, és holnap reggel is az lesz, azt már előre tudja, de semmi baj, hozza be a repülőtérről az Edét az apám, fél 12-kor érkezik a gép, vámvizsgálat meg minden, meg az a nagy forgalom, szóval nem baj, ha csak három körül érnek haza, merthogy este hatkor kezdődik az ünnepség, akkorra kell igazából megérkezniük.
És akkor az apám látta, hogy nem lehet vitatkozni az anyámmal, mese nincs, ki kell mennie a repülőtérre másnap, igaz, hogy nem vett ki szabadnapot, hanem megtartotta a reggeli óráit az iskolában, és csak aztán buszozott ki az Ede bácsi elé a repülőtérre, és így kecske is meg káposzta is, ahogy azt mindig szokta volt mondani az apám.
Mi meg kora reggel talpon voltunk, az anyám sugárzott az örömtől, egyáltalán nem tűnt fejfájósnak, sőt, nagyon is életerős volt, az Irén nénivel már szedték is elő a konyhában az edényeket, meg a halat, halászlé lesz, súgta az anyám, és átszalajtotta a Schubertékhoz az Irmát, a nővéremet, aki szintén nem ment iskolába, merthogy neki meg gyomorrontása volt, és a Schuberték fürdőszobájából a nővérem egy zacskóban két tükörponttyal tért vissza, mert tegnap óta a Schuberték mosdójában lubickoltak a pontyok, hogy miért pont ott, és miért nem nálunk, azt ma se tudom, és akkor az anyám elkezdte felvágni a pontyok hasát, és amikor felvágta a pontyokat, akkor belenyúlt a hasukba kézzel, és ott csavarintott egyet, meg húzott egyet, és mindenféle belsőség lógott ki az ujjai közül, amikor kivette a kezét a ponty hasából, és a ponty légúszóit is megmutatta nekem, és megmutatta azt is, hogyan lehet a légúszókat kipukkasztani, meg az ikráját is megmutatta, azt mondta, az nagyon finom lesz a levesben, aztán fogta, és szeletekre vágta a pontyot, persze előtte még jól megpuceválta késsel, hogy ne legyen rajta pikkely, és már tette is a levesbe a halszeleteket, meg paprikát is szórt bele, meg sárgarépát, zellert, fehérrépát, sőt, majd elfeledtem, hogy még a ponty fejét is levágta, és megmutatta, hogy hol a szeme a pontynak, és a szemét egy kés segítségével olyan ügyesen fordította ki, hogy teljesen egyben maradt a szem, nem folyt ki, így aztán a szemgolyó ott hevert magányosan az asztalon, és továbbra is csak nézett az a szemgolyó, figyelte, hogyan készül az ünnepi vacsora, az ünnep előtti vacsora, mondta az Irén néni epésen, aki eközben tésztát készített, galuskát a levesbe, és egy nagy fazék már ott állt a sparhelton, és minden rotyogott benne, és a többi pontyszelet is készült közben, rántott ponty készült meg főtt krumpli hozzá, de azt csak előkészítette az anyám, azt mondta, csak ippeg előkészítem, és majd frissiben kisütjük, és tényleg, tányérokra pakolta a szeleteket és a kis asztalra tette, aztán letakarította a nagy asztalt, tisztára, és azt mondta akkor, nekem meg a nővéremnek, hogy gyerekek, most elkészítjük apátoknak a flódnit.
És ez a mondat ott, az óbudai ház konyhájában, nagyon is ünnepélyesen hangzott.
És lisztet vett elő az anyám, és libazsírt vett elő meg három tojássárgáját, kevéske cukrot is, és gyúrni kezdte a flódni tésztáját, és ragadt az ujjaihoz a tészta, de nem törődött vele, elővett még egy kevés lisztet, és az ujjaira ragadt tésztát ügyesen letisztogatta a segítségével, és nagyon ügyesen öt egyforma kupacot csinált a tésztából, és mind az ötöt vékonyra nyújtotta, olyan ügyesen, hogy azok katonásan sorakoztak ott, az asztalon, egymás mellett, és egyformák voltak, és akkor betette az egyik ilyen kinyújtott tésztát a már előkészített tepsibe, és borral és citromlével megöntözött, citromhéjjal és cukorral ízesített dióreszeléket tett rá, majd erre a diótöltelékre gondosan ráhelyezte a második tésztalapot, és arra cukorral, citromhéjjal, citromlével és mazsolával összekevert darált mákot rakott, jó vastagon, aztán jött a harmadik tésztalap, amire szilvalekvár került, majd erre jött a negyedik, amire borban megpárolt és barcheszmorzsával elkevert reszelt almát tett, és ezt az egészet lefedte az ötödik tésztalappal.
Azt mondta akkor az Irma, a nővérem, hogy ez már önmagában olyan gyönyörű, hogy nem is sütemény ez, hanem szobor, és hogy nem is gondolta volna, hogy ilyen az igazi sütemény, és hogy boldog, hogy nőnek született.
Aztán az anyám diadalmas mosollyal betolta a tepsit a sütőbe, és rábízta művét a sparhelt sárgásan izzó faforgácsára.
Amikor megérkezett végre az Ede bácsi meg az apám, akkorra már az enyhe flódniszag észrevétlen lopta be magát a bútorokba, a falakba, a gyomornedveinkbe.
És megjött az Ede bácsi Svédországból, és nagydarab volt és kopasz, és kedélyes, és mindig csak mondta a magáét, és nem lehetett szóhoz jutni mellette, és ajándékokat is hozott, nekem egy akkora farmernadrágot, hogy kétszer is belefértem, és Lee volt az a farmer, és megállt a sarokban, annyira valódi volt.
És az Ede bácsi megölelt engem meg a nővéremet, és azt mondta, hogy mi akár még Rimaszombatban is megállnánk a helyünket, olyan klassz, keménykötésű Harto gyerekek vagyunk.
Mert Harto Edének hívják az Ede bácsit.
És jött a vacsora ideje, és már hozta is a levest az anyám, amikor a nővérem, az Irma, aki kilencéves volt akkor, kiszaladt a kertbe, majd öt perc múlva egy kicsi, talán ötvencentis fenyőfával tért vissza, egy délceg kis fával, ahogy az Irén néni mondta volt másnap, és letette az apám elé a fát, és azt mondta akkor az Irma, hogy látod, apus, ez lesz a mi karácsonyfánk mostan, és dacosan az apám szemébe nézett.
Az apám, szegény, úgy hirtelen köpni és nyelni se tudott.
Merthogy mi addig nem ünnepeltük a karácsonyt, soha.
És az Irma, a kilencéves, továbbra is csak az apám szemébe nézett, és azt mondta még, hogy tudod, apus, én olyan akarok lenni, mint a többi gyerek az iskolában, nekem kell ez a karácsonyfa és punktum.
Aztán leült a székére, és jó hangosan azt mondta az anyámnak, hogy éhes vagyok, édesanyám. Amire az anyám szó nélkül merni kezdte a pirosasan csillogó paprikás halászlét.
Aztán valahogy nagyon csöndben megettük a halászlevet meg a rántott pontyot.
Nem volt azzal a halászléval meg rántott ponttyal semmi baj, de mégis mindenki olyan elgondolkodó lett, hirtelen.
A rántott ponty végére persze felengedett kissé a hangulat, merthogy mégiscsak Svédország meg Ede bácsi, és az apám kérdezgette az Ede bácsit, hogy milyen ott az élet, mármint Svédországban, Nyugaton, és aztán politizálgattak kicsit, kicsinkét, ahogy az Irén néni mondotta másnap, és olyannyira politizálgattak, hogy a ponty után az apám előkapott egy üveg vörösbort meg egy kóser szilvát, ettől a hangulat végképp felengedett, és a harmadik pohár bor után az apám már felállt, hogy valami kis beszédet mondjon az Ede bácsinak, aztán csak annyit mondott neki, hogy lechájim, amiből tudni lehetett, hogy igazán jókedve van.
És akkor az anyám azt mondta, hogy hozna még valamit, és mosolygott, és piros volt az arca, és behozta a frissen kisütött és felszeletelt flódnit, és valami felejthetetlen mozdulattal az apám elé, az asztalra tette.
Meleg volt az a flódni, és úgy illatozott, hogy mindenki kivirult csak az illatára is.
Az apám alig akart hinni a szemének.
És csak nézte, nézte a flódnit az apám, majd a kezébe vette az első flódniszeletet, és felmutatta az anyámnak, és megint azt mondta, hogy lechájim, és ünnepélyesen a szájához emelte a flódnit, és a szilvalekvár az ujjaira csorgott, és meleg volt a töltelék, és az apám nyalogatta az ujját, közben pedig olyan szerelmes szemekkel nézett az anyámra, hogy még mi is zavarba jöttünk.
És az anyám nevetett akkor, boldogan és felszabadultan.
Úgy nevetett, ahogy addig még nem láttam nevetni, és ahogy nem láttam nevetni azóta sem.
És váratlanul csöngettek az ajtón, de mi tudtuk, hogy ezt az estét már nem tudja elrontani senki és semmi ezen a világon.
A Sári néni volt, a kabátját hó borította, a haján, azon a jó szagú haján apró drágakövekként csillogtak az olvadó hópehelydarabkák.
Egy pillanatra hátrahőkölt a Sári néni, de éppen csak a meglepetéstől, ahogy a jókedvünk az arcába csapott, meg az idegen férfi látványa is riasztotta, és menni akart, amikor az anyám odalépett hozzá, és olyan természetesen vezette be a szobába, és ültette le épp az Ede bácsi mellé, hogy az ellen senkinek se lehetett kifogása, nem is volt, csak a nevetésünk lett majdnem fuldokló, amikor a magával hozott csomagból egy adag flódni került elő, frissen, melegen, ropogósan, úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, ahogy másnap az Irén néni is mondotta volt.
Látta a Sári néni, hogy az asztalon már ott van az ünnepi flódni, mi meg azt láttuk, hogy kicsin múlik, és elsírja magát.
Akkor az Ede bácsi megmentette a helyzetet.
Ránézett az Ede bácsi a Sári nénire, és elvett egyet a Sári néni sütötte flódniból, és beleharapott, majd lenyalta az ujjáról a kicsordult szilvalekvárt, és jókedvűen a Sári nénire nézett. Aztán már nyúlt is a következő szelet Sári néni sütötte flódni után.
Az apám meg egy kupica kóser szilvát nyújtott át előbb az anyámnak, aztán a Sári néninek.
Jóval éjfél után ment el akkor a Sári néni tőlünk, és hogy ne kelljen egyedül hazamennie, haza is kísérte őt az Ede bácsi.
Nagyon hideg volt abban az évben a december 24-ére virradó éjjel, talán ezért ivott meg jó sok kupica kóser szilvát a Sári néni és az Ede bácsi, ahogy az Irén néni azt másnap mesélte nekünk, mert a nővérem meg én már régen aludtunk akkor, amikor elment tőlünk a Sári néni, szóval, az Irén néni szerint a kóser szilva is tehet arról, no meg a flódni, hogy februárban közös képeslapot küldött nekünk a Sári néni meg az Ede bácsi Stockholmból, Svédország fővárosából.
TÁRCA |
Czábár László |
Hajnali ötkor doktor Réffy Tóni féléves unokáját a mellére fogva sétált fel-alá, bokáig a Balaton-parti zsombékosban, miközben aludt a háznép; mutatta a szundikáló csecsemőnek a nagy ködös semmit. Túl korán volt egy ekkorka gyerekhez, egy ilyen oktatáshoz. "De csak ilyenkor az enyém", mondta Réffy Tóni, és tovább melengette enkeblén az unokáját.
A nagyapai elbutulás gyönyörűségének alapértéke számomra azóta: 1 réffy.
Én kettőnél tartok már, és nem is szégyellem.
Különben nem vagyok egy képmutogató. Le is tolnak alkalmanként egyéb nagyszülők és kibicek, amiért nem hordom magamnál Gergelyem fotóit. Ráadásul ismerőseimnek még azt is mondom: ne kérdezzenek róla, mert úgy sincs elég idejük végighallgatni a meséimet. Kommunikáció híján viszont ő csakis az enyém. Nem "megy ki", nem vész el, meg sem osztható belőle semmi. (Minap azért telefonban elhencegtem egy festőművésznek, hogy Gergely bilire ült végre. Sértetten figyeltem, hogy nem lelkesedik az illető, hanem a képkiállításáról áradozik.)
Igen ám, de eljövendőben a második unokám. Hány réffyig jutok akkor? Ez az Anna Borbála (innen és családneve kezdőbetűjéből a B. A. B.) egyelőre csak ül az anyja, a lányom hasában, fejjel lefelé, és én semmit nem tehetek érte. Fantáziálok róla tehát. El is mesélem majd Réffy doktornak, miket látok a jövő balatonias ködében, miközben veri a stég cölöpjeit a hullám, de olyan valóságosan, hogy még álmomban is hallom.
Beiratkozik B. A. B. egy futóiskolába. Kár az ilyen szép lábakért, sóhajt fel még az oktatója is. Nem kell túledzeni ezeket. Nyelvtani szabályt megszegve, többes számot használ a tanár, mert olyan a B. A. B. lába, mindegyre eszébe juttatja, hogy kettő van neki. A varkocsát meg úgy veti át a vállán, megsajdul a mozdulattól a szíve minden férfiembernek. És azt mondja: Balaton... Ettől mindenkinek elfacsarodik a szíve, aki nem merészelt hajóra szállni az óceánon. Pedig csak egy szimpla Balaton..., de olyan hangsúllyal, hogy benne a világtengerek ígérete.
Megtörténhet, hogy e testi kiválóságok emlegetése felbőszíti az addigra főhivatalba kerülő feministákat, ezért majd azt tanácsolom B. A. B.-nak, húzzon magára bő nadrágokat, és csak akkor vesse le, ha egyetlen férfi van a szobában.
Bármely vélekedésemet idejekorán közölnöm kell vele, mert hátha még aznap megüt a Devla, és Réffy doktor kezére kerülök a kórbonctanon. Még az is lehet, hogy valamelyik szétpattant erem falán felfedezi az unokám képét. B. A. B. vörös foltként ragyog. Addig azonban reménykedem, hogy senki nem veszi észre rajtam a 2 x 2 réffyt meg a zsigeri jeleket, pedig láthatólag legalább annyira rólam van szó ebben az egészben, mint az unokáimról. A szeretet önzéséről, és hogy képes vagyok-e rá. Próbatétel ez, s talán megpróbáltatás. Egy kis önkéntes halál a szeretet. De talán mégsem. Csak 2 x 2.
Sok évvel ezelőtt még azt fejtegettem, békefenntartónak képeztetem ki majdani lányunokámat, mert arra mindig szükség lesz ahhoz, hogy szabályosan lőjék agyon egymást a felek, de ne vágják ki egymás szívét. Azóta letettem erről a tervről. Nem neki való, vagy nem érné be vele, amilyen tökéletesnek készül. Ez a mi gondunk marad. Nem bánnám viszont, ha vasútépítéssel, bányászattal foglalkozna, országosan látható nagyság és súly, valami fogható való már nagyon kellene a családba, és talán neki is, nemcsak az ilyen légies holmik, mint az ezekről folyó beszéd. Visszeres lenne tőle a gyönyörű lába, de attól még lehetne boldog. (A bátyja, Gergely, hál' Istennek, még ha játszik is, azt mondja: dolgozom. A szót legalább ismeri.)
Mesélem Réffynek, mintha megtörtént volna már, hogy azon tépelődöm, szóljak-e B. A. B.-nak, térjen át a biokosztra, mert bővül némelyest a csípeje, és aligha fér bele így a menyasszonyi ruhába. Amin ő kacag. Aztán az esküvőjén úgy feszül rajta az ünnepi ruha, akárcsak anyai nagyanyjának a derekán hajdanában, a családi danában. Telik, múlik az idő, és Bori szül. Világra hoz egy gyereket, ez a helyes kifejezés. És azzal ott van, huszonöt év múlva is, abban a szép új világban, ahol most az ő édesanyja.
Gügyü-gügyü, totoja-motolla, mondom tehát majd jobb híján az ötkilós B. A. B.-nak, amikor már-még ölbe vehetem, hogy elsétáljak vele a köd előtt. Félő, hogy ennél többet hatvankilós korában sem tudnék mondani neki, még az esküvőjén sem. Ettől a felelősségtől megfoszt, illetve felment végleges távollétem. De azért tudom, hogy fekete foltként ott vagyok a bendőjében, és néhány apró testi hibája is voltaképpen az enyém. Örökség, na, mert erre sincs jobb szó. Én nem leszek jobb tőle, ő meg viselheti. Nézheti tükörben farán az anyajegyet, vagy hagyja, hogy nézze egy fiatalember a kandallólángok fényében, melynél néhány hősi halott őse képe is látszik a falon. De azokat mind a szívükkel együtt temették, igaz, hogy néhányukat jeltelen sírba.
(Miközben ezt írom, B. A. B. pici bátyja a másik szobában nyűvi a kerékpárját, neki-nekidöndül a közajtónak. Tőle veszem el az időt, amíg róla beszélek. Így aztán hozzá képest ez a vallomás is jelentéktelen, netán fölösleges.)
Mondom Réffynek, hogy nem igazán tudom, nyaral-e majd B. A. B. a vőlegényével a dédapja elárvult kolozsvári lakásában, és felismeri-e egy képen, hogy az éppen az ő felmenője. Ezt azért elmesélném neki. De ne legyünk telhetetlenek. Az is lehet, hogy az apai nagyszülei balatoni házába hívja meg a barátait, és Réffy doktor unokája éppen oda látogat, együtt találgatják, mit jelenthet az az 1 vagy 3 réffy a sárga papíron. Minden megtörténhet. Menjünk el mi, doktor, a bús történelemkönyvbe.
Azért a kutyaszart eltakarítanám a járdáról, mire B. A. B. arra jár, hogy megnézze tizenkét lakhelyem valamelyikét. Gondolkodom, mi másra lenne szüksége a boldogsághoz. Azt mondom végül két pipafüst között magamnak: van neki két rendes szüleje, és hadd tanulja újra és végig a többit. Ki-ki megtanulja az egyszeregyet is, noha tudta már minden felmenője.
Érzelmes lelkesültségemben azt is el kell mondanom erre a B. A. B.-szemre várva, hogy a már emlegetett és az eljövendő világban még arra is vigyáznia kell majd, milyen néven emlékezik rám. Úgy hozta a sorsnak nevezett véletlen, hogy két országban is álnevek mögé bújtam. Amott, hogy kijátsszam a tiltást, emitt inkább játékból csupán. A Czábár volt az egyik. Ez annyit jelent: szabadjára hagyott, kóbor, illetve rendetlen, lompos, avagy neveletlen, vásott, sőt szajha. De én előkelősködve és lófő őseimre tekintettel cz-vel írtam. Mert azért adjunk magunkra, még ha csak ennyire is.
Engem úgy hívnak valójában, B. A. B., bár felőlem akár el is felejtheted:
Ahogy egy kertben felejtett
könyv lapjain telik a
délután egy kaszáspók
sokáig időzik egy
bekezdés első betűjén
és mintha lehetne azt
hinni hogy hozzátehet még
valamit mikor később
elmozdul fonalat húz
a következő sor első
betűjére összeköt egy
O-t és egy M-met
OM
Vasile a pásztor mosolyog
aztán fogja a fejszét és
kettéhasít néhány
fenyőrönköt az asztalon
juhsajt és sűrű fekete
kenyér bő egy óra
szótlanságban egy
befejezett arc és a
legszükségesebb mozdulatok
az itató víztükrén
gyantacseppként sodródik
a nap
Hét levél már és
rügyezik a nyolcadik
tegnap este kitettem
az udvarra mikor esni
kezdett Visegrádról
zene szólt átfújta a
szél a furulya és a
dobok hangját és ahogy
erre a ritmusra remegett
a villámfényben
boldogan
A test működött,
mint a motor.
Nem számított:
ki fölül, ki alul,
ki birtok, ki birtokol.
Minden rés tágult,
egy modern világ
a robbanás után,
minden működött,
csak az idő akadt el
se jelen, se múlt.
A lány nem agy,
a férfi nem test
csupán, éreznek
együtt a részek,
ott volt a tudat előtt
egy meleg fészek.
Ki koszol bele az övébe,
ki keni össze fertővel?
Mikor indulni akar,
hiába könyörög:
az ölembe fekhetsz,
vagy engemet fektess.
Az ajtóból int: ennyi volt.
Minden csak test.
Eddig fénylett.
Most árnyékol.
Ennyi volt.
Ki győzött, ki vesztett.
Az utcán még megismersz,
és otthon sem felejtesz.
Helló, szia, még egy évig
tudod, mikor, merre,
hogy hétfőn az, kedden ez.
Olvastál tőlem mindent,
prózát, meg verset,
a tenyeremből néhány
esetet, hogy valakit
megvertem, ahogy engem,
s téged észrevétlen
az isten, aki a csillagokat
a sorsunk fölött
össze-vissza keverte.
Ennyi volt.
Ki győzött évekkel,
ki vesztett időt...
Csukod az ajtót.
Este van.
Engedem a redőnyt.
Tiszta leszek,
mint a sár, ami
napok óta
vízben áll.
Mos az eső,
tiszta leszek,
önmagamból
úgy bújok elő,
ártatlan, akár
egy macska,
aki ösztönből lop,
s az okokat nem,
csak a húst kutatja.
Tiszta leszek,
igaz és nem
ember, isten,
ha magadhoz
kérsz, helyettem
kettőt teremtek.
Tiszta leszek.
Esik az eső.
Sírsz a telefonba.
Elzárom a csapot.
Minek a sok víz.
Tiszta vagyok.
apucika
mondd meg nekem lécci mi a jó
apucika én nem tudom mer én nem vagyok ember
hülye vagyok nő vagyok úgy értve hogy pina
pedig ez
állítólag nem betegség ez egy ilyen büntetés
kábé mint az ülőbútorok között a priccs
ahol az angyal áll a bottal
nekem ott semmi sincs
apucika
annak örülj hogy nem vagyok néger
lehetnék még siket is vagy beás vagy meleg tutira
elvennék a bukéját a dolognak a jogaim ha
már csak minden intim együttlét után a
látlelet
apucika
énszerintem buli ez a szerelem
ki gondolná hogy maholnap
kéne egy spirál
egy géniusz vagy mindenem vagy
fogdosom a kezedet és
őrizem a szememet
ha megérdemlem
úgy értve hogy nem fikázok jó leszek lehetne újra
l'oréal
apucika
ne légy gizda ne félj nincsen gyerekem
magam vagyok három napja üres a hasam
azt is mondták sőt
úgy mondták uterális nonszensz hogy az
életben még valaha
beüt a baj
apucika drága
ez egy nem élet ez így
tudd meg azt hogy úgy szeretnék élni mint a cher
jönni menni nem csak hogy a szaros zoknid vasalom csak
vasalom na nézd a végén nyomot hagy a szar a vasalón
Osztálykirándulás. Turistaút, melyet nem jelez a térkép.
A Ricsi szülei pont erre a részre öntötték a kávét.
Ahogy megyünk az úton, a kávéfolton, az erdő
egyre hízik. A sűrűben vagyunk. Megyünk beljebb.
Madárhangokat értelmez a gondos tanári fül.
Értelmez és osztályoz. Mi csak azt halljuk,
hogy a késő őszi avar egyre hangosabban ropog
a lábunk alatt. Szeptember volt, mikor elindultunk.
Megyünk beljebb, a sűrűben vagyunk.
Hízik a kávéfolt a Ricsiék térképén.
A tanárnak nem szólunk, úgysem értené,
annyira el van foglalva a füle a madarakkal.
Nem értené a hangos avarropogást.
Nem értené az osztálykirándulás sűrűjét.
Gyerekeket lát, akik rendetlenül jönnek mögötte az úton.
Szemetelnek, kiabálnak. Pedig mi fegyelmezetten
megyünk egyre beljebb, ahogy a térkép mutatja.
Lázasan követjük a kávéfolt nyomát.
Megyünk a kora őszből a késő őszbe.
A halk avarropogásból a fülsiketítőbe.