Vissza az idei számokhozJutkának, hosszú évek után végre - jóllehet immár csupán e tenyérnyi vízbe - sikerült tavirózsát szereznie. Győrött kezdte a tudakolódzást, Villányi azt mondta, Pesten van egy komoly kertészmérnök ismerőse, telefonálni fog neki, kikéri véleményét. Végül Jutka kapott egy pesti címet. És telepakolta a csomagtartót. Sok mindent húztunk, csempésztünk már ide-oda a magyar-jugoszláv határon (Lea lányom már 12 éves korában felkerült Pestre, fel a Sziklakápolnába), tavirózsát még nem. Most pedig ünnepélyesen vízbe-vízre bocsátotta őket. Én nem voltam jelen. Benn matattam a Homokvárban. Jóllehet sejtettem, épp engedi bele a virágokat a kis tóba. Gondoltam, majd nemsokára kimegyek és - Monet műtavának és hát a budai Malomtó tavirózsáinak kutatója, búvárja - megnézem: hogyan festenek. És akkor, fél óra se múlott, nagy üvöltés, káromkodás. Kezemben édesapám megvetemedett rőfjével (ez is görbe immár, akár a bumerángom), kirohantam. Két kedvenc kislibája váratlanul a vízhez szaladt, fejest ugrott és mint a fűnyírók, lenyírták, lecsonkolták a rózsákat. Azóta börtönben senyvednek. Csak nagy ritkán jöhetnek ki velünk a hátsó utcára.
Az emberiség nevetséges, mondja Gorotvának Kafga Feri. Nevetséges? Lehetséges, tűnődik el Gorotva. Jóllehet nekem inkább sírni lenne kedvem, mondja egészen halkra fogva szavát, nem mondom, hogy úgy általában az emberiség miatt, de akár mondhatnám is... A második világháború utáni legnagyobb katasztrófát, folytatja Kafga Feri, türelmetlenül megszakítva Gorotvát, Hollandiában egy petárdagyár felrobbanása idézte.
Valaki azt ajánlotta, hozzunk a tóba (olykor tengerszemnek becézzük), a rózsák alá valójában: tőzeget. Megyünk a határsáv isteni fenyvesébe, a tőzegtóhoz, tőzegbányához. Mondom Jutkának, a túrós bácsiék gyerekkorában itt valahol éltek, meg kellene már egyszer keresni a tanyájukat, kérdezősködni, a szomszédok hogyan emlékeznek rájuk. Megtöltöm a vödröt, a műanyag hordót. Közben benn a vízben, egy kis sziget mellett gyönyörű, sárga vízililiomot pillantunk meg. Látom, Jutka szíve máris megfájdul érte. Gatyára vetkőzöm, bemerészkedem, próbálok gyorsan kicibálni néhányat, de csak hosszú kínlódás után sikerül felszakítanom egy-két szálat az észbontó rizómaszövedékből. Hiszen ez a rizóma (minden filozófiai kategóriát így, a terepen kellene tanulmányozni a filozoptereknek), morfondírozok nyakig vízbe merülve immár, egy hihetetlenül összefüggő szőnyeget képez. Semmi sem tagolja, határolja... Éppen amikor kezemben a szép csokorral el akarok indulni kifelé, egy félig megdőlt karóra leszek figyelmes. Már előbb is észrevettem, amikor megcsúsztam, benne akartam megkapaszkodni. De úgy tűnt, már eldűlőfélben van, inkább megmerültem egy kicsit.
A felső részén három csík: kék-piros-fehér.
Nem a határ ez már itt, szólok ki, pánikomat leplezve, a csokor mögé dugva sáros arcom, Jutkának. De úgy tűnik, mondja, nehogy beljebb menj! Mit csinálok itt ezzel a tömérdek sárral, ha elvisznek a határőrök. Remélem, mondom félve lépkedve kifelé a gyönyörű sárga liliomokkal mellemen, nincs elaknásítva, nem maradt itt egy-két akna a vasfüggönyből, mert, minden jel szerint, a vasfüggöny aknagumói a rizómaszőnyeget sem kímélnék, felszaggatnák, egyedül talán csak azok lennének képesek felszaggatni, tagolni....
A sárga csokrot a csomagtartóba helyezzük, a tőzeges hordóra.
Hazafelé jövet másik útra térünk, s most meg azt látjuk elámulva, hogy az egykori híres borgazdaság parlagon hagyott földjein éppen bolyhozni kezd az árvalányhaj. Hatalmas csokrot szedünk. Otthon Jutka szépen belehelyezi Agyag Peti nagy, kék vázájába. Ez a váza már évek óta türelmesen várt erre az egyedül adekvát csokorra. A Tűzálló esernyőben, az ős-Árvacsáthban (nem került bele végül is a kötetbe, de a Világporban, azt hiszem, benne van) és Czóbellel foglalkozó írásaimban beszéltem az árvalányhajról, mint olyanról (a lukas gubók selymével és az ökörnyállal képeznek egységet). Nekem nagyon fontos volt, hogy Czóbel, a legfranciásabb magyar festő utolsó, félbemaradt csendéletén (egy-két órával előbb vitték el Pestre a kórházba, mint ahogy én beléptem a szentendrei házába, műtermébe) éppen árvalányhajat festett. Szeretem, újraolvasom Kállai Czóbel-írásait, mint drága kincset őrzöm korai monográfiáját, könyveit mind (és külön egy vallomását: "Apja sváb, anyja szerb, ő tehát magyar" - írta a "Németországból "haza"-menekült zsidó"), kétségtelen, ő volt festőnk legjobb ismerője, mégsem hiszem, hogy helyes lenne kizárólagosan csak rá hagyatkozni Czóbel megítélésében. Magam talán azért kerültem olyan közel Czóbelhez, mert az egyik első művészi kép, amit láttam, 1954-ben, Bodor Anikóék zentai szalonjában, éppen az ő Lehelt ábrázoló festménye volt (Lehel Ferenc Nagybányán, 1904). Végre már szerepel is a Czóbel-kiadványokban, méghozzá mint az egyik első kép, azonkívül újra kiadták Lehel kis Csontváry-könyvét is, és Miltényi, a maga hihetetlen empátiájával - hiszen Papp Gergelyt, a fotóst is ő fedezte fel, adta ki - hozzákezdett Lehel újraértékeléséhez.
Az emberiség nevetséges, kezdi ismét Kafga Ferenc. De Gorotva most már úgy tesz, mintha nem hallaná, ezért Kafga viszont úgy tesz, mintha eredetileg is Jonathánnak kezdett volna magyarázni, jóllehet Jonathán éppen belemerült egy maga kitalálta társasjátékba (Vitéz Károllyal, rokonommal, a vajdasági föltalálók egyesületének elnökével már tárgyalásokat is kezdett a játék levédését, szabadalmaztatását illetően): makk-kalapokkal a kockás abroszon. Az emberiség nevetséges. Atombombával dobálódzik. Holdra kapaszkodik. Ám képtelen eloltani egy erdőtüzet. A természet bosszúja, hogy egyszerűen lepörköli, felégeti a tudomány misztikus fellegvárát - ahol, különösmód, egy időben éppen magyarul beszéltek: Los Alamost. Mire Regény Misu leinti, le olyan széles mozdulattal, hogy Kafga majdnem lerepül a székéről.
A modern filozófia (Nietzsche, Simone Weil, Wittgenstein, Cioran) töredékeit, mert e cserepekben még mindig érezni Hegel kőtábláinak hőfokát, még jobban visszamozdítani Montaigne-hez, mondta Palicsi Jenőke a Vértóba lógatva lábát, Olivérnek. Pécsett Csordás Gabi megmutatta a Montaigne-összes köteteinek szép borítólapját...
Hat körül átrobog Palicsfürdőn a Puskin expressz, Athén felé. Csak ilyenkor (és ha az állatkert oroszlánja üvölt, néha akárha itt, az ablakom alatt) érezni a fürdőhely abszolút csöndjét. Tele Ázsia és Balkán szemetével, szarával, csorog ki az ajtók, ablakok résein, ám lenn majd akárha egyenesen belerohanna az Égei-tengerbe, hogy kimosva, megfürödve, sótól csillogva robogjon máris vissza Moszkva, Pétervár felé. Ha korán kelek, olykor elsétálok utcánk végébe, a sínek közelébe, hogy tisztességes távolságról - nehogy azt higgyék, elébe vetem magam, mint az orosz származású Pjotnek tette volt, miután megfojtotta feleségét -, felbámuljak ablakaira, utána révedjek. Gyakran megtörténik szőke, orosz lányok integetnek nekem. Ha viszont még ágyban vagyok, én is tovarobogok álmomban a tenger felé. Sosem utaztam még a Puskin expresszel Görögbe. Görögbe kocsival szoktunk volt utazni. Ljuba, a Párizsban élő belgrádi (valjevói - Valjevóban kitűnő galériát csinált magának meg a fantasztikus festészetnek, elutaztam volt megnyitójára, előtte a szomszéd kocsmában egy ember erővel el akart adni nekem egy fésűt, egy használt csontfésűt) festő, akivel többször tartózkodtunk egy időben az egyik kis adriai szigeten (háza is volt ott neki, a kőfejtők házai között egyedül csak neki), Ljuba mesélte, hogy az utolsó repülőgépen menekítették ki Dubrovnikból (akár a szürrealista írót, partizánhadvezért, Tito külügyminiszterét, a nagy disszidenst, Koća Popovićot - őrzök egy fényképet: Koća és Danilo Ki Dubrovnikban), s azóta nem jár az Adriára, áttette székhelyét Görögbe... Folyamatban lévő visszahonosodásom elsősorban unokáim és az Adria végett történik, nincs időm, nem áldozhatom fel teljesen magam a nacionalista idióták oltárán, saját törvényemhez, motívumaimhoz (költői kategóriáimhoz) kell tartanom magam, jóllehet az Adria több mint motívum (költői kategória), az Egész - immár átvérzett - kanavásza.
Ami kis eszesség van bennem, arra fordítom, hogy ezek a mostani polgárháborúink ne csorbíthassák járás-kelési szabadságomat. (Montaigne)
Hazaugrottam megborotválni édesapámat. Végre felértem ésszel, hogy nekem kell magammal vinnem borotvát, arcvizet. Édesanyám dugdossa a zsiletteket. Kérdem, miért. Lop a bejárónő, mondja. Ellopja a zsiletteket? - kérdem. Egyenkint, kisfiam, nem az egész paklit viszi el, minden alkalommal kivesz belőle egyet, ahogyan a gyufásdobozokból is minden alkalommal kivesz öt-hat szálat... Immár saját szerszámaimmal dolgozom. Mint Dusi (megmutatták neki, hogy benne a fényképe a Wilhelm-dalokban), az ókanizsai klosár borbély. Akinek már rég elveszett a kiskoffere. És csak valami mocskos vászondarabba csavarva hordozza maradék szerszámait. Meg kell kérnem pesti ószeres barátaimat, szerezzenek nekem egy olyan békebeli kis borbélykoffert. Azért ügyetlenkedtem ilyen sokáig, mert én immár harminc éve nem borotválkozom, kialudtak a hasonló jellegű reflexeim. Most bátyám halála után kellett igazán átképeznem magam házi frizerré.
A községi képviselő-testület nyílt ülésén. Előbb a főtérre megyünk, de ott a sok civil ruhás rendőr mellett csak Csanádi úrékkal találkozom. Kissé megborzadok a négy éve, a sétálásokon megismert sok rendőr újraláttán. Úgy érzem, ők is felismertek. Átvonulunk (a palicsi különítmény: Erika, Kata, Öcsi, Jutka) az új városházára. Ott még több a rendőr. Felülünk a karzatra. A Polgári Szövetség most is, mint négy éve, játssza játékát: a mérleg nyelvét, mérges fullánkját. Kétszer is berohannak az Ellenállás képviselői. Kiabálva közlik, már nyolc tagjukat elvitte a rendőrség. Valaki felszólal, hogy majd Kasza után vonulunk ki, nehogy minket is megverjenek, összeszedjenek. Kasza felmordul, tudja, mit kell tennie, mondja, ha befejeződik az ülés, megy a rendőrségre a fiúkért. Kissé berezelve, Kasza széles, vízipólós háta mögött (Szabadkát a szó szoros értelmében ez a hát védte meg az elmúlt tíz évben) elindulunk kifelé. Induláskor, még Palicson, Jutka rám szólt, miért veszek zakót ilyen melegben, mire én félig viccesen azt válaszoltam, azért, hogy enyhítse a gumibotok ütését.
Megnyílt a Bódis cukrászda. Bódis Gabi (a Szabad Európa horvát műsorának főszerkesztője pillanatnyilag Prágában), lévén mindig jó humorérzéke: kinevezett a cukrászda művészeti igazgatójának. Felraktuk Laura festményeit, akinek a különös véletlen folytán éppen a Petőfi utcai Bódis-házban van a műterme, halinakötésű könyveket (Karácsony Benő) raktunk az egyik vakablakba. Én is szóltam a megnyitón. Arról, hogy a világirodalom egyik legnagyobb regénykatedrálisának alapzatát egy teasütemény képezi.
De mikor a régmúltból többé már semmi sem marad, írja Proust a Leonie nénjétől kapott madeline sütemény kapcsán, az élőlények halála után, a dolgok pusztulása után, egyedül az íz és az illat élnek még tovább sokáig, törékenyebben, de elevenebben, anyagtalanabbul, szívósabban és hívebben mindennél - mintha csak lelkek volnának, amelyek idézik, várják, remélik minden egyébnek romjai felett, s amelyek moccanás nélkül tartják majdnem megfoghatatlan harmatjukon az emlék óriás épületét.
Meg Kosztolányi édességhez való viszonyáról beszéltem még, idéztem Cukor és irodalom című, 1936-ban született írását (tudjuk, a Bódis cukrászda 1924-ben kezdett el üzemelni, ott a gimnázium mellett), amelyet a fiatal halálraítéltek utolsó kívánságáról beszélve indít. Ezt is csak Kosztolányi tudta - egy a cukor, illetve az édesség kérdését taglaló értekezést a halálraítéltekhez kötni:
Először cukrot kívántak, édeset. Egyikük egy óriás tál cukrászsüteményt hozatott magának, megtetejezve, hogy utoljára dúskálhasson a sok gyümölcsízben és tejszínhabban. Bevallom, ez a vágy a szememben nem is olyan ostoba, mint a többi. Az édes szinte túl van az ész határkörén. Az édes az első és ősi íz, mely az anyatejet idézi föl. Az édes szinte nem is eledel, hanem izgatószer, mámor és zsongító, mely villamos ütésként hat ránk, s idegrendszerünket, agyvelőnket táplálja. Az édes bizakodás, szellemi erőtartály, pótszere az élet keserűségének. Az édes bölcselet és világnézet is. Az édes a messze múltba nyúló érzet, a gyermekkori mennyország.
Az Újvidéki Árumintavásáron, ahogy mobilon félrehívták, a teheneknél fejbe lőtték Parosevićet, Vajdaság egyik (ahogy Róza mondja, legjobb képű) vezető szocialista politikusát. Mutatják az ősz, falubeli gyilkost, amint belökik a rendőrautóba. Mesélik, a kíséretében lévő többi politikust a lövések eldördülése után úgy kellett előhuzigálni a tehenek segge alól.
A pompeji filatelista első részében (ÉS, dec. 1.) a szerző két magyar képzőművészt említett meg. Mindkettejük neve Molnár. Egyikük Molnár Sándor festő (ezt jól írtuk), másikuk azonban helyesen: Molnár Péter, az "ikoníró". A keveredés miatt elnézést kérünk.
Attila barátom, reggel néhány perccel öt óra előtt a Dunába döntötték a régi hidat. Két rakétatalálat érte. Minden más OKÉ. Tegnapelőtt láttam apádat, kenyérért állt sorban a Futaki piacon.
Baráti üdvözlettel, Árpád. Újvidék.
Nem emlékszem, mit sikerült erre válaszolnom fordító barátomnak, Árpádnak. Nem hiszem, hogy a feladat magaslatán álltam. Melyik is lett volna az? Megvárni a bombázások végét, majd küldeni egy képeslapot innen, terpesztett lábbal, győzelmi pózban: a Citadelláról?
2000. év július 18-a van, amikor ezeket a sorokat kezdem, közben múlik az idő. Budapest, Király utca 87. Apám - mi lett a "meztelen" kenyerével, kapott-e? - a szomszéd félszobában alszik édesanyámmal, hátrébb anyósom. Néha olyan szépen összejövünk valahányan, összelélegezzük egymást. Horkolás, fűrészelés, fűrészpor. Családi akolmeleg. Én itt előrébb nézem magam a Vojvodina nevű szerb ellenzéki újságban, amelynek szóban forgó példányát szüleim hozták, hadd legyen meg az archívumomban. Csodálkozva bámulok egy pöfékelő gyermekarcra. Innen nézve megtiltanám neki a dohányzást.
Balázs Attila - írja Zagorka R. ennek az interjúnak az elején, amelyet pár héttel ezelőtt készített velem Újvidéken (elnézést, hogy így!) - annak az irodalomnak a legjobb oldalait írta, amelyik a Vajdaságban - magyar nyelven - eleddig napvilágot látott. (Eh, Zagorka! Persze, jólesik. Ért már annyi kritika ugyancsak, ennek viszont örülhetek őszintén, ha a megállapítás nem is igaz épp. Vagy részben...? Eh, nem az én dolgom eldönteni! Napnál világosabb.)
Tehát Zagorka R. ezt a Vojvodina (Vajdaság) című független hetilapban tette közzé, ebben a "pártatlan, cenzúrálatlan, polgári, európai és nyílt" kiadványban, amelynek említett példánya megtalálta helyét idelátogató szüleim kofferjában, édesanyám töretlen, entuziasztikus büszkeségével együtt, és amely kiadvány testvérpárjának, a Nezavisninek (Függetlenek) létrehozásán egykor még én is buzgón ügyködtem az ún. pártatlan, pártütő írók-újságírók csapatában, mielőtt olajra léptem volna egy sötét éjszakán. Vagy egy hosszú és sötét éjszaka előestéjén, mindegy. Elmentem, megléptem, ahogy vesszük. Köd előttem, köd utánam. Isten látja lelkem, én nem mindig! Gyakorta beárnyékol, besötétít valami hosszú napfogyatkozás.
Lehet, néha az emberben az az állati ösztön működik, amelyik rögtön lábra kap, érzékenyre srófolt élő lényt lábra kapat, amint a lélek megérzi, szem észreveszi, hogy zárják el előle a kijáratot. A dolognak akár több filozófiai magyarázata is lehet, a lényege egy: EL! És elnézést kérek mindenkitől ennek az írásnak minden bizonytalanságáért, mivel ritkán járt ösvényen taposok épp. Legalábbis én még nem találkoztam olyan halandóval, aki - valami furcsa kényszertől űzve-fűtve - megpróbálna átmesélni "anyába" egy vele más nyelven készült interjút. Bevallom, kissé abszurd teendő ez, ám valami erősebb a józan eszemnél (mondjuk, a részeg eszem, de most nem arról van szó). Egy erő nyilvánvalóan működik itt: a tökéletesen fölös erőfeszítés energiája. Nem utolsósorban Zagorka R. - mindent áthidaló, átható - pillantása. Útban a meztelen folyó felé.
Meztelen folyó. A visszatérés, igazi visszacsinálás lehetősége nélkül. Merről nézzük?
Finoman ívelő törökös vagy zsidó arcéllel rendelkező, független szerb barátnőm írja a Vojvodina 2000. évi, szóban forgó márciusi számában, hogy Balázs A. "ismert okokból" 1991-ben elhagyta az országot. Különben emlékszem, hogy ez benne volt a kérdésében, ahogy kezdődött... És arra is, ami és ahogy következett (emlékszem): B. A. Magyarországon folytatta életét és munkásságát. Azzal, combját önkéntelenül összeszorítva, s előrébb nyomva a mikrofont, Zagorka Bora Ćosićot idézte, idézi, az önként száműzött, túl korán elhalálozott szerb irodalmárt, aki szerint létezik valami utána is, következésképp előtte is rég (létezett). És akkor Zagorka - ajkát okosan csücsörítve - magáz, és kérdi, hogy én miként határoznám meg azt a pontot, amelyben fénytörésbe kerül az a bizonyos előtti, meg az az utáni, ahhoz az élethez képest, amelyiket elhagytam, vagy magam mögött hagytam, mindegy.
Kutya, gondolom, erre válaszolni. Esetemben ez még sokáig kimondatlan marad, a töréspontot maradéktalanul még nem tudnám megfogalmazni a között, ami volt, és ami van, mivel minden még lendületesen tart (lendület? eh!). Vajon sikerült-e megértenem a kérdést? Mindegy, mondom a magamét. Valóban, mindig is ezt csináltam, nem? Pontosan a háborúkat sem tudom számba venni, mert nincs már az a föld, amihez képest megtehetném, fejtegetem, és én sem vagyok benne, a maradékban sem, csak egy folyamatos háborút látok, holmi hosszú távon folytatott ostoba politika, még inkább nem politizálás következményeképp. (Itt levegőt veszek, Zagorka igazít a mikrofonon, látom a nyelvét, ahogy mozdul a szájában, én gyorsan folytatom:) Tíz éve, hogy megpróbálom a fejemben lejátszani a játszmát öszszes variációjával együtt, rángatom a figurákat minden lehető mezőn át, és még mindig nem látom ennek az agybomlasztó izének a végét. Csak szomorúság és düh. Ez, ami van.
Cigi, cigi. Első gyorsforduló megvolt. Szívem, Zagorka! Jó így? Független királynő. Lesz ez még zavarosabb, mint a folyó vize. Vagy mint a falhoz csapott csecsemő fejvize. Rögtön elhányom magam saját magamtól...
Zagorka folytatja:
- Ahol most él, az menedék vagy otthon?
- Leginkább otthonra hasonlít. Amikor vonaton érkezem Pestre, és időtlen ideig vergődünk át a szürke külvároson, úgy érzem, hazaérkezem, otthonaim egyikébe. Attól a pillanattól fogva, amikor ott megállapodtam és megéreztem, hogy most az az otthonom, utolért az az érzés is, amelyik azóta sem hagy el, hogy az embernek tudniillik számtalan otthona lehet világszerte, persze elvben. Flussertől vagy Danilo Kitől lopni nem is akkora szégyen. Haza és otthon kérdését különben áttételesen megfogalmaztam az Élet és irodalomban. Emigrálásom az anyaországba. Ismered a lapot?
- Hallottam róla.
- Jó, csak úgy említettem.
- Oké. Az ön mitikus világa, Macondója, a Telep, mégiscsak itt. Az is "szerkezetváltásban"?
- A Telep tőlem függetlenül túljutott egy ponton, amikor már nem az, ami volt. Egy ponton, amelyen túl már csak én építgetem így a magam Telepét, erről viszont nem tudok lemondani. Nincs már, de nemcsak a földszintes házsorok és kiskertek tünedeznek el, hanem mára már nem maradt senki, akihez átugorhatnék egy pohárka italra, korty beszélgetésre, mikor kilépek az ajtón. De igazság szerint nem is nagyon lépegetek ki ott semmiféle ajtón. Tudniillik nem is maradt ajtóm.
Zagorka savanykásan mosolyog.
- Mit nevetsz? - kérdem.
Zagorka legyint.
- Irodalmi érettségének teljében ment el innen. Már megjelent a Cuniculus, a Féderes Manó és a többi. Most mi van?
- Mi lenne?
Zagorka a fejét rázza. Ez így nem válasz.
- Továbbra is írónak tekintem magam - mondom. - Amúgy a rádiónál dolgozom mint irodalmi szerkesztő. Éppen Andrić szövegeiből készítek egy sorozatot, és a Híd a Drinánt újraolvasva keresem a választ a talányra, mi is történt tulajdonképpen Boszniával. Időközben két prózakötetem jelent meg, az Én már nem utazom Argentínába meg a Király album. A Király utca valójában a pesti címem, úgyhogy a "király albumnak" önironikus felhangja van. Ebben a prózában az emlékképek és a hétköznapok képei szövődnek össze, fogjuk rá. A pesti King's Roadon. Streeten inkább. Bármin, bármiben. Mit akarok ezzel?
- A Király album volt egyébként 1999-ben az Év Könyve Magyarországon.
- Az egyik - helyesbítek. - Szépen hangzik, de az írók itt nem tudnak egymás effajta sikeréről. És ha tévedésből mégis értesülnek róla, igyekeznek elfelejteni. Ez egy kicsit beárnyékolja a fényes eredményt. Legalább valamiféle szélesebb olvasótábornak írnánk...
- Semmi különös - állapítja meg Zagorka, majd folytatja: - Az Én már nem utazom Argentínába kötet alcíme Próza nosztalgiára és lőporfüstre. Csak nincs valami köze a "törésponthoz"?
- Igen, valahol itt van a töréspont. Miért vacakol ezzel a törésponttal? Ez egyben egy olyan ember története, aki könnyen lemond álmai egyik részéről, a másik részéről viszont semmiképp, így válik amolyan síró bohóccá. Apukám is bohóc volt, nincs ebben semmi hiba. Poént vetett, röhejt aratott a kabaréban. Végül is jobbnak tűnt egy vidéki tanári állásnál. Az meg az ő töréspontja. A cím és alcím abból az időből való, amikor Budapestre kerültem. Külpolitikai újságíróként elkeveredtem egy jeles mexikói dátum alkalmából rendezett fogadásra, ahol is bizonyos Jose Pedro Martinez stb., igazából nem emlékszem a nevére, az argentin Patagónia betelepítésével foglalkozó megbízott, legalábbis annak adta ki magát, néhány túra potyaital után meggyőzött, hogy Patagónia éppen nekem való hely, ahol megkaphatom mindazt, amit éppen elveszítettem: hazát és házat, felvillantva, milyen nagyra becsülik ott a megbízhatónak és dolgosnak tartott magyar családokat. Mikorra megvirradt, már csak a cím maradt, meg hozzá az alcím. A többi elpárolgott.
- El?
- El.
- Jó. Konrád György annak idején a kelet-európai történéseket újonnan alakult, sértődött és gőgös öntudatok ébredéseként jellemezte. A magyar értelmiségiek mennyire veszik ki részüket az új társadalmi formák alakításából?
- A magyar értelmiség hatalmas része most nemigen töri magát e körül. Az európai értelmiség is, bár világosan látja, hogy a szocializmus felbomlása után Kelet-Európa és feltámadt öntudata a szabadság első, illetve immár többedik kortyától fuldoklik, pont ilyen, nagy százalékban közömbös. Más foglalkoztatja. Magyarországon az elkötelezetteket érzelmileg megérintette Jugoszlávia széthullása, de gyorsan belefásultak. Voltak viták a bombázás mellett és ellen, de ezek a bombázások befejeztével le is zárultak. A Konrád és Nádas közötti erről szóló diszkussziót, éppen amikor a párbeszéd a legizgalmasabb lett, berekesztették, anélkül, hogy igazából bármilyen hasznos következtetésre jutottak volna, a tiszta és tisztára dühös érvek ellenére. Jól emlékszem? Konrád írt egy könyvet a jugoszláviai háborúról meg arról, ami utána jöhet, azonban nem találkoztam ezzel a művel egyik könyvesbolt bestsellerlistáján sem, pedig minden listát kétszer megnéztem.
- Jó, térjünk vissza önre!
- Térjünk.
Kávé, korty-korty.
- Korai irodalmi munkái az Új Symposion folyóirat kultikus időszakából valók.
- Mondjuk rá, valamiféle posztkultikus... Az Új Symposion Sziveri-féle korszaka mindenesetre a jugó magyar könyv jó és termékeny időszaka volt. Egyáltalában a könyvé. Az a Jugoszlávia, az akkori Magyarországgal szemben, sokféle hatás és ösztönzés iránt nyitott volt. Túlzás nélkül, itt vibrált az emberi és alkotói szabadság, ha kissé nyomottan is, azonban sokkal inkább, mint a láger országaiban. A szimpósok pedig meg tudták lovagolni ezeket az áramlatokat. Nevezhetnénk ezt ma valamiféle szörfölésnek. Szóval, ez a szabadságérzet, az avantgardizmus, a posztmodernizmusba nem stilisztikailag, hanem lényegét tekintve áthajló modernizmus hatással volt a kortárs magyar irodalomra is. De mindez már közhely a maga szűk területén. Mellesleg egyik alapítója és szerkesztőségi tagja vagyok a most Veszprémben megjelenő Ex Symposionnak. A galambszaros újvidéki Katolikus portai Új Symposion és a veszprémi utóhajtása közötti különbség mérhetetlen. Benne lenni az akkori szerkesztőségben, maga volt az izgalmas létezés. Ez a mostani kissé megviselt levelező tagságként működik, esetleg telefonálunk, de nincs meg az együtt gondolkodás légköre, ami meg is látszik a lapon. Na, itt jól bedugtam magunknak! Nem rossz, vélem, csak másmilyen.
- A mezsgyekővel egymást lövő szomszédok "királyi" történetéről, a Határesetről azt mondta, sokáig volt megíratlan. Most melyik történet vár megírásra?
- A meztelen folyóról szóló az egyik. Abban a pillanatban született az ötlet vagy kényszer, amikor tegnap kimentem a Dunához. A leendő látvánnyal kapcsolatos minden előismeretem, előérzetem és teljes felkészültségem ellenére is mellbe vágott a hidak nélküli folyó képe. Nem volt meg nekem ez a csupasz ábra a Duna eme szakaszáról. Döbbenetes. Nem tudom, mikor írom meg a történetét: a meztelen folyónak és másnak. Mindannak, ami ehhez fűződik a saját lelkemben és optikámban. Tudniillik van egy új mozzanat: semmi kedvem írni. Semmi kedvem, semmi kedvem. Amikor ránézek a betűkre, már egy ideje sírógörcsöt kapok. Valamiféle olyan - rezignációval teli - fáradtság vesz erőt rajtam, hogy szinte lefolyok a székről. Olyan nyomor ez, hogy már-már komikus.
- Tényleg? - így Zagorka, kikapcsolva a magnót.
- Micsoda?
- Tényleg? Kérdem.
- Ugyan - mondom -, biztosan csak viccelek. Vannak hülye tréfáim.
- Viszont van valami fotód? - érdeklődik Zagorka.
- Fiatalkori aktfotóm? - kérdem. - Van egy, itt készült a Horgász-szigeten. Térdig a Dunában.
- Jöhet - rötyörészik Zagorka, és nem is tudja, mennyire joggal.
- Vicceltem, nincs nálam. Pesten van valahol.
- Nagy kár.
- Hát, mit is mondjak! - sóhajt fel később a feleségem, aki majd segít gyorsan magyarítani ezt a kis párbeszédet. - Kit érdekel ez? Miért nem írsz megint egy jó kis zsíros sztorit? Ezzel teli van a hócipője mindenkinek.
Nos, ettől össze is süppedtem teljesen a végére. Igaza van. Ám közeledik a Playboy erotikus novellák pályázatának a leadási határideje. Gyerünk, maradék libidó, rokendroll! Győzni! Hiszen kell egy új erős híd ide is - a koponyámba. Ahol összeomlanak a törékeny mondatok. Pontosan: a számban. Suttyogóvá, selypítővé és köpködővé válva.
Totál remek, hogy Zagorka az itt futtában tálalt interjúhoz - valamilyen csoda folytán - előkapart egy csaknem tacskó fotót, rólam. A régi Új Symposion szerkesztőségében készült a mű. Ezen nem egyedül vagyok rajta eredetileg, hanem az akkor vendég - Vickó Árpi is szerbítette - Zalán Tibor író barátommal látszom, sörösüveggel a kezünkben. Zagorka a kis körömvágó ollójával sebtében lekanyarította Zalánt meg a sört, aztán fellélegzett. Máris mehetett a motyó a nyomdába.
Ha jobban belegondolok: tulajdonképpen itt van: a Meztelen Folyó egyik meséje. A többi még alakul.
A fotón maradt a cigaretta a számban. Füsttel, hab nélkül.
GOLA REKA - THE NAKED RIVER.
Lehet, hogy ezt a művet már (csak) szerbül meg angolul fogom megírni. Holmi truccból. Dafke. Ám mint tudjuk, semmi se biztos.
Mit akartam még mondani? Pedig sokat.
- Szólt valaki?
Mindegy. Valamit ki kéne még halászni ebből a: MEZTELEN FOLYÓBÓL.
Bálnát? Lehet, csak egy kis törpeharcsát, noha izmosat.
Ruszlit? Na, ezzel a baromsággal végre sikerül kicsit felvidítanom magamat.
- Szeretném mondani a hidakról, hogy olyanok, mint a kifli. Ja, kikapcsolták már a mikrofont?
Meztelen folyó. És más történetek. Írásra fel! (Néha olyan jól buzdítom magamat, hogy csak na!)
P. S. Közben odaát visszajött a szabadság. Nincs fűtés, nincs áram. Sötét van, de ez már nem az. Azt mondják, ledózerolták a diktatúrát. Hát úgy legyen.
TÁRCA |
Podmaniczky Szilárd |
A Mikulás kulcsra zárta az ajtót, kicsit el volt havazva, beült a szánjába, hogy útnak induljon. Nem telt bele néhány perc, egyszer csak a homlokára csapott: ó, de buta vagyok, a szarvasokat elfelejtettem befogni.
Befogta a szarvasokat a szán elé, fölpattant, és végre nyugodtan útnak indult. Megint eltelt pár perc, mikor a homlokára csapott: ó, de buta vagyok, a csokikat mind a házban hagytam.
Visszairányította a szánt, a csokikat felpakolta, s már majdnem visszaült a szánra, amikor a homlokára csapott. A tenyere tocsogva csattant a homlokszaftban. Teljesen leizzadt és átázott.
Visszament a házba, hogy lezuhanyozzon. Nagy piros bundáját ledobta a nappaliban, az ablakon át visszanézett a szánra, a szarvasok türelmesen várakoztak. A fürdőszobában levetkőzött, beugrott a tus alá, megnyitotta a csapot, de a zuhanyrózsa csak erőtlenül hörgött, egy csöpp víz nem fakadt ki rajta. A Mikulás nekitámaszkodott a csempének, nagyot fújtatott: mi van már megint? Ó, de buta vagyok, csapott a homlokára, hát indulás előtt nem elzártam a főcsapot a vízóraaknában?
A Mikulás pucér testére kapta fehér hajtókás piros bundáját, és az udvarban leereszkedett a vízóraaknába. A szánba fogott szarvasok picit oldalra fordították a fejüket: mit csinál ez már megint? A Mikulás megnyitotta a főcsapot, kipattant a vízóraaknából; pucér altestén jeges fuvallatok cirkáltak, s a papucsa klaffogó sarkáról dermesztő hódarabok csapódtak bundája alá.
Belépett az előszobába, sietve ledobta a bundát. A fürdőszobából forró gőzpára gomolygott elő. Ideje sem volt a homlokára csapni: ó, a vízcsapot nyitva hagytam, de buta vagyok, és már trappolt is a papucsban. Még a fürdőszobáig sem ért, mikor a nagy lendülettől elengedte lábfejét a papucs tépőzárja, és ha nincs ott megkapaszkodni a kovácsolt vas virágállvány, biztosan elterül az előszobában. A másik lábáról ledobta a papucsot, várt egy szusszanásnyit: ez nem lehet igaz, mondta magában, és merő pucéran belibegett a fürdőszobába.
A zuhanyrózsából ömlött a víz, a kövezeten már egycentis rétegben folydogált a forrón párálló fürdőlé. Nem tudta megfékezni nagy lendületét - és kicsit tartott is tőle, hogy elcsúszik a nedves kövön -, a vízsugár elől már nem menekülhetett.
A nagy ordítástól a szarvasok fölkapták a fejüket, el nem tudták képzelni, mi történt a Mikulással. A szarvasok összedugták az orrukat, majd a szánnal együtt elindultak a nappali ablaka felé, hogy megnézzék, mi a fészkes fenét csinál a Mikulás. A nappali ablakát addigra vastag vízpára lepte be, ezért csak a Mikulás hamvas-fehéren átvilágló árnyalakját látták, amint magasra emelt térdekkel, furcsán szökell egyik helyről a másikra.
A szarvasok összenéztek, türelmetlenül sóhajtottak, majd óvatosan tolatva megpróbálták visszairányítani a szánt. Azzal viszont nem számoltak, hogy a súlyos csokirakományt tolatva igen nehéz irányítani, s akármilyen feszesen vetették meg lábukat a hóban, az minduntalan kicsúszott alóluk, s a szán, még ha lassan is, háttal a völgynek megindult lefelé. A két szarvas rémülten kapaszkodott, de ekkora teherrel ők sem bírtak, csak a szán lendületét tudták fékezni, megállni már nem sikerült.
A Mikulás rákvörösre égetett hassal rohangált a lakásban, szánja pedig megállíthatatlanul haladt hátra, a völgy irányába.
A Mikulás föltépte a hűtőszekrény ajtaját, a fagyasztóból előkapta, ami épp kézre esett. Jobbjával mélyfagyasztott brokkolit, baljával megdermedt, előpanírozott gordon bleu-t szorított a hasához. Fellélegzett. De csak egy pillanatra, mert a forró gőzből ugyan megszabadult, de a vizet nem zárta el. Félredobta a jégzacskókat, s a kiömlő párában a fürdőszoba ajtajáig osont. A kövön kissé lehűlt fürdővíz már át-átcsapott a küszöbön. Mit csináljak, mit csináljak, forgolódott a Mikulás. Ó, de buta vagyok; a búvárruhám!
Időt sem pazarolt az öltözködésre, kiszaladt az udvarra, le a pincébe és már hozta is a búvárruhát.
Amikor becsapta háta mögött a bejárati ajtót, egy pillanatra megtorpant, mintha valami furcsát látott volna odakint, de nem tudta, hogy mit. Mindegy, erre most nincs idő, gondolta, és húzta is magára a búvárruhát. Gyors mozdulatokkal megigazította égő hasán a szűk gumiruhát, lábára, hogy védje azt is a forró víztől, felhúzta a békatalpakat, fejére fölgumizta a búvárszemüveget, majd szájába illesztette a búvárpipa csutoráját.
Nem túl sokat látott a gyorsan párásodó üvegen át; egyik kezével ezt törölgette, a másikkal pedig a már szinte átláthatatlan gőzben kotorászott maga előtt, a vízcsap után.
Kitapogatta a csapot, rajta a meleg gombot, és úgy megszorította, mintha soha többé nem akarná kinyitni. A vízsugár elapadt.
A Mikulás fejére tolta a búvárszemüveget, kilépett a fürdőszobából, és a nappaliban lerogyott a kanapéra. De alighogy kifújta magát, fölpattant, és jobb híján egy levesmerő kanállal löttyintgette a vizet a felmosóvödörbe; amikor megtelt, bele a kádba.
A meleg pára lassan oszladozott a hideg szobákban, a Mikulás már az utolsó cseppeket itatta a felmosóronggyal. És akkor eszébe villant, hogy valami furcsát látott, amikor az udvaron járt. Hagyta a rongyot és a vödröt, újra az udvarra trappolt. Sehol a szán. Kiszaladt az útra, s a hold fényében megpillantotta a távoli völgy alján csúszkáló szarvasokat. Homlokára csapott: ó, de buta vagyok, a vasmacskát nem raktam ki.
És úgy, ahogy volt, teljes búvárfölszerelésben megindult a völgybe. A békatalppal ide-oda csúszkált a hóban, nagyokat pörgött és begyorsult, de ez már nem érdekelte, csak valahogy elérje a szánt.
Mire leért, a szán mozdulatlanul állt a völgy alján, a szarvasok szégyenlősen néztek maguk elé, tudták, ők csinálták a bajt, de attól azért kicsit fölengedtek, hogy a Mikulás búvárruhában evickél a hóban. A Mikulás átölelte a szarvasok nyakát: jól van, jól van, nincsen semmi baj, nyugtatta őket. De hogy a fenébe jutunk vissza a dombra, mert a másik irányba van az első falu, morfondírozott a Mikulás, de már kapta is elő a szánról rézfejes sétabotját. Azzal nagy nehezen visszakapaszkodott a házhoz, be a garázsba, a dzsippel gyorsan kiállt az utcára. Két erős kötéllel kikötötte az autót a kerítés vascölöpeihez, és a kocsi orrából kiengedte a csörlőt, amihez újabb és újabb drótköteleket toldott. Rákötötte a szánra, majd viszszabukdácsolt a dombtetőre, bekapcsolt a csörlőt, s a szán lépésről lépésre emelkedett a domb teteje felé a szarvasokkal.
Végre mindennel elkészült, de addigra jó háromórás késésben volt.
Úgy tíz óra körül azt mondtam, sajnálom, valami biztosan közbejöhetett, de én már nagyon álmos vagyok, nem várom tovább a Mikulást. Különben is, nincs is Mikulás, én még eddig soha nem láttam; biztos voltam benne, hogy a szüleim rakják tele a cipőmet csokoládéval, ami azért elég furcsa egy szokás, cipőbe csokit rakni.
Szépen megfürödtem, pizsamában az ágy szélére ültem, majd a hiábavaló várakozástól fáradtan elnyúltam az ágyon, és a napközben forgatott mesekönyvekre gondoltam, arra az álomvilágra, amit boszorkánnyal, királyfival, sárkánnyal, óriásokkal és egy-egy mesében Mikulással népesítettem be, s így az álom szélén elterülve mind egy titkos, néha ijesztő mesevilág részének gondoltam, amit csak akkor láthatok, ha lehunyom a szemem és belebújok a mesékbe; és mivel soha nem láttam őket, gondoltam, nagyon-nagyon furcsa lenne, ha mégis léteznének.
Ekkor kopogtatás rázta meg a bejárati ajtót, az ágyban fölkaptam a fejem. Hallottam, ahogy egy mély hangú öregember elnézést kér a késésért, majd felőlem érdeklődik, hogy ébren vagyok-e még. Kirázott a hideg, a mesevilág félelmetes borzongása futott végig rajtam; úristen, mit akarhat tőlem egy öregember, éjszaka? És már láttam is hiányos fogsorát.
A félelem gyöngypatakokban hullámzott a hátamon, az ágyon összekuporodtam, magam elé csavartam a takarót, és ökölbe szorított kézzel húztam a hasamhoz.
Az ajtó kinyílt. Csizmás lábak döngtek a padlón, s az egész ajtókeretet betöltve ott állt a szobámban a Mikulás.
Szervusz! Jó voltál az idén?, kérdezte félelmetesen mély hangján, mintha egy barlangból vagy a sírkamrák mélyéről szólna hozzám a hang.
A szívem majd kiugrott a mellkasomból, és hiába volt minden erőfeszítésem, nem tudtam rémületem tovább türtőztetni. Elüvöltöttem magam mint egy sakál, és vergődve-zokogva bújtam a paplan mélyére, és hüppögve ezt nyögdécseltem: jó voltam, jó voltam, jó voltam... És fantáziám mókuskerekében zabolátlanul őrlődve rettegtem: úristen, ha ez a Mikulás, akkor milyen lehet a sárkány?
Ott ültem egy lerohadt
vidék - sárpusztaság peremén,
gyúlékony csöndben,
valamilyen határhoz közel;
majd nagyot néztek,
gondoltam, róva a tábori lapra:
megvagyok,
s e hír után, eltökéltem akkor,
végződhet a világ, haza fogok menni -
hát csak rajta,
nyomulj, hagyd savanyú szagod,
fertőzött csontjaid
a krizantémos parcelláknál,
és ne lebegj, megilletődött lélek,
az egyforma fejfák fölött,
ezen az első napon,
mikor reád kerül a sor,
te bűnös és makulátlan - helyedre!,
hol az ég ama szellője burjánzik,
az ítélet szélfúvása,
mely magával húz, amint lent iktatják lapod,
ráütve pecsétjét a hazugságnak.
szívesen hallgatták
ahogyan kék galaktikákról énekelt
vagy vándorló vadvirágokról egyként elragadt
öreget fiatalt
egy gazdag újságcégnél volt alkalmazott
mint appróbb technikus ezért megfizették
s neki nem kellett sok
ellentétben a profi orfeuszokkal
ingyen termelt
és ingyen volt olvasható
mint elődje a mitikus eredeti
politikailag így indokolta meg:
"a mindennapi kenyerem közügy
tehát dolgoznom kell hogy ne legyek teher
ezzel szemben a vers
ha közügy akkor kizsákmányolás"
ezzel a tiszta anarchista nézettel
egyedül volt a nihilista században
s csak azért élte túl
mert őt nem volt érdemes elpusztítani
meghalt a deklaráció előtt
rebellis volt nem hű alattvaló
egy utca ma is őrzi a nevét
ahol a földjei terültek el
szeretném elmondani neki a jövőt
washingtoni jeffersont a vadnyugat
végtelen véres horizontjait
s a másik óceánt de értené?
ahol ő van nincs később se előbb
csak örökké tartó nemlétezés
s aki itt áll a sírköve előtt
hamarosan szintén megérkezik
éppoly öröklétbe egy másik amerikai
szabad erős bizakodó
és változatlanul alattvalója senkinek
56 után hagyta el hazáját
éppúgy politikai okokból
mint fiatal kíváncsiságból
s egy életnyi odüsszea után
amely minden emberi szempontból
szép volt és jó és kitűnő
visszatért oda ahol született
(mint a lazac
tengerből csermelybe)
de ott csak meghalni lehet
A Füst Milán-díjat ebben az esztendőben Horváth Elemérnek és Nádasdy Ádámnak ítélte oda a kuratórium. A díjakat december 9-én adják át.
A magános fejedelem.
A magános hölgyek.
A szultánnak bezzeg háreme van.
Keresztény úrnak csak egy feleség juthat.
"Jó lenne egy kis kultúrforradalom", sóhajt.
Candide ápolja majd kertjét Rodostóban.
Már sohasem lehetsz idegen mellettem,
csak szörnyű-idegen, testemben-hordott.
Ha összetalálkozunk egymással valahol,
érezni fogom ruhád alatt a bőröd,
hozzám símul, míg hidegen nézel rám,
világ-tükre-arcod széttörik arcodon,
szemembe hullanak szilánkjai,
csontokig hasítják ránduló testem -
rettegek attól a találkozástól,
bár csak arra vágyom, újra lássalak.
Egyszerre vágyom rád és rettegek tőled.
Mit is teszel velem? mit veled én?
Mire is képes emberben az ember.
Kedves és kedvetlen földtársak,
hadd tudassam veletek: nincsen látomás.
Kánaánban terrorista-bombák repesztik a fűszeresek máját,
Hitler felégette Valhallát, csak a helye maradt,
az Olimpuszon texasi hangsúllyal bámulnak istenek
műhold-lyuggatta baljós stratoszférába,
a mennyei Jeruzsálem pedig Hirosima fölött ereszkedett éppen,
amikor felmondta a szolgálatot a Halotti Beszéd is:
isa megégett bőrzsák vogymuk,
a kommunizmus pedig az a szűzesség,
amelyről egy megerőszakolt leány ábrándozik -
bajos elménk legvalósabb baja a vágy?
vagy csak a valóság ártott volna meg?
de ki ismeri ki magát ebből a valóságból,
ahol minden verzió perverzió,
perlekedni pedig annyit ér,
mint egy bogáncskóró szopogatása?
Ha túléled halálod napját, 's lesz kor,
amely hasonlít rád, ha visszanézel majd,
's eszedbe jut, mi minden voltam én,
ne hidd, hogy csak te voltál 's én nem.
Mint előadás után az est, nehéz lesz akkor
szétválogatni azt, ami történt és nem; de tudd,
csupán a játék volt, amely elmosta azt,
ki voltam én 's mi volt a létem. Mert
engem, kit megszállt mások beszéde,
's hangsúlyokban voltam jelen, majd
újra felidéz a színpad, mely ekkorra már
üres, 's mégis jelentésekkel teli. Mint játék
után az arc, fényesen mosolygó, ám hideg,
akár a szív tele. "Míg él ember szeme
's lélegzete, mindaddig él arcom,
's élsz benn te" - mondom; noha nem
én és nem te, csupán egy szöveg
emlékezete. 'S mit átélt ez a mondat,
csak te tudod és én; 's ők olvassák még,
mikor nem lesz se játékos, se játék.
Ismersz a parkban néhány rejteket,
hol pókhálót sző a hideg éjjel után
a kora reggeli köd. Kiemeli a vékony
szálakat. Gyöngyöket fűz fel, majd
kapcsol egybe. Így telik meg fénnyel
a park, míg cseppekbe gyűl össze
a pára a levélcsúcsokon, és az ágak
hegyéről néznek rád szemek. A szél
áttereli a ködöt a kanális fölötti ívelt
fahídon. A nyírt sövények között
kíséreted a rigók csattogása. Ahová
mész, vágott virág az asztalon
az év minden szakában. Nézzük
egymást a túlfűtött szobában.