Vissza az idei számokhozMicsoda áldatlan szomorúság! mmmmmmmmmmmm Vajúdni nőtlen, és még a szép álmok is görgős kocsin érkeznek, vagy legalábbis bottal. Lehet keresni, de nincsen erre vigasság. Borg Kálmán a gyötrelem útján van. Passzé szövetkabátján bogáncs pöffeszkedik, lábát ördögtüsök mardossa. Akármerre mehet, elhagyta a szerencse.
Nem is olyan régi víg napjai fölött borong Borg Kálmán, mikor még a vasárnapra készülni kellett, nem úgy csak, hogy hétfő és kedd. Illatos kölni gőzölgött beretvált arcáról, lanolinos szappannal gömbölyödő formáit alaposan átvikszolta. Nehogy keserű mosoly ragadjon Etelka asszony szája sarkában, mint ahogy a száraz nyál!
Valahogy olyan, mintha a szép sohasem lett volna, annál inkább a csúnya örökké.
Átvonatozik Borg Kálmán pecsételés céljából Szentesre a munkaügyhöz. Kék széldzsekit húz, meg fehér, ruganyos cipőt, ami mégsem olyan öltözet már, mint itthonra a passzé szövet, meg a katonai kimenőcipő. Hátha valami finom anyag mellett lehetne helyet foglalni, aztán meg a városba egyfelé menet legalább a filmszínházig jól eldiskurálni.
Nincs ilyen, hogy volna, ilyen sajnos nincs.
Berenka Klára is olyan, hogy kell a fenének, van portás hely, Kálmán, megint. Jól jönne magának, jobb, mint az anyja kontaktáját bedolgozni.
Igen, kedves Klára, igen.
Miért nem akkor, Kálmán?
Milyen visszataszítóak azok az öblös tokavonalak, Berenka Klára munkaügyi közvetítő hullámvonalai, melyeken keresztül szinte szétfolyik a levegőégbe. Pecsétre áhítozik Kálmán, mehetnékje van, de nem eszik olyan forrón a kását. Berenka Klára visszaél a helyzettel. Kattog, csörög a számítógéppel, mintha valamit még keresne. Fene eszi ezt a Berenkát, gondolja Kálmán, nem úgy van az azért, hogy nő, nő.
Teljesen nem mindegy, csak légyott legyen.
Otthon Édesmama is csak a morgással van ellátva, pedig az ilyen napot elég kiheverni, miért ne nézhetné Kálmán nyugton a tévét estig, éjszakába, vagy ameddig kedve akaródzik, mocorog?
Mi baja van, Édesmama, hogy kiabál?
Nincsen benned, morgolódik az, egy szemernyi élet se!
Sejdíti Kálmán, mi következik: nem elég ám, hogy a segélyre egy hónapocskáig megint áment mondtak. Ez jön mindjárt, igen nagy elánnal, amit legjobb megkucorodva végighallgatni, úgy hamarabb kifull.
De csodák csodája, Édesmama nem szól semmit, kikocog törölni az abroszt, stelázsit.
Kálmánnak éjjel összegunnyad a szíve a búbánattal, olyan erős és fojtó a keserűség, hogy nem bír aludni, csak dobálja magát a vánkoson.
Nem lehet ezt már így bírni!
Hogy ezen az ágyon vasárnap éjszakánként minő pásztorórákat töltött el! Csak Etelka asszony fránya telefonjától kellett rettegni mindig, hogy az megcsörren, izgulni, nehogy Etelka aszszony nénje megint káráljon, hogy Dávid úr, Etelka asszony férje keres, kutat, és zörög benne a szomorú düh, mint a bolondóra. De Etelka asszony kagylócskája mézes volt, kebleit mintha csöppentették volna, erdejét pedig apróra kaszálta mindig, hogy csigácskáját Dávid úr és Borg Kálmán hamarabb meglelje.
Micsoda eszeveszett tombolás volt egy ilyen légyott!
Kálmán szerszámját forró teában melengette, olyan sütős volt, hogy nehezen állta, de várakozott, míg át nem sült meleggel az egész bot. Csak ezután sejdített rá, Etelka asszony épphogy az eszét nem vesztette.
Forró volt itt is, ott is!
A kontakta olyan reggel, mint a szerencsétlenség. Háromszáz a konnektor, másfél száz a kapcsoló egy nap, olyan nagy az elmaradás. Tíz ládában csúnyálkodik a hátralék. Nekiül Kálmán időben, becsülettel. A jó fene tudja, miért totojázik, mintha gyakorolná még a munkát. Rosszul áll kezében a kombináltfogó, még rosszabbul a csíptető. Pedig negédes sorozat beszél a tévében, szereti Kálmán az ilyesmit, különös kedvvel, ha izgalmas is kissé. Estefelé, mikor Ilonka is hazaér, együtt lehet megtekinteni egyet, ami, hiába na, sokkal nagyobb élvezet. De ez, sajnos, csak este lehet: Ilonka nem a faluban taníttatik, mert ott nincsen gyogyó, csak rendes tagozat. Az se sokkal jobb, mondogatja Borg Kálmán mindig, mikor kishúga itatja az egereket.
Sok pénz oda átjárni, tiszta hely az, okos tanítókkal.
Szereti Kálmán a kicsi lányt, mintha a sajátja lenne. És olyan is: szőke, tajtékos fürtjeivel Ilonka kiköpött bátyja.
Ahogy nézik a sorozatot, szorítja Ilonka Kálmán kezét. De jó itthon a nyugalomban!
A kesely szomorúság reggel úgy jön megint, mintha receptre lenne. Eszi fene azt a sok alkatrészt, Édesmama újabban nem csinál meg egy darab konnektort se! Reggel elteker napszámba, és estére jár, hogy hazaér. Pedig ő vállalta, hogy jó lesz télire, mikor más nem adódik.
No, de akkor is döntik a sok apró szirszart zsákokba, mikor csupa zöld a határ!
Háromszáz a konnektor, másfél száz a kapcsoló egy nap, olyan nagy az elmaradás! Borg Kálmán vörösbe hajló szakállát tépkedi, homokbarna haját csavargatja, gömbölyödő pocakját gyűrögeti: fortyog benne az ideg, akár a zsír. Mindegy hová, csak el, mindegy mit, csak ezt ne! Belevágódik a mehetnék.
Ejnye, de rossz, a mindenit!
Krasnyog a katonai kimenő igencsak, ha a sarkánál nem húzzák föl rendesen. Különösen a bitumenen hallat összetéveszthetetlen hangot. Kálmán egyetlen korsót engedélyez magának, de ez most komoly. Az majd kiengeszteli az ideget, mindjárt jobban pörög a munka. Pihenni kell, meghálálja azt a test. A büfé belső helyiségéből kattogás, csörgés hallik kifelé. Pókergépek. Előttük, körülöttük Ördögök állnak: őszen, szegyig szakállban. Patkó van az ilyen embereknek a könyökükön a sok támaszkodástól, azt szokták mondani. Az ilyen rossz alakokat Kálmán nem szereti. Azok meg, az Ördögök, a büfében lopják a napot, rögvest, amint nyit, elmenni meg nem látja őket senki, nem csoda, hogy rajtuk ragadt ez a név. De hát egyáltalán, ki szívleli az ilyen mihasznákat, akiktől egy szemernyit előrébb nem megy a világ?
Lehuppan Kálmán az első asztalnál, jólesik a sör. Átdörzsöli halántékát, jó az, olyan vigasztaló, vagy milyen. Ej, régen mikor üldögélt volna egyedül itt, a büfében? Sosem! Vállát, halántékát Etelka asszony jól átdörzsölte svéd cseppel, hadd menjen az értékes anyag bele mélyen a szikkadt testbe. Micsoda kenceficéi, ketyeréi voltak neki! Ginseng gyökér, hogy Kálmán kemény legyen, mint a szekrényajtó, körömvirágkrém, hogy az aranyér ne éktelenkedjék.
Hogy is tűrhette volna Etelka asszony az aranyeret?
Mikor száját alaposan átforrósította csipketeával és rácuppant Kálmánra (mintha belül nem is lenne levegő, és csak égetett a kocsonyás nyál, ahogy Kálmán vesszején csordogált), mutatóujját alaposan belemártotta Níveába, hogy abban a minutumban cuppanjon föl Kálmán likába a tömpe ujj, mikor indul kifelé a vaskos lé.
Egy kicsi a szembe is jut.
Kálmánban rohangál az ideg, annak volt értelme, ennek nincs.
Ekkor, micsoda meglepetés, megszorítja a vállát Kovács Farkas, az ifjú temetőcsősz. Olyan barátságos és kedves, mintha így szokta volna mindig. Jól lesz ez még, mondja neki, jól fog esni hozzá, és egy kis Unicumot a sör mellé illeszt.
Menj már, tiltakozik Kálmán, ne hülyülj! Dolgozni is kéne.
Meg még mit nem, igyad meg!
Bámul Kálmán: ő nem akarta. Isten lássa lelkét, tényleg.
Le is csorog az, meg még kettő-három, és lám, valamiért ilyenre van faragva az ember gyomra, jólesik.
Nézd, Kálmán, kezdi nagy komolyan Farkas, terád gondoltam, hiszen te egy komoly ember vagy. Neked elmondom, mert nem bírok tovább hallgatni róla.
Mit akarsz, kapja föl a fejét Kálmán, mondjad már!
De csak teneked, érted? Másnak nem, mert a nyakadat töröm!
Értem én, értem, mit titkolózol itten?
Tudod, mit, derül föl Farkas arca, semmit, legjobb, ha a magad szemével látod!
Legjobb a nótás műsor mellett kontaktázni, énekelgetni vele együtt a jó kis szerzeményeket. Sudár ez a csaj, dudorássza Borg Kálmán. A televízióban parázs a hangulat: apró, zöld kerítés előtt tucatnyi cigány. Igazgatni kezdi Kálmán lenőtt, fakóbarna haját, mintha valaki őt is nézné, visszabámulna rá a képernyő. Van úgy, hogy egyszerre csak megmagyarázhatatlan, különleges hangulat lesz, de csak úgy bevágódik észrevétlenül, mintha a fürdőszobaablakon jönne. Gyapjas ünnepi kedv lesz, minden ok nélkül.
Mintha nem is volna a teremtett világban szomorúság, csak öröm.
Édesmama hazaér és forog, mint a mérgezett egér. Ősz hajából kiugrik a dauer. Lengenek a laza fürtök, mintha haragudnának ők is.
Ne mondd, Kálmán, hogy ennyire haladtál!
Kálmán érzi, micsoda dolog az, hogy Édesmama már elpalántált két hajó paradicsomot a Magyar üvegházban, ő meg bizony: félládányi se a konnektor.
Olyan más itthon, egyedül, mint odakünn, társaságban, higgye már el, Édesmama!
Édesmamának könny szökik a szemébe, kezét hosszú, iskolaköpenyre emlékeztető felöltőjébe dugja, kocsmaszaga van Kálmánnak, letagadni se lehetne. Elvonul, motyog ki a spájzból, azt se érteni, mit.
Nehéz lesz Kálmán szíve a szégyentől. Négy óra, és huzatos a feje, tényleg.
Rántott sajt jó lesz, fiam?
Jó, Édesmama, finom.
Úgy érzi ekkor Kálmán, mintha kilyukadt volna a szíve: túl nehéz már ez a helyzet ahhoz, hogy ne kelljen elfelejteni: ne kelljen úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A nap is kisüt, nincs itt baj, majd meg lesz a kapcsoló is még ma!
Mire kész az estebéd, Ilonka is megjön: micsoda meglepetés, hogy ilyen hamar!
Mi volt az isibe, Ilonka?
Semmi, Kálmán, mosolyog Ilonka, játszós nap volt, nem volt tanítás.
Lábszag van, mert kifolyt a panírból a sajt. Kifolyik mindig, Ilonka otthoniba öltözik, sietni kell, mindjárt jön a film. Ahogy elhelyezkednek, már kezdődik is, Ilonka Kálmán keze után nyúl. De jó itthon a nyugalomban! Estére elkészül a kapcsoló is, fél láda híján majdnem mind, csak jobban halad az, hogyha ketten csinálják. Kálmán fölpattan, nyújtózik egy nagyot. Milyen másmilyen a jól végzett munka után!
Feküdjünk le, fiam, szól Édesmama, holnap is nap lesz!
Kálmán a fürdőszobába indul, ólomszagú kézzel még tévézni se jó. Ilonka a mosdó előtt téblábol, apró, meztelen feneke kivilágít a konyhába. Összerezzen az zörgésre, mint egy boglya toll.
Jaj, Kálmán, hát te?
Látja Borg Kálmán, hogy kishúga combjai közt fogkefeszár kandikál, kéklik a lapos nyél, odabújva szorosan a pihéző combhoz. Zavarba jön, ez azért nem szokványos ügy. Elment ennek a lánynak a maradék esze is? Lopva odapillant megint, de már érzi is, hogy szétárad a vörös pír az arcán. Nyelével kifelé világít a szerszám, leng, mint a harang nyelve, ahogy Ilonka egyik lábáról a másikra nehezedik. Kezet mos Kálmán mosogatószerrel, leviszi az még jobban. Az előszobából valami tompa puffanás hallatszik: elszakadt az egyik kabát akasztója.
El kell mennem, ne aggódjál, Édesmama, jó?
Ilyen későn este, hova kóringyálsz már el?
Csönd van, tekintélyes csönd, nem érkezik válasz. Csak a kertkapu rekedt nyikorgása jelzi, komoly a dolog.
Kovács Farkas a pultot támasztja, mint ígérte. Fekete haja copfban összekötve hátul. Hosszú, mélybarna kabátot visel, lábán fémes orrú bőrcsizma világít. A pulton két feles Unicum, színültig mind a kettő.
A pontosság kinek is az erénye, kérdezi Farkas.
A királyoké, feleli Kálmán, és az órájára pillant. Nem késett.
Mennyire igaz, hogy azoké. Bolond ez a világ, nincsen benne rendszer. A véka alá még a füst is beszorul. Ezt igyad meg, Kálmánom, és megyünk!
Hová, kérdezi Kálmán, és arcán kivirágzik az aggodalom, amit a kényszeredett mosolygás úgy kísér mindig, mintha őre lenne. Vergődő mosolygás az ilyen. Férfiemberhez egyáltalán nem illik.
Majd meglátod, barátom, ne aggódjál!
Farkas biciklije régi, tajgai vágtázó, mégis úgy röpül vele, hogy alig lehet bírni a tempót. Száguld a két fiatal, keresztül a falun. A temetőnél Farkas lassítani kezd.
Oldalról megyünk be, szól Kálmánnak, mert innen elviszik a biciklit.
A csőszház előtt egy megdőlt, törött ágú gémeskút. A kávát alulról bedeszkázták már vagy tíz éve, mikor majdnem belehullott a sarki boltos lánya. A csőszház öreg, csupa moha a cserép. Falai megdőlve, a két váltással Farkas előtti csősz lakott benne utoljára. Belül olyan szag van, mintha bejárna aludni a csönd.
Még a gangról is behajtják a biciklit, minek irritáljon, csak bámulnák az utcában, mit keres éjnek idején ott a csősz.
Még várunk valakit, közli Farkas a belső szobában, addig mi begyújtunk.
Micsoda, rémüldözik Kálmán, hát jön még valaki?
Farkas nem válaszol, begyújtja a petróleumlámpát. A fekete rácsos olajkályha mellett ágylap hever a földön meztelen, szövetén sötétlő húgyfoltok.
Ülj le, mondja Farkas vigyorogva, érezd magad otthon.
Tíz perc sincs, és duruzsol a szobában a meleg. Játszik a lámpa félős fényével, mintha akarna tőle valamit. Csalogatja, incselkedik vele, aztán hadd lobogjon, elengedi. Kálmán maga mellé dobja a kabátot, na, mi lesz? Farkas megint nem felel. Úgy szórakozik egy üdítősflakonnal, mintha Kálmán ott sem lenne. Tetején kicseréli az alufóliát, az oldalába új szívószálakat döf.
Hát az, kérdezi Kálmán, mi a rosseb?
Ez, apukám, vízipipa! De még milyen, jobb, mint a szultáné!
Szilvike olyan halkan libben be a szobába, hogy Kálmán már csak akkor veszi észre, mikor előtte áll. Tátva marad a szája a meglepetéstől. Szilvike? A sarki boltos gyönyörű lánya, aki miatt bedeszkázták annak idején a gémeskutat? Ez a gyönyörű, de gonosz mosolyú teremtés, aki a presszóban sem mutatkozik, mert még ott is derogál a közönség? Ez a vörös loboncú, kemény mellű szépség, itt?
Szervusz Kálmán, sziszegi Bereznai Szilvia, régen láttalak.
Meghiszem azt, én is, Szilvike, nagyon.
Szilvia, ha kérhetlek, drága Kálmánom, Szilvia.
Farkas valami dohányszerűt szór az alufóliába, és meggyújtja. Jó sokáig tartsd lenn, különben szart sem ér, mondja Kálmánnak. Az meg jó nagyot szippant, rögtön tüdőre. Nehéz a füst, kívánkozna kifelé, de Kálmán összeszorítja ajkait, még az orrát is befogja, nehogy szivárogjon. Ha vigyázni kell, vigyázni kell. Méhek röpülnek a fülébe hirtelen, szinte tisztán érzi, dolgos, apró méhek, egy darabig kavarognak a lyuk körül, majd bemásznak a fejébe, aztán szeme előtt úszni kezd a lég, mintha minden víz alatt lenne, a méhek egy csapásra eltűnnek, és kagylózúgás érkezik, távoli tengerek szorgalmas moraja. Lába zsibbadni kezd.
Mi ez, kérdezi Kálmán, tőzegíze van!
Farkas veszedelmes hahotába kezd, tőzegíze, háháhá, tőzeg, Szilvia is nevet, sokkal finomabban ugyan, gurgulázva, de ugyanolyan élesen, nagyon-nagyon metsző ez a kacaj, és hirtelen elkeveredik Farkas savas dörmögésével, aztán elindul körbe, körbe Borg Kálmán feje körül: zum, zum, balról jobbra az átkozott hang, jaj, mi ez, kérdezi újra Kálmán, tőzegíze van, háháhá, tőzeg, Farkas ledől az ágylapról, már inkább nyerít, kis híján elfújja a petróleumlámpát, sötét van, kiált föl Kálmán, Szilvia arcán lecsúszik a mosoly, tokája lesz, Kálmán elkapja fejét, hogy ne lássa ezt az ocsmányságot, hagyjuk már abba, kiáltja, de egy pillanat alatt gaz borítja el a testét, gaz, millió apró ponton át fakad ki belőle, föltépi a bőrét: folyondár, ördögtüsök, csattanó maszlag, és csak ömlik, ömlik, ömlik...
Dunna-puha csönd lesz egyszerre.
Farkas visszatápászkodik; Szilvia arca komor, és az árnyéka is ijesztő, mintha egy csendőrtollas süveg lenne a fején. Minden vonásába visszakúszik a kíméletlenség.
Menjünk, mondja Farkas, itt van az idő.
Mire még, Istenem, ezután?
A halottasház szép, kőporos épület, igazán elegáns. Jobbról egy nyikorgós fakapu, amin át a temetőbe lehet bejutni. Balról egy öreg harangállvány, düledező, szúette építmény, kicsi, de annál merészebb hangú harangocskával. Amögött nincs bejáró, egy rozsdás, gazzal borított drótkerítés elállja az utat. Farkas és Szilvia mégis arra indulnak, gyorsan lépkednek, szorosan egymáshoz simulva.
Várjatok már, hé, várjatok!
Mindketten könnyedén átbújnak a drótkerítésen tátongó lyukon, Kálmánnak nehezen megy, egy drótszál beleakad kabátjába és nem ereszti. Fölsejlik benne a testéből kifakadó folyondár.
Jaj, de rossz volt!
Vágtatnak, vágtatnak át a temetőn, keresztek, szobrok, virágállványok között, olyan erős a hold fénye, hogy még az apró fotográfiák is látszanak. Legelöl Farkas, szabályosan már fut, várjatok már, nem halljátok, kiált utánuk Kálmán, de semmi keletje; folyton balra kanyarodnak: szűk folyosók, sikátorok, gizgazzal szegélyezett csapások; folyton jobbra fordulnak: sírok, koszorúk, apró, horpadt hasú kertecskék. Rohanás, rohanás, rohanás.
Állj!
Kálmán úgy liheg, majd megfullad.
Ez az, vigyorog Farkas, itt vagyunk.
Miért, kérdezi Kálmán, a friss, virágokkal teljesen elborított sírt nézve, mi van itt?
Rakodj, csak rakodj!
Borg Kálmán a rémülettől habzó szájjal bámulja a parancsokat osztogató lányt, hallgatja a keserű celofáncsörgést, a koszorúk tompa roppanását. Farkas és Szilvia olyan gyorsan eltakarítanak mindent, hogy föleszmélni sincs ideje. A halom oldalán fényes lapátnyomok. Kálmánnak Ilonka almagerezd teste jut eszébe, a vékonyka fenék, ahogy éktelenkedik a fogkefe ostoba kékje. Elszégyelli magát, fúj! Próbál Ilonka csengő hangocskájára gondolni, meglebbenti képzeletben göndörödő, szőke fürtjeit, felidézi buta csacsogását: Kálmán, figyelj már ide - ahogy ezt mondja, milyen édes!
Nem megy, ez az igazság, és ha nem megy, hagyni kell a fenébe.
Hová lett Farkas, kérdezi Kálmán, amint föleszmél, itt hagyott minket?
Bereznai Szilvia válasz helyett két lépéssel mellette terem, és a lágyékába markol. Még egy fontos dologra, suttogja Kálmán fülébe, szükségünk van. Mi balgák, elfelejtettük.
Ja, értem, nyögi Kálmán, akkor jó.
Pumpál gerincében a folyós kéj: dumm, dumm. És csak: dumm, dumm. Farkas előront egy apró tujácska mögül: mintha mindvégig ott guggolt volna. Kezében egy hatalmas, kiélezett végű bolgár lapát. Bereznai Szilvia éleset sikkant örömében.
Csináld, Farkas, csináld!
Kálmánban ekkor megáll az élet. Először csak lassabban forog, mint amikor valami baj történik, aztán megáll. Egy hosszú húgyszagú folyosót lát hirtelen, süppedős mosogatószivacsból van az alja, ingerli meztelen talpát a durva anyag. A folyosó végén fölvillan egy elviselhetetlenül erős fény, mintha tíz centire szemétől gyulladna be egy százas égő, vagyis mégsem teljesen, mert messze van; Kálmán elindul feléje, milyen szép, Szűzmáriám, mennyire gyönyörű! Öklendezésre riad, savas, keserű lé bugyog föl ütemesen a torkán. Farkas már deréknál is mélyebben áll a gödörben, dumm, huppan szomorúan a föld, dumm. Szilvia meg csak hintázik föl-le , és egy pillanatra sem veszi le a szemét Farkasról.
Még, sikoltozza, még!
Nem, vág vissza Farkas. Már elég.
Szilvia arcáról leolvad a mosoly. Jó, kicsim, remegi. Leereszkedik a gödörbe, és úgy kezdi el kigombolni a férfi ingét, mintha az égbolt nyílna meg mögötte: körbenyalja a szőrös mellbimbókat, aztán világító vörös feje eltűnik a gödörben. Kálmán azon kapja magát, hogy fészkelődik: közelebb kúszik, és kihúzza magát, hogy lásson. Huppan, emelkedik a vörös fej, Farkas egy mozdulattal fölemeli, majd fordít egyet a lányon, mélyebbre, sikoltja az, mélyebbre, és csipkebogyószemeit Kálmánra szegezi.
Te vagy itt, suttogja, szeretnéd, ugye, hogy te legyél itt, jól behabzsolnád a vaskos veszszőt, ugye, megcsinálnád, hát akarod, nem? Kálmánnak rúg egyet a gyomra, szégyenkezve a nehezeket lökő férfira néz, de az csak mosolyog, Farkas füstösen vigyorog, nyelve hegye egy leheletnyit kilóg, csinálnád, ugye, sikoltja Szilvia, idetartanád, hogy széjjelhasítson, szeretnéd ugye, jól mélyen magadban, megint, megint, megint!!
Micsoda áldatlan szomorúság!
Kálmán délben ébred, szutykos gatyája az ágy mellé dobva, a szőnyegen tenyérnyi sárdarabok. Mit gondolhatott Édesmama!
Micsoda áldatlan szomorúság!
Úgy mozog, mint akinek a belseje odaégett, van belül tüdő, gerinc, vese, belek, de a szellem és a lélek odakozmált, gennyes, koromfekete massza, ami nehéz, akár a sár. Kitakarít, három kör mosást is lezavar. A konnektorok pattognak, mintha csak az egyik ládából simán a másikba hajigálná őket. Mire Édesmama háromkor hazaér, majdnem kész az egész napi penzum, pedig kimosva ágynemű, pulóver. Édesmama szomorú, de semmit sem kérdez. Arcán vastag keserűség, de próbál örülni, végül is, milyen előre minden! Mire Ilonka is megérkezik, javában a másnapiban vannak.
Ej, Ilonka, idenézz, ha mindig így menne, két hét alatt kész lennénk a havival!
Elrohan a délután, és jókedvű az este. De jó így együtt itthon! A televízióban komoly, szomorú film, de jólesik a sírás, különben meg a holnapi részben úgyis jóra válik a gonoszság.
Kálmán, Kálmán, nyüszít Ilonka, és bátyja keze után nyúl. De az csak röviden szorongatja a lányka kezét, aztán valami szöszmötölni való után néz. Ha a tökmag elfogyott, napraforgót kerít. Kimegy, bejön, Édesmamával beszélget.
Kálmán, Kálmán!
A Mi Atyánk szinte magától indul el Borg Kálmánban, alighogy magára húzza a takarót. Aki a mennyekben vagy. Az első rögtön másba fordul, az meg harmadikba. Aki a menynyekben vagy. Egyre tempósabban, pörgősebben, több levegő, több levegő, sziszegve száguld orron-szájon a lég, szenteltessék meg a Te neved, és a hangok kibuggyannak, a pörgő sorok végei, halkítani, finomítani már alig lehet, ahogy a mennyben, úgy a Földön is, Édesmama átellenben forgolódni kezd, nyugodt szuszogása megbolydul az erősödő zajra, jöjjön el a te országod, Kálmán kipattan az ágyból, papucs nélkül rohan ki az udvarra, legyen meg a te akaratod, üvölti!
De jó lenne, ha Istennek elég lenne szólni.
Kálmán keresi a csillagok között a Mindenható tekintetét, átjárja a nedves hideg.
Segítsél, édes, drága Jóistenem, segítsél!!
Valahogy olyan, mintha a szép sohasem lett volna, annál inkább a csúnya örökké.
Másnap átvonatozik Borg Kálmán pecsételés céljából Szentesre, a munkaügyhöz. Kék széldzsekit húz, meg fehér, ruganyos cipőt, ami mégsem olyan öltözet már, mint itthonra a passzé szövet, meg a barna kimenőcipő. Szép leány tekintetét viszont nem keresi, kedve, ereje, nincsen hozzá egy szem se. Ördögfajzat mind, már az is elég, hogy - védhetetlenül - a hajnal néhány órája az övék, mikor gyakorta történik sajnálatos baleset. Míg a vonat zötyög, Etelka asszony is valahogy eszébe ötlik. Most azokra a hajnalig tartó civakodásokra, idegtépésekre gondol: Etelka asszony melegítőben, hogy még a combja se lássék, engesztelhetetlenül elfordulva. Képzeletben mindkettőjük előtt Dávid úr. Kálmánt majd megeszi a fene, hiszen ő hol pótolhatná az elmaradt ölelést, míg Etelka asszony könnyen van. Hazamegy, és bosszúból duplán is a férje kedvére tesz. Nyelvével percekig köröket rajzol Dávid úr vesszején.
Átok, ördög asszonyok, motyogja Borg Kálmán az állomáson.
Berenka Klára meg még olyanabb, mint eddig, kéne a fenének, a tokája, ha lehet, hízott, de ha nem, alakra megváltozott, az biztos. Megátalkodott, rusnya vénlány, van portás hely, Kálmán, megint.
Menjen vele a göcsörtös fenébe!
Hogyan, mi tetszik? Azt hiszem, nem hallottam jól!
Semmise, szotyog Kálmán, nem mondtam semmit sem. Minek is, mikor tetszik tudni, mit gondolok a portásságról.
Ja, úgy Kálmánom, tudom.
Ne tessék engem azzal...
Én azzal nem húzom magát, Kálmán, ne is mondja, én a javát akarom.
Megreccsen erre Borg Kálmánban a lélek. Körbenéz, hogy hallatszott-e, hogy Berenka Klára hallotta-e ezt a szálkás reccsenést. Úgy érzi, olyan üres belül, mintha meszelnének ottan.
Jöjjön ki velem a vécére!
Mit mond, Kálmán, ez, ez...
Nem mondom még egyszer. Menjen ki előre a nőibe, ne totojázzon itt nekem!
Berenka Klára szoknyáját simogatva tipeg végig az üres, szolgálati folyosón, ruganyos léptei fölerősödnek a puha szőnyeg miatt. Térde remeg az idegességtől. Öt perc is eltelik, míg a lehajtott ülőkén kuksol. A sírás fojtogatja. A megalázottság ólomszagú ingere. Borg Kálmán megoldott nadrággal nyit be a fülkébe. Vesszejét kimért mozdulatokkal veszi elő. A lanyha botra néz, majd Berenka Klárára mosolyog. Borg Kálmán három szabályos kört rajzol vesszejével a kövér arcra. A hízott tokánál megvastagítja a vonalat. Mikor a nyál leszárad, újra megmártja.
Ennyi.
Tessék, szakad ki a sírás Berenka Klára munkaügyi közvetítőből, mit mond?
Azt mondtam, mondja Kálmán, hogy elmehetsz. Te ribanc!
Estig kéz a kézben bámulja Ilonkával a tévét. Édesmama nyugodt, Kálmán mogorva mindig, ha a munkaügytől jön, különben is jó előre minden. Tarhonyás csirke a vacsora, isteni finom. Kálmán háromszor is szed, nagyon elégedett.
Köszönöm, Édesmama, a vacsorát!
Egészségedre, fiam!
Átugrok, közli Kálmán, a büfébe.
Édesmama arca mozdulatlan marad. Menjél, fiam, ha akarsz.
Kovács Farkas nincs a büfében. Patkolt könyökű ördögök verik a pókergépet. Nem ad semmit, kiáltja az egyik, a szemét. Kálmán egy korsó sört kér és egy kis Unicumot. Majd jön, gondolja. Telik az idő, de Farkasnak hírehamva sincs. Kálmán átteker az öregfaluba a temetőhöz. A főkapun megy be, biciklijét a bokrok mögé rejti. A halottasház mellett oson az udvarba, de nincs a csőszházban egy lélek sem. Keserű kedvvel kezd el kóborolni az új sírok környékén. Nagyot dobban a szíve. A virágok lekonyultak, a koszorúk összeestek azon a síron, de különben nem látszik rajta semmi. Nincs árulkodó nyom. Ez jó, gondolja Kálmán, megnyugtató, és az jó. Elindul vissza. Nincsenek itt, és talán jobb is. Majdnem felbukik egy termetes rögben, mikor észreveszi: a csőszházból fény pislákol kifelé.
Hát mégis!
Farkas arca földerül. Kálmán, már éppen ideje volt, hogy ismét meglátogass minket! Hosszan és erősen szorítja magához. Ne feledd, mondja, te már közénk tartozol. Nem árulhatsz el minket!
Tudom, feleli Kálmán, nem árullak el benneteket.
Bereznai Szilviától forró csókot kap. Kedvesem, suttogja a lány, ennyi ideig nem illendő elmaradnod.
Bocsánat, mondja Kálmán, dolgom volt. Máskor nem fog előfordulni.
Azt meghiszem.
Kálmán most selymes simogatást érez a füst hatására, játszik vele, ugrándozik odabenn, mint egy felelőtlen gyereklány, darazsak nincsenek, csak a bőrén érez apró tűszúrásokat.
Finom, fújja ki a füstöt. Elmosolyodik, mire a végére ér.
Méghogy finom, isteni, javítja ki Farkas, a legjobb minőség.
A füstben különböző alakokat vél fölfedezni Kálmán, formákat: egy gepárd ugrik, de a mozdulat közben szétfolyik kecses teste, egy majom visít, igen, még a hangját is hallani, de mire pofáját kitátja, már belemállik a gombolyagba. Megvan, gondolja Kálmán, fölismertem, egy másodpercre egészen pontosan olyan mintázatú volt a füst, mint otthon a vécében a pévécéé. Behunyja a szemét, és képzeletben rárajzolja a füstábrát az otthoni, zöld alapon fekete foltokra. Tökéletes, mondhatni, teljes a fedettség.
Itt az idő, mondja Farkas, mennünk kell.
Nincs ebben a világon semmi furcsa, motyogja Kálmán, miért is lenne, kérdezi, de a többiek mit sem hallanak. Farkas közel térdig kiássa a sírt, mire Kálmán először fölnéz, nincsen, ugye, nincsen, mormolja, és megijed tőle, hogy egy szemernyi rettegést sem érez, csak Szilviát bámulja kitartóan, gyertek, parancsol rájuk Farkas, de Szilvia nem mozdul, nem elég, sziszegi, áss még, és Farkas nekilát, kis híján vállig ér a gödör, mikor megakad a kiélezett végű bolgár lapát, most már elég, enged Szilvia is, és leereszkedik a gödörbe, alig maradt rajta, vihog Farkas, gyere már! Kálmán érzi, hogy megmozdul, hogy ő is leereszkedik a gödörbe, keze Bereznai Szilvia lágyékát keresi, igen, sikongat a lány, csináljátok, és Kálmán hagyja, hogy a gyomor savas rettegése összekeveredjék a lélek füstös izgalmával, szürke hályogocskákat lát, amikből cseppenként olvad a fény, vadul mozogni kezd, érzi Farkas testmelegét is, ahogy összeszorítják a lányt, ahogy belül egymásnak ütődik a két szerszám, heréik összecsapódnak, Kálmán megint látja azt a fényt, amit a folyosó végén látott, a hegesztőpálca vakítóan fehér fénye ez, most már fölismeri, olvad benne az ezüstös rúd fehér folyadékká, még, még, hallja magát Kálmán, és a kéj fölcsap a gerincén, egészen a tüdőig, nagyon, nagyon nehéz lesz tőle a teste, annyira, hogy szétszakad, feje könnyedén elröpül a kormos mérgező éjszakába, ami lenn marad, az meg szétmállik, mint egy gennyes pattanás.
Mégis, mindkettőt érzékeli belülről, mind a kettőt, előbb külön, majd egyszerre is.
Pattognak a konnektorok, Borg Kálmán hangosan nevetve dolgozza át a délelőttöt. Félelmetes nevetését beveszik a ruhák, az ágyak, az összefogdosott falak. Beveszik, mint a füstöt. Néhány óra alatt kétnapi adagot megcsinál, hibátlanul. Édesmama nem hisz a szemének, ilyen tempóban majdnem képtelenség dolgozni. Császármorzsát csinál jutalomból, mártogatni vaníliapudingot. Az esti kimaradásra egy szót sem pazarol.
Egyél, Kálmán, megérdemled!
Délután elteker Kálmán Bereznaiék öregfalusi boltjába. Idősebb Bereznai Istvánnal hosszan elbeszélget, még lánya felől is érdeklődik. Az apa szívélyes, de a családját illetően nem túl közlékeny.
Megvagyunk, bólogat, köszönjük érdeklődését.
Hazafelé Kálmán a művelődési házat is útba ejti, megvizsgálja a moziműsort. Csupa izgalmas, jó kis film. Miért is ne jöhetne el valamelyikre? Újságot vásárol, és még a bódé előtt elolvassa horoszkópját. „Ha kiköltekezik, ne csodálkozzon. Ma délután beszélgetni fog." Borg Kálmán izgatottan kerekezik haza. Vajon kivel?
Édesmama ölbe tett kézzel üldögél a konyhában, ahogy nem szokott.
Mi az, Édesmama, min gondolkozik?
Csak merengek, fiam.
Körbenéz Kálmán, vonzza szemét a nagy tisztaság. A sparhelt oldaláról eltűntek a csúnya levesfoltok, amiket Ilonka löttyentett oda majd két hete, a mosogatóban csupa hasára fordított edény. Még a kontakta is összepakolva, egymáson rendjén a ládák. Szépen süt be a nap, csillog a konyhakő.
Voltam kinn a temetőben, fiam.
Kálmánban megmered az ideg. Egy tó tükrét látja maga előtt, látótere már félig a víz alatt. Vadkacsák buknak minden pillanatban a mélybe.
És, kérdezi remegő kézzel, mi újság?
Mi az, hogy mi újság? Te mikor voltál utoljára? Apád sírjához nem elég, hogy novemberben! Hogy éppen halottak napján kisomfordálsz!
Holnap kimegyek, feleli Kálmán, és kiül rágyújtani a sámlira. Az udvarban zajlik az élet. A hosszú hangyacsíkokat követni sem lehet, a dagadt, csíkos krumplibogarak egymást tapossák. Milyen erős, meleg tavasz, szinte nyár! Elzizeg néhány káposztalepke.
Kálmán elgondolkodik az iménti látomáson. Azelőtt nem volt ilyen. Hogy ilyen szemtelenül lerohanják értelmetlen képek, ráadásul akkor, mikor minden sóhajra ügyelni kell, különben megvan a baj.
Ezzel az üggyel nem lehet lebukni!!
Egyszerűen nem lehet!!
Még mit nem! Nem lehet Édesmama vállára ekkora terhet. Micsoda szégyen lenne, ha kiderülne! Ilyen borzalom, micsoda pletyka volna körülötte, és micsoda salakos gyötrelem lenne Édesmamának, hogy mikor megjelenik, hirtelen csönd lesz! Ő, aki mindig szeret közösségbe menni, nem az, hogy nagyhangú, meghúzódik teljesen, csak a társaság. Lehet, hogy ki sem bírná.
Nagyot sóhajt Borg Kálmán.
Micsoda áldatlan szomorúság! Nem úgy van az valahogy, hogy a szép sohasem volt, annál inkább a csúnya örökké?
Megérkezik Ilonka, nála is csak a nagy búbánat.
Ki bántott, kérdezi Kálmán, ellátom a baját.
A tanárok, szipogja Ilonka, azok se különbek, mint mi, bolondok ottan!
Így is van, helyesel Kálmán, hiszen mit tehet Ilonka mindenkinek a gondjáról, hogy ott van az a lány, aki a legkisebb neszre is hanyatt vágja magát és rúgkapál meg akadékoskodik, de annyira, hogy a nyelve is lecsúszik a torkán! Hát miért kell annyira behergelnie magát? Más is türelemmel van, azért meg nem dicséri meg senki.
Ne hagyd magad, Ilonkám, ilyenekkel beetetni! Ha mindig mindent elhinnénk, már a lelkünkből is kiforgattak volna minket!
Ezen aztán elgondolkodik Kálmán. Nem lehet? Nem lehet, hogy őt már kiforgatták, mint valami senkiházit, átrágták minden gondolatát, belenyúltak a zsebeibe? Nem lehet? Hogy ő már nem is Borg Kálmán, hanem valami új személy, aki itt lakik őbenne, akár valami galandféreg. Kedélyét irányítja. Jószívét megeszi. Mikor már mindenre oly rossz tekintettel van, és az egyazonmód felébreszti benne a kívánságot! Mikor már vadkacsákat képzeleg fényes nappal, és bekéredzkedik valami abból az érzetből is, persze. A legrosszabbkor. Hát nem lehet? Hogy lehet így, bármi mást csinálni, mint azt?
Elindul Borg Kálmán céltalan tekeregni a faluba. Nem jó otthon. Mire föleszmél, Kovács Farkas háza előtt toporog, már be is csöngetett.
Hát te, dörren rá Farkas, mi a fenének jöttél? De nem is, halkul le, gyere be, úgy is mondandóm van. Hibát hibára halmozol. Először is: minek jöttél napközben ide? Nem kell, hogy bárki is gyanút fogjon, hogy minket együtt lát, mikor semmi dolgom veled. Aztán: mi a lófaszt vizitelsz te a Bereznai-boltban? Ráadásul még Szilvia felől kérdezősködsz! Menjél el inkább, te köcsög, a rendőrségre diskurálni! Mire gondolsz te, milyen küzdés az, míg Szilvia éjszakai kimaradásait igazoljuk? Járjál csak szórakázni az újfalusi ábécébe, ahová eddig!
Kálmánnak torkáig szalad föl a sírás. Feszíti az inger, majd széjjel szakítja manduláját. Én csak, kezdi, de nincs folytatás.
Jól van, közli Farkas, lazítsál, és ne csinálj semmi hülyeséget!
Morzsás tészta a vacsora, van hozzá barack- és szilvalekvár egyaránt. Igen ízletes mindkettővel, hiába, párja nincs az otthoni lekvárnak. Nincs benne szalicil egy csöpp se, bő két évet mégis tűr.
A jó dunsztolás, mondja Édesmama, az a titka az egésznek.
Helyesel Kálmán, úgy is van, Édesmama csak tudja.
Összeszaladt a mosnivaló. Vacsora után Kálmán is segít. Nem lehet, hogy Édesmama egyedül gyűrje le azt a rengeteg göncöt. Ismeri Kálmán a mondást a mosónőkről.
Jó fél órával később már egyedül üldögél a csőszházban. Túl hamar jött. Mire is jó tulajdonképpen, hogy él az ember, ezen gondolkodik, pedig ezen annyira hiábavaló rágódni, mikor nincsen erre válasz, akkor meg pazarlás foglalatoskodni vele, már hogy azzal töltse az ember idejét, okoskodik tovább, hogy az okokról filozofál, az okok meg közben elfogynak. Ettől ismeretlen szomorúság tör rá, soha nem tapasztalt érzés, ami nagyon erősen hasonlít a félelemre, de valahogy többrétegű. Mint a zserbó.
Én ásom a gödröt, mondja Farkasnak a sír mellett guggolva, ma én. Jól is esik, tagjaiból áramlik ki a feszültség, és jószagú fáradtság csordogál a helyére. Kovács Farkas és Bereznai Szilvia egy márványlapon hemperegnek, harsány röhögés habzik belőlük, egy pillantást sem pazarolnak a szorgalmasan lapátoló Kálmánra; csak néha, mikor elfullad belőlük a nevetés, akkor kiáltanak oda, hogy haladsz már, baszd meg, és ettől megint erőt vesz rajtuk a már szinte fuldoklássá erősödő röhögés.
Kész vagyok, mondja Kálmán, szép tiszta.
Szilvia fölsikolt örömében, mikor meglátja a koporsó aranyló szegélyét. Farkas arcán gyűlölet látszik, gyűlölet és irigység, ezt miért csináltad, kérdezi, mit miért, kérdezi az, gyertek inkább, mit álltok ott? Szilvia leereszkedik, és simogatni kezdi a recsegő falemezt, te egy állat vagy, ismételgeti és nevet, egy állat, egy nagy, mocskos állat, aztán hirtelen tépni kezdi Kálmánról a nadrágot, add ide, add ide gyorsan! Borg Kálmán csak áll, akárha összeforrtak volna benne az apró porcok egy végtelen, folyamatos hálóvá ragasztva össze csontjait, érzi Szilvia szájmelegét, de csak mint valami motozást ott alul, semmi gyönyört, folydogáló kéjt, a faszerkezet nehezeket reccsen Farkas súlyától, meg Kálmán szédelgős lépteitől. Farkas nagyot taszít Kálmánon, mi van, böffent, mozdulj már, de az csak szén szemekkel bámul maga elé, Szilvia minden erőlködése hatástalan marad, hagyjad, parancsol rá Farkas, és gombolni kezdi a nadrágját, ide gyere! És a legkisebb Bereznai lány engedelmes, vörös lobonca szaporán jár föl-le, elég, vakkant Farkas, és Kálmán mögé lép, aki még mindig ugyanazzal a mozdulattal támaszkodik a sír másik végén, ugyanazzal az ostoba és engesztelhetetlen mozdulattal, és arra gondol, hogy a világ egy beteg, bolond kislány, az egész világ, szó szerint, egy beteg, bolond kislány, aki csupa jó, az utolsó könnycseppig, hajszálig, szőrszálig jóból van összegyúrva, és a gonoszság csak kívüle van, a kislányon kívül létezik, nem bent, de sajnos, sajnos bejut: ki-be jár, ki-be, ki-be. Vagy az is lehet, hogy csak világít belőle, a combjai közül, világít, mint egy régi, gyapjasra használt, kék nyelű fogkefe.
CZÁBÁR LÁSZLÓ: |
TÁRCATÁR |
Előjegyzési naptáramban aznapra az állt: Tel. Soltész. Fel kellett hívnom ezt a Soltészt, vagy ő jelezte egy feledésbe ment napon, hogy felcsönget majd, ha visszatér. Rémlett, hogy bárki volt is, messzire készült, és hív, ha visszajut. De hogy ki ez a Soltész? Az, aki majd hazajön és felhív. Vagy nekem kell keresnem őt.
Derengett, hogy nem személyesen jelentkezett be hozzám, hanem üzent. Fontos ember lehet, ha másvalaki vállalta helyette a hívást, talán igazán az, régi barát. Telefonszámot viszont nem hagyott ő sem, sem a közvetítője, feltehető tehát, hogy majd ő csörög, ha erre jár. Csakhogy az üzenethagyóról sem tudtam, apja, anyja, miféle ija-fija Soltésznak, hogy megkérdezhetném tőle, ki maga Soltész.
A tíz órai rubrikába volt beírva. Gondoltam, megvárom, csak azután indulok el otthonról. De azért előre untam egy kissé a hívatlan pasast.
Lehet, hogy az a nagydarab borász lesz ez a Soltész, akivel néhány év előtt Kuvaitról vitatkoztunk az avas hordók között, a nyakunkba lógó nemespenésszel. Lehet, hogy éppenséggel egy kuvaiti aknaszedő, olajtűzoltó, aki megvásárolta gázsijából a pincészetet, és most a Közel-Keletre akarja eladni a traminiját, vallási előírásaik megszegésére unszolva akkori barátait, vagy szőlőt telepítene a sivatagjukba. Megtaláltam számát egy névjegyen, melyen neve alatt meglepetésemre ügyvédként hirdette magát.
Soltész két évvel ezelőtt úgy elment, mondta a telefonban egy sírós női hang, hogy azóta se tudják, hol eszi a fene, a borászata meg már régtől a másé, illetve épp azé megint, akitől megvette. Nem, ne reménykedjek, hogy közelebbről hazatér, mert még ő se bírna az adóhivatallal. Csak a szája jár. A háttérben gyereksírást is hallottam, de lehet, hogy az nem a Soltész gyereke volt.
Ne hívd fel a régi bánatot, szólt az aznapi első tanulság.
Feltárcsáztam erre egy csónakkölcsönző Soltészt. Az ilyenek naponta kimennek a tóra, és igyekeznek nem látni a túlsó partot, csak hogy a végtelen óceánon higgyék magukat. De ahogy múlik az idő, többnyire a mólóról nézik, hogy bukdácsolnak az alkalmi bérhajósok a világtengerek örvényeit leképező kis hullámokon, és leginkább azért aggódnak, nehogy betörje a ladik oldalát egy termetesebb busa. Aszalja őket a nap kívül, az aszú bor meg belül.
A csónakkölcsönző nem volt meg, egyáltalán. A fia pizzát árult.
De azért úgy éreztem, egyre közelebb kerülök a Soltészomhoz, hazai vízen jártam már, még egy halk könnycseppet is ejtettem belé a szomjan halt vízi kalóz emlékére. Addig-addig asszociáltam borászt meg borivót, sivatagot, Balatont, hogy kedvem támadt egy kortyra. Délelőtt tizenegykor!
Eszembe jutott közben egy ismerősöm az egyik szomszédos országból, melynek tengere is, aszályos síkja is bőven van, és még az is lehet, hogy ugyanabba az elemi iskolába jártunk az illetővel. De hol van már az az elemi! Különben is, Sulteisznak hívták a feltételezett padtársamat. Az is mindegy. A lelketlenül mindentudó szótár szerint királyi erdész ez is, az is.
Ültem, okultam ott magamnak, vagyis emlékezni próbáltam. Kevés időm jutott rá, és az is elmúlt; tizenegykor kellett volna találkoznom egy valóságos és kemény személyiséggel, aki majd úgyis hazaküld. Különben is, miért zavarjon egy ismeretlen Soltész, van elég más, aki elrontja a napomat.
Volt persze egy költő is ezen a néven, van is talán. De ő nem így keresett volna meg, inkább egy üveg pálinkával. Na most, toros borra hazai szilvóriumot, délelőtt... Emléknek is sok. Felejtsük inkább a költőt, várjuk a telefonhívást.
A másik Soltész - mert azért óhatatlanul eszembe jutottak - fröccsöntő volt az Alföldön, és nekem kellett beszereznem pesti kórházba az anyját, hogy kicseréljék combcsontjában a protézist. Tele azóta a kamránk neonzöld műanyag papucscsal. Nem a néni lemetélt lábáról maradtak ránk, hálából kaptunk egy zsákkal, és mindenikben volt egy tucat lila kiskatona. Kötegelt Hüvelykmatyik. A katonákat elajándékoztam, és aztán viseltem a szemrehányó tekinteteket, amiért ilyen ízléstelen bábukkal akarom rávenni barátaim unokáit a Szovjetunió elleni hadviselésre, amikor az már nincsen is.
De azért ez mégis egy jó Soltész volt. Olyannyira, hogy nem is emlékeztem rá magára, csak a történeteire. Hajnalig mesélt, és visszagondolva, nemcsak Bugac meg Kenderes, hanem még Kuvait is helyszínként szerepelt bennük.
Ismerik egymást az összes jó és rossz Soltészok? Meglegyintett ültömben a gyanú. Egymásnak mondikálják a hősi meséiket, vagy beáll egyik a másik helyére, hogy a harmadikuk legukkerezze a sivatagi, borpincei, ágybeli harcukat, küzdelmüket a betűkkel és a gerillákkal? Hacsak nem a költő találta ki nekik az egészet, akit akkor is letagadnának, a meséjével együtt, ha velük itta bakancsból a pocsolyalét. Úgy éreztem, a harcedzett Soltészok világméretű összeesküvése folyik itt délelőtt tizenegy és tizenkettő között; ha nem egyébért, hanem hogy én ne érjek el a találkozóra másvalakivel. Megvédenek tőle, habár kegyetlenül teszik, amolyan jó közel-keleti-közép-európai módra.
Hát, isten-isten, Soltészok!
Szitásodik az emlékezetem, de azért fennakadt rajta egy másik. Ennek a nejéhez volt némi közöm, amikor az még nem is volt Soltész, és nem is úgy viselkedett, mint ki az lesz valaha. Némi ajtócsapkodásra és egy kis lakástűzre emlékszem belőle, de arra már alig-alig, hogy ki vetett csóvát szerelmünk fészkére, és hogy én kinek a lábán jöttem ki onnan. Lehet, hogy az egyik telefoni fantom volt a tettes. Valamelyikük a Vörös- vagy a Fekete- vagy a Balti-tenger térségéből, el egészen Argentínáig, ahova az effélék emigráltak akkortájt, és aztán onnan hívogattak éjszaka, mert azon az idegen nyelven nem bírták elmondani a feleségüknek még azt sem, hogy szeretik.
Várjuk meg a délt, amott akkor reggel van, meglátszik az ősz hajszál a festett frizurában. Proszit!
Elmúlt a dél, és én az ismerőseimet kezdtem felhívogatni, van-e nekik Soltészuk. Elsőre egyiküknek sem volt tudomása efféléről. Egy óra múlva azonban többen is visszajelentkeztek, hogy azért mégis rejlik valami ilyen az életrajzukban. Felidéztek jó pár érdektelen alakot, aztán egy költőt és egy kuvaiti borászt, valamint más barátjukat, aki tudhat Soltészról, vagy szállást ad neki, esetleg éppen kirúgta a lakásából a lábszaga miatt. Támadt hirtelenében egy sereg rejtélyes férfiú, aki benépesítette a fél világot és az egyéni múltakat, de akire mégsem emlékezett igazán senki. Közülük - derült ki utóbb - három Szabó és egy Skultéty volt. Nem kellett holmi drága étteremben megalakítanunk a Soltészok Baráti Társaságát ahhoz, hogy rájöjjünk, ki marad ki belőle, és kiket gyötör a szervezet névadója, azzal együtt meg a felejtés. Abban azért megegyeztünk, hogy ezután gyakrabban keressük egymást. Mert hátha... Vagy úgy egyáltalán. Barátságból. A jelszó: Soltész!
Kora délután, elkínzottabban, mint egy munkanap végén, letettem a kagylót. Hát hiszen, ha hívott volna az én Soltészom, foglaltat jelzek egyfolytában! Faltam valamit, hátha megnyugszom tőle, aztán csak ültem csendesen, de annyira, hogy semmi nem jutott eszembe. Mintha elvitte volna a sok Soltész az összes gondolatomat. Védtelenül, kiszolgáltatva ejtőztem. Megrémültem volna már egy egyszerű Kovácstól. A telefon azonban némán hevert a helyén, akár egy buta kis állat, teknőc talán.
Négykor becsöngetett egy testes, bajszos ember. Elnézést kért a késésért, de ő a hűtőgépszerelő. Soltésznak hívják.
Álmodtam egy öregúrral.
Hűs szobában ültünk mi ketten,
a tölgyfakarosszékben idő
percegett, kegyetlen szú.
Most magam vagyok, gazdátlan
hagyaték, elrongyolt ruhadarab,
mit otthagytak, míg te elbútoroztál
innen, s kiegyenesedsz halálodban.
Magam vagyok a tékozló fiú is,
de nincs már hova visszatérni,
bár virágos vers-sajkákat küldenék
feléd, s mint rosszul feladott
levélnél, csak bámulhatok,
hogy a címzett ismeretlen.
Ülj mellém kérlek újra,
eljött unokád, te ady-ember,
szálljon közöttünk cigarettafüst,
mint idol-égre gyermeki sóhaj,
s karód karói védelmezzenek.
Felépítek majd egy álom-szobát,
csak akkora kell, hogy elférjünk
mi ketten. Íme egy apró vers-szoba,
s a hagyaték, csak eltűnt
birtokosát várja még.
A föld alá viszlek egy este,
és úgy hiszed, két ajtó közt választhatsz.
Ám orosz hőseid s a bárpult összeérnek:
ma elmarad a show, nem tudni, mi miatt,
ma elmarad a tánc,
ahol kéz kézzel összeérhet,
nem tudni, mi marad:
egy sör, egy szendvics, még egy,
s néhány kósza ötlet,
hogy az este - mégis - eredményes legyen.
A színpadra állsz orosz hőseiddel,
ma este ez lesz, bármi elmozdítható,
sőt, elvárt a jelmez,
cilinder napernyővel ellesz
a készülő fotón.
Itt kellene megállni,
villanófénybe rejtőzve ma este,
s egy majdani kép hátlapjára
egyetlen ajtót festeni,
csupáncsak azt az egyet.
Nem vélem semmire az estét,
benne ülök, ernyedt asztalfényben.
Az asztallap alól világít szembe,
ha ráteszek valamit, átdereng.
Ha nem teszek rá, nincs, mi útját állja.
Ráteszek hát bármit.
Hogyha háttal állok (ha már
felálltam, s a hátam mutatom),
a fény kiszabadul,
de inkább úgy mondanám:
ott kering az ablakkeret
körül, s kiváltképp
a szoba felső sarka vonzza.
Oda csapódik be többször is,
az ütközéskor vinnyog, nyüszít,
s mintha nyeldekelne.
Tömi a kolbászt az arcába.
A férfi kolbászt és kenyeret vesz
elő, és mindet az arcába tömi,
mozog, hullámzik az arca.
Tekintetével a semmit keresi,
elmélyedne szemével a semmibe,
elmerülne benne, nem találja,
pillantások veszik körül,
lesüti a szemét,
tányérjából visszanéz a hagyma.
A férfi arca mozdul, púposodik,
kést és villát ragad, feláll,
visszafojtja remegését, elindul,
közeledik.
Az este, ahogy beléptem
a pétervári éjszakák mögött van
még egy éjszaka van
még egy sötétebb éjszaka van
még egy sötétebb sötét van
akár a mély bársonyok
csatornalejárók fölmeredő csonkján
A koponya szemüregén át városok
fényei, világvárosok fénye csordul
a fekete asztalon derengő
koponya szemüregéből
Nemléten jövő-átszivárgások
lelkemben most
buggyan fel zavarosságát veszítve
mindaz, amit eddig kerestem
A hideg posztón
ezüst tőr hever - idegen
villanása végigszánt arcomon
A gyertyák csontig égnek
akkorra
elkészül végrendeletem
És már nem tudom
mit kell nem felejtenem, súlyos
érceim hová kerültek, mit
elhagynom, ha oda kerülök végre, és
a Világegyetem
Nagy Építőmestere elfogadja
kései jelentkezésemet
megrokkanásom
megroppanásom
után
Kit szólít ez a távoli kalapácskoppanás
Félig térden
bekötött szemmel is látom a gyönge fényt
a szépséget
pedig még nem vagyok a fénynél
a bölcsességet
a fény messze van
és az erőt
és mégis látom már, hiába
hogy az elején
vagyok
a vége tisztán tűnik szemembe
a tiszta
vég. És tiszta leszek a végén
én is a véghez - végtelenül tisztább
Elhagyott érceimtől
megkönnyült szívvel
léptem ki a sötétkamrából, hogy
soha nem ismert vidéken kezdjem meg
három utazásomat
Nehéz
férfikéz vállamon
Nehéz
levegőben
nehéz
szagú ruhákban
ünneplőbe öltözött férfiakat sejtek meg
körben, hallom nyaki ütőerük
halk neszezését
Orromban gyertyák kanócának
illata
Idegeimben szégyen és
a régen elutasított
lelkesedés valamiért
valami után
A mellem fölé tartott tőröket
csodálkozás nélkül, férfiként fogadom
Sic transit gloria mundi
Feketével letakart
hosszú asztal mögött
komor férfiak ülnek - fölöttük a falból
csillag tündököl le rám
De nincs szükségük életemre
Az életemre
van szükségük ezeknek
a tőröknek is
Jobb kezem az Íráson
a körző hegye szívemre mered
valaki elsorolja a rend törvényeit az
eskü szavait, megérzem a
derékszögbe állított láb kollektív
magányát
Az oszlopok alatt
már elviselhetetlen a fény, fejem szédül
homályosodik szemem
Amit látok, az már csak belül
Köténnyel felöveznek, kezemre
kesztyűt húznak
ékszerrel felékesítenek
Nem ismerek többé fokozatokat
erény és bűn között
Segítek testvéreimnek
bárkicsodák is
a tévelygőt jóra intem
az elesőt felkarolom
haragot vagy gyűlölséget nem forralok
testvérem ellen
Ellenségeimnek
megbocsátok, rajtuk nem állok
bosszút
Régi, elveszített
fenségem nyomaira rátalálok
Szememből könny csordul, alig
hallom az ezüst kalapács újabb
koppanásait
Ki vagyok
Ki lettem
Ha innen kilépek
melyik szörny-Oroszország hever el
lustán a lábam előtt.
Hazafelé kerget az idő,
már délután a vacsorát tervezve,
átérni az „ennél már nem lehet rosszabb"
imbolygó függőhídján, és látod, hogy lehet:
például milyen régi már ez az újbamba költészet is,
amit művelsz, mert utálod a szépet!
Élvezettel utálsz, hazafelé, szembenézve
az autókkal, másfelé világítanak, vannak életek,
bizony, melyekből örökre kimaradtál.
Lassan maradsz ki saját életedből,
hirtelen az örök tél fut át gerinceden,
hogy tél süvített már minden augusztusi sóhajodban,
és tél nevetett már a nyári hazug vidámságban,
kúszik a tél a forró járdán, a bundás évszak,
a bundás lelkek, a nátha átterjed a szívre,
a kétfejű szörny visszabújik a kártyabarlangjába,
de mi lesz azzal, akinek nincs hova visszabújnia?
Otthonos szürkület zuhan agyadra,
órákig ülsz mozdulatlan, magad elé nézve, átadod
magad a tömény semminek, majd a sötétség rád fonódik
hirtelen, mint egy puha kis állat. Eltölteni azt a
rengeteg időt, ami van még, tevékenységeket kellene
kitalálni magadnak, villanyt gyújtani, oltani, este
levetkőzni, reggel felöltözni, kidobni megmaradt
vacsorádat. De jobb a takarékosság, fénnyel,
mozdulattal, takarékoskodni a kidobásokkal.
Ruhástól dőlsz az ágyra, a reggel kellemetlenül
világos, levetkőzöl, megágyazol, felveszed a
hálóinged, hiszen sürgősen be kell pótolnod az
éjszakát. Ha Isten most rád nézne, mondhatnád:
„Bocsáss meg, Istenem, beteg vagyok." -
de Isten régóta nem néz rád, legyen meg a te
akaratod.
Olyan jó lenne, ha végre megpihennél,
semmivel sem törődve, és beadnád végre a derekadat
valami célnak. Olyan jó lenne, mint mikor az a régi
régi kis lány-láng csak lángolt magában,
nem gondolt másra, képzeld el, hogy él még,
a világ és ő, és lángol és lángol,
és elég, elég, elég magának.