XLIV. ÉVFOLYAM, 35. SZÁM, 2000. szeptember 1.

Az ORFI-ról

Kertész Péter Irgalmas "orfítlanítás" című riportjához (ÉS, aug. 11.) tennék néhány megjegyzést. Először az említett kétgyermekes reumatológusnak üzenem, aki nyilván óvatosságból neve elhallgatását kérte, hogy őszinte megnyilatkozásáért nem kell retorziótól félnie sem az Irgalmas kórház, sem az ORFI részéről.
      A riport szerzője engem viszont nem keresett meg, így nem tudom, milyen forrásból szerezte az én visszaemlékezéseimet. Ez meglehetősen zavaros képet adott az Irgalmas kórházról két közlés - egy ostrom előtti, egy utáni - összekeverése miatt.
      Amikor én 1937 januárjában beléptem a kórházba mint a II. belosztály alorvosa, a kórház Budapest egyik legjobban ellátott intézetének hírében állott mind szakmai, mind egészségügyi felszerelés szempontjából. Nem részletezem, mert ez 1945-ben megszűnt. Az ostrom alatt a kórház romhalmazzá vált, kifosztották, vezetőit üldözték. A rendfőnök és a prior meghalt, néhány főorvos is.
      A rend megmaradt tagjai 1947 végére szívós munkával működőképessé tették a kórházat, és az az ország akkori viszonyainak megfelelően üzemelt is az 1951-ben bekövetkezett államosításig.
      Két dologról érdemes még néhány szót írni. Több alkalommal említettem, hogy az ORFI nemzetközi színvonalának a magvát az Irgalmas kórházban vetették el, amikor a reumakutatásba a II. belosztály bevonta a többi szakmát is. Ezen az alapon fejlődött az ORFI világviszonylatban is egyedülálló intézetté.
      A másik dolog, amiről szólni érdemes: az ORFI és az Irgalmas kórház most különvált. Kétségtelen, hogy ennek a reumatológia vallja kárát mind a betegek, mind a szakma, mind a reumatológusok szempontjából. Ezt így látja a két intézet orvosainak nagy része.
      Levelem abban a reményben zárom, hogy még megérem a két intézet egyesítését, ami - az előbbivel ellentétben - a reumatológia hasznára fog szolgálni.

Dr. Kovács László

ny. ORFI ov. főorvos

(de csak 2001 februárban lesz 90 éves)

Petty

Való igaz, személyesen nem kerestem meg Kovács főorvos urat. Az Irgalmasrend Budai Kórháza 1951-ben, az államosítás idején címmel írt visszaemlékezésének egy másolatát (kelt 1991. október 15-én) dr. Bálint Géza, az ORFI főigazgató főorvosa adta nekem nyolc évvel ezelőtt, amikor gyűjteni kezdtem az anyagot a riporthoz. Az ÉS-ben szó szerinti idézetek jelentek meg, természetesen bizonyos részek elhagyásával.

Kertész Péter

Hiba

Tisztelt Leiter Jakab, Ön tévedett (ÉS, augusztus 25.). Az Ezeregyéjszaka szépét Sahrazádnak és nem Sehrezádnak hívják. Kérem, máskor vigyázzon, hiszen Ön sem magától fordult le a létráról és ütötte meg a bokáját!
      Üdvözlettel:

Czanik Mária

Tudjuk-e, értjük-e a Himnuszt?

Egy betű: mecsoda különbség! Be kell valljam, a hasamat fogtam az általam szeretve tisztelt Váncsa István minapi vezércikke olvastán (Minden eddiginél színpompásabb, ÉS, 2000. augusztus 18.), és még az sem vette el jókedvemet, hogy szellemes gondolatfüzére egy pontatlan idézet miatt megbicsaklott. Nem vette el, mert Váncsa mondanivalója, hibás idézet ide, hibás idézet oda, áll: le a kalappal előtte. Ismétlem: a cikk jó. Majdnem tökéletes. Azonban, ahogy a Róka mondja (sóhajtja): "Semmi sem tökéletes."
      Közismert szabály: ha idézel, és nem vagy eggggészen biztos a dolgodban, nézd meg a forrást. És ez bizony áll az olyan alapművekre, sőt, azokra talán még inkább, mint Kölcsey örökbecsű Himnusza.
      Váncsa, annak illusztrálására, hogy az elmúlt pár száz év nem egyértelmű sikertörténet e honban, a köztársaság Himnuszát idézi, s többek között ezt írja: "bújt az üldözött s felé kard nyúlt barlangjába". Csakhogy Kölcsey ezt vetette papírra: "Bújt az üldözött s felé /Kard nyúl barlangjában...". Bizony, az a t meg az az n betű igencsak más értelmet ad e résznek, megjegyzem, harmóniában a szöveg közvetlen környezetével. Nem nagy öröm egy üldözöttnek, aki egy barlangban talál menedéket, ha karddal nyúlkáltak befelé, de valahogy csak-csak ki lehetett bírni; hisz már el is múlt. Ha azonban az a bizonyos kard a barlangban nyúl feléje, az már nagy szívás: az már az átkos széthúzás, a nemzeti egységtelenség rémét vetíti elénk; ráadásul pont most történik mindez, akkor, amikor egyébként is baj van, és bújni-bekkelni kell. Hát szóval ilyen volt ez a magyar történelem? Így ismerte, énekelte, sejtette meg, és hagyta örökül nekünk Kölcsey?
      Még szerencse, hogy a Magyar Rádióban a Himnusznak csak az első versszaka hangzik el nap mint nap.

Hanák Gábor

Vitriolba mártott

Magam is István volnék, így hát nem mellőzhettem Váncsa István "ünnepi" vezércikkének (Minden eddiginél színpompásabb, ÉS, aug. 18.) végigolvasását, jóllehet az első bekezdésben ravaszul megpróbálta a nyájas olvasót a további tanulmányozásról lebeszélni. Éppen ez a metódus volt alkalmas az érdeklődés felcsigázására (lásd einen Schnecken!).
      Sok randa írással találkoztam már az ÉS hasábjain, ez - úgy tűnik - igyekezett túltenni a szokott negatív kedvcsináláson. Miért is örvendezzen a magyar, ha látja Szent István ezer év előtti művének sikerét, hiszen váncsailag az egész magyar történelem rakás szerencsétlenség, és erre még következik most egy olyan tűzijáték, ami minden bizonnyal - és a szerző örömére - előbb lángba fogja borítani az Országház mellett a fa állványzatot, de legjobb kívánsága szerint leéghet a gótikus palota, majd az egész magyar főváros.
      Szerzőnek "elállt a lélegzete" attól, amit a honvédelmi miniszter mondott. Utána rögtön nagy lélegzetet vett és vitriolba mártott tollhegyére próbálta tűzni a sikertörténet-gondolatot. Pedig nem lebecsülendő az a sokévszázados küzdelem, ország-(újra) építés, egyéni és kollektív hősiesség, áldozatkészség, okos politika, ami képes volt megtartani és sorscsapások közt fenntartani egy államalkotó nemzetet itt, a Kárpátok koszorújában. Különösen most, amikor végre megszűntünk kompország lenni, amikor ilyen nagy ünnepünkön a Kossuth téren tisztelegni jöttek országunk háza elé a NATO-országok katonai küldöttségei magasra tartott zászlaikkal.
      Eltelt kellő méltósággal az ünnep, bármennyire is tetszett volna némelyeknek, ha lángba borul az ország háza. Volt már ott a Duna felé néző oldalon egyszer bombarobbantás, majd a Mátyás templomnál hasonló, ezek bizony sikertelen történetek, de kaján tollforgatónak talán tetszésére volt.

Domonkos István

Budapest

Klassz

Odze György múlt heti riportja (A Déli pályaudvartól a Hősök teréig) klassz, különösen a vége. Azért jól rábaszott az a sárga szemüveges furkó a soklóerős terepjárójával. Elfelejtette a faszikám, hogy az előbb már felcsusszantotta az ablakot, azt' mikor kidugta a bal kezét, kitörte a drága füstszínű üveget a felfelé tartott otromba ujjával. Az ilyen persze meg is érdemli.

Mink Antal

P. S.: Errefelé is sokat hallani a magyarországi emeletes kispolszkikról, aminek a vezetőüléséből jól be lehet látni még a terepjárókban ülő hosszú combú kislányok ölébe is. Nagy élmény lehet egy ilyent vezetni!

Ragya

Újabban Legéndy Péter sűrűn írogat - mint állítja: művészetről. Valójában mindegyik szöveg a művészeti életben és annak tágabb környezetében megforduló vagy megfordult személyekkel foglalkozik. Egyik ilyen írása a Havi Magyar Fórum című lap júliusi számában jelent meg.
      A publikáció (Az ideológiai ragya, avagy a hatvanas évek) tárgya egy sor élő és holt elleni gyűlöletkeltés. Fő eszközei a közkeletű jiddis eredetű zsargonszavakkal kódolt utalások. Az egyik ilyen szó a "kóser", amely az ótestamentumi tisztaságkritériumokat idézi fel - képekre természeténél fogva értelmezhetetlen. Keresztény emberként - amilyennek vallja magát - a mózesi étkezési tilalmakkal szemben az Evangéliumhoz illenék tartania magát: "Nem az szennyezi be az embert, ami a szájába kerül, hanem ami elhagyja száját, az szennyezi be az embert" (Mt. 15, 11). Aki disznóságokat állít, kígyót-békát kiált, annak beszéde tisztátalan. A tisztátalan beszéd pedig tisztátalan gondolkodás kifejezője - ebben a gondolatmenetben kerül egymás mellé mindenki, aki L. P.-nek nem tetszik. Lajstromával bővebben foglalkozni kár lenne.
      Amiért - a Németh Lajos-díj ez évi kuratóriumának tagjaként - mégis szólnom kell, az a megjegyzés, amely szerint L. P. kíváncsi lenne, "ki volt az a rosszindulatú éceszgéber, aki a Németh Lajos-díj alapítását javasolta". Ezt én sem tudom, kíváncsi sem vagyok, de a díj alapítását a Nemzeti Kulturális Örökség minisztere helyes döntésének tartom. Mi, művészettörténészek ugyanis Németh Lajos tudását, emberi és tanítómesteri tevékenységét példaadónak tartjuk és vállaljuk. Sajnos, "államilag adományozott díjjá avanzsálni" nem lehet, előbb meg kell halni - ennyit az elgondolás embertelenségéről. És mielőtt az ember meghalna, élettörténete is van, amely tudvalevőleg küzdelem a külvilággal és belső tusa is, nem utolsósorban ideálok és realitások között. Kár, hogy nekünk e két utóbbiból ma az a szánalmas, frusztrált és frusztráló zűrzavar jutott osztályrészül, amit ez a fogalmazvány tartalmaz.

Marosi Ernő

Művészettörténész

Egy történelmi korszak kellő ismertetése

Nagy érdeklődést kelthetett az ÉS augusztus 11-i számában Nehéz-Posony István cikke (Jogtörténeti tanulmány a zsidókérdésről). Ritka részletességgel ismerteti ezt a szinte kimeríthetetlen témát. Mégis úgy érzem, ki kell egészítenem, mert kimaradt egy döntő történelmi korszak kellő ismertetése.
      A XIX. század második felére gondolok. Túl vagyunk már a nemzetté szerveződésen, a 49-es forradalom és szabadságharc drámáján, és folytatódhat a reformkorban megindult polgárosodás folyamata. És felvetődik a kérdés: a jelentősen átalakult társadalom melyik rétege segíthette elő ezt a folyamatot.
      A jobbágyság alól felszabadult, feltörekvő parasztság tehetségesebb fiai közismerten leginkább a tanítói és a papi pálya felé vonzódtak. A "történelmi középosztályt", a földbirtokos közép- és kisnemességet pedig - amelynek gazdálkodása hozzá volt nőve az "ingyenes" jobbágymunka körülményeihez, az úrbéri állapotokhoz, az adófizetés alóli mentesítéshez - készületlenül találta a jobbágyfelszabadítás s az adókötelezettség. Ez a jobbára tőkével nem rendelkező birtokosréteg többségében eladósodott. De a nem eladósodott köznemesi családok fiai is egyrészt katonatiszti pályára mentek, másrészt megszállták a hivatalokat, mert ott továbbra is "urak" maradhattak. Rokonságukkal, kapcsolataikkal behálózták a hatalmi szinteket, a közéletet. Sajnos, ez a dzsentriréteg - többségében - rangján alulinak tartotta, hogy részt vegyen az ipar, a kereskedelem, a pénzgazdálkodás felfejlődésében, ami pedig a modernizációnak, illetve az Európához való közeledésnek alapvető feltétele volt. (Mint ahogy az napjainkban is...)
      Bibó István ezt írja erről: "A magyar tömegek polgári fejlődése feudális-hierarchikus szerkezetekben rekedt meg."
      Légüres tér keletkezett tehát a társadalmi előrehaladásban. Ki töltse ezt be?
      Feltörnek a lakosság 49 százalékát kitevő nemzetiségek tehetséges fiai. És jönnek külföldről is a hamarosan magyarrá váló szakemberek; érdemes felidézni néhány ismertebb nevet: Svájcból Ganz Ábrahám, Gerbeaud Emil, Haggenmacher Henrik és Károly, Bajorországból Gundel János, Bécsből Dreher Antal, Hamburgból Kühne Ede, Schweinfurtból Mechwart András...
      De a lényeg: itt voltak a feltörekvő, jogilag immár egyenlővé vált zsidó származású magyarok tömegei. Érthető okokból lakossági arányuknál nagyobb számban segítettek megteremteni az európai szintű pénzintézeteket, malmokat, gyárakat, kereskedelmi cégeket - megakadályozván, hogy hazánk (ahogy egyes körök szerették volna) Ausztria gyarmatának szerepét töltse be.
      Ez a válasz az antiszemiták egyik szokásos "vádjára": a zsidó származású magyarok senki "ősmagyartól" (vajon kit tekinthetünk annak?) nem vették el a helyet. Eredményeiket egyéni tulajdonságaikkal vívták ki.
      Ezek a zsidó származású magyarok egyre inkább már csak vallásukban különböztek a társadalom egyéb rétegeitől. Olyannyira, hogy 1867-1918 között közgazdasági, kulturális, sőt olykor egyenesen politikai téren szerzett érdemeik elismeréséül mintegy 280 zsidó család kapott - megfelelő előnévvel - nemesi rangot. És ugyanilyen érdemekért - tehát nem, mint régen, kiemelkedő fegyveres szolgálatokért - a király 30 zsidó származású családot emelt bárói méltóságra. Többségük egyébként kikeresztelkedett, s nem kevesen régi főrangú és nemes családokkal kerültek rokoni kapcsolatba. (Akadt izraelita vallású grófkisasszony is - például a Forgách-családban...)
      A "megmagyarosodás" szó szerinti módja, hogy zsidók nagy számban kértek/kérnek névmagyarosítást. Merthogy többségüknek német volt a családneve. Soknak az még ma is. Ennek az az eredete, hogy - mivel a zsidók akkoriban többnyire csak, ősi formában, saját és apjuk személynevét használták (például Jichák ben Jákov = Jákob fia Izsák) - II. József 1787. július 23-án elrendelte: minden zsidó, aki eddig "semmi bizonyos Vezeték-nevet vagy isméretes elöl-járó nevet" nem viselt, "1788. esztendőnek első Januáriusától fogva bizonyos meg-határozott Vezeték-nevet viseljen". Megmaradhatott "isméretes elöl-járó név" volt például a papi törzsek ősi neve - Lévi, illetve Kohén és ezek változatai (Lőwy, Kohn stb.) - és egyéb héber vagy jiddis származású családnév is (például Ascher, Bloch, Brill, Katz stb.). Az új névnek persze németnek kellett lennie.
      Nos, ezt a kötelezően felvett német nevet - de a régi "zsidós" nevet is - sokan felcserélték magyarra. Az első zsidó, akinek ezt hivatalosan engedélyezték (1846-ban) Rózsavölgyi Márk volt. Amikor az első csárdást leírta (merthogy bizony ő írta le az első csárdást és a körmagyart), még a Rosenthal Motke nevet viselte. Halálára, két évvel ezután, 1848-ban így köszönt el tőle Petőfi: "Olyan isten igazában tudtad te, / Hogy hol fekszik a magyarnak a szíve."
      Lám, ilyen messzire vezethetnek gondolataink egy történelmi korszak kellő ismertetése ürügyén.

Reményi Gyenes István

Futamok és telkek

Az ÉS augusztus 11-i számában jelent meg Deáki László írása a lóverseny helyzetéről Vakvágta címmel. Ehhez az íráshoz fűzött észrevételeket a következő szám Visszhang rovatában Winkler Tamás, a Nemzeti Lóverseny Kft. ügyvezető igazgatója Agónia vagy lábadozás címmel. Engedtessék meg, hogy az ÉS olvasóinak jobb tájékoztatása érdekében az igazgató úr néhány megjegyzését kommentáljam.
      "...az ÁPV Rt. vállalta az évi mintegy 500 Mft-os veszteség finanszírozását, a kormányzat lóversenyzés iránti elkötelezettsége tehát nem kérdéses." Ezzel kapcsolatban szeretnék mindenkit emlékeztetni arra, hogy a korábbi "állami támogatások" mint kölcsönök, jelzálogként az Ügetőpálya telkére kerültek, ezzel szolgáltatva ürügyet a későbbi eladási procedúrához. Vagyis nem jótékony segítségnyújtásról, hanem tudatos eladósításról van szó, ami előkészítette ezt a mai telekügyletet. A mostani támogatási formát nem ismerem, de az eddigi tapasztalatok nem sok jót ígérnek, van még eladatlan ingatlan.
      "Meggyőződésem, hogy a jelenlegi formájában támogatásra szoruló lóversenyzés átalakítása, hatékonyabbá tétele minden szereplő közös érdeke." Erről egy kicsit bővebben, ha szabad. Egyrészt a jelenlegi folyamatok az Ügetőpálya lerombolását (bevásárlóközpont céljára történő átadását) és az ügetőversenyzésnek a jövőben a galopp-pályán történő elhelyezését célozzák. Szó sincs a lóversenyzés átalakításáról, pláne hatékonyabbá tételéről! Egyszerűen egy teleküzlet realizálása folyik. Másrészt pedig mi és miért is szorul támogatásra? A lóversenyzés négy szegmensre osztható: tenyésztés, futtatás, a szakma, valamint a verseny- és fogadásszervezés. Az első háromként említett teljesen vagy túlnyomórészt privatizálódott. A jelenlegi finanszírozási feltételek mellett ezek sem igazán nyereségesek, de saját zsebre nem azok. A kistenyésztő hobbiból tenyészt, a nagyobbak más ágazatok nyereségéből, a futtatók a társadalmi elismerés teljes hiánya és az alacsony versenydíjak miatt mondhatni csak saját örömükre állják a lóvásárlás-lótartás cechjét, a szakma a létfenntartásért, annál nem sokkal magasabb megélhetési szinten teszi a dolgát. Mégis, ez a három szegmens - a térségben egyedül! - a mai napig biztosítja azokat az alapfeltételeket, amelyekkel a heti 3 versenynapot meg lehet rendezni, ami rendszerességével alapja lehet egy jól működő, nyereséget termelő fogadásszervezésnek. A negyedik szegmens, a verseny- és fogadásszervezés állami kézben maradt. Az állam feladata lenne a versenyzést "eladni", a fogadásokon keresztül bevételt, lehetőleg nyereséget termelni a lóversenyzésnek és - az adón keresztül - az államnak egyaránt. Ezt a tevékenységet, rendszerváltás ide vagy oda, nem adta ki a kezéből az állam, vállalta a veszteségeket (miért?), sőt, saját tulajdonú kft.-iben megfelelő káderpolitikával fenntartotta ezt a ráfizetéses állapotot. Tehát ha közelebbről megnézzük, a veszteséget nem a "lóversenyzés" termeli, hanem annak állami tulajdonú, állami tisztviselők által irányított része, mert rosszul dolgoznak, mivel nem értenek hozzá. Ezt a saját maguk által felhalmozott veszteséget kompenzálják most a lóversenyzés kifosztásával.
      "Fontos körülménynek tartom annak a kihangsúlyozását, hogy a múlt héten elkezdődött beruházás közel 1 milliárd forintnyi forrást jelent a lóversenyzés infrastruktúrájának, ehhez hasonló nagyságrendű beruházás 70 éve nem volt." Valóban, közel 70 éve, 1933-ban adták át a mai Ügetőpályát a Kerepesi úton. A futtatók pénzén épült, a korabeli Budapest egyik szenzációja volt. Az akkor szupermodern pálya ma is megállja a helyét, megfelelő karbantartással, felújítással még hosszú évtizedekig szolgálhatná az ügetősportot. Most ezt a pályát lerombolják, a telket, ahol áll, eladták. Nemigen publikálják, de kikövetkeztethető, hogy már a galopp-pálya területének egy részére is van vevő. A maradék területre, szükségmegoldásként, egy öszszevont létesítményt terveznek galoppra-ügetőre. Az igazgató úr a 70 év előtti beruházást, a pályaépítést állítja párhuzamba a mai tervezett rombolással, a lóversenyzés igen jelentős vagyonvesztésével. Itt, kényszerből, befejezem. Erre már nem találok szavakat.

Gál László

a Magyar Turf Club tagja

Kinek üres a kagyló?

Az Élet és Irodalom augusztus 18-i számában Lévai Katalin Üres kagyló - Kevés pénz, megosztott ország címmel tett közzé a Szociális és Családügyi Minisztérium tevékenységét és szakembereit, köztük a minisztert élesen bíráló cikket. Mivel az eset a szerzőnek a minisztériumból való távozása óta rendszeresen ismétlődik, szükségét érezzük, hogy a tényszerű megállapításaiban fellelhető tévedéseket kiigazítsuk.
      Kezdjük a költségvetéssel. A szerző azt állítja, hogy a minisztérium büdzséjének 1998-99-es növekménye nem érte el az infláció mértékét. Ezzel szemben az az igazság, hogy 1998-ban az úgynevezett működési kiadás és a társadalmi alapok kiadásai - amelybe beleértendők a családi támogatások, jövedelempótló és -kiegészítő támogatások, különféle térítések - összesen 295,4 milliárd forintot tettek ki. Ugyanez a szám 1999-ben 328,6 milliárd, azaz a növekmény tíz százaléknál magasabb. Az idei előirányzat 358,9 milliárd, a változás itt is meghaladja az inflációt.
      Lévai Katalin következő vádpontja, hogy a "szociálpolitika (...) masszívan zár a romák előtt". Ezzel szemben közismert adat, hogy a roma származásúak foglalkoztatásának és képzésének elősegítésére ebben az évben 2,3 milliárd forint kiadást tervezett a tárca. Ebből 900 millió forint a közmunkaprogramokat szolgálja. Ezen túlmenően 520 millió fordítható a felzárkóztatást, képzést és foglalkoztatást elősegítő programokra. A közhasznú foglalkoztatás keretében a megyei munkaügyi központok nyolcmilliárd forintot használhatnak fel, melynek több mint tíz százaléka a roma származásúak munkavégzését segíti elő.
      Lévai Katalin a családi adókedvezményekről is lesújtó véleményt fogalmaz meg. Azt írja: "A gyermekek után járó (...) adókedvezmény a családok elenyészően csekély hányadát érinti csupán. Legfeljebb százezer gyereket." A valóságban minden - azaz 2,4 millió - gyermek után igénybe vehető adókedvezmény, az egygyermekesek havi 2300, a kétgyermekesek gyermekenként 2800 forinttal kevesebb személyi jövedelemadót fizetnek. Ráadásul ezek a számok jövőre 3000, illetve 4000 forintra nőnek. Az adókedvezmény igénybevételét az is elősegíti, hogy a házaspárok jövedelme "öszszeadható", ezért nem igaz a vád, miszerint a magas jövedelműek húznak hasznot az adójóváírásból.
      A szerző jelentős terjedelmet szentel a tárca kebelén belül működő Nőképviseleti Titkárság tevékenysége bírálatának. Az azonban nem derül ki írásából, hogy Lévai Katalin az előző kormányzati ciklus idején vezetője volt a szervezet jogelődjének. Többször is bebizonyosodott, hogy véleménye nem elfogulatlan.
      Lévai Katalin nehezményezi a titkárság nevének megváltoztatását. A hiteles válasz megértéséhez kis történelmi áttekintésre van szükség. 1995-ben, a Nők IV. Világkonferenciáján, Pekingben a kormányok kötelezettséget vállaltak kormányzati szintű nemzeti mechanizmusok létrehozására. Így jött létre 1996-ban az akkori Munkaügyi Minisztériumon belül főosztályi szinten a Nőpolitikai Titkárság, mely Egyenlő Esélyek Titkársága néven működött tovább 1996 augusztusától. Az 1998-as esélyegyenlőségi törvény megszületése miatt - mely az esélyegyenlőség fogalmán a fogyatékossággal élő személyek esélyegyenlőségének megteremtését érti -, az állandó félreértések elkerülése érdekében a korábbi Egyenlő Esélyek Titkárságának nevét szükséges volt Nőképviseleti Titkárságra változtatni. A mindenhol - de elsősorban kormányzati körökben - gonosz erőket kereső érdekképviselő minderről tud, mégis más magyarázatot ad a kevésbé tájékozott olvasónak.
      Lévai Katalin azt is kifogásolja, hogy a Nőképviseleti Titkárság munkájáról keveset lehet tudni. Hadd ragadjuk meg az alkalmat, hogy most megadjuk a hiányolt tájékoztatást.
      1999-ben alakult meg a Nőképviseleti Tanács, amelyben a korábbi tárcaközi bizottság megújításával a minisztériumok legalább főosztályvezetői képviselői mellett szakértők és országos szervezetek képviselői, és - Európában sem magától értetődő módon - civil delegáltak is helyet kaptak. A Nőképviseleti Tanács feladata a nőkkel kapcsolatos, nőket érintő törvénytervezetek, előterjesztések véleményezése, programok monitorozása.
      A Nők IV. Világkonferenciáján elfogadott feladatok magyarországi megvalósítását szolgáló Cselekvési program kiértékelésére a Nőképviseleti Tanács bevonásával az ENSZ számára jelentés készült. Az Egyenlő Esélyek Titkársága alatt elindult és a kormányváltás előtt lezárult program a kormányhatározatban elrendelteknek csupán felét valósította meg. A hiányzó pontokat - például a nők reintegrálása a munka világába, küzdelem a családban lévő erőszak ellen - a Nőképviseleti Titkárság saját eszközeivel 1999-ben pótolta, illetve megkezdte végrehajtásukat.
      Elkészült Magyarország IV. és V. kormányzati jelentése az ENSZ számára a Nőkkel Szemben Alkalmazott Hátrányos Megkülönböztetés Minden Formájának Kiküszöböléséről szóló Egyezményhez (CEDAW). A nyolc évet átfogó beszámoló a Nőképviseleti Titkárság koordinálásával széles körű együttműködés alapján született meg.
      A jelentést idén június 8-án a Nők a rendszerváltásban, nők helyzete az ezredfordulón című konferencián vitattuk meg. A tanácskozáson bemutattuk az UNICEF által kiadott Nők a rendszerváltásban című tanulmánykötet magyar nyelvű fordítását, ami átfogó képet ad a nők helyzetéről Közép- és Kelet-Európában a 90-es évektől napjainkig.
      A munkavállaló nők támogatására a titkárság tavaly április 20-tól zöld számot működtet a munkahelyi diszkriminációt szenvedő nők számára (06-80/630-020, hívható munkanapokon 10-14-ig). Tájékoztató füzetek jelentek meg a jogi tanácsadás tapasztalatai alapján, melyek a szakszervezetek és a posta segítségével országosan hozzáférhetők.
      Úgynevezett reintegráló képzés indult a nők újra munkába állásának segítésére. A képzéshez oktató kézikönyv is készült, és oktatóhálózat is épül.
      Az erőszak megelőzése érdekében több modell program indult: orvosok, ügyvédek és szociális munkások, valamint ORFK áldozatvédelmi referensek képzésére a családon belüli erőszak és emberkereskedelem területén.
      Az Európai Közösség 4. akcióprogramja keretében két program zárult le: a Nemek közötti esélyegyenlőség a magyar jogalkotásban című program keretében szemináriumokat tartottak jogi szakértőknek, szakszervezeteknek, munkaügyi felügyelőknek, valamint a nők és férfiak közötti esélyegyenlőségről, a jogorvoslati lehetőségekről tankönyvek és információs anyagok készültek.
      A Managing E-Quality and Train the Trainer című program munkaügyi szervezetek fejlesztési projektje keretében európai uniós országok tapasztalatai alapján adaptáltuk és bemutattuk "az esélyegyenlőség a munkahelyen és családbarát kezdeményezések a munkaszervezetben" programot. Emellett díjak alapításával, kiállításokkal, egyetemi tanszékek bevonásával, kiadványokkal és pályázatok kiírásával igyekezett szélesíteni tevékenységének hatókörét a Nőképviseleti Titkárság.
      Röviden ennyit a munkánkról. Remélem - ha a tényszerűség miatt soraim nem is sikerültek olyan érdekesre és harciasra, mint Lévai Katalin írása -, meggyőzi az olvasót: a nők helyzetét segítő kormányzati politika, bár tökéletes soha nem lehet, de hosszú távon mindenképpen eredményeket ér el.

Zöldyné Szita Erzsébet

a Nőképviseleti Titkárság vezetője

 


Vissza az idei számokhozVissza az idei számokhoz