SERES LÁSZLÓ:

Európába, de azonnal

Tényleg, miért ne létezhetne élet az EU-n kívül Magyarország számára? Bármikor csatlakozhatunk például a Független Államok Közösségéhez, amibõl számtalan elõnyünk származna, például intézményesíthetnénk a ká-európai barterkultúrát, Szeva bácsi lenne a pénzügyminiszter, noch dazu büntetlenül mészárolhatnánk le egész népeket. Vagy itt van a Haider kedvenc üzletfele, a Kadhafi által szorgalmazott Afrikai Unió, egyfajta szocialisztikus EU-paródia, amelynek jelentõs gazdasági bástyája, Marokkó felé máris megtörtént a kormányfõi hídverés; Zimbabwe földkisajátítási mozgalma amúgy is erõsen hajaz a Fidesz-FKGP hazai termõföld- és ingatlanvédelmére, a szubszaharai övezet pedig hálás közönsége lenne valamelyik hazai Traubisodának. Csatlakozhatunk még az Arab Ligához, az El Nem Kötelezettek mozgalmához, a trockista IV. Internacionáléhoz, valamint a Balkáni Népek Kölcsönös Sakkban Tartására Megkötött Bizonytalan Paktumhoz - de minek. Orbán Viktor is pontosan tudja, hogy az Európai Tanács 1993-as koppenhágai ülése óta nem a keleti bõvítés ténye a kérdés, hanem az idõpontja.
      Amikor a magyar miniszterelnök olyanokat üzen, hogy ha nem lesz gyors idõpont-megnevezés, akkor Budapest más forgatókönyvek után néz, meg hogy az EU-n kívül is van élet, akkor kicsit úgy viselkedik, mint a viccbeli aszociális kismalac, aki beleesik a gödörbe, és amikor jön Nyuszika, hogy "hozok segítséget, várjál, Malacka!", azt morogja: "Nem várok!" Ettõl a nem túl szerencsés kommunikációs stratégiától eltekintve azonban a magyar médiában és közbeszédben feltûnõ, sõt, feltûnõen megalapozatlan és rosszhiszemû megközelítés, hogy Orbánék EU-sürgetése valójában pont az ellenkezõ célt, az uniós tagság elkerülését célozná. Komoly elemzõk kérdõjelezik meg a Fidesz csatlakozási, illetve az uniós intézmények bõvítési szándékát, és fantáziálnak valamiféle kriptohaiderista Budapest-München-Bécs tengelyt, amelyre Orbánék állítólag rá akarják állítani az ország szekerét. Tévedésrõl van szó, de igen felelõtlen tévedésrõl, amely csak az (egyelõre) egyszerre EU-barát és EU-alulinformált lakosság létezõ aggodalmait erõsíti.
      Hegedûs István múlt heti írásában (Miért szeretjük az Európai Uniót?) meggyõzõ példákkal igazolta, hogy a magyar média sokszor akkor sem képes korrekt módon "eladni" az ország uniós csatlakozását, ha amúgy részletkérdésekben pontosan tudósít adott fejleményekrõl. Az uniós csatlakozás kontra deficites nyilvánosság probléma azonban ennél mélyebben gyökerezik, a hiányzó vagy hiányos tudósítói-elemzõi munka nem ok, csak következmény. A probléma gyökere az, hogy a magyar politikai "elitnek" és a véleményformáló értelmiség jó részének semmilyen, az integrációval kapcsolatos politikai elképzelése, víziója nincsen, maga is alulinformált és sokszor elõítéletektõl vezérelt, így az EU-magyar kapcsolatok unalmas és felelõtlen médiabeli tálalása csupán a közöny és a tudatlanság bõvített újratermelése.
      Érdemes minden pátosz nélkül megemlíteni, hogy az ország uniós csatlakozása soha nem látott történelmi perspektívát kínál e vérzivatar és Szabadi Béla sújtotta kis hazának. E szimpla tényt nem túllihegni kéne, csak valamit kezdeni vele. Például megérteni.

Eurokonform sürgetés

Amikor Orbán Viktor a magyarországi EU-nagykövetek elõtt közli, "maga az Európai Unió is úgy érzi, hogy nincs világos forgatókönyve a bõvítésrõl", meg hogy "a csatlakozási dátummal kapcsolatos bizonytalanság nem tesz jót a tagjelöltek felkészülésének", akkor lényegében nem tesz mást, mint amire a nyugati nyilvánosság elõtt politikusok és publicisták számtalanszor felhívják a figyelmet: az EU megalázó módon húzza-halasztja a konkrét dátum megnevezését; nem pörgeti fel eléggé a belsõ reformokat; miért várja el 80 ezer oldalnyi közösségi joganyag maradéktalan átvételét; nem világos, hogy csoportosan veszi-e fel a tíz tagjelöltet, vagy továbbra is a luxemburgi elvek élnek-e, amelyek mindenkit egyenként, érdemei szerint bírálnak el. Legutóbb a brit liberális The Economist egyenesen közös akcióra szólította fel a tagjelölteket, bírják rá a 15-öket, hogy "elvileg kötelezzék el magukat egyértelmûen és nyilvánosan egy realista közös belépési dátum mellett". Maga Romano Prodi bizottsági elnök pedig már tavaly áprilisban, az Európai Parlament ülésén sürgette egy pontos bõvítési menetrend kidolgozását, és joggal.
      Most éppen a Brüsszelben lassan hivatalossá váló 2005-ös évszámtól síkideg a magyar kedély. Holott a 2005 sem nagy dráma, de EU-részrõl sohasem cáfolják, inkább megerõsítik, hogy 2002 végére elvileg kész a deal, és Martonyi külügyminiszter is állítja, hogy addigra a magunk részérõl készen állunk a joganyag átvételével. Ha a csatlakozók megértik (és ha "egyértelmûen és nyilvánosan" elmagyarázzák nekik, megértik), hogy az EU-nak szerkezetileg és érdekegyensúlyilag át kell állnia az új helyzetre, akkor Brüsszelnek is meg kell értenie, hogy a csatlakozók gyors és elkötelezett politikai választ várnak. Az új francia elnökség nevében azonban Jacques Chirac államfõ "kétsebességes Európát" helyezett kilátásba, ami lényegében egyenlõ és még egyenlõbb EU-tagok között tenne különbséget; az utóbbi valamiféle befolyásos német-francia "úttörõ magból" állna, az elõbbi mindenki másból. Berlinnek és Párizsnak azt is ajánlotta még a francia elnök, hogy az EU keretein kívül is mûködjenek együtt. Hiába, az EU-n kívül is van élet.
      Szerencsére az unió most nem annyira Chirac-kal, hanem az "osztrák kérdéssel" van elfoglalva, ami lehet, hogy már nem is olyan sokáig lesz kérdés.

Bécsi szelet

Bármilyen fontos és erkölcsileg helyes lépés volt kimondani a kollektív európai "nem!"-et az idegengyûlöletre, az EU a szankciókkal kicsit túllõtt a célon, ma pedig nehezen tud kimászni saját csapdájából. Lapzártakor a 14-ekbõl legalább hat állam elszánta magát az Ausztria elleni szankciók feloldására, anélkül persze, hogy belátnák: hibáztak, egy olyan kormány fölött törtek pálcát, amelynek eddigi szabadságjogi és kisebbségjogi teljesítménye semmiben sem múlja alul az EU-átlagot. Érdekes egyébként, hogy Haidert, a szélsõjobbos, populista párt elnökét, akinek a múltban volt körülbelül öt védhetetlen és botrányos nácibarát kijelentése, morálisan felülbírálhatja Chirac, Párizs rasszista, arabgyûlölõ expolgármestere, aki néhány évvel ezelõtt a szívbajt hozta Polinézia kis népeire brutális, fölösleges, az Európai Bizottság tiltakozását is kiváltó kísérleti atomrobbantásaival.
      A csapdából való kikecmergésre kitalálták a "bölcsek" Bécsbe küldését, egy olyan háromtagú delegációét, amely majd jól megvizsgálja az osztrák emberi-jogi recordot. Schüssel és az "egyszerû párttag" Haider is eleinte zavaros, agresszív üzeneteket küldött Brüsszelbe az EU keleti bõvítésének megvétózásáról, az év végi, bõvítési szempontból kulcsfontosságú nizzai csúcs ellehetetlenítésérõl, ezt a retorikát azonban mára visszafogták. A kancellár és Ferrero-Waldner külügyminiszter többször határozottan leszögezte, hogy nem lesz semmilyen vétó. (Jellemzõ, hogy a keleti munkaerõ Nyugatra áramlásától a szocdem Németország is nyíltan tart, ugyanúgy idõszakos korlátokat akar, mint Ausztria, de csak Ausztria a bûnbak.) Lesz egy jogilag senkit semmire sem kötelezõ, véleménynyilvánító osztrák népszavazás a szankciók eltörlésérõl (megjósolható végeredmény: 90 százalék "igen", pártállásra tekintet nélkül), és lesz egy EU-vizsgálat arról, hogyan is állnak az emberi jogok Ausztriában.
      Érdekes vizsgálat lesz, az biztos. Ha a "bölcsek" véletlenül belenéznek a legtekintélyesebb emberi-jogi szervezet, az Amnesty International (AI) tavalyi jelentésébe, azt fogják látni, hogy Ausztriában többször is brutálisan bántak õrizetesekkel a rendõrségi fogdákban, fõleg, ha színes bõrûek; rendõrök valóban többször használtak rasszista fordulatokat külföldiekkel szemben; végül elõfordult egy haláleset (ugyancsak rendõrök egy nigériai állampolgár fulladásos halálát okozták, amikor visszatoloncolták hazájába). A Franciaországról szóló AI-jelentés azonban kétszer olyan hosszú, és bebörtönzöttek kínzásával, fizikai és mentális erõszakkal, túlzottan elhúzódó jogi procedúrával vádolja a francia hatóságokat.
      A csatlakozási tárgyalásokon kiderült: a francia határõrizeti paranoia legalább olyan súlyos, mint az osztrák vagy a német. Ugyanakkor tény, hogy Schüssel-Haider alatt hangyányit sem szigorodott az osztrák bevándorlási és menekültpolitika. Ez az osztrák kormány volt az, amelyik hivatalba lépésekor elismerte az ország felelõsségét a holokausztban, ez a kormány kezdett tárgyalásokat a nemzetközi zsidó szervezetekkel a kényszermunkások kárpótlásáról, az árjásított vagyonok rendezésérõl, és ez a kormány helyez el kétnyelvû helységnévtáblákat Burgenlandban. Ha minden jól megy, a "bölcsek" jelentése akár fel is oldhatja az Ausztriát körülvevõ jégtömböt, ami akár egy, a mi szempontunkból is eredményes év végi nizzai EU-csúcshoz is vezethet.

Magyar Üresvízió

"Nekünk az az elképzelésünk, hogy az egész felkészülési és tárgyalási folyamatot a lehetõ legnagyobb mértékû nyilvánosság mellett kívánjuk lebonyolítani" - mondta Martonyi János idén június 21-én a parlament Európai Integrációs Ügyek Bizottságának ülésén, beszámolva a tárgyalások állásáról. A helyzet azonban az, hogy bár belátható idõn belül gyökeresen megváltozik az életünk, a magyar nyilvánosság a lehetõ legkisebb mértékû. Senki semmit nem tud a tárgyalások állásáról, a magyar pozíció és az uniós álláspont esetleges köszönõviszonyáról. Hol tartunk? Mi fog változni agrár-, öko-, húsár-, olaj-, ingatlan- és kultúrfronton? Legutóbb a kis- és középvállalkozások képviselõi panaszkodtak a külügyminiszternek, hogy semmit nem tudnak az õket érintõ csatlakozási elvárásokról, senki nem szól nekik, hogy pontosan minek kell megfelelniük. És tényleg. Kit érdekel?
      Az érdeklõdõnek a külügyi honlap mélyérõl kell elõbányásznia a száraz, ámde örvendetes tényt, hogy a 31-bõl 11 fejezetet ideiglenesen sikeresen abszolváltunk (akárcsak a lengyelek; a szlovének 12, a csehek 13 fejezetet zártak le), vagy hogy a portugál elnökség alatt az összes fejezet tárgyalása megkezdõdött, a legnehezebbnek számító agrár- és környezetvédelmi ügyeké is. Azonban nem derül fény arra, hogyan kíván reagálni a kormány a legutóbbi EU-országjelentésben megfogalmazott kemény kritikákra (például elmaradó középtávú romaprogram, elmaradó egészségügyi reform, áfa-kiegyenlítés, a hulladékfeldolgozás anomáliái stb.), a Lake EU-nagykövet által is szóvá tett csonka médiakuratóriumokról nem is beszélve.
      "Ennek az egész folyamatnak, amely most egy nagyon fontos szakaszához érkezett vagy érkezik a következõ hónapokban, az európai nyilvánosság elõtt kell zajlania, mert ez segít abban, hogy a folyamat valamennyi szereplõje világosan felismerje a történelmi felelõsségét" - fogalmazott a külügyminiszter a bizottság elõtt. A kijelentés teljesen üres: nemhogy az európai, a magyar nyilvánosság elõtt sem érzékelhetõ semmilyen komolyan vehetõ magyar gondolkodási folyamat Európáról, benne a magyar jövõrõl. Nemhogy külföldi lapokban, idehaza sincsenek világosan megfogalmazott és ütköztetett nézetek. Homályos, TGM pontos kifejezésével unalmas "euroblabla" terjeng a közbeszédben, holott lenne mit tárgyalni.
      Éppen Martonyi János volt ugyanis az a közép-európai politikus, aki levélben üdvözölte Joschka Fischer német külügyminiszternek a berlini Humboldt Egyetemen május 12-én elmondott, nagy visszhangot kiváltott beszédét. Mindkét hír (tehát a Fischer-beszéd, a Martonyi-levél) apró tudósításokat ért meg csupán a napilapok szerkesztõinek, a magyar szélsõjobb jól lehazaárulózta meg leglobalistázta a külügyminisztert, ennyi. A liberális és demokratikus nyilvánosság alig vette észre, hogy Martonyi e lépéssel kvázi állást foglalt egy Európai Föderáció megteremtése mellett, a francia "két sebesség" ellen, márpedig - pláne ahhoz képest, hogy a Fidesz-kormány hány EU-nonkonform õrületet bocsát ki magából - ez nem kis dolog.
      Joschka Fischer nem kevesebbet javasolt berlini beszédében, mint hogy emberközelibbé, polgárbarátabbá kell alakítani a kinti és hazai euroszkeptikusok által csupán lelketlen, áttekinthetetlen bürokratikus eurokráciának tartott uniót. A keleti bõvítéssel párhuzamosan, a nemzetállami keretek megtartásával lassan integrált föderációvá, államszövetséggé kell alakítani az uniót, javasolta Fischer, már azért is, hogy a csatlakozni vágyó ká-európaiaknak ne csak a kizárólagos nemzeti orientáció, a délszláv modell maradjon. Fischer szerint egy európai alkotmányos szerzõdés keretében világosan meg kell osztani a kompetenciákat, hatalmi ágakat a szövetségi törvényhozással, kétkamarás (képviselõház + szenátus) parlamenttel rendelkezõ európai szint és a továbbra is fontos szerepet játszó nemzetállami szint között. Vezérlõ elvként maradna az eddigi EU-alapérték: a szubszidiaritás, tehát az, hogy minden felmerülõ problémát a lehetõ legalacsonyabb (helyi, regionális, nemzeti stb.) szinten kell kezelni.
      Az európai nyilvánosságban a Fischer- és a Chirac-beszéd elemei megkerülhetetlen részei az Európa jövõjérõl folytatott diskurzusnak. Magyarországon az európai föderációról, a nemzetállamok abban betöltött szerepérõl, a kisebbségi ügyek jövõjérõl szóló nyilvános diskurzus érdeklõdés hiányában elmarad.
      Emlékszünk, mekkora derültséget keltett a brüsszeli túlszabályozástól rettegõ magyar sajtóban az az apró hír, hogy az európai bürokraták még a gumi óvszerek méretét is szabványosítani akarják. Holott nincs mitõl tartanunk: a magyar farok hamarosan elfoglalja méltó, elidegeníthetetlen helyét az európai farkak közösségében.

VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS:

Költõi státus, költõi szerep

Volt ágyúdörgés, mennydörgedelem, kardcsörtetés, retirálás, Elek kormányfõ-tanácsadó mégsem lesz a Magyar Hírlap rendszeres publicistája. Kár. Kár, hogy nem lesz néha, legalább nem kellett volna a Sportfogadás napi mellékletét (egykor Magyar Nemzet címen maga is újság volt) megvenni ahhoz, hogy álmacho bornírtságokat és könnyes szemû mûmájert olvasson az ember. Jó. Jó, hogy nem jelenik meg, a rendszeres megjelenés megváltoztatta volna a Magyar Hírlap arculatát. Nagyon béndzsán lett ez az egész dolog kezelve, pedig pofonegyszerûségekrõl, kiszámíthatóságokról volt szó. Új szerzõt egyszer lehozni: szerkesztés. Új szerzõt rendszeresen közölni, rovatot adni: politika. Kerekedett nagy vita, a fõszerkesztõség meghátrált, Elek, gondolom, visszasompolyog jelentéstant fragmentálni a Sportfogadáshoz.
      A kerekedett vitában néhány megszólaló szerintem erõsen túlértékelte Elek pozícióját, lehetséges szerepét egy diabolikus játszmában (a liberálisnak tartott Magyar Hírlap behajtását a kormányzati sajtóakolba), kormányzati média-James Bonddá turbósították õt, ami enyhe túlzás, már így ránézésre. Elek István a miniszterelnöki hivatalnál kapja a közalkalmazotti fizetését, gondolom, van egy irodája, íróasztala, titkárnõje, gondterhelt homlokráncolással, hóna alatt anyagokkal járja a folyosókat, lázasan pótcselekszik. (Gondolom.) Elek szinekúrát kapott, gesztus gyakoroltatott, az egykori anticsurkista MDF-esek közül például a Debreczeni is kaphatott volna, ha nem merészel politikai kérdésekben önálló gondolkodással tüntetni. Elek más, tudja ezt, nem egy önállóskodó, gondolkodó, tüntetõ; Elek önkéntes mintakövetõ, lehet, alkati kérdés ez nála. És hálás típus, jó memóriával, azt sem felejtette el, hogy Csoóri Sándor Herder-díjának õ volt a kedvezményezettje, tanulhatott egy egész évet a bécsi egyetemen, mikor még háromévente volt esedékes a kék útlevél. Valamelyik komolyabb kormánytanácsadó, talán a Boross úr, de nem esküszöm meg rá, panaszkodott nyilvánosan, milyen ritkán is van rá ideje a miniszterelnök úrnak. Namost, ha a Boross úrra (aki már tényleg volt minden: fõpincér, ellenzékieket eltanácsoló Kádár-kori vállalatvezetõ, belügyminiszter, kormányfõ, bukott MVSZ-elnökjelölt; egy vitathatatlan tapasztalatkupac) két-három havonta egyszer jut egy félórácska, akkor, már csak merõ hasznossági és praktikus idõfelhasználási okokból is Elek közíróra racionálisan öt perc miniszterelnöki idõ juthat egy ciklus alatt, ez pedig még a 007-esnek is kevés.
      Elek hápogott, hogy õt meghúzták, aztán múlt csütörtökön közölte az MH a kihúzott szövegrészeket. Eleket eddig stilárisan finomabb, rezerváltabb közírónak volt szokás gondolni, "kíméletlen iróniáról beszélne" most pedig, mint néhai Agyas Bubu alpári, szexista, ha nem hozzák le a kihúzott 14 sort, sokkal jobban jár, gondolta volna róla mindenki, amit eddig: egyszerû, ötlettelen, kedves fiú, jól elfér a spájzban a polcon a bitumenesedett szilvalekvár és a felcsavart pókháló között.
      De emiatt nem is írnék, gyorsan abbafejezem a pipiskedést és Elek közíró bokájának harapdálását, ám ez a tõkesúlydolog szerintem nem kapott megfelelõ értelmezést a vitában. Hogy képzavar ("tõkesúlyán billegve kardélen táncol az ország hajója" - Elek, Lovas és Gömbös Gyula nyomán), az most nem érdekel, inkább a mögötte búvó bizantinus szemlélet. Miszerint a "szent" magyar (orosz, kabar-balkár, kalmük, egyéb keleti) irodalom szentjei, sámánjai olyan morális piedesztálon állnak, ami véleményüket és egyéb csacskaságaikat megfellebbezhetetlenné teszi, és, sajnos, nemcsak vízügyi értelemben. Nem vagyok híve a mûfajok hierarchizálásának, az, hogy valaki harminc éve írt néhány érvényes verset, még nem legitimálja a ma, a tegnap meg a tegnapelõtt súlyos - fogalmazzunk kíméletesen, legyen szívünkben könyörület! - baklövéseit. Nyugati ellenpéldát hozok, amerikait, ami Nyugat, bár tudom, hogy ott találták fel a hamburgert, ami elítélendõ, akkor is! Hogy Thomas Wolfe nagy újságíró, trendcsináló riporter, azt már a hetvenes években, még ebben az országban is lehetett tudni. Mikor tizenvalahány éve, túl az ötvenen, elkezdett fikciós formában írni, és megjelent, siker lett a Bonfire of the Vanities (Hiúságok máglyája), illetve tavalyelõtt újabb nagyregénnyel jelentkezett, hasonló sikerrel, sõt, emlegetnek Balzacot, Gogolt a Man in Full (Talpig férfi) kapcsán, attól Tom Wolfe még az maradt, aki. Nincs értékkülönbség attól, hogy fikciót vagy nem fikciót ír. Értékkülönbség attól van, hogy ezt vagy azt jól vagy rosszul csinálja. Irodalmi sikereitõl függetlenül, ha Tom Wolfe sötét víziókat látva homályos nyelven, homályos célokért dohogna, hogy fogyik a WASP Amerikai-Szamoán és hasonlók, akkor bizony amerikai R. Székely Juliannák (nincsenek kevesen, és itt sem ártana több) úgy szednék le róla a keresztvizet, hogy nincs az a bestseller-lista, ami feledtetni tudná. Na mindegy: snitt.
      Vasárnap este azzal gondoltam letudni a gyászmunkát, hogy leemeltem a polcról egy VHS-kazettát, mely azt az 1992-es tévémûsort hordozza, melyet Petri Lukács Ádámmal csináltunk a Papáról. (Az se volt egyszerû történet, tárgyév december végén lett volna mûsoron, de a királyi tévé akkori mûvészeti igazgatója, Dömölky János levetette, nem voltak még kék háromszögek meg piros körök a képernyõsarokban, kis sajtópolémia is kerekedett, aztán januárban csak lement.) Amiért mindezt szóba hozom, hogy ebben a beszélgetésben Petri György elmeséli 1979-es találkozását Illyés Gyulával, a Charta '77 csehszlovák polgárjogi aktivistáinak bebörtönzése elleni magyar tiltakozás aláírásgyûjtése kapcsán.
      Idézem Petrit: "Illyés viselkedése nagyon furcsa volt, láthatólag habozott. Elkezdett mindenféle formai kifogásokat felhozni..." "Kedves volt veled?" - kérdezi az Ádámka. "Nem!" - válaszol nagyon határozottan Petri. "Illyés nagyon sokszor elolvasta, olyan problémákon meditált, hogy Kádár János úrnak (...) elkezdett a szöveg stilisztikai problémáival foglalkozni. (...) Ha ezt én aláírom, akkor ezt nagyon sokan fogják aláírni. Pont erre gondoltam, Gyula bátyám! Naplójában is írt errõl: "Petri megjelent osztentatíve elhanyagolt külsõvel", érdekes, hogy az nem jutott eszébe, hogy ezekben a napokban folyamatosan rohangáltam, több-kevesebb személyi követõvel a nyakamon (...) Illyés dilemmája nem volt álságos, õ tényleg habozott." (Az már akkor is világos volt, hogy Petr Uhl, Vaclav Benda, Jirí Dienstbier, Václav Havel, Ota Bednarova és Dana Nemcova nem határon túli magyarok, sõt csehek, mint Beneš.)
      Petri feltehetõen a Kortársban közölt Illyés-naplóra hivatkozik, az 1994-ben a Századvég kiadásában megjelent Naplójegyzetek 1979-1980 (Válogatta, szerkesztette, sajtó alá rendezte Illyés Gyuláné és Illyés Mária) a Petri által 1992-ben idézett részeket már nem tartalmazzák, ott ez olvasható: "1979. október 27. (...) Este Petri György jön át, írjak alá egy nyílt levelet Kádárhoz a cseh "polgári aktivisták" elítélése ellen. Gondatlan, stílustudatlan fogalmazás (ilyen pleonazmussal rögtön: "véleményünk és meggyõzõdésünk szerint"). Ki fogalmazta? - kérdem. Kitér elõle. Kik írták már alá? Kiderül, hogy csak alá fogják nyilván írni: Vas István, Weöres, Donáth Feri bácsi, Hegedûs András. Készségesen csatlakozom, ha tudom, komoly-e az ígéret és átsimítják a formát." Illyés Gyula végül is nem írta alá, a fáma szerint Csoóri Sándor és Illyés veje, Kodolányi Gyula "helyettesítette" a költõfejedelmet. A kádárizmus évtizedei alatt Illyés státusa az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában az Egy mondat a zsarnokságrólt publikáló "ellenforradalmártól" és az 1958-as a népi irodalmat és benne Illyést elítélõ párthatározattól a konszolidáció során a költõfejedelem státusa lett, Illyés pedig, naplóiból jól kihüvelyezhetõen, örömmel játszotta el a státushoz illõ szerepet. (Folyamatosan játszotta a bethlengáborosdit, az ember szívébe markol a jeges rémület, ha beleolvas naplóiba, hol is éltünk!) Halála után a státus örököse Csoóri Sándor lett, innen a tõkesúly, gondolom, szerepét a nyolcvanas években még rosszul-jól eljátszotta, érdemei mellett felelõssége is nagy. Beköszöntöttek a kilencvenes évek, arcunkba világított a Nappali hold, Csoóri a megemésztetlen asszimilációról delirált, meg nemzeti egységrõl, meg sok, szabadon osztható költségvetési pénzrõl, híveinek széles tábora meg elhomályosult, pátoszteli tekintettel gondolt arra, hogy a "költõfejedelem" éppen fontos közéleti szerepet vállal.
      Mikor Petri György a gyógyíthatatlan betegség utolsó idõszakában szokott antipatetizmusát kicsit feledve a világtól búcsúzó klasszikus szerepére lelt, akkor Eörsi, a tõle elvárható élességgel és könyörtelenséggel valami olyat mondott publikusan: "Mért akarsz te Szent Tehén lenni, mikor te a petrigyuri is lehetsz, sõt vagy?!" Híreim szerint Petri nemhogy megsértõdött, de értékelte és szerette ezt. Hát itt a különbség, és akkor a költészet minõségérõl még nem is beszéltünk!

MEGYESI GUSZTÁV:

Erõtérben

Lassan elülni látszik a Magyar Hírlap körüli vihar, amit a miniszterelnök tanácsadójának szereplése váltott ki, én azonban mégse merek szabadságra menni. Az olvasónak tudnia kell, hogy az Élet és Irodalom legalább annyira liberális újság, mint a Magyar Hírlap, s szintén szeretné, ha az újság hasábjain a "Vélemény szabad" mottónak megfelelõen ellentétes vélemények is ütköznének, egyszersmind az olvasó érdeklõdését is kiváltva, mert elsõ az olvasó érdeke.
      Egy liberális lapot igen könnyû színessé és fórummá tenni. A legegyszerûbb módja, ha elsétálunk a Kossuth térre, ahol már komoly nyelvpolitikai erõtérben sürögnek-forognak a tanácsadók, ezek közül kiválasztunk egyet, s megkérjük, hogy nyisson rovatot a lapunkban, de jó hosszút és lehetõleg értelmetlent, egy feltételünk azonban van: a rovatban elhelyezett írások legyenek többszövetûek, ami annyit tesz, hogy egyik részük kellõképpen zsidózik, míg a többi rész szintén, ám ezek egyúttal meggyalázzák az újság legmegbecsültebb munkatársait is, akik között ha van nõ is, akkor annak minimum nagyobb méretû melltartót ajánlunk a nyelvpolitikai erõtér és a szellemi tõkesúly provokálásának jegyében, minek következtében az újság máris teljesítette alapvetõ funkcióját, kiegyensúlyozott lett.
      Igen ám, de a Magyar Hírlap példájából látható, hogy mindez komoly konfliktusokkal, sõt, sértõdöttséggel járhat, legalábbis ami a miniszterelnöki tanácsadót illeti, aki most kegyvesztettként s megalázottan kénytelen a tanácsait adni.
      Az ÉS szeretne ezen túllépni: nagy örömmel hallottam Kovács Zoltán fõszerkesztõtõl, hogy múlt vasárnap reggel, nyilván a történtek hatására õ is nyelvpolitikai erõtérbe került, s hajnaltájt felébredvén azon kapta magát, hogy az íróasztalánál ül, és egy végletekig penetráns, gyalázkodó cikket ír saját maga ellen, felsorolván élete legsötétebb foltjait, megrajzolva pedofil természetét s levonva a végsõ konklúziót, miszerint zsidózni kizárólag azért helytelen, mert mindenki ideges lesz tõle, de fõleg, hogy de facto semmi hasznunk nincs belõle. Plusz, hogy Kovács teljesen alkalmatlan fõszerkesztésre, de még az emberekkel való közös létezésre is. Ez az írás természetszerûleg rovatcímet is kapott: Én egy jelentéstani töredék vagyok, ahogy az kell. Igen ám, de Kovács fõszerkesztõ nem evett meszet. Hogy úgy mondjam, nem hülye, nyelvpolitikai erõtere nem egyszövetû, ennek megfelelõen azonnal észrevette, hogy a cikk õellene szól, sõt, õ maga írt önnönmaga ellen, ami nem hagyható szó nélkül. Ezért a cikk leadásával egyidejûleg Kovács fõszerkesztõ, úgy is, mint a publicisztikai rovat gondozója, úgy is, mint az újság megbecsült publicistája, s úgy is, mint olvasója, Kovács-Kovács-Kovács aláírással cikket írt az ellen a Kovács ellen, aki Kovácsot, tehát õt magát meggyalázta, tiltakozva egyúttal Kovács azon lépése ellen, hogy Kovácsnak rovatot ad Kovács lapjában, ahol Kovács is publikálni szokott.
      Idáig a képlet rém egyszerû, a vélemények ütköztetve vannak, a kapcsolódási pontok tiszták, a lapot veszik, mint a cukrot, egyszerû minden, mint kezdõ vegyésznek a Bohr-féle atommodell. A szerkesztõség postaládája napokon belül megtelik, a fél ország egyfolytában nyelvpolitikai erõtérileg zsidózik, s Kovács melltartójáról beszél, a Napkelte stúdiójában egymást váltja a Kinn, Padon rovatban Kovács fõszerkesztõ, aki rovatot nyitott Kovácsnak, Kovács, aki a Kovács elleni cikket írta, s a három Kovács, akik Kovács ellen Kovács mellett álltak ki, valamint további Kovácsok, akik a lap hûséges olvasói, ez öt napon át nyelvpolitikai erõtérbe ringatja az országot, öt nap tiltakozás a zsidózás és a gorombaság ellen, s több ízben szóba kerül bizonyos, eleddig teljesen ismeretlen Lovas közíró neve, s hétvégére már a magyar értelmiség szellemi tevékenységnek egyetlen fokmérõje, hogy ki mer kiállni vitatkozni Lovas közíróval és Elek miniszterelnöki tanácsadóval zsidókérdésben.
      A lap tulajdonosa õrjöng a gyönyörtõl (a lap egyik eszmei résztulajdonosa is Kovács), a lap minden véleménynek helyet ad, ezt adandó alkalommal a miniszterelnök és társasága is akceptálni fogja, nincs konfliktus a szerkesztõségen belül sem, a kor szellemének megfelelõen Kovács fõszerkesztõnek, Kovács rovatgondozónak, Kovács publicistának esze ágában sincs lemondani, Kovács olvasó meg két hét után megnyugszik és megint venni fogja az újságot. Sõt, a helyzet még ennél is finomabb: az ugyebár rendben volna, hogy Kovács Kovács ellen ír, sõt, ugyanaz a Kovács három ugyanazon Kovács ellen, illetve fordítva, a frontok végül is kitapinthatóak. Ám vannak átjárások, tudniillik Kovács gyalázkodó cikkét az a Kovács adja le a nyomdának, aki egyidejûleg tiltakozik a Kovács-ellenes Kovács-cikk és Kovács fõszerkesztõ döntése ellen, mi több, nemhogy leadja, de még gondozza is, hogy úgy mondjam, finomítja. Próbálja a Kovács tehát az õt gyalázó cikket szalonképessé tenni, ollyá varázsolni, mintha írástudó ember írta volna, példának okáért kihúzza belõle a durvább és a megszokottnál is unalmasabb részeket, hogy az olvasó el tudja fogyasztani, sõt, hogy õ maga is politikai nyelverõtérbe kerülhessen, ami annyit tesz, hogy õ maga is egész nap zsidózni fog, s midõn Kovács publicistáról azt olvassa, hogy túl nagy melltartója van, arra gondol, hogy lehet benne valami, már én is gondoltam erre.
      Na most nem az történik, hogy Kovács fõszerkesztõ bocsánatot kér Kovács publicistától, Kovács rovatgondozótól és Kovács olvasótól, hanem kizárólag az történik, hogy az a Kovács sértõdik meg, aki a Kovács elleni penetráns cikket írta, mondván, hogy Kovács rovatgondozó belejavított a Kovács-ellenes cikkébe. Ami jogtalan szerkesztõi beavatkozás, Kovács-ellenes lépés. Kovács tehát tiltakozni fog saját eljárása ellen, sõt, azt nyilatkozza, hogy ha tudom, hogy az engem gyalázó cikket tompítani fogják, azaz én magam tompítom, akkor le se adom közlésre, hanem elviszem máshová.
      Végül is tehát a penetráns, írástudatlan Kovács mondja ki a lényeget: csorbult a sajtószabadság, a liberalizmus, ennyire nem liberális tehát egy liberális újság.
      Hogy aztán mi történik meghasonulásilag Kováccsal, s mi történik szintén meghasonulásilag a magyar sajtóval, azt nagyjából látni lehetett mind Elek István kormányfõi tanácsadó, mind Kocsi Ilona fõszerkesztõ asszony arcán a tévében.
      Nyelvpolitikai erõtérben vannak.

PETÕCZ GYÖRGY:

A háló cenzorai

Ahogy az lenni szokott, szinte észre sem vettük a csodát. Pedig amióta 1989-ben Tim Berners-Lee kidolgozta a world wide web rendszerét, és az internet mindenki számára könnyen hozzáférhetõvé vált, polgárok lettünk Utópiában. Egy-két kattintás, és a nemzetállamok szûkös és mûvi kereteit magunk mögött hagyva átlépünk a korlátok nélküli és szabályozatlan szabadság terébe, a spontán fejlõdés, a határtalan információáramlás és véleménycsere, az egész emberi közösség - a nagy humanista álom - melengetõ világába. Nem számít a tér és megszûnt az idõ. "Kedves professzor...", írom nem is tudom pontosan, kinek és hova: valahova Amerikába. "Az imént olvastam izgalmas cikkét a hálón. Éppen hasonló témán dolgozom. Feltehetnék-e önnek néhány kérdést?" S csak azt kell megvárnom, hogy az itteni idõ "odaérjen" (hogy ott is felkeljenek, mint én is az imént), vagyis semmit, és máris érkezik a váratlan kapcsolatfelvétel örömétõl fûtött szívélyes válasz.
      A világhálón burjánzó kaotikus szólás- és információs szabadságnak természetesen sok ellensége van. Nyilván nem nagyon kedvelik a politikai pártok, amelyek a cyberteret nem tudják a "médiaegyensúly" árnykörébe vonni. A szakszervezetek sem boldogok attól, ami megkérdõjelezi a súlyos és centralizált szervezetek logikáját, és az érdekérvényesítést a rugalmasságban, az egyéni aktivitásban és a decentralizált információáramlásban keresi. A hagyományos kommunikációs rendszerek tulajdonosai (posta, telefon) számára is nagy gondot okozott az új eszközök megjelenése, és sokszor ezek külön megadóztatását kérték (szerencsére hiába). Mint ahogy a nagy és nehézkes gazdasági egységek is tartanak az internetet ügyesen kihasználó kisvállalatok versenyétõl. És ne feledkezzünk meg a technikai analfabetizmusukra gyakran büszke értelmiségiekrõl, a vezetõ napilapokban és folyóiratokban elfoglalt monopolhelyzetüket féltõ sztárokról, és a hírekért eddig privilegizált helyzetbõl startoló újságírókról. Nekik az internet egyáltalán nem jó: aki a hálóról kimarad, az a nemzetközi körforgás egyre növekvõ szeletébõl marad ki, ahol ráadásul bárki megjelenhet, és ahol a tehetség számít igazán, nem a pozíció.
      Mindez természetesen nem elég az internet igazi korlátozására. A háló hívei és ellenségei közötti globális összecsapás fontosabb frontja a politikai célú cenzúra. A Freedom House nemrég közzétett "harctéri jelentése" szerint a földkerekség 45 országában korlátozzák tiltásokkal és szigorú elõírásokkal az internethez való hozzáférést. Burmában 15 év börtönbüntetés jár annak, aki nem jelenti be a számítógépét, és a hatóságok közvetlenül ellenõrzik, nehogy a tulajdonosok tiltott üzeneteket kapjanak vagy továbbítsanak. Kína az állami tulajdonban lévõ szerverek információforgalmának megfigyelésével és büntetésekkel igyekszik elejét venni a felforgató vagy "megosztó" szándékú politikai hírek és szövegek továbbításának. Honlapokat töröltetnek, ellenõrzik az elektronikus postát, és üzenetdömpinggel igyekeznek megbénítani a Kínába irányuló, ellenségesnek vagy "az ázsiai értékekkel összeegyeztethetetlennek" tartott külföldi web-helyeket. Ugyanez történik a Szovjetunió ázsiai utódállamaiban, Belorussziában, Kubában, Észak-Koreában, Vietnamban, Iránban és az arab országokban. Ez utóbbiak többsége igyekszik felhasználni az internetben rejlõ gazdasági lehetõségeket úgy, hogy közben a politikai és kulturális bezárkózás kényelmérõl se kelljen lemondania. Oroszországban tavaly a KGB utódszervezete kötelezõvé tette az internetszolgáltatóknál az ellenõrzõ berendezések beállítását. A belbiztonság õrei ettõl kezdve bírósági határozat nélkül is belenézhetnek a szolgáltatóknál megforduló üzenetekbe.
      Az internet jövõjét azonban nem a cybertérbõl magukat kiszakító, többé-kevésbé kemény vagy puha tekintélyuralmi rendszerek fogják meghatározni. A "firewall", vagyis az országok köré húzott "tûzfal" a számítógépes rendszerek rugalmassága, gyors fejlõdése és a különféle üzenettovábbító csatornák egyre szorosabb összekapcsolódása és egymást helyettesítése miatt szinte elképzelhetetlen: a nemzeti elzárkózás szöges ellentétben áll az új technikai környezet "természettörvényeivel". A háló nem igazán ismeri a "külföld" fogalmát, és a webhelyek területi bejegyzésüktõl függetlenül, bárhonnan könnyen elérhetõk. Ezért a létezés új terének tartalmait annak legszabadabb polgárai határozzák meg. És egy másik következtetés: a hatékony szabályozás és cenzúra csak globális lehet. Ez pedig szinte megoldhatatlan. "Az internet szabályozására irányuló törekvések alapvetõen két okból vallanak kudarcot - válaszolja kérdésünkre Jeff Matsuura, a washingtoni Alliance Law Group jogásza, az internet jogi szakértõje. - Egyrészt, a kormányok nem értenek egyet abban, hogy mely internetterületek fölött kinek van jogosultsága a törvénykezéshez. A vita kiterjed minden országra, régióra és városra, amelyek saját törvényeiket szeretnék érvényesíttetni a hálón. A kudarcok másik oka, hogy az internetet szabályozni kívánó szervezeteknek az egész internetközösséggel (üzleti körökkel, kormányokkal, egyéni internethasználókkal) el kellene fogadtatniuk jogaikat a szabályalkotásra és -érvényesítésre." Ezért mindmáig csak nagyon kevés kísérlet történt az internet nemzetközi szabályozására. Az egyetlen sikert a webhelyek domain-neveinek (a cím legutolsó, ponttal elválasztott betûkbõl álló egysége) használatát szabályozó nemzetközi magánszervezet, az ICANN (Internet Corporation for Assigned Names and Numbers) jelenti. Az Európai Unió is kísérletezik bizonyos kereskedelmi szabályok (adók, fogyasztóvédelem, reklámok szabályozása) megfogalmazásával és bevezetésével. A hálón továbbítható tartalmak korlátozása és az internet-használat ellenõrzése azonban messze esik a széles körû egyetértések ma elképzelhetõ körétõl.
      Az internet tehát megmarad a kulturális sokszínûség terének. Persze a sokszínûség nyugatias, versenyszerû értelmében, éles ellentétben a kultúrákat szigetekként felfogó tradicionalista felfogással: az internet a pluralizmust és versenyt felmagasztaló nyugati kultúra gyõzelme (ezért sokak szerint paradox módon éppen a sokszínûség felszámolója, az egységes globális kultúra bölcsõje). A jövõ kérdése tehát az, hogy a nyugati kultúra hogyan használja majd az internetet: mi történik a legszabadabb végeken?
      A korlátozáspártiak trójai falova ma is a gyermekek védelme a pornográfiától. De nyilvánvaló, hogy sokkal többrõl van szó. Az USA-ban az állami cenzúra nagy kísérletét az 1997 elején elfogadott Communications Decency Act (kommunikációs illendõség törvénye) jelentette, amit a baloldali liberális Clinton és Gore is lelkesen üdvözölt. A törvény bûnténynek nyilvánította obszcén vagy "illetlen", a "közösségben uralkodó normákat sértõ", nemi szerveket vagy szexuális tevékenységet bemutató anyagok közlését és azok kiskorúaknak történõ bemutatását. Egy utolsó pillanatban betoldott kiegészítés az abortusz tárgyalását is a tiltott körbe utalta. A konzervatívok által szorgalmazott törvény iróniája, hogy a kifejezetten illetlen szavakat használó szövegek, pornográf anyagok, a mellrák és az AIDS mellett a Bibliát és a szépirodalom számos alkotását is tiltotta volna, sõt, a Clinton-Lewinsky botrányról szóló Starr-jelentés közzétételéért akár 250 ezer dolláros bírság kiszabását és ötéves börtönbüntetést is kilátásba helyezett. Az amerikai Legfelsõ Bíróság azonban alkotmányellenesnek ítélte a törvényt. A döntés szerint a közönség életkorának, vagyis személyazonosságának ellenõrzése megbénítaná az internet fejlõdését, az illetlen beszéd tiltása pedig ellentétben áll az alkotmány szólás- és sajtószabadságról szóló elsõ és legfontosabb kiegészítésével. Egyébként is, folytatta az indoklás, az interneten a szólásszabadság televíziókra és rádiókra érvényes megszorításai jórészt értelmüket vesztik, hiszen a hálón közölteknek senki sincs akarata ellenére és véletlenül kitéve: az internethasználat személyes döntés.
      Clinton elnök részben elhatárolta magát a bíróság állásfoglalásától. "Szülõként én is osztom azoknak a szülõknek az aggodalmait, akik szeretnék megvédeni gyermekeiket a nem nekik való anyagoktól. Az internet csak akkor válhat a tanulás hatékony eszközévé, ha biztonságossá tesszük a gyermekek számára" - írta az elnök a Fehér Ház közleményében. A konzervatívok viszont újabb és újabb csatákat indítottak. A legfõbb követeléssé az internet-hozzáférés tartalmi ellenõrzése lett az iskolákban és a nyilvános könyvtárakban. A bostoni polgármester, Thomas M. Menino 1997-ben el is rendelte a korlátozást. A könyvtárak szövetsége felháborodott levélben válaszolt: "A könyvtári jogok törvénye szerint (...) a könyvtáraknak szembe kell szállniuk a cenzúrával, és az anyagoknak eredetre, nézetekre és a megcélzott korosztályra való tekintet nélkül minden olvasó számára hozzáférhetõnek kell lenniük. Az olvasók internethasználatának korlátozását nem sok választja el a polcokra kitett könyvek szelektálásától. Ez lesz a következõ lépés? Vagy a sok könyvben fellelhetõ szexuális tartalmú írások miatt tiltsuk meg a gyerekeknek a bostoni közkönyvtár állományához való hozzájutást? Vagy inkább a komoly felnõtt olvasókat korlátozzuk a gyermekeknek is ajánlott könyvek használatában?" (A legjelentõsebb függõben lévõ kérdés a Kongresszus által 1998-ban elfogadott, majd egy amerikai bíróság által alkotmányellenesnek minõsített törvény, a Child Online Protection Act - online gyermekvédelmi törvény -, amelynek sorsát az alkotmánybíróságnak kell eldöntenie.)
      A korlátozási kedv ezért új utakat keresett. "A hálón dolgozó emberek többségét nem a programozási mánia, hanem a társadalom megjavításának szándéka hajtja. Az újdonság csak annyi, hogy a változásokhoz korábban törvények kellettek, míg ma a technika útján is elérhetõk" - nyilatkozta nemrég Tim Berners-Lee. Vagyis a politikai akarat helyett jöjjenek a technikai megoldások, a politikusok és jogászok helyett pedig a programozók. A legnagyobb remények a Berners-Lee által vezetett, és a hálózati csúcstechnológia vezetõ vállalatait tömörítõ World Wide Web Consortiumban kidolgozott Platform for Internet Content Selection-hoz (az internettartalom megszûrését célzó program, PICS) fûzõdtek. Az 1995-tõl meghirdetett és azóta egyre szélesebb körben alkalmazott rendszerben a webhelyek létrehozói maguk "címkézik" fel saját honlapjaikat a rendszer által ajánlott standardizált címkékkel és értékek szerint. Arra is lehetõség van, hogy harmadik személy, erre specializálódott szolgáltató értékelje, címkézze és rangsorolja a hálón található webhelyeket. A PICS esetében a megrendelõk-felhasználók több szolgáltató közül választhatnak aszerint, hogy melyiknek a kategóriái és alkalmazott értékei állnak közelebb ízlésükhöz. A felhasználók gépein elhelyezett szûrõprogramok e címkék vagy szolgáltatói tanácsok alapján engedélyezik, ajánlják vagy tiltják bizonyos webhelyek megtekintését. A programról kezdetben úgy tartották, hogy a szólásszabadság védelmezõinek sem lehet ellene kifogásuk: a tartalmi szelekció is történhet úgy, hogy közben se kormányzati cenzúrára, sem cenzúratörvényre nincs szükség. A konzervatívok és a liberálisok is elégedettek lehetnek: az ellenõrzés és szûrés lehetséges, miközben az egyéni választás szabadsága sem sérül.
      De csak majdnem. A program iránti kezdeti lelkesedés mára alábbhagyott. Kiderült, hogy a magára hagyott technika nemcsak akkor veszélyes, amikor a választás szabadságát növeli, hanem akkor is, ha korlátozza. Például, hogyan mûködhet a webhelyek önbesorolása? Ha ennek jelentõséget tulajdonítunk, akkor azt ellenõrizni is kell, nehogy egyesek megtévesztõ címkékkel gúnyt ûzhessenek a rendszerbõl. Másrészt ki és hogyan állítja fel a besorolás normáit, és hol lehet megtámadni vagy megvédeni egy adott webhely értékelését? A kérdések logikáját követõ bürokratizálódás az internet lelkét ölné meg: a rugalmasságot, a végtelenséget és a spontaneitást. A harmadik személyként mûködõ értékelõ szolgáltatások sem jelenthetnek ideális megoldást. Kik ezek, milyen elveket és megfontolásokat alkalmaznak? Mentesek-e a korrupciótól és a tekintélyelvû megfontolásoktól? (Egy francia vizsgálatból kiderül, hogy az értékelõ szervezetek rendszerint szigorúbban járnak el a kis és ismeretlen online-kiadványokkal, mint a nagy és ismert lapokkal szemben.) Ki garantálja, hogy alaposan átnézik a besorolásra váró webhelyeket, és a határesetekben nem konfliktuskerülõ, sommás - és természetesen korlátozó - döntéseket hoznak? Ráadásul a hálón található sok millió webhely értékelése hihetetlen apparátus- és költségigényes tevékenység. Vagyis várhatóan csak kevés értékelõ szolgáltató marad majd versenyben. Nem kis veszély, hogy a valamennyiünk által használt információs teret néhány ellenõrizetlen és ellenõrizhetetlen magánvállalat ízlése és megfontolásai szabályozzák. Mindezt súlyosbítja, hogy az ellenõrzõprogramok a besorolással vagy címkével nem rendelkezõ webhelyeket is hozzáférhetetlenné tehetik. Ez nyomást gyakorolhat a webhelyek szerkesztõire, hogy elvégezzék saját besorolásukat, és eközben a tartalmat a néhány monopolhelyzetben lévõ értékelõ ízlése és elvárásai szerint alakítsák. Stb. S ezzel a szabadság újonnan megtalált honából máris visszaléptünk az ellenõrizhetetlen elvárások, cenzúrák és öncenzúrák túlságosan jól ismert világába.
      "Az Egyesült Államokban ma érvényesülõ trendek a technikai megoldásoknak és az öncenzúrának kedveznek a tartalmak törvényi korlátozásával szemben - mondja Matsuura ügyvéd úr. - Szerintem a törvényi úton megvalósított cenzúra a legrosszabb, amit egy nemzet tehet, és ilyesmihez csak egyéb ésszerû eszközök hiányában, végsõ esetben szabad fordulni. Üdvözlöm tehát a közvetlen ellenõrzéstõl való elfordulást. De az öncenzúrát sem kedvelem. A kormány által szorgalmazott korlátozó törvények esetében legalább jogi eszközeink vannak a tiltakozásra, és azok visszavonathatóak, amennyiben a bíróság alkotmányellenesnek találja õket. A magánszervezetek által megvalósított cenzúrát sokkal nehezebb kordában tartani. Ezek egyszerûbben foszthatják meg az embereket jogaiktól, mint a kormányok. S az eredmény könnyen a még nagyobb cenzúra lehet."
      Utópiát a zseniális technikusoknak köszönhetjük ugyan, de jövõjét kár lenne rájuk bízni. A szülõk jogos igénye, hogy megóvják gyerekeiket vagy önmagukat esetleges nem kívánatos képi vagy olvasmányélményektõl. Az egyén választási lehetõségeit biztosító technikák a szabadság terét tágítják. De a pornográfia, a gyûlöletbeszéd, az erõszakra való felszólítás, a diszkrimináció stb. kezelése nem lehet technikai kérdés: a nevelést, önmagunk és a közösség védelmét nem lehet a mérnökökre bízni. A szülõi, nevelõi és politikai felelõsség továbbra is megkerülhetetlen. Vagyis az internettel sok minden megváltozott ugyan, de alapvetõen mégsem változott semmi.

LICHTHOF

Szolgálati egér

Szolgálati macskák hivatalba állítását szorgalmazzák a rendõrök a Gyorskocsi utcában, mert a vizsgálati fõosztályon annyira elszaporodtak az egerek, hogy súlyosan veszélyeztetik a rendõrök egészségét és biztonságát (nem beszélve a dolog mentális oldaláról, minden sarokban ül egy egér és röhög), de a BRFK vezetése ezt nem támogatja, mert nincs pénz macskára.
      Ráadásul a fogvatartottak is háborognak.
      Jóllehet az egér nem a fogvatartottakat, hanem a golyóálló mellényt szereti a legjobban.
      Most azon folyik a vita, hogy megrágta-e a teljes ellátmányt, ha megrágta, mennyire rágta meg, átrágta a kevlár összes rétegét, vagy elunta és hagyott belõle (és hátha annak is ellenáll a golyó), ha teljesen átrágta, kisebb-e legalább az egérrágta lyuk, mint a golyó, ami át akar majd hatolni rajta, mert az ilyen mellénnyel, ha nem is teljesen EU-konform, hátha lehetne még kezdeni valamit; egyáltalán, miért eszi az egér ennyire a golyóálló mellényt, mit akar ezzel, nem a bûnelkövetõk bérelték-e fel.
      Ami egyáltalán nem lehetetlen, mivel az alvilág ügyvédei állítólag arra készülnek, hogy bezáratják a Gyorskocsi utcát az Állami Népegészségügyi és Tisztiorvosi Szolgálattal.
      Ráadásul az egér, noha látszatra ártatlanul próbálja a golyóálló mellényt rágni, már a görög hiedelemvilágban is a halál jelképe volt, aki bizonyos borzalmas hatással van már az õt felszínesen szemlélõre is, mi több, az alvó gonosz ember lelke egér formájában hagyja el éjjelente a testét, amibe felébredéskor visszatér, s közben ki tudja, mit tesz, egész nyugodtan rághat golyóálló mellényt például; de Noé bárkájában maga az ördög is egér alakjában kezdte a bárka falát kirágni, hogy elsüllyessze (de Noé észrevette, a kesztyûjét utánahajította, s a kesztyûbõl lett a macska); nem beszélve arról, hogy ha a tûzhely alatt van az egér, a szakácsnõ olyan ételeket fõz, melyektõl nem lehet jóllakni.
      Abba most ne is menjünk bele, hogy temérdek egér megjelenése drágaságot, éhínséget okoz, az ország fejedelmét õsi szokás szerint engesztelõ áldozatul megölik, vagy az egerek szimplán fölfalják.
      Nyilvánvalóan tenni kell valamit, ám a helyzet rendkívül bonyolult.
      Ha például a golyó átfér a lyukon, amit az egér kirágott, a további mellényvédelemnek nincs értelme, elvileg meg lehetne várni, amíg a mellények az egér által teljesen szétrágatnak: új mellényre nincs pénz, nincs rágnivaló mellény, lehet, hogy magától elmegy az egér.
      Igen, de bármikor jöhet a Majtényi.
      A fogvatartottnak (emberi) jogai vannak, oda lehet az egész uniós csatlakozás. Tételezzük fel, hogy a kapitányság mégis szerez valahogy macskát, de nem ad neki tápot, éhezteti plusz dolgoztatja: jön az állatvédõ liga. Vagy a macska tej nélkül nem hajlandó egeret fogni, tüntetõen az egér mellé ül a sarokba, az egérrel együtt röhög.
      A macskának tej kell, az egérfogóba szalonna. A szalonnához disznó, a tejhez kecske vagy tehén. Sehogy se jó ez. Foglalkoztathatna a BRFK egerészölyveket is, de az meg végképp egy vagyon, ráadásul lehet, hogy védett, újabb biztosok meg libák.
      Egyetlen megoldás van: ha a rendõr fogja az egeret.
      Volt már ilyen, az õrsön évekig nem volt pénz festésre, a bûnelkövetõk joggal mutogattak a falra, hogy ez hogy néz ki: a betörési csoport vett pár sört, összedobta a pénzt festékre, nekiállt festeni, aki épp nem volt a létrán, kiszaladt elintézni egy-egy házkutatást, míg száradt, razziáztak; hát most meg majd egeret fog a rendõr. Lesben áll, figyeli az egeret, ahogy rágja a golyóálló mellényt, ahogy boszorkányos ügyességgel kúszik a BRFK falán, aztán, egy jól kiszámított pillanatban, utána veti magát. Macskaügyességgel lódul utána, üldözi, száguld a nyomában a közlekedésrendészetrõl a gyilkossági osztályra, hol vérszomjas nyávogásokat hallat, hol mint egy egerészölyv csap le a magasból.
      Pihenõidejében szalonnával a fogai közt ül valamelyik kapitánysági szoba sarkában.
      Az egér nemhogy veszélyeztetné a biztonságát meg az egészségét, de egyenesen védi. Miközben golyóálló mellényt rág, voltaképp õrzõ-védõ funkciót lát el: a rendõr rendszeresen fut, tovább fog élni, erõnléte rohamosan javul, reflexei olyanok lesznek, mint egy egerészölyvé (annyi az egész, hogy hazafelé olykor vigyáznia kell, nehogy kárt tegyen a háziszárnyasokban), a szervezett alvilág retteghet.
      Ráadásul a rendõr, aki a késõbbiekben szolgálati egérként alkalmazott munkaerõnek köszönhetõen ilyen szerencsésen valósítja majd meg az egerészölyv, a macska és az egérfogó szimbiózisát, ezzel végre átírja, megszelídíti ezt az egész egér-kérdést, lehántja róla az évezredek alatt rárakódott sötét és vészterhes árnyékokat, nem lesz éhínség, drágaság, az ország fejedelme is egészben marad.

TILLMANN J. A.:

Levelek tengere

– Egy fûzfa fejleményei -

Eddigi munkásságom legfõbb fejleménye egy fûzfa. Méretei alapján legalábbis életem legnagyobb eredményének tekinthetem. Közel tíz éve, amikor a kert közepére ültettem, ujjnyi vastagságú vesszõ volt. Azóta évrõl évre növekvõ életerõvel terjeszkedik a térben, és mára mintegy tízméteresre terebélyesedett. Fajtáját, számomra érthetetlen okból, szomorúnak szokás nevezni. Nemcsak a magyar mondja ezt róla, más nyugati nyelvekben is ez állandó jelzõje. Pedig az analógia ebben az esetben téves; míg a lefelé görbülõ ívek kétségkívül a derûtlenség kifejezõdései az arcokon, a fûz ágai nem szomorúságukban, hanem túlburjánzó bõségükben hajlanak le! Ennek a féktelen életerõnek a fûz esetében is megvannak veszélyei: egy közepes erejû vihar is nagy kárt tud okozni benne. (Ezért aztán a magam fáját minden évben, többször is, nyesni vagyok kénytelen, ami nem kis munkával és több tûzgyújtásra elegendõ hulladékkal jár.)
      A "szomorú" fûzrõl a keleti emberek - ellentétben a nyugati antropomorfizmussal - másként gondolkodnak: számukra az egyetemes termékenységet jeleníti meg, méghozzá egyedülálló módon. Kínában, ahol a fûzfa minden valamirevaló kertnek elengedhetetlen tartozéka, a termékenység fõ jelképének számít. A fának olyannyira erõs a szexuálszimbolikája, hogy régebben nem is szabadott az udvarházak hátsó, többnyire nõk által lakott részéhez ültetni, mivel úgymond erkölcstelen gondolatokat ébreszt... A "virágot keresni és fûzet venni" kifejezés pedig - mint az Marianne Beuchert Kína kertjeirõl szóló kitûnõ tanulmányából megtudható - a bordélyház felkeresését jelenti. A fûzfa XVI. század óta használatos írásjele, a "qi" pedig az életerõt és a lélegzést (egészen pontosan az "élet-leheletet") is jelenti. Annak a meglétét, ami akkor távozik, amikor valaki "kileheli a lelkét". (A lélegzésnek [vagy még inkább régi írásmódja szerint: LÉLEKzésnek] kétségtelenül van valami köze a fákhoz, amint ezt régi korok emberei zseniális intuícióval belátták. Ma, élettani kutatások sokasága nyomán, mindez már nem pusztán általánosságban, mint az embertestek "lassú égésének" elengedhetetlen feltételeként ismert, hanem szám szerint is tudható: egy ember lélegzéséhez a kellõ oxigént átlagosan négy fa életfolyamata biztosítja.)
      Meglehet, hogy egykor a nyugati gondolkodás is számot vetett mindezzel, és a különbség csak abban áll, hogy a fûzfa jelentésgazdagságát a fonákjáról fogta fel. Legalábbis erre enged következtetni az a tény, hogy tájainkon elõszeretettel ültetik temetõkbe ezt az élettõl duzzadó fafajtát.
      A hazai "füzek füzét" számomra mégsem a temetõi fûz jelenti, hanem a martonvásári Brunszvik-kastély parkjának tava fölé magasodó hatalmas példány. Ez a talán több száz éves fa, teraszos koronájával, kaszkádszerûen leesõ lombozatával a hely ékessége. A víztükör megkettõzi és kiemeli, a környezõ tájkert pedig megfelelõ keretek között engedi megjelenni. Ez a sajátos "keretezés" - amit korábban Európa-szerte angolkertnek neveztek -, mint ahogy talán a benne fellelhetõ fafajták egy része, így a fûz is, majdhogynem közvetlenül a kínai kertmûvészetnek köszönhetõ. Ez a távoli, a korabeli nyugati palotakertek geometrizmusba fajult konstrukcióihoz képest kétségkívül egzotikus formavilág meglepõen rövid idõ alatt terjedt el a XVIII. századi Európában. A tájkertészetnek azóta is, és nemcsak a kertmûvészetben érvényes alapelve: nõni hagyni. Nem gúlává vagy kúppá lenyesni. Engedni kibontakozni. Nem feltétlenül fékevesztett burjánzásra bátorítani. Hanem növelni, "futtatni": hagyni, had fussa ki a formáját. Vagy éppen engedni új formákká összefonódni.
      Kína kertjeirõl már Marco Polo utazásairól szóló - azóta többnyire fikciónak bizonyult - elbeszélésébõl értesült az európai közönség. A kertkultiválás kínai módozatának nyugatra érkezése azonban még pár évszázadot váratott magára. Közvetítésében kulcsszerepe volt egy XVIII. századi olasz ferencesnek, Matteo Ripának. A nápolyi szerzetesnek sikerült a kínai császár - külföldiektõl kiváltképpen elzárt - jeholi rezidenciájának kertjeibe eljutnia, méghozzá azzal a megbízatással, hogy képeket készítsen róluk. Ezt a ritka kegyet a rézkarcolásban szerzett viszonylagos jártasságának köszönhette, amely technika Kínában addig ismeretlen volt. Ripa 1724-ben érkezett vissza Európába. Londonban maga az angol király és a fõnemesség járt a több tucat kínaikert-kép csodájára. Burlington és Kent nem sokkal késõbb kialakított, majd hamarosan híressé vált kertjei nem keveset köszönhetnek ezeknek a példa-képeknek. Az iskolateremtõ tájkerteket még egy évszázadon keresztül "Les Jardins Anglo-Sinois" néven tartották számon Európa-szerte.
      A fûzfaültetésre mindazonáltal nem a kerttörténetnek ez a fejezete késztetett, amit annak idején még nem is ismertem. Jóval gyakorlatiasabb megfontolásokból vágtam le egy vesszõt egy út menti fáról: a kopár területre, ami az építkezés után maradt hátra, növények, fák kívánkoztak. Nem is csak szépészeti szempontból. A fûzfa például fölöttébb hasznos szerzet: felfogja a lenti út lármáját, felszívja a derítõbõl szivárgó vizet, de legfõképpen árnyat ad. Jótékonyan eltakarja az alatta kialakított homokozót, gyerekeim kedvenc tevékenységi területét. Ez manapság, a Nap mai sugártartományának szûretlensége folytán, nélkülözhetetlen. A közvetlen hasznosságon túlmenõen van még néhány kevésbé praktikus, ám annál inkább kedvezõ tulajdonsága. Bár a kert közepén magasodó fûz "szomorú" salix fajta, elég derûs idõket lehet a tövében eltölteni. Lehet egyedül vagy másokkal ülni alatta. Hallgatni a szél neszezését a levelek között. Az áramlás hangját a levelek tengerében. Átmeneti elcsendesülését, újralendülését: a világ hangját.

NÓVÉ BÉLA:

Az ismeretlen Orwell

– Évfordulós gyorsmustra -

Ötven éve hunyt el George Orwell, e leköszönõ század emblematikus íróalakja s egyben - vagy nyolcvanmillió eladott kötettel - immár lekörözhetetlen szépirodalmi csúcstartója. Ami e január végi évfordulóval kapcsolatban nálunk a lapokban megjelent, az is jórészt csak vaskos biográfiai és bibliográfiai tévedésekkel tetézte mindazt, ami e jobb sorsra méltó angol íróról és munkáiról itt és ma váltig nem tudható.
      Magyarországon a rendszerváltás óta eltelt tíz évben Orwelltõl egyetlen sornyi új fordítás se jelent meg, Orwellrõl szóló, magyar nyelvû irodalom pedig gyakorlatilag nem létezik. Bár a szabad sajtó egykori önkéntesei a Kádár-kor alkonyán törleszteni próbálták az életmû honosításának történelmi adósságát (Állati gazdaság, AB, 1984; Ezerkilencszáznyolcvannégy, MO, 1984; Hódolat Katalóniának, AB, 1986), Orwell regényeinek és elbeszéléseinek zömét máig sem ismerhette meg a hazai közönség, esszéit, politikai publicisztikáit pedig csak részben és megkésve, két tartalmas, bár közel sem teljes válogatásból (Orwell-esszék, AB 1988; Az irodalom felszámolása, Európa, 1990). A kilencvenes évek mindehhez néhány jó-rossz korábbi fordítás (Burmai napok, Terebess, 1998; Állatfarm, Európa, 1994; 1984, Európa, 1996, 1999; Hódolat Katalóniának, Cartafilus 1999) újbóli megjelentetését tette hozzá. Érdemi változást, az életmû és a hazai Orwell-kép méltányos revízióját ez idõ szerint csak egy-két kiadói terv ígér. (Így a Cartafilus a könyvhéten hozott ki egy új, kétkötetes esszé- és publicisztikai gyûjteményt Az oroszlán és az egyszarvú címmel, s nemrég kezdett sorozatában további lefordítatlan mûvek: a Down and Out in Paris and London, The Road to Wigan Pier etc. kiadását is tervezi.)
      A világ más részein meglepõen sok - csupán az internet katalógusain vagy négyszáz (!) angol nyelvû könyv- és folyóiratpublikáció található a kilencvenes évekbõl, nem szólva az életmû vagy félszáz nyelven megjelent újabb meg újabb kiadásairól. Maga az író halála elõtt azt kérte: ne írjanak életrajzot róla - amit az utókornak személyérõl tudnia érdemes, megtalálja könyveiben. Mégis: legbensõ íróbarátaitól a fennkölt lelkû akadémikusokon át az ambiciózus brosúraszerzõkig soktucatnyian szegték meg végakaratát. (A máig legjobb, kritikai igényû munkák: Bernard Crick: George Orwell. A Life, 1980; Michael Shelden: George Orwell: The Authorised Biography, 1991; Peter Stansky-William Abrahams: The Unknown Orwell, 1994.) Az elmúlt másfél évtizedben az életmûkutatás is új lendületet vett: jó tíz éve megjelent John Rodden páratlanul izgalmas, idézetekkel, archív sajtó- és képanyaggal gazdagon illusztrált recepciótörténete (The Politics of Literary Reputation: The Making and Claiming of St. George Orwell, Oxford University Press, 1989); ugyancsak megjelent Gillian Fenwick a fordítások alapadatait is közlõ, vaskos Orwell-bibliográfiája (George Orwell: A bibliography, Winchester: St Paul's Bibliographies, 1998); s alig két éve, 1998 tavaszán, Peter Davison szerkesztésében végre megjelent a rég várt, kritikai összkiadás (George Orwell: The Complete Works. Secker and Warburg, 1998.), húsz kötetben, több mint nyolcezer-ötszáz oldalon, benne számos, csak nemrég elõkerült kézirattal, melyek mindeddig magángyûjtõknél vagy a BBC és a londoni egyetem Orwell-archívumában rejtõztek. Nálunk ma is csak Raymond Williams kerek harminc éve írott, jó tíz éve megjelent vékonyka zsebkönyve (Orwell, Gondolat, 1989) az egyetlen hozzáférhetõ Orwell-kalauz, telis-tele egy doktriner, újbalos szerzõ freudomarxista elfogultságaival, ellenpropagandának is felérõ, sommás ítéleteivel (Orwell osztálykorlátai, hamis Anglia-mítosza stb.), melyek mintha csak Révai József vagy Horváth Márton baljós emlékû irodalmi vésztörvényszékeit idéznék.

Két újabb életrajzi adalék

A közelmúlt kutatásainak izgalmas hozadékaira nézve elég csak két példát említeni: az író háború alatti elszánt küzdelmét a BBC hadicenzoraival s azt a nemrég nagy vihart kavart felfedezést, hogy halála elõtt Orwell maga is terjedelmes névlistát juttatott el a brit külügyminisztérium titkos hírszerzõ részlegének a szovjetszimpatizáns angolszász írókról és értelmiségiekrõl. E két adalék elsõ látásra mind erkölcsi, mind politikai irányultsága szerint merõben ellentétesnek hat. Az elsõ a független értelmiségi tisztességét és civil kurázsiját tanúsítja, míg a második a kormánybérenc, hidegháborús besúgó sötét árnyát veti írónkra. Holott e két orwelli rejtély valójában nagyon is egy tõrõl fakad: a lelkiismereti indítékú, személyes felelõsségvállalásból. Lássuk közelebbrõl, miként.
      Mint ismert, a brit-indiai születésû író 1941 augusztusától 1943 novemberéig a BBC távol-keleti adásainak indiai részlegénél vállalt munkát, s a háborús hírszerkesztéstõl a rádiós jegyzetíráson át az irodalmi programok összeállításáig igen lelkesen és leleményesen látta el sokrétû feladatát. Mégis: a BBC archívumából jó tíz éve elõkerült számos levél, mûsorterv és belsõ feljegyzés vall arra, hogy az egykori hadicenzúrával - melyet voltaképp a brit katonai elhárítás, az MI5 vezényelt - nemegyszer igencsak meggyûlt a baja. (Az esetek részletes dokumentációját lásd: George Orwell. The Lost Writings, Ed. by W. G. West, Avon Books, London 1988). Bár e személyes és elvi, politikai konfliktusok okai (néha csak: ürügyei) alkalmanként változtak, lényegük rendre abban állt, hogy Orwell - ki ifjúkorában öt évig szolgált Burmában gyarmati rendõrtisztként - nem akarta, hogy az indiai adásokat holmi avítt, birodalmi propagandaszócsõvé silányítsák, s így váltig azon volt, hogy a maga igényes mûsoraiban lehetõleg nem kívánatos személyek és politikai tabutémák is szót kapjanak. Ez a törekvése mellesleg nyíltan vállalt, elvhû és következetes volt, hiszen háború alatt publikált, nagy hatású esszéiben és politikai elemzéseiben sosem titkolta meggyõzõdését, hogy India és a többi brit gyarmat mielõbbi önállósodása nemcsak morális, történelmi és geopolitikai szükség, ám Anglia jövendõ belsõ demokratizálásának is kulcsa.
      Ami a másik ügyet, Orwell listáját illeti, ez kerek félszázados lappangás után csak 1998 tavaszán került nyilvánosságra, máig visszhangzó, heves vitát támasztva az angolszász sajtó - így a The New York Times, a Nation, a London Review of Books és a Times Literary Supplement - hasábjain. Amennyire rekonstruálni lehet, a dolog kezdetben csak afféle ártatlan politikai kvízjátéknak indult: Orwell 1948 nyarán Jura-szigeti tanyája visszavonultságában egy nála vendégeskedõ írótársával, Richard Reesszel alkalmi házi vetélkedõt rendezett Ki tud többet a szovjetszimpatizánsokról címmel. A két bizalmas íróbarát tippjeit szorgosan papírra vetve azt próbálta felmérni, hogy a háború utáni Anglia - és részben az USA - írói, újságírói és ismert közszereplõi közül kik azok a társutasok, kriptokommunisták, netán Sztálin fizetett tollnokai vagy a KGB ügynökei, akiktõl egy komolyabb politikai válsághelyzetben tartani lehet. Orwell több mint száz nevet jegyzett fel - köztük olyan neves kortársaiét, mint C. Day Lewis, Cedric Dower, Tom Driberg, Tom Hopkinson, Kingsley Martin, Sean O'Casey, J. B. Priestley, Henry Wallace, Stephen Spender, Michael Redgrave, Paul Robeson, G. B. Shaw, John Steinbeck és Orson Welles. A nevekhez pár szavas megjegyzéseket is fûzött, bár a gyakori kérdõjelek és kihagyások rendre azt jelzik, hogy sokak megítélésében maga sem volt biztos, s hogy eredetileg inkább csak magánhasználatra szánt, alkalmi találgatásokról lehetett szó. (Amúgy közismerten mániákus dokumentátor volt, aki nemcsak az 1917 óta elkövetett politikai gyilkosságokról, saját szociográfiai terepjárásairól és haditudósítói útjairól vezetett rendszeres feljegyzéseket, de napi kiadásairól, horgászeredményeirõl, sõt wallingtoni tyúkjai tojáshozamáról is.) Tény, hogy e listát nem sokkal halála elõtt, 1949 tavaszán átadta Celia Kirwannak, aki az idõ tájt a Foreign Office egy titkos adatgyûjtõ részlegének (Information Research Department) munkatársa volt, majd a sokáig kiadatlan Orwell-kézirat a brit kémelhárításhoz (Secret Intelligence Service, MI6) is eljutott - sõt az író halála után titkosszolgálati csereanyagként vélhetõen a CIA-hoz is.
      De vajon ki volt Celia, a rejtélyes közvetítõ? Nos, nem más, mint Arthur Koestler második feleségének vonzó ikerhúga, kinek révén a két neves íróbarát kis híján sógorságba keveredett egymással. Koestlerék 1946 karácsonyán meghívták Orwellt az otthonukba, s a karácsonyi vendégeskedés a vártnál is jobban sikerült. Orwellben gyöngéd érzések támadtak a frissen megismert Celia iránt, sõt késõbb többször is házassági ajánlatot tett neki. A címzett ugyan rendre kitért (írónknak nem sok sikere volt a nõkkel), ám kapcsolatuk továbbra is megmaradt, s így könnyen lehet, hogy Orwell a kérdéses listát csak afféle bizalmas, szerelmi ajándéknak szánta - anélkül, hogy szolgálati használatáról bármiképp rendelkezett volna. (Errõl semmiféle feljegyzés, kísérõlevél vagy más bizonyíték nem maradt fenn.)
      Ez hát az ügy vázlatos életrajzi háttere. De akad ennél talán fontosabb is: az erkölcsi, politikai. Orwell védelmezõi a kézirat publikálását követõ sajtóvitában méltán emelik ki, hogy az író végül is nem tett mást, mint amit húsz éven át sûrûn publikált cikkeiben és politikai elemzéseiben: nevükön nevezte mindazon ismert értelmiségi kortársait, akiknek véleményingatagságát, a diktatórikus rezsimek iránti kétes szimpátiáját mindig is nyíltan kárhoztatta. E lista átadására két további nyomós oka is lehetett. Az egyik: az életre szóló barcelonai lecke 1937 májusában, amikor a GPU-tisztek és Komintern-ügynökök (például Gerõ Ernõ) által vezényelt rohamgárdisták a szeme láttára hurcolták el, majd gyilkolták meg legjobb bajtársait: a köztársasági erõk nem kommunista zászlók alatt küzdõ, spanyol és brit önkénteseit; a másik: a szovjetszimpatizáns, nyugati értelmiség saját bõrén is nemegyszer fájón megtapasztalt képmutatása és perfid cinizmusa. Orwell szemében a nyilvánvaló tények el nem ismerése - s ilyen volt a harmincas évek ukrán éhínsége, a nagy sztálini terror, a barcelonai leszámolás, a Molotov-Ribbentrop-paktum, a katyni mészárlás s a milliók életét elemésztõ Gulág - jóvátehetetlen értelmiségi bûnnek, az írástudók leghitványabb árulásának minõsült. Ez iránti kérlelhetetlenségét jól jelzi egy gyakori mondása: ártatlanokat leölni még mindig kisebb gyalázat, mint hullákról hazudozni.

Posztumusz kalandok

Élete utolsó éveiben George Orwell ismert londoni publicistából és regényíróból világszerte elismert szerzõvé, majd gyakorlatilag halála pillanatától egy korszak jelképévé vált. Mindezt két leghíresebb mûve: az 1945 nyarán publikált Animal farm s a halála elõtt alig fél évvel megjelent 1984 kirobbanó sikere alapozta meg, melyekkel, mondhatni, telibe találta a kezdeti hidegháborús évek egész világot eluraló politikai pszichózisát. E két példátlanul népszerû könyv egyúttal sok évtizedre szavatolta az életmû egészének túlélését, s az 1984-ig tartó történelmi visszaszámlálás - nem kis részt a média, az értelmiség s a mindenkori politikai elit kultuszteremtõ igyekezete folytán - világszerte száz- és százmilliókkal ismertette meg a nevét.
      Orwellt, mint egyszerre irodalmi és politikai vénájú esszéírót, már a háború végén élõ klasszikussá avatták angolszász kritikusai, írásait egy sorban említve Swift, Voltaire, Hazlitt, Anatole France, Chesterton, Koestler és Edmund Wilson hasonló munkáival. Mindezt csak megerõsíti az 1984 kritikai fogadtatása: Bertrand Russel, Arthur Schlesinger és mások lelkes laudációi, melyek a már nagybeteg szerzõt Dosztojevszkijhez, Wellshez, Huxleyhoz s az antiutópista hagyomány más jeleseihez hasonlítják. (Maga az érintett inkább avval a markánsan antitotalitárius, nemzetközi író- és újságírócsapattal érzett közösséget, melyhez Spendert, Koestlert, Silonét, Gide-et, Malraux-t, Victor Serge-et és Franz Borkenaut szokás számítani.) Nem sokat várat magára a közönség hasonlóan lelkes elismerése sem. Bár neve csak halála évében kerül be az angol Ki kicsodába, fél évtized sem telt el, s a londoniak széltében-hoszszában az Orwell-legendáról beszéltek. Mindazonáltal fanyar fintora a sorsnak, hogy az író, ki éltében oly sokszor tiltakozott a múlt meghamisítása s a történelem aktuálpolitikai revíziója ellen, maga sem kerülhette el, hogy életrajzát és eszmei kötõdéseit holta után jócskán átstilizálják. Így lett belõle sorra-rendre a Nyugat hidegháborús védõszentje: sárkányölõ St. George Orwell, az újbaloldal harcos antiimperialista prófétája, értelmiségi Jeremiás, lázadó anarchista, a New York-i neoliberális és neokonzervatív körök eszmei elõképe, a reageni-thatcheri keményvonalas antikommunizmus igazolója, majd napjaink posztmodern eszmei kavalkádjában: keresztény társutas, hithû szocialista, burkolt rasszista, militáns macho, a feministák és homoszexuálisok kéjjel gyalázott bûnbakja stb. Ráadásul e sokféle, bizarrul feleselõ, posztumusz hasonmás távolról sem maradt az egymást váltó és egymással vitázó értelmiségi elitek belügye, hanem a modern média, oktatás és tömegkultúra révén rendre folklorizálódott. A két Orwell-alapmû már a hatvanas években elsõ számú ajánlott olvasmány lett az angolszász iskolákban, s citátumaik máig is a nyugati politikai szótár naponként használt törzsállományába tartoznak. Szállóigék, politikai szlogenek, viccek, karikatúrák, képregények, rádiójátékok, színdarabok, filmek és reklámok özöne adós ma is szerzõnknek a szellemi jogdíjjal, s utóbb attól se menekült meg, hogy kirívón hamisra sikeredett viaszbábja bekerüljön Madame Thusseaud panoptikumába, amint ódon Continental írógépe fölé görnyed - mögötte huszadik századi múzsaként a gondolatrendõrség állig fegyverzett martalócával.
      Akárhogy is: még híveiben is felmerül olykor a kétely: ez a kivételes respektus az életmû becsével arányos-e. Amit az irodalmi közvélemény többnyire készséggel elismer, az furcsa módon nem annyira a regényíró teljesítménye, inkább az eszszéista és politikai író meggyõzõ ethosza, idõtálló gondolatai és stíluserényei. Sokak szerint éppen az eszszé és a publicisztika az orwelli ouevre valódi fundamentuma. Nemcsak az arányai miatt (a legújabb összkiadás közel kétharmadát ezek az írások adják), de az írói szándék, sõt: program szerint is. Az elmúlt évtizedben - írja 1946-ban - leghõbb vágyam az volt, hogy a politikai írást mûvészetté emeljem. Nos, ha valami, ez a vágya csakugyan teljesült - példa rá a Wigani móló felkavaró bányász-szociográfiája, a Hódolat Katalóniának szenvedélyes tanúságtétele, avagy a késõbbi remek politikai és esszékötetek sora. (The Lion and the Unicorn, Inside The Whale, Dickens, Dali and others). Prózájának legfõbb erényei: az áttetszõ, tiszta stílus, a frissesség, lényeglátás és gondolatgazdagság is ezen írásaiban érvényesülnek leginkább. Némelyek ugyan olykor szóvá teszik írói világa - fõként regényei - egyoldalúságát: hogy realizmusa túlontúl földhözragadt, képzelete inkább csak a démoni és a groteszk felé nyitott, s hogy egész nyomasztó élményvilága szinte kizárólag a nyomor, az erõszak és a szenvedés sátáni hármasságára korlátozódik. Nehéz mindezt vitatni. Ámbár e bírálat - kissé mélyebben belegondolva - inkább századát illeti, amely ilyen sorsot, ilyen írói alapanyagot mért neki.

Vissza az idei számokhoz