Ószabó Attila–Tóth Judit–Vajda Éva riportja: A pénz Kovácsa II. – Bankár-csoport egy évtizedeMucsányi Marianna: „Időközben” minden lehetséges (a kormány félidőben)„Eichmann vajon mindannyiunkban benne van?” – Erős Ferenccel beszélget Argejó ÉvaAz ÉS könyve májusban – Esterházy Péter: Harmonia caelestis (Dérczy Péter) • ÉS Irodalom: Dercsényi Dávid, Grecsó Krisztián, Jász Attila és Kukorelly Endre versei, Benedek Szabolcs, Békés Pál, Molnár Lajos, Németh Gábor és Solymosi Bálint prózája

 

 

KOVÁCS ZOLTÁN:

 

Kétosztatú

Úgy négy évvel ezelőtt, amikor az újságíró-szövetségben rendezett idiotisztikus sajtótájékoztatókon Horn Gyula egyre idegborzolóbb pökhendiséggel válaszolgatott a hozzá intézett kérdésekre, az állampolgár arra gondolt, hogy ez azért talán mégsem marad így örökké. Hogy az talán mégsem létezik, hogy a magyar történelem legújabb kori időszakának bravúrproduktuma egy mázlista ellentengernagy, meg egy betűejtő konszolidációbajnok, akinek legfőbb erénye az egyszerűség: hokedlin ülve eszi a krumplistésztát. És már akkor el is érkeztünk Hornig és a korábbi szocialista kormányzásig, amelynek viszonylagos visszafogottsága (értsd, mértéktartóak vagyunk a parlamentben, gátlástalanok a gazdaságban) politológusi vélemények szerint az MSZP utódpárt-jellegéből fakad. Ezt a politikai alapú büntetett előéletet a párt és feje hosszú időn keresztül jól viselte, mígnem félidőben egyszer csak képtelen volt magát tovább türtőztetni, és arról kezdett beszélni, hogy a szocialista kormányzásnak nincs alternatívája.

Ezzel a szocialisták el is kezdték saját sírjuk megásását: a kormányzás utolsó két éve a sértődéses idegbaj jegyében telt, a párt és az ország két különböző nyelven kezdett beszélni, s ez a kommunikációs deficit hatalmasodott aztán el a választásokra, az eredmény ismert.

Emlékeztetnék arra, hogy a rendszerváltás utáni kormány egyik elnöke is tett hasonló bejelentést, amikor Boross Péter kifejtette, nincs is sem hazaszeretetben, sem az anyaföldhöz való ragaszkodásban méltóbb erő, mint az MDF, úgyhogy nincs kinek átadni a kormányt. Az eredmény megint csak ismert, egyazon lendülettel el is vesztették a választásokat.

Mármost ebben az országban nem szokás tanulni a más kárából.

Félidő van, és a kormánypiár arról szól, hogy a polgári kormányzásnak nincs alternatívája, amitől az eddig apátiába zuhant ellenzék érezhetően erőre is kap. Mégiscsak igaza van Koloszár őrvezetőnek, aki nem hitte el, hogy kétszer nem lehez ugyanabba a folyóba lépni, és ezt bizonyítandó, még annak idején, 1973-ban, Körmend határában, egy teljes szakasz szeme láttára kétszer egymás után beleugrott a Rábába, meg kiugrott a Rábából. Most a fiatal polgári erő bizonygatja, hogy kormányzásuk az idők végezetéig tart. Negatív időutazásban vagyunk, a különbség annyi, hogy amíg négy éve a kor tipikus embere a kitokásodott posztkádárista vállalkozó volt kárpótlási jeggyel meg kapcsolati tőkével, a ma embere huszonötéves minisztériumi osztályvezető vékonykeretes szemüvegben, többnyire falkában jár, és ha valakivel nem ért egyet, akkor nem vitatkozik tovább, hanem megcsörgeti az Audi kulcsát és odébbmegy. Ezt nyugodtan megteheti, mert ezt teszi a főosztályvezető is, a főosztályvezető meg az államtitkártól látja, aki viszont ezt közvetlenül a minisztertől leste el. Nem akarok nagyon előreszaladni az időben, de egy esetleges választási kudarc után a magyar polgári erő elgondolkodhatna majd azon, milyen sokat rontottak az idők során ezek a világot alapjában véve most még igencsak kerek szemmel néző, ámde annál jobban nyomuló fiúcskák a Fidesz  megítélésén. Hogy azok az emberek, akik két éve azért szavaztak a Fideszre, mert elegük volt a Horn-féle maszatolásból, azon kapják magukat, hogy szembetalálkoztak egy őket alapjában véve semminek tekintő társasággal, amelyik még a kornak járó tiszteletet sem adja meg nekik. Orbán Viktor hiába áll egymásra rakott homokzsákokra és segíti az elesetteket, ha öt perccel később egy másik tévécsatornán a szárnyát bontogató újdonsült pártelnök a fél országot lenyüvezi, alapjában véve már ő sem tudja, miért, hacsak azért nem, mert így olyan markáns.

Ennyit a mentalitásról és az érintkezési szokásokról.

Ennek nagypolitika-beli megjelenítődése nem lehet más, mint a joghézagok mentén történő politizálás és a szavak köznapi jelentésének tetszés szerinti értelmezése. Az ember úgy hitte, hogy ennek ünnepélyes és soha vissza nem térő pillanata a rendszerváltás utáni parlamentarizmus szégyene, a háromhetenkénti ülésezés, de már ez sincs így. Az agilis kormányerő új ügyet szándékozik lenyomni a nyüvek torkán: az évi költségvetés kétévi költségvetéssé alakítását. Ez ugyan egyszerre mond ellent a demokratizmusnak, a jogszabályoknak, meg úgy általában is az intelligens, józan és mértékletes gondolkodásnak, de ma már tudható, hogy nem is a fölsoroltak képezik a kormány erejét és szellemiségét. Mindezzel természetesen mélyül a szakadék nemcsak kormányzat és ellenzék között, hanem egyszersmind a két szavazótábor között. Politikai szempontból az ország két részre szakadt – mellesleg ezt tekintik konzervatív politológusok Orbán legnagyobb politikai tettének: a kétosztatúságot. Hogy ez a továbbiakban mit hoz majd a hazai viszonyokba, az erősen kérdéses. Pontosabban tán nem is kérdéses, nagyon is megjósolható: minden egyes kormányváltásnál véres leszámolást. A korábbinál is rettenetesebb tisztogatást, a másik végleges elpusztításának elementáris akarását. A kétosztatúságnak és a váltókormányzásnak ugyanis csak akkor van értelme, és csak úgy működik, ha a hatalomra került politikai erő valamiképp, valamilyen arányban folytatja elődje politikáját, s nem pedig annak végleges eltakarítására tör. A kétosztatúságnak Magyarországon e pillanatban nincsenek meg a politikai, de az intellektuális feltételei sem. Egy hatalmát vesztett, sértett társaság áll szemben egy olyannal, amelynek soraiban a kelleténél több az első generációs értelmiségi, amelyiknek tipikus eleme az osztályvezetővé avanzsált becsvágy. Se tradíció, se tapasztalat, csak a fotelbe idomult test, amelyik ebben a pillanatban azt élvezi, hogy behozzák neki a kávét, meg hogy saját sofőrje van.

Szóval, hogy visszakanyarodjunk a nyitó gondolathoz, hogy kiket adott a világnak Magyarország legújabb kori történelme. Egy ellentengernagyot, egy betűejtőt a szocializmus út-ján, és most, amikor pedig már nem kéne görcsölni Hitler meg Brezsnyev szorításában, megint csak lenyüvezik a fél országot, és ehhez a magyar miniszterelnöknek egy szava sincsen.

Visszhang

 

Herczog Mária tájékozatlansága

 

Gellért Kis Gábor humanitástól indított tanulmányára (Ráchel, a törvénytevő) reagált Herczog Mária az ÉS április 28-i számában. (Kit érdekel Bilha és Dán?) A dajkaanyaságról kifejtett véleménye újra csak tükrözte a gyermektelenségre ítélt és csak e módszer révén boldoguló házaspárok sorsa iránti teljes érzéktelenségét. Ráadásul a konkrét magyar tapasztalatokról tudomása sincs. Az 1989-ben indult dajkaterhes-programban 14 meddő házaspár sikeres terhességéről tudok, amelyből tizenöt egészséges kisbaba született. A szociológus félelmével szemben a programban résztvevő tizennégy dajkaanya közül (tehát akik már hozzásegítettek meddő házaspárokat a gyermekáldáshoz) tizenhárom utólag is úgy érezte, helyesen cselekedett és elégedettséggel töltötte el a más családoknak nyújtott segítség. Közülük ketten rendszeres véradók, szerintük sok hasonlóság van e két embersegítő orvosi módszerben. Csupán egy házaspár bánta meg tettét, mivel a dajkaterhesben érzelmek keletkeztek a genetikai apa iránt, amely rontott házastársi kapcsolaton. Az a 14 meddő házaspár, aki így jutott gyermekhez, nagyon-nagyon boldog, hiszen évek óta készültek életük e csodálatos eseményére. Arra a kérdésre, hogy megmondják-e majd gyermeküknek születésük sajátos körülményét, tízen igennel feleltek, már csak azért is, mivel az édesanya méhhiányt okozó baja úgyis ismert a családon belül. Négy család szívesebben elhallgatná gyermekük előtt ezt a kényszerhelyzetet. Ami nem jó, de ha arra gondolunk, hogy a genetikai vizsgálatok szerint a gyermekek 2–4 százaléka nem a törvényes apáé, és az ilyen „kakukkfiókákról” sem szokták az édesanyák a gyermeküket (meg persze a férjüket) tájékoztatni, akkor nem érzem különleges tragédiának jelenlegi álláspontjukat.

Térjünk még vissza a dajkaterhesekhez. A program kezdetekor a dajkaterhességre szóló felhívásra száztizenhárom asszony jelentkezett. Mindegyiküknek volt már gyermeke, 70 százalékuknak kettő, vagy több. Ebből adódóan csaknem mindegyikük a 25 és 35 év közötti korcsoportba tartozott. Mintegy 40 százalékuk munkanélkülinek, 30 százalékuk háztartásbelinek mondta magát. Az aktív keresők között legmagasabb az egészségügyi dolgozók aránya volt. A nemzetközi kutatás keretében történt kérdőíves adatgyűjtés szerint ketten minden ellenszolgáltatás nélkül segítenének az ilyen meddő házaspárokon (már ezért sem lehet őket „bér”-anyáknak tekinteni), míg heten ezt csak pénzért csinálnák (általában irreálisan nagy összegeket jelöltek meg). A döntő többséget elsősorban a segíteni akarás vezérelte, de elvárnák költségeik megtérítését is. A költségek kapcsán engem az is zavar, hogy ugyan a lombikbébi-módszer alkalmazásakor a magzatkezdemény beültetését a biztosító téríti, de a hormonelőkezelés költségeit nem. S az utóbbi esetenként 20–50 ezer forintot tesz ki egy-egy beültetés előtt és gyakorta 3–6-ra is szükség van. Ekkora összeget pedig az ilyen típusú meddőségben szenvedő szegényebb házaspárok nem tudnak kifizetni. Az állam, gyermekbarát politikáját bizonyítandó, segíthetné őket valamilyen formában.

Herczog Mária írásában amolyan ceterum censeoként az úgynevezett Czeizel-ügyet is említi, sokadszor. Képtelen vagyok megérteni, hogy egy értelmiségi hogyan foglalhat állást egy büntetőügyben, amelyben teljesen tájékozatlan, pedig a bírósági tárgyalás nyílt. Mégis, idáig hallgattam, de most, miután az eddigi tárgyalási napokon meghallgatott vádlottak és tanúk vallomása a valós helyzetet igazolta, szükségesnek tartom Herczog Mária felelőtlen hazugságait szóba hozni. A gyermekét külföldön örökbeadó hat asszony megsegítésével vádoltak, vagyis hogy „közreműködtem családi állásuk megváltoztatásában”. Bebizonyosodott, hogy közülük három aszszonnyal sohasem találkoztam és róluk semmiféle tudomásom nem volt. A másik három asszony valóban kérte segítségem semmiképpen nem vállalható terhességük megoldásához. A hazai örökbeadást ajánlottam, amit ők elfogadtak, így zártuk le az orvosi tanácsadást és megtettük a szükséges lépéseket. A később történtekről tudomásom nem volt, tehát nem is működtem közre. Mégis, az ügyben teljesen tájékozatlan Herczog Mária ismételten nyilatkozott „közreműködésemről”, kimerítve a rágalmazás bűnét.

Dr. Czeizel Endre

 

A blöff folytatódik

 

A tiszta vész kritikája – a kecskeméti polgármester első másfél éve (ÉS, 2000. március 24.) című riportom egyik fejezetében – A blöff neve: Brüsszel – bemutattam a hírős város nagyszabású nemzetközi akciójának főszereplőjét, Kállai Tündét, aki egy éve Kecskemét EU-irodájának közgyűlés által kinevezett vezetője Brüsszelben. Ezt követte egy levélváltás (Mi a blöff? – ÉS, 2000. május 5.), amelyben Kállai Tünde kioktatatott a tényszerű és építkező újságírás mibenlétéről, bár érveinek semmi köze nem volt ahhoz a tényhez, hogy a kecskeméti képviselőtestület eredménytelenség címén egyhangúlag visszahívta  kiküldetéséből. Kállai Tünde végre olvashatott egy – az ő szóhasználatával élve – „européer szemmel és tényszerűen” megírt, „független és politikai nyomástól mentes” cikket a Népszabadságban, Pócs Balázs brüsszeli tudósító tollából, Visszahívták az első magyar EU-lobbistát címmel: „Ahhoz, hogy legálisan tartózkodhassam Brüsszelben, céget kellett alapítanom, hisz turistaútlevéllel érkeztem ide, Kecskemét önkormányzata más muníciót nem adott – mondja Kállai. A hölgy az iroda fenntartásánál közös kockázatvállalást ajánl a városvezetésnek” – olvasható a május 9-i cikkben.

Kállai Tünde ebben a nyilatkozatában egyszerűen – helyes igeidőt használva – nem mondott igazat. Ő jelenleg is a Kecskemét Megyei Jogú Város Önkormányzatának százszázalékos tulajdonát képező Kik-For Ingatlankezelő és Forgalmazó Kft. munkavállalója. Most pedig a munícióról: kiküldetésekor Kállai Tünde kívánságlistát nyújtott át az önkormányzati kft gazdasági igazgatójának, melyen titkárnő, irodabútor, kanapé, számítógép, vezetékes és mobiltelefon, fax, hűtőszekrény, mikrosütő stb. szerepeltek, melyeket a város meg is vásárolt részére. Ezentúl a költségvetés a múlt évben húszmillió forintot biztosított az iroda fenntartására, ebben az évben pedig eddig hat és félmilliót szavazott meg a közgyűlés. Kállai Tünde a Népszabadság cikkében említés tesz olyasmiről is, amiről ez idáig szó sem esett: bevallja, hogy a városi segítség állítólagos hiánya miatt céget kellett alapítania Brüsszelben. Nos, itt van a kutya elásva. Kállai visszahívása mögött a kecskeméti képviselők diszkréciója áll, már jó ideje tudomásuk van ugyanis arról, hogy az EU-irodavezetőnek Kecskemét városa a legkisebb gondja Brüsszelben: Hungarica néven saját cége van, szolgáltatásait még reklámozza is Belgiumban. Ha a cégalapítás etikai vonatkozásait nem nézzük is, munkaköri leírása kimondja, hogy az irodavezető más gazdasági tevékenységet nem folytathat. Vagyis cégalapítása fegyelmi vizsgálat alapját képezi.

Kállai Tündének szíve joga felültetni egy újságírót, de ez a szerkesztőt nem mentesíti a cikkben szereplő ellentmondások feloldása alól. Hiszen egy képviselőtestület csak az általa kinevezett személlyel szemben gyakorolhat munkáltatói jogokat, egy vállalkozót nincs joga visszahívni posztjáról, azzal legföljebb csak szerződést bonthat.

Rajnai Attila

 

Marad a segítség

 

A május 12-i páratlan oldalon olvashatjuk T.Gy. Kétes segítség című írását, melyben a szerző alulírottnak a Magyar Hírlap hasábjain megjelent érettségi tételét taglalja. Sok szempontból igazat kell adnunk a cikkírónak, amit köszönet illet meg építő kritikájáért.

1. Vitán felül áll a helyesírási hibákkal kapcsolatos észrevételek helyessége. E hibák elsődleges áldozata e sorok írója és eddigi munkájának hitele. Már csak azért is, mert az említett személy- és helységnevek a kéziratban helyesen szerepeltek. A tördelési, szedési és korrektori hibák különösen napilapok esetében mindennaposak, sajnálatos, hogy ezen cikkel a nyomda ördöge ilyen durva tréfát űzött.

2. A szerző több helyen kéri számon a részletességet, például a német törzstiszti és vezetői hierarchia, vagy a (helyesen) „Falka-taktika” lényegét illetően. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy akciónk cikksorozatának célja az érettségiző segítése, így itt – szemben a tudományos igényű munkákkal – szempont a célszerűség és a tömörség is, hiszen tételeink elsősorban célzott olvasói köre a történelem iránti érdeklődés szempontjából meglehetősen heterogén gimnazistáké, nem pedig a tudós kutatóké.

Szóljon a fentiek mellett az a tény, hogy a DFT-Budapest összesen 96 hírlapi tételét a számtalan pozitív visszajelzés mellett mindeddig egyetlen elmarasztaló szakmai vagy nyelvészi kritika sem érte.

Tisztelettel

Szép Viktor

Joghallgató a DFT-Budapest történelemtanára

Racionalitás és történelem

 

(Papp László Tamás Egy magyar Gulag-relativista [ÉS, május 12.] című írásához.)

A német nyelv megkülönbözteti a megélhető és a régmúlt történelmet. A „Zeitgeschichte” szóval jelöli azt, aminek még élő szemtanúi vannak, és a „Geschichte” szó alatt tartja nyilván azt, ami a szemtanúk halála folytán végleg a múlté.

Az 1986-ban kitört német történészvita alapvető kérdése az volt, lehetséges-e historizálni a holokausztot? Ernst Nolte német történész racionalizálási kísérlete, melyben a náci terrort mint a bolsevik rendszer terrorjára adott választ mutatta be, hatalmas botrányt kavart. A reakciók nyomán józanabb történészek, mint például az izraeli Dan Diner, feltették a kérdést, hogy egyáltalán történelem-e a holokauszt. Értelmezhető-e érzelmektől mentesen embermilliók kiirtásának folyamata?

Nyugat-Európában a kérdésre egyértelmű a válasz: nem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne volna lehetséges feltárni a népirtás logikáját és racionalitását. Egyesek, mint például Claude Lanzmann – a méltán híres Shoah című dokumentumfilm készítője – magát a kérdést is megtiltották: „Hier ist kein Warum” – mondta Lanzmann, idézve Primo Levi SS-őrét, amikor a holokauszt egyik túlélője a haláltáborok őreinek magatartásáról készített filmet. Az ismert francia szerző, J. P. Sartre egykori magántitkára még a film levetítését is megtiltotta, mondván, hogy maga a kérdésfeltevés is obszcén.

Ez a magatartás áttételesen a történetírásban is létezik. A népirtás okát kutatni hallatlan merészség, hiszen az elpusztítás is „racionális” indoklással történt. Nem könnyű a kérdésről úgy nyilatkozni, hogy közben egyértelmű legyen: a gyilkosok logikájával semmilyen szinten sem azonosulunk. Másrészt viszont az egyéni felelősség kérdése is megszűnik, ha a kérdésre nem adunk választ. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt állítjuk, hogy a bűn eleve elrendeltetésként, kikerülhetetlen sorseseményként egyeseket érint, másokat pedig nem.

A német és a bolsevik rendszer felelőssége semennyiben sem csökken attól, ha bizonyítást nyer: tömeggyilkos döntéseik mögött nem puszta szeszély, hanem pontosan végiggondolt hatalmi érdek állt, még akkor sem, ha valós indokul e hatalmi érdek helyett sokszor fantazmagóriáikat adták a külvilág tudtára.

Magyarországon kevéssé ismert, hogy mind a zsidóság megsemmisítése, mind a Szovjetunióban mesterségesen kiváltott milliós áldozatokat követelő éhínség mögött a hatalom pontos és részletes számítása állt.

Német részről alapvetően élelmezési szempontokból döntöttek a népirtás mellett, mely korántsem csak a zsidókra korlátozódott. A németek által uralt terület 1941 májusában 12 millió tonna gabona behozatalára szorult volna ahhoz, hogy az ellátás elérje az 1939 előtti színvonalat: ezt a szovjet szállítások is csak részben fedezték. Németország első világháborús tengeri blokádja több százezer civil halottat és a hátország bomlását eredményezte: ezért a náci vezérek nem merték megkockáztatni a német fejadagok csökkentését. Göring nyíltan ki is mondta: inkább pusztuljanak az értéktelen népek, de Németország nem éhezhet. Mint ahogyan a legújabb német kutatások is bizonyítják, a népirtás folyamatos radikalizálódása mögött mindig kimutatható a politika hideg számítása. A náciknak nem volt szükségük olyan területekre, melyek több élelmet fogyasztanak, mint amennyi megtermelésére képesek (kivéve saját országukat): a „Generalplan Ost” szerint ezért kellett volna halálra éheztetni például Leningrád és Moszkva lakosságát. Munkaerejük pótolhatónak tűnt, fejadagjaik viszont nem.

Magyar részről a deportálások mögött egyértelműen kirajzolódik, hogy a legfőbb motiváció nem az irracionális antiszemitizmus, hanem a hullarablás volt. A deportálások sebességét meghatározta az a tény, hogy a Sztójay-kormány a zsidóvagyon újraosztásával akarta megoldani az ország szociális feszültségeit. Csak ez tette lehetővé, hogy másfél hónap alatt kiszállítsanak több mint 600 000 embert. A magyar hatóságok ügybuzgalmával a megsemmisítés nem tudott lépést tartani, a túlterheléstől Auschwitz halálgyárában még a krematórium kéményei is megrepedtek.

A magyar vezetés külön kormánybiztost nevezett ki a zsidók vagyoni ügyeinek „megoldására”. E hivatal fő feladata az volt, hogy megakadályozza a zsidó vagyon elrejtését, illetve német kézre jutását. A deportáltak lakásait az utolsó kiskanálig leltározták,  a haszonbérleteket, ingatlanokat zárgondnokság alá helyezték, a takarékbetétkönyveket és magánszámlákat egy zsidó számlává vonták össze, majd mindezt bekebelezték. A magyar állam még arról is gondoskodott, hogy az auschwitzi transzport utasai még karikagyűrűiket se vihessék magukkal. Minden csendőr és szolgabíró tudta, ez immár a „magyar nemzet” vagyona, és a deportáltaknál már csak azért sem érdemes értéket hagyni, mert azt a németek „nyúlják le” a jogilag már korábban megszüntetett emberektől. Ha a holokausztot pusztán irracionális jelenségnek tekintjük, akkor megszüntethető az azt elősegítő politikusok és az azt lebonyolító közigazgatás felelősségének megállapítása. Márpedig a felelősök száma korántsem csupán néhány hisztérikus antiszemitára korlátozódik...

Hasonló a helyzet a szovjet terror esetében is: a kollektivizálás kettős célt követett: egyrészt a sok kisbirtokot meg kellett szüntetni azért, mert a kisbirtokos struktúrában sokkal kevesebb élelmiszerfelesleg termelődött, mint a nagy gazdaságokban, melyek alacsonyabb termésátlagok mellett is abszolút értékben többet termeltek. A kisbirtokosok termésük nagy részét maguk fogyasztották el, adót nem fizettek. A Szovjetuniónak azonban szüksége volt arra, hogy akár a világpiaci ár alatt is piacra dobhassa élelmiszertartalékait. A burzsoáziától elrabolt kincsek után ez volt az egyetlen eszköz, mellyel devizához juthattak. A devizára pedig feltétlenül szükségük volt a nehézipari fejlesztések finanszírozásához, hiszen a gépeket zömmel az USA-ból és Nyugat-Európából importálták. De a gépek mellett fegyverlicenszek tucatjait is az ukrán parasztok búzájából vásárolták. Így került szovjet tulajdonba az amerikai Christie által tervezett harckocsialváz is, mely később T-34-esként vált ismertté, és ennek jegyében vásárolták az ejtőernyőselyem méterének százezreit is (a Szovjetunióban 1941-ig egymillió ember kapott ejtőernyős-kiképzést, nyilván nem defenzív meggondolásból). Sztálin meggyőződése volt, hogy a proletár világforradalom kitörésének feltétele a szovjet hadsereg és nehézipar fejlesztése – hiszen   a forradalmat csak erőszakos úton tartotta lehetségesnek. Ezért kellett elvenni a paraszttól a gabonát, és éhenhalatni vagy bekényszeríteni az újonnan létrehozott ipari komplexumok silói közé.

Papp László Tamás egyébként kitűnő cikkében kárhoztatja Krausz Tamást, mert „racionalizálni próbálja” a kommunizmus bűneit. Racionalizálás nélkül azonban nincs megértés és nincs történelem sem. Krausz Tamással szemben a kritika inkább azért lenne indokolt, mert nem mér egyenlő mércével és a két totális politikai eszme közül a kommunista iránt túl sok empátiával viseltetik: tömeggyilkosság és tömeggyilkosság közt különbséget tesz, holott ez morálisan vállalhatatlan. Még akkor is, ha a gyilkosok között voltak különbségek.

Ungváry Krisztián

 

 

A kommunizmus és a kapitalizmus bűneiről

 

Az Encyclopaedia Britannica 1991-es, angol nyelvű kiadásának rövid definíciója szerint „a kommunizmus olyan politikai és gazdasági rendszer, amelyben a tulajdont a közösség birtokolja, s minden állampolgár osztozik a közös jólétben, többé-kevésbé igényei szerint”. Jelentéktelen árnyalatnyi különbségektől függetlenül valamennyi megbízható filozófiai kézikönyv és lexikon hasonlóképp határozza meg azt a rendszert, amelynek elméleti alapjait elsőként Platón (Az állam) és az őskeresztények (Apostolok cselekedetei) fektették le. Van épeszű ember, aki elhiszi, hogy a sztálini Szovjetunióban, vagy akár a kádári Magyarországon mindenki igényei szerint osztozott a közös jólétben? Helyes-e a cári önkényuralom birodalmi intézményrendszerére épülő bolsevizmus bűneit azonosítani a filozófusok, a vallásalapítók és az egyszerű rajongók több ezer esztendős álmával? Az államszocialista rendszerek dogmaként hirdették magukról, hogy „demokratikusak”, a sztálini alkotmányt a maga idején még nyugati szakértők is a világ egyik legdemokratikusabb jognyilatkozatának ítélték. Mondhatjuk-e, hogy ennek megfelelően, hogy a demokrácia („népi demokrácia”) esetén a nép felelős a Gulag hullahegyeiért? Nem túlzott udvariasság-e néhány keleti zsarnok irányában, ha szó szerint elhisszük nekik, hogy sikerült megvalósítaniuk az emberi filozófia egyik legősibb eszményét, a kommunizmust?

Sajnálom, hogy a „kommunizmus” áldozatairól szóló tudományos és propagandisztikus irodalom láthatóan ki sem tér erre a kérdésre. Ha filozófiailag nem teszünk világos különbséget a kommunizmus eszménye és a bolsevizmus valósága között, akkor nehéz megmondani, hol végződik időben visszafelé az utóbbi miatt felróható történelmi felelősség. Csak Lenin felelős az őt félreállító Sztálin bűneiért, vagy Marx is? S ha Marx igen, akkor mit gondoljunk Hegelről, Morus Tamásról és az első keresztényekről? („A hívek mind összetartottak és mindenük közös volt. Birtokaikat eladták és az árát szétosztották kinek-kinek szükségéhez mérten”, tanítja a Biblia.) Vagy Platónról, aki Leninhez hasonlóan a gyakorlatba is megpróbálta átültetni filozófiai tanait?

Papp László Tamás az ÉS május 12-i számában (Egy magyar Gulag-relativista) ezen is túlmegy, s minden jelző nélkül úgy általában a „szocializmust” azonosítja „százmilliókat érintő justizmordokkal”. Jó lenne tudni, hogy a sokféle szocializmus-definíció közül melyikre gondol? Thatcher asszony az Európai Uniót, komolyabb angolszász szerzők a svéd jóléti modellt nevezik szocializmusnak. A nyugat-európai kormánypártokat és az MSZP-t is magába foglaló Szocialista Internacionálé hivatalos nyilatkozata szerint a „demokratikus szocializmus” megvalósítását tekinti céljának. Elég otromba állítás lenne Tony Blairt, Lionel Jospint vagy Kovács Lászlót tömeggyilkosságok előkészítésével vádolni. A nyolcvanas évek kádári szocializmusa úgy ért véget, hogy az állampárt elvesztette a szabad választásokat és átadta a hatalmat a nyertes pártnak. Feltehetően ez a módszer sem nevezhető a népirtás klasszikus esetének. Mivel Papp László Tamás több alkalommal az MSZP betűszót is belekeveri dolgozatába, élnem kell a gyanúval, hogy tudatosan igyekszik aktuálpolitikai célra felhasználni dolgozatának szomorú tárgyát.

Az ilyesfajta szemantikai pongyolaságokon túl is komoly fenntartásaim vannak a „kommunizmus rémtetteiről” szóló teóriákkal szemben. Az európai demokráciákban ötvenöt esztendeje alapelvnek számít, hogy a holokauszt egyedülálló gonoszságot képvisel az emberiség történelmében, egyedisége nem vonható kétségbe, s aki mégis erre törekszik, az valamilyen módon a nácizmus bűneit relativizálná. Az eredendően gonosz nácizmus nem hasonlítható össze semmilyen más rendszerrel, így a bolsevik kommunizmussal sem. Röviden szólva baleknek tartom azokat a demokratákat, akik a nácizmus mentegetőinek csapdájába sétálva ilyen kalandra vállalkoznak.

Sztálin sötét zsarnokságot valósított meg, amelyben döbbenetesen sok emberéletet áldoztak fel részint öncélú gonoszságból, részint egy torz gazdasági fejlődés érdekében. (A Gulag áldozatainak nagy többségét, ahogy Szolzsenyicin világosan kimutatta, az olcsó kényszermunka érdekében tartóztatták le.) Az irodalom, a filmművészet és a történetírás több évtizede folyamatosan tárja fel ezeket az iszonyatokat, s nagyon helyes lenne, ha a magyar közvélemény az eddiginél jobban megismerné a tényszerűen dokumentált bűnöket. Jó érzésű ember nem mentegeti Sztálin bűneit, még akkor sem, ha Európa keleti felét – benne Auschwitzot is – a szovjet csapatok szabadították fel. A bolsevizmus mélyen antidemokratikus és zsarnoki rendszer volt, amely enyhültebb formáiban is önkényuralmi módszerekkel kormányzott. Ezt ugyan Schmidt Mária és Stéphane Courtois előtt is tudtuk, de nagyon helyes, ha most ők is elismétlik az igazságot.

Az áldozatok számával való egyoldalú játékot azonban nagyon ízléstelennek érzem. Az első koncentrációs táborokat a búr háború idején az angolok állították fel az ellenséges katonák internált hozzátartozóinak, akik közül tízezernél többen pusztultak el a fogságban. Az orosz polgárháború idején meggyilkolt civilekért a bolsevikokat, a fehéreket és az intervenciós hatalmakat egyforma felelősség terheli, s az összes áldozatot abszurd dolog lenne összesítve a kommunizmus számlájára terhelni. Lenin polgárháborús megtorlásait nem a 2000-es esztendő békéjéhez, hanem például a mai Törökország világi szentjeként tisztelt Kemál Atatürk retorzióhoz méltányos hasonlítani. Pol Pot tébolyult rendszerét a vietnami kommunisták számolták fel. Ezt követően az Egyesült Államok még hosszú évekig a Pol Pot-rendszert fogadta el Kambodzsa hivatalos vezetőjének, s minden idők egyik leggonoszabb tömeggyilkosa hatalmát vesztve még látogatást tehetett New Yorkban. Ezek elemi tények, amelyek ugyanannyira igazak, mint a Gulag borzalmai.

Különösen árulkodónak érzem, hogy mind Papp László Tamás, mind Seres Lászlónak adott interjújában Stéphane Courtois részletesen beszél az 1932-es ukrajnai éhség több milliónyi áldozatától. Igen, ez iszonyatos tragédia volt. Egy torz és igazságtalan rendszer minden bűne kifejeződött a több millió gyermek és felnőtt néma éhhalálában. Hatvannyolc esztendővel ezelőtt. Az is tény azonban, hogy minden évben – 1999-ben éppúgy, mint 2000-ben – több tízmillió ember hal éhen ma is a Földön. Zömükben olyan országokban, amelyek előbb gyarmatként, majd névleg szabad országként jó évszázada a kapitalista világrendszerhez tartoznak. Többségük (az afrikai államok) szerződéses kapcsolatban állnak vagy az Európai Unióval, vagy a (brit) Nemzetközösséggel, illetve a francia nyelvű államok közösségével. A mezőgazdasági túltermeléssel küzdő fejlett országok a feleslegből és a fegyverkezési kiadások töredékéből tízmilliók életét menthetnék meg. De a szabad piac elveire hivatkozva nem ezt teszik, hanem hagyják meghalni őket. Ha az 1932-es éhínség felelőseit kutatók a mai éhínségekért felelős személyeket és ideológiákat is megnevezik, akkor elhiszem, hogy az áldozatokkal való szolidaritás vezérli őket. Ha viszont a kommunizmus bűneiből azt a következtetést vonják le, hogy a szabad piac nevében nem szabad változtatni a világgazdaság jelenlegi, sok millió éhhalállal járó rendjén, akkor nem tartom többre őket Sztálin propagandistáinál.

Ken Livingstone, London ötvennyolc százalékos többséggel megválasztott főpolgármestere sikeres kampánya során úgy fogalmazott, hogy a nemzetközi gazdasági szervezetek egy évben több embert ölnek meg vagy hagynak meghalni, mint amennyit Hitler gyilkoltatott meg egész uralma alatt. Ez így demagógia, mert a gázkamrákban legyilkolt csecsemőket nem lehet egy önző gazdasági rend áldozataihoz hasonlítani. De a XIX. századi ír, az 1932-es ukrajnai és a jelenlegi afrikai éhség iszonyata igenis összemérhető. Mindhárom esetre igaz, hogy a képletes és valóságos kenyeret ideológiai okokból tartották vissza azok, akiknek módjukban lett volna segíteni.

Sanda aktuálpolitikai utalások nélkül a huszadik század bűneinek feltárása remélhetőleg egy emberségesebb huszonegyedik századba vezet minket. A történelmi elemzés baloldalellenes kampánnyá silányítása azonban Auschwitz relativizálását és mindenfajta kapitalizmuskritika kriminalizálását szolgálja.

Hegyi Gyula

 

Pert nyert Kastyják

 

A Fővárosi Munkaügyi Bíróság jogerős ítéletével megsemmisítette dr. Kastyják János volt kiskunhalasi rendőrkapitány fegyelmi elbocsátásáról szóló Bács-Kiskun megyei főkapitányi határozatot, és az országos rendőrfőkapitány ezt jóváhagyó határozatát. Kastyják fegyelmijének az alapját az képezte, hogy bírálja felettesei intézkedéseit és politizál. Az exkapitány hosszú évek óta próbálta jelentéseiben figyelmeztetni feletteseit Sepsi László dohány-nagykereskedő, a becsődőlt Sepsiker Rt. tulajdonosának üzelmeire, aki többször is nyilvánosan kijelentette, hogy Orbán Viktorhoz és Pintér Sándorhoz fűződő kapcsolatai révén eltávolítja Kastyják Jánost a kiskunhalasi rendőrkapitányság éléről. Kastyják, elbocsátását követően, följelentette Gergényi Péter Bács-Kiskun megyei főkapitányt hivatali visszaélés és hamis vád bűncselekményére hivatkozva. Az ügyben a Szabolcs-Szatmár Megyei Főügyészség jelenleg is nyomoz. A negyvenhét éves kapitány nem kérte visszahelyezését, közös megegyezéssel nyugállományba vonult. A tavaly nyáron jogtalanul menesztett főrendőr elbocsátásának hátteréről az ÉS részletes tényfeltáró riportot közölt január 14-i számában, No szmoking címmel.

 

Riport- és glosszaverseny

 

A Soros Alapítvánnyal közösen meghirdetett verseny legutóbbi szakaszának díjazottjai: riport műfajban első díjas Kertész Péter „Egyetértek, Sándor” című írása, amely a VIP-lista és a CM-klinikák történetéről szólt. Második Rajnai Attila riportja a kecskeméti polgármesterről A tiszta vész kritikája címmel. A glosszisták első díját É. Németh Géza nyerte, második Nizalowsky Attila. Mivel a díjazottak közül többen szabadságukat töltik, a díjakat az eredeti időponthoz képest később, június 1-jén adjuk át a szerkesztőségben.

 

ÉS vacsorák a Vasas Családi Vendéglőben

 

A vacsorákat mindig a hónap utolsó csütörtökén – májusban tehát 25-én – rendezzük 19 órától. Az előzetes helyfoglalás föltétlen ajánlott, ezt az étterem 212-8777-es telefonszámán kell megtenni. Az étterem címe: II., Pasaréti út 11–13. Fél nyolckor Pápai Erika és Vallai Péter felolvas, ezért kérjük, helyüket időben foglalják el. A májusi főszakács: Kabán Eszter.

Levesek: Jeges citromleves; Fokhagymás cukkínileves; Diós szárnyaskrémleves

Előételek: Ananász kaviárral; Lángoló sonka; Sonkakrém formában

Főételek: Tengermelléki marhanyelvragu; Kacsa kaprival; Pikáns sertésborda

Desszertek: Epres túrógombóc; Pupák (német derelye); Szentgyörgyi palacsinta

Publicisztika

 

MUCSÁNYI MARIANNA:

 

„Időközben” minden lehetséges

„Időközben” minden lehetséges – politikusok és elemzők elengedhetik a fantáziájukat, előbbiek gondolatban kioszthatják egymás közt a következő kormány tárcáit, utóbbiak eljátszhatnak a koalíciókötések lehetséges variánsainak számolgatásával. Így volt ez 1992-ben és 1996-ban is. Nyolc éve májusban a Fidesznek háromszor annyi támogatója volt (39 százalék), mint a közvélemény-kutatások szerint mögötte álló MDF-nek (13 százalék), hogy aztán két év alatt a 7 százalékos választási eredményre küzdje le magát. Négy éve pedig úgy tűnt, már a Bokros-csomag után, de még a Tocsik-ügy előtt, hogy az MSZP-t semmi sem menti meg attól, hogy miniszterelnök-jelöltje 1998-ban ismét kormányalakítási megbízást kapjon. A szocialisták 28 százalékos támogatottsággal vezették a népszerűségi listát, a majdani győztes, a Fidesz pedig 9 százalékkal, a parlamenti pártok közül utolsó előttiként várta a folytatást, a kormányzati ciklus második szakaszát. (Mindebből persze nem következik általános tanulság.)

A felmérések szerint 2000 tavaszán az MSZP – azon választók körében, akik biztosan elmennének szavazni és tudják is, kire voksolnának – 16 százalékkal vezet a Fidesz előtt. Ez a különbség túl van azon a határon (a 10 százalékon), melyről Orbán Viktor egy tavaly év végi pártrendezvényen azt állította, hogy jó kampánnyal, a választások második fordulójában kialkudott visszalépésekkel ledolgozható. A küzdelmet azonban nem két párt, hanem két blokk vívja majd: hiába kedvez a pillanatnyi politikai hangulat az ellenzéknek, ha „most vasárnap” a két tábor pártjainak szavazatai öszszeadódnának, az FKgP 8 és az MDF 5 százalékos támogatottsága, illetve az SZDSZ 5 százaléka miatt kétesélyessé válna a versengés.

Történhetne mindez két év Fidesz-kormányzás után, amelynek a – választók számára irrelevánsnak tűnő – eredménye nem más, mint a jobbközép koalíció hatalmi pozícióinak megszilárdítása. Először a rendszerváltás óta a jobboldal által képviselt politika, értékrend, intézményrendszer – ízlés kérdése, hogy tetszik-e vagy sem –, de megkerülhetetlenné vált. A Fidesz a „vörös pókháló” szétszaggatása közben precízen szövögette a „fehér pókhálót”, építette klientúráját. Nem folytatta az előző ciklusokban megkezdett gazdasági-társadalmi reformokat, nem indított be újabbakat, nem hirdetett meg nagy programokkal, nem foglalkozott szakpolitikával, kísérletet sem tett arra, hogy a ciklus első szakaszát felhasználja a társadalom számára kellemetlen, de a továbbiak szempontjából lényeges lépések megtételére. (A gazdaság önjáróvá vált, a kormányzatnak nem kellett mást tennie, mint figyelnie a növekedés-egyensúly problémájára. Ha a gazdasági folyamatok a prognózisok szerint alakulnak, még az a csoda is megeshet a Fidesszel, hogy teljesül az a választási ígérete, melynek realitásában maga sem hitt igazán: a 7 százalékos növekedés.) A kormányzat egyetlen dologra összpontosított az adminisztrációban, a stratégiai ágazatokban, a médiában, a magánszféra állami megrendelésektől függő szektoraiban: a pozíciószerzésre. A ciklus következő szakaszában vélhetően annak leszünk tanúi, hogy a Fidesz miként igyekszik megszilárdítani ezt a klientúrát, illetve hogyan hangolja össze a szavazatmaximálás miatt teendő lépéseket és a jobboldalnak szánt gesztusokat. Ebben a politikai kontextusban van jelentőségük azoknak a szimbolikus eseményeknek – a miniszterelnöki–pártelnöki funkció szétválasztásának, a „nagy programok” beindításának, az államfő-jelölésnek, a kormányátalakításnak, a Fidesz–FKgP szövetség megerősítésének –, melyek időben egybeesnek a kormányzati ciklus kitüntetett pontjával, a félidővel.

 

A Fidesz, okulva az 1999-es tavaszi kudarcból, már nem beszél a konszolidációról (kivéve a miniszterelnököt, aki februári országértékelő előadásában befejezettnek nyilvánította a rendszerváltást), hanem szimbolikus lépések sorozatával kísérletet tesz a politikai viszonyok normalizálására. (Ha ez nem sikerül, akkor legalább a látszat kialakítására.) A vezető kormánypárt lépéseinek célja, hogy bizonyítsa: a következő két évben valami más, valami új következik, miközben – vélhetőleg – nem kíván másként politizálni.

Időrendben e jelképes cselekedetek sorában az első a miniszterelnöki–pártelnöki poszt különválasztása volt, amely beleillett abba a folyamatba, ahogyan Orbán Viktor nem két éve, hanem 1994 óta kivonni igyekszik magát a napi politikai konfliktusokból. A feladatok megosztása újabb lépés a kormányfői posztnak az államelnöki tisztséghez közelítése felé, újabb lehetőség annak bemutatására, hogy a hazai alkotmányos keretek között is működtethető (ál)elnöki rendszer. S újabb kísérlet arra, hogy felkészítse Orbán Viktort (és leendő szövetségeseit) a jobbközép unió vezetésére. (Az eredeti koncepció szerint a Kövér–Torgyán–Dávid vezette pártok szoros együttműködése nyomán kialakuló formáció élére a kormányfő került volna, mára azonban – az MDF önállósulási törekvései miatt – bizonytalanná vált a terv megvalósíthatósága.)

Egyelőre a szimbolikus lépések és nem a nagy gazdasági reformok közé sorolható a Széchenyi-program meghirdetése is, amely nem több a költségvetésben egyébként is szereplő vállalások egy cím alá rendelésénél. Ennek ellenére alkalmas arra, hogy a kampányban felhasználható legyen: vélhetően a kormány tevékenységét szkeptikusan szemelélőkben is azt az érzetet kelti, hogy a pénzköltésen kívül más is történt 1998–2002 között a gazdaságban. Ezzel a jelképes „projekttel” épp azokat a választókat igyekszik megnyerni a Fidesz, akik úgy érzik: ők bizony nem fogékonyak a jelképes politikai cselekedetekre (korona-átszállítás, millenniumi zászlólengetés). A Széchenyi-tervhez megfelelő alapot és nem utolsósorban forrásokat biztosít a 6–7 százalékos növekedés, és az a tény, hogy a kormányzat őrzi a pénzügyi egyensúlyt.

Mádl Ferenc államfővé jelölése szintén alkalmas arra, hogy a vezető kormánypárt a lehető legszélesebb választói rétegekhez juttassa el üzeneteit, bemutassa politikája eredményeit. Közölje: elérte, hogy ne Torgyán József legyen a köztársaság második elnöke; egy, az ellenzék által is elfogadható, vitán és a napi politikai összecsapásokon felül álló személyt talált, egy olyan jogtudóst, aki nemcsak a „polgárok”, hanem minden magyarok elnöke lesz. A jelölést kísérő, két éven át tartó médiaérdeklődés, illetve az ellenzéki pártok aggodalmaskodása, melyre a Fidesz és az FKgP is „rájátszott” azzal, hogy előbbi nem szólalt meg az ügyben, utóbbi pedig azt sulykolta, hogy Torgyán József az esélyes az államfői tiszt betöltésére, előkészítette a fenti pozitív üzenet célba juttatását. (Így lehet egy igazán jó topic-kal akár éveken át is napirendet diktálni.) Pedig az államfőjelölés körüli politikai harcok a legkevésbé sem méltóak arra, hogy a rendszerváltás utáni korszak egyik sikertörténeteként maradjanak fenn. Az FKgP elnöke az utóbbi tíz év egyik legnagyobb bohózatát mutatta be, hogy leplezze vereségét (ismét bizonyítva, hogy saját hitbizományának tartja a Kisgazdapártot), az ellenzék politikusai pedig bénultan tűrték, hogy orruknál fogva vezesse őket a Fidesz. Mádl Ferenc jelöltté válását még kommentálni sem tudták, azonnal és önként lemondtak sajátjelölt-állításról, de nem közvetítették megfelelően azt sem, hogy ezt miért (vélhetően a konstruktív ellenzéki magatartás bemutatása okán) tették.

A szimbolikus politikai tettek legfrissebbike a kormányátalakítás, amely bár ad hoc jellegűnek tűnik, arra megfelelő lehet, hogy példázza: lezárult a kormányzati ciklus első szakasza. Másra nem is nagyon alkalmas, mert a foglalkoztatáspolitika, a szakképzés vagy az egészségügyi tárca egyes osztályainak átnevezése nem javíthat érdemben a kormány ténykedésén. A Orbán-kabinet annak ellenére, hogy a legstabilabbnak tűnik az utóbbi tíz évben regnálók közül, szinte megalakulása óta változik. Személycserékről ugyan nincs szó, de területek átszervezéséről szinte állandóan. A forgatókönyv minden esetben hasonló: ha valamely tárca első embere nem hajtja végre a kiszabott feladatot, vagy nem bír apparátusával, a Miniszterelnöki Hivatal (MeH) kapja a lehetőséget, hogy megoldja a problémát. (Így került a kancelláriára a tb, az érdekegyeztetés, az informatika – hogy a legújabb megoldás se maradjon ki.) Ha pedig teljesítőképessége határáig ért a MeH, akkor folytatódik a kormányátalakítás a kancellárián az egyes fő- és alosztályok átszervezésével. A most zajló struktúraváltás érdekessége, hogy a MeH-hez hasonló csúcsszervezetté kíván válni a Gazdasági Minisztérium is. Azt egyelőre nem tudni, hogy mindez valódi strukturális átalakítást jelent-e, vagy csak Matolcsy György lobbitevékenysége vált feltűnően láthatóvá.

A személycserék eddig csupán a fideszes tárcákat érintették, amely az FKgP politikusainak gyenge teljesítménye miatt azt a látszatot kelti, hogy a kormányfőnek nincs befolyása a kisgazda minisztériumok működésére. Orbán Viktornak eddig nem sikerült abból profitálnia, hogy leváltotta rosszul szereplő minisztereit, nem tudott pozitív szerepbe helyezkedni a hibát hibára halmozó kisgazdákhoz ragaszkodó Torgyán Józseffel szemben. Sokkal inkább erősödött az a kép, hogy tulajdonképpen az Orbán-kormány legalább két kormány, vagy több.

 

A fenti, a politikai helyzet konszolidálását, a szavazatmaximálást célzó lépéseket kellene összehangolnia a Fidesznek olyan gesztusokkal, amelyek a jobboldalhoz ideológiai okokból kötődő szavazók várakozásait elégítik ki, de nem taszítják a politikai helyzetet normalizálni kívánókat sem.

Az államfőjelöléssel összekapcsolt alku (melynek a gazdaságot érintő vetületeiről még szinte semmit sem lehet tudni) valódi tétje a koalíció fenntartása és a Fidesz–FKgP-szövetség megerősítése. Ebből a szempontból lényegtelen is, ki lesz Göncz Árpád utóda. A fontos az, hogy miként működik tovább a kormány és mi legyen a sorsa a hatalmon lévő pártszövetségnek. A kormányzati átszervezések – Orbán Viktor szavai szerint – nem érintik a koalíciós megállapodást, vagyis Torgyán József a következő két évben is saját belátása szerint dicsérheti, vagy menesztheti minisztereit. A jelek szerint a kormányzat ténykedésének kettős, fideszes–kisgazda mércéje fennmarad.

Ennél több újdonságot, kellemes és kevésbé kellemes meglepetést is hozhat a Fidesz számára kockázatosnak tűnő, a választásokra készült paktum. Hiába számította ki pontosan a vezető kormánypárt, hogy az FKgP-vel létrehozott szövetség többet hozhat a választásokon, mintha ismét az MDF-fel vág neki a kampánynak, a párt jobbra tolódása taszíthatja az egykori liberális szavazókat és a mérsékelt hangnemet kedvelő konzervatívokat is.

A két nagy pártban, illetve a két nagy blokkban gondolkodó Fidesz láthatóan nem számol a kisebbek esetleges megerősödésével. Pedig a lehetséges szövetségesek, ez esetben az MDF teljesítménye nem várt fordulatokat hozhat. Szereplése (és ez igaz a másik oldalon az SZDSZ-re is) fontosabb lehet a következő hónapokban, mint önmagában a két nagy párt megítélése. A Fórum három hónapja folyamatosan 5 százaléknyi, vagyis a parlamentbe jutáshoz elegendő támogatót tudhat maga mögött. Ha Dávid Ibolya pártja eltávolodik koalíciós partnereitől (vagy az ellenzéknek sikerül eltávolítania azoktól), az nem csupán az 5 százaléknyi szavazat miatt lesz fontos. Lényeges lesz a Fidesz kampánystratégiája miatt is. Ha ugyanis a Fórum önállósodik, a legnagyobb koalíciós párt – terveivel ellentétben – nem lesz képes a választások előtt a politikai centrum felé elmozdulni. Nem marad más választása, mint hogy folytassa agresszív taktikáját, megpróbálja az MDF szétzilálásával megszerezni annak szavazóit. (Ennek a próbálkozásnak a kimenetele azonban legalábbis kétséges.) Ha viszont Kövér Lászlónak sikerül benntartania a megerősödött MDF-et a jelenlegi szövetségi rendszerben, akkor a mérleg – az ellenzék jelenlegi teljesítménye ellenére is – a kormányzó pártok javára billenhet.

A választásokra készülve az egyik legnehezebb mutatvány a Fidesz számára a lehető legtöbb szavazót (ősfideszeseket, volt SZDSZ-eseket, konzervatívokat, nemzeti radikálisokat) megnyerő stílus megtalálása lesz. Az utóbbi két év politikai történéseit (az időközi választások ennek valamennyi lényeges elemét megmutatták) a kétféle politikai kultúra állandó ütközése talán jobban leírja (a két tábor közötti átjárhatatlanságot is ez magyarázza leginkább), mint a demokrácia-modellekkel operáló elemzések. A konszenzuális és a többségi demokrácia sablonja nem húzható rá sem az előző, sem a jelenlegi kormányra. Horn Gyula adminisztrációja visszafogottabb volt a jelenlegi kormányénál, amit elsősorban nem konszenzuskészsége, hanem az utódpártiság miatti önmérséklet magyaráz. Orbán Viktor kabinetjének kifogásolható lépéseit, illetve a jobbközép pártok körül szervezett klientúra mohóságát pedig felesleges lenne felmenteni a többségi demokrácia modelljére való hivatkozással. Hogy mely demokráciamodell érvényesül Magyarországon, arra nyilván hosszú évek múlva lehet válaszolni. A politikai eliten belüli (a generációs szakadék miatti) kulturális különbségek azonban már ma is kézzelfoghatóak. Érdekességük, hogy nem csupán az egyes pártok között, hanem a pártokon belül is megragadhatóak – ennek ellenére a domináns attitűdök alapján leírható a két tábor. Az új politikai trendekben rejlő lehetőségeket kihasználó kormányoldal és a tradicionális politikai eszközökhöz ragaszkodó ellenzék áll szemben egymással. (A „harmadikutas” konzervativizmus és a mára klasszikussá öregedett szociálliberalizmus.) A politikai sikert, a szavazatszerzést mindenek fölöttinek tartó, a cselekvés mítoszát éltető, az eszközökben nem válogató jobboldali tábor, és a ma is még programokban gondolkodó, a tömegmédiától idegenkedő baloldali. Hogy az eszközök mennyire szabadon használhatóak, azt ugyancsak az időközi választásokat kísérő kampány bizonyítja, melyben a jobboldal játszott rá – sajnos nem is sikertelenül – a késő-kádárizmusból ismert paternalista attitűdökre; és a baloldal volt az, amely épp a fenti mentalitás elutasítását helyezte mondandója középpontjába. Mindez nem a jobboldal „állampártiságáról” árulkodik, hanem arról, hogy a hazai politikai kultúra tíz év alatt sem jutott el arra a szintre, hogy a hatalmat visszatartsa a továbbélő reflexek kihasználásától. A munkamegosztás egyértelmű: a politikai kultúrát 1990 óta a mindenkori ellenzék félti a kádári tradícióktól, a mindenkori kormány pedig (vissza)él a hagyományok adta lehetőségekkel. A kérdés az, el tudja-e hitetni a szavazókkal a Fidesz, hogy nem ezt a modellt kívánja követni?

 

VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS:

 

Utaznak, utazgatnak – ingyenebéd

 

A The New York Times 2000. május 3-i száma címoldalon hozta a hírt, hogy az állam kormányzóját mégsem találta vétkesnek az e célra kirendelt etikai bizottság: jogszerűen fogadott el felmenői szülőföldjére utazási támogatást egy, bár kereskedelmi célú, ám nonprofit szervezettől, amit megtehet, ha összeférhetetlenségi ok a szövetségi és helyi törvények, valamint az állam etikai kódexe szerint nem mutatkozik. George E. Pataki nevét sokan ismerik Magyarországon, nem is elsősorban azért, mert közvéleményünk oly mélyrehatóan érdeklődne barátja és szövetségese, az Egyesült Államok belpolitikája iránt, és nevezett férfi mégiscsak az egyik legjelentősebb amerikai állam, New York kormányzója, hanem azért, mert ez egy büszke nép, számon- és nagyra tartja távolba szakadt véreit, és Pataki, ezzel a névvel, ha akarná se tudná letagadni magyar vonatkozásait, de nem is akarja egyáltalán, sőt, szeret is parádézni Kisvárdán, ahonnan az atyai família úgy származott el, mint Tony Sopranóék Ávelinóból. (Amerikában a név még nem minden, ismerek egy Bill Kovach nevű férfit – történetesen igen komoly újságíró, zsurnaliszta-titán, sokszoros Pulitzer-díjas szerkesztő, most a Harvard médiaalapítványának kurátora –, felmenői egzotikus hangzású, mássalhangzó-torlódásban gazdag albán nevüket amerikaiasították Kovachra, mely azért mégsem egy tolakodó-neofita WASP-név, kellően idegenszerű, ám kellően befogadható is, kiejthető, asszociálható: az idősebbek úgyis Ernie Kovacsra, az amerikai televíziózás ötvenes évekbeli hőskorának ügyeletes komikuszsenijére gondolnak először, ha hallják. Pataki nemcsak nevében, szívében is magyar, hiszen szeret minálunk, és ez jó – de legalábbis hírérték.

Itten.

Azt már Zsolt Béla is észrevételezte egy írásában a harmincas évek derekán, hogy a magyar vonatkozások mindig ütősek minálunk, az akkor időszerű újságírás kódexét vázolta egy, a maihoz hasonló hangulatú korban. „Pótlólag, mint nem elsősorban lényeges, inkább az üzleti, utcai kelendőség szempontját szolgáló tanács: lehetőleg illessz bele minden világeseménybe, amely a közönség érdeklődését leköti, valamilyen magyar motívumot. Jó ötlet német Nobel-díjasokról, amerikai olimpiai világbajnokokról, királyi metresszekről kimutatni, hogy magyar származásúak. Kitűnő, első oldalra való koradélutáni cím: »Budapesti viceházmester volt 1921-ig a bosznabródi hétszeres kéjgyilkos«”. (In: Zsolt Béla: Ars Scribendi. Szép Szó, 1936.)

Nos, a részben magyar származású és republikánus párti Pataki kormányzó kétszer is járt Magyarországon, útját mindkét esetben a Hungarian–American Chamber of Commerce (Magyar–Amerikai Kereskedelmi Kamara) finanszírozta, mely a két ország kereskedelmi kapcsolatait előmozdító, nem profitorientált, nem gazdasági tevékenységet végző szervezet, amely azonban profitorientált, gazdasági tevékenységet folytató szervezetektől gyűjt adományokat tevékenységéhez, rendezvényeihez. A The New York Times szerint a HACC rendszeres támogatói között olyan nagyvállalatok vannak, mint a Philip Morris, a Pepsi vagy két gyógyszeripari nagyágyú, a Bristol–Myers Squibb és a Pfizer. Kicsi a világ, nem meglepő a logika: ezeknek a cégeknek mind New York államban, mind Magyarországon vannak érdekeltségeik. Felneszelt s ugrott a sajtó, beindult a kormánygépezet vizsgálata is Albanyban, elsősorban persze az amerikai szálakon. (Idevonatkozó érdekesség, hogy New York állam fővárosa nem New York City, hanem egy Albany nevű kisváros – igaz, egy korábbi történelmi korban mintha itt is felvetődött volna, hogy Magyarország fővárosa Lakitelek legyen, ez a remény elsikkadt, de Alcsutdoboznak lehetnek még esélyei.) A vizsgálat megállapította, hogy a kormányzó hivatalának nem volt tudomása arról, kik a nonprofit kereskedelmi kamara háttértámogatói, ezt már a korábbi kormányzó, a demokrata Mario M. Cuomo útjánál sem vizsgálták, mikor őt a Japán Kereskedelmi és Iparkamara hívta meg a távoli szigetországba. (Noha a Keidanren, a Japán Iparkamara tagja és szponzora több tucat olyan vállalat, melynek éves adózott nyeresége sokszorosa a magyar állam költségvetésének, drágább is az ország, biztos többe is került az út.) A Hungarian–American Chamber of Commerce nem keltett gyanút a kormányzó hivatalában, Amerikában New Jersey államban van bejegyezve (ami ugyan New Yorktól nagyon messze nem esik: a Hudson folyó másik partjáról beszélünk), üzleti tevékenységet nem folytat, vagyona nem kiugró (úgyszólván semmi: a kormányzó utazására a negyvenezer dollárt is úgy kellett összekalapozniuk). Monika Szarka-Elling asszony, a HACC elnöke azt nyilatkozta a The New York Timesnak, hogy nem vizsgálták, mely cég miért finanszírozott, így a Philip Morrist, a legbőkezűbb támogatót sem kérdezték. Ami az amerikai sajtót izgatta az ügyben, az az, hogy a Philip Morris épp egy New York állam-beli cigarettaügyi döntésre vár, melynek kimenetele épp a kormányzótól függ. Bizonyos források szerint húsz-, mások szerint harmincezer dollárral járultak hozzá a kormányzó útjához a Magy.–Am. Ker.–Kam. közvetítésével, és a cég egyik vezető tisztviselője jelen volt egy fogadáson Magyarországon, amelyet a kormányzó tiszteletére adtak. Mindegy, a vizsgálat megvolt, eredmény zéró, igaz, bevették a New York állam politikusaira vonatkozó etikai szabálygyűjteménybe, hogy nemcsak az utazásaikat támogató szervezeteket kell vizsgálniuk a jövendőben összeférhetetlenségi szempontból, de a lehetséges háttérfinanszírozókat is.

Ennyi volna a történet, nem egy Etwas – ha innen nézzük.

Ne innen nézzük most!

Az ugye könnyen belátható, hogy egy több tízmilliós amerikai szövetségi állam kormányzójának néhány napos utazása nagyszülei fatornyosába nem rázza meg a nyugati hemiszféra gazdasági, politikai, társadalmi életét, az a negyvenezer is elég pimf összeg, mi fér abba bele?, (rep.jegy, két éjszaka Kempinski, két éjszaka a Grand Hotel Palace Kisvárda Sheratonban, két dögösebb fogadás, nagyobb dózis pincepörkölt plusz fröccsök, jatt a zenészeknek, fogathajtás délibábbal). Aki már ezt is sokallja, szóljon! Ennél sokkal érdekesebb a helyi sajtó lelkes utánjárása, és az ezt követő etikai vizsgálat. Nem a mennyiség, hanem a dolog maga! Történhetett-e valamilyen vajazás, vannak-é bármilyen összefonódásra utaló jelek? Nem történt, nincsenek. Cool, az élet megy tovább, teszi mindenki tovább a maga dolgát, normát szigorítanak, odafigyelnek. Ennyi.

Kapcsolgatom a tévét a minap, azt mondja az egyik híradó, talán az RTL Klubé, hogy megtörik a MALÉV monopóliumát (ami helyes!, abzug monopóliumok, ún. „nemzeti” nagyvállalatok, trösztellenes törvényt! stb.), új légitársaság alakul itt minálunk. Az új légitársaság a megszületésükért lobbizó képviselőket, önkormányzati szakembereket, egyéb komálósokat szállítja majd első repülésén a meseszép Korfura. Mutatja is a képriport az új légitársaság gépét, mélykék, az van az oldalára írva: Pannon Air (ötletes), nyilatkozik a tízensokadik kerület polgármestere, hozzájuk van bejegyezve a cég, büszkék, úgy tekintenek rá, mint anya gyermekére, persze, hogy mennek Görögbe. Aztán megszólal egy vidéki kisgazda képviselő, magáról beszél, csapongó szellem, nyughatatlan lélek ő, menedzsertípus na, megkeresik egy jó ötlettel, hát nem tud ellenállni, gyerekkorában is azt biflázta a tizenkét pontból, hogy az úttörő, ahol tud, segít, hát segített ő is. Szeret a dolgok végére járni. Büszkén, öntudattal mondja, amit mond, kételyek nem gyötrik, fel sem merül benne, hogy a szerep, amit játszik, nem az ő szerepe. (Szerintem ő bérletes lesz a Budapest–Korfu reláción.) Még mennek ám politikusok, támogatók (közülük a kancelláriai államtitkár Mikes Éva neve hangzott el) a repinyaralásra; hogy aztán teljes áron, kedvezménnyel, netán ingyen, arról nem is esik szó. És miben is állott az a támogatás? Vártam a napisajtót, figyeltem a híradásokat, semmi, de lehet, hogy ez az én figyelmetlenségem. Ilyen hír nálunk nem éri el az ingerküszöböt, magasan van a léc, meg se rezdül, a kormányzat sem arra reagál intenzíven, hogy hullanak a békési rendőrök, mint legyek, a közvéleménynek dunsztja nincs, hogy a közélet milyen magasságig olajos, hogy a parlamenti vizsgálat műfaját egy Kosztolányi nevű szerzőnek sikerült grand guignolba ojtania – nem, a kormányzat csak akkor ragad tollat, ha a BBC esik „magyar nemzetgyalázás bűnébe”, úgymond.

Van egy amerikai mondás, főként a köz embereire (képviselők, bírák, a végrehajtó hatalom legénysége) nézve van értelme. There’s no such thing as a free lunch (nincs olyan, hogy egy ingyen ebéd), magyarán, a szívességnek ára van (lehet), és a köz emberei számára helyesebb, ha nemcsak kerülik ezeket a szívességi lehetőségeket, de annak is látszanak. Kicsit untat már a balkánozás, amúgy is az ausztriázásnak van szezonja, tehát: nem jobb az átlagosztráknak, hogy nemcsak a drága nemzeti légitársasággal (Austrian Airlines; AUA) repülhet nyaralni, de olcsóbb magáncégek is hirdetnek charterutakat megannyi délszigetre? Dehogynem! Kérdés, hogy a magáncégek indulásakor a Lauda Air vagy a Tyrolean Airlines mely politikusaikat korfuztatta. Haidert? Schüsselt? Esetleg magát Kurt Waldheimet? (Vajon éppen Görögországba?!) Vagy valamely régi szocdem arcot a Vranitzky-, esetleg még a Kreisky-stábból? Meg kéne ezt nézni. A kutakodás esetleges pozitív eredménye után meg még azt is, melyik a jobb politikai rendszer, a kapitalizmus (és a demokrácia) osztrák(-balkáni), vagy annak nyugati(-angolszász) formája?!

Meg hogy melyik megteremtésére van itt lehetőség az elkövetkező kétszáz évben?

A magyarosch „nincs péééééz”, a „politikus is ember”, a „nekik is kell valami”, ezek nagyon álságos és lapos érvek, elkenés, öncsalás, közmegtévesztés. A politika – jó esetben – közszolgálat és nem szpáhibirtok. Az egykori japán Lockheed-ügy vezér-érintettje, Tanaka Kakuei miniszterelnök magától lemondott, és ottmaradt a lemondásban, pedig a japán is elég ingyenebéd-konform, összefonódás-érzékeny közélet; a magyar Lockheed-ügy főkolomposát, Selmeczi Gabriellát úgy kellett hat ökörrel lemondatni, majd kis idő elteltével más fontos állásba helyezni, és kormányzati pitbullszakértőnek kinevezni. Ebben a magyar mini Lockheed-ügyben az első szakasz végső stádiumában jött egy hátsó, keleti, melankolikus fuvallat: az egész provinciális, primitív, aláírásos, nagykövetcserét javasló cserkészmozgalomra az adta az okot, hogy néhai Gyuricza Béla tábornok külföldi gyógykezelésének költségét a Lockheed állta volna. Nem akarok ízléstelen lenni; a halál természetes dolog, a korai halál nem az, nem a gyászt sértjük azzal, ha vizsgálóbizottság, sajtó és közvélemény a tragikus eset ellenére végigvisz egy dubiózus affért. A miniszterelnök személyes katonapolitikai főtanácsadójához, Gyuricza tábornokhoz hasonlóan az én szüleim is korahatvanason haltak bele a magyar egészségügybe, orvosbarátaim egybehangzó véleménye szerint a fejlettebb és odafigyelőbb külföldi gyógykezelés segíthetett volna rajtuk. Mégis: ha a tábornokhoz hasonlóan magas rangú közszereplők lettek volna, lebeszéltem volna őket hasonló jellegű szponzoráció elfogadásáról, egészen addig, míg le nem mondanak posztjukról. Hosszú távon az összeférhetetlenség fontosabb, mint a személyes, bármily fájdalmas tragédiák. Egy ország katonai főtanácsadója ne a világ egyik legnagyobb hadiipari vállalatának pénzén gyógyuljon, pláne, ha a cég nemzeti tendereken indul, überpláne: az efféle magyarázatot ne tekintse a közvélemény természetes dolognak, elfogadhatónak, akceptálhatónak.

Mert a köz szolgálatának egyéni érdekektől mentesnek kell lennie: személyes, egészségi, vagyongyarapodási és nyaralási szinten egyaránt. Mert a köz hatalmának birtokosai hozzáférhetnek ugyan mindenféle húsosvájdlingokhoz, és minden országban, minden szinten adódnak esetek, hogy bele is túrják ormányukat, de. Mert demokráciában a köz hatalmának birtokosai ellenőrizet alatt állnak, saját moráljuk és jogérzékük mellett a választott normaalkotó testületek, a független igazságszolgáltatás, a nyilvánosság felkészült, fenekedő és harcias szervei, a köz ügyei iránt érdeklődő, figyelmes, méltányos és aktív közvélemény ellenőrizete alatt. Mert ez pártállástól, hatalmi szinttől és hatalmi ágtól független ellenőrizet.

Mert nincs ingyenebéd. Senkinek.

 

 

ÉLET

Ha politikai közszereplő lennék, tudnám, hogy nyilvánosan bírálhatóbb vagyok a többi embernél. „Vagyok, aki vagyok”, mondanám, ezzel együtt szerencsétlen dolognak tartanám, ha nem mondhatnám el nyilvánosan a véleményemet dolgokról, elvégre politikusként ez szinte kötelességem lenne. Csak éppen elvárnám, hogy tisztességesen, hogy ne mondjam: korrekten adják vissza a szavaimat, mert sokszor aljas módon belemagyaráznának mindenfélét, amit én nem is úgy értettem. Márpedig én mindig úgy érteném. (Eleve rosszul lennék attól, hogy „tizedik éve nem tudunk semmit sem kezdeni a jelenlegi ellenzék hihetetlen médiafölényével.” Szerencsére csak olyanoknak nyilatkoznék, akik nem konfrontálnának valódi kérdésekkel, ehelyett a stúdiólegyeket hessegetnék el a fejemről élő adásban.)

Lennék, aki lennék.

Kongresszuson nem szégyellném, hogy nekem és pártomnak „nem térkép e táj”, „mi nem világpolgárokká akarjuk nevelni gyermekeinket”. Nem rejteném véka alá, hogy „csak nekünk fontos ez a nemzet”, s rosszindulatú konfliktuskeresésnek, káros különutasságnak tartanám, ha gyengébb, de nagyobb taglétszámú szövetségesünk megpróbálna diszkréten leszakadni az e kijelentés mélyrétegében megbúvó kizárólagosságról. „A Demokrata Fórum nehezen tudja lélektanilag feldolgozni a nagypárti lét emlékét és a kispárti jelent”, aláznám meg szövetségesünket nyilvánosan, és nem azért, mert ez nálam taktika vagy stratégia lenne. Én ezt pontosan így is gondolnám. Ha politikai közszereplő lennék, a fejem tartalma nyilvános közkincs lenne.

„Ez nem az a liberális párt”, mondanám, „amelyben azért nem választanak meg valakit elnöknek, mert a szülei kommunista zsidók voltak”, és utána nem érteném, mi ezzel a probléma. Hát nem pont azt jelenti ez, hogy nálunk igenis pártelnök lehet valaki ilyen kritériumokkal? Dehogynem, de az a szűk, jól körülhatárolható, értelmezési monopóliummal bíró kör állandóan kiforgatja az ember szavait, belemagyaráz olyat, ami nincs is ott. Ez engem nagyon zavarna. Vagy miért ne vethetném fel a zsidókérdést nyilvános fórumon? Nincs azon mit megtárgyalni? Dehogynem. Azt is mondanám persze, hogy ez Trianon mellett olyan fontos kérdés, amit nem engedhetünk át a szélsőjobbnak, inkább mi vessük fel, mint ok. Ezt is félremagyaráznák, persze. Ha meg „hernyókkal és nyüvekkel” jönnék a parlamentben, senki sem említené, hogy csupán Cseh Tamást idézem.

És miért ne beszélhetnék lakossági fórumon „betelepítésről” meg „élettérről”? Elvégre „kulturális értelemben mindenképpen a magyarlakta területek a magyar nemzet életterének számítanak, függetlenül attól, hogy melyik állam fennhatósága alá tartoznak ma”, nehogy má’ ez tabu legyen. Ha viszont erről beszélnék, éppenhogy elvetném a betelepítés ötletét, s mondanivalómat azzal árnyalnám, hogy „díjaznám”, ha „a betelepítés megoldása a magyarlakta területek visszacsatolása lehetne.” Nem érteném, miért nem evidens, hogy a jelenlegi Kis-Magyarországra abszolúte nem éri meg transzportálni a felvidéki vagy a vajdasági magyarokat, a dolog csak úgy érné meg, ha maga a Felvidék vagy a Vajdaság is jöhetne – de nem is ez a lényeg, hanem hogy én mindezt nem azért adnám elő, hogy lenyúljam a szélsőjobb szavazóit. Vagy hogy a népszerűséget hajhásszam. Nem.

Azért beszélnék erről és azért így, mert ez a tartalom és ez a nyelvezet ilyen formában állna össze a fejemben. Lakossági fórumokon, parlamentben, a nyilvánosság szűkebb és tágabb dimenzióiban egyaránt azt és úgy mondanám, ami és ahogy a nyelvemre tolulna. Ha politikai közszereplő lennék, nem választanám szét a személyes vágyaimat a politikai realitásoktól, az ellenzékkel és saját koalíciós partnereimmel való bánásmódot a kifejlett paranoiától, a sarki kiskocsma elvárásait az európai uniós követelményektől. Az EU amúgy is hidegen hagyna, úgysem kellünk ezeknek. Persze lehet, hogy ha ilyen lennék, akkor nem lennék alkalmas politikai közszereplőnek. Az sem kizárt, hogy egyszer el kellene számolnom a lelkiismeretemmel – Isten, ember és a borotválkozótükör előtt.

–sl–

 

RIPORT

ÓSZABÓ ATTILA–TÓTH JUDIT–VAJDA ÉVA:

 

A pénz Kovácsa II.

– A Bankár-csoport egy évtizede –

„Őrült kockázatokat vállaltunk és bejött” – így összegezte vállalkozása elmúlt évtizedét Kovács Gábor. A főként vállalatfelvásárlásokra és pénzpiaci spekulációkra szakosodott Bankár Holding Rt. a kilencvenes évek elején üstökösként robbant be a hazai nagyvállalatok közé: az 1989-es induláskor egymillió forintnyi tőkével létrehozott cég jelenleg közel tízmilliárd forintos vagyonnal rendelkezik, befektetéseinek és leányvállalatainak száma pedig több tucat. Ezek között az autóalkatrész-gyártól a húsüzemen keresztül a koporsókészítő-műhelyig sok minden található, miután minden olyan üzletbe belevágtak, ami gyorsan sok pénzzel kecsegtetett. A szerteágazó cégcsoportot lényegében három ember tartja a kezében, közöttük is meghatározó szerepe van a banki tapasztalatokkal rendelkező, pénzügyi zseninek tartott Kovács Gábornak. Róla még ellenfelei is sokáig azt tartották, hogy „bármihez nyúl, az arannyá válik a kezében”. Nemrégiben azonban a Bankárt is elérte a nagy birodalmak sorsa: a tulajdonosok túlzott önbizalma, amely néhány rossz üzletpolitikai döntéssel párosult, azt eredményezte, hogy a pálya szélére kerültek. Ebben az is szerepet játszott, hogy a kormányváltás óta „politikai célkeresztben” állnak, amit egyesek a Postabankkal kötött üzletekkel, mások pedig Nagy Sándor szocialista politikushoz fűződő közeli viszonyukkal magyaráznak. Mindenesetre a cégcsoport mostanában sorra szabadul meg befektetéseitől, jelentősen visszafogta üzleti aktivitását, bevételei nagyobb részét pedig korábban felhalmozott adósságai törlesztésére fordítja. Bár vannak, akik szerint a Bankár-birodalomnak üzleti szempontból vége van, a céget közelről ismerők úgy látják: hiba lenne Kovács Gábor zsenijét alábecsülni, a csoport előbb-utóbb visszatér az üzleti élet forgószínpadára.

 

A Bankár-csoport 1994 követően látványosan stratégiát váltott, és a tulajdonosok kiterjedt kapcsolati hálójának segítségével a szabadpiacról visszatértek az állami szektorhoz. Piaci ellenfeleik ez idő tájt többször gyanakodtak arra, hogy politikai kapcsolataikat is kihasználják, csakhogy üzleteket szerezzenek. Egy forrásunk szerint „könnyű úgy pénzt csinálni, hogy lepaktálsz valakivel, mert akkor kis kockázattal jó nagy hozamot lehet elérni.” A tulajdonosok azonban ezt az irányváltást határozottan tagadták, szerintük minden üzletük továbbra is jelentős kockázatot hordott magában. Egy általunk megkeresett szakértő úgy jellemezte a helyzetet, hogy „a Bankár kockázati típusú tőkebefektető volt, csak a kockázati tőketársaságokkal szemben valahogyan semmibe nem tudott belebukni, és ez egy kicsit gyanússá tette őket”. Tény, hogy a Bankár ebben az időszakban egyszerűen nem tudott hibázni, és Kovács Gábort rövidesen úgy emlegették, mint „a magyar pénzügyi élet szürke eminenciását”.

 

Kulcskérdés

Az állam felé fordulás első lépéseként a Bankár Kft. 1994-ben beindította követelésvásárlási üzletágát. Erre az időre esett ugyanis a kereskedelmi bankok megtisztítása rossz követeléseiktől úgy, hogy a pénzintézetek állami tőkejuttatás fejében sorra helyezték ki befagyott hiteleiket az általuk alapított úgynevezett work-out cégekbe, amelyek a rossz hiteleket leértékelt áron értékesítették. Kovácsék az elsők között ismerték fel, hogy ez a „központi szennyestisztítás” hatalmas üzletet rejt, ugyanis az eredeti névérték töredékéért, öt-tíz százalékért lehetett befagyott banki követeléseket vásárolni, miközben némi szerencsével a követelés negyven-ötven százalékát is ki lehetett préselni az adósokból. Az ötletet Antal Ernő, a Postabank akkori vezérhelyettese hozta, akivel a Bankárnak a Kanizsa Sörgyár kapcsán már volt közös üzleti „sikerélménye” (Lásd erről A pénz Kovácsa I.,  ÉS, május 12.). „Mivel a Postabankon belül ő irányította a vállalati hitelügyleteket, hihetetlenül jól érezte, hogy a követelések mögött mennyi behajtható fedezet van” – mondta róla egyik forrásunk. Antal Ernő saját elmondása szerint ebben nem volt semmi ördöngösség, csupán olyan adósokat kellett kiválasztani, amelyek könnyen pénzzé tehető eszközökkel rendelkeztek. A legjobb üzlet abban az időben az eladósodott és felszámolás alatt lévő termelőszövetkezetek, állami gazdaságok tartozásainak megvétele volt, amelyek rengeteg eladható ingatlannal és ingósággal rendelkeztek.

Antal Ernő tanácsai nyomán az adós- és bankkonszolidáció során a Bankár alaposan bevásárolt az államra szállt rossz hitelekből, amelyek nagyobbik felét a Medgyessy Péter által vezetett Magyar Befektetési és Fejlesztési Banknál (MBFB) kezelték. Az MBFB összesen mintegy 2500 cég közel 110 milliárd forint névértékű tartozása felett rendelkezett. A cégeket hat szürke kötetbe, ábécé-sorrendbe szedték, és egyenként vagy több céget csokorba gyűjtve, csomagban lehetett pályázni rájuk. Kovács Gábor még a postabanki posztján lévő Antal Ernővel együtt bújta az eladásra szánt követeléseket, s 1994 nyarán végül 15 felszámolás alatt álló társaság befagyott hitelét szerezték meg. Azért csak ennyit, mert akkoriban erre a célra mindössze 130 millió forint körüli összeget szánhattak, azt is csak úgy, hogy százmillió forint értékben hitelt vettek fel. Az MBFB-től megvett követelések – bár akadt köztük olyan is, amiből máig nem láttak egyetlen fillért sem – összességében jó üzletnek bizonyultak, s erre tekintettel Kovács Gábor a korábban bevált recept szerint a Postabank-főnöknek is tisztséget és tulajdonrészt ajánlott. Ő azonban – ellentétben a többi tulajdonossal – külön céget és saját irodát kért, amikor 1995 januárjában kilépett a Postabankból. Így jött létre – a múlt héten bemutatott Kanizsainveszt jogutódjaként – Antal Ernő és a Bankár Kft. fele-fele tulajdoni részesedésével az AB Faktor Pénzügyi Szolgáltató Kft., amely a cégcsoport banki és egyéb követelések vásárlásával foglalkozó „lába” lett.

Az egyik legnagyobb fogásuk a Magyar Hitel Bank (MHB) tulajdonában lévő százmillió forint jegyzett tőkéjű Kulcs Kft. volt, amelyet 1995 őszén szereztek meg. A Kulcs meglehetősen hibrid képződmény volt, amely főként az MHB többségi és kisebbségi kényszerbefektetéseit tartalmazta. A 38 vállalat összesen 4,1 milliárd forint névértékű tartozását kezelő társaság tulajdonjogáért az AB Faktor Kft. egymillió forintot fizetett az MHB követeléseit kezelő Risk Kft.-nek, a követeléseket pedig – a legjobb ajánlattal – 560 millió forint készpénzért vették meg. Forrásaink véleménye szerint a Kulcs bőven megérte az árát, miután „első ránézésre is volt benne 250–300 millió forint gyorsan pénzzé tehető értékpapír, elsősorban államkötvény”. A cégben ugyanakkor az értékes ingatlanok és üzletrészek mellett „hajmeresztő dolgok, például több tízezer fakanál és Amerikából importált konyhamalacok is voltak”. Az összes eszköz értékesítése után az AB Faktor becslések szerint legalább hétszázmillió forint bevételre tett szert, miközben, több forrásunk szerint, „alig vállalt érdemi kockázatot”.

 

Jelzálogház

Még inkább így volt az Idex Külkereskedelmi Mérnökiroda és Fővállalkozó Rt. esetében, amelynek nagy értékű budai székházának megszerzéséhez a Bankár forrásaink szerint „alaposan felhasználta kiterjedt kapcsolati hálóját”. Az egykori szocialista mamutvállalat Fő utcai irodaépülete mindig is a politika érdeklődésének homlokterében állt: az Antall-kormány idején az Állami Számvevőszéknek akarták átadni, majd a Horn-kormány alatt az ÁPV Rt-hez került, ahol rákerült arra a listára, amely a társadalombiztosításnak ingyenesen átadott állami vagyonelemeket tartalmazta. Informátoraink szerint ennek a legfőbb szorgalmazója a vagyonkezelő igazgatóságában az a Bessenyei Zoltán volt, aki ekkoriban Nagy Sándor szocialista politikussal, az ingyenes tb-vagyonjuttatás fő lobbistájával együtt „állandó hétvégi látogatója” volt Kovács Gábor telki rezidenciájának (Lásd erről A pénz Kovácsa I., ÉS, május 12).

A mintegy egymilliárd forintra becsült Idex-székház közel másfél évnyi huzavona után végül tényleg a tb-nél kötött ki: az épületet 1996 őszén az Egészségbiztosítási Önkormányzat kapta meg az ingyenes vagyonjuttatás keretében. Ám a Bankár – amely abban az időben a tulajdonosok visszaemlékezése szerint maga is székházat keresett – addigra „betette a lábát az ajtórésbe”, és ennek köszönhetően végül „nagyot kaszált”. Az Idex ugyanis 1995 végére súlyosan eladósodott, tartozásainak egyetlen fedezetéül pedig a székház szolgált. A Bankár Kft. gyorsan felismerte a lehetőséget, miszerint a tartozás fejében „einstandolni lehet” az épületet, és 272 millió forintért megvette a vállalat legnagyobb hitelezőjének számító K&H Bank 476 millió forint értékű követelését. Első lépésként szinte azonnal jelzálogjogot jegyeztetett – 450 millió forint értékben – a székházra, majd 1996 elején tovább szűkítette a kört az Idex körül: 51 millió forintért megvette az APEH-tól a vállalat 76 millió forintnyi adótartozását is, aminek alapján további 132 millió forint jelzálogot jegyeztetett az ingatlanra. A Bankár-csoportnak az öszszesen 565 millió forint értékű jelzálog mindössze 323 millió forintjába került, s ebből is csupán 132 milliót kellett azonnal kifizetniük. Miután pedig az ÁPV Rt. igazgatósága 1996 január elején úgy döntött: 875 millió forintért megvásárolja az irodaépületet, hogy „a befolyó vételárból kielégíthessék a hitelezőket”, gyakorlatilag a Bankár Kft. készpénzben megkapta 565 millió forintos jelzálogának ellenértékét. Ráadásul az ügylet során a Bankár duplán biztosítva volt: ha az ÁPV Rt. nem siet az Idex segítségére, gyakorlatilag övék a nagy értékű székház, így viszont minimális befektetéssel közel 250 millió forintot kerestek fél év alatt. Bár ezt a tulajdonosok kérdésünkre kifejezetten tagadták, az ÁPV Rt. felügyelő-bizottságának 1997 augusztusában elfogadott ellenőrzési jelentése szerint „nem zárható ki teljességgel, hogy a Bankár Kft. előtt ismert volt (…) az ÁPV Rt várható döntéssorozata”. A jelentés felvetette annak lehetőségét is, hogy a cég „bennfentes információ birtokában cselekedett, amikor megvásárolta az Idex adósságait”. Az erre vonatkozó tárgyi bizonyítékokat azonban a bizottság nem tudta feltárni, az időközben – hűtlen kezelés és üzleti titok megsértése miatt – ismeretlen tettes ellen indított nyomozást pedig a rendőrség bizonyíték hiányában 1998 májusában megszüntette. A nyomozást megszüntető határozat szerint „a követelések tőkeértéken történő megvásárlása, illetve ehhez kapcsolódó kamatokkal terhelt összeg az IDEX Rt. székházára jelzálogként való bejegyeztetése egyezik az e téren szokványos üzleti szokásokkal.” Az ÁPV Rt-nél így kénytelen-kelletlen lenyelték, hogy a Bankár több százmillió forintot „kiénekelt az állam szájából”.

 

Hangos kivezetés

A „kapcsolati háló felhasználásával kötött állami üzlet” ékes példája volt a Dunabank eladása is. A kisbank 1995 harmadik negyedévére a tönk szélére sodródott: 5,8 milliárd forint jegyzett tőke mellett saját tőkéje mínusz 1,6 milliárd forintra süllyedt, azaz a pénzintézet gyakorlatilag elvesztette teljes vagyonát. A Dunabankban 96 százalékos tulajdonos magyar állam – több sikertelen privatizációs próbálkozás után – válaszút elé került: vagy állami pénzeszközökből megmenti a bankot, vagy bezárja azt. A megoldást Réthy Imre, a Bankár Kft. kijáróembere hozta, aki 1995 őszén azzal jelentkezett be Hegedűs Évához, a pénzügyminisztérium helyettes államtitkárához, hogy „támadt egy ötletünk arra, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon”. Az ötlet egyébként – „csendes kivezetésnek” nevezik – nem volt új a bankválságok kezelésének nemzetközi gyakorlatában. Lényege, hogy a bajba került pénzintézetet „kettévágják”, és míg az egészséges részeket (betételhelyezés, kártyaüzletág, széf stb.) szakmai befektetőnek értékesítik, addig a beteg üzletágakat (hitelezés, befektetések) felszámolják. E megoldás előnye, hogy nem lesz pánik az ügyfelek között, és a kötelezettségekért nem azonnal, hanem időben elnyújtva kell helytállni.

Az ötletet a pénzügyi tárcánál is „megvették”, és a Dunabank 1995. december 29-i közgyűlésére Antal Ernő, Réthy Imre és Kovács Gábor már egy olyan szerződéssel a zsebében érkezett, amely felhatalmazta őket: csendesen vezessék ki a piacról a pénzintézetet. A magyar bankválságok kezelésének történetében mindazonáltal addig példa nélküli volt, hogy teljes egészében egy magáncéget bízzanak meg ilyen tevékenységgel – ráadásul anélkül, hogy azt nyílt pályázatban előre meghirdették volna. A Bankár Pénzügyminisztériummal kötött szerződése tipikus példa volt arra, miként lehet „egy üzletről több bőrt lehúzni”. Részben egy alacsony fix árért, részben pedig sikerdíjért dolgoztak ugyanis, tehát bevételük azon múlott, hogy az ötmilliárd forintra taksált állami veszteségből mennyit képesek lefaragni. A sikerdíj annak is függvénye volt, hogy mennyi idő alatt sikerül a Bankárnak vevőt találni a bank működő üzletrészeire. Közben magával a Dunabankkal is kötöttek szerződést, amelynek értelmében a pénzintézet „bérbe vette” a Bankár munkatársait, Antal Ernőt pedig kinevezték vezérigazgatónak.

Alig néhány nappal a decemberi közgyűlés után az igazgatóság elfogadta a Bankár által kidolgozott kivezetési stratégiát: a lakossági üzletágat (bankkártya, lakossági betétek, vámpénztárak) pályázat útján sürgősen értékesítik. „Rohanni kellett az idővel, ugyanis csak januárban egymilliárd forint körüli betétet vontak ki a bankból, a legjobb dolgozók pedig felmondással fenyegetőztek” – emlékezett Antal Ernő. Két hét alatt döntötték el, hogy a zártkörű pályázatra öt hazai pénzintézetet (OTP Bank, Mezőbank, Magyar Hitel Bank, Konzumbank, ING Bank) hívnak meg. A holland ING vezérigazgatóját, Rejtő E. Tibort forrásaink szerint maga Kovács Gábor győzte meg a részvételről, miután korábban együtt dolgoztak a Citibanknál. Az első fordulót követően a versenyben a Konzumbank és az ING maradt állva, és a második fordulóban közel három órán licitáltak egymásra. „Ott ültem a tárgyalóban, mindkét kezemben telefonkagyló volt, az egyiken Rejtő, a másikon a Konzumbank vezérigazgatója, Szabóné Pákozdi Éva emelte a tétet” – emlékezett vissza a folyamatban részt vevő egyik forrásunk.

A versenyből végül az ING került ki győztesen azzal, hogy a Konzumbanknál jóval kevesebb készpénz – értesüléseink szerint 14 milliárd forint – felhasználásával vállalta az ügyfelek Dunabankkal szemben fennálló követeléseinek teljesítését. A pénzügyi tárca 1996. február 23-én kötött szerződést az ING-vel, a Bankárnak pedig a „két hónap rohammunkáért” egyes becslések szerint mintegy ötszázmillió forint sikerdíj ütötte a markát. Az összeget a Bankár tulajdonosai kérdésünkre nem kívánták kommentálni, csupán annyit közöltek: munkájukkal több milliárd forintot takarítottak meg a magyar államnak. Az igazán nagy üzletet mégsem a sikerdíj, hanem a Dunabank rossz követeléseinek és eszközeinek megszerzése jelentette, amelyek kalandos úton kerültek a Bankár Kft. és Antal Ernő közös érdekeltségeihez. A pénzintézet, hogy mérlegét átláthatóvá tegye, 2,6 milliárd forint névértékű rossz hitelt adott el halasztott fizetéssel a kizárólagos tulajdonában álló Irodaház Beruházási és Kereskedelmi Kft.-nek még 1995 folyamán. Az Irodaház Kft. tulajdonjoga először a Dunabank felszámolásának megindítását követően indult vándorútra: a bank 1996 őszén hirdette meg eladásra az elsősorban ingatlanokat és kényszerbefektetéseket tartalmazó vállalkozást, amelyet aztán a Bankár Kft. és Antal Ernő közös tulajdonában álló Széria I. Szervező és Tanácsadó Kft. szerzett meg. A vállalkozás üzletrészéért egymillió forintot, míg a benne található követelésekért „nagyságrendekkel többet” fizettek. „Mintegy 15 céget hívtunk meg a zártkörű pályázatra, köztük a Szériát is, amelynek ajánlata több mint 50 százalékkal haladta meg a második legjobb pályázó által ajánlott összeget” – mondta el Antal Ernő, aki kérdésünkre azért nem tartotta összeférhetetlennek, hogy a szerződés egyik oldalán eladóként, a másikon vevőként szerepelt, mert a Pénzügyminisztérium ellenjegyezte a tranzakciót. Ezt az állítást egyébként a birtokunkba került dokumentumok is alátámasztják: Balázs Ágnes helyettes pénzügyi államtitkár 1996. december 20-án hozzájárult ahhoz, hogy „a Széria I. Kft. az engedményezési és üzletrész-átruházási szerződésekben foglaltak szerint a Dunabank Rt.-től az annak 100 százalékos tulajdonában lévő Irodaház Kft.-t megvásárolja”. A kft. kálváriája azonban itt még nem ért véget. Alig egy hónappal később Antal Ernő és Kovács Gábor mint magánszemélyek, fejenként ötszázezer forintért megvásárolták a Széria Kft.-től az Irodaház Kft. tulajdonjogát, azonban már a Dunabank követelései nélkül. Azok ugyanis az Antal Ernő és a Bankár Kft. közös cégében, az AB Faktor Kft.-ben kötöttek ki.

 

Beszédes pénzek

A pénzügyileg rendkívül sikeres „állami üzletek” mellett a Bankár-csoport bővíteni akarta reorganizációs üzletágát is, terjeszkedésének azonban volt egy gátja: a pénz. A Bankár tőkeereje ugyanis csak néhány vállalat felvásárlására volt elegendő, a „nagyüzemi” méretekhez már nem. Ekkor került a képbe Kovács valahai munkahelye, a Citibank, amely már korábban is finanszírozta a Bankár cégfelvásárlási akcióit. Az amerikai pénzintézetet nem kellett sokáig győzködni arról, hogy a Bankár jól bevált reorganizációs módszerét egy kockázati tőkebefektetési alap keretei között jóval hatékonyabban lehetne kamatoztatni, ezért segített a befektetők felhajtásában. Az akció átütő sikert hozott: 1995-ben Jersey-szigetén jegyezték be az ötvenmillió dolláros alaptőkéjű, kizárólag magyarországi kockázati tőkebefektetésekre szakosodott alapot, a Hungarian Capital Fundot (HCF). A Bankár Kft. kétmillió dollárral, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) 17 millió dollárral, a londoni Citibank és az Egyesült Arab Emírségek olajpénzeit befektető Abu Dhabi Investment Authority pedig tíz-tízmillió dollárral szállt be az üzletbe. Részt vett az alap gründolásában az olajpénzekkel gazdálkodó Kuwait Investment Office, egy holland befektetési alap, az FMO, és egy angol biztosító, a Sun Life Insurance is. Az Abu Dhabi Investment Authority úgy került az üzletbe, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök 1995 áprilisában az Egyesült Arab Emirátusokba utazott, ahol az emír személyesen tett ígéretet, hogy tőkét visznek majd Magyarországra. Az üzleti delegáció tagja volt a Bankár egyik tulajdonosa, Mátyásfalvi György is, aki az alap képviselőinek hosszasan ecsetelte cége reorganizációs sikereit. Így azután, amikor az emirátus-beliek rövid idő múlva Magyarországra látogatottak, tíz potenciális befektetési lehetőség közül a Bankár már korábban megismert ajánlatát fogadták el. Az alap kezelését, azaz a befektetési célpontok kiválasztását és az ügyletek bonyolítását a Bankár Kft. és a Citibank kockázati tőkebefektetésre szakosodott leányvállalata, a CVC Capital Europe Partners Ltd. közösen végezte. Hiába volt azonban a kezdeményezés egyedülálló és a gründolás sikeres, a HCF reorganizációs tevékenysége nem hozott átütő sikert (lásd erről bővebben Húsosfazék című keretes írásunkat.)

A látványos sikerek nyomán nemcsak külföldi nagybefektetők, hanem belföldi cégek és magánszemélyek is mind szívesebben bízták pénzüket a Bankár-csoportra. A – főként értékpapír-piaci – befektetéseket az 1994-ben létrehozott Bankár–B Kft. intézte, amely néhány év alatt a csoport befektetési bankjává nőtte ki magát. Korábban egy közvetítő cég – információink szerint a Dunainvest – bonyolította a cég tőzsdei ügyleteit, Kovács azonban saját brókercéget akart, amely később bekerülhet a legnagyobb forgalmú hazai értékpapír-kereskedő vállalkozások közé. Hogy így legyen, megszerezték például a korábban csődbe jutott Lupis Brókerház ügyfeleit átvevő Góg Értékpapír Rt.-t, amelynek hozománya közel 4500 ügyfél, vagyonkezelési tevékenység és a tőzsdei tagság volt. A brókercég tekintélyét – a jól bevált módszernek megfelelően – kapcsolati hálójukkal is erősítették: rövid ideig a Bankár–B felügyelő-bizottságának elnöke volt Demján Sándor üzletember, a cégvezetést pedig olyan „kupaktanács” látta el tanácsokkal, amelynek tagja volt többek között Élő Norbert (Trend/Prognózis Rt.), Kemenes Ernő (Deloitte & Touche Rt.), Matolcsy György (Privatizációs Kutatóintézet) és Vértes András (GKI Gazdaságkutató Rt.). A hatás nem is maradt el: bár a Bankár–B végül csak a 12. helyig jutott a brókercégek toplistáján, fénykorában mintegy hatezer ügyfél számláját vezette. Különösen kedvelt volt például a színészek és közéleti személyiségek körében. A piaci pletykákkal ellentétben azonban nem kötöttek – más cégeknél előszeretettel alkalmazott – hozam- és vagyongaranciás szerződéseket, sőt, mint egyik forrásunk fogalmazott: „Megkülönböztető jelzéssel sem látták el a prominens személyek számláit.”

Mindeközben a bankközi devizapiacon folytatott tevékenységgel sem hagytak fel, bár a szenvedélyes spekuláns hírében álló Kovács ebben az időszakban kissé visszavonult a konkrét üzletektől, inkább csak felügyelte, mintsem maga végezte volna azokat. Ebben az időben nem is volt szükség az aktív részvételére: a piacok szárnyaltak, munkatársai pedig, másoknál bátrabban spekulálva, fantasztikus hozamokat értek el. Az 1994 novemberében 170 millió forinttal létrehozott Első Deviza Factory (lásd erről A pénz Kovácsa I., ÉS, május 12.) jegyzett tőkéje három év alatt egymilliárd forint fölé emelkedett. Ezen felbuzdulva 1996 februárjában 291 millió forinttal létrehozták a Második Deviza Factoryt, amely az első céghez hasonlóan nyilvános részvénykibocsátással jött létre, és „a csúszó leértékelésen csinált szép hozamot”. A részvények – amelyeket bevezettek a Budapesti Értéktőzsdére is – árfolyama egy év alatt megduplázódott, a cég vagyona pedig elérte az ötszázmillió forintot. A két Deviza Factory sikerén „elszállva” Kovács úgy gondolta, hogy itt az ideje belevágni egy olyan spekulatív részvénytársaság létrehozásába, amely a befektetők pénzét azonnali, határidős és opciós ügyletekbe fekteti a Budapesti Értéktőzsdén. Hiába óvta néhány közeli munkatársa, hogy részvényekkel spekulálni „olyan, mintha üveggömbből akarná a jövőt megjósolni”, Kovács nem hallgatott rájuk, 1996 novemberében belekezdett a Rizikó Factory létrehozásába. Miután a befektetők 840 millió forint értékben jegyeztek részvényt, úgy tűnt, Kovács helyes döntést hozott, „bár az óriási érdeklődés őt is meglepte”. A Rizikó Factory tehát részvényekkel kezdett spekulálni, bár 1997-ben már házon belül is voltak olyan hangok, amelyek igyekeztek óvatosságra inteni a tulajdonosokat, és jelezték, hogy a piacok szárnyalása nem tart örökké. Kovács azonban egy közeli munkatársa szerint „ekkorra már elveszítette tárgyilagosságát”, és nem törődött az intelmekkel.

 

Bűvös határon

A figyelmeztető jelek ellenére a Bankár csillaga 1997 végére fényesebben ragyogott, mint valaha. A cégcsoport már közel ezer embernek adott munkát, vagyona pedig egy év alatt a tízszeresére (1,19 milliárd forintról 10,5 milliárd forintra) nőtt. Az adózás előtti eredmény először lépte át a bűvös egymilliárd forintos határt: 1997-ben – szemben az előző évi 654 millió forinttal – 1,52 milliárd forint lett, amely után azonban – főként a veszteséges leányvállalatoknak köszönhetően – csak 127 millió forint adót fizettek be a költségvetésbe. Egyik forrásunk szerint „könyvvizsgáló vagy adóellenőr legyen a talpán, aki el tud igazodni a Bankár-csoporthoz tartozó cégek tulajdoni viszonyain”. Ebben az időszakban a Bankár közvetlen érdekeltségi körébe mintegy 25 cég tartozott, amelyek további 30–35 vállalkozásban rendelkeztek meghatározó részesedéssel. Ráadásul az úgynevezett kapcsolt vállalkozások – amíg a törvény erre lehetőséget adott – egymást is keresztül-kasul tulajdonolták, így a kívülálló számára a csoport jószerivel teljesen átláthatatlanná vált.

A tulajdonosok és a munkatársak azonban pontosan eligazodnak a cégek erdejében, hála a maguk között csak „Cégbibliaként” emlegetett kétkötetes könyvnek. Ennek első részében, az „Újtestamentumban” a még működő érdekeltségek adatai szerepelnek alapításuktól fogva, a második kötet, az „Ótestamentum” pedig a már eladott vagy megszűntetett cégek információit tartalmazza. Minden céghez úgynevezett organigram tartozik, amely tulajdonképpen egy A/4-es papírlap, amelyen nyilakkal ábrázolják, hogy melyik cégben ki mekkora részesedéssel rendelkezik. Réthy Imre szerint már novemberben tanulmányozzák a következő év januárjától esedékes jogszabályváltozásokat, és ha szükséges, ahhoz alakítják a cégstruktúrát. Év vége felé a Bankár szakértői hosszasan elmélyülnek a cégek eredményeinek tanulmányozásában, majd a mérlegek fazonírozása érdekében ide-oda tologatják a tulajdonrészeket. A változásokat aztán gondosan átvezetik a Cégbiblián és az organigramokon.

Mindenestre 1997-ben „a konszolidációba bevont leányvállalatok (…) egyedi beszámolóiban lekönyvelt rendkívüli eredmény kiszűréséből származó tételek 1,035 milliárd forint eredményt csökkentő tételt vontak maguk után”, azaz ennyi pénzt tudtak az adóelkerülésre szolgáló veszteséges, úgynevezett „technikai cégek” bevonásával megspórolni. A fenyegető viharfelhőket – nevezetesen, hogy a csoport súlyosan eladósodott – azonban a szerteágazó vállalatbirodalom és az adózási trükkök sem tudták elfedni. Míg 1996-ban a Bankár-csoport 6,28 milliárd forint kötelezettséggel rendelkezett, addig ez az összeg egy év múlva már 24,56 milliárd forintra rúgott. „Ahogy nőtt a birodalom és aratta le a babérokat a Bankár, Kovács Gábor úgy gondolta, hogy bármi, amihez hozzányúl, arannyá változik, így már olyan üzletekbe is belement, amelyek szétfeszítették a csoport kockázattűrő-képességének kereteit” – mondta róla egyik volt közeli munkatársa.

 

Sorozatunk befejező részében bemutatjuk, milyen szálak fűzték a Bankár Holdingot a Postabankhoz, és miként duzzadtak a csoport külső adósságai már-már kezelhetetlen méretűvé. Beszámolunk arról, hogy a csoport életében hoztak-e változásokat a két évvel ezelőtti választások, és milyen vitába keveredtek a Postabank kétes követeléseit kezelő Reorg Apport Rt.-vel. Ismertetjük, hogy miért kényszerültek brókercégük és reprezentatív belvárosi irodaházuk eladására.

 

Húsosfazék

„Az elkésett lehetőség” – így összegezték piaci elemzők az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank (EBRD) és az „arab olajmágnások” pénzéből létrehozott kockázati alapot, a Hungarian Capital Foundot (HCF). Az ötvenmillió dollárt kezelő alap – prominens alapítói ellenére – nem sikertörténetként vonul majd be a Bankár-csoport történetébe, noha a hétéves futamidőre, ezen belül ötéves befektetési időszakra létrejött alap egyedülálló volt abban, hogy az EBRD első magyarországi alapja volt, amelyben – miközben a pénz nagy részét profi külföldi befektetők adták – részt vett egy, a helyi viszonyokat átlátó partner is.

Első lépésként az élelmiszerfeldolgozó-iparban, azon belül is a húsiparban akartak „teljes termelési láncot” kiépíteni, ám ennek során az alapot egyre másra érték a kudarcok. Mindjárt az első üzlet, a Kereskedelmi és Hitelbank (K&H) tulajdonában álló Nyíregyházi Konzervgyár megszerzése esett kútba. A forgatókönyv már megvolt a fejekben, amikor 1995 májusában leváltották a bank vezérigazgatóját, Lenk Gézát, s a helyére kerülő Erős János „akadékoskodott az üzlet miatt”. A tárgyalások először azért rekedtek meg, mert a bank alacsonynak tartotta a vételárat, majd amikor a HCF módosított ajánlatán, Erős végül beadta a derekát. Hathónapi előkészítés után, az ünnepélyes szerződés-aláírási ceremónián azonban, egyik informátorunk szerint, amikor „már megettük a szendvicset és éppen a pezsgőt bontogattuk, a titkárnő egy fax-szal rontott a terembe: a gyár egyik üzletrész-tulajdonosa jelezte, hogy élni kíván elővásárlási jogával”. Azt máig nem tudni, hogy az eset jól időzített akció, vagy gondatlanul előkészített szerződés volt-e, mindenesetre a K&H Bank később sem hozott szerencsét a HCF-nek: 1996 elején hasonlóképpen maradt hoppon a bank által a Gyulai Húskombinát megvásárlására kiírt pályázaton.

Kovácsék azonban nem adták fel, és „a Pick mellett egy második húsipari vertikumot akartak kiépíteni”. 1996 nyarán a HCF – történetének legnagyobb beruházásaként – megvette a hús- és húskészítmények külkereskedelmével foglalkozó Terimpex Rt. részvényeinek 93,8 százalékát, valamint a hozzá tartozó Vasi Húsipar Rt.-t, a Csabahús Kft.-t és a Bankár Kft. tulajdonában lévő Debreceni Hús Rt.-t. Később maguk alá söpörték a szolnoki Solámi Rt.-t, valamint a Ceglédi Sonkaüzemet is. A kezdeti elgondolás jónak tűnt: egybegyúrni a húsüzemeket, csinálni egy, a munkamegosztás elvén működő holdingot, amelynek részvényeit aztán bevezetik a tőzsdére. Azzal azonban nem számoltak, hogy a Terimpex élére ültetett Réthy Imre és az iparágra ráállított négy saját emberük nem lesz képes kézben tartani a 17 százalékos piaci részesedéssel rendelkező húsbirodalmat. Egy külső megfigyelő szerint „a vállalati reorganizációhoz értettek, de a húsiparhoz nem”, így szerinte törvényszerű volt a bukás. Ráadásul a helyi vezetők ott tettek keresztbe a Bankár elgondolásaink, ahol csak tudtak. Az egyik Bankár-tulajdonos így jellemezte a hozzáállásukat: „bár bólogattak ahhoz, hogy az egyes gyárak termelését hangoljuk össze és egységesítsük a beszerzést, valahogy mindig meggyőztek minket, hogy csak abból a bélből lehet jó kolbászt csinálni, amit ők importálnak. Aztán később többnyire kiderült, hogy az ügyletben valamelyik magáncégük is érdekelt volt”. Ennek ellenére Réthyék ott karcsúsítottak, ahol csak tudtak: 1997-ben például – információink szerint hat-hétszázmillió forintért – eladták Somody Imrének, a Pharmavit Rt. tulajdonosának a Kecskeméti és Irányi utca sarkán álló Terimpex-székházat. A vételárból visszafizették a vállalat hiteleinek egy részét, „a pöffeszkedő belvárosi külkereskedők pedig a Podmaniczky utcai »Hús és Más« feliratú hentesüzlet fölötti száznégyzetméteres irodában találták magukat”. Ez a lépés tovább szította az ellentétet a tulajdonosok és dolgozók között. Az irodavezetők felmondtak, ráadásul vitték magukkal a vevőkört is: az értékesítésben nagymértékű visszaesés következett be. A HCF ekkor már szabadulni próbált a cégtől, ám nem sok sikerrel. A Pickkel ugyan kétszer is tárgyaltak a Terimpex-csoport eladásáról, ám az végül nem állt kötélnek. A HCF ekkor stratégiát váltott, és 1997-ben egyenként eladogatta a húsgyárakat. A Terimpexnél végül csak a Ceglédhús és a Solami Rt. maradt, ez utóbbit – Postabanki hitelből – a Fázis Rt. vásárolta meg 1998. január 6-án. A Terimpex ezután több száz milliós veszteséget halmozott fel, és a Fázis a hitelt nem tudta visszafizetni a Postabanknak. Az 580 millió forintos tartozás 1999 februárjában a Reorg Appor Rt.-hez került, a Solami Rt. pedig mostanra felszámolásközeli állapotba került.

A húsipari befektetéseknél jóval megalapozottabbaknak bizonyultak a HCF egyéb üzletei. Máig sikertörténetként emlegetik a hajdani Salgótarjáni Síküveggyár jogutódjának, a Salgglas Üvegipari Rt.-nek a talpra állítását és értékesítését. Egy felszámolási hirdetményben bukkantak rá a vállalatra, ami már első ránézésre is ígéretes reorganizációs lehetőségeket rejtett magában. Kiépített megrendelői körrel rendelkezett ugyanis – főként a Suzukinak szállított szélvédőket –, és lényegében nyereségesen működött. Egyetlen szépséghibája az volt, hogy jelentős forgóeszköz-hiányt cipelt magával, amelynek finanszírozási kockázatát egyetlen bank vagy szakmai befektető sem akarta vállalni. Az alap azonban kockáztatott, mivel – mint azt egy, a HCF ügyeit intéző munkatárs elmondta – volt a cégben „egy egészséges mag”, amelyben fantáziát láttak. A négyszázmillió forintos vételár busásan megtérült, miután a Salgglas a következő évben már százhúszmilliós üzemi nyereséget ért el, így a gyárat 1997-ben jókora nyereséggel lehetett szakmai befektetőnek értékesíteni. A bemutatott cégvásárlások mellett sikeresnek bizonyult még az 1997-ben vásárolt Goldsun, a Fonyódi Ásványvíz, a Zalai Nyomda és három részvénycsomag-vásárlási ügylet, köztük a hatszázalékos részesedésszerzés a Pénzintézeti Központ Rt.-ben. Bár a HCF végeredményben egyik befektetésén sem bukott – mint azt az egyik Bankár-tulajdonos elismerte, a kockázati alap megalakulása elkésett. Ekkorra ugyanis a reorganizációs hullám már lecsengett, így kevés olyan befektetési célpontot találtak, amely elnyerte az alapítók tetszését. A HCF öt évre tervezett befektetési időszaka ez év március végén zárult le. Bár a végső mérleget még nem vonták meg, annyit tudni lehet, hogy az ötvenmillió dolláros alapítói tőkének hozzávetőleg 80 százalékát költötték el.

Következő riport 

Interjú

 

„Eichmann vajon mindannyiunkban benne van?”

Erős Ferenc pszichológussal Argejó Éva beszélget

 

Ötvenöt évvel ezelőtt, 1945. május 10-én alakult a Magyar Királyi Állami Csendőrség feloszlatásával a Magyar Államrendőrség, melynek egy részéből 1946-ra az ÁVO, majd két évre rá az ÁVH szerveződött. E hírhedtté vált szervezet politikatörténetét részben már feldolgozták, de szinte alig foglalkoztak működésének lélektani oldalával.

 

– Hogyan lehetett tömegeket úgy befolyásolni, hogy „a XX. század derekán embermészárszéket állítottak fel Európa közepén?” Mérei Ferenc az Együttes élmény című művében tette fel ezt a kérdést. Hogy válik a totalitárius rendszerekben az ideológia erőszakká?

 

– Huszadik századi történelmünkre visszatekintve látnunk kell, hogy politikai rendszereink korábban is magukban hordozták a diktatúra gyökereit. Nem az 1945 utáni politikai rendőrség volt az első Magyarországon, amely tömeges terrort alkalmazott, ez történt 1919-ben és 1944-ben is, tehát volt kontinuitás. A hatalomvágy a mindennapi életben is gyakori jellemzője az emberi kapcsolatoknak, de ezt meg kell különböztetnünk a totális hatalom pszichikai történéseitől. A hatalmi struktúrákban elfoglalt pozíció valóban torzító hatással van a személyiségre, de ez lehet kölcsönös is: nem a hatalom torzítja el őket, hanem a rendszer, valamilyen kontraszelekciós elvvel, már eleve torzult személyiségeket választ ki. A pszichológiában és különösen a pszichoanalízisben vannak olyan paradigmák, amelyek megpróbálnak magyarázatot adni arra, mi mozgatja a hatalmat. Az elméletek egy része abból indul ki, hogy a hatalom valamiképpen az egyének tulajdonsága, szükséglete vagy hajtóereje. Freud a destrukciós ösztönnel, Adler a hatalomra való törekvéssel, a pszichoanalitikus szociálpszichológia pedig az Adorno nevéhez kötődő tekintélyelvű személyiségelmélettel próbál magyarázatot adni a hatalom működésére. A klasszikus válaszoknak egy másik része a hatalmat sokkal inkább viszonyként mint az egyes emberek tulajdonságaként értelmezi. Ezek arra a szuggesztiós paradigmára építenek, amely a hatalmat olyan folyamatként fogja fel, amelyben a befolyásolt ember akarata felfüggesztődik, illetve alárendelődik a befolyásoló akaratának. Azonban sokféle történelmi helyzet van, és az emberek különböző okokból csatlakozhatnak politikai áramlatokhoz. Épp ezért lehetetlen egyetlen személyiségtípusra visszavezetni a totalitarizmus mozgatóját, mert hiszen a kemény, poroszos jellemek mellett ott voltak a kedélyes osztrákok, maga Hitler is osztrák származású volt, és az életkedvelő, sört iszogató bajorok is. Emellett minden totalitárius rendszer megteremtette a maga hivatalnokait, adminisztrátorait, ideológusait és művészeit is.

 

– A totalitárius rendszerek mennyire tudtak építeni arra, hogy az emberek behódolnak a kényszerítő hatalomnak?

 

– Szociálpszichológiai kísérletek sora vizsgálta, hogyan lehet az embereket elveikkel és meggyőződésükkel ellentétes dolgokra kényszerítve szörnyű monstrummá változtatni. A legismertebb kísérletben egy álfeladatot kellett végrehajtani: egy másik szobában lévő embert rossz teljesítményéért áramütéssel kellett büntetni. A kísérleti személyek kétharmada hajlandó volt az áramütésekkel odáig elmenni, hogy azt hihette, valóban megölte a másik embert.

 

– Ennek az elvetemültségnek mi lehet a lélektani magyarázata?

 

– A „parancsra tettem” elv működése. Ha a parancsot kiadó tekintély magára vállalja a felelősséget, akkor a végrehajtó hajlandó elmenni az engedelmesség végső határig is. A kísérletsorozat ihletője Eichmann, a náci tömeggyilkos volt, akinek nemrégiben Izraelben kiadták a kivégzése előtt, a per alatt írt feljegyzéseit. Ebben Eichmann becsületes hivatalnokként aposztrofálta magát, aki azt tette, amit főnekei diktáltak – az csak a szerencsétlen véletlen műve volt, hogy Hitler és a többi náci vezető szörnyűségeket követett el. Dehumanizációnak nevezzük, amikor erkölcsileg önmaga számára elfogadhatatlan tettre vesznek rá valakit, de ha már elkövette, elkötelezi magát mellette, s hogy valami módon feloldja az így keletkező kognitív disszonanciát, magyarázatot keres, hogy miért tette. Ekkor lépnek be azok az ideológiák és önvédő mechanizmusok, racionalizációk, amelyek valahogy elfogadhatóvá teszik a cselekedetet az egyén számára. Az önideológia számtalan példájával találkozhattunk az 1945 utáni történelmünk során, melyek azt bizonygatták, hogy ezt kívánta a pártérdek, a nép, a szocializmus.

 

– Recskről készült egy dokumentumfilm, melyben a megszólaló ávós őrök majd mindegyikéről kiderült, hogy nagyon mélyről indult, s a szervezetbe való bekerülése társadalmi felemelkedést jelentett számára. Egyfajta janicsár-effektus mutatkozott meg a mentalitásukban, az új hatalom kiemelte őket az esélytelen élethelyzetéből, amiért ők hálásak, és ezért mindenre felhasználhatóak voltak.

 

– Ez valóban így van, és korábban is így volt, nagyon mélyről induló emberek bekerülhettek a hadseregbe, a csendőrségbe és 1945 után a politikai rendőrségbe is.

 

– Az erőszakszervezetekbe való bekerülésük egyben a politikai rendszerrel való teljes azonosulásukat is jelentette?

 

– Igen, de ez valószínűleg nem az ideológiával való belső azonosulás volt, legfeljebb a hatalom megjelenítőinek külsőségeit, viselkedését, modorát, nyelvhasználatát vették át. Emellett az is dolgozhatott az ávós kihallgatókban és az internálótábor-beli őrökben, hogy most aztán végre megtáncoltathatják a más kulturális közegből érkező, náluk sokkal műveltebb és gazdagabb értelmiségi urakat.

 

– Memoárokból, visszaemlékezésekből kiderül, hogy az ávósok nagy része valóban így viselkedett, de emberségesek is voltak közöttük, akik például levelek kijuttatásával még segítették is a fogva tartottakat.

 

– Hannah Arendt a totalitarizmus gyökereit vizsgálva foglalkozik ezzel a kérdéssel. Szerinte a modern társadalmakban a totalitarizmust a hagyományos osztálykeretek megszűnése teszi lehetővé azáltal, hogy az atomizálódott társadalomban az egyének puszta „reakciónyalábbá” redukálódnak, s ezek az emberek jelentik mind a fasiszta, mind a kommunista típusú diktatúrák emberanyagát. Ez vitatható állítás, és a szociálpszichológiai kísérletek eredményeit is több esetben megkérdőjelezi, mert ezekből az is kiderült, hogy korántsem hajlandó mindenki engedelmeskedni, szép számmal akadtak olyanok is, akik nemet mondtak. A történelemből is tudjuk, hogy mindig voltak olyanok, akik fellázadtak, és egy adott ponton túl nem voltak hajlandók végrehajtani a rájuk rótt cselekedeteket. Tehát az egyénben szunnyadó agresszív hajlamok és az ezt előhívó társadalmi közeg kapcsolata valóban sokkal bonyolultabb probléma, semhogy általánosítani lehetne a „parancsra tettem” mentalitást.

 

– Már 1943-ban, Németh László és Féja Géza szárszói beszédében is felrémlett a magyar politikai-szellemi közélet félelme egy olyan történelmi helyzettől, melyben „a zsidóság kezd új harcot a magyar értelmiség ellen, hogy a szellemi vezető szerepet ismét a kezébe kaparintsa”. 1945 után valóban nagyszámú meghurcolt zsidó áramlott be a politikai rendőrségbe, olyannyira, hogy Rákosiék 1950 elejétől elhatározták az ÁVH vezető kádereinek felülvizsgálatát. Az Államvédelmi Bizottság április 22-i határozatában pedig már elrendelte a „meg nem felelő” zsidó kispolgári származásúak eltávolítását is. De maga a pártvezetés is zsidókból állt, mely tényről 1989-ben Milovan Gyilasz azt írta: „a szovjet kormánynak, burkolt antiszemitizmusa ellenére, Magyarországon jól jöttek a zsidó pártvezetők, mert gyökértelenek voltak, így még inkább függtek a Szovjetunió akaratától”. Az 1945 utáni történelmünkben valóban szerepet játszott a „zsidó boszszú”-motívum, mint ahogyan ezt sokan gondolják?

 

– 1945 után az volt a zsidók illúziója, hogy a kommunizmus megszüntet minden diszkriminációt, és nem bántják őket többé a származásuk miatt. Én magam is sok interjút készítettem erről, és főleg a holokauszt után születettek szüleinek nagy részéről derült ki, hogy ebben hittek, amikor csatlakoztak a kommunista párthoz. Többségük ugyan nem lett ávós, mert az kivételes dolog volt, különösképpen magas pozícióba kerülni. Sokan csak beléptek a pártba, esetleg pártmunkát vállaltak, szemináriumokat tartottak. Később azonban sokan csalódtak, és többségük, ha ki nem is lépett, de teljesen közömbössé vált az eszme iránt. Akik fanatikus kommunistákká váltak az ötvenes évekre, így az ÁVÓ-ban is, azok már 1945 előtt is a mozgalomban voltak, nem a holokauszt emléke és a bosszúvágy fanatizálta őket. Már az is torzítás, hogy a zsidók nagy része kommunista lett. Többségük megmaradt zsidó polgárnak, és próbált alkalmazkodni az új rendszerhez, de nem fanatizálódott.

 

– Az agresszivitás felszínre törése szempontjából melyik motiváció veszélyesebb: ha az ávóssá válás társadalmi felemelkedést jelent számára, amiért hálás a rendszernek; ha belső meggyőződésből, már-már fanatizmusból jut hatalmi pozícióba, vagy pedig ha az elszenvedett megaláztatásokért, bosszúból lesz tagja valaki a szervezetnek?

 

– Nehezen tudok különbséget tenni, mert mindhárom motiváció nagyon veszélyes, de mind közül az elszánt, fanatikus meggyőződést gondolom a legrosszabbnak. De bármennyi zsidó lett is ávóssá, és ha a bosszúmotívum belejátszott is sokuk tetteibe, nem hiszem, hogy zsidó bosszú lett volna, ami történt ’45 után, mint ahogy ezt néhányan állítják. A bosszú sem mindig édes, a normális emberi viselkedésben a bosszúállóknál is van önkorlátozás. Amikor a deportálásból, munkaszolgálatból visszatért zsidó fiatalok bekerültek az ÁVH erőszakszervezetébe, még hihették azt, hogy törvényes, legitim keretek között zajló bosszú részesei. De aztán sokuk számára fokozatosan kiderült, hogy a valóság messze túlcsap azon, amit gondoltak, és olyan embereken is bosszút állnak, akiknek semmi közük nem volt a ’44-ben történtekhez. Az ő esetükben a kérdés az volt, hogy a történések mely pontján tudnak kiszállni, de egyáltalán ki tudnak-e szállni az eseményekből.

 

– Lélektanilag mi tartotta össze a „négyesfogatot”, a fanatikus kommunista Rákosit és Gerőt, az intellektuel Révait, és az őket intellektuálisan meg sem közelítő Farkas Mihályt, hiszen annyira különböző személyiségek voltak?

 

– A cinkosság, hogy közös ügyet szolgálnak, és annak tudata, hogy ha egyikőjük bukna, azzal magával rántaná a többieket is. A cinkosságon túl a közös félelem is összekovácsolta őket, mert köztudott, hogy időnként feljelentgették egymást hol Moszkvában, hol magánál az ÁVH-nál. Talán még figyeltették is egymást.

 

– Péter Gábor valóban mindenkit figyeltetett és mindenkiről gyűjtetett adatokat, az ő erejét az adta, hogy a megszerzett információk birtokában folytonosan intrikált.

 

– Ez is azt igazolja, hogy a „fortélyos félelem igazgatta” őket, nem az egymás iránti tisztelet. Azt is tudták egymásról, hogy ki mivel zsarolható – Kádárról ezt pontosan lehetett tudni –, amit adott szituációban be is vetettek. Egy maffiacsoport hasonlóképpen működik, azzal a különbséggel, hogy a diktatúrákban a vezetőknek abszolút hatalmuk van, szemben egy maffiózó-csoporttal, akik a társadalomnak csak egy rétegét tudják hatalmuk alatt tartani. Az ilyen típusú hatalmi konstellációk egyik eszköze a periodikusan visszatérő tisztogatási hullám, mint amilyenek például a különböző koncepciós perek is voltak. A Rajk-per maga is a vezető csoport tagjainak egymás közti viszonyából következett, a köztük zajló rivalizálásból és hatalmi harcból.

 

– Lényegében a Katpolt is rivalizálásból fejezték le a Rajk-perben. Rajk belügyminiszterként nem tudta elfogadni, hogy Farkas Mihály őt megkerülve rendelkezik az ÁVH parancsnokával, Péter Gáborral, ezért az ÁVH mellett életre hívta a Katpolt. Pálffy kivégzése a Rajk-perben a köztük lévő hatalmi játszma végső kifutása volt.

 

– Igen, ezek valóban játszmák voltak, amelyekben vesztesek és győztesek voltak, de a győztesnek nem jelentett végső győzelmet, mert bármelyik pillanatban megtörténhetett, hogy hirtelen ellene fordul a többi. Albert Speer emlékirataiban érzékletesen írta le, hogyan látta Hitler és környezete torz tükörben a világot. Állandóan figyelték egymást, de a valósággal soha nem mertek szembenézni, és azt, hogy az országban valójában mi is történik, nem tudták, vagy nem voltak hajlandók megérteni.

 

– A totalitárius rendszerekben rendkívül szuggesztív hatással rendelkezik egy vezér, és kezdetben Rákosi, előnytelen megjelenése ellenére is, nagy tekintélyű, erős pártvezérnek tűnt. 1947-ben azonban Illyés Gyula feleségének, Kozmutza Flórának sikerült vele elvégeztetni egy Rorschach-tesztet, amelynek elemzéséből – jóval később – kiderült, hogy a látszólag erős diktátor maga is fél, szorong, gyönge.

 

– Igen, lehetséges, hogy ha Rákosi és a Rákosi-csoport tagjai nem totalitárius politikai rendszerben léteznek, képességük és teljesítményük alapján csak egyszerű átlagemberek. Ez talán egyedül Révaira nem igaz.

 

– Rákosi fanatikus kommunistaként mindenre képes volt, de milyen lélektani magyarázat fűzhető a fotóiból álmodozón kitekintető Zöld Sándor belügyminiszter tettéhez, aki, miután 1951-ben felszólították a lemondásra, lemészárolta az édesanyját, a feleségét, két kisgyermekét, majd ő is öngyilkos lett?

 

– Nem tudhatjuk pontosan, milyen személyes okok játszottak közre a családi drámába. Olyan cselekedet volt ez, amit nem lehet pusztán a félelemmel magyarázni. Mert sokan menekültek öngyilkosságba, amikor ráébredtek, milyen felelősség terheli őket, de egy család kiirtásához már nagyfokú félelem kellett, vagy egy patologikus személyiségszerkezet. Zöld Sándor egyébként orvos volt. Lehetséges az is, hogy belügyi emberként nagyon is tisztában volt az ÁVH addigi terrorjával, ami az ötvenes évek elejére csak fokozódott. Pontosan látta, mi fog történni, és nem akarta, hogy a családján álljanak bosszút, vagy a gyermekeivel valami rettenetes dolog történjen.

 

– A politikai rendőrség tevékenységének egyik lélektani alapja az állandó ellenségkép- és összeesküvés-elmélet- gyártás volt, mely a rendszer legitimációját és önigazolását szolgálta. 1945 után bizonyos embercsoportok, például a kulákok, puszta létükkel potenciális „veszélyhordozókká”, igazi ellenséggé váltak. Faludy György a Pokolbéli víg napjaimban leírja a kistarcsai internálótábort, ahol az elkülönítő barakkok egyikébe azokat a nőket gyűjtötték be, akiknek férfi hozzátartozóit az ávósok felakasztották vagy bebörtönözték. Őket, preventív intézkedésként, azért internálták, hogy a siránkozásukkal ne rontsák az ÁVH hírnevét a nyilvánosság előtt. Lélektanilag miként magyarázható az ellenségképű megalkotásának folyamata?

 

– A totális rendszerek működésének egyik alapja valóban az ellenségkép fenntartása, folyamatos bővítése és az összeesküvés rémképének ébren tartása – akár amerikai imperializmusnak hívják ezt, akár bolsevizmusnak. És az ellenség mindig maga a társadalom, a társadalom bizonyos csoportjai, amelyeket kontroll alatt kell tartani, nem egyszerűen x, y vagy z. A totális rendszerek ezzel, még ha ideológiájukkal a nép felemelését tűzik is ki célul, voltaképpen a saját országukat teszik tönkre. De a történelem eddig mindig azt igazolta, hogy totalitarizmus végső soron nem hajtható végre, mert mindig kiderül, hogy nem lehet egy egész társadalmat kontroll alatt tartani, bármennyire törekszenek is erre. Az is nagyon érdekes, ahogyan ezek a totalitárius rendszerek felbomlanak, és az apparátus megpróbál manőverezve kimenekülni és átmenteni magát egy következő időszakra. Azok a náci vezetők, akik tisztában voltak a vereség bekövetkeztével, idejekorán elkezdtek tárgyalni, hogy legalább a pénzüket és a családjukat biztonságos helyre menekítsék.

 

– A totalitárius rendszerekben jól megfigyelhető az erőszakszervezetek folytonos átszervezése, a hatáskörök állandó változása. Így lett a német SA-ból SS, és a magyar politikai rendőrség vagy a Katpol szervezeti felépítését sem egyszerű nyomon követni a gyakori átcsoportosítások miatt. A hatáskörök állandó változtatásából fakadó bizonytalanság és a „normális” világtól való elkülönülés, a kontroll nélküli hatalom érvényre jutása az Andrássy út 60.-ban mennyiben torzíthatta el a hatalomgyakorlók személyiségét és világlátását?

 

Az erőszakszervnek megvolt a maga formális információs rendszere, ahol a dolgok hierarchikusan és formálisan rendeződtek el, és bármennyire zárt volt is az Andrássy út 60., vagy az internálótáborok, volt egy informális világa is, ahol egyfelől beépített emberek szállították az információkat, másfelől a rabok és az őrök, de a rabok között is jártak a hírek. Tehát az informális világ a formálist támogatta, és ez a kettő egybeszövődött. Mivel valós információkkal rendelkeztek, nincs szó arról, hogy teljesen hamis világban éltek volna, de az információk valahol mégis eltorzultak vagy más öszszefüggésbe kerültek. A Rákosi-kör, hasonlóan a legfelsőbb náci vezetőkhöz, torz tükörben szemlélte önmagát. De esetükben ráadásul még kettős identitásról is beszélhetünk. Nem szabad elhinni, amit a média is sugallt a nácikról, hogy a totalitárius rendszerekben mindenki egyformán mozog, lélegzik, gondolkodik, Nem tudhatjuk, hogy mi történik, ha hazamegy, hiszen otthon, családi körben egészen másképp viselkedik, mint ahogyan az Andrássy út 60.-ban. Tehát a politikai szerepéből fakadó identitása teljesen elválhat a magánéletben tanúsított privát identitásától?

 

– Ismeretes, hogy minden politikai rendszer igyekszik félreállítani a vele nem szimpatizálókat, de visszaemlékezésekből tudható, hogy az ávósok olyan kínzási technikákat is alkalmaztak, amelyek ép ésszel elképzelhetetlenek. Ispánki Bélánál olvasható, hogy a Belgrád rakpart 5.-ben, az ÁVH-pincében a jelen lévő orosz kihallgatók előzetesen „testtérképet” készítettek a rabokról, amely alapján „személyre szóló” kínzást alkalmaztak. Faludy utalt az Andrássy út 60.-ban esetlegesen alkalmazott sósavas kádra, melyben vadállati üvöltéssel, „nyomtalanul” tűntek el emberek. Mennyire sajátja a totalitarizmusnak a brutalitás, az elképzelhetőt messze meghaladó kínzás?

 

– A kínzást nem a modern totális rendszerek találták fel, az inkvizíció is, és más rendszerek is alkalmazták. A franciák az algériai háború idején meglehetősen durva dolgokat követtek el, vagy az amerikaiak a vietnámi háborúban. Tehát nem feltétlenül csak a totális rendszerekhez kötődik, de a totális rendszerekben intézményesül, és a vallatások során a mindennapi gyakorlat részévé válik. Bár kínzók nyilatkozták, hogy ők csak történelmi feladatot teljesítettek és nem éreztek közben kielégülést, de ezt én nem hiszem el. Aki feladatként másnak kiadja, az ő számára a kínzásnak csak eszközértéke van, információt szerez vele, de aki jelen van, akár mint a kínzó, akár mint őr, aki figyeli, az valamiféle torz kielégülést, szadista örömöt érez. Ugyanez elmondható a náci tömeggyilkosságokról is, de ott ez még azzal az ideológiával is összekapcsolódott, hogy a „tisztátalan emberektől” meg kell szabadulni, higiénikusan, vér nélkül, elégetve a holttesteket. A náci tömeggyilkosok között nagyon sok orvos volt, akik nemcsak a zsidókérdést fogták föl végső megoldásként, de előtte az eutanázia-programot – a gyengeelméjűek, a betegek és homoszexuálisok megölését – is megalkották, és részt is vettek abban.

 

– Az erőszakszervezetek működtetői hogyan tudták feldolgozni múltjukat?

 

– Sokféleképpen, mert aki nem hisz az isteni gondviselésben és a bűnbocsánatban, annak magának kell a lelkiismeretével kibékülnie. Voltak, akik azt mondták: ők csak parancsot teljesítettek, és nem hajlandóak személyes felelősséget vállalni a történtekért. Sokan úgy tettek, mintha valóban mindent elfelejtettek volna abból, ami megesett, de ez nem igazi felejtés volt, csak megpróbálták kiszorítani tudatukból azt, amire nem akartak emlékezni. És voltak olyanok is, akik lelkiismeret-vizsgálatot tartottak, és megpróbálták levezekelni bűneiket. Én ebben többnyire nem hiszek, mert ez olyan, mintha valódi vezeklés lenne, de közben önigazolás. Olvastam Farkas Vladimír emlékiratait, amelyben mintha szembenézne a múltjával, de közben minden sora azt sugallja, hogy ő csak parancsra tett mindent. Igazi, katartikus vezeklések nincsenek, ilyenek talán csak a Dosztojevszkij-regényekben léteznek. De voltak olyanok, akik teljesen átalakultak, vallásossá váltak. Legalább ennyire érdekes azonban, hogy mi lett ezeknek az embereknek a családjával. Németországban több vizsgálat is foglalkozott náci bűnösök gyerekeivel, akik természetesen nem felelősek a szüleik tetteiért. A vizsgálatokból kiderült, hogy a családok mélyen hallgatnak a történtekről, és a fiatalok ettől lelkileg károsodtak. Készült egy dokumentumfilm is, Izraelben találkoztak a bűnösök és az áldozatok gyerekei. Nagyon érdekes beszélgetés alakult ki közöttük, amiből úgy arra lehet következtetni, ezek a sebek több nemzedéken át valahogy mégiscsak gyógyíthatóak. Időnként Magyarországon is napirendre kerül, hogy Pető Iván vagy Bauer Tamás felelős-e az apja tetteiért. Ez nemzedékeket átölelő feldolgozást igénylő munka, és ha az apák bűne újra és újra fegyverként szegezhető politikai csoportokra, akkor nem lehetséges igazi feldolgozás.

 

 

MÉSZÁROS TAMÁS:

 

Ki volt a mi főügyészünk?

 

Györgyi Kálmán sármos ember. Kedd reggel is az volt, amikor ott állt a Nap-kelte kamerái előtt – abból az alkalomból, hogy az előző napon adta át hivatalát utódának –, és tőle elvárhatóan elmés, ám igencsak semmitmondó válaszokat adott az újságírók úgyszintén „nagy általánosságban” fogalmazott kérdéseire. A szituáció mégis attól lett drámai, hogy Györgyi, mint tudjuk, lemondása óta egyáltalán nem volt hajlandó nyilatkozni e látszólag hirtelen döntés hátteréről, indítékairól, és most, amikor végre megjelent az amúgy Kereszttűznek nevezett kis reggeli évődésen, hogy három, az adott témában egyként szerény felkészültségű kérdezője elé álljon, megintcsak nem mondott semmit.

Ismert színpadi hatás ez: amikor a szereplők a lényeg helyett elszántan másról, s arról is csupán felületesen társalognak, miközben ők is, mi is pontosan tudjuk, hogy az eb valahol ott van elhantolva az úgynevezett „szövegalattiban”. Nemigen érthető persze, miért zajlik a stúdióban is minden úgy, mintha valami ilyesféle, betanult jelenetet játszanának, hiszen ebben az úgynevezett közéleti televíziós műfajban a szöveg nem az írói fantázia terméke, a témát az aktuálpolitika szolgáltatja, a közreműködők pedig saját belátásuk szerint improvizálnak. Az egész most mégis olyan, mint a csoportosan és feltett szándékkal elkövetett, ám kedélyesre hangolt publicisztikai ködösítés vétsége.

Jó néhány percbe telik, mire az egyik alkalmi riporter nagy makacsul mégiscsak megemlíti, hogy noha Györgyi mindmáig hallgat a lényegről, végtére ugye mégiscsak bármikor úgy dönthet, felfedi indokait. Ez az inkább megjegyzésnek, mintsem kérdésnek szánt felvetés sokat sejtető mosollyal hangzik el, ám az exfőügyész szenvtelenül leüti a labdát: hogyne, ezt kétségkívül bármikor megteheti, mint ahogy ahhoz is joga volt, hogy egyelőre nem óhajtotta magyarázatát adni önkéntes távozásának. A törvény – mondja Györgyi tanáros pedantériával –, tudvalevően lehetővé teszi a mindenkori legfőbb ügyésznek, hogy indoklás nélkül visszavonuljon; furcsállja is, hogy ezt a jogot némelyek már eddig is elvitatták tőle.

- De hát tudjuk, hogy vannak rossz törvények is; mint például a médiatörvény... hangzik a leleményes újságírói reflexió. Mire a leköszönt főügyész határozottan kijelenti, hogy márpedig az őrá vonatkozó törvény igenis jó. S ezzel a téma lényegében le is kerül a napirendről; a továbbiakban szó esik még a hazai börtönökben tapasztalható férőhelyhiányról, a lakosság létszámához viszonyított elmarasztaló ítéletek éves szintjéről, valamint a Btk. megfogalmazásainak nehézkességéről.

A mindvégig fesztelen, oldott hangulatú, hogy azt ne mondjam, baráti légkörben zajló beszélgetés során az újságírók gyakorta hálásan fel-felkacagtak Györgyi Kálmán bonmot-i hallatán, mintegy érzékeltetve, milyen jól érzik magukat egy ilyen slágfertig, szellemes partner társaságában. S mire a kiváló jogász elmesélte például, hogy Stendhal a Code Civil, vagyis a francia polgári törvénykönyv olvasásával pallérozta a maga stílusát, a résztvevők szinte már üdvözült állapotban köszönték meg a felettébb tanulságos beszélgetést.

Mi tagadás, Györgyi Kálmánnak megintcsak igaza volt, hogy így, ilyen lesajnáló módon ne mondjon semmi érdemlegeset a nyilvánosság előtt, ha egyszer a nyilvánosság képviselőitől csak annyira futotta, hogy rossznak tartották a főügyészi hallgatást megengedő törvényt. Erre ugyanis tényleg az a kézenfekvő válasz, hogy a törvény márpedig jó. Mert ez nem normatívát állító jogszabály, mint a gyatra példaként felhozott médiatörvény, amely kötelező érvénnyel rendelkezik, hanem egy megengedő paragrafus – ha a főügyésznek egyszercsak bármiféle privát oka támad a lemondásra, de nem óhajtja feltárni, hogy éppenséggel szerelembe esett-e egy tahiti szépséggel és kivándorol, vagy csak egyszerűen depressziós lett, mert meghalt a kutyája, akkor élhet a részletek mellőzésének jogával. Így természetesen Györgyi Kálmán is igénybevehette ezt a méltányos lehetőséget, jogi értelemben nincs is ezzel semmi baj.

Mindemellett azért érdemes lett volna felhívni a volt főügyész szíves figyelmét arra, hogy bizonyos körülmények között mégsem etikus az ominózus törvényre hivatkozva hallgatni. Ha például az Országgyűlés elnöke kijelenti, hogy a legfőbb ügyész szakvéleménye jogi értelemben „nem releváns”, majd nem sokkal később hozzáteszi még, hogy „a legfőbb ügyész munkatársai által készített állásfoglalás a csonka médiakuratóriumokról nem volt összhangban az Alkotmánybíróság korábbi határozatával”, nos, olyankor a legfőbb ügyész lemondhat ugyan, de tartozik a társadalmi nyilvánosságnak annyival, hogy nem hagyja homályban a szempontjait.

Lehet, hogy erre Györgyi Kálmán azt mondaná: márpedig ő nem hajlandó politikai torzsalkodásokhoz muníciót szolgáltatni, nem hajlandó arra sem, hogy a nyilvánosság előtt vitassa meg a kormányzatétól netán eltérő alkotmányértelmezését. Hisz ő az Országgyűlésnek tett esküt mint a demokratikus jogállam felkentje, és magas hivatalával nem fér össze, hogy viszályt szítson a hatalmi ágak között.

Talán ilyesmit mondott volna Györgyi Kálmán, ha nem kerülhette volna el, hogy egyáltalán mondjon valamit. És akkor megkérdezhették volna tőle, nem gondolja-e, hogy kivételes jelentőségű tisztségében éppenséggel ő termelt komoly demokratikus deficitet, amikor bármilyen „magasabb szempont” alapján nem állt ki a meggyőződése mellett; de legalábbis annak látszatát keltette, hogy meg nem nevezett politikai erők nyomásának engedve lemond az igazság képviseletéről. Mégpedig olyan időkben, amikor ezermilliárdos olajhamisítások dolgában vizsgálódik egy parlamenti bizottság, amikor a cégfantomizáló Kaya Ibrahim és Josip Tot körül még mindig minden tisztázatlan, amikor a megfigyelési komédiában az ügyészségre vár eldönteni, történt-e bűncselekmény; s egyáltalán: amikor éppen Györgyi Kálmánt, mint egykori legfőbb ügyészt sorozatosan meggyanúsítják, hogy a vezetése alatt állt szervezet éveken át szemet hunyt némelyek viselt dolgai felett.

Ilyenkor igazán illik okát adni, ha az ember idő előtt feladja a posztját. Mert az állam polgárainak joguk van megtudni, miért nem őrködik tovább a törvényesség betartása felett az az ember, aki erre az ő képviseletükben hivatott volt. Az állam polgárai ilyenkor megkérdezik: kicsoda Ön, Györgyi Kálmán?

Meglehet, a volt főügyész nehezen viselte volna, ha komoly számonkéréssel találkozik. De az sem kizárt, hogy érdemi választ ad. Ha pedig nem, akkor kivált látnunk kellett volna az arcát. Még ha a Stendhal-anekdota el is marad, és az újságírók is kevesebbet nevetgélnek.

 

 

MARONICS ANNAMÁRIA–MOSKOVICS JUDIT RIPORTJA:

 

Fű a szénakazalban

a drogtörvény egy éve –

„Az Egyesült Államok drogpolitikáját és Clinton elnök álláspontját osztom, miszerint a legradikálisabb büntetőjogi eszközök bevetésétől sem szabad elzárkózni a kábítószer-kereskedelem viszszaszorítása érdekében. Minden drogfogyasztó potenciális kábítószer-kereskedő is egyben. Ennek a világnak ez a természete” – nyilatkozta Orbán Viktor miniszterelnök a De jure bírósági szaklap márciusi számában. A drogtörvény már több mint egy éve hatályos. Erre is reagált a kábítószeres szubkultúra – de úgy tűnik, nem úgy, ahogy a törvényalkotó szerette volna.

 

z„Dusnok nem messze van Kalocsától és olyan 3514 fő lakik ott, mindössze 57,47 négyzetkilométer a területe. Korábban rendelkeztünk már olyan információkkal, hogy Kalocsa környékén több helyen van kábítószer, többek között ezért is indult meg a főkapitányság felderítő osztálya és a Kalocsai Rendőrkapitányság bűnügyi osztálya között egy közös operatív felderítőmunka, aminek egy jelentős állomása volt ez a szombaton elrendelt akció, amikor 11 főt állítottak elő Dusnokról. Olyan információnk volt, hogy ezek a személyek hosszabb időn keresztül – két-három éven át – lakásukon drogot tartottak, illetve fogyasztanak. A házkutatás során kiderült: ez marihuána-őrlemény volt, tehát vadkender, vagyis indiai vadkender. Öszszesen 15 gramm került elő, hét zacskóban, tehát olyan hét adag. A letartóztatottak nem álltak kapcsolatban közvetlenül, de ketten közülük terjesztették a kábítószert. Ezt sikerült is bebizonyítani, mert rájuk nézve terhelő vallomást tett a többi gyanúsított” – így mesél a Bács-Kiskun Megyei Rendőr-főkapitányság titkárságvezetője, Rákosi Mihály a legutóbbi drogfogásról. A tizenegy letartóztatott fiatal, ha összeadjuk, akár 28 évre is ítélhető – mindössze 15 gramm marihuánáért. Legalábbis az egy éve hatályban lévő, szigorított Btk. betűje szerint. Ez elég riasztóan hangzik, kérdés azonban, hogy a születésnapját ünneplő törvény elriasztja-e a droghasználókat a droghasználattól. Merthogy Európa jelenleg legszigorúbb törvényének alkotói többek közt ezt is várják.

A drogfogyasztók tényleges számát ma Magyarországon csak becsülni lehet. Az orvosok, a kutatók, a rendőrök és a prevenciós szakemberek közös számításai szerint tavaly negyven- és ötvenezer között lehetett a függők száma, azokkal együtt, akik egy héten több mint háromszor használnak valamilyen drogot. Százezernél többen, de százötvenezernél kevesebben lehetnek a hétvégi drogosok, vagyis azok, akik a diszkókban és partikon dobják fel az estét valamilyen szintetikus anyaggal, vagy időnként elszívnak egy marihuánás cigarettát. A legnehezebb azt megmondani, hogy hányan próbálhattak ki valamilyen kábítószert: a szakemberek szerint ők körülbelül félmillióan lehettek 99-ben. És ezek számok magasabbak a tavalyelőttre becsült értékeknél.

„Ma már semmi nem olyan, mint régen – mondja a Kapocs Ifjúsági Szolgálat egyik munkatársa, aki egykor maga is heroinfogyasztó volt. – Ma már divat lett drogozni, és minden sarkon áll egy díler. Mikor előadásokat tartok a középiskolákban, egyre többször találkozom 16 éves »mindentudókkal«. Nekik a fű vagy az Extasy nem újdonság. Valamennyire még fel is néznek rájuk a többiek amiatt, mert már kipróbálták. Olyanokat viszont még egy gimnáziumban sem láttam, akik tisztában lettek volna azzal, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha az ember rászokik a heroinra, vagy hány évet lehet kapni, ha egy srác a nagyszünetben megkínálja a haverját egy spanglival.”

 

Tavaly a rendőrség 619 személyt tartóztatott le kábítószerrel való visszaélés miatt – egy évvel korábban még csak 455-öt. Legtöbb esetben marihuána birtoklása vagy eladása miatt indul eljárás, sok az amfetaminos ügy, a heroin áll a harmadik helyen. Tavaly már az ország legeldugottabb településein is hozzá lehetett jutni marihuánához vagy valamilyen diszkódroghoz; a heroin pedig kilépett Budapestről és Miskolcról, megjelent más nagyobb városokban is. Ráadásul a tavalyi évben felélénkült a nemzetközi kereskedelem.

Míg 1994 és 98 között az itthon kapható marihuánát főleg hazai termésből szívták, tavalyra visszatértek az évtized elejéről már jól ismert holland források, és hódít az olcsó, de jó minőségű fű a napsütéses Balkánról. A rendőrök arra számítanak, hogy hamarosan a szerb, szlovén és horvát kereskedőké lesz a dél-alföldi kenderpiac.

A rendőrség tavaly tíz százalékkal több kereskedőt fogott, mint fogyasztót. Ez váratlan fordulatnak számít. „A drogtörvény szigorításakor a fogyasztókat féltő civilek folyton azt hajtogatták, hogy most aztán a rendőrök minden fogyasztót bevisznek majd, hogy javítsák a statisztikát – mondja Hollósi György, az ORFK kábítószer-bűnözés elleni osztályának helyettes vezetője. – Pedig a mi szempontunkból semmi nem változott. Ugyanazok a járőrök veszik észre ugyanazt a füstölgő vécéablakot a diszkóknál, és ugyanolyan autókkal, ugyanannyi fizetésért kísérik be az őrsre a feltűnően izgatott és vidám szombat esti gépjárművezetőt. Hogy a törvény szerint ma már hosszabb időre kerül hűvösre az, aki droggal kísérletezik, az az ügyészek és a bírók dolga. Mi most is – ahogy korábban – a kereskedőket és a csempészeket akarjuk elkapni.” A hangzatos tételt, úgy tűnik, a számok is igazolják: míg 98-ban a 455 drog miatt letartóztatott 49 százaléka volt fogyasztó és 51 százaléka kereskedő, a tavalyi 619-nek már kisebb hányada – 45 százaléka tartozott a fogyasztók körébe. Persze felmerül a kérdés, vajon a szigorúbb büntetéstől tartó füvesek vagy partilátogatók közül hányat engednek el a rendőrök – némi információért cserébe. Az ilyen „üzletekre” tett célzásokat azonban minden rendőr kategorikusan visszautasítja.

A Fővárosi Főügyészségen tavaly tizenöt-húsz olyan, 18 éven aluli fiatal ellen indult eljárás, akikre mindössze egy szál marihuánás cigaretta elszívását lehetett rábizonyítani. De ezek közül az ügyek közül egy sem jutott el a bíróságig. Azért, mert a tavalyi törvénymódosítás sem zárja ki, hogy az ügyész vádemelés helyett megrovást alkalmazzon a fiatal- és gyerekkorú elkövetőkkel szemben. „A tizenévesek többségének ez éppen elég. Ilyenkor megfordul a fejükben, hogy emiatt akár börtönbe is lehet kerülni, ha nem hagyják abba idejében. Persze van olyan is, hogy a fiatal pár év múlva ugyanúgy visszakerül hozzánk, ugyanúgy drogfogyasztás miatt. De ez a ritkább” – összegzi a tapasztalatokat Bogár Péter, a Fővárosi Főügyészség Gyermek- és Ifjúságvédelmi Osztályának vezető ügyésze. A vádemelést még azok a 18 évesnél fiatalabbak is megúszhatják, akik többször fogyasztottak már drogot, vagy emellett más bűncselekményt is elkövettek – például loptak azért, hogy megvehessenek egy adagot. El lehet halasztani ugyanis a vádemelést, és egy vagy két évre pártfogó felügyelet alá helyezik a fiatalt.

 „Hamis tehát az a sztereotípia – mondja az ügyész –, hogy egy szál marihuánás cigarettáért börtönbe kerül mindenki. Nem ez az ügyészségi gyakorlat.” A bíróságok gyakorlatát viszont még nem ismerjük – mivel a törvénymódosítás utáni drogügyekben még nem születtek jogerős ítéletek.

 

Tiltakoznak a rendőrök azok ellen a feltételezések ellen is, hogy figyelnék a drogambulanciákat, esetleg megpróbálnának információhoz jutni kórházaktól. Mégis keringenek olyan pletykák, hogy láttak már a galambok a kis utcákban rendőrcipőt steril tűkön taposni, vagy jelentkezett már a vadkendert és az indiai kendert még nevében is összekeverő áldrogos segítséget kérni egy ambulancia pszichiáterénél. A rendőrség cáfol. Együtt az ambulanciák munkatársaival, akik mindig és mindenhol elmondják, hogy tőlük még véletlenül sem kerülnek ki információk; aki meg ezt nem hiszi, mehet olyan helyekre, ahol még a nevét sem kell megmondania, ha nem akarja. A rendőröknek és a kezelőhelyeknek évekbe került, hogy pontosan tisztázzák: kinek mi a dolga. Az elmúlt néhány évben már a drogosok is nyugodtabban kopogtak egy-egy segélyszervezet ajtaján, a törvény viszont feltámasztotta a régi félelmeket.

A Drogprevenciós Alapítvány „Tűcsere”-programja révén 98-ban 28 173 darab steril fecskendőhöz juthattak a heroiniosok használt tűikért cserébe – ezekért 983-szor ment be valaki az Alapítványhoz a heti három nyitvatartási nap valamelyikén. Tavaly 46 590 fecskendőt és tűt adtak ki, de már csak 741-szer találkoztak a tűk használóival, miközben már minden hétköznap nyitva tartottak. Az történt, hogy a bátrabb heroinosok vitték el a tűket a lebukástól jobban félő társaiknak. Ez azért nem szerencsés, mert az Alapítványnál nemcsak steril tűket tudnak adni, hanem például kórházi helyet is szerezhetnek annak, aki le akar szokni – de csak személyesen.

Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben minden évben összesítik a kezelt drogbetegek adatait. A 99-es grafikonokat nézve első pillantásra úgy tűnhet, hogy megfordult az évek óta tartó tendencia, és tavaly nemhogy nem nőtt tovább a drogosok száma, hanem egy kicsit még csökkent is. Ez persze nem így van. A számok ugyanis azt mutatják, hogy míg 98-ban 5275 új beteg jelentkezett kezelésre az ország valamelyik kórházában vagy ambulanciáján, 99-ben ennél kevesebb: 4679. A csökkenés részben abból adódik, hogy a drogtörvény szűkítette a lehetőségeket, és 99 márciusa után már csak a függők választhatták a gyógykezelést a büntetés helyett, azok viszont, akik még nem függnek a szertől, többé nem.

Dr. Veér András, az OPNI vezetője szerint az a legaggasztóbb, hogy a heroinosok is elvesztették bizalmukat az egészségügyi intézményekben, és sokkal kevesebben jelentkeznek kezelésre, mint tavalyelőtt – pedig éppen a heroinról lehet csak orvosi segítséggel leszokni. „Az, hogy a heroinosok félnek és ezért elrejtőznek, és az, hogy az elterelésre vonatkozó szabályok miatt például a droggal csak kísérletező fiatalok is kimaradnak az egészségügyi ellátásból, azért nagyon szomorú, mert a heroinosoknak lenne a legnagyobb szüksége a segítségre, és mert a droggal épphogy csak ismerkedőkön lenne a legkönnyebb segíteni” – mondja a pszichiáter.

 

Hogy a szombatonként speedező gimnazistáknak talán elég lenne csak megmagyarázni, hogy nem érdemes a drogokkal kísérletezni, azt az iskolákban is tudják. Sajnos azonban úgy tűnik, a pedagógusok egyelőre csak elméleti szinten jeleskednek. Például egy vidéki ambulancián meséltek egy telefonhívásról: riadt hangú tanárnő kérte a szakembereket, hogy siessenek gyorsan a középiskolába, mert valaki valami kábítószeres bélyeget árul az aulában. Siettek is, és meg is találták a lelkes filatelistát – a történet szépséghibája csak annyi, hogy az idős úr Antall József-emlékbélyeg vásárlására buzdította a diákokat. Szó sem volt LSD-ről.

A tévedésért viszont nem feltétlenül tehető felelőssé a telefonáló tanárnő. Ha nem is fedezte fel a különbséget a Bart Simpsont, csillagocskát vagy Tollaskígyót ábrázoló LSD-vel átitatott bélyeg és az Antall József emlékére kibocsátott postai emlékbélyeg között, legalább tudta, hogy kit kell hívnia, ha baj lesz. Sok kollegájáról még ez sem mondható el. A pedagógusok között elvétve találni egyet-egyet, aki látott már drogot. Kicsit többen vannak azok, akik képek alapján felismerik ugyan a különböző anyagokat, és tudják, hogyan hatnak, vagy milyen tünetekből vehetik észre, ha drogot fogyasztott diákjuk, ám legtöbben csak anynyit tudnak: a kábítószer rossz, veszélyes és káros. Vannak ugyan olyan továbbképzések, ahol megszerezhetnék a szükséges tudást, de azok fakultatívak, ezért legtöbbször a szaktárgyi kötelező képzéseken vesznek részt – a drogoktatás helyett. Az Oktatási Minisztérium tavaly ugyan minden iskolába küldött egy Droginfo című tájékoztatót, ám a drogról, a segélyszervezetekről és a droggal kapcsolatos büntető-jogszabályok változásáról hírt adó kiadványból nem jutott minden tanárnak. A minisztérium arra is felhívta a tanárok figyelmét, hogy nem kell feljelenteniük az iskola mögött füvező tanítványaikat. A pedagógusok ennek ellenére néha mégis felhívják a rendőrséget. Ilyenkor pedig a rendőrök vagy kimennek az iskolába intézkedni, vagy azt tanácsolják a pedagógusnak, hogy nézze meg jobban, mi történt, aztán üljön le a diákjaival, és beszéljen velük.

 

A Nemzeti Drogstratégiát a drogügyi államtitkár számításai szerint még ebben a félévben elfogadja a kormány, és a második félévben a parlament is. Ez persze újabb kérdéseket vet fel. A stratégiában a prevenció szükségessége mellett a kábítószeresek ellátására szakosodott intézményrendszer gyors fejlesztése is szerepel. Jelenleg a drogterápiás intézetek az egész országot körülbelül 200 férőhellyel számolva próbálják ellátni. A tervek szerint néhány éven belül 500-ra kellene emelni ezek számát. Ma Budapesten és Baranya megyében működik a legtöbb drogambulancia, ám Somogyban például alig van ellátás. Ilyen központokból megyénként legalább egyre lenne szükség. Régiónként egy-egy metadonközpont felállítása is szerepel a tervek között, de legalább ennyi addiktológiai osztály is kellene. Továbbá szükség lenne az egységes követelményrendszer, hogy ki és milyen feltételek megléte esetén működtethet kezelőhelyet, és mindezt a jelenleg egyeztetési fázisban lévő uniós szabályokhoz szükségeltetne igazítani. Mindez idő- és pénzkérdés. „A fejlesztésekre és az intézmények működtetésére az elkövetkezendő három évben körülbelül 17 milliárd forintra lenne szükség – számol Topolánszky Ákos, az ISM drogügyi helyettes államtitkára. – Az azonban, hogy az egyes minisztériumoknak, mint például az Egészségügyi, a Belügy-, vagy az Oktatási Minisztériumnak mire mennyi pénz kell, csak a jövőben dől el. Azt szeretnénk, ha a kormány a stratégia elfogadásával egy időben utasítaná a tárcákat, hogy készítsék el saját stratégiáikat, hogy pontosan lehessen számolni.”

Hogy meddig tart a számbavétel, és mikor kezdődik a megvalósítás, még senki nem látja előre. A drogosok száma pedig – a nemzetközi tapasztalatok mutatják – valószínűleg csak hosszú évekkel a prevenciós programok működése és az intézményhálózat kiépülése után kezd majd tartósan csökkenni. Az egy éve hatályban lévő törvény ugyanis önmagában csak ahhoz volt elég, hogy a drogosok egy része láthatatlanná váljon – az utca embere, az ambulanciák és a kórházak számára. De valami legalább készen van. Elmondható, hogy Magyarországon is megkezdődött a drogellenes küzdelem. A harc lehetséges eszközei közül talán a leggyorsabb – és legolcsóbb – fegyverrel.

 

 

Például a Viharsarok

Békéscsaba megyei jogú város a Viharsarok gazdasági, kulturális és közigazgatási központja. A megye egyike az ország legelmaradottabb vidékeinek, ez egyrészt a szocialista nomenklatúra rablógazdálkodásának, másrészt a térség természetes adottságainak köszönhető. A hagyományosan mezőgazdaságból élő lakosság helyzete a rendszerváltás tíz éve során folyamatosan destabilizálódott, amit a nagyobb városok körül kialakuló új ipari körzetek sem tudnak számottevően kiegyensúlyozni. Békésben a szegénység uralkodik, amit csak súlyosbítanak az egyre gyakoribb áradások és a lassan állandósuló belvízproblémák. Békéscsabán, a vételi lehetőségek elégtelensége miatt, egyes országos médiumok adását hiába próbáljuk befogni. Az elhanyagoltság fel-felbukkanó érzését csak tetézi a tudat, hogy a fővárosban olcsóbb az élelmiszer, mint itt, a termelő vidéken, miközben ott a fizetések is sokkal magasabbak. A keleti végeken gyengébb az infrastruktúra, jobban hiányzik a tőke, és az információ áramlása is sajátos, elitbarát utakat követ. A gazdaság állapota ennek megfelelően katasztrofális. A régióban nagy a munkanélküliség és a felkínált állásokban is sokszor meg kell elégedni húsz-harmincezer forinttal. Ebből manapság nem lehet megélni, de ami roszszabb, hogy az ilyen fizetés elfogadása egyenlő a rabszolgaságba való önkéntes belenyugvással. Mert a munkaadó nem csak kizsákmányol, hanem uralkodik is egy kicsit, sőt, ha rossz kedve van, egyszerűen nem fizet. Letörtség, kilátástalanság, utak az alvilágba, a jó öreg alkohol – vagy újabban a kábítószer.

A város tele fogékony középiskolásokkal, akiknek szükségük van jó minőségű kultúrára, lehetőségekre a kibontakozáshoz, a továbbtanuláshoz és a szórakozáshoz. Ehhez képest a hetvenezres megyeszékhelyen az egy árva tanítóképző főiskola található, csupán egy mozi üzemel, heti két-három filmmel, kommersz programmal. A város szűkös forrásai csak néhány fontosabb intézmény támogatására elegendőek, egy vállalat pedig csak akkor ad pénzt kultúrára, ha maga is prosperál. Békéscsaba kissé elhagyatott kulturális életében a fesztiválok, a diákprogramok és a nyári évad nagyobb rendezvényei jelentenek némi felüdülést. A fiatalok legkedveltebb szórakozása még ma is a kocsma és a diszkó, néha becsúszik egy-egy koncert.

Gondot okoz az elvándorlás. Aki teheti – és elsősorban a fiatalokról van szó –, elmegy innen valamelyik nagyobb városba. De a legtöbbjének mégis maradnia kell, mert köti a környezet, és nem menekülhet mindenki máshová. Ebben a szociális feszültségektől terhes közegben vajmi kevés megnyugvást jelent, hogy egy kisváros élete mindig nyugodtabb, mint egy túlzsúfolt nagyvárosé. Az átlátható struktúrák, a mindenki ismer mindenkit barátságos jelensége, a körös-vidéki horgásznyarak kellemes klímája csak akkor tudná kifejteni pozitív hatását, ha volna valami fellendülés az élet alapvető területein, egy kis remény arra, hogy egyszer vége lesz ennek a kilátástalanságnak. Nem csoda, ha ebben a miliőben tarolva hódít korunk új pótszere, a kábítószer.

Erről a jelenségről beszélgettünk fiatalokkal, akik a helyzet jó ismerői. Tudják, miről beszélnek, hiszen maguk is fogyasztanak szert.

 

Leo (27 éves, programozó, naponta szív füvet és alkalmanként fogyaszt mást: gombát, speedet, LSD-t vagy extasyt): – „Három éve kezdtem és főleg egyedül használom. A fű a gondolkodásmódra hat, nyugodtságot ad, és ami nagyon jó, hogy az önismerethez segít hozzá. Ilyenkor mélyre megy az ember, elgondolkozik, filozofál, kilép a hétköznapi hajtásból és rádöbben, hogy miben is él valójában. Az, hogy tiltják, engem nem befolyásol nagyon, de kényelmi szempontból kellemetlen, hogy ki kell menni rágyújtani.”

Kruder (24 éves, főiskolai hallgató, heti rendszerességgel füvezik és a gomba érdekli, a szintetikus drogokat elutasítja): – „Azért fogyasztok drogot, mert új szemszögből mutatja be a dolgokat, jobban belelátok azok lényegébe. A tiltás ehhez képest utolsó szempont. A kábítószer sokaknak menekülés a valóságtól, ezért nem való nekik, nekem viszont szer önmagam jobb megismeréséhez. Sokat segít akkor, amikor megadja az irányokat gondolkodás vagy valamilyen tevékenység közben.”

T. Zeusz (33 éves, Istennel foglalkozik, mindent kipróbált már, de nem rabja egyik drognak sem): – „Én az Istent kerestem. Tudni akartam, mi van a drog mögött, hiszen minden Isten teremtménye. Hallottam egy idős, rákos néniről, aki kipróbálta az extasyt és áradozott róla, ez felkeltette az érdeklődésemet. A tiltás pedig nem érdekel. Szabad akaratom van, és ebben nem korlátozhat senki. Jézus azt mondta, hogy semmi sem méreg számodra, ami a szádon bemegy, csak az, ami onnan kijön.”

Lenczy (38 éves, közszolgálati alkalmazott, rendszeresen füvezik, de csak mértékkel és jó minőséget): – „Már 15 éve használom ilyen-olyan rendszerességgel, számomra ez élvezeti cikk. A tiltás nem tart vissza, talán még egy kis varázsa is van így a dolognak, mindig is tiltották, de nekem nincs lelkiismeret-furdalásom. Lopni sem szabad, azt mégsem csinálom. Szerintem a törvény tévedhet, azt is csak emberek csinálják, és ez egy rossz törvény. Aki nem elég erős, annak veszélyes játék a drog, ha nem tudsz mértéket tartani, akkor a fű kezd el uralni téged. Mindenkinek magának kell tudnia, hol a határ, és úgy cselekedni. A fűvel ezt meg lehet csinálni, mert nem okoz fizikai függőséget, a heroinnal nem, mert ott ő az úr.”

Leo: – „A problémát nem a drogok okozzák, a problémák már megvannak. A mai társadalomban nincs szeretet, nincs igazi kommunikáció az emberek közt. Ebbe a társadalomba nem lehet egykönnyen beilleszkedni, ha valaki ebben megzuhan, az nem a drogtól van.”

Kruder: – „Elég kemény a csabai helyzet. Nagyon sokan füveznek, és sajnos sokan keményeznek is, ráadásul meglepően fiatal arcok. Nagyon letolódtak a korhatárok, már a 13-14 évesek is kipróbálják és nem vagyok biztos, hogy kezelni tudják ezt az élményt.”

Lenczy: – „Ez tényleg így van, sok a probléma, nincs kultúra, igénytelenül szórakoznak a fiatalok. Azon kell javítani, ami kiváltja a drogozást. Például az iskolázottságon, a munkanélküliségen, a családok állapotán. Foglalkozni kéne a fiatalokkal, felvilágosítani őket, így talán meg lehetne előzni, hogy a drogokhoz meneküljenek.”

T. Zeusz: – „Politikusok és rendőrök is fogyasztják a drogokat, a kábítószerezés már régen nem elszigetelt jelenség.”

Stiedl Gábor

 

Páratlan oldal

 

OLVASÓNAPLÓ

Ma megint olvastam vagy tizenöt oldalt Az SZK(b)P története rövid tanfolyam című könyvéből.

Sajnos, már képtelen vagyok eldönteni, hogy hányadik kongresszusnál tart Torgyán.

b.

 

TISZA-DILI

Most, hogy tulajdonképpen megszűnt a Tisza piárértéke, lecsukódtak a pénzzsilipek, viszont a környezetvédő tárcának semmi oka az aggodalomra, hisz akik eddig is dühöngtek a minisztériumi szakemberek hozzánemértésén, már fenékig kimerítették az obszcén jelzők tárházát.

Ez a kis bunkózás el is terelte a figyelmet olyan baklövésekről, mint például a néhány nappal ezelőtti haltelepítés. Egy Tisza-parti falucska határában százezres (darabszám!) nagyságrendben telepítettek csukaivadékot a folyóba. De mint tudjuk, a biológiai lánc helyenként elszakadt, a csuka pedig éppenséggel a folyó táplálkozási láncolatának csúcsán helyezkedik el, ergo, a lyukak foltozására alkalmatlan. Másfelől pedig az egy helyen betelepített rengeteg ragadozó nyilván nem fog a folyó vízmolekuláival ütközve, a Brown-mozgás szabályai szerint szétoszlani a folyó egész hosszában. Ezt olybá is vehetjük, mintha arra kérnénk a szúnyogirtós repülőst, hogy ugyan már, ha a gyümölcsösünk fölött jár, dobjon már le egy tonnácska sáskát a kertünkre. A hasonlat csak annyiban sántít, hogy ha a sáskák lecsemegézik kertünkben az összes klorofilt, akkor valószínűleg tiszteletüket teszik a szomszéd kertjében is, nem úgy, mint a csukák, ugyanis ez a jószág, ha elfogy a tápláléka, profilt vált, és minden honfiúi (-leányi) testvériességét elveszítve, átmegy kannibálba.

Úgyhogy megint adtunk egy pofont az égésterméknek.

(podmaniczky)

 

TÖRŐ-ZÚZÓ PORTÁSOK

Hírt adtak a lapok arról a Lucian Freud-festményről (érdekes, egyébként nem szokásuk megemlékezni a festőről), amely a londoni Sotheby’s-nél tudatlanság és gondatlanság következtében megsemmisült. Azt írták, hogy „a székház portásai tévedésből a papírzúzóba tették”, miután „a portások azt hitték, a fadoboz [amelyben a kép érkezett – E. M.] üres, és úgy, ahogy volt, beledobták a papíraprítóba”.

Megpróbáltam magam elé képzelni a Sotheby’s szürke cilinderes, répaszínű köpenybe bújtatott, orrukat magasan hordó portásait, s nem sikerült elképzelnem, hogyan kerülhettek a kérdéses képnek vagy fadobozának akárcsak a közelébe is. Azután megértettem: a porterek, vagyis a szállítómunkások gondolták üresnek a fakeretet, s rakodás közben félrelökték, azután felaprították. Vagyis Leiter Jakab vigyorgott ránk a hír mögül, ő tört-zúzott... Nem a messzi Albionban. Nálunk.

Ember Mária

 

U.i.: És arról a kárról nem beszél senki, ami a papírzúzó-papíraprító szerkezetekben esett, amikor papundekli helyett fába csorbult bele a foguk?

 

A REKLÁM...

...a hashajtó, meg a közszolgálat

 

A közszolgálati televízió egyes csatornáján napok óta megjelenik esténként, főműsoridőben, lehetőleg sportközvetítések közelében egy reklám. Hashajtót reklámoznak.

Ebből három dologra következtetek. Először arra, hogy valaki úgy tudja, ez az ország, caklipakli, úgy, ahogy van, székrekedésben szenved. Másodszor arra, hogy valakinek nagyon sok, közszolgálati televízió ablakán kidobandó pénze van. Harmadszor, hogy az illető szimpatizáns (esetleg kollaboráns).

Nem látok görcsölő sorokat a gyógyszertárak előtt, az embereknek nincs székrekedése, minden disznóság úgy folyik át rajtunk, mint a víz.

Hogy a reklámmal kit finanszíroz a hashajtó gyártója (vagy forgalmazója), ahhoz nem fér kétség. De amennyiben én – meg a megcélzott, hárommillió potenciális vásárló – az említett közszolgálatit, akkor mától inkább lemondok a saját adagomról összes következményeivel együtt.

A hűséges televízió erőltetett reklámok általi (elő- és utó-) finanszírozása már akkor megtörtént, amikor a filmet forgatták.

Várom a hashajtóreklám párját – a széntabletta reklámot.

S amikor ezek a feuilletonok a tévéshopokban is mind kaphatóak lesznek, s az ötleteikkel az én acélszöget emésztő gyomromat is elcsapatják – esküszöm, sorba állok. Egyik nap az egyikért, másik nap a másikért.

Kapitalista pártállamunkban ezekkel a módszerekkel teremtünk majd hashajtóreklámmal médiaegyensúlyt, széntablettával pedig piaci helyzeteket?

Kőrössi P. József

 

PRÓBAIDŐ

Én nem szóltam senkinek semmit, csak lapulok csendben. De az emberek nem hülyék és könnyen kiszúrják a változást. Mert nincs tele a hamutartóm, a szobámban határozott kontúrjai lettek a bútoroknak stb. Néha ideges mozdulatokat teszek a zsebem felé, aztán tétován visszavonulok. A társalgásból gyakran kiesem és csak bámulok magam elé. Végül aztán nem tudom elhárítani a kérdést: mi az, leszoktál? Ugyan, micsoda marhaság ez, erről nem lehet leszokni. Abbahagyni talán lehet, de az is bizonytalan. Mondjuk, hogy felfüggesztettem. Igen, ez a helyes kifejezés. Felfüggesztettem, határozatlan próbaidőre. Aztán, ha csak egyszer is bűnbe esem, ugrott az egész felfüggesztés, és le kell töltenem azt is, ami elmaradt.

Ez a felfüggesztés jó szó. Nem szokványos és a legkevésbé kategorikus. Csak ne jönne az ostoba, sztereotip szöveg a „tisztáktól”, akik a megtért bűnöst köszöntik, csakúgy, mint a bűntársaktól, akik mély megvetéssel kísérik a renegát árulását. („Na, azért majd meglátjuk.”)

És a faggatás: miért, vagy miért éppen most? Mert aszonta az orvos, mondja ilyenkor az ember, ami igaz is, meg nem is, hiszen az orvos már időtlen idők óta ezt mondja. Mert nem bírtam a megaláztatást, a megszégyenítő diszkriminációt, a szörnyű vádat, hogy káros vagyok nemcsak magamra, hanem a környezetemre is – hangzik a másik válasz. Mese a Holdba ez is. Hiszen az ember – mondjuk egy repülőtéren – képes több kilométert is befutni, hogy megtalálja azt a talpalatnyi helyet, ahol sajátja mellett másik ötven kollégája használt füstjét is elszívhatja. Nincs lelkiismeretfurdalása, mert az üldözöttbe nem önvád, hanem dac támad. A dac pedig ellenérzéseket szül.

Mert itt vannak például az atomerőművek, az ózonlyuk, az üvegházi hatás, meg a garéi hulladéktároló. Ezt nem mi csináltuk. Aztán hallani például a dohányzás elleni világnapon, hogy minden ötödik ember a dohányzástól hal meg. A többi négy viszont nem dohányzott (ez azért elgondolkodtató).

De eltértem a témától, mert arról volna szó, hogy tulajdonképpen miért függesztettem fel a dohányzást. A sok mellébeszélés helyett elárulom az igazat. Az ember öregszik, telnek az évek, és szembe kell nézni az elkerülhetetlennel. A szerencsés ember ezen egy pillanat alatt túlesik. („Szegény, még itta a kávéját és egy pillanat múlva kész.”) A többséggel azonban közlik, hogy mennyi ideje (tól–ig) van hátra. Egy örök absztinens ilyenkor összeomlik, mély depresszióba esik, meg minden.

A felfüggesztett viszont földöntúli mosollyal ajkán, a boldogság szárnyain lebegve rohan a legközelebbi trafikba.

Az ember legyen előrelátó.

(bihari)

 

CÁFOLAT

Lovas Istvánnak, hódolattal

 

„Semmi közünk a zsidógyűlölethez,

mit ránk ken pár fészkébe piszkító

kozmopolita firkász, sanda, tetves

és hazaáruló zsidó.”

 

2000. május 16.

Eörsi István

 

Gothár-lom/9.

 

A szmoking meg a Cannes

 

Bordó négyszázhármas pözsó gépkocsival mentünk a Nizza–Cannes országúton húsz évvel ezelőtt, tengerszagú májuson. A gépkocsi – formáját tekintve – azonos volt a vágyak továbbjával. Fecskefarkú volt, vagyis olyasmi, mintha Skoda Felicia lett volna, de hát nem az volt. Épp, hogy az olyasmi elől tartottunk mi Nizzából Cannes-ba a Bolondpierrot autójával.

A vezető, aki a gépkocsit (is) vezette, státusát tekintve az államköltségen bérelt pözsó, valamint a cannes-i magyar filmdelegáció vezetője volt. Ebben a minőségében megtisztelt engem azzal (is), hogy kijött értem, a Magyar Versenyfilm rendezőjéért a nizzai repülőtérre, hogy akkori státusomnak megfelelően a sztárok világába repítsen. Csak én hiányoztam, a többiek Nyugatról, meg a filmmel utazó 31 fontos magyar rég ott voltak.

A repülés nekem már egy ideje folyamatos volt, mivel vagy tíz nappal azelőtt vettem a hírt a fesztiváljelölésről. Mindjárt, ott a kádban, ahol a telefont vettem fel, szárnyakat is kaptam, és bizony viseltem is őket. Ezt is lehetett érezni a Malév hónaljszagú Tupoljev-illatában (de tényleg, szerintem a 134-esnek még szőr is volt a szárnya alatt), szóval akkor is, mikor Cannes felé tartva egy új hír hallatán a szmokingbelső felé néztem: ugyanis innen jött minden.

Mikor közölték velem, hogy a Megáll az idő, a „Lötamszüszpandü”  lesz a Magyarországot képviselő cannes-i versenyfilm, egyben azt is előírták, hogy ott szmokingban kell megjelenni. Ezért aztán felkerestem jelmez:BrecklJános barátomat, aki el is látott engem filmgyári készletéből a szükséges viselettel. Hosszas vívódás és a szükséges Unicumszint elérése után úgy döntöttünk, hogy a fölösleges gyűrést elkerülendő legjobb, ha a szmokingot magamon hordom ki a fesztiválra, és ennek belső zsebében szállítom a kulturális közérdekből számomra három nap nyugati tartózkodást engedő szolgálati passzt. Erre a zsebre, benne a különös kegyre tekintettem le akkor, a hír hallatán, melyet a bérbordó gépkocsiban a filmszakma vezető állású vezetője közölt velem.

– Petikém, csak annyi változás van, azzal együtt, hogy minden rendben, hogy mégsem a Megáll a versenyfilmünk idén. Mert a Tanár úré.

Ennyi volt a hír, ez volt a szó szerint, amitől megéreztem földreszállásom illatát. A szag irányába néztem. Bele a szmokingba, hogy az majd mondja meg, mit érezzek ilyenkor. De nem éreztem, nem láttam semmit odabent, csak az autóval megegyező színű 3 napos szolgálati ablakkegyet, és hát persze (a mai napig) izzadságcseppnek lejelentett könnyeimet. Azokon át figyeltem le egy cédulára, mely jobban megvizsgálva fehér cérnával bizalmatlanul a kölcsönszmoking belsejéhez erősített leukoplasztnak tűnt.

Az is volt. Rajta kézibetűs tintafelirat: Bárdy György.

Így aztán nevetnem kellett és fel lehetett emelni a fejem.

És azóta is jól fel kell.

Azért sincs magyar versenyfilm e Magyar Film nélküli világban mégis Cannes-ban, mert a fenti szervezés – nem a szmokinggal, hanem a filmekkel – bármikor megtörténhet ma is. Az alkotókkal kapcsolatos szemlélet, az alkalmazotti taktika nem változott meg.

A FILM-ből való megéléshez már filmek sem kellenek.

A magyar filmek fesztivál-részvétele menedzselési kérdés. Alapvetően nem a filmeken, hanem a delegátorok szorgosságán, a szándékon múlik. Egyszer fent, máskor is fent.

Cannes-ban ma is ugyanazok szekcionálnak, itthon ugyanolyan emberek intézik a dolgainkat, ugyanúgy. Scholl-papucsukban, Armani feliratú szmokingjukban, önjelölt producerek gyűrűjében minden évben Cannes-ban standolnak. Filmek, alkotók már nem kellünk ehhez.

Gothár Péter

Kritika

Láng Zsolt

  KÖVETÉSI TÁVOLSÁG

 

 

Tegnap és holnap

 

·        Agota Kristof: Tegnap. Fordította Takács M. József. Magvető, 2000. 120 oldal, 1390 Ft

 

Agota Kristof, vagyis Kristóf Ágota? A fülszöveg azt válaszolja, hogy igen, előbbi azonos utóbbival, azzal a „valakivel”, aki 1935-ben született, 1956-ban hagyta el Magyarországot, és 1970 óta franciául írja műveit, méghozzá az előbbi név alatt. Ha franciául olvasnánk könyveit, mást jelentene ez a név (mellesleg ott mindig nagy divatja volt az írói névválasztásnak, Alain-Fournier-től vagy Apollinaire-től Moličren át Yourcenarig); magyarul azonban, a magyarba változatlanul visszahozva, Agota Kristof!, sokféleképp eltakarja tulajdonosát. (Férfi? Nem, nő.) De a nevek játéka tovább tart. A Tegnap szereplői efféle neveket viselnek: Tobias Horvath, akiből Sandor Lester lesz, Caroline, akit Line-nek hívnak, Esther, Koloman, Véra. A néhány éve magyarul szintén megjelent Trilógiában (Magvető, 1996) talán jobban látszik, mennyire lényeges az író számára a névválasztás: Lucasról és Clausról csak sejteni lehet, léteznek-e valóban, illetve bizonyosabbnak látszik, hogy csupán egyikük létezik, vagyis azonos személyek, miként a nevüket alkotó betűk. A történeteket Lucas jegyzi le, az ikerpár Claus számára, aki csak a második regény végén szólal meg, bizonyságképpen, hogy mégis létezik, aztán a harmadik könyvben (amely jellemző módon A harmadik hazugság címet viseli) minden sejtés és bizonyosság megdől, és máris az ellenkezőjét tartjuk annak, amit addig tartottunk; mivel azonban hazugságként van előadva, még csak annak sem tarthatjuk. Mintha nem volna kulcsunk ezekhez a könyvekhez...

De visszatérve a Tegnap szereplőihez, ki ez a Sandor Lester, aki elmeséli történetét? Azt is mondhatnám, épp arról szól a történet, hogyan lesz Tobias Horvathból Sandor Lester. Tobiasnak a falu kurvája az anyja, apja a falusi tanító, ő pedig „véletlen balesetből” jön a világra. Egyik este kihallgatja anyja s apja beszélgetését, megtudja, hogy apja el akarja vinni, éjszaka felkel, egy húsvágó késsel a szobába lopózik, és beledöfi az anyján fekvő férfi hátába; teljes súlyával ránehezedik, hogy jó mélyre hatoljon, annyira, hogy átdöfje anyja testét is. Majd elmenekül. Nyugatra szökik, intézetbe kerül, felnő, gyári munkás lesz. Egyik nap váratlanul felbukkan féltestvére, Line, a tanító lánya, aki mit sem sejt arról, hogy közös az apjuk. Kutató-ösztöndíjas férjét kísérte el, s kényszerűségből dolgozik a gyárban. Tobias szereti Line-t, nem tud élni nélküle. De Line bármennyire viszontszereti is, nem marad vele. Közben meggyűlöli férjét, mégsem marad. Sandor újból kést ragad, leszúrja Kolomant, a férjet. A kés csak felületi sebet okoz, Koloman nem hal meg, és nem tesz feljelentést sem, viszont megzsarolja feleségét. Line visszamegy abba az országba, ahonnan jöttek. Sandor újra egyedül marad. Feleségül veszi Yolande-ot. Gyerekei születnek, Line és Tobias. Többé már nem ír.

Természetesen látom Line-t magam előtt, és Sandorral együtt én is ott leskelődöm órákig Line-ék háza közelében, és gyűlölöm Kolomant, aki minden este Line mellé fekszik az ágyba... Nem hiszem, hogy bárkinek is nehéz volna azonosulnia ezzel a történettel, a beteljesületlen, végzetes szerelem történetével. Súlytalan könyvecske? Nem. Van egy rés, amely elegendő ahhoz, hogy a történet elveszítse valóságosságát, és puszta imaginációként lépjen elénk. Pontosabban ennek a távolításnak az a szerepe, hogy megmutassa a valóság többértelműségét, hogy lezárhatatlanná tegye az elbeszélést, a maga szempontjából pedig talán az, hogy bizonyítsa, az elbeszélői korrekció objektivitását.   

Minden tegnap játszódik. Több bekezdés is így kezdődik: „Tegnap...”. A valóság itt maga az emlékezés, a visszaidézés, nem pedig a leírás. Ál-történetet olvasunk: viszszaemlékezést. Rekonstrukciónál is valótlanabb történetet, mert miközben rekonstruálódik a múlt, minden kommentárként hangzik el. Hiszen a történet én-elbeszélése eleve nem más, mint a történet kommentárja. Ugyanakkor az én-elbeszélés mindenkor az írói akarat szerint alakul, tehát a távolban ott van mégis a történet, igaz, nem az elbeszélt formában. A visszaemlékezés története. Ez is valódi történet, jóllehet mindaz, amit a nevekből, a nevek alakváltozásából, a menekülés, a honvágy, a magány, az idegen környezet stb. motívumaiból rekonstruálunk, miközben magába foglalja a Tegnap történetét is, annál mégiscsak jóval tágabb, lezárhatatlanabb. Ellentmondásos dolog ez: Agota Kristof elmesélhetné a saját életét, benne Magyarország, 1956, Svájc és így tovább, az valódi ál-történet volna. Sandor Lester története viszont egy ál ál-történet, tehát... Sandor én-elbeszélése akár több valóságelemet tartalmazhat az író életéből, mint az író első személyű elbeszélése... De ez mégiscsak Sandor Lester én-elbeszélő története, tehát a konklúzió keresésekor újabb korláthoz érkeztünk. Nagyon jellemző Agota Kristofra: eszköztelennek tűnő szikár próza, mégis tele van körkörösen körbefutó korlátokkal. A mondatok tömörsége is látszólagos. Milyenek is ezek a mondatok? („– Mióta ismerem, maga még egyszer sem nevetett. [Kitört belőlem a nevetés.] – Inkább ne csinálja, úgy jobban szeretem.”) Majdnem tőmondatok. De többet mondanak, mint a bővítettek, miképp a matematikai értelemben ismeretlen x és y is több, számtalanabb lesz, ha a kétismeretlenes egyenlet megoldásához csupán egyetlen egyenletet használunk. Bizonytalanabb, de több. S a regénybeli bizonytalanságra építkezni lehet. A könyv története beilleszthető a magyar történelembe is, betájolhatóak az országok, noha nem hangzik el nevük; mégsem valóságosak, semmi sem az. Az elbeszélő számára nagyon fontos, hogy ne legyen meg a valóságos. Végig bennünk él a kétely, hogy egyáltalán megtörtént-e az, amit elmesél. Élteti kételyünket. Lucas épp azért írja leveleit, hogy egy másik világot teremtsen magának, nem azért, mert abban minden korlátlan és szabad, nem, ott is vannak korlátok, de azok áthághatók. Tobias egyszerűen leszúrja azt, akit le akar szúrni, veszi a legnagyobb kést, és átlyukasztja vele az útjában álló gyűlölt testet, de soha senki nem hal meg. Mintha csupán képzeletben követné el gyilkosságait. Minden tegnap történik, de ez a tegnap valójában a holnapot jelenti: az elképzelt napot, amidőn minden lehetséges. És mégsem történhet meg, ami ne volna lehetséges. A korlátok áthághatók, de az újabb korlát ismét ott magasodik (vagy csupán alattomosan ott van) előttünk. A végtelen ugyanolyan áthághatatlan, mint a körülzárt végesség.

A visszafogott nyelvhasználat, a bizonytalan többlet érzékeltetésén túl, a fakó világot olyannyira elvonatkoztatja, hogy szédítő tágasságba lépünk, akárha egy álomba. Ugyanakkor valami keveset, nem elegendőt kapunk, tehát fogódzók után nézünk, s hirtelen figyelmünk az ösztönök alapképzeteire, az ősi képekre, a bennünk mélyen megbújó lényekre terelődik. Némiképp emlékeztet ez a könyv Alessandro Baricco Selyem című, hasonlóan szikár regényére. Ott egy levelet olvasunk a végén, és ez a levél írja meg utólag a történetet. Emitt is a végén döbbenünk rá, hogy bár minden korlát ledönthető, minden történet az elbeszélői intenció szerint kanyaroghat, de bármennyire alakítható is, nem jutunk előre; az írás egyszer abbamarad. De ha az írás nem maradna abba, a korlátok sora a végtelenségig tartana, és mindig minden irányban maradna egy áthághatatlan akadály.

 

EX LIBRIS

BACSÓ BÉLA

 

Egyetlen szálra kívánom felfűzni ennek a négy alapvető jelentőségű könyvnek az ajánló olvasatát. Ez pedig az az alig elkerülhető kérdés, hogy valójában az emlékezet, az írás, az ember miféle viszonyba is került korunkban. Miként tisztázhatók olyan lényeges, kultúránk szempontjából megkerülhetetlen kérdések e művek olvasatán keresztül, hogy az adott szó szent, az írásnak ez és ez az értelme, az írásban dokumentált tény és az élettény vagy történeti tény nem fedi egymást, vagy éppen az emlékezet teljességgel széttart, és szükségképpen vakfoltjai vannak stb.

 

Jan Assmann: A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban

Az egyiptológus Assmann, aki szakmájának legkiválóbbja, olyan módon közelíti meg a korai kultúrákat, hogy benne mindvégig hallani tudjuk a sajátunkra adott választ is. Természetesen itt egy hallatlan jelentőségű történeti művet kap kézhez az olvasó, de egyben egy olyat is, amely nem nélkülözi a jelen számára szolgáló tanulságokat. Az írás már Platón számára is meglehetősen kétélű fegyvernek számított, ám megjelenésével nem lehetett kitérni a vele való számvetés elől. A Phaidrosz-dialógus egy egyiptomi történetre utal, mely szerint Theuth, a sokat felfedező isten, egy alkalommal Thamusz királynak azt mondta, hogy feltalálta „az emlékezet és a tudomány varázseszközét”, az írást. A király azonban a varázsszer ellentétes hatására figyelmeztet, arra ugyanis, hogy inkább szolgálja a feledést és a tudományt pedig nem segíti elő, hiszen a jelekre hagyatkozva eleven és „igazi tanítás” nélkül tudatlanok maradnak és „látszólagos” bölcsességre fognak szert tenni az emberek. Az is kétségtelen, hogy az írás és az attól elválaszthatatlan jelhasználat önmagán kívül semmi bizonyítékkal nem rendelkezik, az írás kultúrája mindinkább védtelenül adja át magát az írásban rögzített eredendő esemény kizárólagos olvasatainak (politikai dimenzió). Az írás azonban felforgató is, alkalmat ad a felejtésre hajló társadalmak gyógyítására (könyvégetés, letiltás, cenzúra). A változás kétségtelenül abban a váltásban rejlik, hogy a jel nem „vonatkozik a világra”, mint az egyiptomi hieroglifírás esetében, vagyis eltávolodik attól, hogy szükségképpen „a lelket” szólítsa meg (259. o.). A görög kultúra, miközben előkészíti „a gondolkodás diszciplinarizálódását”, aközben elvégzi azt a szétválasztást, amit, Assmannt követve, a szent és az írott különbségének nevezhetünk (261. o.), s egyben előkészül az a kultúránkat máig átható jellegzetesség, amit Foucault-t követve a szerző így nevez: megjelenik az írás, mint „a hatalom diszpozitívuma”. Assmann műve a méltatlanul elfeledett, koncentrációs táborban elpusztított Halbwachsnak is emléket állít, akit számos vonatkozásban követ, ő volt az, aki a kollektív emlékezet és hagyomány közti törést, a történelem „tényei” és emlékezeti újrarendezése vagy inkább torzítása közti viszonyt vizsgálta. A görög írásos emlékezet kultúrája hüpoléptikus (274. o.), azaz egy rögzített ismeret előzetessége mellett az ahhoz történő visszakapcsolás eltérő módjait tartja fenn. Az írott nem maga a történés, az írott lehetővé teszi, de egyben el is bizonytalanítja a hozzá forduló ismeretszerzőt. Nehéz arra hivatkozni, ami a szövegben ott áll. A szó eredete szerint (275. o.) azt jelenti, hogy felvenni, valamit folytatni, valamihez kapcsolódni, ami minket megelőzően is zajlott. Helyünket valamiként kijelöli, és bár tágíthatunk ezen „a hüpoléptikus horizonton” (276. o.), mindaz, amit mondhatunk, azzal áll vonatkozásban, ahogy előttünk arról szóltak, s ahhoz kapcsolódunk, amit elevenen tartottak emlékezetben. „Így tehát minden hüpoléptikusan szervezett szöveg háromszoros viszonyban áll: az első a korábbi szövegekhez fűzi, a második a tárgyi tartalomhoz, a harmadik pedig olyan kritériumokhoz, amelyek alapján mind a szöveg igazságigénye, mind pedig a közlés és információ különbsége ellenőrizhető.” (280. o.) Az, hogy szövegek vonatkozásban állnak egymással, nyilvánvaló, ám az már jóval kevésbé, hogy a szöveg egy másikra hivatkozva és utalva (ki)jelöli annak tárgyát, egyben belőle nyeri el saját tárgyát is. Ez utóbbi pedig alkalmas arra, hogy minden olyan vonatkozást letiltson, amely nem annak a tárgyvonatkozásnak mint igaznak felel meg, amit a „folytató” helyesnek gondol. Még ma is a klasszikus (van mit emlékezetben tartanunk, csak éppen nem tudjuk már, miért és hogyan) és a hüpolépszisz (azaz egy előzetes tudás folytatói vagyunk) metszésében él kultúránk, és ez a görögök óta változatlan. Amit tehát Assmann visszaadhatatlanul gazdag vonatkozásmezőben vizsgált könyvében, az nem más, mint hogy mi módon hatja át egymást a kulturális emlékezetben a képződő hagyomány, a múlthoz való viszony, az írásban való rögzítettség és az emlékezet mint identitásképző elem.

(Ford.: Hidas Zoltán. Atlantisz, 1999. 313 oldal, 1995 Ft)

 

Thomas A. Szlezák: Hogyan olvassunk Platónt?

Ez a könyv bizonyos értelemben ott veszi fel a fonalat, ahol az előbbi elejtette, hiszen Assmann állítása szerint végérvényesen az „értelmezéskultúrába” tartozunk. Assmann hivatkozik Th. Szlezák korábbi, 1985-ös könyvére (Platón és a filozófia írásbelisége), amelynek lényeges tételeit a most megjelent könyvében is olvashatjuk. Assmann tehát a következőt állította: „a hagyományozás és identitás összefüggésére, valamint a kulturális emlékezet szerveződésformáira vonatkozó kérdésünk szempontjából felettébb érdekes, hogy Izraelhez hasonlóan – Egyiptomtól azonban eltérően – Görögországban is »nagy szövegek« rejlenek a kulturális emlékezet fundamentumában, ám ezek a megalapozó szövegek Izraellel ellentétben szóban terjednek: mind a homéroszi eposzok, mind az attikai tragédiák, mind pedig a platóni dialógusok.” (265. o.) Ez utóbbihoz kapcsolódva hivatkozik Szlezák könyvére, mely szerint Platón filozófiája éppen az íráskritika felől érthető meg. Sőt, mint a korábban idézett Phaidroszra utalva állítja, az írásra hagyatkozó ember mind távolabb kerül az igazi tanítástól. „Theuth tehát azt az illúziót képviseli, hogy lehetséges az írás által, azaz »kívülről, (a lélek számára) idegen jelek segítségével« bölcsességre és belátásra szert tenni. Thamosz alaposan szétrombolja ezt az illúzióját. Az írás nemcsak nem segíti, hanem éppenséggel kárára van az emlékezetnek, azaz a lélek azon képességének, hogy önmagából hozzon felszínre bizonyos dolgokat; az írás pusztán az emlékeztetés eszköze. Az írás által nem válunk bölccsé; a sokféle »igazi tanítás nélküli« (275a7) olvasmánytól csupán képzeljük magunkat bölcsnek. Kizárólag a didaxé, a személyes érintkezés útján történő tanítás képes világos és megbízható belátás közvetítésére (274e-275c).” (56. o.) Amikor Szlezák végső soron az írással szembeni gyanút állítja Platón értelmezésének centrumába, akkor kettős igénnyel lép fel: egyrészt a rejtett, az írások mögött levő platóni filozófiai üzenetre irányítja a figyelmet, másrészt az írás és értelmezés kultúrájával szemben azt a kétségtelenül meglevő szempontot állítja előtérbe, hogy a logoszra kész, azon segíteni is képes emberről gondolkodik Platón. Az tud segíteni a hallottakon, aki képes a beleplántáltat magában felnevelni. Az ugyanis, aki nem nőtt fel a logoszhoz, abban nem képes „szárba szökkenni” a szóba foglalt tudás-csíra (61. o.). Szlezák olvasásajánlata két jelentős platóni gondolatra épül: az egyik a segítés (boétheia), míg a másik a magasabb és értékesebb (timiotera, 67. o.) gondolata, vagyis ellenvetéssel élni (19. o.) a szóban forgó dolgot illetően úgy kell, hogy a benne rejlő tisztábban álljon elő és így az embert a szó erejénél fogva egy magasabb ismerethez, segítse. Kétségtelen és ennyiben állítása aligha vonható kétségbe, Platón dialógusainak meghatározó strukturális elve a boéthein to logó, a logosz megsegítése, ami nem a kimondott egyszerű erősítése, hanem megerősítése azért, „hogy tudatosan mindig magasabb szinteken keressünk újabb megokolásokat” (79. o.). Vagyis Platón filozófiáját elválaszthatatlannak tartja a végső megalapozástól, és üzenetét mint ezoterikus tant mutatja meg: „módszere abban áll, hogy a filozófiai tudással szigorúan a címzett személyére szabott vagy »ezoterikus« módon bánik” (113. o.). Ez persze nem egy titkos tan rejtettségét jelenti, hanem azt a filozófiai feladatot, hogy olyan módon szóljunk és láttassunk valamit a másikkal, hogy annak alapját ő maga lelje fel végül önmagában. A megszülető gondolat alapja nem lehet a jobban tudó, a filozófus mondása, hiszen ez csak szavak puszta ismétlése lenne, a benne rejlő tudás nélkül. Az a nehéz gondolat, hogy „a »valódi filozófia« az összes eltérő vélemény mértéke” (132. o.), nem jelenti azt, hogy Szókratész mindentudó, hanem eljárása során képes a csak a dolog mértéke szerintit nyilvánvalóvá tenni, illetve annak hiányát felismertetni. A mérték nem külső norma, hanem a szóban forgó, azaz a dolog tisztázása és kielégítő megokolása hívja életre a logoszon segíteni tudó gondolkodók között. Szlezák tehát azt állítja, hogy Platón nem akarta tanítását írásba foglalni, vagy inkább a tanítás nem az, ami írva van, hiszen a mondottak alapjára csak a szóbeli segítségnyújtás során derülhet fény (133. o.). Éppen az íráskritikában van a platóni filozófia legfőbb üzenete Szlezák és az általa is képviselt tübingeni iskola szerint. S mondhatjuk azt, hogy az írásra koncentráló jelenkori humántudomány kellő „gyógyírra” lelhet ebben a könyvben, persze, mint Platón ugyancsak tudta, minden orvosság csak mértékkel alkalmazva gyógyít.

(Ford.: Lautner Péter. Atlantisz, 2000. 158 oldal, 1395 Ft)

 

Paul de Man: Az olvasás allegóriái

Az írás lesz az, ami nem ural, és nem vezet el egy rejtve követett célhoz, és persze nem is mindig tudja, hogy miféle alap az, amire visszavezethető lenne. Mondanom sem kell, hogy Szlezák nemcsak de Manról, de még Derrida lényeges Platón-olvasatáról sem kíván tudni, és persze ez fordítva is áll. A tiszta és áttekinthető struktúraleírás és a genezis lényegeredete gyanúra hajlamosítja a jelenkori gondolkodást. Ha valaki belelapoz a belga származású és Amerikában nevet szerzett, meghatározó jelentőségű irodalomtudósnak a kötetben közölt Nietzsche-tanulmányaiba, akkor mintha a fentiek kritikáját olvasná: „Az igazság feletti tulajdonjogok, melyek (…) a kijelentésként felfogott nyelv hatalmához tartoznak, a hangként és dallamként felfogott nyelv hatalmára ruházódnak át. Jacques Derrida ezt az általa »logocentrikusnak« nevezett gesztust minden metafizikai spekuláció állandó mozzanataként azonosította, és nyomon is követte néhány változatát Platón, Hegel, Rousseau, Heidegger, Saussure és mások műveiben. Ahelyett, hogy gyengítené a filozófia megalapozását az ontológiában vagy a jelenlét metafizikájában, ez az átvitel, mely előnyben részesíti a hangot az írással szemben (…) valójában arra szolgál, hogy megerősítse az (…) ontológiai centrumot, és finomítsa azt az állítást, mely szerint az igazság jelenvalóvá tehető az ember számára. Emellett újjáéleszti annak lehetőségét, hogy a nyelv elérkezzen a teljes és szubsztanciális jelentéshez.” (122-123. o.) De Man könyvének megjelenése a magyar humánkultúra szempontjából felmérhetetlen jelentőségű, nemcsak azért, mert a szerző egyik legjobb könyve áll most már a magyar olvasó rendelkezésére, hanem azért is, mert az írás antimetafizikus ellenpontként történő értelmezése új vonatkozási mezőket nyit a kultúra kanonizált művei között. Mondhatjuk úgy, kezdődhet az újraolvasás, amely képes megbontani a végső jelentésbe záruló és arra kifutó értelmezést, egyben visszaadja a végső jelentésében előttünk állónak vélt mű figuratív olvasatán keresztül azt a nem affirmatív olvasatot, amely tudja, hogy a nyelvileg rögzített nem maga szól, hogy valamit pusztán jelentsen, hanem ígérvényként egyedül önmagára utal vissza. Werner Hamacher, a Johns Hopkins Egyetem germanistája, de Man olvasáselmélete kapcsán megjegyzi, hogy ez az írás retorikai alakzatainak állandó defigurációja, a tiszta referencialitást felfüggesztő mozgás, amely az olvasás aporetikus jellegére figyelmeztet (Lectio. De Mans Imperatív in. Entferntes Verstehen. Suhrkamp 1998.). Vagyis a mű nem ez a valami, hanem éppen az, ami még valami mást is mond, miként erre már Heidegger figyelmeztetett A műalkotás eredete című írásában. Az, hogy a dekonstrukció mennyivel tartozik Nietzsche nyelvi-retorikai fordulatának, az az itt közölt írásokból is kiderül. A retorikai elemmel számot vető olvasás mindenekelőtt azt képes megmutatni, hogy a grammatikai, fogalmi és tematikus totalizációja a szövegnek éppen a kép, a trópus és minden retorikai elem destruktív energiájánál fogva rendül meg, azaz minden róla mondható teljesség magában a szövegben leli meg ellenpontját (v. ö.: R. Gasché recenziója Az olvasás allegóriái megjelenésekor, Diacritics, 1981/11.). A jelenkori értelmezéskultúra kevesebbet állít, és közelebb van a szöveghez mint írotthoz, mely egyedül önmagára utalva képes a referencia újabb és újabb játékterét megnyitni. Kevésbé hisz a kanonikusnak, mint annak, hogy a művek klasszikus jellege éppen abban áll, hogy bennük több van, mint ami egyáltalán el- és kimondható. Ugyancsak Gasché állítja a retorikainak elkötelezett, de man-i olvasásról, hogy a khiasztikus, metsző és visszájára fordító retorikai struktúrafelbontás a betű szerinti és a figurális totalizáló jellegét függeszti fel és húzza át, vagyis a trópust, a figurális alakzatot nem engedi lezárulni a szövegben, a szöveg körül, s engedi érvényesülni annak temporalizáló és allegorizáló erejét (v. ö.: Reading chiasm in. Readings in Interpretations, Minneapolis, 1987.). De Man itt olvasható irodalmi kritikái kapcsán jegyezte meg J. Culler: „De Man szellemes megfogalmazása, miszerint az irodalmi szöveg előre kialakítja tulajdon félreértéseit, részben azt fejezi ki, hogy a szövegek allegorikus módon mutatják meg a lehetséges értelmező eljárások alkalmatlanságát (…) melyeket olvasóik fognak alkalmazni (Culler: Dekonstrukció, 1997. Gond-Osiris, 310. o. Ford.: Módos Magdolna). A kötet tehát ezt a retorikai „elköteleződést” mutatja meg kiváló példákon (Rilke, Proust, Nietzsche), s némileg Derridával vitázva, azt, hogy Rousseau nem is szorul anynyira rá a dekonstrukcióra, mintsem inkább mi, akiknek meg kellene érteni az írás sajátos módozatát Rousseaunál.

(Ford.: Fogarasi György. Ictus-JATE, 1999. 427 oldal, 1200 Ft)

 

Martin Heidegger: Kant és a metafizika problémája

A Gond-Osiris sorozat szerkesztői lassan az ötvenedik kötetet adják a kezünkbe, ami már számszerűségében is nagyszerű teljesítmény, hát még az, hogy ilyen alapvető műveket tesznek közzé. Ha bárkiben kétség ébredt volna, hogy a görögökre visszanyúlóan kultúránk hüpoléptikus, az Heideggernek az először 1929-ben megjelent könyvének olvasása után aligha kételkedhet többé ebben. A halmozódó előzetes ismeret és az ahhoz történő meglehetősen sokrétű kapcsolódás szép példája ez a mű. Egy furcsa pillanat szülötte: szerzője úgy vélte, hogy a főművet (Lét és idő) félreértették, s a menedéket az elődök radikális újraolvasásában lelte meg. Heidegger nem adta fel azt az elképzelését, hogy a lét továbbra is kérdezésre méltó. Hogy Kant titkos üzenetének tartja a transzcendentális logika megrendítését, és hogy a képzelőerő transzcendentális sematikáját mint értelem és érzéki közti játékteret, mint tér-idővonatkozást nyitja meg, sokat elmond erről az olvasatról. Hogy mennyire „heideggeri filozófia maradt ez a Kant-értelmezés”, mint egy kortárs recenzens állítja (Logos, 1932. 1. füzet), csak azt mondja el, hogy egy erős, de nem jogosulatlan olvasat elődeink gondolatainak továbbélését eredményezheti. A „szemléleti formaként” értett időn keresztül képes az ember azt a sajátos vonatkozást a maga számára értelmessé tenni, aminek nem ura, de ami létének alapjaiban mégis állandóan érinti. „Ha a transzcendencia lényege a tiszta képzelőerőn, illetve eredendőbben: az időiségen alapszik, akkor éppen a »transzcendentális logika« eszméje képtelen fogalom…” (295. o.) Heidegger mintegy megerősíteni igyekszik Kant azon szándékát, hogy „visszataláljon” az emberre irányuló kérdéshez, s hogy ne riadjunk vissza a mélységbe pillantástól: „Az emberre kérdezés kérdésessége az a problematika, mely a metafizika kanti alapvetésének történése során napvilágra nyomul. Csak most mutatkozik meg: Kant visszariadása a saját maga által föltárt alaptól, a transzcendentális képzelőerőtől (…) a filozofálásnak az a mozgása, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy beszakadt a talaj, s ezzel a metafizika szakadékát is láthatóvá tette.” (263. o.) A képzelőerő megértendő idővonatkozása lesz az a megrendítő gondolat, amely minden metafizikus rendszer ellenpontjaként válik olvashatóvá.

(Ford.: Ábrahám Zoltán és Mennyes Csaba. Gond-Osiris, 2000. 420. oldal, 1480 Ft)

 

VÖRÖS  ISTVÁN: 

 

Gorgófőszerűen hipnotizáló mozdulatlanság

 

·        Holtak gondolata. Karel Hynek Mácha: Május. Válogatta, összeállította Efraim Israel. Kalligram, 2000. 260 oldal, 1500 Ft

 

Különleges, szokatlan, meglepő könyv a Holtak gondolata, Efraim Israel műve, aki korábban Hap Béla néven írta be magát a magyar műfordítás-irodalom történetébe. Az ő leleménye a Sörgyári capriccio cím, melyet Hrabal lefordíthatatlan című remekművének adott. Ez a kifejezés nemcsak a magyarországi Hrabal-kép rövid összefoglalása, hanem tulajdonképpen a 70-es 80-as években kialakult cseh-szimpátia kulcsa is. Hrabal világa persze vasgyári elégia is, de mintha e kifejezés ostyájába csomagolva ezt is lenyelné a derűre éhes magyar olvasó. Hap Béla 1983-ban publikálta Otokar Br Úezina verseinek gyűjteményét. A XIX. századi cseh irodalom a nemzeti ébredés szolgálatában kezdődött, és emancipációja lassú és vitákkal teli folyamat volt. Ekkoriban világirodalmi rangú szerzője csak néhány akadt, ilyenek a költő Karel Hynek Mácha és Otokar Br Úezina, a prózaíró Jan Neruda. A XIX. században cseh nyelven világirodalmi szintű műveket alkotni nem azt jelentette, hogy az ember valóban része is lett a világirodalomnak. Ahogy a XX. században ez már nem bizonyult olyan lehetetlennek. Hap Béla–Efraim Israel heroikus munkával arra tett kísérletet, hogy a fent mondott két költőt ha nem is a világirodalomba, de a magyarországi világirodalom-képbe besegítse. Br Úezina, a múlt század végének titokzatos, hermetikus költője esetében kísérlete visszhangtalan maradt, az ő jelentősége az irodalomértő magyar közönség előtt nem tisztázódott.

Mácha a cseh irodalom Vörösmartyja és/vagy Petőfije. Ha tetszik Byronja. Május című műve, melynek új fordítását tartalmazza ez a könyv, korszakos jelentőségű alkotás. Mint arról a kötet gazdag kiegészítő szövegeiből értesülhetünk, befogadása korántsem volt zökkenőmentes. Tiszta költészet volt, mindenféle külső, irodalmon kívüli szempont figyelembevétele nélkül, miközben kortársai nagyjából még annak is tudtak örülni, ha valaki csehül írt. Mácha maga is német versekkel kezdte. Hogy fő művét cseh nyelven alkotta, azzal persze nagyon nagy szolgálatot tett a cseh kultúrának, melynek fönnmaradása akkoriban még ilyen választásokon és döntéseken múlott. A cseh nyelv és kultúra fönnmaradt, nemzedéktársai nem tudtak mit kezdeni nagy költőjükkel, és inspirálólag még a következő, az ő művének címét zászlójára író Május-nemzedékre sem igazán hatott, hanem majd csak a kilencvenes évek, az első világirodalmi rangú generáció számára volt fontos példa. Talán azért, mert az ő legnagyobb költőjük, Br Úezina már annyira mást csinált. Persze hasonlítanak is egymásra, de csak úgy, ahogy a legnagyobbak az irodalomtörténet, az irányzatok fölött áthajolva tudnak hasonlítani.

A Májusnak nem ez az első magyar fordítása. Végh György átültetésében 1959-ben önálló kötetben jelent meg a szöveg. A fordítás szép, használható, de nem meggyőző. Mit értek azon, hogy nem meggyőző? A fordításnak mindazt közölnie kell, amit a cseh irodalomtörténetben a mű jelent. Vagyis a feladat lehetetlen. Profi fordító és költő elvégezheti a munkát, ahogy azt Végh György is tette, de ide műkedvelő kell. Persze nem a profin innenről, hanem a profin túlról. Műkedvelő, aki kedveli a művet, és képes az érdekében monomániásan dolgozni.

A Holtak gondolata – könyv, címével, alcímével (Mácha költő elkárhozása, mennybemenetele és titkos üzenetei), borítójával, melyen Böcklin A halott szigete című festménye szerepel, okkult olvasmányt sejtet. És a sejtés, még ha az olvasó előzőleg nem is hallott semmit Mácháról, és így hagyta magát félrevezetni, vagy ha hallott róla, ezért nem tudja a költőt egy ennyire költői szituációban elképzelni, mert a költőséget már polgári foglalkozásnak tekinti, melynek művelője a létezés-szakmában dolgozik, egyszóval a sejtés félre fog vezetni bármelyikünket, azt gondolván, hogy „ez nem lehet az a Mácha”, vagy épp azt, hogy „ugyan ki is lehet az a Mácha, és mért kell hozzá költőnek lennie, hogy végre megfejtse a titokzatos gabonaköröket”. Aztán természetesen kinyitjuk a könyvet, versek vannak ott, meg prózaszövegek, néha szemmel láthatólag verskommentárok, elemzések, a sejtés tehát tévesnek bizonyul. De ahogy egyre beljebb vág az olvasó e könyv kék dzsungelébe, ahol fehér árnyként bolyonganak a felhők, a lelkek; és elragadtatva vagy felháborodva néz körül ebben a világban, sőt, talán egyszerre elragadtatva és felháborodva, ám észreveszi, hogy érzelmei atavisztikusak, a körülötte lévő dzsungel lesajnálja őket, amikor tehát túlteszi magát első benyomásain, akkor eszébe ötlik a benyomások, tapasztalatok előtti sejtése, és kiderül, mint olyan gyakran, hogy a legelső impulzus nagyon is hasznavehető. Ebben a könyvben a műfordító nem áll meg a szöveg lefordításánál. A kommentátor nem áll meg a szövegek kommentálásánál.

Minek is kéne újból fordítani a Májust, ha egyszer már fordították? Mert csak fordításai vannak, de nincs lefordítva. Efraim Israel a munka előtti, közbeni és utáni fázisokat is megmutatja. Közli az eredeti szöveget, nem egyszerűen csehül, de a XIX. század eleji helyesírással, ami első pillantásra nem is tűnik csehnek. A gesztus nyilvánvaló. Vissza az eredetihez! Sőt: vissza az eredethez! Végigkíséri a mű hatástörténetét, és gazdagon és szubjektíven kommentálja is azt. Fordításaiban felhasználja a Máchával foglalkozó jeles irodalomtudósok eredményeit, elsősorban MukarÚovský elemzéseiből merítve, de Šaldát, Jacobsont már inkább csak bírálja. Nem egyszer kötött fogású birkózókra szabad fogással támad. De hát ahogy Krisna biztatja Ardzsunát: „Azért születtem, hogy irtsam a létet. / Tenélküled is meghalnak a hősök” (Szabó Lőrinc fordítása), vagyis az eszköz nem önálló, ha a cél fölsőbb erőktől kijelölt. Ha tehát föltesszük, hogy lehet a tudományosság szabályain elindulva, de rajtuk kívülre lépve is irodalomról gondolkodni, akkor Efraim Israel eljárása helyénvaló. Bár attól, hogy az irodalomról való gondolkodás nem szükségszerűen tudomány, még nem lesz mindenképp lehetetlen az irodalomról való tudományos gondolkodás. A könyv céljai persze mások, itt valóban holtak gondolatairól értesülünk.

Az egész kötet belső arányainak azért jót tesz Berkes Tamás tudós, higgadt utószava, és hasznosak rövid névmagyarázatai. Egy olyan kerti lakot jelentenek a dzsungel szélén, ahonnan a szövegbe bejárás is van, de van onnan kilépésre is mód.

Mert bizony nehéz a Mácha-mű és a körülötte kavargó gondolatok közül kikeveredni. A fordítás élvezetes, szép, homályos; tudás és intuíció terméke. (A kommentárok néha, minden túlvilági üzenetük ellenére is, túlzottan racionálisak.) Jó nézni az egymás mellett közölt múlt századi cseh és mai magyar szövegét ennek a nagy költeménynek. Figyelni, ahogy farkasszemet néznek egymással. Mert ez az őserdő nem tropikus, még ha májusi hőség és vízközeli hegyi hideg kerülgetik is egymást benne, az őserdőt farkas lakja, az ő szemével figyeli egymást a két szövegváltozat. És az ő hangján szólal meg a költemény híres zárlata, a két szereplő és a költő nevét vonítva: „Hynek! – Vilém!! – Jarmila!!!” Aztán egy kis csend után ez is felhangzik: Efraim!!!! És még jó darabig ott kering a tó fölött, akkor is, amikor már senki sem hallja.

 

SZÁVAI DOROTTYA:

 

„Mi – magyar portugálok – és Európa”

 

·        Eduardo Lourenço: Mi és Európa. Válogatta és szerkesztette: Pál Ferenc. Fordította: Csaba Márta, Kutor Tünde, Rákóczi István, Szelényi Zsolt, Székely Ervin, Szilágyi Ágnes Judit. Íbisz, 1999. 164 oldal, 950 Ft

 

Eduardo Lourenço Mi és Európa címen a közelmúltban megjelent esszékötete hiányt pótol. Olyan változatot képvisel ugyanis az esszéírás műfaján belül, melynek hagyománya kiveszni látszik az utóbbi fél évszázad magyar szellemi életéből. Ezek a műfajilag nehezen meghatározható – leginkább kultúrtörténeti szemléletű – írások két kérdéskört járnak körül, már-már az önismétlésig: Portugália nemzeti és kulturális identitásának kérdését. Alapkérdésük Portugália nemzeti identitásának és énképének, európai helyének problémája, illetve a XX. századvég szekularizált és globalizálódó Európájának mentális, civilizációs és kulturális válsága. A kezünkben tartott kötet a szintézis olyan igényével fejti ki nemzete szellemi helykeresésének és hovatartozásának kérdését, ami Bibó működése óta hiányzik a magyar esszéírás, sőt a közgondolkodás történetéből. Ez a hiány pedig több mint elgondolkodtató, hiszen a rendszerváltás immár teljes évtizedében ilyen – bizonyos értelemben filozofikus – igényű összegzés nem született a „mi és Európa” és a magyar önazonosság témájában. Kivételt talán csak Márai részben posztumusz kiadású Naplói képeznek, ám esetükben újfent a hiány szimptómájára ismerünk, hiszen e szövegek jelentős része nem Magyarországon született. Az az elementáris hatás, amit ezek a szövegek a 90-es évek magyar olvasóközönségére gyakoroltak, azt jelzi, mégiscsak igényünk van a hiány pótlására. A kortárs hazai olvasó – eléggé el nem ítélhető módon – már csak ezért sem képes elvonatkoztatni a magyar analógiától.

Hiányt pótol a kötet a tekintetben is, hogy Fernando Pessoa megkésett, de intenzív magyar recepciója óta a tavalyelőtti Nobel-díjas José Saramago regényeinek – nagy érdeklődést kiváltó – megjelenéséig a portugáliai portugál irodalom magyarországi jelenléte ugyancsak hiányosnak volt mondható. Ez utóbbi tény egyszersmind felveti a Lourenço által tárgyalt kérdések egyik legégetőbbikét, a portugál kultúra európai súlyának és önazonosságának problémáját.

E hosszas magyar önreflexió után legyen végre szó magáról a Lourenço-szövegről. A kötetben egybegyűjtött írások többsége a 80-as években született, azaz Portugália XX. századi történelmének abban az átmeneti időszakában, ami a totalitárius rendszer 1974-es bukása és az Európai Unióhoz való 1987-es csatlakozás közé esik. Vagyis nem ok nélkül emlékezteti az olvasót éppen a mai magyar történelmi szituáció köztességére.

Annak ellenére, hogy Lourenço körmondatai barokkosan kígyóznak (s csak a fordítók bravúrjának köszönhető, hogy az olvasó nem vész el bennük végérvényesen), a Dél-Franciaországban élő író a francia esszéírás könnyedségének és áttetszőségének stílusnormáját látszik követni. Ami nem véletlen, hiszen a francia kultúra hatása nemcsak általánosságban Portugáliára, de magára az alkotó Lourençóra nézve is meghatározó. Igaz, némileg megkésettnek ható írásmódja olyan mértékig telített trópusokkal, ami idegen a mai olvasónak. De valljuk meg, mindez mégis üdítőleg hat a disszeminálódó értelmezési horizontok áradatától kimerült, s a lábjegyzetelő diskurzusba beleszédült posztmodern-kori olvasóra.

A Lourenço által rekonstruált portugál nemzettudat kísértetiesen emlékeztet mindarra, amit a mai magyar írástudó számára nemzeti önazonosság és európaiság problémája jelent. S ezt az állítást még akkor is vállaljuk, ha joggal leszünk azzal vádolhatók, amit a kis népek énképzavarának paranoid, önmagát mániákusan másokhoz hasonlító gesztusának nevezhetünk, s amit Lourenço Portugáliával kapcsolatosan regisztrál, s egyúttal a komplexus öntudatlanságával gyakorol is. „Nagy kár, hogy Freud nem ismert bennünket” – mondhatjuk Lourençóval.

Lourenço az önazonosságot „előfeltevésként” tekinti, történelemszemléletének kiindulópontja tehát sokkal inkább filozófiai, mintsem historikus jellegű. Magyar vonatkozásban is megfontolandó az önazonosság megkérdőjelezhetetlenségének premiszszája, csak reménykedhetünk, hogy a magyar (ön?)tudat – a portugálhoz hasonlóan – az EU-csatlakozás idejére szintén eljut idáig. S ezzel túljut majd a portugálok eszerint velünk mélyen rokon „Don Quijote-iségén”. Nota bene, Lourenço az Európába való belépés fogalmát nekünk jóleső iróniával kezeli, felhívva figyelmünket a megfogalmazás abszurditására.

„Senki nem tudja pontosan, mit is jelent Európa.” Érdemes felidézni Lourenço árnyalt Európa-képét, mely nem csak Portugáliáról való hiányos képünket teszi teljesebbé, de saját, ugyancsak ambivalens európai imágónk rekonstrukciójában is segítséget nyújt. Lourenço kiindulópontja, miszerint „a legteljesebb értelemben európaiak vagyunk”, rávilágít egy olyan jelenségre, melyet leginkább a „másik Európa” vakságának nevezhetünk (lásd a vakság-metafora erőteljes jelenlétét a XX. századi portugál irodalomban Pessoától Saramagóig), akinek újra-meg újra bizonyítanunk kell – legyünk portugálok vagy magyarok –, hogy mi is Európához tartozunk. A szükség-kényszer-kényszerképzet paradigmasora világosan kirajzolódik ebben a „sziszüphoszi-tantaloszi küszködésben”.

A portugál gondolkodó Európát mindenekelőtt mítoszként, a civilizáció, a haladás, a kultúra mítoszaként értelmezi. Az európai azonosság – portugál–magyar – töredékessége egyszersmind magának az Európa-gondolat töredékességének következménye, hiszen Európa a szerző szerint maga is fikció. Lourenço Európa-koncepciója egy „szétszaggatott birodalom” képét idézi, mely önnön megosztottságát egyfelől „drámai fogyatékosságként” éli meg, másfelől ezen birodalom olyfajta teljességének álmaként, mely teljesség a történelemben sohasem létezett.

A Lourenço-féle Európa-kép egyúttal a technikai civilizáció fejlődéselvűségének kritikáját jelenti. A kortárs Európa a „nihilista korszak” Európája, mely egy „istenek nélküli”, azaz jelképes modellek nélküli civilizáción alapszik. A rendszerváltás tempóját a mai napig utolérni képtelen mai magyar tudat ugyancsak drámaian éli át az esszéíró európai látleletét: a mentálisan kiüresedett Európa képlete mindenekelőtt etikai problémaként fogalmazódik meg Lourençónál. Vagyis a lourençói esszé – a két háború közti normát és a Camus-i francia mintát követve – alapvetően etikai fogantatású.

Az a tény, hogy a nemzeti és az európai önazonosság problémája az értelmiségi lét felelősségetikai kérdéseként jelenik meg, összefügg Lourenço az irodalomra vonatkozó Európa-fogalmával. „Az európai kulturális tér ugyanis meghaladja és mindig is meghaladta a politikai teret”, az egyetlen valóságos európai folytonosság az irodalomé. Az egységes Európát mint irodalmi fogalmat Babits és Szerb Antal óta jól ismeri a magyar olvasó. Az irodalom mint a kis népek európai önazonossága fogalmazódik meg, egyáltalán kultúra és önazonosság szinonimapárként van jelen Lourençónál. Ugyanakkor, a jelenkori európai viszonyokat illetően, Lourençót erőteljes kultúrpesszimizmus jellemzi, ami olykor kifejezett profetikus hangot ad írásainak.

A modern kori Portugália helyzetét a portugál gondolkodó mindenekelőtt az Európával való versenyfutás pszichózisában ragadja meg, ami elsősorban a két ritmus különbözőségéből ered. A globalizáció Európájának megállíthatatlanul felgyorsult tempója (amit jól ismerünk Kundera Lassúságából), tudjuk, a mai Magyarország számára is az egyik legnagyobb kihívás. Ami bizonyos mértékig összefügg a szerző által regisztrált provincializmussal, a portugál valóság idealizált és idillikus képével, ami a magyar olvasó számára ugyancsak ismerős, a „vidám keleti barakk” máig élő nosztalgiájának kísértéseként.

A „balszerencse hagyományos felemlegetésének” gesztusában alapvető analógiát láthatunk a portugál és a magyar történelmi tudat között. Óhatatlanul magunkra ismerünk abban a gondolatmenetben, melyben Lourenço összefüggésbe hozza a portugál történelmi előrelátás hiányát a „minő balszerencse” áldozati történettudatával. S talán megnyugtatólag hat a magyar olvasóra, hogy a „balsors, akit régen tép” mohácsi szenvedés-pszichózisa nem csak nekünk jutott ki...

 

DÉRCZY PÉTER:

Az ÉS könyve májusban

 

 

Minden és semmi

·        Esterházy Péter: Harmonia cćlestis. Magvető, 2000. 712 oldal, 2490 Ft

 

„így szólt a fiatalabb az öregebbhez:
»Faterkám, majd belőled is motívumot csinálok.«”

 

Tudjuk, hogy Esterházy jó néhány éven át írta ezt a regényét (hogy konkrétan mégis mennyi ideig, arról majd később), lehetett tudni – mint a Termelési-regény esetében –, hogy valami nagyobb opus készül-készülődik. Mondhatni, várakoztunk, várakoztunk, miközben valahogy az is „benne volt a levegőben”, hogy alighanem a szerzőnek sem csak egy könyv a könyvei sorában a Harmonia cćlestis; több, fontosabb, „szívéhez közelebb álló”. Mondhatni, nem szerencsés szituáció, felfokozott érzelmek mindkét oldalon, s aztán mi van, mi lesz, ha... De hát nem, a Harmonia cćlestis, bár nem hibátlan mű, lenyűgözően gazdag regény mind formai, mind szemléleti szempontból. Az ötvenéves szerző pályájának egészen bizonyosan legkiemelkedőbb alkotása, azt is mondhatnám (csak olyan hülyén hangzik), hogy összegző mű, az egész Esterházy-oeuvre foglalata, de formai gazdagsága révén egy kicsit két-három évszázad magyar prózájának a gyűjteménye is.

Most, utólag, látható, hogy Esterházy mintha mindig is ezt a – nevezzük egyelőre így – családregényt írta volna, már a kezdetektől. A Harmonia cćlestis szerkezete, az, hogy két könyvre tagolódik, már a Fancsikóban is megtalálható vagy akár a Termelési-regényben. Mindkettő ugyanolyan joggal családregényként is felfogható, mint a Harmonia, nem véletlen, hogy ez utóbbiban komoly paszszusokat olvashatunk az előzőekből, s ha a családi történetek valóságát akarnánk ellenőrizni, elég ha ezeket összevetjük. De említhetném A szív segédigéinek egy teljes oldalát is, amely szinte szó szerint bukkan föl a Harmoniában, s persze az apáról szól (noha az az anya könyve volt). Az összevetés itt is kínálkozik: a Segédigék mint a halott anya siratója és a Harmonia mint az apa alakjának megörökítője; olyan tagolódás, mely mintegy egymást feltételezi. E korábbi könyvekből lényegében rekonstruálható egyrészt az: hogyan alakul időben a család története mint prózapoétikai forma, másrészt az is: hogyan terebélyesedik költészet és valóság, valóság és költészet vonzásában egy valóságos regénnyé az. Mert a félreértések elkerülése végett már most ki kell mondani, hogy nem nagyon érdemes intimitásokat, valószerűségeket keresgélni-kutatgatni a műben, hiszen ami itt össze van foglalva, az csak mint regény valóságos. Esterházy nyilván pontosan tudta, hogy ezzel a névvel, erről a családról családregényt írni egyszerűen lehetetlen, hiszen a történelmi személyiségek sora (más okokból ideszámítható az apa alakja is), állandóan a történelmi hitelesség kérdését vetné fel, állandó kényszert jelentene történelem és valóság összevetésére. (Arról nem is beszélek, hogy egy ekkora család, ahol „van egypúpú, kétpúpú”, már nem is lehet csak önmaga metaforája, nyilvánvalóan csakis nagyobb térben értelmezhető.) Mindez így van akkor is, ha a Harmoniában a főmotívum (lásd mottó) a kisebb családra, az anyára és az apára koncentrálódik, no meg persze a nagypapára és a nagymamára. A Harmonia két könyvében így aztán a családra vonatkozó állítások, történetek (melyek alkalmanként bizonyíthatóan meg is történtek, igazak) összekeverednek költészeti tényekkel: saját és más művekből vett idézetekkel, anekdotákkal, viccekkel, még újsághírekkel is, végül is a legtöbbször kideríthetetlen, hogy mi igaz és mi nem. Egyetlen példa: a híres nyitójelenetet az Édes Annából Esterházy szó szerint idézi a II. könyv 45. darabjában, mindjárt tovább is fűzve a történetet, amennyiben a lepottyanó ékszert a megtaláló – Patz – az Esterházy családnak, konkrétan a dédapának beszolgáltatja, ez lesz az anya esküvői ajándéka, amit majd soha nem hord, s a rövid darab lezárása így szól: „Szép darab, most az enyém.” „Vajon”, idézhetnénk az apát. Azaz, hogy a Harmonia egésze a képzelet teremtése, miközben persze ezernyi részlet a valóságos eseményeket is tartalmazza.

A két könyv több szempontból eltér egymástól, de rengeteg értelmezési lehetőség össze is köti őket, egy vonatkozásban (legalább egyben) pedig egymást feltételezik. A második könyv címe – Egy Esterházy család vallomásai –  azon túl, hogy Márai regényére utal (Egy polgár vallomásai) sajátos értelmet kap: lefokozódik a történelmi név jelentősége a határozatlan névelővel mintegy sugallva itt is, így is, hogy bár fontos, de végül jelentéktelen, milyen név is szerepel. Szerepelhetne más, lehetne más család is, csak hát most mégsem. Az első könyv (Számozott mondatok az Esterházy család életéből) címe viszont a névhez határozott névelőt társít, így valóságosan konkretizálja, mintegy konkrétan előrevetíti, hogy miről lesz szó benne. Csakhogy. A második könyv az, amely ténylegesen valamilyen módon egy család történetét töredékekben megidézi. S ezzel valamelyest a hagyományosabb, még egy kevés linearitást is megőrző kompozíciót takar. Az első könyv viszont, amely valóságosabban ígéri ugyanezt, valójában nem az Esterházy családról mint olyanról szól. A kompozícióba fogott tér és idő sokkal tágasabb, évszázadokon átívelő, kavarognak benne valóságos személyek és irodalmiak, ezernyi alak bukkan fel, mint egy panoptikumban – s mind „édesapám”. A barokkos szerkezetben (ellentétben a második könyv darabjainak némileg hierarchizáltabb felépítésével) a számozott „mondatok” mintegy egymás mellett, önálló tételekként „zengenek”, ami formailag összekapcsolja őket, az „édesapám” figurája. Az édesapa azonban megint csak egyszerre valóságos és képzeleti, amennyiben mindenkivel és mindennel azonosítható. „... röviden vázoltam Papinak (...) a terveimet, különös tekintettel a közös emlékezetre vonatkozó programra, az angyalok karától a körömpörköltig, Pázmány Pétertől a farkamig, édesanyámtól az édesapámig, és hogy (...) mindenki emlékezete az enyém is, az övé is, a testvéreimé is, a szomszédoké, és enyém az önkéntes rendőré, minden...” [kiem. – D. P.], olvasható az 570. oldalon, a második könyvben (!). Az idézet az első könyv formai-szerkezeti értelmezhetőségének egyik kulcsa, noha az egész regényre is vonatkoztatható. Az a tágasabb tér és idő, melyre korábban utaltam, az pedig az első könyv 337. „mondatából” világítható meg: „Édesapám fölszólította a gyerekeit, mondjanak mondatot az apjukról. Pontosabban: ha mondani kéne egy mondatot (szót, történetet), mi volna az. (...) Azok hallgattak. Egy szót sem értettek. Édesapám segíteni próbált. Hát például, hogy meghal, és akkor, hogy akkor mit mondanátok.” A regény alapmotívuma tehát a halál („A közös emlékezet malterja a halál, bizony, úgy ám, maflicsek.”), a regény teljes szövege ebbe a térbe kerül, ám a két könyvben más-más módon.

Az első könyv „mondatai” (szavai, történetei) az emlékezetben megőrzött mindent idézik föl. Bár a „mondatok” nagyobb egységekre is tagolódnak, sem az egységek, sem az egyes „mondatok” között közvetlen kapcsolat nem állapítható meg, a tagolás mindössze szüneteket tesz a „fuga” nagyobb tételei közé. Rend van bennük, ám ezt a rendet – sugallja a forma – lehetetlen kiismerni. („Kutya nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”) Az első könyv lényegében egy nagy barokk forma, mely apró, kidolgozott részekből, részletekből áll össze.  Nemcsak élet-jelenetekből formálódik a nagyobb egész, de a legkülönfélébb prózaformákból is. A XVI–XVIII. század nagy önéletrajzírói, emlékiratírói, nagy vallomásformái ugyanúgy felidéződnek, mint a magyar széppróza más típusú kezdeti alakzatai. A „mondatokban” lehetetlen nem észrevenni a korai magyar nyelvű kispróza olyan variációit, mint a maximák, apoftegmák, tanulságos történetek, anekdoták, mesék, tréfás esetek megidézése. Helyenként a nyelvi formák is utalnak a barokk–késő barokk szöveges invencióira. Különösen fontosnak érzem, hogy az első könyv nagy barokk formája, ami Bethlen Miklós, Kemény János vagy Bethlen Kata (inkább „magánéleti”) konfessziója alapján alakul, a részletekben már nem a vallomásosság és (mint láttuk) nem a valóság alapján szerveződik meg, sokkal inkább az irodalmiság jegyében. Mint Hermányi Dienes József önéletrajzírása, mely már a polgári prózai formák és előadásmód felé fordul. Bethlen Miklós nagy vallomása önmagáról és koráról éppen Hermányinál fordul át: s lesz az apró részletek, a mindennapok „krónikása”. Ha lehet ilyet állítani, akkor az első könyv éppen e nagy egész és a töredék, a részlet között ingázik, de  erőteljesebben kap benne hangsúlyt a töredékesség, a részletszerűség. Egyszerre képes mégis mindkettőt elénk varázsolni. Ráadásul úgy, hogy mintegy mellesleg a magyar prózatörténetet is felvillantja. Az így felfogott irodalmiságba természetszerűleg tartozik bele szinte minden forma, függetlenül attól, hogy saját-e vagy sem. A korban is általános szokás az anekdoták, tanítómesék, vagy akár a maximák fordítása, átvétele – és sajátként való prezentálása. Esterházynál ez ugyebár mindig is működött, ám e regény első könyvében talán minden eddiginél hangsúlyosabban. E késő barokk mintára az irodalmiságba beemelődik gyakorlatilag minden prózaforma: anekdota ugyanúgy, mint mai újságcikk, rendőrségi híradás vagy a Spektrum TV egy kisfilmjének leírása (kardszárnyú delfin), de még a tévéújság programja is. Minden együtt van, a szép és a csúnya, a fenséges és az alantas egyformán formát kap; a tragikus-lírai beszédmód keveredik az ironikus-humoros előadással. Ha tetszik, az első könyv a mindenség, a világ szerkezetét imitálja, melyet egyetlen dolog „malteroz” össze, és semmi más, a halál. Nem véletlen nyilván, hogy az első könyv végét többszörös apahalál zárja, s itt még egyszer feltűnik a minden és a semmi, a teljes regényen átívelő motívuma.

A második könyv (közel azonos terjedelmű, mint az első) más felépítésű, tagoltabb (fejezetek, számozott darabok), egészében szerkezetileg rendezettebb. Metaforikusan úgy fejezhető ez ki, hogy az elbeszélő mintegy kiemelt egyetlen elemet a mindből, s azt mutatja be részletesen. A könyv már valóban emlékeztet egy családregényre is, méghozzá a klasszikus modern polgári formára, melyben a kötőanyag az a lazán kezelt idő, amikor is generációk követnek generációkat. Nagyon leegyszerűsítve, a nagyapától az apán át a fiúig húzódik ez a sor (tantikról, onklokról, de még anyákról sem szólok most). Ezen belül is található azonban még egy formai összekötő elem, amely viszont kevésbé a klasszikus modern prózaképzésre mintázódik. Az egyes darabok itt is rendelkeznek önállósággal, néha önmagukban vett kerek anekdoták, ám még nyelvi-kifejezésbeli kapocs is van közöttük: az éppen végződő darabot a következő úgy folytatja (időben-térben esetleg óriási ugrással ugyan), sokszor majdnem szó szerint, ahogy az előző befejeződött. Egészen sajátságos építmény jön így létre: a nemzedéki egyenesvonalúságot minduntalan megbontja a mesélés módja; az a XIX. századi, engem (gondolom nem véletlenül) mikszáthi tempóra emlékeztető elbeszélés, melyben persze fontos, igen fontos a történet iránya, ám legalább olyan érdekes az attól való elkanyarodás, az állandó kitérés, letérés egy-egy újabb részlet kedvéért, míg azon veszi észre magát az olvasó, hogy egy pillanatra éppen Katalin, minden oroszok cárnője udvarában van. Megismétlődnek az első könyvben önmagukban álló anekdoták, a korábban nagyobb összefüggésben nem értelmezhető „mondatok”, melyek most egy történetbe illeszkedve új értelmet nyernek, miközben rész-jellegüket is megtartják. Mondhatnám, „ráérős” mesélés van, részek és újabb részek egymásra rakódása, mint a köveké, melyekből katedrálisok épülnek (torzított idézet). A második könyv kialakítása így hálószerűnek nevezhető, melybe újabb és újabb terek foghatók be. Ez aztán az alapszerkezetet, a linearitást és a hierarchizáltságot gyengíti, s közelebb hozza formailag is az első könyvhöz a másodikat.

Megváltozik mindeközben az elbeszélői szituáltság is. Az első könyvben hiába szólal meg  első személyben az elbeszélő, mégis megmarad többnyire a személytelen krónikás, a történeteket nem viszonyító, nem értelmező, csak lejegyző szerepében (ahol nem, az a rész majdnem mindig visszatér a második könyvben is). A Vallomás részben más az elbeszélői nézőpont: sokkal személyesebb, én-jellegűbb; aki megszólal, az költői értelemben valóságos személy (nem Esterházy). Ebből eredhet, hogy az elbeszélő mintegy szemtanúként interpretálja, vagy legalább meséli el az eseményeket, a különböző történeteket. Ebből a helyzetből pedig az is következik, hogy az elbeszélő úgy beszél, mintha valóságos hallgatósághoz szólna: gyakoriak az olyan kifejezések, hogy „Jut eszembe”, „Fölhívott egyszer engem” (emlékezzünk csak a Termelési-regény fordulataira: „A következőképpen kell elmesélni...”, „valahogy így kell elmesélni...”). Az elbeszélői hangnem és a szituáció egyszerűen közelebb hozza a dolgokat a befogadóhoz, de hát ez természetes is, hiszen egy történetet kell elmesélni. Ebből a közelségből adódik az is, hogy a második könyv egészében oldottabb, derűsebb, az otthonosságot erősebben sugárzó, mint az első (annak persze nem is volt ez feladata), anekdotáiban nemcsak humor, de olykor mintha igazi boldogság is felfénylene (gondolok itt például a magyar próza talán legszebb szerelmi jelenetére, a darázs-történetre). Mindeközben mégsem felejthető, hogy végül is ez a történet egy család kifosztását (nem a kastélyokét!), megaláztatását, semmibe vezető útját jeleníti meg tragikusan. Még akkor is, ha e könyv végén az apa nem hal meg (már az elsőben meghalt), hanem örökös írógépe előtt ül és pötyögtet; s ha jól megfigyeljük, akkor mintha hasonlítana istenre, mert nincsen köze, „nem is volt, nem is lesz” a szavakhoz.

A két könyv viszonya egymáshoz nagyon fontos: az egész és a rész, a minden és a semmi határozza ezt meg. Nem feltétlenül mindenre és semmire választhatóak, hiszen mindkettő lényege, hogy az egészben természetszerűleg ott a rész, de a rész is visszatükrözi az egészet – ezért nem lennének meg egymás nélkül. „Ez is olyan barokk benne, ez az oszcillálás a semmi és a minden közt, az ég és a föld közt (a föld minden, az ég semmi).” Itt jegyzem meg, hogy – volt erről szó – az első könyv „barokksága” néha fullasztó, túlzsúfolt, sok; bár belátom, hogy nagy terjedelemre volt szükség a másik könyv ellensúlyaként, a regény egyetlen hibája, hogy az első rész nyomasztóan nehezedik az egészre. Merthogy a regény rendje, struktúrája a vége felől érthető meg, végső értelmet az ad neki. S nem segít a lapozgatás sem; végig kell olvasni.

A teljes regény átfogó metaforája a minden és semmi, az ég és föld, a fent és lent. A metafora egyes elemei más és más arculatot mutatnak: az első könyv inkább tisztán metaforikus, a második talán prózaibb, metonimikus. Mindkettőben a halál játssza el a motivikus összekötést, mely egy apa és isten nélküli világ egyedüli összetartó ereje immáron, az égben meg mintha hallgatnának. De hát „Édesapám azért úr (elírás: ír), azon célból, az a célkitűzése, hogy bizonyos összefüggéseket teremtsen, mintegy hidat verjen az ég fényei s a halál íze közé. Ezért. Ez.” Harmonia cćlestis. Mennyei összhang, megbékélés, egész és részeinek arányossága, belső béke, „mindentudó semmittudás”. Dichtung und Wahrheit.

 

 

STŐHR LÓRÁNT:

               Film

 

 

A kismester hosszú árnyéka

Berlinben, ki tudja miért, talán a város dinamizmusának ellensúlyozásaképpen, előszeretettel díjazzák a lassú, ráérős filmeket. Győzelmet mostanában csak három óra játékidő felett remélni. Tavaly Az őrület határán – a Ryan közlegény megmentését hosszban kevéssel, színvonalában annál jelentősebben meghaladó – második világháborús moziveteránnak számító rendezője, Terence Malick vitte el az Arany Medvét, amit idén a szintén amerikai, ám még csak a harmadik filmjénél tartó Paul Thomas Anderson érdemelt ki édeskés Magnóliájáért.

Anderson előző munkájában, a hetvenes-nyolcvanas évek pornóiparáról szóló, könnyen felejthető Boogie nights-ban sem rejtette véka alá, hogy szívesen merül bele sokszereplős, több szálon futó történetekbe, amelynek eredménye már akkor is a bűvös határt, a három órát megközelítő filmhossz volt. A Boogie nights éveket átfogó, epikusan hömpölygő meséjével szemben a Magnólia mindössze egyetlen napra összpontosít, igaz, az a nap tizenegyszeres fénytörésben, a tizenegy főszereplő egymással párhuzamosan futó, majd időnként egymást keresztező történetén keresztül vibrál.

A Magnólia rövid jelenetekből építkező, a cselekményszálak közti váltást időbeli átfedésekkel és viszszaugrásokkal bonyolító elbeszélői szerkezete kétségkívül leleményesebb és élvezetesebb, mint a Boogie nights hosszabb egységekből összeálló, lineárisan előrehaladó narratívája, mégsem tarthatjuk Andersont egy új forma feltalálójának, legfeljebb csak szorgos kísérletezőnek, aki a jó nevű kismester, Robert Altman nyomdokain haladva, a Rövidre vágva tapasztalatait kiaknázva igyekszik újabb fogásokat találni a divatos formán. A sok szálból összehurkolt meseszövetet a lassanként napfényre kerülő titkos kapcsolódások és a véletlen találkozások mellett a legkülönfélébb sorsokon egyaránt átindázó vörös fonál tartja össze. Anderson legnagyobb invenciója az a rendkívül hosszú, mégis mindvégig feszes, gyors vágásokkal megszervezett jelenetsor, amely egy tévés kvízműsor idejére átfogja és drámai kisüléshez vezeti az összes jelentősebb szereplő történetét.

Anderson azonban nemcsak a főhősök számában és a film hosszában képtelen mértéket tartani, de a bevetett hatásokban sem fogja viszsza magát. Az első, ügyesen megoldott csomópontot két másik követi, amelyek a rendező szándéka szerint hatásukban bizonyára rátesznek az őt megelőzőekre. Egy dal, amely összefogja a város lakóit, egy dal, melyet tiszta szívből zeng gyermek és felnőtt, férfi és nő, egy dal a rádióból, melytől még a haldokló is életre kap – ennél banálisabb és nevetségesebb ötletet nem választhatott volna magának Anderson. Az utolsó pillanatra tartalékolt adu ász, a békaeső visszataszító képsora, amellyel egyértelműen a Rövidre vágva földrengés-jelenetét akarta a rendező überelni, a néző számára valóban bibliai csapást jelent, míg a szereplők úgy rázzák le magukról, mint esőcseppeket egy kiadós nyári zivatar után.

A Magnólia Altmantól kölcsönzött elbeszélői technikája szükségszerűen vonja maga után a véletlen jelentőségének felértékelését és azt a gondolatot, hogy az egy helyen, egy városban élő, problémáikkal mégis magányosan küszködő emberek minden elszigeteltségükön túl mégiscsak sorsközösséget alkotnak. A véletlenre épülő dramaturgia a nyolcvanas-kilencvenes évek filmtörténetének kulcsfontosságú eleme, így aztán csak Anderson ügybuzgalmának tudható be, hogy nem rest a tekintélyes hosszúságú történet elé biggyesztett közel negyedórás prológusban három rövid, példaértékű történet segítségét is igénybe venni, hogy meggyőzze nézőit a véletlennek életünkben betöltött szerepéről. A véletlen egybeesések sorsalakító szerepére való rácsodálkozásnál érdekesebbnek tűnik számomra, hogy egy fiatal amerikai író-rendező mit lát meg a körülötte élő emberek boldogságából-boldogtalanságából, hogy sikerül-e hús-vér karakterekkel és eleven helyzetekkel megtöltenie a készen kapott formát.

Anderson a magukba zárt emberek szeretetlenségének okát a legelső érzelmi viszonyok működésképtelenségében látja meg, miközben figyelmét a szülő-gyermek kapcsolatokra összpontosítja. A főhősök között túlreprezentáltak a rossz apák és a félresiklott sorsú gyermekek, bár visszaemlékezve az ugyancsak amerikai Kiruccanók rendezőjének szavaira, miszerint a családok kilencvenkilenc százaléka diszfunkcionális, ez a néhány elfuserált család igazán nem számít túlzásnak egy filmen belül. Anderson a rossz szülők lehetséges magatartásmódozatai közül megkétszerezve lépteti elénk a tékozló apát, aki halála előtt utoljára látni akarja tőle teljesen elidegenedett gyermekét. A véghez közeledve gyermekük kegyét kereső szülők nagy lehetőséget rejtő helyzetéből keveset tud kihozni Anderson, a magától értetődő módon levezényelt testi és lelki összeomlást, mindenféle megrendítő erő nélkül, pusztán hitelesíti Jason Robards és Philip Baker Hall színészi játéka.

Jóval érdekesebb szituációkba keverednek az apjukat megtagadó gyermekek. A Magnólia legeredetibb figurája Frank Mackey, a nők elcsábításának technikáját saját showműsorában jó pénzért kiárusító szuperhím. Tom Cruise Golden Globe-díjas alakításában valódi pszichopatának tűnik a meghódítandó és elkerülendő női ölek közt hajózó médiasztár, aki a hangzatos Toszd meg és uralkodj! és Tiszteld a dákót! jelszavak széthintése után haldokló apja ágya mellett köt ki, hogy zokogva szórja nemzője fejére istenes átkait. A másik apa sem jár jobban: Claudia Gator (Melora Walters), az egyébként ájult semmittevésben tengődő kábítószerfüggő lány bámulatos fürgeséggel pattan ki az ágyból, hogy ordítva, káromkodva, páros lábbal rúgja ki lakásából a képernyőn keresztül imádnivalónak látszó showmant. A paralitikus mozdulatlanságba dermedt hősök és szituációk között a már-már patologikus hülyeségnek és a dühnek ezek a kitörései életjelek a darabjaira hullott családok és életek romjai alól. És egyben a bárgyú szeretetáradat mélyén örökösen kitörésre kész rendezői szenvedély életjelei.

Anderson a hollywoodi fordulatos cselekményvezetéssel szemben a karakterek elmélyítésére vállalkozott, ám olyannyira beleszeretett saját hőseibe, hogy közben nem vette észre, a szétteregetett pillanatokat nem töltik meg feszült helyzetek, csak a véletlen dramaturgia fogaskerekei lendítik előre a hoszszúra nyúlt mesét. A Magnólia első felében még kézben tudja tartani a történetet: ügyesen adagolja a szereplőkkel kapcsolatos információkat, és a kisülési pontot is mesterien készíti elő. A következő másfél órában viszont az köti le energiáit, hogy továbbgördítse a feszültség kisülése után megrekedt sztorit, és újra felépítsen egy, az elsőhöz fogható csúcspontot. A szálak némelyike megakad, másoknak elvész a lendülete, így aztán a film törékeny bája addig őrlődik, míg porrá nem lesz a kényszeres történetmondás sziklasúlyosságú kerekei között. A kevesebb több – fogalmazódik meg bennem a Boogie nights és a Magnólia rendezőjének szánt banális tanács. Ám rögtön nyomában ott az ellenvetés is: vajon mi maradna Anderson fiatalosan szertelen műveiből, ha jobban ellenőrizné ötleteit: a szenvedélyes düh vagy a pergő homok?

(Paul Thomas Anderson: Magnólia)

 

PÁLYI ANDRÁS:

               Rádió

 

 

Regények kora?

 

Legalábbis a rádióban, úgy tűnik, a regények korát éljük. Az irodalomban nem. Ott már régóta hiánycikk a jó regény, de hovatovább az olyan mű is (az olyan könyv), amelyre a regény műfaji ismertetőjegyei úgy-ahogy ráhúzhatók. Újabban pedig a társadalom sem mutat túlzott érdeklődést a regények iránt. Mitől őrzi hát a regény előkelő pozícióját a rádióban? Őrzi-e egyáltalán? És természetesen kérdés, hogy mitől regény a regény, de ebbe inkább nem mennék bele, mert messzire vezetne; azt viszont készséggel elismerem, hogy se tegnap, se ma nem holmi poétikai regulák szabják meg a mű regényvoltát, hanem fordítva, a kor regényeiből olvassuk ki az esztétikai normákat. De ez sem tartozik közvetlenül ide.

Megmaradnék tehát annál a köznyelvi szóhasználatnál, amely szerint a regény felnőtteknek szóló mese, olyan mesés történet, amelynek lényeges közlendője van az életről: az emberi sorsról, az ember erkölcsi dilemmáiról, egyén és közösség viszonyáról, a társadalmi konfliktusokról stb. Ez a kissé hevenyészett meghatározás annál inkább kézenfekvő, mert nagyjából meg is válaszolható vele a fenti kérdés: a rádiónak műsorpolitikai és némileg talán anyagi okokból is nagy szüksége van ilyesféle mesékre, bizonyos hallgatói igényt kielégítendő, sőt részben pótolandó az egyre ritkább új magyar hangjátékot is, hisz egy új hangjáték mindig költségesebb, mint a regényfelolvasás, még ha ez utóbbit újabban mindinkább szokás „dramatizálni”. Ha például Jókai Anna elsősorban lágy líraiságával ható Ne féljetekjét, vagy a mikszáthi vénával adomázó Tatay Sándor Hét szűk esztendejét vesszük, könnyebb lenne a két nagyon más írói alkat, sőt a két más felfogást tükröző rádiós feldolgozás (Varga Géza új, Török Tamás 1989-es rendezése) közti különbségekről beszélni, mégis mindkettőről elmondható, hogy a fenti igényeknek mindkét mű ragyogóan eleget tud tenni. De ha a mellettük szereplő Egy családregény vége felől nézzük a kérdést, mindjárt kissé zavarba jövünk.

Az irodalmi köztudat Nádas Péter regényét már akkor fordulópontként könyvelte el a modern magyar próza történetében, amikor még meg sem jelent; tudniillik a mű jó öt évet feküdt az íróasztalfiókban, mire végre nyomdafestéket látott. A hetvenes évek végén, amikor végre kijött, a kritika elsősorban az „igaz történetet” és az „erkölcsi gesztust” (Kis Pintér Imre), „a gyermek látószögének regényét” (Thomka Beáta) értékelte benne, hisz ez akkor valóban újdonság volt a magyar prózában: az áthallások és célozgatások „szókimondása” idején ez az éveken át tilalmi listán lévő író a nyílt beszéd követelményével tért vissza a nyilvánosságba. De a Családregény ennél jóval több: Nádas nem egyszerűen alárendeli a külső idő folyamatosságát a belső időnek, de meg is töri a „valóságreferenciával kialakított konvencionális regénylogikát” – ahogy Balassa Péter írja Nádas-monográfiájában, rámutatva, hogy a regényben „az elbeszélt idő és az elbeszélés ideje egyszerre van érvényben”, ami azt is jelenti, hogy Nádas mintegy meghaladja „a gyermek látószögét”, azaz Balassának abban is igaza van, hogy a Családregényt a „személyesség” ars poeticája határozza meg, amin „nem az író személye, hanem az egyes emberben megpillantható univerzális személyesség” értendő. S ezért igaz, hogy Nádas személyessége és felfokozott stilizációs ereje ugyanazon írói törekvés két oldala.

Nádas tehát nem egyszerűen mesét mond, hanem mesét és antimesét egyszerre: a linearitás megszakadása, a folytonosság egyidejű hiánya és nosztalgiája a hagyományos rádiós feldolgozás nyelvén nyilván nem is érvényesíthető. Zoltán Gábor rendező és Szebényi Cecília dramaturg folytatásos rádiós Családregényében nem egyszerűen azt érzem, hogy ismerik a legújabb Nádas-irodalmat is (mert lehet, hogy nem ismerik), hanem hogy megértették a mű legmélyebb, legmaibb – ha úgy tetszik, aktuális – üzenetét, ám ez az aktualitás éppen nem a hétköznapok szintjét jelöli, hanem a művészi látás ma legégetőbb szükségleteit: a többféle elbeszélő én oly módon való megszólaltatását, hogy az mégis az írói „egyetlen” felé mutasson. Ebben persze lehetett némi szerepe az írónak magának is, aki tevékenyen részt vett a rádiós műhelymunkában, sőt a hangját is kölcsönözte a műhöz, igaz, csupán egy-egy mondat erejéig, vagyis nem mesemondóként, inkább írói önreflexióként. De ez már alighanem a vájtfülűeknek vagy a hivatásos műelemzőknek szóló többlet volt (bár annak igazán nem utolsó); maga a rádiós Családregény ennél populárisabb szinten is jótállt önmagáért, ismét közelebb hozva egy értékes, bár bizonyos befogadói rétegek számára nem is oly könnyen megközelíthető művet. S mellesleg azt is tanúsítva, hogy a kor kissé elfajult, általam legalábbis kétesnek érzett irodalmi ízlését illetően a rádiónak komoly progresszív szerepe lehet.

 

(Egy családregény vége – Bartók)

 

BAKÁCS TIBOR SETTENKEDŐ:

 Mozi-film

 

 

Az atya, a fiú és a női lélek

Én soha nem beszéltem így az apámmal, ahogyan Peter Greenaway filmjében, a 8 és ˝ nőben az anya halálakor a férfiak. S belepirultam a vágy őszinteségébe, mert a művészetben még az is szép, hogy a legfantasztikusabb fikciót lehetséges valóságként állítja s erről dokumentuma is van, a film. Nem, így soha nem jön össze az életben, főleg nem az apával s főleg nem a nőkről. Anyákról, szeretőkről, szolgálókról, sárgákról, feketékről (nem beszélve „a töke van a menyasszonynak s mi van az apácákkal” – különleges eseteiről) és így tovább... egészen a koporsóig, vagy a magányig, mindegy, mert ha túléli a nőt, akkor mindegy. Tényleg mindegy.

(Hadd kezdjem Greenaway okán kicsit erősebben, mert volt szívem olvasni némi dehonesztáló megjegyzést nagybecsű kritikustársaimtól. S még harag sincs bennem, elfogadva elégséges oknak Freud örökölhető apakomplexumát, ami másoknál is gátja lehet az esztétikai megértésnek.)

De miről is van szó?

Először is Greenaway csinált egy puritán ornamentikájú filmet. Önmagához képest persze, ami azt jelenti, hogy tízpercenként világít és komponál olyat, amitől másnak nyugdíjig tartó szerződést kínálnak. Sacha Viernyt nem lehet letörölni a szélvédőről, igaz, ez csak vélemény, de ha számít, mondom, ma ő a legnagyobb. Még akkor is, ha értelmetlen az ilyen jellegű mérés és fokozás. De ha arra gondolok, hogy előző, Japánba forgatott filmje, a Párnakönyv egy alma egyik fele, míg a másik a 8 és ˝ nő, akkor egészen bámulatos, hogy Sacha Vierny milyen pontosan és finoman fogta egybe a kettőt. Legalább négy-öt óra fölépített és egybefont operálás a körbevevő fényudvar vonatkozásában. Úgy látszik, Sacha Vierny büntetése, hogy hiába halhatatlan, nem halhatott meg a XX. században. Igazi ufó a harmadik évezredben. Ha őt nézem, soha nincs semmi meglepő a képen, ő maga a kép. Örülök neki, hogy öreg, ez csak jó hír, mert akkor a puszta statisztika az öregkori elhülyülés vonatkozásában semmi más, mint jóslat. A Párnakönyv úgy viszonyul a 8 és ˝ nőhöz, mint egyik felfedett titok a másikhoz, ha férfiról és nőről van szó. Külön semmit nem érnek. Evvel is kezdődik a film, az anya-feleség-szerető-szolga meghal és a férfi magára marad. A fia jön segítségül, de ő az apa alteregója, csak már többet tud az életről, mint az apukája. A bölcsesség, az empíria tehát tőle jön, de az a nagy helyzet, hogy stílusa csak az öregnek van. Szükségük van egymásra, de csak a nőkkel kapcsolatos szexuális sematizmusokon keresztül értik meg egymást igazán. Nem csoda, hogy a nők vagy meghalnak, vagy lelépnek, tényleg idegesítő vagyok mint férfi, s nemcsak én, hanem azok is ott ketten a vásznon, sőt, a filmkritikus is idegesítő, amikor nem férfi. A film legvégén az üres kastély összedől egy földrengés okán. Isten morog, nem tetszik neki az egész. A helyzet az, hogy Svájcban vagyunk, még a pofámba is mondja a narrátor, „itt ez nem szokás”, vagyis deus ex machina, szeretem, mert egyszerű eszköz, Jancsónál ez a piros helikopter vagy egy pisztolygolyó.

A film, ööö... a férfiakról szól, na! S nem a nőkről. Elnézést az olvasótól, de mégsem lehet kibírni az esztétikában azt, ami a politikában vagy a társalgásban megszokott.

S a hagymának mindig van még egy héja: az is elég érdekes, ahogyan Fellini nőtípusa mint moziélmény jelenik meg Greenaway előtt. Szó szerint és képletesen, mert Fellini már kitöltötte azt az űrt, amit a férfiaknak a nőkről való fantáziálásában eddig képzelni is mertünk. Csodálkoznak is nyomoronc hőseink, hogy ilyen sokfélét és különöst képzelt Fellini a nőkről, persze, hát olasz a lelkem! Greenawayt az öregedés és a magány érdekli a szex áruló és nemtelenné váló tragédiájában. Kényelmetlen ez a mozi, valóban, de ki beszélt itt s zerelemről, meg vízágyas és ingyen-pohár művészetről? Az igazi kellemetlenség bennünk van, nézőkben, akik soha nem próbáltunk így beszélni saját apánkkal, akinek, egyébként, titkolt nemi életéből valók vagyunk. A valódi titokkal az a baj, hogy ha elkezded fejtegetni, akkor még inkább azzá válik. A fiú-apának sem sikerül semmi, azon túl, hogy életükben volt végre valami közös. A nők. Az anya-feleség-szerető-szolga. Isten ezt nem érti, a titok neki is titok.

(Peter Greenaway: 8 és ˝ nő)

 

KOLTAI TAMÁS:

 Színház

 

Princz, prancz, pruncz

Almaviva gróf és neje szerénynek mondható fodrászszalon tulajdonosai. Figaro mint kisvállalkozó fodrászati kellékeket árusító üzletet készül nyitni a szomszédban, bizonyára főnöki kölcsönből és némi alkalmazotti tőkéből. Cherubin hajszárítóburák között bujkál. A grófné és a széptevő kamasz körüli csikicsuki az emeleti szaunában zajlik, a nők épp a piruló ifjú lábáról borotválják a szőrt, mikor a férj meglepi őket. A grófi főnök parlamenti képviselő, nyilván kormánypárti, mert londoni követnek készülnek kinevezni. Hatalmi potentát, a bírósági jelenetben ő fúj hideget-meleget a némán tátogó bíró szájából, és a végén, amikor átverik, fölgyújtatja Figaro üzletét.

Alföldi Róbert aktualizálja Beaumarchais-t, valószínűleg úgy gondolja, hogy a kétszáz éve halott szerző a maga eredeti minőségében keveset mond a pénzről, a hatalomról, a kiszolgáltatottságról, az érzékekről, a szerelemről. Így is van, sőt, az a bizonyos eredeti minőség az általános minőségtelenség idején semmit sem mond, nemhogy keveset. Ma alpárinak kell lenni, hogy megüssük a kor színvonalát. A szörnyűség az, hogy Alföldi nem akar alpári lenni, nem eleve az olcsóságot írja a zászlajára, épp ellenkezőleg, ő csupa jó szándék, lángpallosú kerub, dühös moralista, aki kiszáll tenger fájdalma ellen, amit a pénz testesít meg, és azért rág mindent a szánkba, hogy magunkra ismerjünk, azért van szauna és kisvállalkozás, hogy összekacsintsunk, mert ugyanezt látjuk a szomszédnál és a tévében, azért van Mozart, Rossini és lakodalmas rock, hogy egyszerre legyen egyetemes és köznapi, azért mondják, hogy „princz, prancz, pruncz”, hogy beugorjon a hírhedett bankár, és azért rágózik Fanchette unottan, azért kék meg piros mindenkinek a haja, azért énekelnek ostoba dalokat, hogy mintegy tükröt tartsanak elénk, és amikor a fodrászszalon-tulajdonos gróf, aki parlamenti képviselő és a londoni követség várományosa, bosszúból fölgyújtatja Figaro üzletét, akkor az eddig szexuálisan reménytelenül zaklatott Susanne mégiscsak fölkínálkozik, s ez a dühödt kadencia is azért van az előadás végén, hogy lássuk, mennyire elkurvult a világ – ezen a szinten talán megértjük.

És ez az a színt, ahol a valósággal való azonosulás vágya egybemossa az ábrázolás tárgyát az ábrázolás módjával. A Figaro házassága, mármint az eredeti darab, remekmű, mert embereket ábrázolt, akik szembenéznek érzékeikkel, ösztöneikkel, ambícióikkal, illetve a kibontakozásuk útjába állított erkölcsi és társadalmi korlátokkal. Ha nem érzékeljük a beaumarchais-i formátumot, magunk is észrevétlenül beleolvadunk abba az értékvesztett világba, amelyet kritikával kívánunk szemlélni. A Budapesti Kamaraszínház előadása nem divatos olcsósága miatt lehangoló – az olcsó dramaturgia miatt, amely pimf dumával helyettesíti a drámaian működő szöveget, nem az olcsó látvány miatt, amely kirívó ízléstelenséggel igyekszik utánozni a rossz ízlést, mindez sajnos föltarthatatlan korjelenség –, hanem azért, mert elveszti az emberi minőséget, vérrel telített karakterek helyett rongybabákat, sokoldalú viszonyrendszer helyett bohózati sztereotípiákat visz színpadra. Ha ez az önkifejezés naiv őszintesége, még elkeserítőbb, mintha az üzletiesség dörzsölt cinizmusa lenne.

Árulkodó ebből a szempontból a negyedik felvonás monológja. Beaumarchais-nál Figaro élettörténete egy plebejus szabadgondolkodóé, aki független szellemi emberré szeretne válni, de a megélhetési kényszer és a szabadság hiánya alkalmazottá kényszeríti. Alföldinél szó sincs lapalapításról, pamfletről, cenzúráról, kritikus publicisztikáért megorrolt nagy emberről, ennyi aktualitás már nem fért bele, különben is, ez csak értelmiségi nyavalygás; Stohl András, ha egyáltalán valamit, született borbélylegényt játszik, valódi bunkót, bodorított hajjal, nyolc általánossal, két osztályismétléssel. Ez is lehetséges, persze, legföljebb nem elegáns miskárolni miatta Beaumarchais-t. László Zsolt színészi formátumára vall, hogy még ebben az eleve vesztett helyzetben is képes valamennyit megmutatni a gróf személyiségéből, az erőszakos hím nyerési ösztönéből, konok hiúságából, hatalmi gátlástalanságából. És a mindezek mögött meghúzódó őszinte pillanatokból, például a kerti jelenetben, amikor Susanne-t vélvén ölelni, vallomást tesz felesége iránti szerelméről. Itt Alföldi is elfeledkezik róla, hogy eddig csak jópofáskodott, óvatlanságból mélységet ad a jelenetnek, eltűnődik az érzelmi viszonyok bonyolultságán, amire korábban is több lehetősége adódott volna, ha nem vágja sutba az elavult, hülye intellektuelek minőségi igényeit kielégítő Beaumarchais-t.

Nem tudom, Horváth Lili milyen grófné, Juhász Réka milyen Susanne, Jánosi Dávid milyen Cherubin, Andai Györgyi milyen Marcelina, Cs. Németh Lajos milyen Bartolo lenne egy Figaro házassága-előadásban; ez csak akkor derülne ki, ha játékukat nem a színészmesterséghez, hanem a szerep kívánalmaihoz lehetne mérni. Kölgyesi György valódi indulatával meglep, Pindroch Csaba bohózati sztereotípiájával megnevettet. Mind a színészi, mind a rendezői technika jól működik az előadásban, Alföldi újra meg újra bizonyítja manuális készségét, amit akar, azt a részletekig megköveteli, és kedvező arányban el is éri. Csak ez az: hogy mit akar. Semmi közöm hozzá, de azt szeretném, ha bravúrdarabokat, francia farce-ot, Alan Ayckbournt, David Storeyt, rendes naturalista angolokat rendezne, Weskertől a Konyhát, a jó öreg Osborne-t, kemény, szókimondó, önmagukért beszélő moderneket, akiket nem kell időszerűsíteni.

(Beaumarchais: Figaro házassága – Budapesti Kamaraszínház, Tivoli)

 

HALÁSZ PÉTER:

 Zene

 

 

Éjszakák és románcok

Előfordul nemegyszer, hogy a koncertközönség egy része, tájékozatlan lévén az újabb kori zenehallgatási etikettben, már a többtételes művek első része után spontán tetszésének ad hangot. Ilyenkor a tapasztaltabbak diszkrét pisszegésbe fognak, a karmester meg a sokktól kissé zavartan jelezget, hogy szíveskednének a hölgyek–urak egy ideig még visszafojtani lelkesedésüket. E civilizációs aktus nyomán a második tételtől kezdve rendszerint csend van; az érintettek meg eltöprengenek azon, hogyan is lapozhatták át olvasatlanul az illemtan-könyvek idevágó szakaszát. Nem találkoztam eddig még annyira konok publikummal, mint a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok legutóbbi koncertjén, amikor is rendületlenül tapsoltak a Kis éji zene mind a négy tétele után. Felmerült bennem a gyanú – amit megerősített a köröttem ülők láthatóan zsenge életkora is –, hogy jó részüknek tán most először adatott meg a komolyzene szentélyét felkeresni. Hogy erre az alkalomra mobilizálhatóak voltak, az az együttes aktív közönségszervezését dicséri. Hogy idegenkedésükből eredő feszültségüknek a tapsolási ingeren kívül folyamatos székrecsegtetéssel és igen magas alapzajjal adtak hangot, ez viszont árnyékot vetett az egész este hangulatára.

Éjszakák és románcok – e könnyes lányregényekhez illő cím alatt utóromantikus darabokat sorakoztatott fel a program, amelyhez Mozart műve csak az étvágygerjesztőt szolgáltatta. Mathis Dulack, aki egy éve vezeti a Kamaraszimfonikusokat, nem a rokokó lekerekítettség kifényezésében, hanem a páratlanul népszerű szerenádocskában eleddig nem is sejtett, heves indulatok felkorbácsolásában ismerte fel értelmezői feladatát; mintha „kis éji vihar” süvöltött volna pálcája energikus intései nyomán.

Perényi Miklós uralta az első félidő hátralevő részét. Két ritkaságnak számító, közös címük ellenére is igencsak eltérő alkatú kompozícióban volt övé a főszerep. Weiner Leó cselló- és hárfaszólót felvonultató Románcának kissé szentimentális, franciás hangvételét és Richard Strauss fiatalkori – talán magyarországi bemutatóként megszólaltatott – F-dúr románcának fűtötten romantikus csikó-zenéjét rokon szabású, feszülten lelkiismeretes köntösbe  öltöztette. Ráadásként Haydn D-dúr versenyéből a finálé elragadóan üde előadásával ajándékozott meg.

Perényi csellóhangja, mint oly sokaknak, nekem is évtizedek óta a zenélés legtöményebbre párolt esszenciáját jelenti. Nem annyira zamatos, szinte harapnivaló teltsége miatt, mint inkább páratlanul személyes hitelességétől, aminek megkerülhetetlen etikai sugallata is van. Ám a legbámulatosabb e két oldal tökéletes összeolvadása, hiszen kezében a hangszer kezelésének fizikai aktusa válik a szellemi élvezet alapjává. Egy vonóindítás, egy fekvésváltás, egy vibrátó – ezekben a mozdulat gyönyörűsége elválaszthatatlan attól az akusztikus gyönyörűségtől, amit a mozdulat eredménye ébreszt bennünk. Minden ízében anyagszerű játéka inkább emlékeztet az ideálisan anyagszerűtlen zenélés csodájára, mint akármelyik mikrofonra trenírozott hangszerakrobatáé. Ő alighanem úgy gondolja: ha mindent pontosan eljátszik, ezzel megtette kötelességét. Mi pedig úgy sejtjük, hogy ezáltal közelebb visz minket ahhoz a világhoz, ahová eszmélésünk óta vágyunk.

A szünet után Arnold Schönberg legnépszerűbb alkotása, a Megdicsőült éj vonószenekari változata csendült fel. Dulacknak szemlátomást szívügye ez a zene, otthonosan érzi magát telt hangzásaiban, ideges vagy éppen kisimult gesztusai között. Finoman irányította a tempók lélegzését, jól gazdálkodott a hangszínek kikeverésével. Stabilan lecövekelte a forma ívének alappilléreit, és kellő szabadsággal mozgott a részletek kibontásában. Könnyű, hajlékony matéria a zenekar hanganyaga, képzettek és igényesek a muzsikusok. Amire a sokévi közös munka ellenére is szükségük lehet még, az az együttjáték magasabb fokú összecsiszoltsága. A hivatalos program keretében, de mintegy ráadásszámként hangzott el Mahler 5. szimfóniájából a nevezetes  Adagietto, amelyben Felletár Melinda érzékeny hárfázása egyszerre vált a hangzás biztos alapjává és a vonósok dús dallamíveivel szembehelyezett zsongító ellenponttá.

(Mozart, Weiner, Strauss, Schönberg, Mahler – Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok, vez.: Mathis Dulack, Zeneakadémia, május 11.)

 

KERTÉSZ IMRE:

 Megnyitó

 

 

Gábor Áron kiállításához

Tisztelt Közönség, Hölgyeim és Uraim,

a könnyelműség, amivel e kiállítás megnyitására vállalkoztam, semmivel sem volna menthető, ha nem járna együtt a festő iránti barátsággal és – főként –  a festészete iránti tetszéssel, sőt csodálattal. De hát mit is jelent ez az oly kevéssé értelmezhető és annyira szubjektív töltetű valami, a tetszés? „Az emberek nem tudják, miért költik hírét egy-egy műalkotásnak – írja Thomas Mann. – Meg sem közelítve az értelmükkel, százával fedezik föl rajta – mint hiszik – a kitűnőségeket, hogy valamiképpen igazolják ezt a roppant érdeklődést; de tetszésük oka voltaképpen mérlegelhetetlen dolog: szimpátia.”

Igen, biztos, hogy először a rokonszenv nyitotta rá a szemem a Gábor Áron képeire. De jól tudjuk, hogy a rokonszenv csak a kezdete egy viszonynak, mint ahogy e megejtő színek és ringatózó vonalak is további állomásokat, izgalmas titkokat rejtenek. El tudnám képzelni, hogy ha Gábor Áron költő volna, szelíd és misztikus verseket írna. E képeket vallatva azonban nehezebb állást foglalnom. Ma a legderűsebb művészetre is ránehezedik a kor válsága, s e válság dzsungelében mindenkinek egyedül kell utat vágnia. A festő is, éppúgy, akár a zenész, a költő vagy a szobrász, egyszeri és megismételhetetlen akar lenni; ám ugyanakkor példaszerű is, hogy befogadják a múzeumok és a halhatatlanság.

Mármost éppen e feszültség, a pillanat inspirációjának és a példaszerűségnek ez a gyötrelmes viszonya az, ami az én szememben a modern, pontosabban a mai művészetet teszi. Borzalmakkal teli korunkban, amikor minden hagyomány érvényét vesztette, és valamennyi régi érték megingott, mindent újra kell kezdenünk. Se irányadó stílus, se létező kultúra, se világos célok, melyek az alkotásnak értelmet adnának: a művész kezét isten és ember egyaránt elengedte, és ő egyedül van papirosával, vásznával vagy kottafüzetével. Bevallom Önöknek, hogy e ragyogó színek és mozgalmas felületek előtt engem elsősorban a küzdelem nyűgöz le. A kifejezésért folyik a harc Gábor Áron képein, egy nyelvért, amely mindennek ellenére felmutatja azt, ami az emberből még megmaradt: mindenekelőtt a színekhez, a formákhoz s főleg a fényhez való olthatatlan ragaszkodását, ahogyan Sziszyphosz élvezte a napfénytől átforrósodott köveket a tengerparton, mielőtt elnyelte volna az alvilág.

(A kiállítás június 18-ig látható a Kiscelli Múzeumban)

 

SAUSIC ATTILA:

 Televízió

 

 

Az német áfium

 

Rosszabb mindig lehet. Vegyük az egyik alaphelyzetet, amikor, már túl a dolgon, kiderül, hogy nincs papír a gurigán, a víztartály üres és beragadt a zár – ki kiabál szívesen olyankor segítségért? És néha mégis kell ordítani.

Hasonlóan van a tévéműsorokkal. Mert most létrejött egy szintézis, a „reality-tévé”, vagyis a valóságot hazudni műfajainak egyesítése. A címe Big Brother. Hollandból nyomult át németbe és és jön majd ide magyarba is bizton, nemhiába vagyunk ezer éve ojrópában. Legalább négy dolgot vittek végig és hoztak össze itten úgy, hogy nem lesz könnyű felülmúlni. Az első az „igaz történet”, amiből színészek és forgatókönyv híján, mivel történet nincs, illetve amennyire igen, azt „az élet írja”, egyszerűen annyi maradt, hogy „igaz”, a második a „valódi emberi problémákkal”, a miért-hál-a-feleségem-a-tacskónkkal szerű kérdésekkel viaskodó talk-show, amiket azért jó nézni, mert „istenem, mennyi hüje van”, a harmadik az internetes kukkolni-éjjel-nappal, háthavégremagáhoznyúlvalaki, a negyedik pedig, hogy pénzért mindenre, mondjuk, nyilvános fingóversenyre is (tényleg volt ilyen), kapható valaki. Mármost konkrétabban van egy világtól elzárt szállás Köln mellett, ahol kamerák figyelik majdnem mindenütt és szüntelenül a benne élőket, amit azután esténként háromnegyedórára megvágva látni az egyik német adón, ahogy ezt Lovasi Látnok már előre megírta. Csak azért majdnem mindenütt, mert például pisi-kaki közben nem, legfeljebb zuhanyozásnál akad, ha úgy állnak a kamerába, cici-popsi, vagy éjszakánként, infravörössel, ütemes motozás a paplan alatt, nagyjából ezek voltak idáig a csúcs, de hát mi izgatja ma már az embert, talán, ha állat állattal. Tehát még így megvágva is dögunalom, pont olyan, mint az élet maga, főleg, ha az ember tudja, hogy figyelik, körmöt reszel, fogat mos, heverészik, piszkálja magát, beszél érdektelen hülyeséget, legfeljebb orrát túrja tébolyultan, ha néha megfeledkezik. De hogy legyen feszültség, annyit mégis előre kimondtak, hogy a tízből, akik az elején beköltöztek, a végén, száz nap után, csak egy marad és azé lesz majd 250 ezer márka. Ez pedig úgy megy: akik bent vannak, most már csak nyolcan, hetenként kijelölnek maguk közül (titkos) szavazással kettőt, akiket valamiért nem bírnak, rá egy hétre pedig a nép szavaz telefonon, hogy közülük ki az, akinek tényleg mennie kell. Amellett Big Brother, vagyis a produkció, időnként feladatokat ad, amiket meg kell csinálni, aztán van egy kis fülke is, ahol a Nagy Testvérhez, illetve az összes tévénézőhöz lehet beszélni, lelket kiönteni, hogy ki, kit, miért utál, vagy bármit.

Haraptak a dologra egyből az embervédők persze, először, hogy betiltsák, de aztán csak bojkottra hívott fel egy különös egységfront belügyminisztertől katolikus püspökig. És most kompromisszum született, hogy éjszakánként egy órára kikapcsolják a kamerát, legyen mikor a jelölteknek zavartalanul gyúrni magukat vagy egymást.

Mert ketten már összejöttek, szerencsére, mivel a nézőknél nyilván csak a műsorkészítők izgultak jobban, hogy legyen már valami, szinte hallani lehetett, ahogy drukkolnak közben, „gyerünk, basszatok már, vagy minket basznak meg” – miként a Der Spiegel írta.

Mindez önmagában is elég szörnyű, amit tovább fokoz, ahogy meg van csinálva. A hétvégi show-műsorokban asztrológusok és motivációedzők (tehát ilyen is van) fejtik a jellemeket, akiket viszont, leszámítva a németül azért perfekt két díszkülföldit, egy félvér lányt, meg egy macedón autószerelőt, úgy sikerült kiválogatni, hogy megfeleljenek egy tökéletesen érdektelen, de nagyonis jellemző típusnak. A harminc körüli fiatalok a nyugati társadalom német változatának szocializációs termékei, a coolság és az üresség, a célszerű kooperáció és a számító konkurencia, jellemálarcuk mögötti védtelenségük miatt persze sajnálatra méltó képviselői, akik olyanokat mondanak életmottóként a kamerába, mint a szőke délnémet Manuela, hogy „egyetlen farok sem olyan kemény, mint az élet”, ami megfordítva is elég nagy hülyeség.

És ezt nézik, egyre többen. És úgy tesznek, mintha lenne valami. És tényleg van valami. Csak mikor lesz vége?

 (Big Brother – RTL II)

 

FENCSIK FLÓRA:

 Televízió

 

 

Valami bűzlik

 

Rég nem éreztem olyan kínosan magam a tévé előtt, mint az RTL Klub vasárnap esti Akták című műsora láttán. Egy ember nyílt színi, ország-világ előtti meghurcolásának, megszégyenítésének, személyiségi jogokkal nem sokat törődő tönkretételének lehettünk tanúi – meggyőző bizonyíték nélkül.

Nem ismerem Ill Mártont, csak a képernyőről, mint bárki más. Akkor jegyeztem meg rokonszenves arcát, halk, de határozott kiállását, amikor szép hazánkban divatba jött a színes bőrű diákok verése. Tudható róla, hogy emberjogi aktivistaként megszállottan töri magát a menekültekért, tárgyal, érvel, hadakozik, segít, a táborokat járja, hatóságoknál kilincsel.

Nem ismerem a vasárnapi riportban elővezetett állítások hátterét, ellenbizonyítékom sincs, csak annyit éreztem, de azt határozottan, hogy valami bűzlik. S hogy ezt a műsorvezető Bárdos András orra is jelzi, s éppúgy feszeng a stúdióban, mint én nézőként a képernyővel szemközt. S hogy a mocskoló vádak mögött nincs hiteles bizonyíték.

Van egy „perdöntő”, alig hallható, angol nyelvű magnófelvétel, amelyen Ill állítólag azt mondja színes bőrű vendégének: „kiss me”, s ez a két szó a szexuális zaklatás tényét lenne hivatott bizonyítani. A műsorban többször elhangzik, mennyire kiszolgáltatottak ezek az emberek – az viszont láthatólag fel sem merült a műsor készítőiben, hogy épp kiszolgáltatottságuk miatt tán a vádló ellenfél vásárolta meg vallomásukat (amelynek heves taglejtések, megemelt hang és sokkoló vágások igyekeznek nyomatékot adni).

Nem szívesen találgatnám, kiknek érdeke a nemzetközileg ismert jogvédő lejáratása. Csak ösztönöm és emberismeretem ad vészjeleket – azután a másnapi újságban megtámogatja sejtéseimet a Helsinki Bizottság feddhetetlen erkölcsi tekintélyű elnökének, a terep alapos ismerőjének, Kőszeg Ferencnek nyilatkozata arról, hogy a riport teli van pontatlansággal, és hogy a két nigériai szereplő nem túl szavahihető. Mármost Ill az elmúlt évek során, mint elhangzott, hétezer emberen segített. Hogy lehet, hogy épp csak ezt a kettőt szólaltatják meg?

Olvasom, Ill beperli rágalmazóit. Addig is facsarja orrunkat a szabad, független, méltán népszerű kereskedelmi csatornából vasárnap este kiáradt csatornabűz.

(RTL Klub – Akták)

FÁY MIKLÓS:

               Zene

 

 

István még király

A darab jó. Furcsa módon most is jó. A környéke ugyan bűzlik a kis és még kisebb politikai machinációktól; volt rendszerváltó darab, és nevezték kádárista musicalnek, értelmezték vadmagyar tombolásnak, most pedig éppen józan, polgári okosság, jobbközép mértékletesség – de ez a lényegen nem változtat. Vagyis éppen az egyik lényegeset mutatja: az István, a király úgy járja körül a maga témáját, hogy minden oldallal együtt van, érveket ad ide is és oda is, és ami még fontosabb, jó számokat oszt Istvánnak is, Koppánynak is. A zene és a történet értelmesen, röviden fölvázol egy problémát, megmondja, hogy mi lett a nóta vége, de a történelmi tények ismeretében sem csinál mártírt a vesztesből, és nem is hülyézi le. Ebből a szempontból az István, a király olyan, mint a Jézus Krisztus Szupersztár, más szempontból pedig még mindig az a legjobb benne, hogy mennyire nem olyan, hogy nem egyszerűen egy bevált, nemzetközi, zenei műfaj magyar nyelvű változata, hanem a népzenei elemekkel fölerősítve valami különös, egyedi, és (bár még a Veled, Uram bemutatója előtt vagyunk) a jelek és a sikertelen kísérletek szerint folytathatatlan.

Ami akkor pillanatnyi sikernek, a rendszer türelmének és a türelmetlen közönség igényének pontos kitapogatásának látszott, az ma is jól funkcionáló zenés színpadi mű, amelyen olyanok tapsolnak vasárnap délelőtt, akik nem is éltek még a bemutató idején. Bár buszokkal hozzák a diákokat, ez nem november hetediki ünnepség, a lelkesedés nagy, őszinte. Időközben lejjebb ment a közönség átlagéletkora, és az István, a király bizonyos szempontból ifjúsági darabbá fog átalakulni – de ez olyan szilárd remekművekkel is megtörtént mint mondjuk A kőszívű ember fiai, úgyhogy nincsen benne semmi rossz. Inkább az a furcsa, hogy az Istvánnak talán az alkotók sem szántak ennyire hosszú életet, a szöveg ugyanis időnként zavaróan ernyedt, mintha legyintettek volna, hogy egy lemezre, néhány estére jó lesz. Mondok néhány példát. Koppány egyik felesége azt énekli: „elhalmozol engem kéjjel”. Micsoda marhaság ez? Vagy István énekében: „szólj, Istenem, nyilvánulj meg nekem”. Nem lehetett volna ennél jobbat kitalálni? De akár a nagy kórust is megnézhetjük, amelynek mindjárt az első sora „Felkelt a napunk” egy szótaggal rövidebb a kelleténél, úgy jönne ki jól a dallamra,  hogy „felkelt a mi napunk”, csak az itt hiányzó „mi” már szerepel a következő sorban, az urunk előtt. Ezeken már nem is lehet segíteni, mert a mű annyira része lett a populáris zenei köztudatnak, hogy minden változtatás csak kizökkentené a hallgatót.

Azonban más dolog a mű erénye, és más a színházi előadás, vasárnap délelőtt a Nemzetiben. A hervasztás már az előadás előtt megkezdődik, ugyanis nincs árok, nincs zenekar, félplayback az előadás, a hangszeres szólamok és a kórus rögzített zene, amire ráénekelnek a szereplők. Igazi, minőségi női közreműködője nincsen az előadásnak, a legjobb a Rékát éneklő Auksz Éva, kis csinos, fegyelmezett hölgy, erőteljes színpadi személyiség nélkül, a legrosszabb a Gizellát éneklő Csomor Csilla (ahogyan a vidékről felutaztatott ifjúság a szünetben mondta: a csaj a Barátok közöttből), aki kellemetlen hangon, hamisan fújta el a nótáit. Iglódi István rendezése nem kriminális, de álságos. Semmi lényeges, semmi igazán találó nincs benne, de végig mozgatja a szereplőket, járkálnak körbe-körbe, forog a színpad, és ettől lendülete van az előadásnak, mégha a lendület nem is vezet sehová. Jelen pillanatban mindenképpen túlzásnak tűnik az is, hogy a darab végén hangszórókból elgitározzák a Himnuszt. Egyrészt nem tartozik szorosan a darabhoz, másrészt zavarba hozza a közönséget, hogy most mit csináljon, felálljon vagy sem, végül felállunk, amitől álló ünneplést kap az arra érdemtelen előadás, de ami a legfontosabb: az István, a király előadása ma nem nemzeti tett, hanem színházi vállalkozás, ezzel az erővel a My fair lady végén is kiállhatna valaki, hogy eltrombitálja az angol himnuszt.

A két férfi főszerep a néhai Rockszínház két sztárjának, Csengeri Attilának és Földes Tamásnak jutott. Egyikük sem tudja feledtetni az ősbemutató főhőseit. Istvánként Csengeri Attila nem énekel rosszul, jól bírja a magasságokat, de a hang vékony és meglehetősen jellegtelen. Nem egyszerű töprenkedő lesz így Istvánból, hanem gyenge személyiség, mamlasz a mama szoknyájánál. Földes Tamás jó fazon, alacsony, széles, erőteljes, ügyesen is játszik, de ma már túl magas neki a szólam, azok a hangok, amelyeket annak idején Vikidál torokból, erőteljesen meg tudott fújni, nála gikszeresek, fejhangok, kínosak.

A Nemzeti igazi állapota azonban a mellékszereplők közreműködéséből olvasható le egyértelműen. Laborcot Sándor Dávid énekli, akinek semmi egyéb erényét nem sikerült felfedeznem, mint hogy le tud ugrani egy három méter magas falról, de ha tényleg csak ennyire képes, akkor miért nem a TF-ről szerződtetnek valakit. A három korrupt főúr közül csak Kocsis György mutatott hajlandóságot a korrekt színjátszásra, mellette Botár Endre még nem aludta ki magát az első jelenetére, összevissza hadonászott, az ostoba tánclépéseknél mindig rossz felé emelte a lábát, végül elesett lefelé a lépcsőn. A második felvonásra kávéval segíthettek a helyzeten, mert újabb baleset nem történt. Végezetül még egy kérés a vezetőséghez: legyenek olyan szívesek és szóljanak annak az úrnak, aki a zárókórusban püspöki ruhában állt a színpad szélén, a nézőtéri bal oldalon, hogy amíg a színpadon áll, közönség előtt, addig ne piszkálja az orrát. Köszönöm.

(Szörényi–Bródy: István, a király – május 14., Nemzeti Színház)

 

ÉS Irodalom

 

GRECSÓ KRISZTIÁN:

 

tesztcsalád: unoka

 

a kőműveskanál malter pántjait

bámultam azokat a habarcs

sujtásokat hogyan görbülnek fordulnak

át a falról a plafonra

csakhogy a legkisebb legkisebb

lehetőséget is kizárjam

a mészben alvó seprű minták jöttek

azután míg szivárgott belőlem

az a pörköltszaftra emlékeztető lé

a vérem a vérem a vérem

azt számolgattam valóban egy

örökkévalóság volt-e mikor Mamával

ugyanilyen csíkosra meszeltük a nagy

szobát igen egészen biztosan az

egy örökké tartó valóság

volt csak már szálaira foszlott

ebből a mintából mutatható ki

esetleg a parkinson kor sarjadó

jeleivel együtt

 

 

Az Úr ideje

Szilasi Lászlónak

 

Tojni kezdtek fogoly cinkéim. –

A hímek vastolla olvad közben,

mint a zsenge lányhús.

Hullámokat vet a szálas acél.

Borzadva nézem, mint szorongatja őket a vész.

 

Körbebarnulja káposztalepkéim az alkony.

Így látszik: nemző táncuk közben tejet perme-

          teznek. –

Elcsúsznak a sötétben. Elcsúsznak és elesnek.

Már kapuban a gyarapodás, mikor derékba

          törik.

Összegyűlik egy gombolyagnyi ökörnyál.

 

Gyapjú fonál az idő, önmaga.

Mikor telik, csörgedező lenvászon. –

Keresztbe sző az Úr. Ahogy szőni lehet.

Kár többet erről tudni.

Emlegetni meg, mint a Halált, fölösleges

          áldozat.

 

 

BÉKÉS PÁL:

Bélyeggyűjtemény

Caruso

1906 április 17-én Enrico Caruso tomboló sikert aratott a San Franciscó-i Operaházban.

Rajongói vállon vitték kocsijáig, onnan diadalmenet kísérte a szállodához.

Hajnalban Caruso arra ébredt, hogy mozog a padló, majd halálos csend.

A földrengés leradírozta a térképről a várost.

Caruso suttogva hívta reszkető titkárát: mindennek vége. Elment a hangja, megszűnt, nincs többé! A titkár azt vacogta: ne adja fel, tegyen próbát.

Feltépték a betört ablakot, s a romok, tüzek, holttestek között fájdalomtól őrjöngő túlélők feje fölött fölzendült Radames áriája, zúgott a ragyogó, érces, mégis selymes hőstenor.

A dal befejeztével Caruso föllélegzett. Ragyogva kiáltotta a téren támolygóknak: – Nincs semmi baj! Semmi baj!

Parancsoljon

Giovanni Petek volt az Adria-vidék legdélcegebb személyszállító fuvarosa. Aki ránézett a magas, fekete, isztriai férfira, csettintett: ez igen! Természetadta eleganciáját megirigyelték az arisztokraták is. Konflisának – majd autójának – minden alkatrésze szikrázott, ragyogott rajta a jelmondat: BÁRKIT, BÁRHOVÁ, BÁRMIKOR!

Idővel az Adria-vidék, a Balkán notabilitásai és legelőkelőbb vendégei valahányan Giovanni Petek kocsiját rendelték szállásuk elé. Karrierje fölfelé ívelt.

– Parancsoljon – tárta szélesre a fekete konflis ajtaját Isadora Duncan és Sarah Bernhardt előtt Triesztben, James Joyce előtt Polában, Sigmund Freud előtt Spalatóban. BÁRKIT, BÁRHOVÁ, BÁRMIKOR!

Utasai elismerően biccentettek.

Parancsoljon – tárta szélesre a fekete Ford ajtaját 1914. június 28-án, reggel 10 óra 7 perckor Szarajevóban.

Elismerően biccentett Ferenc Ferdinánd trónörökös.

Új kor

Szilveszterre összejövetelt szervezett az újságos a Verem utcai hírlapboltban. Rég nem látott barátait hívta az új évezred köszöntésére, a fontosakat, a már-már elveszettnek hitteket. Radványit a Ganzból, Richtert, a mozgólépcső-szerelőt, a rokkantnyugdíjas Kovalikot, a BKV-s Pásthot, a seftes Pádárt, és Borvendéget, akiről senki se tudta, miből él.

Összezsúfolódtak a lapok közt a tenyérnyi üzletben, ittak, politizáltak, megrágták az elmúlt évtizedeket, egymásnak mentek, kibékültek. Fel sem tűnt, hogy nyakukon az új kor. Észbekaptak: köszönteni kell. Közös kívánsággal, bármivel, amiben mindannyian egyetértenek.

Elmúlt az éjfél, de csak ittak, vitatkoztak. Hajnali négyre aztán megszületett az eljövendő évezred első közös eszméje. Üvöltő kórus harsant a Verem utca fölött:

– Vesz-szen Haynau! Vesz-szen Haynau!

Sportszatyor, laticel

Korándi egy sportszatyorral és egy összehengergetett zöld laticellel távozott lakásáról.

Déltájt költözött a hámló falú albérletbe; a matracot a sarokba fektette, a sportszatyrot odatette lábtól, és kész. Levette a cipőjét, törökülésbe kucorodott, fejét a tenyerébe támasztotta, és úgy maradt hajnalig.

Megpróbált számot vetni helyzetével. Nem tartott soká: ottmaradt egy feleség, két gyerek, tíz év – a nyereség oldalon semmi; lehet kezdeni elölről.

Üresség, magány, keserűség. Kínlódva sóvárgott az együttérző emberi szóra, váltakozva zokogott, vagy tombolt volna.

Zizzenésre riadt. Bogár araszolt a padlón, a fehéres fényben; feketén páncélos, gusztustalanul ízelt.

Korándi felmarkolta cipőjét, előrelendült, féktelenül fröcskölve üvöltött: – Halj meg! Halj meg Gregor Samsa!!

 

SOLYMOSI BÁLINT:

 

Életjáradék

(Prózatételek)

Hidegtál

 

I/2                    Miféle jövő, már itt is van, január, február, március, nulla fok, plusz egy, plusz kettő, üszkösödik a tél, elfeketül, lassan, elfeketült, ez hiányzott, gondolod, a fekélyes égbolt, ahogy a felhők fehérednek, a tettetők; ablakszemek, mindent ablakszemeken át látsz, látod, hogy csirkét vágsz, kirohansz az udvarba, elkapod és a fejét szárnya alá dugod, egy rossz késsel nyiszálod torkát, érzed, ereidet fölnyitja a tudás..., miféle jövő?

 

III/2                 Apád a baracskai börtönből írt egy levelet 1962. VI. 3. keltezéssel, és a megszólítás s a köszönet után mindjárt azt írja, hogy „csak egyszer innét haza tudjak jutni, minden jórafordul”, mert anyukád azt írta, olyan borzasztóan nehéz körülmények között vagytok, nem tudja, hogy' bírja tovább; az jó, hogy intézett háztáji kukoricaföldet a nagymamádnak, „mert jó helyen van, eső meg majd lesz, mert előbb vagy utóbb mindig szokott lenni, tudod, édes öregem, és egyébként se keseredjél el!” Így apád. És így tovább. „Ami van, azt meg kell becsülni.” És majd zárja sorait azzal, hogy kénytelen elismerni, voltak hibái, de már nincsenek, és különben is miért kell anyukádnak a levél végére írni ilyeneket, hogy rosszaság...! „Küld, kérlek, a fényképeket!”

 

I/2/a                 A rossz képeket senki sem szereti. Mondod. Viszont már nem lehet mit tenni, odakint, az utcán, hánysz. Egy papírfecnivel megtörlöd a szádat, benzinszagú napfény. Szédelgő idegeid beszélnek le arról, hogy melegebb helyet keressél. „Már és még.” Mintha egyszer s mindenkorra túl lennél rajta, azon, hogy egy melegebb hely valamit is jelentene. Maradt egy nap, egy hét, üvegszerűen, sápadtan, maradt megint egy hónap talán, és még egy, egy kora nyári vasárnap hajnal.

Olyan, mint a jövő, minek leszedték az összes körmét a bolondok.

 

II/2                  Itt fekszik az ujjnyomaim között a lány. Gondolod. Csillagtalan éj, még ébren van. Az ablakpárkányon összegyűlt eső folyton lemarad az alatta lévő sík(lemez) erezetéhez képest.

 

II/2/a               A test épp' attól függ, hogy láttad már vagy sem; ám ez nem az emlékezés játéka –, ez a vágy esélye, a birtoksúly; olyan, mintha egy „mellkaskosárban” ereszkedne alá a nő, négy végtagja ernyedten himbál, a figyelő szempár mint egy ELLENŐRZŐMÉRLEG patinás serpenyői, ennyi gramm bizonyosság, annyi gramm bizonytalanság, azután az idő szolgái a mosoly gépzsírjával kenik be a képmásokat.

Lehet, hogy nem ismeritek föl egymást többé?

Odakint, a háztetők között egy jókora fénynyaláb, a Hold visszfénye lehet; az ablak előtt áll a lány, egyetlen pózba merevedve. Majd vetkőzni kezd, meztelenségének stációi szagtalan fekete sebek a trükkös ablakszárnyakon.

 

II/2/c               Mérlegelni egy vetkőzés minden mozdulatának lehetséges súlypontját, hová kerül, merre billenti a figyelőnek lelkét. Annak egyensúlyozó szavai, nüanszai stb.

Hogy az ember csak az érzékisége miatt lesz kimenthetetlen innen.

 

VII/c                Egy száj, néma és kék és rózsaszín, egyfelől kék, másfelől rózsaszín ajkak, hanem már nem is kék, nem is rózsaszín, az ajkak mozdulni látszanak, mozdulnak, de nem nyílnak, túl távoliaknak tűnnek, valami szakadék, és hó, nem, tó, a víztükrön gyógyszerkapszula, fenn az égen látszik a Tejút, a szótól, s a látványtól nemkülönben gyermekkorodtól a hányinger fogott el, hússzínű, szerteárad a tér és kivirágzik –, hánynod kell. Egy gótikus székesegyház ablakmélyedésében ülsz, előtted egy típusfa, mellette törökülésben egy lány. Mintha valaki azt mondaná, „Már nem a vénád lüktet, a tű.” „Dobd fel magad és felejtsd el...!”

Ez a valaki fölírja neked spirálfüzetbe a következőket. Rémlik a fekete, göndörkóc hajfürtök mögül elővillanó tekintet, véreres szemek, vagy inkább porcelán szemfehér és festett pont a mélyvörös pupilla (?), és az ügyetlen mozdulat, ahogy a noteszt kord zakód zsebéből kiemeli. Miért mosolyog? Fél? Retteg? Mindenestre a következőket írja fel tehát.

 

Így telik az idő, hajolgatással, keresgéléssel, mint az életben, tisztára olyan!

 

A levest soha nem hozzák jókor, vagy túl forró, vagy már langyos, mintha az emlékezet kiszámíthatatlanul felcsapó illetve kihunyó lángja fűtené illetve hűtené, már nem is bosszankodunk.

 

Minduntalan elképesztő feszültséggel tölt el az úgynevezett társasági élet; nem is az alakok, egyenként, hanem gesztusaik, grimaszaik együttese, az egy és oszthatatlan grenadírmars, ahogy elneveztem iszonyatom e tárgyát. Soha nem teszek ellene; eleinte igyekszem minden pillanatát kiélvezni, és mikor már majd' kiugrik a szívem, akkor a faliórára nézek, koncentrálok, előbb megállítom a másodperc-, aztán a kis-, majd a nagymutatót. Hogy ebből mi következik?

 

Mi az, amit élménynek nevezhet az ember? Tettem föl egy bánattal telt nap végén a kérdést. Akárminek is miért lenne oka a semmi? Nemhogy a bánatnak, még a végtelen közönynek sem volna úgymond „okozója”, legföljebb „sztrájktörője”. Vagy?

 

Az ember, gondoltam, mint egy konténer –, csak tartja, „magában viseli” a szart, a káposztatorzsát, az előhívatlan filmkockát, a divatjamúlt hasonmást. Stb. Mind ez is csak a semmit határozná meg? Mint lepkehányás? Vérzsivaj? Ez mind még az élménytelen lét alapján képezheti csak. (Aludni térek meg.)

 

Én egy nő vagyok?

 

Nem akarom megnézni magamat a tükörben; feltételezem azért, hogy van egy tükör, feltételezem azért, hogy vagyok, de nem feltételezem azt a hajnalt, mikor súlyos álomból ébredve váratlan színtisztán telítődik énem az Éntelenséggel. Ez sem félelemmel, sem szorongással nem jár, jóideig nem, aztán mintha ezt az úgynevezett Éntelenséget lassan körbevenné, körülölelné valami szorongásféle, s mikor bizonyosságot nyerne, hogy ez az, az elviselhetetlenségig az, akkor váratlan helyet cserél egyike a másikával, a világűrszerű Éntelenség anyagában a szorongó ember érzete/állaga – mindösszesen ez jelentené az Ént? Nem egy adottság –, gondolom hajnaltájt, elfeledkezvén arról, hogy megnéztem magam a tükörben vagy sem; ám az ábrázatomról megjelenik egy kép, a szemeim, egy lélek szemei látják nyilvánvalóan, szóval, hogy semmiféle élményre nem kerülhet sor e váltás kivételes pillanatai nélkül...!

 

Kívül fagyos szél, belül láziszap; körbe' áll egy kislányka? Átrázhatatlan vagy. Egy slukktolvaj!

 

Most olyan, mintha betereltek volna egy óriási arénába, ahol, mikor meglátnak, egyszerre mindenki megsiketül s megnémul, hanem gesztusaik őrjöngőek továbbra is, egy pillanatra sem hagy alább a tébolyító ünneplés. Mit ünnepelhetnek?

 

Homlokomat nekitámasztanám a levegőnek. Egy négyzetnyi levegőnek. Vagy töltenék egy négyzetnyi levegőt. Gyeptéglát, levegőből. Inkább legyen szellőzőrács! A szellőzőrács feltépve, a homlok nekitámasztva, lélegzet visszafojtva, ez az, saját légtér, itt vagyok, egy sajátos légtér fogságában, baszhatom...! (Hogy beszélsz?)

 

Emlékezel arra, ahogy nézel vissza rá, mintha csak az ablakmélyedés nézne vissza rá, nélküled, patetikusan, teljes elhagyatottságában. Nem az üresség egy formája látja viszont őt, hanem az, hogy másmikor látod. Ennek az időpontnak a meghatározására ugyanakkor nem vagy képes, nem szójáték csak, nem vagy képes ma sem... (Újra lenni kell. Mondjuk így.)

 

Egy színes, festett üvegkupola alatt vagyok. Fekszem és el kezdek forogni lassan, mint egy fekete propeller. Mit jelentsen ez?

„Minden oldalról világok vesznek körül, s azon felül mindenben világok rejtőznek...”

 

I/2/b                Világok rejtőznek, és majd riadtan menekülnek, akárha madarak riadnának fel tőled, a te akaratlan mozdulataidtól, egy indiánnak a kába szárnycsapásaitól –, ez lesz majd, ha te egyszer nekiindulsz. És nekiiramodtál, ki tudja, hányadik alkalom. Volt alkalom.

 

V/2                  „Hogy fut az élet!” Az aszszony, mintha lobogó zászlót emelne föl, (sic!) lekapja magas sarkú cipőjét és fenyegetőleg fordul a körötte nyüzsgők felé. Most már elég legyen! Kiáltja. Ez az öreg Sándor! Vele akarok beszélni!

 

V/2/a               Már megint egy ilyen nevetséges figura! Mindig ilyenekkel találkozol, ennek se vége, se hossza! Gondolod. Most pl., látod, az ivás ellenében inna –, és iszik is. Akár a kenyérnek, a kristálycukornak és a víznek, a bornak is nyomor íze van; ezt kell neki a legtisztábban és zsigerileg érezni –, mégse a jelentéktelenség és a szürkeség vegye le a lábáról, mondja. Mintha csak a kutyájával beszélne, így szól: Gyere, játszunk még! Ahogy a borból inni akart, megemelte a műanyag palackot és könyökével az út szélén hagyott szuroktól mocskos faládára támaszkodott, összekente kezét és szakállas arcát a kátránnyal. Még mindig jobb, mint a szentelt víz. Így ő. Te meg ott állsz előtte, idétlen mosollyal szádon és fejedet csóválva, mintha egy pederasztát utasítanál vissza méltóságteljesen, de azért talányosan is. Aztán meg az érzéketlen csönddel küszködsz a lelkedben, értelmetlenség.

 

VIII/2/a                        Ez a század sem volt (lett) betegebb a múlt századnál, és nem lesz (lett) betegebb a jövő század ennél, a következő évezred is az „invalidusok háza”, amint hitét keresve rejti hitetlenségét, csakhogy már nem sír és nem jajong, veríték, vér és könny csak a képernyőket illeti, nem napjainkat, melyek ugyanazok.

A szárnyak kékek, és a hideg neonfény a rózsakert fölött, hol iszol, szigonyt ereszt a tetőre, ez, és örömérzeted egymást épp' nem keresztezte. Meddig mehet ez így? Kérded.

 

VIII/2/b                       A ritka érzéki elmozdulások a nő és az ő teste között olyanok, mondta, mint egy szellemes sakkjátszma.

Nem mintha minden annyira szép sorjában volna!

 

V/2/b               Az asszony, afféle szívbéli tudással, mely az ellenfeleit is azonnali megadásra készteti, a bevásárlókocsiját megmarkolja,  lehajol, majd felemeli kezeit, s mint valami álom utáni alig is észlelhető változás, már rajta vannak cipői; összehúzza világos szemeit, és egyszerre felmagasztosult élénk alakja a nagybátyád felé fordul; mivel érdemelhette ki az öreg Sándor ezt a kitüntető figyelmet?, el nem tudod képzelni. A virágágyásokban összegyűrt Symphoniás és Fecskés dobozok, csikkek és egy fénykép fecnije áznak, közhelyszerű látványt nyújtva a hiányzó szépség ellenében. Elfordulsz, már azért az ablakmélyedésbe is jól bevág az eső. Arra kell gondolj, hogy mégiscsak egy közönséges teremtés ez az asszony, vadulásra hajlamos, csak mert nem tudja elfelejteni valakinek a nevét, és azt sem; egy vonatutat vadidegen társaságban könnyekkel szór tele, szövetségest akarván bírózni kezd a halárussal, és azt mondja szeretőjéről az ivóban, hogy „ólba viszem a disznót”.

 

X/2.                 Mint egy hűvös gyerekkéz könnyed érintése, úgy kellene most ide egy teljes napfogyatkozás, mert volt, Afrikában, akkoriban, néztük is a részlegest a kormos üvegeken át az iskolaudvaron, nem is tudom, írod, nem technika óra volt, hanem gyakorlati foglalkozás, vagyis testnevelés, futóbabokat kötöztünk, ilyesmi, hát igen! (A memphisi bíróság 99 évi fogházbüntetésre ítéli James Earl Rayt, Martin Luther King gyilkosát. Átadják a Magyar Televízió első színes adóberendezését. A mi hőseink. Mondod. És mindenek előtt Che Guevara!)

 

IX/2.                A faszért kapálózol! Minden ember előbb vagy utóbb beleszokik a helyzetébe, se igazság, se könyörület a világban, kölyök! Mondta az öreg Sándor.

 

IX/2/a              Melyikőnk volt feszélyezettebb, nehéz volna eldönteni. Egy szenvedélyes évszak, az ősz, egy szenvtelen diktatóriumban, a Kádár Jánossal, maga a kohézia! Köhigcsélt az öreg Sándor.

 

X/2/b               Mi ez az elképesztő nyugalom, a nyugalomnak ez az abszolút teljessége, amit az étel, az ital jelent, vagy az, amit nem láthat a szem és mégis képet alkot róla az elme, vagy az, hog az agy munkája tökélyre fejlesztve, és nem emlékezik, de akkor is az emlék látványát akarja, a látványt akarja és megragadja, és nyugodt lesz a hang újfent. Nyugalmat teremtettünk. Mondjam ezt ki én? Kérded. Mindent azért teszünk, hogy nyugalmat teremtsünk. Itallal, étellel. Elképzelésekkel.

 

VI/2                 Tudod, anya, mégiscsak voltak aggodalmaim, félelmeim; például, ha lefényképeznek, ott a műteremben, hogy apám láthasson, attól tartottam, írod a kölyök helyett, hogy én viszont nem fogok látni, mert akit lefényképeznek, az elveszíti látását. (Ezért hát összezúztad a lámpákat, az egész műtermet.)

 

XV/2/              Vannak szavak, melyek kérdés előttiek, melyek talán az emlékezetet sem igénylik, hogy őket megőrizze.

 

XV/2/a                        Nincs távolabbi üzenet az olvasatlan levélnél. S nincs közelébb (semmi) (szerelem) a megíratlan levélnél. Írod.

 

 

BENEDEK SZABOLCS:

 

Két nő

 

Legalább történt volna valami, ám még azt se engedtem, hogy megfogja a kezem; a moziban matatott a térdem körül, összébb húztam a lábam, nem hagyta abba, rászóltam, ezután sértődötten ült, a filmre sem figyelt; a kávézóban hagytam, hogy egyszer végigsimítsa a kezét az arcomon, azt mondta: „beszéljük ezt meg”, kérdeztem: „micsodát”, mire ő: „hogy miért vagy ilyen”, kérdeztem: „milyen” (nna persze, minden férfi azt mondja: megközelíthetetlen vagyok, beülök velük éttermekbe, kávézókba, szállodák halljába, aztán nem történik semmi sem; olyankor mosolyogni szoktam: „miért, az talán olyan nagy dolog”, két gyerek után már csak tudom; volt egy manus, éveken át udvarolt, jó pozíciójú bizniszember, egyszer majdnem pénzügyminiszter lett – állítólag ő nem akart –, egy alkalommal azzal jött: „holnap nem lesz nálunk otthon senki, menjünk föl délután”; közöltem: „én nem ilyen vagyok”, faképnél hagytam, többé nem hívott, pedig három nappal rá a névnapja volt és egy ezüst töltőtollat vettem neki, gondoltam, majd jelentkezik, ha legközelebb találkozunk, odaadom – a toll azóta is az íróasztalom fiókjában lapul, tavaly karácsonykor erősen gondolkodtam, hogy a férjemnek ajándékozom, aztán mégsem kapta meg.

Legalább történt volna valami, most magyarázzam meg ennek a nőnek, hogy nem feküdtem le vele; úgyse hinné el, azt hajtogatja: „honnan ismeri a férjemet, mellébeszélés nélkül mondja meg”, nem hiszi el: az úr mellétárcsázott, abból a távoli országból valamelyik magyarországi érdekeltségét akarta hívni, meglepődött, hogy a vonal túlsó oldalán egy női hang vette föl, váltottunk pár mondatot, alig értettem, mit akar – erős az akcentusa –, megmondta az ország nevét és megadta a telefonszámot, letettük és megkerestem a térképen: jó messze van; nem hívtam vissza, egyrészt én nem hívogatok férfiakat, másrészt a külföldi számokat letiltották a munkahelyemen; nevettük a kollégákkal, hogy mik vannak, micsoda pasasok, meg is feledkeztem róla; vagy két héttel később újra jelentkezett, emlékszem-e rá, emlékeztem, azt mondtam: „írj nekem e-mail-t”, megadtam a címemet, öt perccel később ott volt a levél a gépemen, a telefon megint csörgött: „megkaptad-e”, hát innen ismerem.

Legalább történt volna valami, most lenne a beszélgetésünknek oka, elmeséljem-e ennek a nőnek, hogyan veszekedtünk a Váci utcában a férjével, tört magyarsággal, heves gesztusokkal magyarázta: „ebben teljesedik ki a férfi és a nő közötti vonzalom, márpedig mi vonzódunk egymáshoz, úgyhogy miért ne”; neki is azt mondtam: „engem nem lehet csak úgy ágyba vinni, most találkozunk harmadjára személyesen, azt se tudom, ki vagy”, erre meg üvöltözött: „hogyhogy nem tudod, írtunk már egymásnak száz e-mail-t, számtalanszor beszéltünk telefonon”, ő – jelentette ki – úgy ismer engem, mint a tenyerét (úgy mondta: a keze fejét), hátrafordultam, és indultam a földalatti felé, az IBUSZ-iroda előtt ért utol: „ne haragudj, nem akartam kiabálni, ideges vagyok, nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kellene, az üzlet sem köttetett meg, és a nejem is telefonált, sejt valamit, ismerem” – bekapcsolta otthon a számítógépet és elolvasta az e-mail-eket, a telefonszámlát is lekérte, részletesen, feketén-fehéren ott állt, hányszor hívta a férje a munkahelyi számomat, állítólag a magyarországi hívások összege körülbelül hetvenezer forint; csak nevetni bírtam, hirtelen nem tudtam, hol vagyok, és ki ez az ember itt velem.

Legalább történt volna valami, talán érdekelne, mit mesél ez a nő: a hatvanas évek végén ismerte meg ezt a férjét, együtt jártak ide egyetemre, jóképű, magas, izmos, barna bőrű férfi volt, az a távoli arab ország is vonzotta, egybekeltek, elutazott vele, kint szült két (azóta felnőtt) leányt neki; Magyarországgal sem szakadt meg a kapcsolat, a régi időkben, mikor még hivatalosan támogattuk az arabokat, a férje különféle delegációkkal elég sokszor Budapestre jött, tolmácsolt, állítólag még Kádárnak is, a rendszerváltás idején befektetett, dőlt a pénz, Magyarország a külföldieknek – ha jól csinálják – nagy üzlet lehet, a lányok megnőttek, beszélnek magyarul is, ő – az asszony – megszokott odakint, egzotikus, csodákkal teli világ, szépen, rendben megy az életük; aztán jövök én (cafka ribanc), belekontárkodok, felrúgok egy családot, tönkre teszem a boldogságukat; hallgatom: „hát mit képzel, mit akar ezzel a kapcsolattal, a férjem pénze kell, van neki dögivel, már eddig is bizonyára magára költött egy csomót” – a nőnek elakad a szava, sírni kezd hirtelen, zsebkendőt keresek a retikülömben, odaadom neki.

Legalább történt volna valami, kellemes, vonzó ember a férje, szépnek talán nem mondanám, mikor először küldött e-mail-ben csatolt fájlként fotót, azt mondtam: „na ne, hát ez a pasi ronda, mint a bűn, ráadásul szivarozik és iszik (pedig a muzulmánoknál azt csak titokban lehet), hagyjuk a francba, megszakítok vele minden kapcsolatot”, erre jöttek a könyörgő levelek: „mi történt, miért hallgatsz, eltűntél, miért nem felelsz”, azt írtam: „vannak bizonyos negatív vonások, amelyek nem tetszenek”; „negatív vonások mindenkiben vannak – jött a válasz – küldj inkább képet Te is”; az egyik kollégát kértem meg, szkennelje be (én és a két lányom), azonnal visszaírt: „gyönyörűek vagytok, főleg Te, a hangod után eddig is szépnek képzeltelek el, dehát még annál is szebb vagy”, a végére meg odaírta: szeret, nagyon szeret...

Legalább történt volna valami, még azt a parfümöt se fogadtam el, pedig – megnéztem – legkisebb kiszerelésben nálunk tizenötezer forint; séta közben elmeséltem, húsz éve nem láttam az unokatestvéremet, Amerikában él, erre elkezdett rángatni a legközelebbi utazási iroda felé, mondjam meg, mikor utazom, megveszi a repülőjegyet; máskor meg bérelt autóval állt meg a munkahelyem előtt, kijelentette, megyünk Bécsbe, sétálunk, megiszunk egy kávét, estére itthon vagyunk, ráförmedtem: „mit képzelsz, bemártasz a kollégák előtt, pletykálnak itt rólam így is eleget”, pedig nincs miért pletykálni, elmentünk párszor ide oda, megettünk néhány krémest meg ilyenek (a Szibériai borbélyt kétszer néztük meg), mindez semmit nem jelent; „sajnos tényleg nem sokat” – jelentette ki ő is, és sóhajtott egyet, ám a következő pillanattól már ismét mosoly ült az arcán, s újra mondogatni kezdte, mennyire szeret; „hagyjuk ezt – mondtam – vigyél el inkább a metróhoz, mennem kell az iskolába, vár a gyerek”.

Legalább történt volna valami, a húgom – aki a férjem elől fedezett – azt mondta, az utolsó találkozásunkkor feküdjek le vele, ki tudja, mikor jön legközelebb, meg hát lassan hatvanéves, talán legközelebb nem is lehet... mi tagadás, gondolkodtam a dolgon, utána úgy voltam: ha mással nem, miért kivételezzek vele, ha tényleg szeret, szeressen így; azt hittem, a búcsú előtt megint sürgeti, szóba se hozta, a feleségéről beszélt, milyen régen élnek rossz viszonyban, bár egy fedél alatt, de jószerivel nem szólnak egymáshoz egy szót se, „nem kellemes”, egyetértettem, a férjemmel én is lényegében ugyanígy vagyok, leszámítva, hogy a gyereknevelésben azért elég sűrűn értekezem vele; az utolsó sétakor fölajánlotta, elvisz bárhova, nem jártam még egzotikus országban, csak szóljak: Afrika, Ázsia; neki most lejár a vízuma, de menjek vele, Tunézia, Egyiptom, Libanon, akármerre elrepül velem szívesen; közbevetettem: „dehát azt mondtad, a feleséged mióta sürget, tíz napra jöttél, és már itt vagy vagy négy hete, haza kéne menned”, hallgatott, aztán megismételte: a feleségével nagyon régóta rossz a kapcsolata, hogy az a nő mit mond, ne törődjek vele.

Legalább történt volna valami, most lenne indoka a nő fenyegetéseinek, a sírás után elszánt tekintetet ölt, kipakolja elém a papírokat: „kedvesem, egyebek mellett azért jöttem Budapestre, hogy megkeressem azt a házasságtörőt”, a telefonszámlák alapján mindent kinyomozott, tudja, ki a férjem, és hol lakunk, itt vannak a hívások adatai (mikor, hány perc, ilyenek), az e-mail-ek együtt, kinyomtatva, szép, vaskos dosszié, „ezt így vagy úgy, a férje meg fogja kapni, döntse el: együtt adjuk-e oda, és akkor esetleg lehetősége lesz védekezni, vagy egyszerűen én juttassam el neki”, szép kis anyag, a válóperes ügyvéd biztos hasznát veszi, nem is bánnám, csak hát a gyerekek, házasságtörő asszonynak odaítélik-e, a kávémat kavargatom, iszom egy korty ásványvizet, nézem a nőt, megkérdezném: „akkor nem is élnek rosszul, csak hazugság volt az egész, vagy miért ragaszkodik” – végül azt kérdezem: „meddig lesz Magyarországon”, „az magán is múlik” – feleli, „jó – mondom –, holnap délután jöjjön el a lakásunkra (úgyis tudja, hol lakunk), hozza el ezeket a papírokat, és vagy így, vagy úgy, de mindent elrendezünk”; felállok, a helyére tolom a székemet, megfordulok, nem köszönök, indulok kifelé; az jár a fejemben, még nagyon sok minden történhet holnapig, most bánom igazán: legalább történt volna valami.

 

 

MOLNÁR LAJOS:

 

A boszorkány

A szoba asztalán a virágmintás, ujjatlan ruhádat vasalod, most ez a divat. A levegőben izzó faparázs és párolgó ruha illata. Holnap estére várod a vőlegényedet, hogy elvigyen az aratók báljára. Ekkor hallod, nyílik a kapu, a hátsó udvarról kutya ugat. A vasalót fölfordítod, hogy ne égesse ki a ruhát, a konyhán keresztül indulsz kifelé. Közben hallod, hogy valaki befelé jövet hangosan - hogy a ház gazdája is hallja - jó napot kíván. A konyha ajtajából nagydarab cigányasszonyt pillantasz meg, elébe sietsz, hogy minél kevesebbet lásson a házból. Mikor közelebb lépsz, füstszag csapja meg az orrod. A jövevény darab kenyeret és szalonnát kér, te persze tudod, hogy határozottnak kellene lenned, azt válaszolod, nektek sincs, menjen és kérjen máshol. A cigányaszszony beteg gyerekének legalább egy kis darabot vinne, de te kitessékeled az utcára. A téglával kirakott járdán halad kifelé, ring rajta fekete bőszoknyája és lábán csattog fekete bőrpapucsa. A hátán konyhaabroszból batyu, valamit visz benne. Mikor kilép a kapun, visszanéz, tekintetedet keresi bogárszemeivel, ettől megrémülsz. Hirtelen eszedbe jut az otthagyott forró vasaló, visszasietsz, megnyugszol, hogy nem égette ki a ruhát. Fölkapod a vasalót, a levegőben néhányszor meglóbálod, hogy feléledjen benne a parázs. Már előre örülsz a holnap estének, annak, hogy jön érted a vőlegényed, és ti is ott lesztek a báli forgatagban.

Este már sötétedéskor lefeküdtök, hogy ne fogyjon a petróleum. Valaha heten aludtatok egy szobában, már csak négyen, mert két bátyád és nővéred elkerültek a háztól. Pamuthálóingben bújsz a takaró alá, hallod a többiek szuszogását, és az ablak alatt a későn hazatérő lovas kocsikat. Még el sem alszol, erős nyomást érzel a mellkasodon, levegőt nem kopasz, nem tudsz se megszólalni, se megmozdulni. Az első pillanatban azt sem tudod, mi ez? Fogy a levegőd, és a testedet zsibbadás járja át, ijedtedben összeszeded gondolataidat. Eszedbe jut, hogy a napközben kéregető cigányasszony boszorkány is lehet, és most így akar ártani. A következő pillanatban a keresztanyádtól hallott jó tanács villan az agyadba: ha éjjel megnyom a boszorkány, bal kezünkkel bele kell marnunk az arcába. Megörülsz ennek az ötletnek, mozdítanád a karodat, de nem engedelmeskedik, és majd megfulladsz. Úgy érzed, az egész tested megfeszül. Majd mintha gyengülne a nyomás, ekkor minden erődet összeszeded, megmozdul a bal karod, a levegőbe nyúlsz, bár nem látod a boszorkányt, megtalálod és teljes erővel az arcába marsz. - Szerencséd - mondja. Ekkor megszűnik a szorítás, kéred, hogy gyújtsanak lámpát, mert majd megfulladsz. Apád arra biztat, inkább aludj. Öcséd ugrik ki az ágyból, a sötétben az asztalon megkeresi a gyufát, meggyújtja a petróleumlámpát. Elmeséled, mi történt. Szüleid azt mondják, csak álmodtál, öcséd hiszi is meg nem is. Éjszaka alig tudsz aludni, emlékezetedben újra és újra felidézed az eseményt.

Reggel fáradtan ébredsz. A lavórhoz csoszogsz, a kannából vizet töltesz, megmosod az arcod, hogy felébredj. A lavór mellől elveszed a fésűt, belenézel a fali fakeretes tükörbe, a cigányasszony néz vissza rád sebzett jobb arcával, a hátad mögül füstszagot érzel. Hátranézel, de ott csak szüleid és öcséd szunyókál. Kétségbeesésedben kiszaladsz az udvarra, megállsz a kerekes kútnál, megfogod a káváját, belenézel. A mélyén csillog a víz, visszaveri az ég fényét, a vízkorong csillogását egy fej sötét alakja töri meg, de nem látod az arcát. Habozol, hogy mit csinálj. Kiakasztod a kút hajtókarját, a láncon a favödör ereszkedik lefele. Egyre gyorsabban pörög a hajtókar, míg loccsanva vízbe nem ér a vödör, és nem fogy a lánc. Húzod a vedret föl, ahogy emelkedik, egyre nehezebb. A fölhúzott favedret a kút kávájára rakod, fölé hajolsz, úgy iszol. Érzed, testedet átjárja a tiszta, hideg víz, ez lehűt és megnyugtat.

 

 

JÁSZ ATTILA:

bizonytalan feljegyzések

 

i/

 

addig bámulsz a múzeumban egy önarcképet,

mig nem kezdesz már túlzottan hasonlítani rá,

együtt öregszel vele, mint aki tükörbe nézett,

melyik is lehetne az igazibb hamisítvány,

 

nem tudod eldönteni

 

 

ii/ villányi

 

az álomképen megjelenő, festményszerű, visszatérő

szolíd női arc, arra figyelmeztet, miként talán

a függönydrapéria számonkérő színe is,

egy angyal könnyen visszaváltozhat reggelre

 

 

iii/

 

a grófnő ablakának kő párkánya felé

lassan másztak a csigák, olyan lassan,

hogy az író akár arra is gondolhatott volna,

mi is történjék majd, ha egyszer tényleg felérnek

 

NÉMETH GÁBOR:

Tárcatár

 

 

Sötétkamra

 

Embervért árulnak a Pannon ABC-ben, piros Peugeot Partner hozza, kartonszám, 0.33-as kiszerelésben, már pár lépésről is konzervkólának látszik, csak közelebbről derül ki, hogy a márkanév helyére a vércsoportot írták. Ma nullás jött, erhá pozitív, nyilván régi hiánycikk, mert a sor a sarokig ér a kánikulában, egy néni elájul, beveri a fejét a járdaszegélybe. A fia kísérte ide, oligofrén kamasz, porcelán arccal, kertésznadrágban. Az álláról bizonytalan szőrök lógnak. Fejhangon sikoltozik, segítsen, segítsen végre valaki. Miért nem te segítesz, kérdezi egy geci hang a gyomrom mélyéről. Valaki odabiceg világoskék ingben, lehajol, makulátlan zsebkendőt szorít a néni halántékára. Mobilon hívják a mentőket. Tizennégy másodperc. Miért nem próbálsz meg legalább hozzáérni.

 

&

 

Művház, pont, amilyen elé az agyonkoptatott fordulatban kell kimenni a hóra. Táncmulatságra készülődnek, a dobogót már felépítették, szőrös deszka, jut eszembe a megfelelő kifejezés, nyers, gyalulatlan fenyő, átható fenyőszag. Idelent, a neonok kíméletlen fényében bádogasztalok, mintha nem is a művház évek óta használatlan úgynevezett nagyvetítője, hanem kerthelyiség volna a kietlen hodály, amibe beleálmodtam magam. Negyven bádogasztal, de csak az egyiknél ülnek, ez az ülnek vagyok én. Enyhe másnaposság érzete. A dobogón két cigány fiú gyakorol, az egyiket nem látom, csak tudom, a másiknál dobgitár, fémből. Mintha egy Zsiguli motorháztetőjét szakították volna le, és abból hajtogatta volna valaki. A felület akár egy Rolls-é, finom, gyöngyházfényű, kék metáldukkó, az éleken hibátlan króm. Mintha egész nap törölgetné a gazdája egy darab szarvasbőrrel. Egyetlen hang sem hallatszik. Némagitár. Némagitáron gyakorol, a karja félnehézsúlyú bokszolóé, szúrósan néz, mintha nem volnék oda való, mintha baromira nem hívott volna oda senki a bádogasztal mellé, hogy bámuljam a némagyakorlást. És nincsen nálam semmi, amivel leplezhetném magam. Még egy rohadt újság se, Népsport, vagy mit tudom én, hogy alaposan belemélyedhessek. Nyilván elfelejthettem megnézni a plakátot. Elég gáz. Ki kéne valahogyan jutni. "Rájöttem, hogy az ember milyen remekül kigondolt marionettbáb. Gondosan kimunkált bábu, s bár nincsenek zsinórok hozzáerősítve, mégis tud peckesen járni, ugrani, szökellni, mi több, szavakat kimondani. Ki tudja? A következő év Bon-hetén talán én leszek az új halott, akit megidéznek a Bon-fesztiválon. Milyen múló egy világ! Elménk ezt az igazságot állandóan kiveti magából." – olvasható a szamurájok kódexében. Az Álomfejtő A-tól Z-ig szerint viszont cigánnyal álmodni elfojtott szabadságvágyat jelent.

 

&

 

A lányom túl sokat hiányzott az általános iskolából, ezért nekem kell helyettesítenem. Két hosszú sorban ülünk, mintha egyetemi szemináriumon volnánk, a padok viszont repedezett, összefirkált matuzsálemek. Matematika óra van, és a tanár – szürke öltönyös, erősen verejtékező fiatalember – a munkafüzetet forszírozza. Sajnos, otthon felejtettem. Elvileg ez a harmadik á, de bárhová nézek, tele az osztály ellenszenves szülővel, csupa stréber, úgy bámulnak, mintha most majd miattam buktatnák meg az összes gyereket algebrából. Időhúzásképpen játszani kezdek a vadonatúj radírommal. Fehér, hibátlan kavics kaucsukból, a nagyszünetben loptam a sarki közértből. Nagy nehezen kicsöngetnek. A Presser Gabival megyek haza, úgy öltözik, mint a régi csibészek, zsabós ing, Elvis-barkóval, idióta napszemüveg. Hát te nem változtál semmit, bazmeg. Rámnéz, nem válaszol, csak röhög, idétlen kamaszhangon.

 

&

 

Kosztolányi egy alkalommal, maga sem értette, miért, disznószívet vásárolt a hentesnél. A hentes, aki tudta, hogy költővel áll szemben, kissé zavartan húzta végig párnás kézfejét a zsírpapíron, és a szokásosnál egy árnyalattal gondosabban rajzolta rá a számjegyeket. Kosztolányi kilépett az alig elviselhető augusztusba. Az Erzsébet-téren keresett megfelelő helyet. Kissé megbontotta a zsírpapírt, a lakkcipője orra elé lökte a csomagot, és várt. Gyűlni kezdtek a húslegyek. Kicsi, zöld smaragdok, mintha a közeli divatházból rajzanának ki a kézelőgombok. Kosztolányi lehunyta híres pilláit, és elszenderedett. Irtózatos csámcsogásra ébredt. Angol bulldog habzsolta a szívet, félelem, harag és elfogultság nélkül.

 

&

 

Az utcák errefelé nehéz, állati sóvárgásból vannak, az idegen, ha erre téved, csakhamar elveszti minden erejét, s egy reménytelen söntés teraszára kényszerül. Ezek itt az összes vágyukat beteszik egy nagy, ziháló, fekete gépbe, fölforralják, aztán a masszát ráöntik a megfelelően előkészített felületekre. Pokoli hely. Ráadásul a világ leggusztustalanabb halfajtájáról van elnevezve.

 

&

 

Felébredek, és egy ütemmel, de ez az egy ütem effektíve az örökkévalóság, később ébred fel a testem. Bezárták a lepkét a dobozba.

 

&

 

A Szent István parkban sziesztázok, és amikor ismeretlen okból hátra kell fordulnom, bármennyire giccses, azt látom, hogy mögöttem a padon öregember tanítja az időt a kislányának. A kislány az öreg karóráját nézi, csak az a furcsa, hogy túl közelről. Lassan fogom fel, hogy felnőtt nő. Down-kóros, a piros ruhácska miatt néztem kislánynak. Miért járatják őket gyerekruhában. A férfi feláll, elindul, kifelé a parkból. A lánya csak később megy utána, papa, kiáltja panaszos hangon. A férfi nem fordul meg, a parkot védő kerítés kapujánál várja, háttal, de amikor odaér a nő, nagyon gyengéden fogja meg a kezét. Araszolnak hazafelé a rakparton.

 

 

DERCSÉNYI DÁVID:

 

Akkor kezdj el töprengeni kissé

ha egy elv mentén áll fel a világ

mondta nekem egyszer ebéd közben

a gombócot villájára szúrva nagyapám

 

ha táncversenyként gondolod el a dolgokat

és pukedlizni kezdenek a fák

polkázni készek az autóbuszok

nos, akkor baj van – szólt teliszájjal a nagyapám

 

de ha tanulásként fogod fel a mindenséget

a katedrálisok képletek, algebrát

fedezel fel a szomszéd mosásában

ez szintén zűrös. Sütit? – mosolygott nagyapám

 

ám mikor sparhertnek tekinted a Földet

elszívónak használatos a mennyország

sütő a pokol, s minden itt készül el

akkor isteni eszme szállt reád – zárta le nagyapám

 

a gyümölcsös kosár fedelét. Tovább beszélt volna tán

de megjelent, s a kertbe őt kitolta

a gőzben tejhabbá főtt nagyanyám

 

(nagyapa elvei)

 

nyakkendőt kötök, inggallér

hűvösen simul a vászonhoz

 

fésű barázdálja hajfonatom

aranyló selyemét

 

párás bőrömre krém tapad

testem illata körbelengi terem

 

kint mosómedvék tisztogatják a

kukák zsákokba zárt táplálékát

 

elhaladok az egyik lény közelében

 

bárcsak megkérdezhetném tőle

ő hogyan ápolja magát

 

(templomba menés)

 

a téren ismét betér a helyre

kisfröccs, pogácsa, még egy

nem számít a tavasz, a sörre

ráhúz még egy pohárka vodkát

akkor is, ha szerelme elment

úgy is, ha egy karambolt lát

lecsúszik féldeci cseresznye

hiába vásárolt új lakást

a csaposlánytól kérdi, szeretsz-e

mindig elvégzi az összeadást.

 

(mindennapozás)

 

 

KUKORELLY ENDRE:

 

Mémoires - Hekerle Lászlónak

 

Két kislány üvöltöz az utcán.

Szép sárga a hajuk. Dobozos kólát

isznak. Az egyik a másik felé köpi,

csillog az álla. A nyál csillog az

állán. Csorog a cuccán

le a nyála.

 

Én most itt, azt hiszem, kiszállok.

Megyek haza a köpködők között.

Veszek vagy két kiló banánt,

ha a boltig el nem felejtem,

vagy el nem állok.

El nem ejtem

 

az elálmélkodástól. Bennem „nyoma van”

ama „negatív magabiztosságnak,

amiben az ironikus tudat

időnként tetszeleg.” Nem mintha tetszene.

A lányok tetszenek. Még viszonylag

a köpködés is.

 

Viszonylag furcsa, mint minden divat.

Furcsa bogarak keletkeznek,

állnak a járdán, alig másznak el,

ha rálépek, kicsit recsegnek,

azért egy kicsit ez kihat

a relatív kedélyre.

 

Na jó, de mégis, itt szépen végigmegyek.

Sajnos, van némi recsegés,

mindenből kifolyik valami.

Ha kerülgetek, kevésbé ropognak,

de azt alig lehet.

Úgy aligha lehet.

 

Ma délelőtt ilyen aligha voltam.

Bajosan. Az nem jó. Nem valami jó,

de így telik. Többnyire rosszul

söprögetnek. A fele ottmarad.

Délután gyakoroltam

a nyelvet.

 

Vagy még az is lehet, hogy összesöprik,

csak minden rögtön széjjel lesz dobálva,

söpörnek aztán hajigálnak,

egyszerre söprés és dobálás, attól függ,

mi van. Beszámítják a többit.

Beszámítódik.

 

Mégiscsak az van, hogy megyek haza.

Valamivel hosszabb útszakaszon.

Persze ugyanaz, csak hosszabban érzem.

Máskor meg túl rövidnek.

Egy autóduda

beragadt.

 

SPORT

SZÍV ERNŐ:

 

Hajrá Türkiyemspor!

Két török férfi végezte délidei imáját a Viktória parkban. Annyi mindent kitaláltunk már a halál ellen. Mondják azt is, hogy a futball lezülleszt. Alacsonyság, szellemtelenség, az igénytelenség kiszolgálása, és hogy ráengeded a tömeget a lelkedre. Így van, elismerem. Egy középhátvédből nem lesz húsvéti sonka. A labdarúgás, akár űzöd, akár szurkolói jelenléteddel nyomatékosítod, alacsonyabbá tesz, mert éppen azt mutatja meg, mekkora vagy, milyen vagy, és milyen nem leszel soha. Ilyenek vagyunk, szóltam református rezignációval az íróhoz a katzbachi stadion fapados lelátóján, mire ő, az őskatolikus, bólintott, természetesen a Türkiyemspornak drukkolunk a Viktória 89 ellenében.

Ez parancs?

A jót nem kell parancsolni, bólintott újfent, csak jól kell tanácsolni, kamerád.

Hárman mentünk ki a májusi vasárnapon eme kreuzbergi sporttelepre, az író, egy berlini kolléga, és szerénységem, ezt találtuk ki a halál ellen, legalábbis én igen.

A Türkiyemspor vezeti a berlini Verbandsligát, a Viktória erős középcsapat. A labdarúgás lezülleszt, de azért a kezdőrúgásnál fölnéztem az égre is, wahnsinnblau ohne Wolken, hát igen, így néz ki a halál, ott kéklik, te meg játszol alatta, vagy csak nézed, mások hogyan játszanak. Egyszer egy Frankenstein Mária nevű, füzesgyarmati virágkötőlány megkérdezte a helyi középcsatárt, mit választ, a pénteki könnyített edzést, vagy őt. Ne tudjátok meg a választ.

Mellettünk egy Döner kebab-föltaláló ült, kicsi, pontos ember, nem látszott züllöttnek. Elmesélt egy történetet az öccséről Ali Mohamedről, aki némának született. Ali kapus lett, s mert szavakkal szólni nem tudott, sóhajtásokkal, nyögésekkel, hörrenésekkel, szisszenésekkel és gurgulázásokkal adott utasításokat a sorfalnak, a középhátvédnek, a balbekknek, a bírónak. Már húsz éve védett, hol jobban, hol kevésbé szerencsésen, mígnem egyszer egy olyan meccsen, ahol kapott öt különböző gólt, de éppen a harmadiknál, melyről nem tehetett, bár bizonyos nézőpont szerint mégiscsak volt benne némi felelőssége, mindenesetre, ha akarom, janicsár, ha akarom, szpáhi, ahogy a tekirdagi törökök mondják, szóval Ali Mohamed a harmadik gól után nézte, nézte a labdát, és egyszercsak, életében először és utoljára megszólalt.

„Ezt most miért, Allah?!”

Soha nem tudtuk meg, miért éppen akkor szólalt meg Ali, bólintott a kicsi, pontos, kebabos ember, majd megragadta a karomat, effendi, most maga jön, maga mondjon nekem történetet.

Ezeregyéjszakáztok, kérdezte lágyan az író.

Bólintottam, és máris belekezdtem, hogy volt egyszer egy becsületes szajoli középhátvéd, nagydarab, sokhúsú, szőke ember, például a disznóvágásnál, ah, bocsánat, néztem a kicsi, pontos kebabosra, és korrigáltam, szóval birkavágásnál csak a kezét használta. Egyet ütött és kész. Meccsen soha nem ütött, mert becsületes volt. Mindegy. Lepihegett Szajolra egy nő Szolnokról, a nagyon híres Perl Amál, és a középhátvéd meg a nő azt találták ki a halál ellen, hogy szeretni fogják egymást, és így is tettek, iszonyatosan szerették egymást, tényleg, nagyon. Viszont hét végén meccsek voltak, és ilyenkor szegény Perl Amál iszonyatosan rettegett, hogy egyszer nagyon megsérül az embere, eltörik a lábát, ágyékon rúgják, fejbe tapossák, savas nyállal köpik szembe, leszúrják a szögletzászlóval etc. Már pénteken rémképeket látott Perl Amál. Mígnem egy viharos szombat estén a férfi kedvenc, khm, birkafasírtjába dormikumot kevert, elefántadagot, majd pedig, míg kint a vihar tűnődve tizedelte a szajoli akácfák ágait, ő egy finom kalapácsütéssel eltörte az embere jobb lábszárcsontját, csak hogy az ne menjen el többé, ne hagyja el, és nehogy megsérüljön etc.

Szép, bólintott a kebabos, csak egy kicsit magyaros.

Milyen ügyes a kettes, mondta az író, aki többfelé is tudott figyelni.

Dzsemal a neve, rokonom, mondta a kebabos.

Dzsemalt ebben a pillanatban iszonyatosan fölrúgták, minekutána úgy is tetszett, kész, vége van, mert nem mozdult, és nem jajgatott. Azt akartam mondani az írónak, nemde így ismerkedett meg édesapád az édesanyáddal, de aztán az jutott eszembe, lehetett az pingpongmeccs, miért is ne. De Dzsemal már állt, megrázta magát, és dúrt, hajtott tovább. A törökök nyomtak, daráltak, és az első félidőben kihagytak öt ziccert, majd kaptak egy vitatható tizenegyest, amit Uwe, a Viktória véletlenszőke és véletlenkétméteres középhátvédje abszolvált, majd pedig kiállították az egyik török védőt is tettlegesség miatt, úgyhogy veszni látszott a Porta méltósága. Eunuch leszel, kisfiam. De mintha mégis ők lettek volna többen, tovább daráltak, nyomtak. Valahol a háttérben a Kispál és a Borz énekelt, illéri, illéri, előre.

Egyszer, nem is régen, szólt tűnődve a berlini hírlapíró kolléga, elmentem vendégségbe egy német házaspárhoz, s a második sör után a toalett felől érdeklődtem, mire a háziasszony édes mosollyal: egyenesen, aztán balra, kedves Attila, csak arra kérném, hogy ne állva, hanem ülve tessen vizelni...

... „bocsáss meg, nem huggyoznit mondott?”, kérdezett közbe az író, aki föltétlen híve volt a szavak pontosságának,

...mert minálunk ez így szokás, fejezte be a hírlapíró kolléga a mondatot. És akkor ezen elvitatkoztunk. Mert én mindenképpen állva szerettem volna.

Kézilabdázott a házigazdád?, kérdezte az író, majd megjegyezte, a tízes is ügyes, csak nem dolgozik eleget.

A tízest Michaelnek hívják, rokon fiú ő is, bólintott a kebabos.

Úszóedző volt, így a berlini kolléga.

Tor, tor, kiáltott föl hirtelen a kebabos, pedig a középpályán csipegették egymást a játékosok.

Ő egy másik meccset is lát közben, bólintott az író.

Mindeközben egy nyugtalan török szurkoló meg kívánta ölni a partjelzőt, a többiek visszaimádkozták a lelátóra, pedig tudták, hogy igaza van. Türkia, Türkia, lelkesedett a nép, nem a német szurkolók, ők éppen hét és felen voltak, mert egy fiatal hölgyet másfélnek számítottam be, és azt hiszem, még igen szerény is voltam. Akkor már a Viktória 89 családi drukkerei között ültünk, egy nyolcvannégy éves néni, láthatóan a vezérszurkoló, hatalmas wursttal a kezében magyarázta, azért vonulnak így hátra a mieink, a Viktória játékosai, mert az edző elvtárs így rendelkezett. Ezt mi is láttuk, mert az edző ott üvöltött a pálya szélén, pedig tudta, hogy nincs esély. Jól van, ő ezt találta ki. Többen voltak a németek, és védekeztek. Tudták, miért teszik. Máskülönben az ember tudja, és hiába tudja. Ez is olyan, hogy például tudom, hogy meghalok, de hiába tudom, mert mégis meghalok. Felhő nem habzott az égen, támadott a Türkiyemspor, és végül bedaráltak hármat, győztek újra, és föl fognak jutni. Ünnepelnek majd, köszönjük szépen, Allah, ihatunk egy pohárka pezsgőt? Igyatok, csak ne vegyem észre!

Csaknem szép volt, mondta az író a meccs után.

A parkban a két török éppen a délutáni imát végezte. Ők is jól kitalálták. A berlini kolléga nézte őket, aztán hirtelen kitalálta, hogy funkcionál egy jóravaló sörkert a közelben. A bejáratnál szelíden megfogtam az író karját.

Ugye nem pingpongmeccsen történt?

Úgy válaszolt, hogy meg sem szólalt. A kertben azt találtuk ki, hogy barna búzasör. Kitaláltuk ezt, egyiket a másik után.

Egyszer egy füzesgyarmati virágkötő lánynak azt mondta a helyi középhátvéd, hogy… Nem. Ezt talán mégse tudjátok meg.

 

MEGYESI GUSZTÁV:

 

Vizelettiszta viszonyok

Úgy fest egyelőre, hogy Szekeres Judit, 400 gátas, szép reményű atlétanőnk nem lesz ott Sydney-ben, az olimpián, ugyanis nemrégiben doppingvizsgálaton esett át és az úgynevezett B-próba is pozitív eredményt hozott. Amint az köztudott, a világ békeszerető sporttársadalmának vizelete már évek óta bonyolult és cikkcakkos utat jár be, a versenyzőt vizelésre kényszerítik, s nemcsak verseny után, de két verseny között is, ad hoc jelleggel, ad absurdum akár utcán, villamoson is. A mintát aztán két részre osztják, s egymástól függetlenül avatott szakértők vizsgálják meg a legnagyobb titoktartás közepette.

Mese nincs. A világ harcol a dopping ellen, s ha valakinek mind a két próbája pozitív, azt eltiltják, az már más kérdés, hogy mindenki tagadja a doppingot, akkor is, ha a vizelete szinte csobog a különféle hatószerektől, és  körötte, a labor parkjában hirtelen égig kezdenek nőni a fák.

Szekeres Judit a mi lányunk, következésképp nem doppingolt.

Ezt a legautentikusabb személy, ő maga, valamint az edzője is alátámasztja, aki mellesleg a férje.

Szekeres ügyében van azonban egy érdekes mellékkörülmény. A versenyző és edzője ugyanis védekezésükben arra hivatkoznak, hogy a mintavétel napján, valamikor év elején Dél-Afrikában, a mintavevő alkalmazott részeg volt. Magyarán, be volt rúgva, úgy vette át a mintát. Ezt a tényt egyébként Gyulai István, a Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára is megerősítette, hozzátéve, hogy a második próbánál, a B-tesztnél a szabályok szerint “még nem kellett figyelembe venni a versenyző védekezését, hogy részeg volt a mintavevő, így csupán azt a tényt állapították meg, hogy doppingszer volt a vizeletében”.

Én magyar vagyok. Lesz-e magyar éremeső a kenguruk földjén? – kérdezem magamtól minden reggel, s őszintén remélem, hogy Szekeres Judit ártatlan, egy percig se szedett tiltott szert. Igen ám, de akkor hogy került mégis dopping a vizeletébe, leszámítva azt az esetet, hogy a részeg mintavevő hozzátette a magáét. Hogy milyen ingert érez egy lerészegedett ember a folyosón végigvonulva pohár vizelettel a kezében, s hogy mit tesz utána kényes helyzetében, el lehet képzelni, mint ahogy azt is, hogy megbotlott, bezuhant a gyúrószobába, s odalett a minta. Eme feltevést viszont gyengíti a kérdés, hogy ugyan már, miért doppingolna egy vizeletminta átvételre szakosodott alkalmazott, akár Dél-Afrikában, akár másutt.

Nem akarok vizeletügyekbe mélyebben belemenni, de hát sportoltam magam is. Fél évenként kellett megjelennem a Vörösvári úti OTI harmadik emeletén, ahol sárga műanyag pohárba vizeletet produkáltam, majd bevittem a sportorvoshoz. Kerületi OTI-ban sportorvosnak lenni nem egy nagy karrier, ennek megfelelően a sportorvos, őszes hajú, pakombartos ember, állandóan csontrészeg volt. Átvette a poharat, mert asszisztenciát se kapott, és az ablakpárkányra helyezte, kábé úgy, ahogy a söröskrigliket csapják oda bajor oktoberfesteken, ennek ellenére soha probléma nem volt az én vizeletemmel, menetrendszerűen kaptam meg a számomra nagyjából a sportkarrier csúcsát jelentő VERSENYEZHET pecsétet az igazolásomba.

Ha a postás részeg, nehogy már a feladót látogassa meg a Józan Élet alapítvány.

S mégis: a szakértők szerint úgy áll a helyzet, hogy ha Szekeres Juditnak sikerül bebizonyítania, hogy a mintavevő tényleg részeg volt, ekként nem szabályosan vette át a pohárka vizeletet, nem fogják eltiltani, s akkor csakugyan joggal várhatunk magyar  éremesőt a kenguruk földjén.

Világ laborosai, részegedjetek!