Ószabó Attila–Tóth Judit–Vajda Éva riportja: A pénz Kovácsa II. – Bankár-csoport egy évtizede • Mucsányi Marianna: „Időközben” minden lehetséges (a kormány félidőben) • „Eichmann vajon mindannyiunkban benne van?” – Erős Ferenccel beszélget Argejó Éva • Az ÉS könyve májusban – Esterházy Péter: Harmonia caelestis (Dérczy Péter) • ÉS Irodalom: Dercsényi Dávid, Grecsó Krisztián, Jász Attila és Kukorelly Endre versei, Benedek Szabolcs, Békés Pál, Molnár Lajos, Németh Gábor és Solymosi Bálint prózája
KOVÁCS ZOLTÁN:
Úgy négy évvel
ezelőtt, amikor az újságíró-szövetségben rendezett idiotisztikus sajtótájékoztatókon
Horn Gyula egyre idegborzolóbb pökhendiséggel válaszolgatott a hozzá intézett
kérdésekre, az állampolgár arra gondolt, hogy ez azért talán mégsem marad így
örökké. Hogy az talán mégsem létezik, hogy a magyar történelem legújabb kori időszakának
bravúrproduktuma egy mázlista ellentengernagy, meg egy betűejtő
konszolidációbajnok, akinek legfőbb erénye az egyszerűség: hokedlin
ülve eszi a krumplistésztát. És már akkor el is érkeztünk Hornig és a korábbi
szocialista kormányzásig, amelynek viszonylagos visszafogottsága (értsd,
mértéktartóak vagyunk a parlamentben, gátlástalanok a gazdaságban) politológusi
vélemények szerint az MSZP utódpárt-jellegéből fakad. Ezt a politikai
alapú büntetett előéletet a párt és feje hosszú időn keresztül jól
viselte, mígnem félidőben egyszer csak képtelen volt magát tovább
türtőztetni, és arról kezdett beszélni, hogy a szocialista kormányzásnak
nincs alternatívája.
Ezzel a
szocialisták el is kezdték saját sírjuk megásását: a kormányzás utolsó két éve
a sértődéses idegbaj jegyében telt, a párt és az ország két különböző
nyelven kezdett beszélni, s ez a kommunikációs deficit hatalmasodott aztán el a
választásokra, az eredmény ismert.
Emlékeztetnék
arra, hogy a rendszerváltás utáni kormány egyik elnöke is tett hasonló
bejelentést, amikor Boross Péter kifejtette, nincs is sem hazaszeretetben, sem
az anyaföldhöz való ragaszkodásban méltóbb erő, mint az MDF, úgyhogy nincs
kinek átadni a kormányt. Az eredmény megint csak ismert, egyazon lendülettel el
is vesztették a választásokat.
Mármost ebben az
országban nem szokás tanulni a más kárából.
Félidő van,
és a kormánypiár arról szól, hogy a polgári kormányzásnak nincs alternatívája,
amitől az eddig apátiába zuhant ellenzék érezhetően erőre is
kap. Mégiscsak igaza van Koloszár őrvezetőnek, aki nem hitte el, hogy
kétszer nem lehez ugyanabba a folyóba lépni, és ezt bizonyítandó, még annak
idején, 1973-ban, Körmend határában, egy teljes szakasz szeme láttára kétszer
egymás után beleugrott a Rábába, meg kiugrott a Rábából. Most a fiatal polgári
erő bizonygatja, hogy kormányzásuk az idők végezetéig tart. Negatív
időutazásban vagyunk, a különbség annyi, hogy amíg négy éve a kor tipikus
embere a kitokásodott posztkádárista vállalkozó volt kárpótlási jeggyel meg
kapcsolati tőkével, a ma embere huszonötéves minisztériumi
osztályvezető vékonykeretes szemüvegben, többnyire falkában jár, és ha
valakivel nem ért egyet, akkor nem vitatkozik tovább, hanem megcsörgeti az Audi
kulcsát és odébbmegy. Ezt nyugodtan megteheti, mert ezt teszi a főosztályvezető
is, a főosztályvezető meg az államtitkártól látja, aki viszont ezt
közvetlenül a minisztertől leste el. Nem akarok nagyon előreszaladni
az időben, de egy esetleges választási kudarc után a magyar polgári
erő elgondolkodhatna majd azon, milyen sokat rontottak az idők során
ezek a világot alapjában véve most még igencsak kerek szemmel néző, ámde
annál jobban nyomuló fiúcskák a Fidesz
megítélésén. Hogy azok az emberek, akik két éve azért szavaztak a
Fideszre, mert elegük volt a Horn-féle maszatolásból, azon kapják magukat, hogy
szembetalálkoztak egy őket alapjában véve semminek tekintő
társasággal, amelyik még a kornak járó tiszteletet sem adja meg nekik. Orbán
Viktor hiába áll egymásra rakott homokzsákokra és segíti az elesetteket, ha öt
perccel később egy másik tévécsatornán a szárnyát bontogató újdonsült
pártelnök a fél országot lenyüvezi, alapjában véve már ő sem tudja, miért,
hacsak azért nem, mert így olyan markáns.
Ennyit a
mentalitásról és az érintkezési szokásokról.
Ennek
nagypolitika-beli megjelenítődése nem lehet más, mint a joghézagok mentén
történő politizálás és a szavak köznapi jelentésének tetszés szerinti
értelmezése. Az ember úgy hitte, hogy ennek ünnepélyes és soha vissza nem
térő pillanata a rendszerváltás utáni parlamentarizmus szégyene, a
háromhetenkénti ülésezés, de már ez sincs így. Az agilis kormányerő új
ügyet szándékozik lenyomni a nyüvek torkán: az évi költségvetés kétévi
költségvetéssé alakítását. Ez ugyan egyszerre mond ellent a demokratizmusnak, a
jogszabályoknak, meg úgy általában is az intelligens, józan és mértékletes
gondolkodásnak, de ma már tudható, hogy nem is a fölsoroltak képezik a kormány
erejét és szellemiségét. Mindezzel természetesen mélyül a szakadék nemcsak
kormányzat és ellenzék között, hanem egyszersmind a két szavazótábor között.
Politikai szempontból az ország két részre szakadt – mellesleg ezt tekintik
konzervatív politológusok Orbán legnagyobb politikai tettének: a
kétosztatúságot. Hogy ez a továbbiakban mit hoz majd a hazai viszonyokba, az
erősen kérdéses. Pontosabban tán nem is kérdéses, nagyon is megjósolható:
minden egyes kormányváltásnál véres leszámolást. A korábbinál is rettenetesebb
tisztogatást, a másik végleges elpusztításának elementáris akarását. A
kétosztatúságnak és a váltókormányzásnak ugyanis csak akkor van értelme, és
csak úgy működik, ha a hatalomra került politikai erő valamiképp,
valamilyen arányban folytatja elődje politikáját, s nem pedig annak
végleges eltakarítására tör. A kétosztatúságnak Magyarországon e pillanatban
nincsenek meg a politikai, de az intellektuális feltételei sem. Egy hatalmát
vesztett, sértett társaság áll szemben egy olyannal, amelynek soraiban a
kelleténél több az első generációs értelmiségi, amelyiknek tipikus eleme
az osztályvezetővé avanzsált becsvágy. Se tradíció, se tapasztalat, csak a
fotelbe idomult test, amelyik ebben a pillanatban azt élvezi, hogy behozzák
neki a kávét, meg hogy saját sofőrje van.
Szóval, hogy
visszakanyarodjunk a nyitó gondolathoz, hogy kiket adott a világnak
Magyarország legújabb kori történelme. Egy ellentengernagyot, egy
betűejtőt a szocializmus út-ján, és most, amikor pedig már nem kéne
görcsölni Hitler meg Brezsnyev szorításában, megint csak lenyüvezik a fél
országot, és ehhez a magyar miniszterelnöknek egy szava sincsen.
Herczog Mária tájékozatlansága
Gellért Kis Gábor
humanitástól indított tanulmányára (Ráchel, a törvénytevő) reagált Herczog
Mária az ÉS április 28-i számában. (Kit érdekel Bilha és Dán?) A
dajkaanyaságról kifejtett véleménye újra csak tükrözte a gyermektelenségre
ítélt és csak e módszer révén boldoguló házaspárok sorsa iránti teljes
érzéktelenségét. Ráadásul a konkrét magyar tapasztalatokról tudomása sincs. Az
1989-ben indult dajkaterhes-programban 14 meddő házaspár sikeres
terhességéről tudok, amelyből tizenöt egészséges kisbaba született. A
szociológus félelmével szemben a programban résztvevő tizennégy dajkaanya
közül (tehát akik már hozzásegítettek meddő házaspárokat a
gyermekáldáshoz) tizenhárom utólag is úgy érezte, helyesen cselekedett és
elégedettséggel töltötte el a más családoknak nyújtott segítség. Közülük ketten
rendszeres véradók, szerintük sok hasonlóság van e két embersegítő orvosi
módszerben. Csupán egy házaspár bánta meg tettét, mivel a dajkaterhesben
érzelmek keletkeztek a genetikai apa iránt, amely rontott házastársi
kapcsolaton. Az a 14 meddő házaspár, aki így jutott gyermekhez,
nagyon-nagyon boldog, hiszen évek óta készültek életük e csodálatos eseményére.
Arra a kérdésre, hogy megmondják-e majd gyermeküknek születésük sajátos körülményét,
tízen igennel feleltek, már csak azért is, mivel az édesanya méhhiányt okozó
baja úgyis ismert a családon belül. Négy család szívesebben elhallgatná
gyermekük előtt ezt a kényszerhelyzetet. Ami nem jó, de ha arra gondolunk,
hogy a genetikai vizsgálatok szerint a gyermekek 2–4 százaléka nem a törvényes
apáé, és az ilyen „kakukkfiókákról” sem szokták az édesanyák a gyermeküket (meg
persze a férjüket) tájékoztatni, akkor nem érzem különleges tragédiának
jelenlegi álláspontjukat.
Térjünk még
vissza a dajkaterhesekhez. A program kezdetekor a dajkaterhességre szóló
felhívásra száztizenhárom asszony jelentkezett. Mindegyiküknek volt már
gyermeke, 70 százalékuknak kettő, vagy több. Ebből adódóan csaknem
mindegyikük a 25 és 35 év közötti korcsoportba tartozott. Mintegy 40 százalékuk
munkanélkülinek, 30 százalékuk háztartásbelinek mondta magát. Az aktív
keresők között legmagasabb az egészségügyi dolgozók aránya volt. A
nemzetközi kutatás keretében történt kérdőíves adatgyűjtés szerint
ketten minden ellenszolgáltatás nélkül segítenének az ilyen meddő
házaspárokon (már ezért sem lehet őket „bér”-anyáknak tekinteni), míg
heten ezt csak pénzért csinálnák (általában irreálisan nagy összegeket jelöltek
meg). A döntő többséget elsősorban a segíteni akarás vezérelte, de
elvárnák költségeik megtérítését is. A költségek kapcsán engem az is zavar,
hogy ugyan a lombikbébi-módszer alkalmazásakor a magzatkezdemény beültetését a
biztosító téríti, de a hormonelőkezelés költségeit nem. S az utóbbi
esetenként 20–50 ezer forintot tesz ki egy-egy beültetés előtt és gyakorta
3–6-ra is szükség van. Ekkora összeget pedig az ilyen típusú meddőségben
szenvedő szegényebb házaspárok nem tudnak kifizetni. Az állam,
gyermekbarát politikáját bizonyítandó, segíthetné őket valamilyen
formában.
Herczog Mária
írásában amolyan ceterum censeoként az úgynevezett Czeizel-ügyet is említi,
sokadszor. Képtelen vagyok megérteni, hogy egy értelmiségi hogyan foglalhat
állást egy büntetőügyben, amelyben teljesen tájékozatlan, pedig a bírósági
tárgyalás nyílt. Mégis, idáig hallgattam, de most, miután az eddigi tárgyalási
napokon meghallgatott vádlottak és tanúk vallomása a valós helyzetet igazolta,
szükségesnek tartom Herczog Mária felelőtlen hazugságait szóba hozni. A
gyermekét külföldön örökbeadó hat asszony megsegítésével vádoltak, vagyis hogy
„közreműködtem családi állásuk megváltoztatásában”. Bebizonyosodott, hogy
közülük három aszszonnyal sohasem találkoztam és róluk semmiféle tudomásom nem
volt. A másik három asszony valóban kérte segítségem semmiképpen nem vállalható
terhességük megoldásához. A hazai örökbeadást ajánlottam, amit ők
elfogadtak, így zártuk le az orvosi tanácsadást és megtettük a szükséges
lépéseket. A később történtekről tudomásom nem volt, tehát nem is
működtem közre. Mégis, az ügyben teljesen tájékozatlan Herczog Mária
ismételten nyilatkozott „közreműködésemről”, kimerítve a rágalmazás
bűnét.
Dr. Czeizel Endre
A blöff folytatódik
A tiszta vész
kritikája – a kecskeméti polgármester első másfél éve (ÉS, 2000. március
24.) című riportom egyik fejezetében – A blöff neve: Brüsszel – bemutattam
a hírős város nagyszabású nemzetközi akciójának főszereplőjét,
Kállai Tündét, aki egy éve Kecskemét EU-irodájának közgyűlés által
kinevezett vezetője Brüsszelben. Ezt követte egy levélváltás (Mi a blöff?
– ÉS, 2000. május 5.), amelyben Kállai Tünde kioktatatott a tényszerű és
építkező újságírás mibenlétéről, bár érveinek semmi köze nem volt
ahhoz a tényhez, hogy a kecskeméti képviselőtestület eredménytelenség
címén egyhangúlag visszahívta kiküldetéséből.
Kállai Tünde végre olvashatott egy – az ő szóhasználatával élve –
„européer szemmel és tényszerűen” megírt, „független és politikai
nyomástól mentes” cikket a Népszabadságban, Pócs Balázs brüsszeli tudósító
tollából, Visszahívták az első magyar EU-lobbistát címmel: „Ahhoz, hogy
legálisan tartózkodhassam Brüsszelben, céget kellett alapítanom, hisz
turistaútlevéllel érkeztem ide, Kecskemét önkormányzata más muníciót nem adott
– mondja Kállai. A hölgy az iroda fenntartásánál közös kockázatvállalást ajánl
a városvezetésnek” – olvasható a május 9-i cikkben.
Kállai Tünde
ebben a nyilatkozatában egyszerűen – helyes igeidőt használva – nem
mondott igazat. Ő jelenleg is a Kecskemét Megyei Jogú Város
Önkormányzatának százszázalékos tulajdonát képező Kik-For
Ingatlankezelő és Forgalmazó Kft. munkavállalója. Most pedig a munícióról:
kiküldetésekor Kállai Tünde kívánságlistát nyújtott át az önkormányzati kft
gazdasági igazgatójának, melyen titkárnő, irodabútor, kanapé, számítógép,
vezetékes és mobiltelefon, fax, hűtőszekrény, mikrosütő stb.
szerepeltek, melyeket a város meg is vásárolt részére. Ezentúl a költségvetés a
múlt évben húszmillió forintot biztosított az iroda fenntartására, ebben az
évben pedig eddig hat és félmilliót szavazott meg a közgyűlés. Kállai
Tünde a Népszabadság cikkében említés tesz olyasmiről is, amiről ez
idáig szó sem esett: bevallja, hogy a városi segítség állítólagos hiánya miatt
céget kellett alapítania Brüsszelben. Nos, itt van a kutya elásva. Kállai
visszahívása mögött a kecskeméti képviselők diszkréciója áll, már jó ideje
tudomásuk van ugyanis arról, hogy az EU-irodavezetőnek Kecskemét városa a
legkisebb gondja Brüsszelben: Hungarica néven saját cége van, szolgáltatásait
még reklámozza is Belgiumban. Ha a cégalapítás etikai vonatkozásait nem nézzük
is, munkaköri leírása kimondja, hogy az irodavezető más gazdasági
tevékenységet nem folytathat. Vagyis cégalapítása fegyelmi vizsgálat alapját
képezi.
Kállai Tündének
szíve joga felültetni egy újságírót, de ez a szerkesztőt nem mentesíti a
cikkben szereplő ellentmondások feloldása alól. Hiszen egy
képviselőtestület csak az általa kinevezett személlyel szemben gyakorolhat
munkáltatói jogokat, egy vállalkozót nincs joga visszahívni posztjáról, azzal
legföljebb csak szerződést bonthat.
Rajnai Attila
Marad a segítség
A május 12-i
páratlan oldalon olvashatjuk T.Gy. Kétes segítség című írását, melyben a
szerző alulírottnak a Magyar Hírlap hasábjain megjelent érettségi tételét
taglalja. Sok szempontból igazat kell adnunk a cikkírónak, amit köszönet illet
meg építő kritikájáért.
1. Vitán felül
áll a helyesírási hibákkal kapcsolatos észrevételek helyessége. E hibák
elsődleges áldozata e sorok írója és eddigi munkájának hitele. Már csak
azért is, mert az említett személy- és helységnevek a kéziratban helyesen
szerepeltek. A tördelési, szedési és korrektori hibák különösen napilapok
esetében mindennaposak, sajnálatos, hogy ezen cikkel a nyomda ördöge ilyen
durva tréfát űzött.
2. A szerző
több helyen kéri számon a részletességet, például a német törzstiszti és
vezetői hierarchia, vagy a (helyesen) „Falka-taktika” lényegét
illetően. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy akciónk
cikksorozatának célja az érettségiző segítése, így itt – szemben a
tudományos igényű munkákkal – szempont a célszerűség és a tömörség
is, hiszen tételeink elsősorban célzott olvasói köre a történelem iránti
érdeklődés szempontjából meglehetősen heterogén gimnazistáké, nem
pedig a tudós kutatóké.
Szóljon a fentiek
mellett az a tény, hogy a DFT-Budapest összesen 96 hírlapi tételét a számtalan
pozitív visszajelzés mellett mindeddig egyetlen elmarasztaló szakmai vagy
nyelvészi kritika sem érte.
Szép Viktor
Racionalitás és történelem
(Papp László Tamás
Egy magyar Gulag-relativista [ÉS, május 12.] című írásához.)
A német nyelv
megkülönbözteti a megélhető és a régmúlt történelmet. A „Zeitgeschichte”
szóval jelöli azt, aminek még élő szemtanúi vannak, és a „Geschichte” szó
alatt tartja nyilván azt, ami a szemtanúk halála folytán végleg a múlté.
Az 1986-ban
kitört német történészvita alapvető kérdése az volt, lehetséges-e
historizálni a holokausztot? Ernst Nolte német történész racionalizálási
kísérlete, melyben a náci terrort mint a bolsevik rendszer terrorjára adott
választ mutatta be, hatalmas botrányt kavart. A reakciók nyomán józanabb
történészek, mint például az izraeli Dan Diner, feltették a kérdést, hogy
egyáltalán történelem-e a holokauszt. Értelmezhető-e érzelmektől
mentesen embermilliók kiirtásának folyamata?
Nyugat-Európában
a kérdésre egyértelmű a válasz: nem. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ne
volna lehetséges feltárni a népirtás logikáját és racionalitását. Egyesek, mint
például Claude Lanzmann – a méltán híres Shoah című dokumentumfilm készítője
– magát a kérdést is megtiltották: „Hier ist kein Warum” – mondta Lanzmann,
idézve Primo Levi SS-őrét, amikor a holokauszt egyik túlélője a
haláltáborok őreinek magatartásáról készített filmet. Az ismert francia
szerző, J. P. Sartre egykori magántitkára még a film levetítését is
megtiltotta, mondván, hogy maga a kérdésfeltevés is obszcén.
Ez a magatartás
áttételesen a történetírásban is létezik. A népirtás okát kutatni hallatlan
merészség, hiszen az elpusztítás is „racionális” indoklással történt. Nem
könnyű a kérdésről úgy nyilatkozni, hogy közben egyértelmű
legyen: a gyilkosok logikájával semmilyen szinten sem azonosulunk. Másrészt
viszont az egyéni felelősség kérdése is megszűnik, ha a kérdésre nem
adunk választ. Ha ezt elfogadjuk, akkor azt állítjuk, hogy a bűn eleve
elrendeltetésként, kikerülhetetlen sorseseményként egyeseket érint, másokat
pedig nem.
A német és a
bolsevik rendszer felelőssége semennyiben sem csökken attól, ha
bizonyítást nyer: tömeggyilkos döntéseik mögött nem puszta szeszély, hanem
pontosan végiggondolt hatalmi érdek állt, még akkor sem, ha valós indokul e
hatalmi érdek helyett sokszor fantazmagóriáikat adták a külvilág tudtára.
Magyarországon
kevéssé ismert, hogy mind a zsidóság megsemmisítése, mind a Szovjetunióban
mesterségesen kiváltott milliós áldozatokat követelő éhínség mögött a
hatalom pontos és részletes számítása állt.
Német
részről alapvetően élelmezési szempontokból döntöttek a népirtás
mellett, mely korántsem csak a zsidókra korlátozódott. A németek által uralt
terület 1941 májusában 12 millió tonna gabona behozatalára szorult volna ahhoz,
hogy az ellátás elérje az 1939 előtti színvonalat: ezt a szovjet
szállítások is csak részben fedezték. Németország első világháborús
tengeri blokádja több százezer civil halottat és a hátország bomlását
eredményezte: ezért a náci vezérek nem merték megkockáztatni a német fejadagok
csökkentését. Göring nyíltan ki is mondta: inkább pusztuljanak az értéktelen
népek, de Németország nem éhezhet. Mint ahogyan a legújabb német kutatások is bizonyítják,
a népirtás folyamatos radikalizálódása mögött mindig kimutatható a politika
hideg számítása. A náciknak nem volt szükségük olyan területekre, melyek több
élelmet fogyasztanak, mint amennyi megtermelésére képesek (kivéve saját
országukat): a „Generalplan Ost” szerint ezért kellett volna halálra éheztetni
például Leningrád és Moszkva lakosságát. Munkaerejük pótolhatónak tűnt,
fejadagjaik viszont nem.
Magyar
részről a deportálások mögött egyértelműen kirajzolódik, hogy a
legfőbb motiváció nem az irracionális antiszemitizmus, hanem a hullarablás
volt. A deportálások sebességét meghatározta az a tény, hogy a Sztójay-kormány
a zsidóvagyon újraosztásával akarta megoldani az ország szociális
feszültségeit. Csak ez tette lehetővé, hogy másfél hónap alatt
kiszállítsanak több mint 600 000 embert. A magyar hatóságok ügybuzgalmával a
megsemmisítés nem tudott lépést tartani, a túlterheléstől Auschwitz
halálgyárában még a krematórium kéményei is megrepedtek.
A magyar vezetés
külön kormánybiztost nevezett ki a zsidók vagyoni ügyeinek „megoldására”. E
hivatal fő feladata az volt, hogy megakadályozza a zsidó vagyon
elrejtését, illetve német kézre jutását. A deportáltak lakásait az utolsó
kiskanálig leltározták, a haszonbérleteket,
ingatlanokat zárgondnokság alá helyezték, a takarékbetétkönyveket és
magánszámlákat egy zsidó számlává vonták össze, majd mindezt bekebelezték. A
magyar állam még arról is gondoskodott, hogy az auschwitzi transzport utasai
még karikagyűrűiket se vihessék magukkal. Minden csendőr és
szolgabíró tudta, ez immár a „magyar nemzet” vagyona, és a deportáltaknál már
csak azért sem érdemes értéket hagyni, mert azt a németek „nyúlják le” a
jogilag már korábban megszüntetett emberektől. Ha a holokausztot pusztán
irracionális jelenségnek tekintjük, akkor megszüntethető az azt
elősegítő politikusok és az azt lebonyolító közigazgatás
felelősségének megállapítása. Márpedig a felelősök száma korántsem
csupán néhány hisztérikus antiszemitára korlátozódik...
Hasonló a helyzet
a szovjet terror esetében is: a kollektivizálás kettős célt követett:
egyrészt a sok kisbirtokot meg kellett szüntetni azért, mert a kisbirtokos
struktúrában sokkal kevesebb élelmiszerfelesleg termelődött, mint a nagy
gazdaságokban, melyek alacsonyabb termésátlagok mellett is abszolút értékben
többet termeltek. A kisbirtokosok termésük nagy részét maguk fogyasztották el,
adót nem fizettek. A Szovjetuniónak azonban szüksége volt arra, hogy akár a
világpiaci ár alatt is piacra dobhassa élelmiszertartalékait. A burzsoáziától
elrabolt kincsek után ez volt az egyetlen eszköz, mellyel devizához juthattak.
A devizára pedig feltétlenül szükségük volt a nehézipari fejlesztések
finanszírozásához, hiszen a gépeket zömmel az USA-ból és Nyugat-Európából
importálták. De a gépek mellett fegyverlicenszek tucatjait is az ukrán
parasztok búzájából vásárolták. Így került szovjet tulajdonba az amerikai
Christie által tervezett harckocsialváz is, mely később T-34-esként vált
ismertté, és ennek jegyében vásárolták az ejtőernyőselyem méterének
százezreit is (a Szovjetunióban 1941-ig egymillió ember kapott
ejtőernyős-kiképzést, nyilván nem defenzív meggondolásból). Sztálin
meggyőződése volt, hogy a proletár világforradalom kitörésének
feltétele a szovjet hadsereg és nehézipar fejlesztése – hiszen a forradalmat csak erőszakos úton
tartotta lehetségesnek. Ezért kellett elvenni a paraszttól a gabonát, és
éhenhalatni vagy bekényszeríteni az újonnan létrehozott ipari komplexumok silói
közé.
Papp László Tamás
egyébként kitűnő cikkében kárhoztatja Krausz Tamást, mert
„racionalizálni próbálja” a kommunizmus bűneit. Racionalizálás nélkül
azonban nincs megértés és nincs történelem sem. Krausz Tamással szemben a
kritika inkább azért lenne indokolt, mert nem mér egyenlő mércével és a
két totális politikai eszme közül a kommunista iránt túl sok empátiával
viseltetik: tömeggyilkosság és tömeggyilkosság közt különbséget tesz, holott ez
morálisan vállalhatatlan. Még akkor is, ha a gyilkosok között voltak
különbségek.
Ungváry Krisztián
A kommunizmus és a kapitalizmus bűneiről
Az Encyclopaedia
Britannica 1991-es, angol nyelvű kiadásának rövid definíciója szerint „a
kommunizmus olyan politikai és gazdasági rendszer, amelyben a tulajdont a
közösség birtokolja, s minden állampolgár osztozik a közös jólétben,
többé-kevésbé igényei szerint”. Jelentéktelen árnyalatnyi különbségektől
függetlenül valamennyi megbízható filozófiai kézikönyv és lexikon hasonlóképp
határozza meg azt a rendszert, amelynek elméleti alapjait elsőként Platón
(Az állam) és az őskeresztények (Apostolok cselekedetei) fektették le. Van
épeszű ember, aki elhiszi, hogy a sztálini Szovjetunióban, vagy akár a
kádári Magyarországon mindenki igényei szerint osztozott a közös jólétben?
Helyes-e a cári önkényuralom birodalmi intézményrendszerére épülő
bolsevizmus bűneit azonosítani a filozófusok, a vallásalapítók és az
egyszerű rajongók több ezer esztendős álmával? Az államszocialista
rendszerek dogmaként hirdették magukról, hogy „demokratikusak”, a sztálini
alkotmányt a maga idején még nyugati szakértők is a világ egyik
legdemokratikusabb jognyilatkozatának ítélték. Mondhatjuk-e, hogy ennek
megfelelően, hogy a demokrácia („népi demokrácia”) esetén a nép
felelős a Gulag hullahegyeiért? Nem túlzott udvariasság-e néhány keleti
zsarnok irányában, ha szó szerint elhisszük nekik, hogy sikerült
megvalósítaniuk az emberi filozófia egyik legősibb eszményét, a
kommunizmust?
Sajnálom, hogy a
„kommunizmus” áldozatairól szóló tudományos és propagandisztikus irodalom
láthatóan ki sem tér erre a kérdésre. Ha filozófiailag nem teszünk világos
különbséget a kommunizmus eszménye és a bolsevizmus valósága között, akkor
nehéz megmondani, hol végződik időben visszafelé az utóbbi miatt
felróható történelmi felelősség. Csak Lenin felelős az őt
félreállító Sztálin bűneiért, vagy Marx is? S ha Marx igen, akkor mit
gondoljunk Hegelről, Morus Tamásról és az első keresztényekről?
(„A hívek mind összetartottak és mindenük közös volt. Birtokaikat eladták és az
árát szétosztották kinek-kinek szükségéhez mérten”, tanítja a Biblia.) Vagy
Platónról, aki Leninhez hasonlóan a gyakorlatba is megpróbálta átültetni
filozófiai tanait?
Papp László Tamás
az ÉS május 12-i számában (Egy magyar Gulag-relativista) ezen is túlmegy, s
minden jelző nélkül úgy általában a „szocializmust” azonosítja
„százmilliókat érintő justizmordokkal”. Jó lenne tudni, hogy a sokféle
szocializmus-definíció közül melyikre gondol? Thatcher asszony az Európai
Uniót, komolyabb angolszász szerzők a svéd jóléti modellt nevezik
szocializmusnak. A nyugat-európai kormánypártokat és az MSZP-t is magába
foglaló Szocialista Internacionálé hivatalos nyilatkozata szerint a
„demokratikus szocializmus” megvalósítását tekinti céljának. Elég otromba
állítás lenne Tony Blairt, Lionel Jospint vagy Kovács Lászlót tömeggyilkosságok
előkészítésével vádolni. A nyolcvanas évek kádári szocializmusa úgy ért
véget, hogy az állampárt elvesztette a szabad választásokat és átadta a
hatalmat a nyertes pártnak. Feltehetően ez a módszer sem nevezhető a
népirtás klasszikus esetének. Mivel Papp László Tamás több alkalommal az MSZP
betűszót is belekeveri dolgozatába, élnem kell a gyanúval, hogy tudatosan
igyekszik aktuálpolitikai célra felhasználni dolgozatának szomorú tárgyát.
Az ilyesfajta
szemantikai pongyolaságokon túl is komoly fenntartásaim vannak a „kommunizmus
rémtetteiről” szóló teóriákkal szemben. Az európai demokráciákban ötvenöt
esztendeje alapelvnek számít, hogy a holokauszt egyedülálló gonoszságot
képvisel az emberiség történelmében, egyedisége nem vonható kétségbe, s aki
mégis erre törekszik, az valamilyen módon a nácizmus bűneit relativizálná.
Az eredendően gonosz nácizmus nem hasonlítható össze semmilyen más
rendszerrel, így a bolsevik kommunizmussal sem. Röviden szólva baleknek tartom
azokat a demokratákat, akik a nácizmus mentegetőinek csapdájába sétálva
ilyen kalandra vállalkoznak.
Sztálin sötét
zsarnokságot valósított meg, amelyben döbbenetesen sok emberéletet áldoztak fel
részint öncélú gonoszságból, részint egy torz gazdasági fejlődés
érdekében. (A Gulag áldozatainak nagy többségét, ahogy Szolzsenyicin világosan
kimutatta, az olcsó kényszermunka érdekében tartóztatták le.) Az irodalom, a
filmművészet és a történetírás több évtizede folyamatosan tárja fel ezeket
az iszonyatokat, s nagyon helyes lenne, ha a magyar közvélemény az eddiginél
jobban megismerné a tényszerűen dokumentált bűnöket. Jó érzésű
ember nem mentegeti Sztálin bűneit, még akkor sem, ha Európa keleti felét
– benne Auschwitzot is – a szovjet csapatok szabadították fel. A bolsevizmus
mélyen antidemokratikus és zsarnoki rendszer volt, amely enyhültebb formáiban
is önkényuralmi módszerekkel kormányzott. Ezt ugyan Schmidt Mária és Stéphane
Courtois előtt is tudtuk, de nagyon helyes, ha most ők is elismétlik
az igazságot.
Az áldozatok
számával való egyoldalú játékot azonban nagyon ízléstelennek érzem. Az
első koncentrációs táborokat a búr háború idején az angolok állították fel
az ellenséges katonák internált hozzátartozóinak, akik közül tízezernél többen
pusztultak el a fogságban. Az orosz polgárháború idején meggyilkolt civilekért
a bolsevikokat, a fehéreket és az intervenciós hatalmakat egyforma
felelősség terheli, s az összes áldozatot abszurd dolog lenne összesítve a
kommunizmus számlájára terhelni. Lenin polgárháborús megtorlásait nem a 2000-es
esztendő békéjéhez, hanem például a mai Törökország világi szentjeként
tisztelt Kemál Atatürk retorzióhoz méltányos hasonlítani. Pol Pot tébolyult
rendszerét a vietnami kommunisták számolták fel. Ezt követően az Egyesült
Államok még hosszú évekig a Pol Pot-rendszert fogadta el Kambodzsa hivatalos
vezetőjének, s minden idők egyik leggonoszabb tömeggyilkosa hatalmát
vesztve még látogatást tehetett New Yorkban. Ezek elemi tények, amelyek
ugyanannyira igazak, mint a Gulag borzalmai.
Különösen
árulkodónak érzem, hogy mind Papp László Tamás, mind Seres Lászlónak adott
interjújában Stéphane Courtois részletesen beszél az 1932-es ukrajnai éhség
több milliónyi áldozatától. Igen, ez iszonyatos tragédia volt. Egy torz és
igazságtalan rendszer minden bűne kifejeződött a több millió gyermek
és felnőtt néma éhhalálában. Hatvannyolc esztendővel ezelőtt. Az
is tény azonban, hogy minden évben – 1999-ben éppúgy, mint 2000-ben – több
tízmillió ember hal éhen ma is a Földön. Zömükben olyan országokban, amelyek
előbb gyarmatként, majd névleg szabad országként jó évszázada a
kapitalista világrendszerhez tartoznak. Többségük (az afrikai államok)
szerződéses kapcsolatban állnak vagy az Európai Unióval, vagy a (brit)
Nemzetközösséggel, illetve a francia nyelvű államok közösségével. A
mezőgazdasági túltermeléssel küzdő fejlett országok a
feleslegből és a fegyverkezési kiadások töredékéből tízmilliók életét
menthetnék meg. De a szabad piac elveire hivatkozva nem ezt teszik, hanem
hagyják meghalni őket. Ha az 1932-es éhínség felelőseit kutatók a mai
éhínségekért felelős személyeket és ideológiákat is megnevezik, akkor
elhiszem, hogy az áldozatokkal való szolidaritás vezérli őket. Ha viszont
a kommunizmus bűneiből azt a következtetést vonják le, hogy a szabad
piac nevében nem szabad változtatni a világgazdaság jelenlegi, sok millió
éhhalállal járó rendjén, akkor nem tartom többre őket Sztálin
propagandistáinál.
Ken Livingstone,
London ötvennyolc százalékos többséggel megválasztott főpolgármestere
sikeres kampánya során úgy fogalmazott, hogy a nemzetközi gazdasági szervezetek
egy évben több embert ölnek meg vagy hagynak meghalni, mint amennyit Hitler
gyilkoltatott meg egész uralma alatt. Ez így demagógia, mert a gázkamrákban
legyilkolt csecsemőket nem lehet egy önző gazdasági rend áldozataihoz
hasonlítani. De a XIX. századi ír, az 1932-es ukrajnai és a jelenlegi afrikai
éhség iszonyata igenis összemérhető. Mindhárom esetre igaz, hogy a
képletes és valóságos kenyeret ideológiai okokból tartották vissza azok,
akiknek módjukban lett volna segíteni.
Sanda
aktuálpolitikai utalások nélkül a huszadik század bűneinek feltárása
remélhetőleg egy emberségesebb huszonegyedik századba vezet minket. A
történelmi elemzés baloldalellenes kampánnyá silányítása azonban Auschwitz
relativizálását és mindenfajta kapitalizmuskritika kriminalizálását szolgálja.
Hegyi Gyula
Pert nyert Kastyják
A Fővárosi
Munkaügyi Bíróság jogerős ítéletével megsemmisítette dr. Kastyják János
volt kiskunhalasi rendőrkapitány fegyelmi elbocsátásáról szóló Bács-Kiskun
megyei főkapitányi határozatot, és az országos rendőrfőkapitány
ezt jóváhagyó határozatát. Kastyják fegyelmijének az alapját az képezte, hogy
bírálja felettesei intézkedéseit és politizál. Az exkapitány hosszú évek óta
próbálta jelentéseiben figyelmeztetni feletteseit Sepsi László dohány-nagykereskedő,
a becsődőlt Sepsiker Rt. tulajdonosának üzelmeire, aki többször is
nyilvánosan kijelentette, hogy Orbán Viktorhoz és Pintér Sándorhoz
fűződő kapcsolatai révén eltávolítja Kastyják Jánost a
kiskunhalasi rendőrkapitányság éléről. Kastyják, elbocsátását követően,
följelentette Gergényi Péter Bács-Kiskun megyei főkapitányt hivatali
visszaélés és hamis vád bűncselekményére hivatkozva. Az ügyben a
Szabolcs-Szatmár Megyei Főügyészség jelenleg is nyomoz. A negyvenhét éves
kapitány nem kérte visszahelyezését, közös megegyezéssel nyugállományba vonult.
A tavaly nyáron jogtalanul menesztett főrendőr elbocsátásának
hátteréről az ÉS részletes tényfeltáró riportot közölt január 14-i
számában, No szmoking címmel.
Riport- és glosszaverseny
A Soros
Alapítvánnyal közösen meghirdetett verseny legutóbbi szakaszának díjazottjai:
riport műfajban első díjas Kertész Péter „Egyetértek, Sándor”
című írása, amely a VIP-lista és a CM-klinikák történetéről szólt.
Második Rajnai Attila riportja a kecskeméti polgármesterről A tiszta vész
kritikája címmel. A glosszisták első díját É. Németh Géza nyerte, második
Nizalowsky Attila. Mivel a díjazottak közül többen szabadságukat töltik, a
díjakat az eredeti időponthoz képest később, június 1-jén adjuk át a
szerkesztőségben.
ÉS
vacsorák a Vasas Családi Vendéglőben
A vacsorákat
mindig a hónap utolsó csütörtökén – májusban tehát 25-én – rendezzük 19 órától.
Az előzetes helyfoglalás föltétlen ajánlott, ezt az étterem 212-8777-es
telefonszámán kell megtenni. Az étterem címe: II., Pasaréti út 11–13. Fél
nyolckor Pápai Erika és Vallai Péter felolvas, ezért kérjük, helyüket
időben foglalják el. A májusi főszakács: Kabán Eszter.
Levesek: Jeges
citromleves; Fokhagymás cukkínileves; Diós szárnyaskrémleves
Előételek:
Ananász kaviárral; Lángoló sonka; Sonkakrém formában
Főételek:
Tengermelléki marhanyelvragu; Kacsa kaprival; Pikáns sertésborda
Desszertek: Epres
túrógombóc; Pupák (német derelye); Szentgyörgyi palacsinta
„Időközben”
minden lehetséges – politikusok és elemzők elengedhetik a fantáziájukat,
előbbiek gondolatban kioszthatják egymás közt a következő kormány
tárcáit, utóbbiak eljátszhatnak a koalíciókötések lehetséges variánsainak
számolgatásával. Így volt ez 1992-ben és 1996-ban is. Nyolc éve májusban a
Fidesznek háromszor annyi támogatója volt (39 százalék), mint a
közvélemény-kutatások szerint mögötte álló MDF-nek (13 százalék), hogy aztán
két év alatt a 7 százalékos választási eredményre küzdje le magát. Négy éve pedig
úgy tűnt, már a Bokros-csomag után, de még a Tocsik-ügy előtt, hogy
az MSZP-t semmi sem menti meg attól, hogy miniszterelnök-jelöltje 1998-ban
ismét kormányalakítási megbízást kapjon. A szocialisták 28 százalékos
támogatottsággal vezették a népszerűségi listát, a majdani győztes, a
Fidesz pedig 9 százalékkal, a parlamenti pártok közül utolsó előttiként
várta a folytatást, a kormányzati ciklus második szakaszát. (Mindebből
persze nem következik általános tanulság.)
A felmérések
szerint 2000 tavaszán az MSZP – azon választók körében, akik biztosan
elmennének szavazni és tudják is, kire voksolnának – 16 százalékkal vezet a
Fidesz előtt. Ez a különbség túl van azon a határon (a 10 százalékon),
melyről Orbán Viktor egy tavaly év végi pártrendezvényen azt állította,
hogy jó kampánnyal, a választások második fordulójában kialkudott
visszalépésekkel ledolgozható. A küzdelmet azonban nem két párt, hanem két
blokk vívja majd: hiába kedvez a pillanatnyi politikai hangulat az ellenzéknek,
ha „most vasárnap” a két tábor pártjainak szavazatai öszszeadódnának, az FKgP 8
és az MDF 5 százalékos támogatottsága, illetve az SZDSZ 5 százaléka miatt
kétesélyessé válna a versengés.
Történhetne
mindez két év Fidesz-kormányzás után, amelynek a – választók számára
irrelevánsnak tűnő – eredménye nem más, mint a jobbközép koalíció
hatalmi pozícióinak megszilárdítása. Először a rendszerváltás óta a
jobboldal által képviselt politika, értékrend, intézményrendszer – ízlés
kérdése, hogy tetszik-e vagy sem –, de megkerülhetetlenné vált. A Fidesz a
„vörös pókháló” szétszaggatása közben precízen szövögette a „fehér pókhálót”,
építette klientúráját. Nem folytatta az előző ciklusokban megkezdett
gazdasági-társadalmi reformokat, nem indított be újabbakat, nem hirdetett meg
nagy programokkal, nem foglalkozott szakpolitikával, kísérletet sem tett arra,
hogy a ciklus első szakaszát felhasználja a társadalom számára
kellemetlen, de a továbbiak szempontjából lényeges lépések megtételére. (A
gazdaság önjáróvá vált, a kormányzatnak nem kellett mást tennie, mint figyelnie
a növekedés-egyensúly problémájára. Ha a gazdasági folyamatok a prognózisok
szerint alakulnak, még az a csoda is megeshet a Fidesszel, hogy teljesül az a
választási ígérete, melynek realitásában maga sem hitt igazán: a 7 százalékos
növekedés.) A kormányzat egyetlen dologra összpontosított az adminisztrációban,
a stratégiai ágazatokban, a médiában, a magánszféra állami
megrendelésektől függő szektoraiban: a pozíciószerzésre. A ciklus
következő szakaszában vélhetően annak leszünk tanúi, hogy a Fidesz
miként igyekszik megszilárdítani ezt a klientúrát, illetve hogyan hangolja
össze a szavazatmaximálás miatt teendő lépéseket és a jobboldalnak szánt
gesztusokat. Ebben a politikai kontextusban van jelentőségük azoknak a
szimbolikus eseményeknek – a miniszterelnöki–pártelnöki funkció
szétválasztásának, a „nagy programok” beindításának, az
államfő-jelölésnek, a kormányátalakításnak, a Fidesz–FKgP szövetség
megerősítésének –, melyek időben egybeesnek a kormányzati ciklus
kitüntetett pontjával, a félidővel.
A Fidesz, okulva
az 1999-es tavaszi kudarcból, már nem beszél a konszolidációról (kivéve a
miniszterelnököt, aki februári országértékelő előadásában
befejezettnek nyilvánította a rendszerváltást), hanem szimbolikus lépések
sorozatával kísérletet tesz a politikai viszonyok normalizálására. (Ha ez nem
sikerül, akkor legalább a látszat kialakítására.) A vezető kormánypárt
lépéseinek célja, hogy bizonyítsa: a következő két évben valami más,
valami új következik, miközben – vélhetőleg – nem kíván másként
politizálni.
Időrendben e
jelképes cselekedetek sorában az első a miniszterelnöki–pártelnöki poszt
különválasztása volt, amely beleillett abba a folyamatba, ahogyan Orbán Viktor
nem két éve, hanem 1994 óta kivonni igyekszik magát a napi politikai konfliktusokból.
A feladatok megosztása újabb lépés a kormányfői posztnak az államelnöki
tisztséghez közelítése felé, újabb lehetőség annak bemutatására, hogy a
hazai alkotmányos keretek között is működtethető (ál)elnöki rendszer.
S újabb kísérlet arra, hogy felkészítse Orbán Viktort (és leendő
szövetségeseit) a jobbközép unió vezetésére. (Az eredeti koncepció szerint a
Kövér–Torgyán–Dávid vezette pártok szoros együttműködése nyomán kialakuló
formáció élére a kormányfő került volna, mára azonban – az MDF önállósulási
törekvései miatt – bizonytalanná vált a terv megvalósíthatósága.)
Egyelőre a
szimbolikus lépések és nem a nagy gazdasági reformok közé sorolható a
Széchenyi-program meghirdetése is, amely nem több a költségvetésben egyébként
is szereplő vállalások egy cím alá rendelésénél. Ennek ellenére alkalmas
arra, hogy a kampányban felhasználható legyen: vélhetően a kormány
tevékenységét szkeptikusan szemelélőkben is azt az érzetet kelti, hogy a
pénzköltésen kívül más is történt 1998–2002 között a gazdaságban. Ezzel a
jelképes „projekttel” épp azokat a választókat igyekszik megnyerni a Fidesz,
akik úgy érzik: ők bizony nem fogékonyak a jelképes politikai
cselekedetekre (korona-átszállítás, millenniumi zászlólengetés). A
Széchenyi-tervhez megfelelő alapot és nem utolsósorban forrásokat biztosít
a 6–7 százalékos növekedés, és az a tény, hogy a kormányzat őrzi a
pénzügyi egyensúlyt.
Mádl Ferenc
államfővé jelölése szintén alkalmas arra, hogy a vezető kormánypárt a
lehető legszélesebb választói rétegekhez juttassa el üzeneteit, bemutassa
politikája eredményeit. Közölje: elérte, hogy ne Torgyán József legyen a
köztársaság második elnöke; egy, az ellenzék által is elfogadható, vitán és a
napi politikai összecsapásokon felül álló személyt talált, egy olyan jogtudóst,
aki nemcsak a „polgárok”, hanem minden magyarok elnöke lesz. A jelölést
kísérő, két éven át tartó médiaérdeklődés, illetve az ellenzéki
pártok aggodalmaskodása, melyre a Fidesz és az FKgP is „rájátszott” azzal, hogy
előbbi nem szólalt meg az ügyben, utóbbi pedig azt sulykolta, hogy Torgyán
József az esélyes az államfői tiszt betöltésére, előkészítette a
fenti pozitív üzenet célba juttatását. (Így lehet egy igazán jó topic-kal akár
éveken át is napirendet diktálni.) Pedig az államfőjelölés körüli politikai
harcok a legkevésbé sem méltóak arra, hogy a rendszerváltás utáni korszak egyik
sikertörténeteként maradjanak fenn. Az FKgP elnöke az utóbbi tíz év egyik
legnagyobb bohózatát mutatta be, hogy leplezze vereségét (ismét bizonyítva,
hogy saját hitbizományának tartja a Kisgazdapártot), az ellenzék politikusai
pedig bénultan tűrték, hogy orruknál fogva vezesse őket a Fidesz.
Mádl Ferenc jelöltté válását még kommentálni sem tudták, azonnal és önként
lemondtak sajátjelölt-állításról, de nem közvetítették megfelelően azt sem,
hogy ezt miért (vélhetően a konstruktív ellenzéki magatartás bemutatása
okán) tették.
A szimbolikus
politikai tettek legfrissebbike a kormányátalakítás, amely bár ad hoc
jellegűnek tűnik, arra megfelelő lehet, hogy példázza: lezárult
a kormányzati ciklus első szakasza. Másra nem is nagyon alkalmas, mert a
foglalkoztatáspolitika, a szakképzés vagy az egészségügyi tárca egyes
osztályainak átnevezése nem javíthat érdemben a kormány ténykedésén. A
Orbán-kabinet annak ellenére, hogy a legstabilabbnak tűnik az utóbbi tíz
évben regnálók közül, szinte megalakulása óta változik. Személycserékről
ugyan nincs szó, de területek átszervezéséről szinte állandóan. A
forgatókönyv minden esetben hasonló: ha valamely tárca első embere nem
hajtja végre a kiszabott feladatot, vagy nem bír apparátusával, a
Miniszterelnöki Hivatal (MeH) kapja a lehetőséget, hogy megoldja a
problémát. (Így került a kancelláriára a tb, az érdekegyeztetés, az informatika
– hogy a legújabb megoldás se maradjon ki.) Ha pedig teljesítőképessége
határáig ért a MeH, akkor folytatódik a kormányátalakítás a kancellárián az
egyes fő- és alosztályok átszervezésével. A most zajló struktúraváltás
érdekessége, hogy a MeH-hez hasonló csúcsszervezetté kíván válni a Gazdasági
Minisztérium is. Azt egyelőre nem tudni, hogy mindez valódi strukturális
átalakítást jelent-e, vagy csak Matolcsy György lobbitevékenysége vált
feltűnően láthatóvá.
A személycserék
eddig csupán a fideszes tárcákat érintették, amely az FKgP politikusainak
gyenge teljesítménye miatt azt a látszatot kelti, hogy a kormányfőnek
nincs befolyása a kisgazda minisztériumok működésére. Orbán Viktornak
eddig nem sikerült abból profitálnia, hogy leváltotta rosszul szereplő
minisztereit, nem tudott pozitív szerepbe helyezkedni a hibát hibára halmozó
kisgazdákhoz ragaszkodó Torgyán Józseffel szemben. Sokkal inkább erősödött
az a kép, hogy tulajdonképpen az Orbán-kormány legalább két kormány, vagy több.
A fenti, a
politikai helyzet konszolidálását, a szavazatmaximálást célzó lépéseket kellene
összehangolnia a Fidesznek olyan gesztusokkal, amelyek a jobboldalhoz
ideológiai okokból kötődő szavazók várakozásait elégítik ki, de nem
taszítják a politikai helyzetet normalizálni kívánókat sem.
Az
államfőjelöléssel összekapcsolt alku (melynek a gazdaságot érintő
vetületeiről még szinte semmit sem lehet tudni) valódi tétje a koalíció
fenntartása és a Fidesz–FKgP-szövetség megerősítése. Ebből a
szempontból lényegtelen is, ki lesz Göncz Árpád utóda. A fontos az, hogy miként
működik tovább a kormány és mi legyen a sorsa a hatalmon lévő
pártszövetségnek. A kormányzati átszervezések – Orbán Viktor szavai szerint –
nem érintik a koalíciós megállapodást, vagyis Torgyán József a következő
két évben is saját belátása szerint dicsérheti, vagy menesztheti minisztereit.
A jelek szerint a kormányzat ténykedésének kettős, fideszes–kisgazda
mércéje fennmarad.
Ennél több
újdonságot, kellemes és kevésbé kellemes meglepetést is hozhat a Fidesz számára
kockázatosnak tűnő, a választásokra készült paktum. Hiába számította
ki pontosan a vezető kormánypárt, hogy az FKgP-vel létrehozott szövetség
többet hozhat a választásokon, mintha ismét az MDF-fel vág neki a kampánynak, a
párt jobbra tolódása taszíthatja az egykori liberális szavazókat és a mérsékelt
hangnemet kedvelő konzervatívokat is.
A két nagy
pártban, illetve a két nagy blokkban gondolkodó Fidesz láthatóan nem számol a
kisebbek esetleges megerősödésével. Pedig a lehetséges szövetségesek, ez
esetben az MDF teljesítménye nem várt fordulatokat hozhat. Szereplése (és ez
igaz a másik oldalon az SZDSZ-re is) fontosabb lehet a következő
hónapokban, mint önmagában a két nagy párt megítélése. A Fórum három hónapja
folyamatosan 5 százaléknyi, vagyis a parlamentbe jutáshoz elegendő
támogatót tudhat maga mögött. Ha Dávid Ibolya pártja eltávolodik koalíciós
partnereitől (vagy az ellenzéknek sikerül eltávolítania azoktól), az nem
csupán az 5 százaléknyi szavazat miatt lesz fontos. Lényeges lesz a Fidesz
kampánystratégiája miatt is. Ha ugyanis a Fórum önállósodik, a legnagyobb koalíciós
párt – terveivel ellentétben – nem lesz képes a választások előtt a
politikai centrum felé elmozdulni. Nem marad más választása, mint hogy
folytassa agresszív taktikáját, megpróbálja az MDF szétzilálásával megszerezni
annak szavazóit. (Ennek a próbálkozásnak a kimenetele azonban legalábbis
kétséges.) Ha viszont Kövér Lászlónak sikerül benntartania a megerősödött
MDF-et a jelenlegi szövetségi rendszerben, akkor a mérleg – az ellenzék
jelenlegi teljesítménye ellenére is – a kormányzó pártok javára billenhet.
A választásokra
készülve az egyik legnehezebb mutatvány a Fidesz számára a lehető legtöbb
szavazót (ősfideszeseket, volt SZDSZ-eseket, konzervatívokat, nemzeti
radikálisokat) megnyerő stílus megtalálása lesz. Az utóbbi két év
politikai történéseit (az időközi választások ennek valamennyi lényeges
elemét megmutatták) a kétféle politikai kultúra állandó ütközése talán jobban
leírja (a két tábor közötti átjárhatatlanságot is ez magyarázza leginkább),
mint a demokrácia-modellekkel operáló elemzések. A konszenzuális és a többségi
demokrácia sablonja nem húzható rá sem az előző, sem a jelenlegi
kormányra. Horn Gyula adminisztrációja visszafogottabb volt a jelenlegi
kormányénál, amit elsősorban nem konszenzuskészsége, hanem az utódpártiság
miatti önmérséklet magyaráz. Orbán Viktor kabinetjének kifogásolható lépéseit,
illetve a jobbközép pártok körül szervezett klientúra mohóságát pedig
felesleges lenne felmenteni a többségi demokrácia modelljére való
hivatkozással. Hogy mely demokráciamodell érvényesül Magyarországon, arra
nyilván hosszú évek múlva lehet válaszolni. A politikai eliten belüli (a
generációs szakadék miatti) kulturális különbségek azonban már ma is
kézzelfoghatóak. Érdekességük, hogy nem csupán az egyes pártok között, hanem a
pártokon belül is megragadhatóak – ennek ellenére a domináns attitűdök
alapján leírható a két tábor. Az új politikai trendekben rejlő
lehetőségeket kihasználó kormányoldal és a tradicionális politikai
eszközökhöz ragaszkodó ellenzék áll szemben egymással. (A „harmadikutas”
konzervativizmus és a mára klasszikussá öregedett szociálliberalizmus.) A
politikai sikert, a szavazatszerzést mindenek fölöttinek tartó, a cselekvés
mítoszát éltető, az eszközökben nem válogató jobboldali tábor, és a ma is
még programokban gondolkodó, a tömegmédiától idegenkedő baloldali. Hogy az
eszközök mennyire szabadon használhatóak, azt ugyancsak az időközi
választásokat kísérő kampány bizonyítja, melyben a jobboldal játszott rá –
sajnos nem is sikertelenül – a késő-kádárizmusból ismert paternalista
attitűdökre; és a baloldal volt az, amely épp a fenti mentalitás
elutasítását helyezte mondandója középpontjába. Mindez nem a jobboldal
„állampártiságáról” árulkodik, hanem arról, hogy a hazai politikai kultúra tíz
év alatt sem jutott el arra a szintre, hogy a hatalmat visszatartsa a
továbbélő reflexek kihasználásától. A munkamegosztás egyértelmű: a
politikai kultúrát 1990 óta a mindenkori ellenzék félti a kádári tradícióktól,
a mindenkori kormány pedig (vissza)él a hagyományok adta lehetőségekkel. A
kérdés az, el tudja-e hitetni a szavazókkal a Fidesz, hogy nem ezt a modellt
kívánja követni?
VÁGVÖLGYI B. ANDRÁS:
A The New York
Times 2000. május 3-i száma címoldalon hozta a hírt, hogy az állam kormányzóját
mégsem találta vétkesnek az e célra kirendelt etikai bizottság: jogszerűen
fogadott el felmenői szülőföldjére utazási támogatást egy, bár
kereskedelmi célú, ám nonprofit szervezettől, amit megtehet, ha
összeférhetetlenségi ok a szövetségi és helyi törvények, valamint az állam
etikai kódexe szerint nem mutatkozik. George E. Pataki nevét sokan ismerik
Magyarországon, nem is elsősorban azért, mert közvéleményünk oly
mélyrehatóan érdeklődne barátja és szövetségese, az Egyesült Államok
belpolitikája iránt, és nevezett férfi mégiscsak az egyik legjelentősebb
amerikai állam, New York kormányzója, hanem azért, mert ez egy büszke nép,
számon- és nagyra tartja távolba szakadt véreit, és Pataki, ezzel a névvel, ha
akarná se tudná letagadni magyar vonatkozásait, de nem is akarja egyáltalán,
sőt, szeret is parádézni Kisvárdán, ahonnan az atyai família úgy
származott el, mint Tony Sopranóék Ávelinóból. (Amerikában a név még nem
minden, ismerek egy Bill Kovach nevű férfit – történetesen igen komoly
újságíró, zsurnaliszta-titán, sokszoros Pulitzer-díjas szerkesztő, most a
Harvard médiaalapítványának kurátora –, felmenői egzotikus hangzású,
mássalhangzó-torlódásban gazdag albán nevüket amerikaiasították Kovachra, mely
azért mégsem egy tolakodó-neofita WASP-név, kellően idegenszerű, ám
kellően befogadható is, kiejthető, asszociálható: az idősebbek
úgyis Ernie Kovacsra, az amerikai televíziózás ötvenes évekbeli hőskorának
ügyeletes komikuszsenijére gondolnak először, ha hallják. Pataki nemcsak
nevében, szívében is magyar, hiszen szeret minálunk, és ez jó – de legalábbis
hírérték.
Itten.
Azt már Zsolt
Béla is észrevételezte egy írásában a harmincas évek derekán, hogy a magyar
vonatkozások mindig ütősek minálunk, az akkor időszerű újságírás
kódexét vázolta egy, a maihoz hasonló hangulatú korban. „Pótlólag, mint nem
elsősorban lényeges, inkább az üzleti, utcai kelendőség szempontját
szolgáló tanács: lehetőleg illessz bele minden világeseménybe, amely a
közönség érdeklődését leköti, valamilyen magyar motívumot. Jó ötlet német
Nobel-díjasokról, amerikai olimpiai világbajnokokról, királyi
metresszekről kimutatni, hogy magyar származásúak. Kitűnő,
első oldalra való koradélutáni cím: »Budapesti viceházmester volt 1921-ig
a bosznabródi hétszeres kéjgyilkos«”. (In: Zsolt Béla: Ars Scribendi. Szép Szó,
1936.)
Nos, a részben
magyar származású és republikánus párti Pataki kormányzó kétszer is járt
Magyarországon, útját mindkét esetben a Hungarian–American Chamber of Commerce
(Magyar–Amerikai Kereskedelmi Kamara) finanszírozta, mely a két ország
kereskedelmi kapcsolatait előmozdító, nem profitorientált, nem gazdasági
tevékenységet végző szervezet, amely azonban profitorientált, gazdasági
tevékenységet folytató szervezetektől gyűjt adományokat
tevékenységéhez, rendezvényeihez. A The New York Times szerint a HACC
rendszeres támogatói között olyan nagyvállalatok vannak, mint a Philip Morris,
a Pepsi vagy két gyógyszeripari nagyágyú, a Bristol–Myers Squibb és a Pfizer.
Kicsi a világ, nem meglepő a logika: ezeknek a cégeknek mind New York
államban, mind Magyarországon vannak érdekeltségeik. Felneszelt s ugrott a
sajtó, beindult a kormánygépezet vizsgálata is Albanyban, elsősorban
persze az amerikai szálakon. (Idevonatkozó érdekesség, hogy New York állam
fővárosa nem New York City, hanem egy Albany nevű kisváros – igaz,
egy korábbi történelmi korban mintha itt is felvetődött volna, hogy
Magyarország fővárosa Lakitelek legyen, ez a remény elsikkadt, de
Alcsutdoboznak lehetnek még esélyei.) A vizsgálat megállapította, hogy a
kormányzó hivatalának nem volt tudomása arról, kik a nonprofit kereskedelmi
kamara háttértámogatói, ezt már a korábbi kormányzó, a demokrata Mario M. Cuomo
útjánál sem vizsgálták, mikor őt a Japán Kereskedelmi és Iparkamara hívta
meg a távoli szigetországba. (Noha a Keidanren, a Japán Iparkamara tagja és szponzora
több tucat olyan vállalat, melynek éves adózott nyeresége sokszorosa a magyar
állam költségvetésének, drágább is az ország, biztos többe is került az út.) A
Hungarian–American Chamber of Commerce nem keltett gyanút a kormányzó
hivatalában, Amerikában New Jersey államban van bejegyezve (ami ugyan New
Yorktól nagyon messze nem esik: a Hudson folyó másik partjáról beszélünk),
üzleti tevékenységet nem folytat, vagyona nem kiugró (úgyszólván semmi: a
kormányzó utazására a negyvenezer dollárt is úgy kellett összekalapozniuk).
Monika Szarka-Elling asszony, a HACC elnöke azt nyilatkozta a The New York
Timesnak, hogy nem vizsgálták, mely cég miért finanszírozott, így a Philip
Morrist, a legbőkezűbb támogatót sem kérdezték. Ami az amerikai
sajtót izgatta az ügyben, az az, hogy a Philip Morris épp egy New York
állam-beli cigarettaügyi döntésre vár, melynek kimenetele épp a kormányzótól
függ. Bizonyos források szerint húsz-, mások szerint harmincezer dollárral
járultak hozzá a kormányzó útjához a Magy.–Am. Ker.–Kam. közvetítésével, és a
cég egyik vezető tisztviselője jelen volt egy fogadáson
Magyarországon, amelyet a kormányzó tiszteletére adtak. Mindegy, a vizsgálat
megvolt, eredmény zéró, igaz, bevették a New York állam politikusaira vonatkozó
etikai szabálygyűjteménybe, hogy nemcsak az utazásaikat támogató
szervezeteket kell vizsgálniuk a jövendőben összeférhetetlenségi
szempontból, de a lehetséges háttérfinanszírozókat is.
Ennyi volna a
történet, nem egy Etwas – ha innen nézzük.
Ne innen nézzük
most!
Az ugye könnyen
belátható, hogy egy több tízmilliós amerikai szövetségi állam kormányzójának
néhány napos utazása nagyszülei fatornyosába nem rázza meg a nyugati hemiszféra
gazdasági, politikai, társadalmi életét, az a negyvenezer is elég pimf összeg,
mi fér abba bele?, (rep.jegy, két éjszaka Kempinski, két éjszaka a Grand Hotel
Palace Kisvárda Sheratonban, két dögösebb fogadás, nagyobb dózis pincepörkölt
plusz fröccsök, jatt a zenészeknek, fogathajtás délibábbal). Aki már ezt is
sokallja, szóljon! Ennél sokkal érdekesebb a helyi sajtó lelkes utánjárása, és
az ezt követő etikai vizsgálat. Nem a mennyiség, hanem a dolog maga!
Történhetett-e valamilyen vajazás, vannak-é bármilyen összefonódásra utaló
jelek? Nem történt, nincsenek. Cool, az élet megy tovább, teszi mindenki tovább
a maga dolgát, normát szigorítanak, odafigyelnek. Ennyi.
Kapcsolgatom a
tévét a minap, azt mondja az egyik híradó, talán az RTL Klubé, hogy megtörik a
MALÉV monopóliumát (ami helyes!, abzug monopóliumok, ún. „nemzeti”
nagyvállalatok, trösztellenes törvényt! stb.), új légitársaság alakul itt
minálunk. Az új légitársaság a megszületésükért lobbizó képviselőket,
önkormányzati szakembereket, egyéb komálósokat szállítja majd első
repülésén a meseszép Korfura. Mutatja is a képriport az új légitársaság gépét,
mélykék, az van az oldalára írva: Pannon Air (ötletes), nyilatkozik a
tízensokadik kerület polgármestere, hozzájuk van bejegyezve a cég, büszkék, úgy
tekintenek rá, mint anya gyermekére, persze, hogy mennek Görögbe. Aztán
megszólal egy vidéki kisgazda képviselő, magáról beszél, csapongó szellem,
nyughatatlan lélek ő, menedzsertípus na, megkeresik egy jó ötlettel, hát
nem tud ellenállni, gyerekkorában is azt biflázta a tizenkét pontból, hogy az
úttörő, ahol tud, segít, hát segített ő is. Szeret a dolgok végére
járni. Büszkén, öntudattal mondja, amit mond, kételyek nem gyötrik, fel sem
merül benne, hogy a szerep, amit játszik, nem az ő szerepe. (Szerintem
ő bérletes lesz a Budapest–Korfu reláción.) Még mennek ám politikusok,
támogatók (közülük a kancelláriai államtitkár Mikes Éva neve hangzott el) a
repinyaralásra; hogy aztán teljes áron, kedvezménnyel, netán ingyen, arról nem
is esik szó. És miben is állott az a támogatás? Vártam a napisajtót, figyeltem
a híradásokat, semmi, de lehet, hogy ez az én figyelmetlenségem. Ilyen hír
nálunk nem éri el az ingerküszöböt, magasan van a léc, meg se rezdül, a
kormányzat sem arra reagál intenzíven, hogy hullanak a békési rendőrök,
mint legyek, a közvéleménynek dunsztja nincs, hogy a közélet milyen magasságig
olajos, hogy a parlamenti vizsgálat műfaját egy Kosztolányi nevű
szerzőnek sikerült grand guignolba ojtania – nem, a kormányzat csak akkor
ragad tollat, ha a BBC esik „magyar nemzetgyalázás bűnébe”, úgymond.
Van egy amerikai
mondás, főként a köz embereire (képviselők, bírák, a végrehajtó
hatalom legénysége) nézve van értelme. There’s no such thing as a free lunch
(nincs olyan, hogy egy ingyen ebéd), magyarán, a szívességnek ára van (lehet),
és a köz emberei számára helyesebb, ha nemcsak kerülik ezeket a szívességi lehetőségeket,
de annak is látszanak. Kicsit untat már a balkánozás, amúgy is az
ausztriázásnak van szezonja, tehát: nem jobb az átlagosztráknak, hogy nemcsak a
drága nemzeti légitársasággal (Austrian Airlines; AUA) repülhet nyaralni, de
olcsóbb magáncégek is hirdetnek charterutakat megannyi délszigetre? Dehogynem!
Kérdés, hogy a magáncégek indulásakor a Lauda Air vagy a Tyrolean Airlines mely
politikusaikat korfuztatta. Haidert? Schüsselt? Esetleg magát Kurt Waldheimet?
(Vajon éppen Görögországba?!) Vagy valamely régi szocdem arcot a Vranitzky-,
esetleg még a Kreisky-stábból? Meg kéne ezt nézni. A kutakodás esetleges
pozitív eredménye után meg még azt is, melyik a jobb politikai rendszer, a
kapitalizmus (és a demokrácia) osztrák(-balkáni), vagy annak nyugati(-angolszász)
formája?!
Meg hogy melyik
megteremtésére van itt lehetőség az elkövetkező kétszáz évben?
A magyarosch
„nincs péééééz”, a „politikus is ember”, a „nekik is kell valami”, ezek nagyon
álságos és lapos érvek, elkenés, öncsalás, közmegtévesztés. A politika – jó
esetben – közszolgálat és nem szpáhibirtok. Az egykori japán Lockheed-ügy
vezér-érintettje, Tanaka Kakuei miniszterelnök magától lemondott, és ottmaradt
a lemondásban, pedig a japán is elég ingyenebéd-konform, összefonódás-érzékeny
közélet; a magyar Lockheed-ügy főkolomposát, Selmeczi Gabriellát úgy
kellett hat ökörrel lemondatni, majd kis idő elteltével más fontos állásba
helyezni, és kormányzati pitbullszakértőnek kinevezni. Ebben a magyar mini
Lockheed-ügyben az első szakasz végső stádiumában jött egy hátsó,
keleti, melankolikus fuvallat: az egész provinciális, primitív, aláírásos,
nagykövetcserét javasló cserkészmozgalomra az adta az okot, hogy néhai Gyuricza
Béla tábornok külföldi gyógykezelésének költségét a Lockheed állta volna. Nem
akarok ízléstelen lenni; a halál természetes dolog, a korai halál nem az, nem a
gyászt sértjük azzal, ha vizsgálóbizottság, sajtó és közvélemény a tragikus
eset ellenére végigvisz egy dubiózus affért. A miniszterelnök személyes
katonapolitikai főtanácsadójához, Gyuricza tábornokhoz hasonlóan az én
szüleim is korahatvanason haltak bele a magyar egészségügybe, orvosbarátaim
egybehangzó véleménye szerint a fejlettebb és odafigyelőbb külföldi
gyógykezelés segíthetett volna rajtuk. Mégis: ha a tábornokhoz hasonlóan magas
rangú közszereplők lettek volna, lebeszéltem volna őket hasonló
jellegű szponzoráció elfogadásáról, egészen addig, míg le nem mondanak
posztjukról. Hosszú távon az összeférhetetlenség fontosabb, mint a személyes,
bármily fájdalmas tragédiák. Egy ország katonai főtanácsadója ne a világ
egyik legnagyobb hadiipari vállalatának pénzén gyógyuljon, pláne, ha a cég
nemzeti tendereken indul, überpláne: az efféle magyarázatot ne tekintse a
közvélemény természetes dolognak, elfogadhatónak, akceptálhatónak.
Mert a köz
szolgálatának egyéni érdekektől mentesnek kell lennie: személyes,
egészségi, vagyongyarapodási és nyaralási szinten egyaránt. Mert a köz
hatalmának birtokosai hozzáférhetnek ugyan mindenféle húsosvájdlingokhoz, és
minden országban, minden szinten adódnak esetek, hogy bele is túrják
ormányukat, de. Mert demokráciában a köz hatalmának birtokosai ellenőrizet
alatt állnak, saját moráljuk és jogérzékük mellett a választott normaalkotó
testületek, a független igazságszolgáltatás, a nyilvánosság felkészült, fenekedő
és harcias szervei, a köz ügyei iránt érdeklődő, figyelmes, méltányos
és aktív közvélemény ellenőrizete alatt. Mert ez pártállástól, hatalmi
szinttől és hatalmi ágtól független ellenőrizet.
Mert nincs
ingyenebéd. Senkinek.
Ha politikai közszereplő
lennék, tudnám, hogy nyilvánosan bírálhatóbb vagyok a többi embernél. „Vagyok,
aki vagyok”, mondanám, ezzel együtt szerencsétlen dolognak tartanám, ha nem
mondhatnám el nyilvánosan a véleményemet dolgokról, elvégre politikusként ez
szinte kötelességem lenne. Csak éppen elvárnám, hogy tisztességesen, hogy ne
mondjam: korrekten adják vissza a szavaimat, mert sokszor aljas módon
belemagyaráznának mindenfélét, amit én nem is úgy értettem. Márpedig én mindig
úgy érteném. (Eleve rosszul lennék attól, hogy „tizedik éve nem tudunk semmit
sem kezdeni a jelenlegi ellenzék hihetetlen médiafölényével.” Szerencsére csak
olyanoknak nyilatkoznék, akik nem konfrontálnának valódi kérdésekkel, ehelyett
a stúdiólegyeket hessegetnék el a fejemről élő adásban.)
Lennék, aki
lennék.
Kongresszuson nem
szégyellném, hogy nekem és pártomnak „nem térkép e táj”, „mi nem
világpolgárokká akarjuk nevelni gyermekeinket”. Nem rejteném véka alá, hogy
„csak nekünk fontos ez a nemzet”, s rosszindulatú konfliktuskeresésnek, káros
különutasságnak tartanám, ha gyengébb, de nagyobb taglétszámú szövetségesünk
megpróbálna diszkréten leszakadni az e kijelentés mélyrétegében megbúvó
kizárólagosságról. „A Demokrata Fórum nehezen tudja lélektanilag feldolgozni a
nagypárti lét emlékét és a kispárti jelent”, aláznám meg szövetségesünket
nyilvánosan, és nem azért, mert ez nálam taktika vagy stratégia lenne. Én ezt
pontosan így is gondolnám. Ha politikai közszereplő lennék, a fejem
tartalma nyilvános közkincs lenne.
„Ez nem az a
liberális párt”, mondanám, „amelyben azért nem választanak meg valakit
elnöknek, mert a szülei kommunista zsidók voltak”, és utána nem érteném, mi
ezzel a probléma. Hát nem pont azt jelenti ez, hogy nálunk igenis pártelnök
lehet valaki ilyen kritériumokkal? Dehogynem, de az a szűk, jól
körülhatárolható, értelmezési monopóliummal bíró kör állandóan kiforgatja az
ember szavait, belemagyaráz olyat, ami nincs is ott. Ez engem nagyon zavarna.
Vagy miért ne vethetném fel a zsidókérdést nyilvános fórumon? Nincs azon mit
megtárgyalni? Dehogynem. Azt is mondanám persze, hogy ez Trianon mellett olyan
fontos kérdés, amit nem engedhetünk át a szélsőjobbnak, inkább mi vessük
fel, mint ok. Ezt is félremagyaráznák, persze. Ha meg „hernyókkal és nyüvekkel”
jönnék a parlamentben, senki sem említené, hogy csupán Cseh Tamást idézem.
És miért ne
beszélhetnék lakossági fórumon „betelepítésről” meg „élettérről”?
Elvégre „kulturális értelemben mindenképpen a magyarlakta területek a magyar
nemzet életterének számítanak, függetlenül attól, hogy melyik állam
fennhatósága alá tartoznak ma”, nehogy má’ ez tabu legyen. Ha viszont
erről beszélnék, éppenhogy elvetném a betelepítés ötletét, s
mondanivalómat azzal árnyalnám, hogy „díjaznám”, ha „a betelepítés megoldása a
magyarlakta területek visszacsatolása lehetne.” Nem érteném, miért nem evidens,
hogy a jelenlegi Kis-Magyarországra abszolúte nem éri meg transzportálni a
felvidéki vagy a vajdasági magyarokat, a dolog csak úgy érné meg, ha maga a
Felvidék vagy a Vajdaság is jöhetne – de nem is ez a lényeg, hanem hogy én
mindezt nem azért adnám elő, hogy lenyúljam a szélsőjobb szavazóit.
Vagy hogy a népszerűséget hajhásszam. Nem.
Azért beszélnék
erről és azért így, mert ez a tartalom és ez a nyelvezet ilyen formában
állna össze a fejemben. Lakossági fórumokon, parlamentben, a nyilvánosság
szűkebb és tágabb dimenzióiban egyaránt azt és úgy mondanám, ami és ahogy
a nyelvemre tolulna. Ha politikai közszereplő lennék, nem választanám szét
a személyes vágyaimat a politikai realitásoktól, az ellenzékkel és saját koalíciós
partnereimmel való bánásmódot a kifejlett paranoiától, a sarki kiskocsma
elvárásait az európai uniós követelményektől. Az EU amúgy is hidegen
hagyna, úgysem kellünk ezeknek. Persze lehet, hogy ha ilyen lennék, akkor nem
lennék alkalmas politikai közszereplőnek. Az sem kizárt, hogy egyszer el
kellene számolnom a lelkiismeretemmel – Isten, ember és a borotválkozótükör
előtt.
–sl–
ÓSZABÓ ATTILA–TÓTH JUDIT–VAJDA ÉVA:
– A Bankár-csoport egy évtizede –
„Őrült kockázatokat vállaltunk és bejött” – így összegezte vállalkozása elmúlt évtizedét Kovács Gábor. A főként vállalatfelvásárlásokra és pénzpiaci spekulációkra szakosodott Bankár Holding Rt. a kilencvenes évek elején üstökösként robbant be a hazai nagyvállalatok közé: az 1989-es induláskor egymillió forintnyi tőkével létrehozott cég jelenleg közel tízmilliárd forintos vagyonnal rendelkezik, befektetéseinek és leányvállalatainak száma pedig több tucat. Ezek között az autóalkatrész-gyártól a húsüzemen keresztül a koporsókészítő-műhelyig sok minden található, miután minden olyan üzletbe belevágtak, ami gyorsan sok pénzzel kecsegtetett. A szerteágazó cégcsoportot lényegében három ember tartja a kezében, közöttük is meghatározó szerepe van a banki tapasztalatokkal rendelkező, pénzügyi zseninek tartott Kovács Gábornak. Róla még ellenfelei is sokáig azt tartották, hogy „bármihez nyúl, az arannyá válik a kezében”. Nemrégiben azonban a Bankárt is elérte a nagy birodalmak sorsa: a tulajdonosok túlzott önbizalma, amely néhány rossz üzletpolitikai döntéssel párosult, azt eredményezte, hogy a pálya szélére kerültek. Ebben az is szerepet játszott, hogy a kormányváltás óta „politikai célkeresztben” állnak, amit egyesek a Postabankkal kötött üzletekkel, mások pedig Nagy Sándor szocialista politikushoz fűződő közeli viszonyukkal magyaráznak. Mindenesetre a cégcsoport mostanában sorra szabadul meg befektetéseitől, jelentősen visszafogta üzleti aktivitását, bevételei nagyobb részét pedig korábban felhalmozott adósságai törlesztésére fordítja. Bár vannak, akik szerint a Bankár-birodalomnak üzleti szempontból vége van, a céget közelről ismerők úgy látják: hiba lenne Kovács Gábor zsenijét alábecsülni, a csoport előbb-utóbb visszatér az üzleti élet forgószínpadára.
A Bankár-csoport 1994 követően látványosan stratégiát váltott, és a
tulajdonosok kiterjedt kapcsolati hálójának segítségével a szabadpiacról
visszatértek az állami szektorhoz. Piaci ellenfeleik ez idő tájt többször
gyanakodtak arra, hogy politikai kapcsolataikat is kihasználják, csakhogy üzleteket
szerezzenek. Egy forrásunk szerint „könnyű úgy pénzt csinálni, hogy
lepaktálsz valakivel, mert akkor kis kockázattal jó nagy hozamot lehet elérni.”
A tulajdonosok azonban ezt az irányváltást határozottan tagadták, szerintük
minden üzletük továbbra is jelentős kockázatot hordott magában. Egy
általunk megkeresett szakértő úgy jellemezte a helyzetet, hogy „a Bankár
kockázati típusú tőkebefektető volt, csak a kockázati
tőketársaságokkal szemben valahogyan semmibe nem tudott belebukni, és ez
egy kicsit gyanússá tette őket”. Tény, hogy a Bankár ebben az
időszakban egyszerűen nem tudott hibázni, és Kovács Gábort rövidesen
úgy emlegették, mint „a magyar pénzügyi élet szürke eminenciását”.
Az állam felé
fordulás első lépéseként a Bankár Kft. 1994-ben beindította
követelésvásárlási üzletágát. Erre az időre esett ugyanis a kereskedelmi
bankok megtisztítása rossz követeléseiktől úgy, hogy a pénzintézetek
állami tőkejuttatás fejében sorra helyezték ki befagyott hiteleiket az
általuk alapított úgynevezett work-out cégekbe, amelyek a rossz hiteleket
leértékelt áron értékesítették. Kovácsék az elsők között ismerték fel,
hogy ez a „központi szennyestisztítás” hatalmas üzletet rejt, ugyanis az
eredeti névérték töredékéért, öt-tíz százalékért lehetett befagyott banki
követeléseket vásárolni, miközben némi szerencsével a követelés negyven-ötven
százalékát is ki lehetett préselni az adósokból. Az ötletet Antal Ernő, a
Postabank akkori vezérhelyettese hozta, akivel a Bankárnak a Kanizsa Sörgyár
kapcsán már volt közös üzleti „sikerélménye” (Lásd erről A pénz Kovácsa
I., ÉS, május 12.). „Mivel a
Postabankon belül ő irányította a vállalati hitelügyleteket, hihetetlenül
jól érezte, hogy a követelések mögött mennyi behajtható fedezet van” – mondta
róla egyik forrásunk. Antal Ernő saját elmondása szerint ebben nem volt
semmi ördöngösség, csupán olyan adósokat kellett kiválasztani, amelyek könnyen
pénzzé tehető eszközökkel rendelkeztek. A legjobb üzlet abban az
időben az eladósodott és felszámolás alatt lévő
termelőszövetkezetek, állami gazdaságok tartozásainak megvétele volt,
amelyek rengeteg eladható ingatlannal és ingósággal rendelkeztek.
Antal Ernő
tanácsai nyomán az adós- és bankkonszolidáció során a Bankár alaposan
bevásárolt az államra szállt rossz hitelekből, amelyek nagyobbik felét a
Medgyessy Péter által vezetett Magyar Befektetési és Fejlesztési Banknál (MBFB)
kezelték. Az MBFB összesen mintegy 2500 cég közel 110 milliárd forint
névértékű tartozása felett rendelkezett. A cégeket hat szürke kötetbe,
ábécé-sorrendbe szedték, és egyenként vagy több céget csokorba gyűjtve,
csomagban lehetett pályázni rájuk. Kovács Gábor még a postabanki posztján
lévő Antal Ernővel együtt bújta az eladásra szánt követeléseket, s
1994 nyarán végül 15 felszámolás alatt álló társaság befagyott hitelét
szerezték meg. Azért csak ennyit, mert akkoriban erre a célra mindössze 130
millió forint körüli összeget szánhattak, azt is csak úgy, hogy százmillió
forint értékben hitelt vettek fel. Az MBFB-től megvett követelések – bár
akadt köztük olyan is, amiből máig nem láttak egyetlen fillért sem –
összességében jó üzletnek bizonyultak, s erre tekintettel Kovács Gábor a
korábban bevált recept szerint a Postabank-főnöknek is tisztséget és
tulajdonrészt ajánlott. Ő azonban – ellentétben a többi tulajdonossal –
külön céget és saját irodát kért, amikor 1995 januárjában kilépett a
Postabankból. Így jött létre – a múlt héten bemutatott Kanizsainveszt
jogutódjaként – Antal Ernő és a Bankár Kft. fele-fele tulajdoni
részesedésével az AB Faktor Pénzügyi Szolgáltató Kft., amely a cégcsoport banki
és egyéb követelések vásárlásával foglalkozó „lába” lett.
Az egyik
legnagyobb fogásuk a Magyar Hitel Bank (MHB) tulajdonában lévő százmillió
forint jegyzett tőkéjű Kulcs Kft. volt, amelyet 1995 őszén
szereztek meg. A Kulcs meglehetősen hibrid képződmény volt, amely
főként az MHB többségi és kisebbségi kényszerbefektetéseit tartalmazta. A
38 vállalat összesen 4,1 milliárd forint névértékű tartozását kezelő
társaság tulajdonjogáért az AB Faktor Kft. egymillió forintot fizetett az MHB
követeléseit kezelő Risk Kft.-nek, a követeléseket pedig – a legjobb
ajánlattal – 560 millió forint készpénzért vették meg. Forrásaink véleménye
szerint a Kulcs bőven megérte az árát, miután „első ránézésre is volt
benne 250–300 millió forint gyorsan pénzzé tehető értékpapír,
elsősorban államkötvény”. A cégben ugyanakkor az értékes ingatlanok és
üzletrészek mellett „hajmeresztő dolgok, például több tízezer fakanál és
Amerikából importált konyhamalacok is voltak”. Az összes eszköz értékesítése
után az AB Faktor becslések szerint legalább hétszázmillió forint bevételre
tett szert, miközben, több forrásunk szerint, „alig vállalt érdemi kockázatot”.
Még inkább így
volt az Idex Külkereskedelmi Mérnökiroda és Fővállalkozó Rt. esetében,
amelynek nagy értékű budai székházának megszerzéséhez a Bankár forrásaink
szerint „alaposan felhasználta kiterjedt kapcsolati hálóját”. Az egykori
szocialista mamutvállalat Fő utcai irodaépülete mindig is a politika
érdeklődésének homlokterében állt: az Antall-kormány idején az Állami
Számvevőszéknek akarták átadni, majd a Horn-kormány alatt az ÁPV Rt-hez
került, ahol rákerült arra a listára, amely a társadalombiztosításnak
ingyenesen átadott állami vagyonelemeket tartalmazta. Informátoraink szerint
ennek a legfőbb szorgalmazója a vagyonkezelő igazgatóságában az a
Bessenyei Zoltán volt, aki ekkoriban Nagy Sándor szocialista politikussal, az
ingyenes tb-vagyonjuttatás fő lobbistájával együtt „állandó hétvégi
látogatója” volt Kovács Gábor telki rezidenciájának (Lásd erről A pénz
Kovácsa I., ÉS, május 12).
A mintegy
egymilliárd forintra becsült Idex-székház közel másfél évnyi huzavona után
végül tényleg a tb-nél kötött ki: az épületet 1996 őszén az
Egészségbiztosítási Önkormányzat kapta meg az ingyenes vagyonjuttatás keretében.
Ám a Bankár – amely abban az időben a tulajdonosok visszaemlékezése
szerint maga is székházat keresett – addigra „betette a lábát az ajtórésbe”, és
ennek köszönhetően végül „nagyot kaszált”. Az Idex ugyanis 1995 végére
súlyosan eladósodott, tartozásainak egyetlen fedezetéül pedig a székház
szolgált. A Bankár Kft. gyorsan felismerte a lehetőséget, miszerint a
tartozás fejében „einstandolni lehet” az épületet, és 272 millió forintért
megvette a vállalat legnagyobb hitelezőjének számító K&H Bank 476
millió forint értékű követelését. Első lépésként szinte azonnal
jelzálogjogot jegyeztetett – 450 millió forint értékben – a székházra, majd
1996 elején tovább szűkítette a kört az Idex körül: 51 millió forintért
megvette az APEH-tól a vállalat 76 millió forintnyi adótartozását is, aminek
alapján további 132 millió forint jelzálogot jegyeztetett az ingatlanra. A
Bankár-csoportnak az öszszesen 565 millió forint értékű jelzálog mindössze
323 millió forintjába került, s ebből is csupán 132 milliót kellett azonnal
kifizetniük. Miután pedig az ÁPV Rt. igazgatósága 1996 január elején úgy
döntött: 875 millió forintért megvásárolja az irodaépületet, hogy „a befolyó
vételárból kielégíthessék a hitelezőket”, gyakorlatilag a Bankár Kft.
készpénzben megkapta 565 millió forintos jelzálogának ellenértékét. Ráadásul az
ügylet során a Bankár duplán biztosítva volt: ha az ÁPV Rt. nem siet az Idex
segítségére, gyakorlatilag övék a nagy értékű székház, így viszont
minimális befektetéssel közel 250 millió forintot kerestek fél év alatt. Bár
ezt a tulajdonosok kérdésünkre kifejezetten tagadták, az ÁPV Rt.
felügyelő-bizottságának 1997 augusztusában elfogadott ellenőrzési
jelentése szerint „nem zárható ki teljességgel, hogy a Bankár Kft. előtt
ismert volt (…) az ÁPV Rt várható döntéssorozata”. A jelentés felvetette annak
lehetőségét is, hogy a cég „bennfentes információ birtokában cselekedett,
amikor megvásárolta az Idex adósságait”. Az erre vonatkozó tárgyi
bizonyítékokat azonban a bizottság nem tudta feltárni, az időközben –
hűtlen kezelés és üzleti titok megsértése miatt – ismeretlen tettes ellen
indított nyomozást pedig a rendőrség bizonyíték hiányában 1998 májusában
megszüntette. A nyomozást megszüntető határozat szerint „a követelések
tőkeértéken történő megvásárlása, illetve ehhez kapcsolódó kamatokkal
terhelt összeg az IDEX Rt. székházára jelzálogként való bejegyeztetése egyezik
az e téren szokványos üzleti szokásokkal.” Az ÁPV Rt-nél így
kénytelen-kelletlen lenyelték, hogy a Bankár több százmillió forintot
„kiénekelt az állam szájából”.
A „kapcsolati
háló felhasználásával kötött állami üzlet” ékes példája volt a Dunabank eladása
is. A kisbank 1995 harmadik negyedévére a tönk szélére sodródott: 5,8 milliárd
forint jegyzett tőke mellett saját tőkéje mínusz 1,6 milliárd
forintra süllyedt, azaz a pénzintézet gyakorlatilag elvesztette teljes
vagyonát. A Dunabankban 96 százalékos tulajdonos magyar állam – több sikertelen
privatizációs próbálkozás után – válaszút elé került: vagy állami pénzeszközökből
megmenti a bankot, vagy bezárja azt. A megoldást Réthy Imre, a Bankár Kft.
kijáróembere hozta, aki 1995 őszén azzal jelentkezett be Hegedűs
Évához, a pénzügyminisztérium helyettes államtitkárához, hogy „támadt egy
ötletünk arra, hogy a kecske is jóllakjon és a káposzta is megmaradjon”. Az
ötlet egyébként – „csendes kivezetésnek” nevezik – nem volt új a bankválságok
kezelésének nemzetközi gyakorlatában. Lényege, hogy a bajba került
pénzintézetet „kettévágják”, és míg az egészséges részeket (betételhelyezés,
kártyaüzletág, széf stb.) szakmai befektetőnek értékesítik, addig a beteg
üzletágakat (hitelezés, befektetések) felszámolják. E megoldás előnye,
hogy nem lesz pánik az ügyfelek között, és a kötelezettségekért nem azonnal,
hanem időben elnyújtva kell helytállni.
Az ötletet a
pénzügyi tárcánál is „megvették”, és a Dunabank 1995. december 29-i
közgyűlésére Antal Ernő, Réthy Imre és Kovács Gábor már egy olyan
szerződéssel a zsebében érkezett, amely felhatalmazta őket: csendesen
vezessék ki a piacról a pénzintézetet. A magyar bankválságok kezelésének
történetében mindazonáltal addig példa nélküli volt, hogy teljes egészében egy
magáncéget bízzanak meg ilyen tevékenységgel – ráadásul anélkül, hogy azt nyílt
pályázatban előre meghirdették volna. A Bankár Pénzügyminisztériummal
kötött szerződése tipikus példa volt arra, miként lehet „egy üzletről
több bőrt lehúzni”. Részben egy alacsony fix árért, részben pedig
sikerdíjért dolgoztak ugyanis, tehát bevételük azon múlott, hogy az ötmilliárd
forintra taksált állami veszteségből mennyit képesek lefaragni. A sikerdíj
annak is függvénye volt, hogy mennyi idő alatt sikerül a Bankárnak
vevőt találni a bank működő üzletrészeire. Közben magával a
Dunabankkal is kötöttek szerződést, amelynek értelmében a pénzintézet
„bérbe vette” a Bankár munkatársait, Antal Ernőt pedig kinevezték
vezérigazgatónak.
Alig néhány
nappal a decemberi közgyűlés után az igazgatóság elfogadta a Bankár által
kidolgozott kivezetési stratégiát: a lakossági üzletágat (bankkártya, lakossági
betétek, vámpénztárak) pályázat útján sürgősen értékesítik. „Rohanni
kellett az idővel, ugyanis csak januárban egymilliárd forint körüli
betétet vontak ki a bankból, a legjobb dolgozók pedig felmondással
fenyegetőztek” – emlékezett Antal Ernő. Két hét alatt döntötték el, hogy
a zártkörű pályázatra öt hazai pénzintézetet (OTP Bank, Mezőbank,
Magyar Hitel Bank, Konzumbank, ING Bank) hívnak meg. A holland ING
vezérigazgatóját, Rejtő E. Tibort forrásaink szerint maga Kovács Gábor
győzte meg a részvételről, miután korábban együtt dolgoztak a
Citibanknál. Az első fordulót követően a versenyben a Konzumbank és
az ING maradt állva, és a második fordulóban közel három órán licitáltak
egymásra. „Ott ültem a tárgyalóban, mindkét kezemben telefonkagyló volt, az
egyiken Rejtő, a másikon a Konzumbank vezérigazgatója, Szabóné Pákozdi Éva
emelte a tétet” – emlékezett vissza a folyamatban részt vevő egyik
forrásunk.
A versenyből
végül az ING került ki győztesen azzal, hogy a Konzumbanknál jóval
kevesebb készpénz – értesüléseink szerint 14 milliárd forint – felhasználásával
vállalta az ügyfelek Dunabankkal szemben fennálló követeléseinek teljesítését.
A pénzügyi tárca 1996. február 23-én kötött szerződést az ING-vel, a
Bankárnak pedig a „két hónap rohammunkáért” egyes becslések szerint mintegy
ötszázmillió forint sikerdíj ütötte a markát. Az összeget a Bankár tulajdonosai
kérdésünkre nem kívánták kommentálni, csupán annyit közöltek: munkájukkal több
milliárd forintot takarítottak meg a magyar államnak. Az igazán nagy üzletet
mégsem a sikerdíj, hanem a Dunabank rossz követeléseinek és eszközeinek
megszerzése jelentette, amelyek kalandos úton kerültek a Bankár Kft. és Antal
Ernő közös érdekeltségeihez. A pénzintézet, hogy mérlegét átláthatóvá
tegye, 2,6 milliárd forint névértékű rossz hitelt adott el halasztott
fizetéssel a kizárólagos tulajdonában álló Irodaház Beruházási és Kereskedelmi
Kft.-nek még 1995 folyamán. Az Irodaház Kft. tulajdonjoga először a
Dunabank felszámolásának megindítását követően indult vándorútra: a bank
1996 őszén hirdette meg eladásra az elsősorban ingatlanokat és
kényszerbefektetéseket tartalmazó vállalkozást, amelyet aztán a Bankár Kft. és
Antal Ernő közös tulajdonában álló Széria I. Szervező és Tanácsadó
Kft. szerzett meg. A vállalkozás üzletrészéért egymillió forintot, míg a benne
található követelésekért „nagyságrendekkel többet” fizettek. „Mintegy 15 céget
hívtunk meg a zártkörű pályázatra, köztük a Szériát is, amelynek ajánlata
több mint 50 százalékkal haladta meg a második legjobb pályázó által ajánlott
összeget” – mondta el Antal Ernő, aki kérdésünkre azért nem tartotta
összeférhetetlennek, hogy a szerződés egyik oldalán eladóként, a másikon
vevőként szerepelt, mert a Pénzügyminisztérium ellenjegyezte a
tranzakciót. Ezt az állítást egyébként a birtokunkba került dokumentumok is
alátámasztják: Balázs Ágnes helyettes pénzügyi államtitkár 1996. december 20-án
hozzájárult ahhoz, hogy „a Széria I. Kft. az engedményezési és
üzletrész-átruházási szerződésekben foglaltak szerint a Dunabank
Rt.-től az annak 100 százalékos tulajdonában lévő Irodaház Kft.-t
megvásárolja”. A kft. kálváriája azonban itt még nem ért véget. Alig egy
hónappal később Antal Ernő és Kovács Gábor mint magánszemélyek,
fejenként ötszázezer forintért megvásárolták a Széria Kft.-től az Irodaház
Kft. tulajdonjogát, azonban már a Dunabank követelései nélkül. Azok ugyanis az
Antal Ernő és a Bankár Kft. közös cégében, az AB Faktor Kft.-ben kötöttek
ki.
A pénzügyileg
rendkívül sikeres „állami üzletek” mellett a Bankár-csoport bővíteni
akarta reorganizációs üzletágát is, terjeszkedésének azonban volt egy gátja: a
pénz. A Bankár tőkeereje ugyanis csak néhány vállalat felvásárlására volt
elegendő, a „nagyüzemi” méretekhez már nem. Ekkor került a képbe Kovács
valahai munkahelye, a Citibank, amely már korábban is finanszírozta a Bankár
cégfelvásárlási akcióit. Az amerikai pénzintézetet nem kellett sokáig
győzködni arról, hogy a Bankár jól bevált reorganizációs módszerét egy
kockázati tőkebefektetési alap keretei között jóval hatékonyabban lehetne
kamatoztatni, ezért segített a befektetők felhajtásában. Az akció
átütő sikert hozott: 1995-ben Jersey-szigetén jegyezték be az ötvenmillió
dolláros alaptőkéjű, kizárólag magyarországi kockázati
tőkebefektetésekre szakosodott alapot, a Hungarian Capital Fundot (HCF). A
Bankár Kft. kétmillió dollárral, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank
(EBRD) 17 millió dollárral, a londoni Citibank és az Egyesült Arab Emírségek
olajpénzeit befektető Abu Dhabi Investment Authority pedig tíz-tízmillió
dollárral szállt be az üzletbe. Részt vett az alap gründolásában az
olajpénzekkel gazdálkodó Kuwait Investment Office, egy holland befektetési
alap, az FMO, és egy angol biztosító, a Sun Life Insurance is. Az Abu Dhabi
Investment Authority úgy került az üzletbe, hogy Göncz Árpád köztársasági elnök
1995 áprilisában az Egyesült Arab Emirátusokba utazott, ahol az emír
személyesen tett ígéretet, hogy tőkét visznek majd Magyarországra. Az
üzleti delegáció tagja volt a Bankár egyik tulajdonosa, Mátyásfalvi György is,
aki az alap képviselőinek hosszasan ecsetelte cége reorganizációs
sikereit. Így azután, amikor az emirátus-beliek rövid idő múlva
Magyarországra látogatottak, tíz potenciális befektetési lehetőség közül a
Bankár már korábban megismert ajánlatát fogadták el. Az alap kezelését, azaz a
befektetési célpontok kiválasztását és az ügyletek bonyolítását a Bankár Kft.
és a Citibank kockázati tőkebefektetésre szakosodott leányvállalata, a CVC
Capital Europe Partners Ltd. közösen végezte. Hiába volt azonban a
kezdeményezés egyedülálló és a gründolás sikeres, a HCF reorganizációs
tevékenysége nem hozott átütő sikert (lásd erről bővebben
Húsosfazék című keretes írásunkat.)
A látványos
sikerek nyomán nemcsak külföldi nagybefektetők, hanem belföldi cégek és
magánszemélyek is mind szívesebben bízták pénzüket a Bankár-csoportra. A –
főként értékpapír-piaci – befektetéseket az 1994-ben létrehozott Bankár–B
Kft. intézte, amely néhány év alatt a csoport befektetési bankjává nőtte
ki magát. Korábban egy közvetítő cég – információink szerint a Dunainvest
– bonyolította a cég tőzsdei ügyleteit, Kovács azonban saját brókercéget
akart, amely később bekerülhet a legnagyobb forgalmú hazai
értékpapír-kereskedő vállalkozások közé. Hogy így legyen, megszerezték
például a korábban csődbe jutott Lupis Brókerház ügyfeleit átvevő Góg
Értékpapír Rt.-t, amelynek hozománya közel 4500 ügyfél, vagyonkezelési
tevékenység és a tőzsdei tagság volt. A brókercég tekintélyét – a jól
bevált módszernek megfelelően – kapcsolati hálójukkal is erősítették:
rövid ideig a Bankár–B felügyelő-bizottságának elnöke volt Demján Sándor
üzletember, a cégvezetést pedig olyan „kupaktanács” látta el tanácsokkal,
amelynek tagja volt többek között Élő Norbert (Trend/Prognózis Rt.),
Kemenes Ernő (Deloitte & Touche Rt.), Matolcsy György (Privatizációs
Kutatóintézet) és Vértes András (GKI Gazdaságkutató Rt.). A hatás nem is maradt
el: bár a Bankár–B végül csak a 12. helyig jutott a brókercégek toplistáján,
fénykorában mintegy hatezer ügyfél számláját vezette. Különösen kedvelt volt
például a színészek és közéleti személyiségek körében. A piaci pletykákkal
ellentétben azonban nem kötöttek – más cégeknél előszeretettel alkalmazott
– hozam- és vagyongaranciás szerződéseket, sőt, mint egyik forrásunk
fogalmazott: „Megkülönböztető jelzéssel sem látták el a prominens
személyek számláit.”
Mindeközben a
bankközi devizapiacon folytatott tevékenységgel sem hagytak fel, bár a
szenvedélyes spekuláns hírében álló Kovács ebben az időszakban kissé
visszavonult a konkrét üzletektől, inkább csak felügyelte, mintsem maga
végezte volna azokat. Ebben az időben nem is volt szükség az aktív
részvételére: a piacok szárnyaltak, munkatársai pedig, másoknál bátrabban
spekulálva, fantasztikus hozamokat értek el. Az 1994 novemberében 170 millió
forinttal létrehozott Első Deviza Factory (lásd erről A pénz Kovácsa
I., ÉS, május 12.) jegyzett tőkéje három év alatt egymilliárd forint fölé
emelkedett. Ezen felbuzdulva 1996 februárjában 291 millió forinttal létrehozták
a Második Deviza Factoryt, amely az első céghez hasonlóan nyilvános
részvénykibocsátással jött létre, és „a csúszó leértékelésen csinált szép
hozamot”. A részvények – amelyeket bevezettek a Budapesti Értéktőzsdére is
– árfolyama egy év alatt megduplázódott, a cég vagyona pedig elérte az
ötszázmillió forintot. A két Deviza Factory sikerén „elszállva” Kovács úgy
gondolta, hogy itt az ideje belevágni egy olyan spekulatív részvénytársaság
létrehozásába, amely a befektetők pénzét azonnali, határidős és
opciós ügyletekbe fekteti a Budapesti Értéktőzsdén. Hiába óvta néhány
közeli munkatársa, hogy részvényekkel spekulálni „olyan, mintha
üveggömbből akarná a jövőt megjósolni”, Kovács nem hallgatott rájuk,
1996 novemberében belekezdett a Rizikó Factory létrehozásába. Miután a
befektetők 840 millió forint értékben jegyeztek részvényt, úgy tűnt,
Kovács helyes döntést hozott, „bár az óriási érdeklődés őt is
meglepte”. A Rizikó Factory tehát részvényekkel kezdett spekulálni, bár
1997-ben már házon belül is voltak olyan hangok, amelyek igyekeztek óvatosságra
inteni a tulajdonosokat, és jelezték, hogy a piacok szárnyalása nem tart
örökké. Kovács azonban egy közeli munkatársa szerint „ekkorra már elveszítette
tárgyilagosságát”, és nem törődött az intelmekkel.
A
figyelmeztető jelek ellenére a Bankár csillaga 1997 végére fényesebben
ragyogott, mint valaha. A cégcsoport már közel ezer embernek adott munkát,
vagyona pedig egy év alatt a tízszeresére (1,19 milliárd forintról 10,5
milliárd forintra) nőtt. Az adózás előtti eredmény először lépte
át a bűvös egymilliárd forintos határt: 1997-ben – szemben az
előző évi 654 millió forinttal – 1,52 milliárd forint lett, amely
után azonban – főként a veszteséges leányvállalatoknak köszönhetően –
csak 127 millió forint adót fizettek be a költségvetésbe. Egyik forrásunk szerint
„könyvvizsgáló vagy adóellenőr legyen a talpán, aki el tud igazodni a
Bankár-csoporthoz tartozó cégek tulajdoni viszonyain”. Ebben az időszakban
a Bankár közvetlen érdekeltségi körébe mintegy 25 cég tartozott, amelyek
további 30–35 vállalkozásban rendelkeztek meghatározó részesedéssel. Ráadásul
az úgynevezett kapcsolt vállalkozások – amíg a törvény erre lehetőséget
adott – egymást is keresztül-kasul tulajdonolták, így a kívülálló számára a
csoport jószerivel teljesen átláthatatlanná vált.
A tulajdonosok és
a munkatársak azonban pontosan eligazodnak a cégek erdejében, hála a maguk
között csak „Cégbibliaként” emlegetett kétkötetes könyvnek. Ennek első
részében, az „Újtestamentumban” a még működő érdekeltségek adatai
szerepelnek alapításuktól fogva, a második kötet, az „Ótestamentum” pedig a már
eladott vagy megszűntetett cégek információit tartalmazza. Minden céghez
úgynevezett organigram tartozik, amely tulajdonképpen egy A/4-es papírlap,
amelyen nyilakkal ábrázolják, hogy melyik cégben ki mekkora részesedéssel rendelkezik.
Réthy Imre szerint már novemberben tanulmányozzák a következő év
januárjától esedékes jogszabályváltozásokat, és ha szükséges, ahhoz alakítják a
cégstruktúrát. Év vége felé a Bankár szakértői hosszasan elmélyülnek a
cégek eredményeinek tanulmányozásában, majd a mérlegek fazonírozása érdekében
ide-oda tologatják a tulajdonrészeket. A változásokat aztán gondosan átvezetik
a Cégbiblián és az organigramokon.
Mindenestre
1997-ben „a konszolidációba bevont leányvállalatok (…) egyedi beszámolóiban
lekönyvelt rendkívüli eredmény kiszűréséből származó tételek 1,035
milliárd forint eredményt csökkentő tételt vontak maguk után”, azaz ennyi
pénzt tudtak az adóelkerülésre szolgáló veszteséges, úgynevezett „technikai
cégek” bevonásával megspórolni. A fenyegető viharfelhőket –
nevezetesen, hogy a csoport súlyosan eladósodott – azonban a szerteágazó
vállalatbirodalom és az adózási trükkök sem tudták elfedni. Míg 1996-ban a
Bankár-csoport 6,28 milliárd forint kötelezettséggel rendelkezett, addig ez az
összeg egy év múlva már 24,56 milliárd forintra rúgott. „Ahogy nőtt a
birodalom és aratta le a babérokat a Bankár, Kovács Gábor úgy gondolta, hogy
bármi, amihez hozzányúl, arannyá változik, így már olyan üzletekbe is belement,
amelyek szétfeszítették a csoport kockázattűrő-képességének kereteit”
– mondta róla egyik volt közeli munkatársa.
Sorozatunk befejező részében bemutatjuk, milyen szálak fűzték a Bankár Holdingot a Postabankhoz, és miként duzzadtak a csoport külső adósságai már-már kezelhetetlen méretűvé. Beszámolunk arról, hogy a csoport életében hoztak-e változásokat a két évvel ezelőtti választások, és milyen vitába keveredtek a Postabank kétes követeléseit kezelő Reorg Apport Rt.-vel. Ismertetjük, hogy miért kényszerültek brókercégük és reprezentatív belvárosi irodaházuk eladására.
Húsosfazék
„Az elkésett
lehetőség” – így összegezték piaci elemzők az Európai Újjáépítési és
Fejlesztési Bank (EBRD) és az „arab olajmágnások” pénzéből létrehozott
kockázati alapot, a Hungarian Capital Foundot (HCF). Az ötvenmillió dollárt kezelő
alap – prominens alapítói ellenére – nem sikertörténetként vonul majd be a
Bankár-csoport történetébe, noha a hétéves futamidőre, ezen belül ötéves
befektetési időszakra létrejött alap egyedülálló volt abban, hogy az EBRD
első magyarországi alapja volt, amelyben – miközben a pénz nagy részét
profi külföldi befektetők adták – részt vett egy, a helyi viszonyokat
átlátó partner is.
Első
lépésként az élelmiszerfeldolgozó-iparban, azon belül is a húsiparban akartak
„teljes termelési láncot” kiépíteni, ám ennek során az alapot egyre másra érték
a kudarcok. Mindjárt az első üzlet, a Kereskedelmi és Hitelbank (K&H)
tulajdonában álló Nyíregyházi Konzervgyár megszerzése esett kútba. A
forgatókönyv már megvolt a fejekben, amikor 1995 májusában leváltották a bank
vezérigazgatóját, Lenk Gézát, s a helyére kerülő Erős János
„akadékoskodott az üzlet miatt”. A tárgyalások először azért rekedtek meg,
mert a bank alacsonynak tartotta a vételárat, majd amikor a HCF módosított
ajánlatán, Erős végül beadta a derekát. Hathónapi előkészítés után,
az ünnepélyes szerződés-aláírási ceremónián azonban, egyik informátorunk
szerint, amikor „már megettük a szendvicset és éppen a pezsgőt
bontogattuk, a titkárnő egy fax-szal rontott a terembe: a gyár egyik üzletrész-tulajdonosa
jelezte, hogy élni kíván elővásárlási jogával”. Azt máig nem tudni, hogy
az eset jól időzített akció, vagy gondatlanul előkészített
szerződés volt-e, mindenesetre a K&H Bank később sem hozott
szerencsét a HCF-nek: 1996 elején hasonlóképpen maradt hoppon a bank által a
Gyulai Húskombinát megvásárlására kiírt pályázaton.
Kovácsék azonban
nem adták fel, és „a Pick mellett egy második húsipari vertikumot akartak
kiépíteni”. 1996 nyarán a HCF – történetének legnagyobb beruházásaként –
megvette a hús- és húskészítmények külkereskedelmével foglalkozó Terimpex Rt.
részvényeinek 93,8 százalékát, valamint a hozzá tartozó Vasi Húsipar Rt.-t, a
Csabahús Kft.-t és a Bankár Kft. tulajdonában lévő Debreceni Hús Rt.-t.
Később maguk alá söpörték a szolnoki Solámi Rt.-t, valamint a Ceglédi
Sonkaüzemet is. A kezdeti elgondolás jónak tűnt: egybegyúrni a
húsüzemeket, csinálni egy, a munkamegosztás elvén működő holdingot,
amelynek részvényeit aztán bevezetik a tőzsdére. Azzal azonban nem
számoltak, hogy a Terimpex élére ültetett Réthy Imre és az iparágra ráállított
négy saját emberük nem lesz képes kézben tartani a 17 százalékos piaci
részesedéssel rendelkező húsbirodalmat. Egy külső megfigyelő
szerint „a vállalati reorganizációhoz értettek, de a húsiparhoz nem”, így szerinte
törvényszerű volt a bukás. Ráadásul a helyi vezetők ott tettek
keresztbe a Bankár elgondolásaink, ahol csak tudtak. Az egyik Bankár-tulajdonos
így jellemezte a hozzáállásukat: „bár bólogattak ahhoz, hogy az egyes gyárak
termelését hangoljuk össze és egységesítsük a beszerzést, valahogy mindig
meggyőztek minket, hogy csak abból a bélből lehet jó kolbászt
csinálni, amit ők importálnak. Aztán később többnyire kiderült, hogy
az ügyletben valamelyik magáncégük is érdekelt volt”. Ennek ellenére Réthyék
ott karcsúsítottak, ahol csak tudtak: 1997-ben például – információink szerint
hat-hétszázmillió forintért – eladták Somody Imrének, a Pharmavit Rt.
tulajdonosának a Kecskeméti és Irányi utca sarkán álló Terimpex-székházat. A
vételárból visszafizették a vállalat hiteleinek egy részét, „a pöffeszkedő
belvárosi külkereskedők pedig a Podmaniczky utcai »Hús és Más« feliratú
hentesüzlet fölötti száznégyzetméteres irodában találták magukat”. Ez a lépés
tovább szította az ellentétet a tulajdonosok és dolgozók között. Az irodavezetők
felmondtak, ráadásul vitték magukkal a vevőkört is: az értékesítésben
nagymértékű visszaesés következett be. A HCF ekkor már szabadulni próbált
a cégtől, ám nem sok sikerrel. A Pickkel ugyan kétszer is tárgyaltak a
Terimpex-csoport eladásáról, ám az végül nem állt kötélnek. A HCF ekkor
stratégiát váltott, és 1997-ben egyenként eladogatta a húsgyárakat. A
Terimpexnél végül csak a Ceglédhús és a Solami Rt. maradt, ez utóbbit –
Postabanki hitelből – a Fázis Rt. vásárolta meg 1998. január 6-án. A
Terimpex ezután több száz milliós veszteséget halmozott fel, és a Fázis a
hitelt nem tudta visszafizetni a Postabanknak. Az 580 millió forintos tartozás
1999 februárjában a Reorg Appor Rt.-hez került, a Solami Rt. pedig mostanra
felszámolásközeli állapotba került.
A húsipari
befektetéseknél jóval megalapozottabbaknak bizonyultak a HCF egyéb üzletei.
Máig sikertörténetként emlegetik a hajdani Salgótarjáni Síküveggyár
jogutódjának, a Salgglas Üvegipari Rt.-nek a talpra állítását és értékesítését.
Egy felszámolási hirdetményben bukkantak rá a vállalatra, ami már első
ránézésre is ígéretes reorganizációs lehetőségeket rejtett magában.
Kiépített megrendelői körrel rendelkezett ugyanis – főként a
Suzukinak szállított szélvédőket –, és lényegében nyereségesen
működött. Egyetlen szépséghibája az volt, hogy jelentős
forgóeszköz-hiányt cipelt magával, amelynek finanszírozási kockázatát egyetlen
bank vagy szakmai befektető sem akarta vállalni. Az alap azonban
kockáztatott, mivel – mint azt egy, a HCF ügyeit intéző munkatárs elmondta
– volt a cégben „egy egészséges mag”, amelyben fantáziát láttak. A
négyszázmillió forintos vételár busásan megtérült, miután a Salgglas a
következő évben már százhúszmilliós üzemi nyereséget ért el, így a gyárat
1997-ben jókora nyereséggel lehetett szakmai befektetőnek értékesíteni. A
bemutatott cégvásárlások mellett sikeresnek bizonyult még az 1997-ben vásárolt
Goldsun, a Fonyódi Ásványvíz, a Zalai Nyomda és három részvénycsomag-vásárlási
ügylet, köztük a hatszázalékos részesedésszerzés a Pénzintézeti Központ
Rt.-ben. Bár a HCF végeredményben egyik befektetésén sem bukott – mint azt az
egyik Bankár-tulajdonos elismerte, a kockázati alap megalakulása elkésett.
Ekkorra ugyanis a reorganizációs hullám már lecsengett, így kevés olyan
befektetési célpontot találtak, amely elnyerte az alapítók tetszését. A HCF öt
évre tervezett befektetési időszaka ez év március végén zárult le. Bár a
végső mérleget még nem vonták meg, annyit tudni lehet, hogy az ötvenmillió
dolláros alapítói tőkének hozzávetőleg 80 százalékát költötték el.
Következő riport
Erős Ferenc pszichológussal Argejó Éva beszélget
Ötvenöt évvel ezelőtt, 1945. május 10-én alakult a Magyar Királyi Állami Csendőrség feloszlatásával a Magyar Államrendőrség, melynek egy részéből 1946-ra az ÁVO, majd két évre rá az ÁVH szerveződött. E hírhedtté vált szervezet politikatörténetét részben már feldolgozták, de szinte alig foglalkoztak működésének lélektani oldalával.
– Hogyan lehetett tömegeket úgy befolyásolni, hogy „a XX. század derekán embermészárszéket állítottak fel Európa közepén?” Mérei Ferenc az Együttes élmény című művében tette fel ezt a kérdést. Hogy válik a totalitárius rendszerekben az ideológia erőszakká?
– Huszadik
századi történelmünkre visszatekintve látnunk kell, hogy politikai rendszereink
korábban is magukban hordozták a diktatúra gyökereit. Nem az 1945 utáni
politikai rendőrség volt az első Magyarországon, amely tömeges
terrort alkalmazott, ez történt 1919-ben és 1944-ben is, tehát volt kontinuitás.
A hatalomvágy a mindennapi életben is gyakori jellemzője az emberi
kapcsolatoknak, de ezt meg kell különböztetnünk a totális hatalom pszichikai
történéseitől. A hatalmi struktúrákban elfoglalt pozíció valóban torzító
hatással van a személyiségre, de ez lehet kölcsönös is: nem a hatalom torzítja
el őket, hanem a rendszer, valamilyen kontraszelekciós elvvel, már eleve
torzult személyiségeket választ ki. A pszichológiában és különösen a
pszichoanalízisben vannak olyan paradigmák, amelyek megpróbálnak magyarázatot
adni arra, mi mozgatja a hatalmat. Az elméletek egy része abból indul ki, hogy
a hatalom valamiképpen az egyének tulajdonsága, szükséglete vagy hajtóereje.
Freud a destrukciós ösztönnel, Adler a hatalomra való törekvéssel, a
pszichoanalitikus szociálpszichológia pedig az Adorno nevéhez kötődő
tekintélyelvű személyiségelmélettel próbál magyarázatot adni a hatalom
működésére. A klasszikus válaszoknak egy másik része a hatalmat sokkal
inkább viszonyként mint az egyes emberek tulajdonságaként értelmezi. Ezek arra
a szuggesztiós paradigmára építenek, amely a hatalmat olyan folyamatként fogja
fel, amelyben a befolyásolt ember akarata felfüggesztődik, illetve
alárendelődik a befolyásoló akaratának. Azonban sokféle történelmi helyzet
van, és az emberek különböző okokból csatlakozhatnak politikai
áramlatokhoz. Épp ezért lehetetlen egyetlen személyiségtípusra visszavezetni a
totalitarizmus mozgatóját, mert hiszen a kemény, poroszos jellemek mellett ott
voltak a kedélyes osztrákok, maga Hitler is osztrák származású volt, és az
életkedvelő, sört iszogató bajorok is. Emellett minden totalitárius
rendszer megteremtette a maga hivatalnokait, adminisztrátorait, ideológusait és
művészeit is.
– A totalitárius rendszerek mennyire tudtak építeni arra, hogy az emberek behódolnak a kényszerítő hatalomnak?
–
Szociálpszichológiai kísérletek sora vizsgálta, hogyan lehet az embereket
elveikkel és meggyőződésükkel ellentétes dolgokra kényszerítve
szörnyű monstrummá változtatni. A legismertebb kísérletben egy álfeladatot
kellett végrehajtani: egy másik szobában lévő embert rossz
teljesítményéért áramütéssel kellett büntetni. A kísérleti személyek kétharmada
hajlandó volt az áramütésekkel odáig elmenni, hogy azt hihette, valóban megölte
a másik embert.
– Ennek az elvetemültségnek mi lehet a lélektani magyarázata?
– A „parancsra
tettem” elv működése. Ha a parancsot kiadó tekintély magára vállalja a
felelősséget, akkor a végrehajtó hajlandó elmenni az engedelmesség
végső határig is. A kísérletsorozat ihletője Eichmann, a náci
tömeggyilkos volt, akinek nemrégiben Izraelben kiadták a kivégzése előtt,
a per alatt írt feljegyzéseit. Ebben Eichmann becsületes hivatalnokként
aposztrofálta magát, aki azt tette, amit főnekei diktáltak – az csak a
szerencsétlen véletlen műve volt, hogy Hitler és a többi náci vezető
szörnyűségeket követett el. Dehumanizációnak nevezzük, amikor erkölcsileg
önmaga számára elfogadhatatlan tettre vesznek rá valakit, de ha már elkövette,
elkötelezi magát mellette, s hogy valami módon feloldja az így keletkező
kognitív disszonanciát, magyarázatot keres, hogy miért tette. Ekkor lépnek be
azok az ideológiák és önvédő mechanizmusok, racionalizációk, amelyek
valahogy elfogadhatóvá teszik a cselekedetet az egyén számára. Az önideológia
számtalan példájával találkozhattunk az 1945 utáni történelmünk során, melyek
azt bizonygatták, hogy ezt kívánta a pártérdek, a nép, a szocializmus.
– Recskről készült egy dokumentumfilm, melyben a megszólaló ávós őrök majd mindegyikéről kiderült, hogy nagyon mélyről indult, s a szervezetbe való bekerülése társadalmi felemelkedést jelentett számára. Egyfajta janicsár-effektus mutatkozott meg a mentalitásukban, az új hatalom kiemelte őket az esélytelen élethelyzetéből, amiért ők hálásak, és ezért mindenre felhasználhatóak voltak.
– Ez valóban így
van, és korábban is így volt, nagyon mélyről induló emberek bekerülhettek
a hadseregbe, a csendőrségbe és 1945 után a politikai rendőrségbe is.
– Az erőszakszervezetekbe való bekerülésük egyben a politikai rendszerrel való teljes azonosulásukat is jelentette?
– Igen, de ez
valószínűleg nem az ideológiával való belső azonosulás volt,
legfeljebb a hatalom megjelenítőinek külsőségeit, viselkedését,
modorát, nyelvhasználatát vették át. Emellett az is dolgozhatott az ávós
kihallgatókban és az internálótábor-beli őrökben, hogy most aztán végre
megtáncoltathatják a más kulturális közegből érkező, náluk sokkal
műveltebb és gazdagabb értelmiségi urakat.
– Memoárokból, visszaemlékezésekből kiderül, hogy az ávósok nagy része valóban így viselkedett, de emberségesek is voltak közöttük, akik például levelek kijuttatásával még segítették is a fogva tartottakat.
– Hannah Arendt a
totalitarizmus gyökereit vizsgálva foglalkozik ezzel a kérdéssel. Szerinte a
modern társadalmakban a totalitarizmust a hagyományos osztálykeretek
megszűnése teszi lehetővé azáltal, hogy az atomizálódott
társadalomban az egyének puszta „reakciónyalábbá” redukálódnak, s ezek az
emberek jelentik mind a fasiszta, mind a kommunista típusú diktatúrák
emberanyagát. Ez vitatható állítás, és a szociálpszichológiai kísérletek
eredményeit is több esetben megkérdőjelezi, mert ezekből az is
kiderült, hogy korántsem hajlandó mindenki engedelmeskedni, szép számmal
akadtak olyanok is, akik nemet mondtak. A történelemből is tudjuk, hogy
mindig voltak olyanok, akik fellázadtak, és egy adott ponton túl nem voltak
hajlandók végrehajtani a rájuk rótt cselekedeteket. Tehát az egyénben szunnyadó
agresszív hajlamok és az ezt előhívó társadalmi közeg kapcsolata valóban
sokkal bonyolultabb probléma, semhogy általánosítani lehetne a „parancsra
tettem” mentalitást.
– Már 1943-ban, Németh László és Féja Géza szárszói beszédében is felrémlett a magyar politikai-szellemi közélet félelme egy olyan történelmi helyzettől, melyben „a zsidóság kezd új harcot a magyar értelmiség ellen, hogy a szellemi vezető szerepet ismét a kezébe kaparintsa”. 1945 után valóban nagyszámú meghurcolt zsidó áramlott be a politikai rendőrségbe, olyannyira, hogy Rákosiék 1950 elejétől elhatározták az ÁVH vezető kádereinek felülvizsgálatát. Az Államvédelmi Bizottság április 22-i határozatában pedig már elrendelte a „meg nem felelő” zsidó kispolgári származásúak eltávolítását is. De maga a pártvezetés is zsidókból állt, mely tényről 1989-ben Milovan Gyilasz azt írta: „a szovjet kormánynak, burkolt antiszemitizmusa ellenére, Magyarországon jól jöttek a zsidó pártvezetők, mert gyökértelenek voltak, így még inkább függtek a Szovjetunió akaratától”. Az 1945 utáni történelmünkben valóban szerepet játszott a „zsidó boszszú”-motívum, mint ahogyan ezt sokan gondolják?
– 1945 után az
volt a zsidók illúziója, hogy a kommunizmus megszüntet minden diszkriminációt,
és nem bántják őket többé a származásuk miatt. Én magam is sok interjút
készítettem erről, és főleg a holokauszt után születettek szüleinek
nagy részéről derült ki, hogy ebben hittek, amikor csatlakoztak a
kommunista párthoz. Többségük ugyan nem lett ávós, mert az kivételes dolog
volt, különösképpen magas pozícióba kerülni. Sokan csak beléptek a pártba,
esetleg pártmunkát vállaltak, szemináriumokat tartottak. Később azonban
sokan csalódtak, és többségük, ha ki nem is lépett, de teljesen közömbössé vált
az eszme iránt. Akik fanatikus kommunistákká váltak az ötvenes évekre, így az
ÁVÓ-ban is, azok már 1945 előtt is a mozgalomban voltak, nem a holokauszt
emléke és a bosszúvágy fanatizálta őket. Már az is torzítás, hogy a zsidók
nagy része kommunista lett. Többségük megmaradt zsidó polgárnak, és próbált
alkalmazkodni az új rendszerhez, de nem fanatizálódott.
– Az agresszivitás felszínre törése szempontjából melyik motiváció veszélyesebb: ha az ávóssá válás társadalmi felemelkedést jelent számára, amiért hálás a rendszernek; ha belső meggyőződésből, már-már fanatizmusból jut hatalmi pozícióba, vagy pedig ha az elszenvedett megaláztatásokért, bosszúból lesz tagja valaki a szervezetnek?
– Nehezen tudok
különbséget tenni, mert mindhárom motiváció nagyon veszélyes, de mind közül az
elszánt, fanatikus meggyőződést gondolom a legrosszabbnak. De bármennyi
zsidó lett is ávóssá, és ha a bosszúmotívum belejátszott is sokuk tetteibe, nem
hiszem, hogy zsidó bosszú lett volna, ami történt ’45 után, mint ahogy ezt
néhányan állítják. A bosszú sem mindig édes, a normális emberi viselkedésben a
bosszúállóknál is van önkorlátozás. Amikor a deportálásból, munkaszolgálatból
visszatért zsidó fiatalok bekerültek az ÁVH erőszakszervezetébe, még
hihették azt, hogy törvényes, legitim keretek között zajló bosszú részesei. De
aztán sokuk számára fokozatosan kiderült, hogy a valóság messze túlcsap azon,
amit gondoltak, és olyan embereken is bosszút állnak, akiknek semmi közük nem
volt a ’44-ben történtekhez. Az ő esetükben a kérdés az volt, hogy a
történések mely pontján tudnak kiszállni, de egyáltalán ki tudnak-e szállni az
eseményekből.
– Lélektanilag mi tartotta össze a „négyesfogatot”, a fanatikus kommunista Rákosit és Gerőt, az intellektuel Révait, és az őket intellektuálisan meg sem közelítő Farkas Mihályt, hiszen annyira különböző személyiségek voltak?
– A cinkosság,
hogy közös ügyet szolgálnak, és annak tudata, hogy ha egyikőjük bukna,
azzal magával rántaná a többieket is. A cinkosságon túl a közös félelem is
összekovácsolta őket, mert köztudott, hogy időnként feljelentgették
egymást hol Moszkvában, hol magánál az ÁVH-nál. Talán még figyeltették is
egymást.
– Péter Gábor valóban mindenkit figyeltetett és mindenkiről gyűjtetett adatokat, az ő erejét az adta, hogy a megszerzett információk birtokában folytonosan intrikált.
– Ez is azt
igazolja, hogy a „fortélyos félelem igazgatta” őket, nem az egymás iránti
tisztelet. Azt is tudták egymásról, hogy ki mivel zsarolható – Kádárról ezt
pontosan lehetett tudni –, amit adott szituációban be is vetettek. Egy
maffiacsoport hasonlóképpen működik, azzal a különbséggel, hogy a
diktatúrákban a vezetőknek abszolút hatalmuk van, szemben egy
maffiózó-csoporttal, akik a társadalomnak csak egy rétegét tudják hatalmuk
alatt tartani. Az ilyen típusú hatalmi konstellációk egyik eszköze a
periodikusan visszatérő tisztogatási hullám, mint amilyenek például a
különböző koncepciós perek is voltak. A Rajk-per maga is a vezető
csoport tagjainak egymás közti viszonyából következett, a köztük zajló
rivalizálásból és hatalmi harcból.
– Lényegében a Katpolt is rivalizálásból fejezték le a Rajk-perben. Rajk belügyminiszterként nem tudta elfogadni, hogy Farkas Mihály őt megkerülve rendelkezik az ÁVH parancsnokával, Péter Gáborral, ezért az ÁVH mellett életre hívta a Katpolt. Pálffy kivégzése a Rajk-perben a köztük lévő hatalmi játszma végső kifutása volt.
– Igen, ezek
valóban játszmák voltak, amelyekben vesztesek és győztesek voltak, de a
győztesnek nem jelentett végső győzelmet, mert bármelyik
pillanatban megtörténhetett, hogy hirtelen ellene fordul a többi. Albert Speer
emlékirataiban érzékletesen írta le, hogyan látta Hitler és környezete torz
tükörben a világot. Állandóan figyelték egymást, de a valósággal soha nem
mertek szembenézni, és azt, hogy az országban valójában mi is történik, nem
tudták, vagy nem voltak hajlandók megérteni.
– A totalitárius rendszerekben rendkívül szuggesztív hatással rendelkezik egy vezér, és kezdetben Rákosi, előnytelen megjelenése ellenére is, nagy tekintélyű, erős pártvezérnek tűnt. 1947-ben azonban Illyés Gyula feleségének, Kozmutza Flórának sikerült vele elvégeztetni egy Rorschach-tesztet, amelynek elemzéséből – jóval később – kiderült, hogy a látszólag erős diktátor maga is fél, szorong, gyönge.
– Igen,
lehetséges, hogy ha Rákosi és a Rákosi-csoport tagjai nem totalitárius
politikai rendszerben léteznek, képességük és teljesítményük alapján csak
egyszerű átlagemberek. Ez talán egyedül Révaira nem igaz.
– Rákosi fanatikus kommunistaként mindenre képes volt, de milyen lélektani magyarázat fűzhető a fotóiból álmodozón kitekintető Zöld Sándor belügyminiszter tettéhez, aki, miután 1951-ben felszólították a lemondásra, lemészárolta az édesanyját, a feleségét, két kisgyermekét, majd ő is öngyilkos lett?
– Nem tudhatjuk
pontosan, milyen személyes okok játszottak közre a családi drámába. Olyan
cselekedet volt ez, amit nem lehet pusztán a félelemmel magyarázni. Mert sokan
menekültek öngyilkosságba, amikor ráébredtek, milyen felelősség terheli
őket, de egy család kiirtásához már nagyfokú félelem kellett, vagy egy
patologikus személyiségszerkezet. Zöld Sándor egyébként orvos volt. Lehetséges
az is, hogy belügyi emberként nagyon is tisztában volt az ÁVH addigi
terrorjával, ami az ötvenes évek elejére csak fokozódott. Pontosan látta, mi
fog történni, és nem akarta, hogy a családján álljanak bosszút, vagy a
gyermekeivel valami rettenetes dolog történjen.
– A politikai rendőrség tevékenységének egyik lélektani alapja az állandó ellenségkép- és összeesküvés-elmélet- gyártás volt, mely a rendszer legitimációját és önigazolását szolgálta. 1945 után bizonyos embercsoportok, például a kulákok, puszta létükkel potenciális „veszélyhordozókká”, igazi ellenséggé váltak. Faludy György a Pokolbéli víg napjaimban leírja a kistarcsai internálótábort, ahol az elkülönítő barakkok egyikébe azokat a nőket gyűjtötték be, akiknek férfi hozzátartozóit az ávósok felakasztották vagy bebörtönözték. Őket, preventív intézkedésként, azért internálták, hogy a siránkozásukkal ne rontsák az ÁVH hírnevét a nyilvánosság előtt. Lélektanilag miként magyarázható az ellenségképű megalkotásának folyamata?
– A totális
rendszerek működésének egyik alapja valóban az ellenségkép fenntartása,
folyamatos bővítése és az összeesküvés rémképének ébren tartása – akár
amerikai imperializmusnak hívják ezt, akár bolsevizmusnak. És az ellenség mindig
maga a társadalom, a társadalom bizonyos csoportjai, amelyeket kontroll alatt
kell tartani, nem egyszerűen x, y vagy z. A totális rendszerek ezzel, még
ha ideológiájukkal a nép felemelését tűzik is ki célul, voltaképpen a
saját országukat teszik tönkre. De a történelem eddig mindig azt igazolta, hogy
totalitarizmus végső soron nem hajtható végre, mert mindig kiderül, hogy
nem lehet egy egész társadalmat kontroll alatt tartani, bármennyire törekszenek
is erre. Az is nagyon érdekes, ahogyan ezek a totalitárius rendszerek
felbomlanak, és az apparátus megpróbál manőverezve kimenekülni és
átmenteni magát egy következő időszakra. Azok a náci vezetők,
akik tisztában voltak a vereség bekövetkeztével, idejekorán elkezdtek
tárgyalni, hogy legalább a pénzüket és a családjukat biztonságos helyre
menekítsék.
– A totalitárius rendszerekben jól megfigyelhető az erőszakszervezetek folytonos átszervezése, a hatáskörök állandó változása. Így lett a német SA-ból SS, és a magyar politikai rendőrség vagy a Katpol szervezeti felépítését sem egyszerű nyomon követni a gyakori átcsoportosítások miatt. A hatáskörök állandó változtatásából fakadó bizonytalanság és a „normális” világtól való elkülönülés, a kontroll nélküli hatalom érvényre jutása az Andrássy út 60.-ban mennyiben torzíthatta el a hatalomgyakorlók személyiségét és világlátását?
Az
erőszakszervnek megvolt a maga formális információs rendszere, ahol a
dolgok hierarchikusan és formálisan rendeződtek el, és bármennyire zárt
volt is az Andrássy út 60., vagy az internálótáborok, volt egy informális
világa is, ahol egyfelől beépített emberek szállították az információkat,
másfelől a rabok és az őrök, de a rabok között is jártak a hírek.
Tehát az informális világ a formálist támogatta, és ez a kettő egybeszövődött.
Mivel valós információkkal rendelkeztek, nincs szó arról, hogy teljesen hamis
világban éltek volna, de az információk valahol mégis eltorzultak vagy más
öszszefüggésbe kerültek. A Rákosi-kör, hasonlóan a legfelsőbb náci
vezetőkhöz, torz tükörben szemlélte önmagát. De esetükben ráadásul még
kettős identitásról is beszélhetünk. Nem szabad elhinni, amit a média is
sugallt a nácikról, hogy a totalitárius rendszerekben mindenki egyformán mozog,
lélegzik, gondolkodik, Nem tudhatjuk, hogy mi történik, ha hazamegy, hiszen otthon,
családi körben egészen másképp viselkedik, mint ahogyan az Andrássy út 60.-ban.
Tehát a politikai szerepéből fakadó identitása teljesen elválhat a
magánéletben tanúsított privát identitásától?
– Ismeretes, hogy minden politikai rendszer igyekszik félreállítani a vele nem szimpatizálókat, de visszaemlékezésekből tudható, hogy az ávósok olyan kínzási technikákat is alkalmaztak, amelyek ép ésszel elképzelhetetlenek. Ispánki Bélánál olvasható, hogy a Belgrád rakpart 5.-ben, az ÁVH-pincében a jelen lévő orosz kihallgatók előzetesen „testtérképet” készítettek a rabokról, amely alapján „személyre szóló” kínzást alkalmaztak. Faludy utalt az Andrássy út 60.-ban esetlegesen alkalmazott sósavas kádra, melyben vadállati üvöltéssel, „nyomtalanul” tűntek el emberek. Mennyire sajátja a totalitarizmusnak a brutalitás, az elképzelhetőt messze meghaladó kínzás?
– A kínzást nem a
modern totális rendszerek találták fel, az inkvizíció is, és más rendszerek is
alkalmazták. A franciák az algériai háború idején meglehetősen durva
dolgokat követtek el, vagy az amerikaiak a vietnámi háborúban. Tehát nem
feltétlenül csak a totális rendszerekhez kötődik, de a totális
rendszerekben intézményesül, és a vallatások során a mindennapi gyakorlat
részévé válik. Bár kínzók nyilatkozták, hogy ők csak történelmi feladatot
teljesítettek és nem éreztek közben kielégülést, de ezt én nem hiszem el. Aki
feladatként másnak kiadja, az ő számára a kínzásnak csak eszközértéke van,
információt szerez vele, de aki jelen van, akár mint a kínzó, akár mint
őr, aki figyeli, az valamiféle torz kielégülést, szadista örömöt érez.
Ugyanez elmondható a náci tömeggyilkosságokról is, de ott ez még azzal az
ideológiával is összekapcsolódott, hogy a „tisztátalan emberektől” meg
kell szabadulni, higiénikusan, vér nélkül, elégetve a holttesteket. A náci
tömeggyilkosok között nagyon sok orvos volt, akik nemcsak a zsidókérdést fogták
föl végső megoldásként, de előtte az eutanázia-programot – a
gyengeelméjűek, a betegek és homoszexuálisok megölését – is megalkották,
és részt is vettek abban.
– Az erőszakszervezetek működtetői hogyan tudták feldolgozni múltjukat?
– Sokféleképpen,
mert aki nem hisz az isteni gondviselésben és a bűnbocsánatban, annak
magának kell a lelkiismeretével kibékülnie. Voltak, akik azt mondták: ők csak
parancsot teljesítettek, és nem hajlandóak személyes felelősséget vállalni
a történtekért. Sokan úgy tettek, mintha valóban mindent elfelejtettek volna
abból, ami megesett, de ez nem igazi felejtés volt, csak megpróbálták
kiszorítani tudatukból azt, amire nem akartak emlékezni. És voltak olyanok is,
akik lelkiismeret-vizsgálatot tartottak, és megpróbálták levezekelni
bűneiket. Én ebben többnyire nem hiszek, mert ez olyan, mintha valódi
vezeklés lenne, de közben önigazolás. Olvastam Farkas Vladimír emlékiratait,
amelyben mintha szembenézne a múltjával, de közben minden sora azt sugallja,
hogy ő csak parancsra tett mindent. Igazi, katartikus vezeklések
nincsenek, ilyenek talán csak a Dosztojevszkij-regényekben léteznek. De voltak
olyanok, akik teljesen átalakultak, vallásossá váltak. Legalább ennyire érdekes
azonban, hogy mi lett ezeknek az embereknek a családjával. Németországban több
vizsgálat is foglalkozott náci bűnösök gyerekeivel, akik természetesen nem
felelősek a szüleik tetteiért. A vizsgálatokból kiderült, hogy a családok
mélyen hallgatnak a történtekről, és a fiatalok ettől lelkileg
károsodtak. Készült egy dokumentumfilm is, Izraelben találkoztak a bűnösök
és az áldozatok gyerekei. Nagyon érdekes beszélgetés alakult ki közöttük, amiből
úgy arra lehet következtetni, ezek a sebek több nemzedéken át valahogy
mégiscsak gyógyíthatóak. Időnként Magyarországon is napirendre kerül, hogy
Pető Iván vagy Bauer Tamás felelős-e az apja tetteiért. Ez
nemzedékeket átölelő feldolgozást igénylő munka, és ha az apák
bűne újra és újra fegyverként szegezhető politikai csoportokra, akkor
nem lehetséges igazi feldolgozás.
MÉSZÁROS TAMÁS:
Györgyi Kálmán
sármos ember. Kedd reggel is az volt, amikor ott állt a Nap-kelte kamerái
előtt – abból az alkalomból, hogy az előző napon adta át
hivatalát utódának –, és tőle elvárhatóan elmés, ám igencsak semmitmondó
válaszokat adott az újságírók úgyszintén „nagy általánosságban” fogalmazott
kérdéseire. A szituáció mégis attól lett drámai, hogy Györgyi, mint tudjuk,
lemondása óta egyáltalán nem volt hajlandó nyilatkozni e látszólag hirtelen
döntés hátteréről, indítékairól, és most, amikor végre megjelent az amúgy
Kereszttűznek nevezett kis reggeli évődésen, hogy három, az adott
témában egyként szerény felkészültségű kérdezője elé álljon,
megintcsak nem mondott semmit.
Ismert színpadi
hatás ez: amikor a szereplők a lényeg helyett elszántan másról, s arról is
csupán felületesen társalognak, miközben ők is, mi is pontosan tudjuk,
hogy az eb valahol ott van elhantolva az úgynevezett „szövegalattiban”. Nemigen
érthető persze, miért zajlik a stúdióban is minden úgy, mintha valami
ilyesféle, betanult jelenetet játszanának, hiszen ebben az úgynevezett közéleti
televíziós műfajban a szöveg nem az írói fantázia terméke, a témát az
aktuálpolitika szolgáltatja, a közreműködők pedig saját belátásuk
szerint improvizálnak. Az egész most mégis olyan, mint a csoportosan és feltett
szándékkal elkövetett, ám kedélyesre hangolt publicisztikai ködösítés vétsége.
Jó néhány percbe telik,
mire az egyik alkalmi riporter nagy makacsul mégiscsak megemlíti, hogy noha
Györgyi mindmáig hallgat a lényegről, végtére ugye mégiscsak bármikor úgy
dönthet, felfedi indokait. Ez az inkább megjegyzésnek, mintsem kérdésnek szánt
felvetés sokat sejtető mosollyal hangzik el, ám az exfőügyész
szenvtelenül leüti a labdát: hogyne, ezt kétségkívül bármikor megteheti, mint
ahogy ahhoz is joga volt, hogy egyelőre nem óhajtotta magyarázatát adni
önkéntes távozásának. A törvény – mondja Györgyi tanáros pedantériával –,
tudvalevően lehetővé teszi a mindenkori legfőbb ügyésznek, hogy
indoklás nélkül visszavonuljon; furcsállja is, hogy ezt a jogot némelyek már
eddig is elvitatták tőle.
- De hát tudjuk,
hogy vannak rossz törvények is; mint például a médiatörvény... hangzik a
leleményes újságírói reflexió. Mire a leköszönt főügyész határozottan
kijelenti, hogy márpedig az őrá vonatkozó törvény igenis jó. S ezzel a
téma lényegében le is kerül a napirendről; a továbbiakban szó esik még a
hazai börtönökben tapasztalható férőhelyhiányról, a lakosság létszámához
viszonyított elmarasztaló ítéletek éves szintjéről, valamint a Btk.
megfogalmazásainak nehézkességéről.
A mindvégig
fesztelen, oldott hangulatú, hogy azt ne mondjam, baráti légkörben zajló
beszélgetés során az újságírók gyakorta hálásan fel-felkacagtak Györgyi Kálmán
bonmot-i hallatán, mintegy érzékeltetve, milyen jól érzik magukat egy ilyen
slágfertig, szellemes partner társaságában. S mire a kiváló jogász elmesélte
például, hogy Stendhal a Code Civil, vagyis a francia polgári törvénykönyv
olvasásával pallérozta a maga stílusát, a résztvevők szinte már üdvözült
állapotban köszönték meg a felettébb tanulságos beszélgetést.
Mi tagadás,
Györgyi Kálmánnak megintcsak igaza volt, hogy így, ilyen lesajnáló módon ne mondjon
semmi érdemlegeset a nyilvánosság előtt, ha egyszer a nyilvánosság
képviselőitől csak annyira futotta, hogy rossznak tartották a
főügyészi hallgatást megengedő törvényt. Erre ugyanis tényleg az a
kézenfekvő válasz, hogy a törvény márpedig jó. Mert ez nem normatívát
állító jogszabály, mint a gyatra példaként felhozott médiatörvény, amely
kötelező érvénnyel rendelkezik, hanem egy megengedő paragrafus – ha a
főügyésznek egyszercsak bármiféle privát oka támad a lemondásra, de nem
óhajtja feltárni, hogy éppenséggel szerelembe esett-e egy tahiti szépséggel és
kivándorol, vagy csak egyszerűen depressziós lett, mert meghalt a kutyája,
akkor élhet a részletek mellőzésének jogával. Így természetesen Györgyi
Kálmán is igénybevehette ezt a méltányos lehetőséget, jogi értelemben
nincs is ezzel semmi baj.
Mindemellett
azért érdemes lett volna felhívni a volt főügyész szíves figyelmét arra,
hogy bizonyos körülmények között mégsem etikus az ominózus törvényre hivatkozva
hallgatni. Ha például az Országgyűlés elnöke kijelenti, hogy a
legfőbb ügyész szakvéleménye jogi értelemben „nem releváns”, majd nem
sokkal később hozzáteszi még, hogy „a legfőbb ügyész munkatársai
által készített állásfoglalás a csonka médiakuratóriumokról nem volt
összhangban az Alkotmánybíróság korábbi határozatával”, nos, olyankor a
legfőbb ügyész lemondhat ugyan, de tartozik a társadalmi nyilvánosságnak
annyival, hogy nem hagyja homályban a szempontjait.
Lehet, hogy erre
Györgyi Kálmán azt mondaná: márpedig ő nem hajlandó politikai
torzsalkodásokhoz muníciót szolgáltatni, nem hajlandó arra sem, hogy a
nyilvánosság előtt vitassa meg a kormányzatétól netán eltérő
alkotmányértelmezését. Hisz ő az Országgyűlésnek tett esküt mint a
demokratikus jogállam felkentje, és magas hivatalával nem fér össze, hogy
viszályt szítson a hatalmi ágak között.
Talán ilyesmit
mondott volna Györgyi Kálmán, ha nem kerülhette volna el, hogy egyáltalán
mondjon valamit. És akkor megkérdezhették volna tőle, nem gondolja-e, hogy
kivételes jelentőségű tisztségében éppenséggel ő termelt komoly
demokratikus deficitet, amikor bármilyen „magasabb szempont” alapján nem állt
ki a meggyőződése mellett; de legalábbis annak látszatát keltette,
hogy meg nem nevezett politikai erők nyomásának engedve lemond az igazság
képviseletéről. Mégpedig olyan időkben, amikor ezermilliárdos
olajhamisítások dolgában vizsgálódik egy parlamenti bizottság, amikor a
cégfantomizáló Kaya Ibrahim és Josip Tot körül még mindig minden tisztázatlan,
amikor a megfigyelési komédiában az ügyészségre vár eldönteni, történt-e
bűncselekmény; s egyáltalán: amikor éppen Györgyi Kálmánt, mint egykori
legfőbb ügyészt sorozatosan meggyanúsítják, hogy a vezetése alatt állt
szervezet éveken át szemet hunyt némelyek viselt dolgai felett.
Ilyenkor igazán
illik okát adni, ha az ember idő előtt feladja a posztját. Mert az
állam polgárainak joguk van megtudni, miért nem őrködik tovább a
törvényesség betartása felett az az ember, aki erre az ő képviseletükben
hivatott volt. Az állam polgárai ilyenkor megkérdezik: kicsoda Ön, Györgyi Kálmán?
Meglehet, a volt
főügyész nehezen viselte volna, ha komoly számonkéréssel találkozik. De az
sem kizárt, hogy érdemi választ ad. Ha pedig nem, akkor kivált látnunk kellett
volna az arcát. Még ha a Stendhal-anekdota el is marad, és az újságírók is kevesebbet
nevetgélnek.
MARONICS ANNAMÁRIA–MOSKOVICS JUDIT RIPORTJA:
a drogtörvény egy éve –
„Az Egyesült Államok drogpolitikáját és Clinton elnök álláspontját osztom, miszerint a legradikálisabb büntetőjogi eszközök bevetésétől sem szabad elzárkózni a kábítószer-kereskedelem viszszaszorítása érdekében. Minden drogfogyasztó potenciális kábítószer-kereskedő is egyben. Ennek a világnak ez a természete” – nyilatkozta Orbán Viktor miniszterelnök a De jure bírósági szaklap márciusi számában. A drogtörvény már több mint egy éve hatályos. Erre is reagált a kábítószeres szubkultúra – de úgy tűnik, nem úgy, ahogy a törvényalkotó szerette volna.
z„Dusnok nem
messze van Kalocsától és olyan 3514 fő lakik ott, mindössze 57,47
négyzetkilométer a területe. Korábban rendelkeztünk már olyan információkkal,
hogy Kalocsa környékén több helyen van kábítószer, többek között ezért is
indult meg a főkapitányság felderítő osztálya és a Kalocsai
Rendőrkapitányság bűnügyi osztálya között egy közös operatív felderítőmunka,
aminek egy jelentős állomása volt ez a szombaton elrendelt akció, amikor
11 főt állítottak elő Dusnokról. Olyan információnk volt, hogy ezek a
személyek hosszabb időn keresztül – két-három éven át – lakásukon drogot
tartottak, illetve fogyasztanak. A házkutatás során kiderült: ez
marihuána-őrlemény volt, tehát vadkender, vagyis indiai vadkender.
Öszszesen 15 gramm került elő, hét zacskóban, tehát olyan hét adag. A
letartóztatottak nem álltak kapcsolatban közvetlenül, de ketten közülük terjesztették
a kábítószert. Ezt sikerült is bebizonyítani, mert rájuk nézve terhelő
vallomást tett a többi gyanúsított” – így mesél a Bács-Kiskun Megyei
Rendőr-főkapitányság titkárságvezetője, Rákosi Mihály a
legutóbbi drogfogásról. A tizenegy letartóztatott fiatal, ha összeadjuk, akár
28 évre is ítélhető – mindössze 15 gramm marihuánáért. Legalábbis az egy
éve hatályban lévő, szigorított Btk. betűje szerint. Ez elég
riasztóan hangzik, kérdés azonban, hogy a születésnapját ünneplő törvény
elriasztja-e a droghasználókat a droghasználattól. Merthogy Európa jelenleg
legszigorúbb törvényének alkotói többek közt ezt is várják.
A drogfogyasztók
tényleges számát ma Magyarországon csak becsülni lehet. Az orvosok, a kutatók,
a rendőrök és a prevenciós szakemberek közös számításai szerint tavaly
negyven- és ötvenezer között lehetett a függők száma, azokkal együtt, akik
egy héten több mint háromszor használnak valamilyen drogot. Százezernél többen,
de százötvenezernél kevesebben lehetnek a hétvégi drogosok, vagyis azok, akik a
diszkókban és partikon dobják fel az estét valamilyen szintetikus anyaggal,
vagy időnként elszívnak egy marihuánás cigarettát. A legnehezebb azt
megmondani, hogy hányan próbálhattak ki valamilyen kábítószert: a szakemberek
szerint ők körülbelül félmillióan lehettek 99-ben. És ezek számok
magasabbak a tavalyelőttre becsült értékeknél.
„Ma már semmi nem
olyan, mint régen – mondja a Kapocs Ifjúsági Szolgálat egyik munkatársa, aki
egykor maga is heroinfogyasztó volt. – Ma már divat lett drogozni, és minden
sarkon áll egy díler. Mikor előadásokat tartok a középiskolákban, egyre
többször találkozom 16 éves »mindentudókkal«. Nekik a fű vagy az Extasy
nem újdonság. Valamennyire még fel is néznek rájuk a többiek amiatt, mert már
kipróbálták. Olyanokat viszont még egy gimnáziumban sem láttam, akik tisztában
lettek volna azzal, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha az ember
rászokik a heroinra, vagy hány évet lehet kapni, ha egy srác a nagyszünetben
megkínálja a haverját egy spanglival.”
Tavaly a
rendőrség 619 személyt tartóztatott le kábítószerrel való visszaélés miatt
– egy évvel korábban még csak 455-öt. Legtöbb esetben marihuána birtoklása vagy
eladása miatt indul eljárás, sok az amfetaminos ügy, a heroin áll a harmadik
helyen. Tavaly már az ország legeldugottabb településein is hozzá lehetett
jutni marihuánához vagy valamilyen diszkódroghoz; a heroin pedig kilépett
Budapestről és Miskolcról, megjelent más nagyobb városokban is. Ráadásul a
tavalyi évben felélénkült a nemzetközi kereskedelem.
Míg 1994 és 98
között az itthon kapható marihuánát főleg hazai termésből szívták,
tavalyra visszatértek az évtized elejéről már jól ismert holland források,
és hódít az olcsó, de jó minőségű fű a napsütéses Balkánról. A
rendőrök arra számítanak, hogy hamarosan a szerb, szlovén és horvát
kereskedőké lesz a dél-alföldi kenderpiac.
A rendőrség
tavaly tíz százalékkal több kereskedőt fogott, mint fogyasztót. Ez
váratlan fordulatnak számít. „A drogtörvény szigorításakor a fogyasztókat
féltő civilek folyton azt hajtogatták, hogy most aztán a rendőrök
minden fogyasztót bevisznek majd, hogy javítsák a statisztikát – mondja Hollósi
György, az ORFK kábítószer-bűnözés elleni osztályának helyettes
vezetője. – Pedig a mi szempontunkból semmi nem változott. Ugyanazok a járőrök
veszik észre ugyanazt a füstölgő vécéablakot a diszkóknál, és ugyanolyan
autókkal, ugyanannyi fizetésért kísérik be az őrsre a feltűnően
izgatott és vidám szombat esti gépjárművezetőt. Hogy a törvény
szerint ma már hosszabb időre kerül hűvösre az, aki droggal kísérletezik,
az az ügyészek és a bírók dolga. Mi most is – ahogy korábban – a
kereskedőket és a csempészeket akarjuk elkapni.” A hangzatos tételt, úgy
tűnik, a számok is igazolják: míg 98-ban a 455 drog miatt letartóztatott
49 százaléka volt fogyasztó és 51 százaléka kereskedő, a tavalyi 619-nek
már kisebb hányada – 45 százaléka tartozott a fogyasztók körébe. Persze
felmerül a kérdés, vajon a szigorúbb büntetéstől tartó füvesek vagy
partilátogatók közül hányat engednek el a rendőrök – némi információért
cserébe. Az ilyen „üzletekre” tett célzásokat azonban minden rendőr
kategorikusan visszautasítja.
A Fővárosi
Főügyészségen tavaly tizenöt-húsz olyan, 18 éven aluli fiatal ellen indult
eljárás, akikre mindössze egy szál marihuánás cigaretta elszívását lehetett
rábizonyítani. De ezek közül az ügyek közül egy sem jutott el a bíróságig.
Azért, mert a tavalyi törvénymódosítás sem zárja ki, hogy az ügyész vádemelés
helyett megrovást alkalmazzon a fiatal- és gyerekkorú elkövetőkkel
szemben. „A tizenévesek többségének ez éppen elég. Ilyenkor megfordul a
fejükben, hogy emiatt akár börtönbe is lehet kerülni, ha nem hagyják abba
idejében. Persze van olyan is, hogy a fiatal pár év múlva ugyanúgy visszakerül
hozzánk, ugyanúgy drogfogyasztás miatt. De ez a ritkább” – összegzi a tapasztalatokat
Bogár Péter, a Fővárosi Főügyészség Gyermek- és Ifjúságvédelmi
Osztályának vezető ügyésze. A vádemelést még azok a 18 évesnél fiatalabbak
is megúszhatják, akik többször fogyasztottak már drogot, vagy emellett más
bűncselekményt is elkövettek – például loptak azért, hogy megvehessenek
egy adagot. El lehet halasztani ugyanis a vádemelést, és egy vagy két évre
pártfogó felügyelet alá helyezik a fiatalt.
„Hamis tehát az a sztereotípia – mondja az
ügyész –, hogy egy szál marihuánás cigarettáért börtönbe kerül mindenki. Nem ez
az ügyészségi gyakorlat.” A bíróságok gyakorlatát viszont még nem ismerjük –
mivel a törvénymódosítás utáni drogügyekben még nem születtek jogerős
ítéletek.
Tiltakoznak a
rendőrök azok ellen a feltételezések ellen is, hogy figyelnék a
drogambulanciákat, esetleg megpróbálnának információhoz jutni kórházaktól.
Mégis keringenek olyan pletykák, hogy láttak már a galambok a kis utcákban
rendőrcipőt steril tűkön taposni, vagy jelentkezett már a
vadkendert és az indiai kendert még nevében is összekeverő áldrogos
segítséget kérni egy ambulancia pszichiáterénél. A rendőrség cáfol. Együtt
az ambulanciák munkatársaival, akik mindig és mindenhol elmondják, hogy
tőlük még véletlenül sem kerülnek ki információk; aki meg ezt nem hiszi,
mehet olyan helyekre, ahol még a nevét sem kell megmondania, ha nem akarja. A
rendőröknek és a kezelőhelyeknek évekbe került, hogy pontosan
tisztázzák: kinek mi a dolga. Az elmúlt néhány évben már a drogosok is nyugodtabban
kopogtak egy-egy segélyszervezet ajtaján, a törvény viszont feltámasztotta a
régi félelmeket.
A Drogprevenciós
Alapítvány „Tűcsere”-programja révén 98-ban 28 173 darab steril
fecskendőhöz juthattak a heroiniosok használt tűikért cserébe – ezekért
983-szor ment be valaki az Alapítványhoz a heti három nyitvatartási nap
valamelyikén. Tavaly 46 590 fecskendőt és tűt adtak ki, de már csak
741-szer találkoztak a tűk használóival, miközben már minden hétköznap
nyitva tartottak. Az történt, hogy a bátrabb heroinosok vitték el a tűket
a lebukástól jobban félő társaiknak. Ez azért nem szerencsés, mert az
Alapítványnál nemcsak steril tűket tudnak adni, hanem például kórházi
helyet is szerezhetnek annak, aki le akar szokni – de csak személyesen.
Az Országos
Pszichiátriai és Neurológiai Intézetben minden évben összesítik a kezelt
drogbetegek adatait. A 99-es grafikonokat nézve első pillantásra úgy
tűnhet, hogy megfordult az évek óta tartó tendencia, és tavaly nemhogy nem
nőtt tovább a drogosok száma, hanem egy kicsit még csökkent is. Ez persze
nem így van. A számok ugyanis azt mutatják, hogy míg 98-ban 5275 új beteg
jelentkezett kezelésre az ország valamelyik kórházában vagy ambulanciáján,
99-ben ennél kevesebb: 4679. A csökkenés részben abból adódik, hogy a drogtörvény
szűkítette a lehetőségeket, és 99 márciusa után már csak a
függők választhatták a gyógykezelést a büntetés helyett, azok viszont,
akik még nem függnek a szertől, többé nem.
Dr. Veér András,
az OPNI vezetője szerint az a legaggasztóbb, hogy a heroinosok is
elvesztették bizalmukat az egészségügyi intézményekben, és sokkal kevesebben
jelentkeznek kezelésre, mint tavalyelőtt – pedig éppen a heroinról lehet
csak orvosi segítséggel leszokni. „Az, hogy a heroinosok félnek és ezért
elrejtőznek, és az, hogy az elterelésre vonatkozó szabályok miatt például
a droggal csak kísérletező fiatalok is kimaradnak az egészségügyi
ellátásból, azért nagyon szomorú, mert a heroinosoknak lenne a legnagyobb
szüksége a segítségre, és mert a droggal épphogy csak ismerkedőkön lenne a
legkönnyebb segíteni” – mondja a pszichiáter.
Hogy a
szombatonként speedező gimnazistáknak talán elég lenne csak megmagyarázni,
hogy nem érdemes a drogokkal kísérletezni, azt az iskolákban is tudják. Sajnos
azonban úgy tűnik, a pedagógusok egyelőre csak elméleti szinten
jeleskednek. Például egy vidéki ambulancián meséltek egy telefonhívásról: riadt
hangú tanárnő kérte a szakembereket, hogy siessenek gyorsan a
középiskolába, mert valaki valami kábítószeres bélyeget árul az aulában.
Siettek is, és meg is találták a lelkes filatelistát – a történet szépséghibája
csak annyi, hogy az idős úr Antall József-emlékbélyeg vásárlására
buzdította a diákokat. Szó sem volt LSD-ről.
A tévedésért
viszont nem feltétlenül tehető felelőssé a telefonáló tanárnő. Ha
nem is fedezte fel a különbséget a Bart Simpsont, csillagocskát vagy
Tollaskígyót ábrázoló LSD-vel átitatott bélyeg és az Antall József emlékére
kibocsátott postai emlékbélyeg között, legalább tudta, hogy kit kell hívnia, ha
baj lesz. Sok kollegájáról még ez sem mondható el. A pedagógusok között elvétve
találni egyet-egyet, aki látott már drogot. Kicsit többen vannak azok, akik
képek alapján felismerik ugyan a különböző anyagokat, és tudják, hogyan
hatnak, vagy milyen tünetekből vehetik észre, ha drogot fogyasztott
diákjuk, ám legtöbben csak anynyit tudnak: a kábítószer rossz, veszélyes és
káros. Vannak ugyan olyan továbbképzések, ahol megszerezhetnék a szükséges
tudást, de azok fakultatívak, ezért legtöbbször a szaktárgyi kötelező
képzéseken vesznek részt – a drogoktatás helyett. Az Oktatási Minisztérium
tavaly ugyan minden iskolába küldött egy Droginfo című tájékoztatót, ám a
drogról, a segélyszervezetekről és a droggal kapcsolatos
büntető-jogszabályok változásáról hírt adó kiadványból nem jutott minden tanárnak.
A minisztérium arra is felhívta a tanárok figyelmét, hogy nem kell
feljelenteniük az iskola mögött füvező tanítványaikat. A pedagógusok ennek
ellenére néha mégis felhívják a rendőrséget. Ilyenkor pedig a
rendőrök vagy kimennek az iskolába intézkedni, vagy azt tanácsolják a
pedagógusnak, hogy nézze meg jobban, mi történt, aztán üljön le a diákjaival,
és beszéljen velük.
A Nemzeti
Drogstratégiát a drogügyi államtitkár számításai szerint még ebben a félévben
elfogadja a kormány, és a második félévben a parlament is. Ez persze újabb
kérdéseket vet fel. A stratégiában a prevenció szükségessége mellett a
kábítószeresek ellátására szakosodott intézményrendszer gyors fejlesztése is
szerepel. Jelenleg a drogterápiás intézetek az egész országot körülbelül 200
férőhellyel számolva próbálják ellátni. A tervek szerint néhány éven belül
500-ra kellene emelni ezek számát. Ma Budapesten és Baranya megyében
működik a legtöbb drogambulancia, ám Somogyban például alig van ellátás.
Ilyen központokból megyénként legalább egyre lenne szükség. Régiónként egy-egy
metadonközpont felállítása is szerepel a tervek között, de legalább ennyi
addiktológiai osztály is kellene. Továbbá szükség lenne az egységes
követelményrendszer, hogy ki és milyen feltételek megléte esetén működtethet
kezelőhelyet, és mindezt a jelenleg egyeztetési fázisban lévő uniós
szabályokhoz szükségeltetne igazítani. Mindez idő- és pénzkérdés. „A
fejlesztésekre és az intézmények működtetésére az elkövetkezendő
három évben körülbelül 17 milliárd forintra lenne szükség – számol Topolánszky
Ákos, az ISM drogügyi helyettes államtitkára. – Az azonban, hogy az egyes
minisztériumoknak, mint például az Egészségügyi, a Belügy-, vagy az Oktatási
Minisztériumnak mire mennyi pénz kell, csak a jövőben dől el. Azt
szeretnénk, ha a kormány a stratégia elfogadásával egy időben utasítaná a
tárcákat, hogy készítsék el saját stratégiáikat, hogy pontosan lehessen
számolni.”
Hogy meddig tart
a számbavétel, és mikor kezdődik a megvalósítás, még senki nem látja
előre. A drogosok száma pedig – a nemzetközi tapasztalatok mutatják –
valószínűleg csak hosszú évekkel a prevenciós programok működése és
az intézményhálózat kiépülése után kezd majd tartósan csökkenni. Az egy éve
hatályban lévő törvény ugyanis önmagában csak ahhoz volt elég, hogy a
drogosok egy része láthatatlanná váljon – az utca embere, az ambulanciák és a
kórházak számára. De valami legalább készen van. Elmondható, hogy
Magyarországon is megkezdődött a drogellenes küzdelem. A harc lehetséges
eszközei közül talán a leggyorsabb – és legolcsóbb – fegyverrel.
Békéscsaba megyei
jogú város a Viharsarok gazdasági, kulturális és közigazgatási központja. A
megye egyike az ország legelmaradottabb vidékeinek, ez egyrészt a szocialista
nomenklatúra rablógazdálkodásának, másrészt a térség természetes adottságainak
köszönhető. A hagyományosan mezőgazdaságból élő lakosság
helyzete a rendszerváltás tíz éve során folyamatosan destabilizálódott, amit a
nagyobb városok körül kialakuló új ipari körzetek sem tudnak számottevően
kiegyensúlyozni. Békésben a szegénység uralkodik, amit csak súlyosbítanak az
egyre gyakoribb áradások és a lassan állandósuló belvízproblémák. Békéscsabán,
a vételi lehetőségek elégtelensége miatt, egyes országos médiumok adását
hiába próbáljuk befogni. Az elhanyagoltság fel-felbukkanó érzését csak tetézi a
tudat, hogy a fővárosban olcsóbb az élelmiszer, mint itt, a termelő
vidéken, miközben ott a fizetések is sokkal magasabbak. A keleti végeken
gyengébb az infrastruktúra, jobban hiányzik a tőke, és az információ
áramlása is sajátos, elitbarát utakat követ. A gazdaság állapota ennek
megfelelően katasztrofális. A régióban nagy a munkanélküliség és a
felkínált állásokban is sokszor meg kell elégedni húsz-harmincezer forinttal.
Ebből manapság nem lehet megélni, de ami roszszabb, hogy az ilyen fizetés
elfogadása egyenlő a rabszolgaságba való önkéntes belenyugvással. Mert a
munkaadó nem csak kizsákmányol, hanem uralkodik is egy kicsit, sőt, ha
rossz kedve van, egyszerűen nem fizet. Letörtség, kilátástalanság, utak az
alvilágba, a jó öreg alkohol – vagy újabban a kábítószer.
A város tele
fogékony középiskolásokkal, akiknek szükségük van jó minőségű
kultúrára, lehetőségekre a kibontakozáshoz, a továbbtanuláshoz és a
szórakozáshoz. Ehhez képest a hetvenezres megyeszékhelyen az egy árva
tanítóképző főiskola található, csupán egy mozi üzemel, heti
két-három filmmel, kommersz programmal. A város szűkös forrásai csak
néhány fontosabb intézmény támogatására elegendőek, egy vállalat pedig
csak akkor ad pénzt kultúrára, ha maga is prosperál. Békéscsaba kissé
elhagyatott kulturális életében a fesztiválok, a diákprogramok és a nyári évad
nagyobb rendezvényei jelentenek némi felüdülést. A fiatalok legkedveltebb
szórakozása még ma is a kocsma és a diszkó, néha becsúszik egy-egy koncert.
Gondot okoz az
elvándorlás. Aki teheti – és elsősorban a fiatalokról van szó –, elmegy
innen valamelyik nagyobb városba. De a legtöbbjének mégis maradnia kell, mert
köti a környezet, és nem menekülhet mindenki máshová. Ebben a szociális feszültségektől
terhes közegben vajmi kevés megnyugvást jelent, hogy egy kisváros élete mindig
nyugodtabb, mint egy túlzsúfolt nagyvárosé. Az átlátható struktúrák, a mindenki
ismer mindenkit barátságos jelensége, a körös-vidéki horgásznyarak kellemes
klímája csak akkor tudná kifejteni pozitív hatását, ha volna valami fellendülés
az élet alapvető területein, egy kis remény arra, hogy egyszer vége lesz
ennek a kilátástalanságnak. Nem csoda, ha ebben a miliőben tarolva hódít
korunk új pótszere, a kábítószer.
Erről a
jelenségről beszélgettünk fiatalokkal, akik a helyzet jó ismerői.
Tudják, miről beszélnek, hiszen maguk is fogyasztanak szert.
Leo (27 éves,
programozó, naponta szív füvet és alkalmanként fogyaszt mást: gombát, speedet,
LSD-t vagy extasyt): – „Három éve kezdtem és főleg egyedül használom. A
fű a gondolkodásmódra hat, nyugodtságot ad, és ami nagyon jó, hogy az
önismerethez segít hozzá. Ilyenkor mélyre megy az ember, elgondolkozik,
filozofál, kilép a hétköznapi hajtásból és rádöbben, hogy miben is él
valójában. Az, hogy tiltják, engem nem befolyásol nagyon, de kényelmi
szempontból kellemetlen, hogy ki kell menni rágyújtani.”
Kruder (24 éves,
főiskolai hallgató, heti rendszerességgel füvezik és a gomba érdekli, a
szintetikus drogokat elutasítja): – „Azért fogyasztok drogot, mert új
szemszögből mutatja be a dolgokat, jobban belelátok azok lényegébe. A
tiltás ehhez képest utolsó szempont. A kábítószer sokaknak menekülés a
valóságtól, ezért nem való nekik, nekem viszont szer önmagam jobb megismeréséhez.
Sokat segít akkor, amikor megadja az irányokat gondolkodás vagy valamilyen
tevékenység közben.”
T. Zeusz (33
éves, Istennel foglalkozik, mindent kipróbált már, de nem rabja egyik drognak
sem): – „Én az Istent kerestem. Tudni akartam, mi van a drog mögött, hiszen
minden Isten teremtménye. Hallottam egy idős, rákos néniről, aki
kipróbálta az extasyt és áradozott róla, ez felkeltette az érdeklődésemet.
A tiltás pedig nem érdekel. Szabad akaratom van, és ebben nem korlátozhat
senki. Jézus azt mondta, hogy semmi sem méreg számodra, ami a szádon bemegy,
csak az, ami onnan kijön.”
Lenczy (38 éves,
közszolgálati alkalmazott, rendszeresen füvezik, de csak mértékkel és jó
minőséget): – „Már 15 éve használom ilyen-olyan rendszerességgel, számomra
ez élvezeti cikk. A tiltás nem tart vissza, talán még egy kis varázsa is van
így a dolognak, mindig is tiltották, de nekem nincs lelkiismeret-furdalásom.
Lopni sem szabad, azt mégsem csinálom. Szerintem a törvény tévedhet, azt is
csak emberek csinálják, és ez egy rossz törvény. Aki nem elég erős, annak
veszélyes játék a drog, ha nem tudsz mértéket tartani, akkor a fű kezd el
uralni téged. Mindenkinek magának kell tudnia, hol a határ, és úgy cselekedni.
A fűvel ezt meg lehet csinálni, mert nem okoz fizikai függőséget, a
heroinnal nem, mert ott ő az úr.”
Leo: – „A
problémát nem a drogok okozzák, a problémák már megvannak. A mai társadalomban
nincs szeretet, nincs igazi kommunikáció az emberek közt. Ebbe a társadalomba
nem lehet egykönnyen beilleszkedni, ha valaki ebben megzuhan, az nem a drogtól
van.”
Kruder: – „Elég
kemény a csabai helyzet. Nagyon sokan füveznek, és sajnos sokan keményeznek is,
ráadásul meglepően fiatal arcok. Nagyon letolódtak a korhatárok, már a
13-14 évesek is kipróbálják és nem vagyok biztos, hogy kezelni tudják ezt az
élményt.”
Lenczy: – „Ez
tényleg így van, sok a probléma, nincs kultúra, igénytelenül szórakoznak a
fiatalok. Azon kell javítani, ami kiváltja a drogozást. Például az
iskolázottságon, a munkanélküliségen, a családok állapotán. Foglalkozni kéne a
fiatalokkal, felvilágosítani őket, így talán meg lehetne előzni, hogy
a drogokhoz meneküljenek.”
T. Zeusz: –
„Politikusok és rendőrök is fogyasztják a drogokat, a kábítószerezés már
régen nem elszigetelt jelenség.”
Stiedl Gábor
OLVASÓNAPLÓ
Ma megint
olvastam vagy tizenöt oldalt Az SZK(b)P története rövid tanfolyam című
könyvéből.
Sajnos, már
képtelen vagyok eldönteni, hogy hányadik kongresszusnál tart Torgyán.
b.
TISZA-DILI
Most, hogy
tulajdonképpen megszűnt a Tisza piárértéke, lecsukódtak a pénzzsilipek,
viszont a környezetvédő tárcának semmi oka az aggodalomra, hisz akik eddig
is dühöngtek a minisztériumi szakemberek hozzánemértésén, már fenékig
kimerítették az obszcén jelzők tárházát.
Ez a kis bunkózás
el is terelte a figyelmet olyan baklövésekről, mint például a néhány
nappal ezelőtti haltelepítés. Egy Tisza-parti falucska határában százezres
(darabszám!) nagyságrendben telepítettek csukaivadékot a folyóba. De mint
tudjuk, a biológiai lánc helyenként elszakadt, a csuka pedig éppenséggel a
folyó táplálkozási láncolatának csúcsán helyezkedik el, ergo, a lyukak
foltozására alkalmatlan. Másfelől pedig az egy helyen betelepített
rengeteg ragadozó nyilván nem fog a folyó vízmolekuláival ütközve, a
Brown-mozgás szabályai szerint szétoszlani a folyó egész hosszában. Ezt olybá
is vehetjük, mintha arra kérnénk a szúnyogirtós repülőst, hogy ugyan már,
ha a gyümölcsösünk fölött jár, dobjon már le egy tonnácska sáskát a kertünkre.
A hasonlat csak annyiban sántít, hogy ha a sáskák lecsemegézik kertünkben az
összes klorofilt, akkor valószínűleg tiszteletüket teszik a szomszéd
kertjében is, nem úgy, mint a csukák, ugyanis ez a jószág, ha elfogy a
tápláléka, profilt vált, és minden honfiúi (-leányi) testvériességét
elveszítve, átmegy kannibálba.
Úgyhogy megint
adtunk egy pofont az égésterméknek.
(podmaniczky)
TÖRŐ-ZÚZÓ PORTÁSOK
Hírt adtak a
lapok arról a Lucian Freud-festményről (érdekes, egyébként nem szokásuk
megemlékezni a festőről), amely a londoni Sotheby’s-nél tudatlanság
és gondatlanság következtében megsemmisült. Azt írták, hogy „a székház portásai
tévedésből a papírzúzóba tették”, miután „a portások azt hitték, a fadoboz
[amelyben a kép érkezett – E. M.] üres, és úgy, ahogy volt, beledobták a
papíraprítóba”.
Megpróbáltam
magam elé képzelni a Sotheby’s szürke cilinderes, répaszínű köpenybe
bújtatott, orrukat magasan hordó portásait, s nem sikerült elképzelnem, hogyan
kerülhettek a kérdéses képnek vagy fadobozának akárcsak a közelébe is. Azután
megértettem: a porterek, vagyis a szállítómunkások gondolták üresnek a
fakeretet, s rakodás közben félrelökték, azután felaprították. Vagyis Leiter
Jakab vigyorgott ránk a hír mögül, ő tört-zúzott... Nem a messzi
Albionban. Nálunk.
Ember Mária
U.i.: És arról a kárról nem beszél senki, ami a papírzúzó-papíraprító szerkezetekben esett, amikor papundekli helyett fába csorbult bele a foguk?
A REKLÁM...
...a hashajtó, meg a közszolgálat
A közszolgálati
televízió egyes csatornáján napok óta megjelenik esténként,
főműsoridőben, lehetőleg sportközvetítések közelében egy
reklám. Hashajtót reklámoznak.
Ebből három
dologra következtetek. Először arra, hogy valaki úgy tudja, ez az ország,
caklipakli, úgy, ahogy van, székrekedésben szenved. Másodszor arra, hogy
valakinek nagyon sok, közszolgálati televízió ablakán kidobandó pénze van.
Harmadszor, hogy az illető szimpatizáns (esetleg kollaboráns).
Nem látok
görcsölő sorokat a gyógyszertárak előtt, az embereknek nincs
székrekedése, minden disznóság úgy folyik át rajtunk, mint a víz.
Hogy a reklámmal
kit finanszíroz a hashajtó gyártója (vagy forgalmazója), ahhoz nem fér kétség.
De amennyiben én – meg a megcélzott, hárommillió potenciális vásárló – az
említett közszolgálatit, akkor mától inkább lemondok a saját adagomról összes
következményeivel együtt.
A hűséges
televízió erőltetett reklámok általi (elő- és utó-) finanszírozása
már akkor megtörtént, amikor a filmet forgatták.
Várom a
hashajtóreklám párját – a széntabletta reklámot.
S amikor ezek a
feuilletonok a tévéshopokban is mind kaphatóak lesznek, s az ötleteikkel az én
acélszöget emésztő gyomromat is elcsapatják – esküszöm, sorba állok. Egyik
nap az egyikért, másik nap a másikért.
Kapitalista
pártállamunkban ezekkel a módszerekkel teremtünk majd hashajtóreklámmal
médiaegyensúlyt, széntablettával pedig piaci helyzeteket?
Kőrössi P. József
PRÓBAIDŐ
Én nem szóltam
senkinek semmit, csak lapulok csendben. De az emberek nem hülyék és könnyen
kiszúrják a változást. Mert nincs tele a hamutartóm, a szobámban határozott
kontúrjai lettek a bútoroknak stb. Néha ideges mozdulatokat teszek a zsebem
felé, aztán tétován visszavonulok. A társalgásból gyakran kiesem és csak
bámulok magam elé. Végül aztán nem tudom elhárítani a kérdést: mi az,
leszoktál? Ugyan, micsoda marhaság ez, erről nem lehet leszokni. Abbahagyni
talán lehet, de az is bizonytalan. Mondjuk, hogy felfüggesztettem. Igen, ez a
helyes kifejezés. Felfüggesztettem, határozatlan próbaidőre. Aztán, ha
csak egyszer is bűnbe esem, ugrott az egész felfüggesztés, és le kell
töltenem azt is, ami elmaradt.
Ez a
felfüggesztés jó szó. Nem szokványos és a legkevésbé kategorikus. Csak ne jönne
az ostoba, sztereotip szöveg a „tisztáktól”, akik a megtért bűnöst
köszöntik, csakúgy, mint a bűntársaktól, akik mély megvetéssel kísérik a
renegát árulását. („Na, azért majd meglátjuk.”)
És a faggatás:
miért, vagy miért éppen most? Mert aszonta az orvos, mondja ilyenkor az ember,
ami igaz is, meg nem is, hiszen az orvos már időtlen idők óta ezt
mondja. Mert nem bírtam a megaláztatást, a megszégyenítő diszkriminációt,
a szörnyű vádat, hogy káros vagyok nemcsak magamra, hanem a környezetemre
is – hangzik a másik válasz. Mese a Holdba ez is. Hiszen az ember – mondjuk egy
repülőtéren – képes több kilométert is befutni, hogy megtalálja azt a
talpalatnyi helyet, ahol sajátja mellett másik ötven kollégája használt füstjét
is elszívhatja. Nincs lelkiismeretfurdalása, mert az üldözöttbe nem önvád,
hanem dac támad. A dac pedig ellenérzéseket szül.
Mert itt vannak
például az atomerőművek, az ózonlyuk, az üvegházi hatás, meg a garéi hulladéktároló.
Ezt nem mi csináltuk. Aztán hallani például a dohányzás elleni világnapon, hogy
minden ötödik ember a dohányzástól hal meg. A többi négy viszont nem dohányzott
(ez azért elgondolkodtató).
De eltértem a
témától, mert arról volna szó, hogy tulajdonképpen miért függesztettem fel a
dohányzást. A sok mellébeszélés helyett elárulom az igazat. Az ember öregszik,
telnek az évek, és szembe kell nézni az elkerülhetetlennel. A szerencsés ember
ezen egy pillanat alatt túlesik. („Szegény, még itta a kávéját és egy pillanat
múlva kész.”) A többséggel azonban közlik, hogy mennyi ideje (tól–ig) van
hátra. Egy örök absztinens ilyenkor összeomlik, mély depresszióba esik, meg
minden.
A felfüggesztett
viszont földöntúli mosollyal ajkán, a boldogság szárnyain lebegve rohan a
legközelebbi trafikba.
Az ember legyen
előrelátó.
(bihari)
CÁFOLAT
Lovas Istvánnak, hódolattal
„Semmi közünk a zsidógyűlölethez,
mit ránk ken pár fészkébe piszkító
kozmopolita firkász, sanda, tetves
és hazaáruló zsidó.”
2000. május 16.
Eörsi István
Gothár-lom/9.
Bordó
négyszázhármas pözsó gépkocsival mentünk a Nizza–Cannes országúton húsz évvel
ezelőtt, tengerszagú májuson. A gépkocsi – formáját tekintve – azonos volt
a vágyak továbbjával. Fecskefarkú volt, vagyis olyasmi, mintha Skoda Felicia
lett volna, de hát nem az volt. Épp, hogy az olyasmi elől tartottunk mi
Nizzából Cannes-ba a Bolondpierrot autójával.
A vezető,
aki a gépkocsit (is) vezette, státusát tekintve az államköltségen bérelt pözsó,
valamint a cannes-i magyar filmdelegáció vezetője volt. Ebben a
minőségében megtisztelt engem azzal (is), hogy kijött értem, a Magyar
Versenyfilm rendezőjéért a nizzai repülőtérre, hogy akkori
státusomnak megfelelően a sztárok világába repítsen. Csak én hiányoztam, a
többiek Nyugatról, meg a filmmel utazó 31 fontos magyar rég ott voltak.
A repülés nekem
már egy ideje folyamatos volt, mivel vagy tíz nappal azelőtt vettem a hírt
a fesztiváljelölésről. Mindjárt, ott a kádban, ahol a telefont vettem fel,
szárnyakat is kaptam, és bizony viseltem is őket. Ezt is lehetett érezni a
Malév hónaljszagú Tupoljev-illatában (de tényleg, szerintem a 134-esnek még
szőr is volt a szárnya alatt), szóval akkor is, mikor Cannes felé tartva
egy új hír hallatán a szmokingbelső felé néztem: ugyanis innen jött
minden.
Mikor közölték
velem, hogy a Megáll az idő, a „Lötamszüszpandü” lesz a Magyarországot képviselő cannes-i versenyfilm, egyben
azt is előírták, hogy ott szmokingban kell megjelenni. Ezért aztán
felkerestem jelmez:BrecklJános barátomat, aki el is látott engem filmgyári
készletéből a szükséges viselettel. Hosszas vívódás és a szükséges
Unicumszint elérése után úgy döntöttünk, hogy a fölösleges gyűrést
elkerülendő legjobb, ha a szmokingot magamon hordom ki a fesztiválra, és
ennek belső zsebében szállítom a kulturális közérdekből számomra
három nap nyugati tartózkodást engedő szolgálati passzt. Erre a zsebre,
benne a különös kegyre tekintettem le akkor, a hír hallatán, melyet a bérbordó
gépkocsiban a filmszakma vezető állású vezetője közölt velem.
– Petikém, csak
annyi változás van, azzal együtt, hogy minden rendben, hogy mégsem a Megáll a
versenyfilmünk idén. Mert a Tanár úré.
Ennyi volt a hír,
ez volt a szó szerint, amitől megéreztem földreszállásom illatát. A szag
irányába néztem. Bele a szmokingba, hogy az majd mondja meg, mit érezzek
ilyenkor. De nem éreztem, nem láttam semmit odabent, csak az autóval
megegyező színű 3 napos szolgálati ablakkegyet, és hát persze (a mai
napig) izzadságcseppnek lejelentett könnyeimet. Azokon át figyeltem le egy
cédulára, mely jobban megvizsgálva fehér cérnával bizalmatlanul a
kölcsönszmoking belsejéhez erősített leukoplasztnak tűnt.
Az is volt. Rajta
kézibetűs tintafelirat: Bárdy György.
Így aztán
nevetnem kellett és fel lehetett emelni a fejem.
És azóta is jól
fel kell.
Azért sincs
magyar versenyfilm e Magyar Film nélküli világban mégis Cannes-ban, mert a
fenti szervezés – nem a szmokinggal, hanem a filmekkel – bármikor megtörténhet
ma is. Az alkotókkal kapcsolatos szemlélet, az alkalmazotti taktika nem
változott meg.
A FILM-ből
való megéléshez már filmek sem kellenek.
A magyar filmek
fesztivál-részvétele menedzselési kérdés. Alapvetően nem a filmeken, hanem
a delegátorok szorgosságán, a szándékon múlik. Egyszer fent, máskor is fent.
Cannes-ban ma is
ugyanazok szekcionálnak, itthon ugyanolyan emberek intézik a dolgainkat,
ugyanúgy. Scholl-papucsukban, Armani feliratú szmokingjukban, önjelölt
producerek gyűrűjében minden évben Cannes-ban standolnak. Filmek,
alkotók már nem kellünk ehhez.
Gothár Péter
Láng Zsolt |
KÖVETÉSI TÁVOLSÁG |
· Agota Kristof: Tegnap. Fordította Takács M. József. Magvető, 2000. 120 oldal, 1390 Ft
Agota Kristof, vagyis
Kristóf Ágota? A fülszöveg azt válaszolja, hogy igen, előbbi azonos
utóbbival, azzal a „valakivel”, aki 1935-ben született, 1956-ban hagyta el
Magyarországot, és 1970 óta franciául írja műveit, méghozzá az előbbi
név alatt. Ha franciául olvasnánk könyveit, mást jelentene ez a név (mellesleg
ott mindig nagy divatja volt az írói névválasztásnak, Alain-Fournier-től
vagy Apollinaire-től Moličren át Yourcenarig); magyarul azonban, a
magyarba változatlanul visszahozva, Agota Kristof!, sokféleképp eltakarja
tulajdonosát. (Férfi? Nem, nő.) De a nevek játéka tovább tart. A Tegnap
szereplői efféle neveket viselnek: Tobias Horvath, akiből Sandor
Lester lesz, Caroline, akit Line-nek hívnak, Esther, Koloman, Véra. A néhány
éve magyarul szintén megjelent Trilógiában (Magvető, 1996) talán jobban
látszik, mennyire lényeges az író számára a névválasztás: Lucasról és Clausról
csak sejteni lehet, léteznek-e valóban, illetve bizonyosabbnak látszik, hogy
csupán egyikük létezik, vagyis azonos személyek, miként a nevüket alkotó
betűk. A történeteket Lucas jegyzi le, az ikerpár Claus számára, aki csak
a második regény végén szólal meg, bizonyságképpen, hogy mégis létezik, aztán a
harmadik könyvben (amely jellemző módon A harmadik hazugság címet viseli)
minden sejtés és bizonyosság megdől, és máris az ellenkezőjét tartjuk
annak, amit addig tartottunk; mivel azonban hazugságként van előadva, még
csak annak sem tarthatjuk. Mintha nem volna kulcsunk ezekhez a könyvekhez...
De visszatérve a
Tegnap szereplőihez, ki ez a Sandor Lester, aki elmeséli történetét? Azt
is mondhatnám, épp arról szól a történet, hogyan lesz Tobias Horvathból Sandor
Lester. Tobiasnak a falu kurvája az anyja, apja a falusi tanító, ő pedig
„véletlen balesetből” jön a világra. Egyik este kihallgatja anyja s apja beszélgetését,
megtudja, hogy apja el akarja vinni, éjszaka felkel, egy húsvágó késsel a
szobába lopózik, és beledöfi az anyján fekvő férfi hátába; teljes súlyával
ránehezedik, hogy jó mélyre hatoljon, annyira, hogy átdöfje anyja testét is.
Majd elmenekül. Nyugatra szökik, intézetbe kerül, felnő, gyári munkás
lesz. Egyik nap váratlanul felbukkan féltestvére, Line, a tanító lánya, aki mit
sem sejt arról, hogy közös az apjuk. Kutató-ösztöndíjas férjét kísérte el, s
kényszerűségből dolgozik a gyárban. Tobias szereti Line-t, nem tud
élni nélküle. De Line bármennyire viszontszereti is, nem marad vele. Közben
meggyűlöli férjét, mégsem marad. Sandor újból kést ragad, leszúrja
Kolomant, a férjet. A kés csak felületi sebet okoz, Koloman nem hal meg, és nem
tesz feljelentést sem, viszont megzsarolja feleségét. Line visszamegy abba az
országba, ahonnan jöttek. Sandor újra egyedül marad. Feleségül veszi
Yolande-ot. Gyerekei születnek, Line és Tobias. Többé már nem ír.
Természetesen
látom Line-t magam előtt, és Sandorral együtt én is ott leskelődöm
órákig Line-ék háza közelében, és gyűlölöm Kolomant, aki minden este Line
mellé fekszik az ágyba... Nem hiszem, hogy bárkinek is nehéz volna azonosulnia
ezzel a történettel, a beteljesületlen, végzetes szerelem történetével. Súlytalan
könyvecske? Nem. Van egy rés, amely elegendő ahhoz, hogy a történet
elveszítse valóságosságát, és puszta imaginációként lépjen elénk. Pontosabban
ennek a távolításnak az a szerepe, hogy megmutassa a valóság
többértelműségét, hogy lezárhatatlanná tegye az elbeszélést, a maga
szempontjából pedig talán az, hogy bizonyítsa, az elbeszélői korrekció
objektivitását.
Minden tegnap
játszódik. Több bekezdés is így kezdődik: „Tegnap...”. A valóság itt maga
az emlékezés, a visszaidézés, nem pedig a leírás. Ál-történetet olvasunk:
viszszaemlékezést. Rekonstrukciónál is valótlanabb történetet, mert miközben
rekonstruálódik a múlt, minden kommentárként hangzik el. Hiszen a történet
én-elbeszélése eleve nem más, mint a történet kommentárja. Ugyanakkor az én-elbeszélés
mindenkor az írói akarat szerint alakul, tehát a távolban ott van mégis a
történet, igaz, nem az elbeszélt formában. A visszaemlékezés története. Ez is
valódi történet, jóllehet mindaz, amit a nevekből, a nevek
alakváltozásából, a menekülés, a honvágy, a magány, az idegen környezet stb.
motívumaiból rekonstruálunk, miközben magába foglalja a Tegnap történetét is,
annál mégiscsak jóval tágabb, lezárhatatlanabb. Ellentmondásos dolog ez: Agota
Kristof elmesélhetné a saját életét, benne Magyarország, 1956, Svájc és így
tovább, az valódi ál-történet volna. Sandor Lester története viszont egy ál
ál-történet, tehát... Sandor én-elbeszélése akár több valóságelemet
tartalmazhat az író életéből, mint az író első személyű
elbeszélése... De ez mégiscsak Sandor Lester én-elbeszélő története, tehát
a konklúzió keresésekor újabb korláthoz érkeztünk. Nagyon jellemző Agota
Kristofra: eszköztelennek tűnő szikár próza, mégis tele van
körkörösen körbefutó korlátokkal. A mondatok tömörsége is látszólagos. Milyenek
is ezek a mondatok? („– Mióta ismerem, maga még egyszer sem nevetett. [Kitört
belőlem a nevetés.] – Inkább ne csinálja, úgy jobban szeretem.”) Majdnem
tőmondatok. De többet mondanak, mint a bővítettek, miképp a
matematikai értelemben ismeretlen x és y is több, számtalanabb lesz, ha a
kétismeretlenes egyenlet megoldásához csupán egyetlen egyenletet használunk.
Bizonytalanabb, de több. S a regénybeli bizonytalanságra építkezni lehet. A
könyv története beilleszthető a magyar történelembe is, betájolhatóak az
országok, noha nem hangzik el nevük; mégsem valóságosak, semmi sem az. Az
elbeszélő számára nagyon fontos, hogy ne legyen meg a valóságos. Végig
bennünk él a kétely, hogy egyáltalán megtörtént-e az, amit elmesél. Élteti
kételyünket. Lucas épp azért írja leveleit, hogy egy másik világot teremtsen
magának, nem azért, mert abban minden korlátlan és szabad, nem, ott is vannak
korlátok, de azok áthághatók. Tobias egyszerűen leszúrja azt, akit le akar
szúrni, veszi a legnagyobb kést, és átlyukasztja vele az útjában álló gyűlölt
testet, de soha senki nem hal meg. Mintha csupán képzeletben követné el
gyilkosságait. Minden tegnap történik, de ez a tegnap valójában a holnapot
jelenti: az elképzelt napot, amidőn minden lehetséges. És mégsem történhet
meg, ami ne volna lehetséges. A korlátok áthághatók, de az újabb korlát ismét
ott magasodik (vagy csupán alattomosan ott van) előttünk. A végtelen
ugyanolyan áthághatatlan, mint a körülzárt végesség.
A visszafogott
nyelvhasználat, a bizonytalan többlet érzékeltetésén túl, a fakó világot
olyannyira elvonatkoztatja, hogy szédítő tágasságba lépünk, akárha egy
álomba. Ugyanakkor valami keveset, nem elegendőt kapunk, tehát fogódzók
után nézünk, s hirtelen figyelmünk az ösztönök alapképzeteire, az ősi
képekre, a bennünk mélyen megbújó lényekre terelődik. Némiképp emlékeztet
ez a könyv Alessandro Baricco Selyem című, hasonlóan szikár regényére. Ott
egy levelet olvasunk a végén, és ez a levél írja meg utólag a történetet. Emitt
is a végén döbbenünk rá, hogy bár minden korlát ledönthető, minden
történet az elbeszélői intenció szerint kanyaroghat, de bármennyire
alakítható is, nem jutunk előre; az írás egyszer abbamarad. De ha az írás
nem maradna abba, a korlátok sora a végtelenségig tartana, és mindig minden
irányban maradna egy áthághatatlan akadály.
BACSÓ BÉLA
Egyetlen szálra
kívánom felfűzni ennek a négy alapvető jelentőségű könyvnek
az ajánló olvasatát. Ez pedig az az alig elkerülhető kérdés, hogy
valójában az emlékezet, az írás, az ember miféle viszonyba is került korunkban.
Miként tisztázhatók olyan lényeges, kultúránk szempontjából megkerülhetetlen
kérdések e művek olvasatán keresztül, hogy az adott szó szent, az írásnak
ez és ez az értelme, az írásban dokumentált tény és az élettény vagy történeti
tény nem fedi egymást, vagy éppen az emlékezet teljességgel széttart, és
szükségképpen vakfoltjai vannak stb.
Az egyiptológus
Assmann, aki szakmájának legkiválóbbja, olyan módon közelíti meg a korai
kultúrákat, hogy benne mindvégig hallani tudjuk a sajátunkra adott választ is.
Természetesen itt egy hallatlan jelentőségű történeti művet kap
kézhez az olvasó, de egyben egy olyat is, amely nem nélkülözi a jelen számára szolgáló
tanulságokat. Az írás már Platón számára is meglehetősen kétélű
fegyvernek számított, ám megjelenésével nem lehetett kitérni a vele való
számvetés elől. A Phaidrosz-dialógus egy egyiptomi történetre utal, mely
szerint Theuth, a sokat felfedező isten, egy alkalommal Thamusz királynak
azt mondta, hogy feltalálta „az emlékezet és a tudomány varázseszközét”, az
írást. A király azonban a varázsszer ellentétes hatására figyelmeztet, arra
ugyanis, hogy inkább szolgálja a feledést és a tudományt pedig nem segíti
elő, hiszen a jelekre hagyatkozva eleven és „igazi tanítás” nélkül
tudatlanok maradnak és „látszólagos” bölcsességre fognak szert tenni az
emberek. Az is kétségtelen, hogy az írás és az attól elválaszthatatlan
jelhasználat önmagán kívül semmi bizonyítékkal nem rendelkezik, az írás
kultúrája mindinkább védtelenül adja át magát az írásban rögzített
eredendő esemény kizárólagos olvasatainak (politikai dimenzió). Az írás
azonban felforgató is, alkalmat ad a felejtésre hajló társadalmak gyógyítására
(könyvégetés, letiltás, cenzúra). A változás kétségtelenül abban a váltásban
rejlik, hogy a jel nem „vonatkozik a világra”, mint az egyiptomi hieroglifírás
esetében, vagyis eltávolodik attól, hogy szükségképpen „a lelket” szólítsa meg
(259. o.). A görög kultúra, miközben előkészíti „a gondolkodás
diszciplinarizálódását”, aközben elvégzi azt a szétválasztást, amit, Assmannt
követve, a szent és az írott különbségének nevezhetünk (261. o.), s egyben
előkészül az a kultúránkat máig átható jellegzetesség, amit Foucault-t
követve a szerző így nevez: megjelenik az írás, mint „a hatalom
diszpozitívuma”. Assmann műve a méltatlanul elfeledett, koncentrációs
táborban elpusztított Halbwachsnak is emléket állít, akit számos vonatkozásban
követ, ő volt az, aki a kollektív emlékezet és hagyomány közti törést, a
történelem „tényei” és emlékezeti újrarendezése vagy inkább torzítása közti
viszonyt vizsgálta. A görög írásos emlékezet kultúrája hüpoléptikus (274. o.),
azaz egy rögzített ismeret előzetessége mellett az ahhoz történő
visszakapcsolás eltérő módjait tartja fenn. Az írott nem maga a történés,
az írott lehetővé teszi, de egyben el is bizonytalanítja a hozzá forduló
ismeretszerzőt. Nehéz arra hivatkozni, ami a szövegben ott áll. A szó
eredete szerint (275. o.) azt jelenti, hogy felvenni, valamit folytatni,
valamihez kapcsolódni, ami minket megelőzően is zajlott. Helyünket
valamiként kijelöli, és bár tágíthatunk ezen „a hüpoléptikus horizonton” (276.
o.), mindaz, amit mondhatunk, azzal áll vonatkozásban, ahogy előttünk
arról szóltak, s ahhoz kapcsolódunk, amit elevenen tartottak emlékezetben. „Így
tehát minden hüpoléptikusan szervezett szöveg háromszoros viszonyban áll: az
első a korábbi szövegekhez fűzi, a második a tárgyi tartalomhoz, a
harmadik pedig olyan kritériumokhoz, amelyek alapján mind a szöveg
igazságigénye, mind pedig a közlés és információ különbsége
ellenőrizhető.” (280. o.) Az, hogy szövegek vonatkozásban állnak
egymással, nyilvánvaló, ám az már jóval kevésbé, hogy a szöveg egy másikra
hivatkozva és utalva (ki)jelöli annak tárgyát, egyben belőle nyeri el
saját tárgyát is. Ez utóbbi pedig alkalmas arra, hogy minden olyan vonatkozást
letiltson, amely nem annak a tárgyvonatkozásnak mint igaznak felel meg, amit a
„folytató” helyesnek gondol. Még ma is a klasszikus (van mit emlékezetben tartanunk,
csak éppen nem tudjuk már, miért és hogyan) és a hüpolépszisz (azaz egy
előzetes tudás folytatói vagyunk) metszésében él kultúránk, és ez a
görögök óta változatlan. Amit tehát Assmann visszaadhatatlanul gazdag
vonatkozásmezőben vizsgált könyvében, az nem más, mint hogy mi módon hatja
át egymást a kulturális emlékezetben a képződő hagyomány, a múlthoz
való viszony, az írásban való rögzítettség és az emlékezet mint
identitásképző elem.
(Ford.: Hidas Zoltán. Atlantisz, 1999. 313 oldal, 1995 Ft)
Ez a könyv
bizonyos értelemben ott veszi fel a fonalat, ahol az előbbi elejtette,
hiszen Assmann állítása szerint végérvényesen az „értelmezéskultúrába”
tartozunk. Assmann hivatkozik Th. Szlezák korábbi, 1985-ös könyvére (Platón és
a filozófia írásbelisége), amelynek lényeges tételeit a most megjelent
könyvében is olvashatjuk. Assmann tehát a következőt állította: „a
hagyományozás és identitás összefüggésére, valamint a kulturális emlékezet
szerveződésformáira vonatkozó kérdésünk szempontjából felettébb érdekes,
hogy Izraelhez hasonlóan – Egyiptomtól azonban eltérően – Görögországban
is »nagy szövegek« rejlenek a kulturális emlékezet fundamentumában, ám ezek a
megalapozó szövegek Izraellel ellentétben szóban terjednek: mind a homéroszi
eposzok, mind az attikai tragédiák, mind pedig a platóni dialógusok.” (265. o.)
Ez utóbbihoz kapcsolódva hivatkozik Szlezák könyvére, mely szerint Platón
filozófiája éppen az íráskritika felől érthető meg. Sőt, mint a
korábban idézett Phaidroszra utalva állítja, az írásra hagyatkozó ember mind
távolabb kerül az igazi tanítástól. „Theuth tehát azt az illúziót képviseli,
hogy lehetséges az írás által, azaz »kívülről, (a lélek számára) idegen
jelek segítségével« bölcsességre és belátásra szert tenni. Thamosz alaposan
szétrombolja ezt az illúzióját. Az írás nemcsak nem segíti, hanem éppenséggel
kárára van az emlékezetnek, azaz a lélek azon képességének, hogy önmagából
hozzon felszínre bizonyos dolgokat; az írás pusztán az emlékeztetés eszköze. Az
írás által nem válunk bölccsé; a sokféle »igazi tanítás nélküli« (275a7)
olvasmánytól csupán képzeljük magunkat bölcsnek. Kizárólag a didaxé, a
személyes érintkezés útján történő tanítás képes világos és megbízható
belátás közvetítésére (274e-275c).” (56. o.) Amikor Szlezák végső soron az
írással szembeni gyanút állítja Platón értelmezésének centrumába, akkor
kettős igénnyel lép fel: egyrészt a rejtett, az írások mögött levő
platóni filozófiai üzenetre irányítja a figyelmet, másrészt az írás és értelmezés
kultúrájával szemben azt a kétségtelenül meglevő szempontot állítja
előtérbe, hogy a logoszra kész, azon segíteni is képes emberről
gondolkodik Platón. Az tud segíteni a hallottakon, aki képes a beleplántáltat
magában felnevelni. Az ugyanis, aki nem nőtt fel a logoszhoz, abban nem
képes „szárba szökkenni” a szóba foglalt tudás-csíra (61. o.). Szlezák
olvasásajánlata két jelentős platóni gondolatra épül: az egyik a segítés
(boétheia), míg a másik a magasabb és értékesebb (timiotera, 67. o.) gondolata,
vagyis ellenvetéssel élni (19. o.) a szóban forgó dolgot illetően úgy
kell, hogy a benne rejlő tisztábban álljon elő és így az embert a szó
erejénél fogva egy magasabb ismerethez, segítse. Kétségtelen és ennyiben
állítása aligha vonható kétségbe, Platón dialógusainak meghatározó strukturális
elve a boéthein to logó, a logosz megsegítése, ami nem a kimondott
egyszerű erősítése, hanem megerősítése azért, „hogy tudatosan
mindig magasabb szinteken keressünk újabb megokolásokat” (79. o.). Vagyis Platón
filozófiáját elválaszthatatlannak tartja a végső megalapozástól, és
üzenetét mint ezoterikus tant mutatja meg: „módszere abban áll, hogy a
filozófiai tudással szigorúan a címzett személyére szabott vagy »ezoterikus«
módon bánik” (113. o.). Ez persze nem egy titkos tan rejtettségét jelenti,
hanem azt a filozófiai feladatot, hogy olyan módon szóljunk és láttassunk
valamit a másikkal, hogy annak alapját ő maga lelje fel végül önmagában. A
megszülető gondolat alapja nem lehet a jobban tudó, a filozófus mondása,
hiszen ez csak szavak puszta ismétlése lenne, a benne rejlő tudás nélkül.
Az a nehéz gondolat, hogy „a »valódi filozófia« az összes eltérő vélemény
mértéke” (132. o.), nem jelenti azt, hogy Szókratész mindentudó, hanem eljárása
során képes a csak a dolog mértéke szerintit nyilvánvalóvá tenni, illetve annak
hiányát felismertetni. A mérték nem külső norma, hanem a szóban forgó,
azaz a dolog tisztázása és kielégítő megokolása hívja életre a logoszon
segíteni tudó gondolkodók között. Szlezák tehát azt állítja, hogy Platón nem
akarta tanítását írásba foglalni, vagy inkább a tanítás nem az, ami írva van,
hiszen a mondottak alapjára csak a szóbeli segítségnyújtás során derülhet fény
(133. o.). Éppen az íráskritikában van a platóni filozófia legfőbb üzenete
Szlezák és az általa is képviselt tübingeni iskola szerint. S mondhatjuk azt,
hogy az írásra koncentráló jelenkori humántudomány kellő „gyógyírra”
lelhet ebben a könyvben, persze, mint Platón ugyancsak tudta, minden orvosság
csak mértékkel alkalmazva gyógyít.
(Ford.: Lautner Péter. Atlantisz, 2000. 158 oldal, 1395 Ft)
Az írás lesz az,
ami nem ural, és nem vezet el egy rejtve követett célhoz, és persze nem is
mindig tudja, hogy miféle alap az, amire visszavezethető lenne. Mondanom
sem kell, hogy Szlezák nemcsak de Manról, de még Derrida lényeges
Platón-olvasatáról sem kíván tudni, és persze ez fordítva is áll. A tiszta és
áttekinthető struktúraleírás és a genezis lényegeredete gyanúra
hajlamosítja a jelenkori gondolkodást. Ha valaki belelapoz a belga származású
és Amerikában nevet szerzett, meghatározó jelentőségű
irodalomtudósnak a kötetben közölt Nietzsche-tanulmányaiba, akkor mintha a
fentiek kritikáját olvasná: „Az igazság feletti tulajdonjogok, melyek (…) a
kijelentésként felfogott nyelv hatalmához tartoznak, a hangként és dallamként
felfogott nyelv hatalmára ruházódnak át. Jacques Derrida ezt az általa
»logocentrikusnak« nevezett gesztust minden metafizikai spekuláció állandó
mozzanataként azonosította, és nyomon is követte néhány változatát Platón,
Hegel, Rousseau, Heidegger, Saussure és mások műveiben. Ahelyett, hogy
gyengítené a filozófia megalapozását az ontológiában vagy a jelenlét
metafizikájában, ez az átvitel, mely előnyben részesíti a hangot az
írással szemben (…) valójában arra szolgál, hogy megerősítse az (…)
ontológiai centrumot, és finomítsa azt az állítást, mely szerint az igazság
jelenvalóvá tehető az ember számára. Emellett újjáéleszti annak
lehetőségét, hogy a nyelv elérkezzen a teljes és szubsztanciális jelentéshez.”
(122-123. o.) De Man könyvének megjelenése a magyar humánkultúra szempontjából
felmérhetetlen jelentőségű, nemcsak azért, mert a szerző egyik
legjobb könyve áll most már a magyar olvasó rendelkezésére, hanem azért is,
mert az írás antimetafizikus ellenpontként történő értelmezése új
vonatkozási mezőket nyit a kultúra kanonizált művei között.
Mondhatjuk úgy, kezdődhet az újraolvasás, amely képes megbontani a
végső jelentésbe záruló és arra kifutó értelmezést, egyben visszaadja a
végső jelentésében előttünk állónak vélt mű figuratív olvasatán
keresztül azt a nem affirmatív olvasatot, amely tudja, hogy a nyelvileg
rögzített nem maga szól, hogy valamit pusztán jelentsen, hanem ígérvényként
egyedül önmagára utal vissza. Werner Hamacher, a Johns Hopkins Egyetem germanistája,
de Man olvasáselmélete kapcsán megjegyzi, hogy ez az írás retorikai
alakzatainak állandó defigurációja, a tiszta referencialitást felfüggesztő
mozgás, amely az olvasás aporetikus jellegére figyelmeztet (Lectio. De Mans
Imperatív in. Entferntes Verstehen. Suhrkamp 1998.). Vagyis a mű nem ez a
valami, hanem éppen az, ami még valami mást is mond, miként erre már Heidegger
figyelmeztetett A műalkotás eredete című írásában. Az, hogy a
dekonstrukció mennyivel tartozik Nietzsche nyelvi-retorikai fordulatának, az az
itt közölt írásokból is kiderül. A retorikai elemmel számot vető olvasás
mindenekelőtt azt képes megmutatni, hogy a grammatikai, fogalmi és
tematikus totalizációja a szövegnek éppen a kép, a trópus és minden retorikai
elem destruktív energiájánál fogva rendül meg, azaz minden róla mondható
teljesség magában a szövegben leli meg ellenpontját (v. ö.: R. Gasché
recenziója Az olvasás allegóriái megjelenésekor, Diacritics, 1981/11.). A
jelenkori értelmezéskultúra kevesebbet állít, és közelebb van a szöveghez mint
írotthoz, mely egyedül önmagára utalva képes a referencia újabb és újabb
játékterét megnyitni. Kevésbé hisz a kanonikusnak, mint annak, hogy a
művek klasszikus jellege éppen abban áll, hogy bennük több van, mint ami
egyáltalán el- és kimondható. Ugyancsak Gasché állítja a retorikainak
elkötelezett, de man-i olvasásról, hogy a khiasztikus, metsző és
visszájára fordító retorikai struktúrafelbontás a betű szerinti és a
figurális totalizáló jellegét függeszti fel és húzza át, vagyis a trópust, a
figurális alakzatot nem engedi lezárulni a szövegben, a szöveg körül, s engedi
érvényesülni annak temporalizáló és allegorizáló erejét (v. ö.: Reading chiasm
in. Readings in Interpretations, Minneapolis, 1987.). De Man itt olvasható
irodalmi kritikái kapcsán jegyezte meg J. Culler: „De Man szellemes
megfogalmazása, miszerint az irodalmi szöveg előre kialakítja tulajdon
félreértéseit, részben azt fejezi ki, hogy a szövegek allegorikus módon
mutatják meg a lehetséges értelmező eljárások alkalmatlanságát (…) melyeket
olvasóik fognak alkalmazni (Culler: Dekonstrukció, 1997. Gond-Osiris, 310. o.
Ford.: Módos Magdolna). A kötet tehát ezt a retorikai „elköteleződést”
mutatja meg kiváló példákon (Rilke, Proust, Nietzsche), s némileg Derridával
vitázva, azt, hogy Rousseau nem is szorul anynyira rá a dekonstrukcióra,
mintsem inkább mi, akiknek meg kellene érteni az írás sajátos módozatát
Rousseaunál.
(Ford.: Fogarasi György. Ictus-JATE, 1999. 427 oldal, 1200 Ft)
A Gond-Osiris
sorozat szerkesztői lassan az ötvenedik kötetet adják a kezünkbe, ami már
számszerűségében is nagyszerű teljesítmény, hát még az, hogy ilyen
alapvető műveket tesznek közzé. Ha bárkiben kétség ébredt volna, hogy
a görögökre visszanyúlóan kultúránk hüpoléptikus, az Heideggernek az
először 1929-ben megjelent könyvének olvasása után aligha kételkedhet
többé ebben. A halmozódó előzetes ismeret és az ahhoz történő
meglehetősen sokrétű kapcsolódás szép példája ez a mű. Egy
furcsa pillanat szülötte: szerzője úgy vélte, hogy a főművet
(Lét és idő) félreértették, s a menedéket az elődök radikális
újraolvasásában lelte meg. Heidegger nem adta fel azt az elképzelését, hogy a
lét továbbra is kérdezésre méltó. Hogy Kant titkos üzenetének tartja a
transzcendentális logika megrendítését, és hogy a képzelőerő
transzcendentális sematikáját mint értelem és érzéki közti játékteret, mint
tér-idővonatkozást nyitja meg, sokat elmond erről az olvasatról. Hogy
mennyire „heideggeri filozófia maradt ez a Kant-értelmezés”, mint egy kortárs
recenzens állítja (Logos, 1932. 1. füzet), csak azt mondja el, hogy egy
erős, de nem jogosulatlan olvasat elődeink gondolatainak továbbélését
eredményezheti. A „szemléleti formaként” értett időn keresztül képes az
ember azt a sajátos vonatkozást a maga számára értelmessé tenni, aminek nem
ura, de ami létének alapjaiban mégis állandóan érinti. „Ha a transzcendencia
lényege a tiszta képzelőerőn, illetve eredendőbben: az
időiségen alapszik, akkor éppen a »transzcendentális logika« eszméje képtelen
fogalom…” (295. o.) Heidegger mintegy megerősíteni igyekszik Kant azon
szándékát, hogy „visszataláljon” az emberre irányuló kérdéshez, s hogy ne
riadjunk vissza a mélységbe pillantástól: „Az emberre kérdezés kérdésessége az
a problematika, mely a metafizika kanti alapvetésének történése során
napvilágra nyomul. Csak most mutatkozik meg: Kant visszariadása a saját maga
által föltárt alaptól, a transzcendentális képzelőerőtől (…) a
filozofálásnak az a mozgása, mely nyilvánvalóvá teszi, hogy beszakadt a talaj,
s ezzel a metafizika szakadékát is láthatóvá tette.” (263. o.) A
képzelőerő megértendő idővonatkozása lesz az a
megrendítő gondolat, amely minden metafizikus rendszer ellenpontjaként
válik olvashatóvá.
(Ford.: Ábrahám Zoltán és Mennyes Csaba. Gond-Osiris, 2000. 420. oldal, 1480 Ft)
VÖRÖS ISTVÁN:
· Holtak gondolata. Karel Hynek Mácha: Május. Válogatta, összeállította Efraim Israel. Kalligram, 2000. 260 oldal, 1500 Ft
Különleges,
szokatlan, meglepő könyv a Holtak gondolata, Efraim Israel műve, aki
korábban Hap Béla néven írta be magát a magyar műfordítás-irodalom
történetébe. Az ő leleménye a Sörgyári capriccio cím, melyet Hrabal
lefordíthatatlan című remekművének adott. Ez a kifejezés nemcsak a
magyarországi Hrabal-kép rövid összefoglalása, hanem tulajdonképpen a 70-es
80-as években kialakult cseh-szimpátia kulcsa is. Hrabal világa persze vasgyári
elégia is, de mintha e kifejezés ostyájába csomagolva ezt is lenyelné a
derűre éhes magyar olvasó. Hap Béla 1983-ban publikálta Otokar Br Úezina
verseinek gyűjteményét. A XIX. századi cseh irodalom a nemzeti ébredés
szolgálatában kezdődött, és emancipációja lassú és vitákkal teli folyamat
volt. Ekkoriban világirodalmi rangú szerzője csak néhány akadt, ilyenek a
költő Karel Hynek Mácha és Otokar Br Úezina, a prózaíró Jan Neruda. A XIX.
században cseh nyelven világirodalmi szintű műveket alkotni nem azt
jelentette, hogy az ember valóban része is lett a világirodalomnak. Ahogy a XX.
században ez már nem bizonyult olyan lehetetlennek. Hap Béla–Efraim Israel
heroikus munkával arra tett kísérletet, hogy a fent mondott két költőt ha
nem is a világirodalomba, de a magyarországi világirodalom-képbe besegítse. Br
Úezina, a múlt század végének titokzatos, hermetikus költője esetében
kísérlete visszhangtalan maradt, az ő jelentősége az
irodalomértő magyar közönség előtt nem tisztázódott.
Mácha a cseh
irodalom Vörösmartyja és/vagy Petőfije. Ha tetszik Byronja. Május
című műve, melynek új fordítását tartalmazza ez a könyv, korszakos
jelentőségű alkotás. Mint arról a kötet gazdag kiegészítő
szövegeiből értesülhetünk, befogadása korántsem volt zökkenőmentes.
Tiszta költészet volt, mindenféle külső, irodalmon kívüli szempont
figyelembevétele nélkül, miközben kortársai nagyjából még annak is tudtak
örülni, ha valaki csehül írt. Mácha maga is német versekkel kezdte. Hogy
fő művét cseh nyelven alkotta, azzal persze nagyon nagy szolgálatot
tett a cseh kultúrának, melynek fönnmaradása akkoriban még ilyen választásokon
és döntéseken múlott. A cseh nyelv és kultúra fönnmaradt, nemzedéktársai nem
tudtak mit kezdeni nagy költőjükkel, és inspirálólag még a következő,
az ő művének címét zászlójára író Május-nemzedékre sem igazán hatott,
hanem majd csak a kilencvenes évek, az első világirodalmi rangú generáció
számára volt fontos példa. Talán azért, mert az ő legnagyobb
költőjük, Br Úezina már annyira mást csinált. Persze hasonlítanak is
egymásra, de csak úgy, ahogy a legnagyobbak az irodalomtörténet, az irányzatok
fölött áthajolva tudnak hasonlítani.
A Májusnak nem ez
az első magyar fordítása. Végh György átültetésében 1959-ben önálló
kötetben jelent meg a szöveg. A fordítás szép, használható, de nem
meggyőző. Mit értek azon, hogy nem meggyőző? A fordításnak
mindazt közölnie kell, amit a cseh irodalomtörténetben a mű jelent. Vagyis
a feladat lehetetlen. Profi fordító és költő elvégezheti a munkát, ahogy
azt Végh György is tette, de ide műkedvelő kell. Persze nem a profin
innenről, hanem a profin túlról. Műkedvelő, aki kedveli a
művet, és képes az érdekében monomániásan dolgozni.
A Holtak
gondolata – könyv, címével, alcímével (Mácha költő elkárhozása,
mennybemenetele és titkos üzenetei), borítójával, melyen Böcklin A halott
szigete című festménye szerepel, okkult olvasmányt sejtet. És a sejtés,
még ha az olvasó előzőleg nem is hallott semmit Mácháról, és így
hagyta magát félrevezetni, vagy ha hallott róla, ezért nem tudja a költőt
egy ennyire költői szituációban elképzelni, mert a költőséget már
polgári foglalkozásnak tekinti, melynek művelője a létezés-szakmában
dolgozik, egyszóval a sejtés félre fog vezetni bármelyikünket, azt gondolván,
hogy „ez nem lehet az a Mácha”, vagy épp azt, hogy „ugyan ki is lehet az a
Mácha, és mért kell hozzá költőnek lennie, hogy végre megfejtse a
titokzatos gabonaköröket”. Aztán természetesen kinyitjuk a könyvet, versek
vannak ott, meg prózaszövegek, néha szemmel láthatólag verskommentárok,
elemzések, a sejtés tehát tévesnek bizonyul. De ahogy egyre beljebb vág az
olvasó e könyv kék dzsungelébe, ahol fehér árnyként bolyonganak a felhők,
a lelkek; és elragadtatva vagy felháborodva néz körül ebben a világban,
sőt, talán egyszerre elragadtatva és felháborodva, ám észreveszi, hogy
érzelmei atavisztikusak, a körülötte lévő dzsungel lesajnálja őket,
amikor tehát túlteszi magát első benyomásain, akkor eszébe ötlik a
benyomások, tapasztalatok előtti sejtése, és kiderül, mint olyan gyakran,
hogy a legelső impulzus nagyon is hasznavehető. Ebben a könyvben a
műfordító nem áll meg a szöveg lefordításánál. A kommentátor nem áll meg a
szövegek kommentálásánál.
Minek is kéne
újból fordítani a Májust, ha egyszer már fordították? Mert csak fordításai
vannak, de nincs lefordítva. Efraim Israel a munka előtti, közbeni és
utáni fázisokat is megmutatja. Közli az eredeti szöveget, nem egyszerűen csehül,
de a XIX. század eleji helyesírással, ami első pillantásra nem is
tűnik csehnek. A gesztus nyilvánvaló. Vissza az eredetihez! Sőt:
vissza az eredethez! Végigkíséri a mű hatástörténetét, és gazdagon és
szubjektíven kommentálja is azt. Fordításaiban felhasználja a Máchával
foglalkozó jeles irodalomtudósok eredményeit, elsősorban MukarÚovský
elemzéseiből merítve, de Šaldát, Jacobsont már inkább csak bírálja. Nem
egyszer kötött fogású birkózókra szabad fogással támad. De hát ahogy Krisna
biztatja Ardzsunát: „Azért születtem, hogy irtsam a létet. / Tenélküled is
meghalnak a hősök” (Szabó Lőrinc fordítása), vagyis az eszköz nem
önálló, ha a cél fölsőbb erőktől kijelölt. Ha tehát föltesszük,
hogy lehet a tudományosság szabályain elindulva, de rajtuk kívülre lépve is
irodalomról gondolkodni, akkor Efraim Israel eljárása helyénvaló. Bár attól,
hogy az irodalomról való gondolkodás nem szükségszerűen tudomány, még nem
lesz mindenképp lehetetlen az irodalomról való tudományos gondolkodás. A könyv
céljai persze mások, itt valóban holtak gondolatairól értesülünk.
Az egész kötet
belső arányainak azért jót tesz Berkes Tamás tudós, higgadt utószava, és
hasznosak rövid névmagyarázatai. Egy olyan kerti lakot jelentenek a dzsungel
szélén, ahonnan a szövegbe bejárás is van, de van onnan kilépésre is mód.
Mert bizony nehéz
a Mácha-mű és a körülötte kavargó gondolatok közül kikeveredni. A fordítás
élvezetes, szép, homályos; tudás és intuíció terméke. (A kommentárok néha,
minden túlvilági üzenetük ellenére is, túlzottan racionálisak.) Jó nézni az
egymás mellett közölt múlt századi cseh és mai magyar szövegét ennek a nagy
költeménynek. Figyelni, ahogy farkasszemet néznek egymással. Mert ez az
őserdő nem tropikus, még ha májusi hőség és vízközeli hegyi
hideg kerülgetik is egymást benne, az őserdőt farkas lakja, az ő
szemével figyeli egymást a két szövegváltozat. És az ő hangján szólal meg
a költemény híres zárlata, a két szereplő és a költő nevét vonítva:
„Hynek! – Vilém!! – Jarmila!!!” Aztán egy kis csend után ez is felhangzik: Efraim!!!!
És még jó darabig ott kering a tó fölött, akkor is, amikor már senki sem
hallja.
SZÁVAI DOROTTYA:
· Eduardo Lourenço: Mi és Európa. Válogatta és szerkesztette: Pál Ferenc. Fordította: Csaba Márta, Kutor Tünde, Rákóczi István, Szelényi Zsolt, Székely Ervin, Szilágyi Ágnes Judit. Íbisz, 1999. 164 oldal, 950 Ft
Eduardo Lourenço
Mi és Európa címen a közelmúltban megjelent esszékötete hiányt pótol. Olyan
változatot képvisel ugyanis az esszéírás műfaján belül, melynek hagyománya
kiveszni látszik az utóbbi fél évszázad magyar szellemi életéből. Ezek a
műfajilag nehezen meghatározható – leginkább kultúrtörténeti
szemléletű – írások két kérdéskört járnak körül, már-már az önismétlésig:
Portugália nemzeti és kulturális identitásának kérdését. Alapkérdésük
Portugália nemzeti identitásának és énképének, európai helyének problémája,
illetve a XX. századvég szekularizált és globalizálódó Európájának mentális,
civilizációs és kulturális válsága. A kezünkben tartott kötet a szintézis olyan
igényével fejti ki nemzete szellemi helykeresésének és hovatartozásának
kérdését, ami Bibó működése óta hiányzik a magyar esszéírás, sőt a
közgondolkodás történetéből. Ez a hiány pedig több mint elgondolkodtató,
hiszen a rendszerváltás immár teljes évtizedében ilyen – bizonyos értelemben
filozofikus – igényű összegzés nem született a „mi és Európa” és a magyar
önazonosság témájában. Kivételt talán csak Márai részben posztumusz kiadású
Naplói képeznek, ám esetükben újfent a hiány szimptómájára ismerünk, hiszen e
szövegek jelentős része nem Magyarországon született. Az az elementáris
hatás, amit ezek a szövegek a 90-es évek magyar olvasóközönségére gyakoroltak,
azt jelzi, mégiscsak igényünk van a hiány pótlására. A kortárs hazai olvasó –
eléggé el nem ítélhető módon – már csak ezért sem képes elvonatkoztatni a
magyar analógiától.
Hiányt pótol a
kötet a tekintetben is, hogy Fernando Pessoa megkésett, de intenzív magyar
recepciója óta a tavalyelőtti Nobel-díjas José Saramago regényeinek – nagy
érdeklődést kiváltó – megjelenéséig a portugáliai portugál irodalom
magyarországi jelenléte ugyancsak hiányosnak volt mondható. Ez utóbbi tény
egyszersmind felveti a Lourenço által tárgyalt kérdések egyik
legégetőbbikét, a portugál kultúra európai súlyának és önazonosságának
problémáját.
E hosszas magyar
önreflexió után legyen végre szó magáról a Lourenço-szövegről. A kötetben
egybegyűjtött írások többsége a 80-as években született, azaz Portugália
XX. századi történelmének abban az átmeneti időszakában, ami a
totalitárius rendszer 1974-es bukása és az Európai Unióhoz való 1987-es
csatlakozás közé esik. Vagyis nem ok nélkül emlékezteti az olvasót éppen a mai
magyar történelmi szituáció köztességére.
Annak ellenére,
hogy Lourenço körmondatai barokkosan kígyóznak (s csak a fordítók bravúrjának
köszönhető, hogy az olvasó nem vész el bennük végérvényesen), a
Dél-Franciaországban élő író a francia esszéírás könnyedségének és
áttetszőségének stílusnormáját látszik követni. Ami nem véletlen, hiszen a
francia kultúra hatása nemcsak általánosságban Portugáliára, de magára az
alkotó Lourençóra nézve is meghatározó. Igaz, némileg megkésettnek ható
írásmódja olyan mértékig telített trópusokkal, ami idegen a mai olvasónak. De
valljuk meg, mindez mégis üdítőleg hat a disszeminálódó értelmezési
horizontok áradatától kimerült, s a lábjegyzetelő diskurzusba beleszédült
posztmodern-kori olvasóra.
A Lourenço által
rekonstruált portugál nemzettudat kísértetiesen emlékeztet mindarra, amit a mai
magyar írástudó számára nemzeti önazonosság és európaiság problémája jelent. S
ezt az állítást még akkor is vállaljuk, ha joggal leszünk azzal vádolhatók,
amit a kis népek énképzavarának paranoid, önmagát mániákusan másokhoz hasonlító
gesztusának nevezhetünk, s amit Lourenço Portugáliával kapcsolatosan
regisztrál, s egyúttal a komplexus öntudatlanságával gyakorol is. „Nagy kár,
hogy Freud nem ismert bennünket” – mondhatjuk Lourençóval.
Lourenço az
önazonosságot „előfeltevésként” tekinti, történelemszemléletének
kiindulópontja tehát sokkal inkább filozófiai, mintsem historikus jellegű.
Magyar vonatkozásban is megfontolandó az önazonosság
megkérdőjelezhetetlenségének premiszszája, csak reménykedhetünk, hogy a
magyar (ön?)tudat – a portugálhoz hasonlóan – az EU-csatlakozás idejére szintén
eljut idáig. S ezzel túljut majd a portugálok eszerint velünk mélyen rokon „Don
Quijote-iségén”. Nota bene, Lourenço az Európába való belépés fogalmát nekünk
jóleső iróniával kezeli, felhívva figyelmünket a megfogalmazás
abszurditására.
„Senki nem tudja
pontosan, mit is jelent Európa.” Érdemes felidézni Lourenço árnyalt
Európa-képét, mely nem csak Portugáliáról való hiányos képünket teszi
teljesebbé, de saját, ugyancsak ambivalens európai imágónk rekonstrukciójában
is segítséget nyújt. Lourenço kiindulópontja, miszerint „a legteljesebb
értelemben európaiak vagyunk”, rávilágít egy olyan jelenségre, melyet leginkább
a „másik Európa” vakságának nevezhetünk (lásd a vakság-metafora erőteljes
jelenlétét a XX. századi portugál irodalomban Pessoától Saramagóig), akinek újra-meg
újra bizonyítanunk kell – legyünk portugálok vagy magyarok –, hogy mi is
Európához tartozunk. A szükség-kényszer-kényszerképzet paradigmasora világosan
kirajzolódik ebben a „sziszüphoszi-tantaloszi küszködésben”.
A portugál
gondolkodó Európát mindenekelőtt mítoszként, a civilizáció, a haladás, a
kultúra mítoszaként értelmezi. Az európai azonosság – portugál–magyar –
töredékessége egyszersmind magának az Európa-gondolat töredékességének
következménye, hiszen Európa a szerző szerint maga is fikció. Lourenço
Európa-koncepciója egy „szétszaggatott birodalom” képét idézi, mely önnön
megosztottságát egyfelől „drámai fogyatékosságként” éli meg, másfelől
ezen birodalom olyfajta teljességének álmaként, mely teljesség a történelemben
sohasem létezett.
A Lourenço-féle
Európa-kép egyúttal a technikai civilizáció fejlődéselvűségének
kritikáját jelenti. A kortárs Európa a „nihilista korszak” Európája, mely egy
„istenek nélküli”, azaz jelképes modellek nélküli civilizáción alapszik. A
rendszerváltás tempóját a mai napig utolérni képtelen mai magyar tudat
ugyancsak drámaian éli át az esszéíró európai látleletét: a mentálisan
kiüresedett Európa képlete mindenekelőtt etikai problémaként fogalmazódik
meg Lourençónál. Vagyis a lourençói esszé – a két háború közti normát és a
Camus-i francia mintát követve – alapvetően etikai fogantatású.
Az a tény, hogy a
nemzeti és az európai önazonosság problémája az értelmiségi lét
felelősségetikai kérdéseként jelenik meg, összefügg Lourenço az irodalomra
vonatkozó Európa-fogalmával. „Az európai kulturális tér ugyanis meghaladja és
mindig is meghaladta a politikai teret”, az egyetlen valóságos európai
folytonosság az irodalomé. Az egységes Európát mint irodalmi fogalmat Babits és
Szerb Antal óta jól ismeri a magyar olvasó. Az irodalom mint a kis népek
európai önazonossága fogalmazódik meg, egyáltalán kultúra és önazonosság
szinonimapárként van jelen Lourençónál. Ugyanakkor, a jelenkori európai
viszonyokat illetően, Lourençót erőteljes kultúrpesszimizmus
jellemzi, ami olykor kifejezett profetikus hangot ad írásainak.
A modern kori
Portugália helyzetét a portugál gondolkodó mindenekelőtt az Európával való
versenyfutás pszichózisában ragadja meg, ami elsősorban a két ritmus
különbözőségéből ered. A globalizáció Európájának megállíthatatlanul
felgyorsult tempója (amit jól ismerünk Kundera Lassúságából), tudjuk, a mai
Magyarország számára is az egyik legnagyobb kihívás. Ami bizonyos mértékig
összefügg a szerző által regisztrált provincializmussal, a portugál
valóság idealizált és idillikus képével, ami a magyar olvasó számára ugyancsak
ismerős, a „vidám keleti barakk” máig élő nosztalgiájának
kísértéseként.
A „balszerencse
hagyományos felemlegetésének” gesztusában alapvető analógiát láthatunk a
portugál és a magyar történelmi tudat között. Óhatatlanul magunkra ismerünk
abban a gondolatmenetben, melyben Lourenço összefüggésbe hozza a portugál
történelmi előrelátás hiányát a „minő balszerencse” áldozati
történettudatával. S talán megnyugtatólag hat a magyar olvasóra, hogy a
„balsors, akit régen tép” mohácsi szenvedés-pszichózisa nem csak nekünk jutott
ki...
Az ÉS
könyve májusban |
· Esterházy Péter: Harmonia cćlestis. Magvető, 2000. 712 oldal, 2490 Ft
„így szólt a fiatalabb az öregebbhez:
»Faterkám, majd belőled is motívumot csinálok.«”
Tudjuk, hogy
Esterházy jó néhány éven át írta ezt a regényét (hogy konkrétan mégis mennyi
ideig, arról majd később), lehetett tudni – mint a Termelési-regény
esetében –, hogy valami nagyobb opus készül-készülődik. Mondhatni,
várakoztunk, várakoztunk, miközben valahogy az is „benne volt a
levegőben”, hogy alighanem a szerzőnek sem csak egy könyv a könyvei
sorában a Harmonia cćlestis; több, fontosabb, „szívéhez közelebb álló”.
Mondhatni, nem szerencsés szituáció, felfokozott érzelmek mindkét oldalon, s
aztán mi van, mi lesz, ha... De hát nem, a Harmonia cćlestis, bár nem
hibátlan mű, lenyűgözően gazdag regény mind formai, mind
szemléleti szempontból. Az ötvenéves szerző pályájának egészen bizonyosan
legkiemelkedőbb alkotása, azt is mondhatnám (csak olyan hülyén hangzik),
hogy összegző mű, az egész Esterházy-oeuvre foglalata, de formai
gazdagsága révén egy kicsit két-három évszázad magyar prózájának a
gyűjteménye is.
Most, utólag,
látható, hogy Esterházy mintha mindig is ezt a – nevezzük egyelőre így –
családregényt írta volna, már a kezdetektől. A Harmonia cćlestis
szerkezete, az, hogy két könyvre tagolódik, már a Fancsikóban is megtalálható
vagy akár a Termelési-regényben. Mindkettő ugyanolyan joggal családregényként
is felfogható, mint a Harmonia, nem véletlen, hogy ez utóbbiban komoly
paszszusokat olvashatunk az előzőekből, s ha a családi
történetek valóságát akarnánk ellenőrizni, elég ha ezeket összevetjük. De
említhetném A szív segédigéinek egy teljes oldalát is, amely szinte szó szerint
bukkan föl a Harmoniában, s persze az apáról szól (noha az az anya könyve
volt). Az összevetés itt is kínálkozik: a Segédigék mint a halott anya siratója
és a Harmonia mint az apa alakjának megörökítője; olyan tagolódás, mely mintegy
egymást feltételezi. E korábbi könyvekből lényegében rekonstruálható
egyrészt az: hogyan alakul időben a család története mint prózapoétikai
forma, másrészt az is: hogyan terebélyesedik költészet és valóság, valóság és
költészet vonzásában egy valóságos regénnyé az. Mert a félreértések elkerülése
végett már most ki kell mondani, hogy nem nagyon érdemes intimitásokat,
valószerűségeket keresgélni-kutatgatni a műben, hiszen ami itt össze
van foglalva, az csak mint regény valóságos. Esterházy nyilván pontosan tudta,
hogy ezzel a névvel, erről a családról családregényt írni egyszerűen
lehetetlen, hiszen a történelmi személyiségek sora (más okokból ideszámítható
az apa alakja is), állandóan a történelmi hitelesség kérdését vetné fel,
állandó kényszert jelentene történelem és valóság összevetésére. (Arról nem is
beszélek, hogy egy ekkora család, ahol „van egypúpú, kétpúpú”, már nem is lehet
csak önmaga metaforája, nyilvánvalóan csakis nagyobb térben értelmezhető.)
Mindez így van akkor is, ha a Harmoniában a főmotívum (lásd mottó) a
kisebb családra, az anyára és az apára koncentrálódik, no meg persze a
nagypapára és a nagymamára. A Harmonia két könyvében így aztán a családra
vonatkozó állítások, történetek (melyek alkalmanként bizonyíthatóan meg is történtek,
igazak) összekeverednek költészeti tényekkel: saját és más művekből
vett idézetekkel, anekdotákkal, viccekkel, még újsághírekkel is, végül is a
legtöbbször kideríthetetlen, hogy mi igaz és mi nem. Egyetlen példa: a híres
nyitójelenetet az Édes Annából Esterházy szó szerint idézi a II. könyv 45.
darabjában, mindjárt tovább is fűzve a történetet, amennyiben a lepottyanó
ékszert a megtaláló – Patz – az Esterházy családnak, konkrétan a dédapának
beszolgáltatja, ez lesz az anya esküvői ajándéka, amit majd soha nem hord,
s a rövid darab lezárása így szól: „Szép darab, most az enyém.” „Vajon”,
idézhetnénk az apát. Azaz, hogy a Harmonia egésze a képzelet teremtése,
miközben persze ezernyi részlet a valóságos eseményeket is tartalmazza.
A két könyv több
szempontból eltér egymástól, de rengeteg értelmezési lehetőség össze is
köti őket, egy vonatkozásban (legalább egyben) pedig egymást feltételezik.
A második könyv címe – Egy Esterházy család vallomásai – azon túl, hogy Márai regényére utal (Egy
polgár vallomásai) sajátos értelmet kap: lefokozódik a történelmi név
jelentősége a határozatlan névelővel mintegy sugallva itt is, így is,
hogy bár fontos, de végül jelentéktelen, milyen név is szerepel. Szerepelhetne
más, lehetne más család is, csak hát most mégsem. Az első könyv (Számozott
mondatok az Esterházy család életéből) címe viszont a névhez határozott
névelőt társít, így valóságosan konkretizálja, mintegy konkrétan
előrevetíti, hogy miről lesz szó benne. Csakhogy. A második könyv az,
amely ténylegesen valamilyen módon egy család történetét töredékekben megidézi.
S ezzel valamelyest a hagyományosabb, még egy kevés linearitást is
megőrző kompozíciót takar. Az első könyv viszont, amely
valóságosabban ígéri ugyanezt, valójában nem az Esterházy családról mint
olyanról szól. A kompozícióba fogott tér és idő sokkal tágasabb,
évszázadokon átívelő, kavarognak benne valóságos személyek és irodalmiak,
ezernyi alak bukkan fel, mint egy panoptikumban – s mind „édesapám”. A barokkos
szerkezetben (ellentétben a második könyv darabjainak némileg hierarchizáltabb
felépítésével) a számozott „mondatok” mintegy egymás mellett, önálló
tételekként „zengenek”, ami formailag összekapcsolja őket, az „édesapám”
figurája. Az édesapa azonban megint csak egyszerre valóságos és képzeleti, amennyiben
mindenkivel és mindennel azonosítható. „... röviden vázoltam Papinak (...) a
terveimet, különös tekintettel a közös emlékezetre vonatkozó programra, az
angyalok karától a körömpörköltig, Pázmány Pétertől a farkamig,
édesanyámtól az édesapámig, és hogy (...) mindenki emlékezete az enyém is, az
övé is, a testvéreimé is, a szomszédoké, és enyém az önkéntes rendőré,
minden...” [kiem. – D. P.], olvasható az 570. oldalon, a második könyvben (!).
Az idézet az első könyv formai-szerkezeti értelmezhetőségének egyik kulcsa,
noha az egész regényre is vonatkoztatható. Az a tágasabb tér és idő,
melyre korábban utaltam, az pedig az első könyv 337. „mondatából”
világítható meg: „Édesapám fölszólította a gyerekeit, mondjanak mondatot az
apjukról. Pontosabban: ha mondani kéne egy mondatot (szót, történetet), mi
volna az. (...) Azok hallgattak. Egy szót sem értettek. Édesapám segíteni
próbált. Hát például, hogy meghal, és akkor, hogy akkor mit mondanátok.” A
regény alapmotívuma tehát a halál („A közös emlékezet malterja a halál, bizony,
úgy ám, maflicsek.”), a regény teljes szövege ebbe a térbe kerül, ám a két
könyvben más-más módon.
Az első
könyv „mondatai” (szavai, történetei) az emlékezetben megőrzött mindent
idézik föl. Bár a „mondatok” nagyobb egységekre is tagolódnak, sem az egységek,
sem az egyes „mondatok” között közvetlen kapcsolat nem állapítható meg, a
tagolás mindössze szüneteket tesz a „fuga” nagyobb tételei közé. Rend van
bennük, ám ezt a rendet – sugallja a forma – lehetetlen kiismerni. („Kutya
nehéz úgy hazudni, ha az ember nem ösmeri az igazságot.”) Az első könyv
lényegében egy nagy barokk forma, mely apró, kidolgozott részekből,
részletekből áll össze. Nemcsak
élet-jelenetekből formálódik a nagyobb egész, de a legkülönfélébb
prózaformákból is. A XVI–XVIII. század nagy önéletrajzírói, emlékiratírói, nagy
vallomásformái ugyanúgy felidéződnek, mint a magyar széppróza más típusú
kezdeti alakzatai. A „mondatokban” lehetetlen nem észrevenni a korai magyar
nyelvű kispróza olyan variációit, mint a maximák, apoftegmák, tanulságos
történetek, anekdoták, mesék, tréfás esetek megidézése. Helyenként a nyelvi
formák is utalnak a barokk–késő barokk szöveges invencióira. Különösen
fontosnak érzem, hogy az első könyv nagy barokk formája, ami Bethlen
Miklós, Kemény János vagy Bethlen Kata (inkább „magánéleti”) konfessziója
alapján alakul, a részletekben már nem a vallomásosság és (mint láttuk) nem a
valóság alapján szerveződik meg, sokkal inkább az irodalmiság jegyében.
Mint Hermányi Dienes József önéletrajzírása, mely már a polgári prózai formák
és előadásmód felé fordul. Bethlen Miklós nagy vallomása önmagáról és
koráról éppen Hermányinál fordul át: s lesz az apró részletek, a mindennapok
„krónikása”. Ha lehet ilyet állítani, akkor az első könyv éppen e nagy
egész és a töredék, a részlet között ingázik, de erőteljesebben kap benne hangsúlyt a töredékesség, a
részletszerűség. Egyszerre képes mégis mindkettőt elénk varázsolni.
Ráadásul úgy, hogy mintegy mellesleg a magyar prózatörténetet is felvillantja.
Az így felfogott irodalmiságba természetszerűleg tartozik bele szinte
minden forma, függetlenül attól, hogy saját-e vagy sem. A korban is általános
szokás az anekdoták, tanítómesék, vagy akár a maximák fordítása, átvétele – és
sajátként való prezentálása. Esterházynál ez ugyebár mindig is működött,
ám e regény első könyvében talán minden eddiginél hangsúlyosabban. E
késő barokk mintára az irodalmiságba beemelődik gyakorlatilag minden
prózaforma: anekdota ugyanúgy, mint mai újságcikk, rendőrségi híradás vagy
a Spektrum TV egy kisfilmjének leírása (kardszárnyú delfin), de még a tévéújság
programja is. Minden együtt van, a szép és a csúnya, a fenséges és az alantas
egyformán formát kap; a tragikus-lírai beszédmód keveredik az ironikus-humoros
előadással. Ha tetszik, az első könyv a mindenség, a világ
szerkezetét imitálja, melyet egyetlen dolog „malteroz” össze, és semmi más, a
halál. Nem véletlen nyilván, hogy az első könyv végét többszörös apahalál
zárja, s itt még egyszer feltűnik a minden és a semmi, a teljes regényen
átívelő motívuma.
A második könyv
(közel azonos terjedelmű, mint az első) más felépítésű,
tagoltabb (fejezetek, számozott darabok), egészében szerkezetileg rendezettebb.
Metaforikusan úgy fejezhető ez ki, hogy az elbeszélő mintegy kiemelt
egyetlen elemet a mindből, s azt mutatja be részletesen. A könyv már
valóban emlékeztet egy családregényre is, méghozzá a klasszikus modern polgári
formára, melyben a kötőanyag az a lazán kezelt idő, amikor is
generációk követnek generációkat. Nagyon leegyszerűsítve, a nagyapától az
apán át a fiúig húzódik ez a sor (tantikról, onklokról, de még anyákról sem
szólok most). Ezen belül is található azonban még egy formai összekötő
elem, amely viszont kevésbé a klasszikus modern prózaképzésre mintázódik. Az
egyes darabok itt is rendelkeznek önállósággal, néha önmagukban vett kerek
anekdoták, ám még nyelvi-kifejezésbeli kapocs is van közöttük: az éppen
végződő darabot a következő úgy folytatja (időben-térben
esetleg óriási ugrással ugyan), sokszor majdnem szó szerint, ahogy az
előző befejeződött. Egészen sajátságos építmény jön így létre: a
nemzedéki egyenesvonalúságot minduntalan megbontja a mesélés módja; az a XIX.
századi, engem (gondolom nem véletlenül) mikszáthi tempóra emlékeztető
elbeszélés, melyben persze fontos, igen fontos a történet iránya, ám legalább
olyan érdekes az attól való elkanyarodás, az állandó kitérés, letérés egy-egy
újabb részlet kedvéért, míg azon veszi észre magát az olvasó, hogy egy
pillanatra éppen Katalin, minden oroszok cárnője udvarában van.
Megismétlődnek az első könyvben önmagukban álló anekdoták, a korábban
nagyobb összefüggésben nem értelmezhető „mondatok”, melyek most egy
történetbe illeszkedve új értelmet nyernek, miközben rész-jellegüket is
megtartják. Mondhatnám, „ráérős” mesélés van, részek és újabb részek egymásra
rakódása, mint a köveké, melyekből katedrálisok épülnek (torzított
idézet). A második könyv kialakítása így hálószerűnek nevezhető,
melybe újabb és újabb terek foghatók be. Ez aztán az alapszerkezetet, a
linearitást és a hierarchizáltságot gyengíti, s közelebb hozza formailag is az
első könyvhöz a másodikat.
Megváltozik
mindeközben az elbeszélői szituáltság is. Az első könyvben hiába
szólal meg első személyben az
elbeszélő, mégis megmarad többnyire a személytelen krónikás, a
történeteket nem viszonyító, nem értelmező, csak lejegyző szerepében
(ahol nem, az a rész majdnem mindig visszatér a második könyvben is). A
Vallomás részben más az elbeszélői nézőpont: sokkal személyesebb,
én-jellegűbb; aki megszólal, az költői értelemben valóságos személy
(nem Esterházy). Ebből eredhet, hogy az elbeszélő mintegy
szemtanúként interpretálja, vagy legalább meséli el az eseményeket, a
különböző történeteket. Ebből a helyzetből pedig az is
következik, hogy az elbeszélő úgy beszél, mintha valóságos hallgatósághoz
szólna: gyakoriak az olyan kifejezések, hogy „Jut eszembe”, „Fölhívott egyszer
engem” (emlékezzünk csak a Termelési-regény fordulataira: „A
következőképpen kell elmesélni...”, „valahogy így kell elmesélni...”). Az
elbeszélői hangnem és a szituáció egyszerűen közelebb hozza a
dolgokat a befogadóhoz, de hát ez természetes is, hiszen egy történetet kell
elmesélni. Ebből a közelségből adódik az is, hogy a második könyv
egészében oldottabb, derűsebb, az otthonosságot erősebben sugárzó,
mint az első (annak persze nem is volt ez feladata), anekdotáiban nemcsak
humor, de olykor mintha igazi boldogság is felfénylene (gondolok itt például a
magyar próza talán legszebb szerelmi jelenetére, a darázs-történetre).
Mindeközben mégsem felejthető, hogy végül is ez a történet egy család
kifosztását (nem a kastélyokét!), megaláztatását, semmibe vezető útját
jeleníti meg tragikusan. Még akkor is, ha e könyv végén az apa nem hal meg (már
az elsőben meghalt), hanem örökös írógépe előtt ül és pötyögtet; s ha
jól megfigyeljük, akkor mintha hasonlítana istenre, mert nincsen köze, „nem is
volt, nem is lesz” a szavakhoz.
A két könyv
viszonya egymáshoz nagyon fontos: az egész és a rész, a minden és a semmi
határozza ezt meg. Nem feltétlenül mindenre és semmire választhatóak, hiszen
mindkettő lényege, hogy az egészben természetszerűleg ott a rész, de
a rész is visszatükrözi az egészet – ezért nem lennének meg egymás nélkül. „Ez
is olyan barokk benne, ez az oszcillálás a semmi és a minden közt, az ég és a
föld közt (a föld minden, az ég semmi).” Itt jegyzem meg, hogy – volt
erről szó – az első könyv „barokksága” néha fullasztó, túlzsúfolt,
sok; bár belátom, hogy nagy terjedelemre volt szükség a másik könyv
ellensúlyaként, a regény egyetlen hibája, hogy az első rész nyomasztóan
nehezedik az egészre. Merthogy a regény rendje, struktúrája a vége felől
érthető meg, végső értelmet az ad neki. S nem segít a lapozgatás sem;
végig kell olvasni.
A teljes regény
átfogó metaforája a minden és semmi, az ég és föld, a fent és lent. A metafora
egyes elemei más és más arculatot mutatnak: az első könyv inkább tisztán
metaforikus, a második talán prózaibb, metonimikus. Mindkettőben a halál
játssza el a motivikus összekötést, mely egy apa és isten nélküli világ
egyedüli összetartó ereje immáron, az égben meg mintha hallgatnának. De hát
„Édesapám azért úr (elírás: ír), azon célból, az a célkitűzése, hogy
bizonyos összefüggéseket teremtsen, mintegy hidat verjen az ég fényei s a halál
íze közé. Ezért. Ez.” Harmonia cćlestis. Mennyei összhang, megbékélés,
egész és részeinek arányossága, belső béke, „mindentudó semmittudás”.
Dichtung und Wahrheit.
STŐHR LÓRÁNT: |
Film |
Berlinben, ki
tudja miért, talán a város dinamizmusának ellensúlyozásaképpen,
előszeretettel díjazzák a lassú, ráérős filmeket. Győzelmet
mostanában csak három óra játékidő felett remélni. Tavaly Az őrület
határán – a Ryan közlegény megmentését hosszban kevéssel, színvonalában annál
jelentősebben meghaladó – második világháborús moziveteránnak számító
rendezője, Terence Malick vitte el az Arany Medvét, amit idén a szintén
amerikai, ám még csak a harmadik filmjénél tartó Paul Thomas Anderson érdemelt
ki édeskés Magnóliájáért.
Anderson
előző munkájában, a hetvenes-nyolcvanas évek pornóiparáról szóló,
könnyen felejthető Boogie nights-ban sem rejtette véka alá, hogy szívesen
merül bele sokszereplős, több szálon futó történetekbe, amelynek eredménye
már akkor is a bűvös határt, a három órát megközelítő filmhossz volt.
A Boogie nights éveket átfogó, epikusan hömpölygő meséjével szemben a
Magnólia mindössze egyetlen napra összpontosít, igaz, az a nap tizenegyszeres
fénytörésben, a tizenegy főszereplő egymással párhuzamosan futó, majd
időnként egymást keresztező történetén keresztül vibrál.
A Magnólia rövid
jelenetekből építkező, a cselekményszálak közti váltást időbeli
átfedésekkel és viszszaugrásokkal bonyolító elbeszélői szerkezete
kétségkívül leleményesebb és élvezetesebb, mint a Boogie nights hosszabb
egységekből összeálló, lineárisan előrehaladó narratívája, mégsem
tarthatjuk Andersont egy új forma feltalálójának, legfeljebb csak szorgos
kísérletezőnek, aki a jó nevű kismester, Robert Altman nyomdokain
haladva, a Rövidre vágva tapasztalatait kiaknázva igyekszik újabb fogásokat
találni a divatos formán. A sok szálból összehurkolt meseszövetet a lassanként
napfényre kerülő titkos kapcsolódások és a véletlen találkozások mellett a
legkülönfélébb sorsokon egyaránt átindázó vörös fonál tartja össze. Anderson
legnagyobb invenciója az a rendkívül hosszú, mégis mindvégig feszes, gyors
vágásokkal megszervezett jelenetsor, amely egy tévés kvízműsor idejére
átfogja és drámai kisüléshez vezeti az összes jelentősebb szereplő
történetét.
Anderson azonban
nemcsak a főhősök számában és a film hosszában képtelen mértéket
tartani, de a bevetett hatásokban sem fogja viszsza magát. Az első,
ügyesen megoldott csomópontot két másik követi, amelyek a rendező szándéka
szerint hatásukban bizonyára rátesznek az őt megelőzőekre. Egy
dal, amely összefogja a város lakóit, egy dal, melyet tiszta szívből zeng
gyermek és felnőtt, férfi és nő, egy dal a rádióból, melytől még
a haldokló is életre kap – ennél banálisabb és nevetségesebb ötletet nem
választhatott volna magának Anderson. Az utolsó pillanatra tartalékolt adu ász,
a békaeső visszataszító képsora, amellyel egyértelműen a Rövidre
vágva földrengés-jelenetét akarta a rendező überelni, a néző számára
valóban bibliai csapást jelent, míg a szereplők úgy rázzák le magukról,
mint esőcseppeket egy kiadós nyári zivatar után.
A Magnólia
Altmantól kölcsönzött elbeszélői technikája szükségszerűen vonja maga
után a véletlen jelentőségének felértékelését és azt a gondolatot, hogy az
egy helyen, egy városban élő, problémáikkal mégis magányosan küszködő
emberek minden elszigeteltségükön túl mégiscsak sorsközösséget alkotnak. A
véletlenre épülő dramaturgia a nyolcvanas-kilencvenes évek
filmtörténetének kulcsfontosságú eleme, így aztán csak Anderson ügybuzgalmának
tudható be, hogy nem rest a tekintélyes hosszúságú történet elé biggyesztett
közel negyedórás prológusban három rövid, példaértékű történet segítségét
is igénybe venni, hogy meggyőzze nézőit a véletlennek életünkben
betöltött szerepéről. A véletlen egybeesések sorsalakító szerepére való
rácsodálkozásnál érdekesebbnek tűnik számomra, hogy egy fiatal amerikai
író-rendező mit lát meg a körülötte élő emberek
boldogságából-boldogtalanságából, hogy sikerül-e hús-vér karakterekkel és
eleven helyzetekkel megtöltenie a készen kapott formát.
Anderson a
magukba zárt emberek szeretetlenségének okát a legelső érzelmi viszonyok
működésképtelenségében látja meg, miközben figyelmét a szülő-gyermek
kapcsolatokra összpontosítja. A főhősök között túlreprezentáltak a
rossz apák és a félresiklott sorsú gyermekek, bár visszaemlékezve az ugyancsak
amerikai Kiruccanók rendezőjének szavaira, miszerint a családok
kilencvenkilenc százaléka diszfunkcionális, ez a néhány elfuserált család
igazán nem számít túlzásnak egy filmen belül. Anderson a rossz szülők
lehetséges magatartásmódozatai közül megkétszerezve lépteti elénk a tékozló
apát, aki halála előtt utoljára látni akarja tőle teljesen
elidegenedett gyermekét. A véghez közeledve gyermekük kegyét kereső
szülők nagy lehetőséget rejtő helyzetéből keveset tud
kihozni Anderson, a magától értetődő módon levezényelt testi és lelki
összeomlást, mindenféle megrendítő erő nélkül, pusztán hitelesíti
Jason Robards és Philip Baker Hall színészi játéka.
Jóval érdekesebb
szituációkba keverednek az apjukat megtagadó gyermekek. A Magnólia legeredetibb
figurája Frank Mackey, a nők elcsábításának technikáját saját
showműsorában jó pénzért kiárusító szuperhím. Tom Cruise Golden
Globe-díjas alakításában valódi pszichopatának tűnik a meghódítandó és
elkerülendő női ölek közt hajózó médiasztár, aki a hangzatos Toszd
meg és uralkodj! és Tiszteld a dákót! jelszavak széthintése után haldokló apja
ágya mellett köt ki, hogy zokogva szórja nemzője fejére istenes átkait. A
másik apa sem jár jobban: Claudia Gator (Melora Walters), az egyébként ájult
semmittevésben tengődő kábítószerfüggő lány bámulatos
fürgeséggel pattan ki az ágyból, hogy ordítva, káromkodva, páros lábbal rúgja
ki lakásából a képernyőn keresztül imádnivalónak látszó showmant. A
paralitikus mozdulatlanságba dermedt hősök és szituációk között a már-már
patologikus hülyeségnek és a dühnek ezek a kitörései életjelek a darabjaira
hullott családok és életek romjai alól. És egyben a bárgyú szeretetáradat
mélyén örökösen kitörésre kész rendezői szenvedély életjelei.
Anderson a
hollywoodi fordulatos cselekményvezetéssel szemben a karakterek elmélyítésére
vállalkozott, ám olyannyira beleszeretett saját hőseibe, hogy közben nem
vette észre, a szétteregetett pillanatokat nem töltik meg feszült helyzetek,
csak a véletlen dramaturgia fogaskerekei lendítik előre a hoszszúra nyúlt
mesét. A Magnólia első felében még kézben tudja tartani a történetet:
ügyesen adagolja a szereplőkkel kapcsolatos információkat, és a kisülési
pontot is mesterien készíti elő. A következő másfél órában viszont az
köti le energiáit, hogy továbbgördítse a feszültség kisülése után megrekedt
sztorit, és újra felépítsen egy, az elsőhöz fogható csúcspontot. A szálak
némelyike megakad, másoknak elvész a lendülete, így aztán a film törékeny bája
addig őrlődik, míg porrá nem lesz a kényszeres történetmondás
sziklasúlyosságú kerekei között. A kevesebb több – fogalmazódik meg bennem a
Boogie nights és a Magnólia rendezőjének szánt banális tanács. Ám rögtön
nyomában ott az ellenvetés is: vajon mi maradna Anderson fiatalosan szertelen
műveiből, ha jobban ellenőrizné ötleteit: a szenvedélyes düh
vagy a pergő homok?
(Paul Thomas Anderson: Magnólia)
PÁLYI ANDRÁS: |
Rádió |
Legalábbis a
rádióban, úgy tűnik, a regények korát éljük. Az irodalomban nem. Ott már
régóta hiánycikk a jó regény, de hovatovább az olyan mű is (az olyan könyv),
amelyre a regény műfaji ismertetőjegyei úgy-ahogy ráhúzhatók. Újabban
pedig a társadalom sem mutat túlzott érdeklődést a regények iránt.
Mitől őrzi hát a regény előkelő pozícióját a rádióban?
Őrzi-e egyáltalán? És természetesen kérdés, hogy mitől regény a
regény, de ebbe inkább nem mennék bele, mert messzire vezetne; azt viszont
készséggel elismerem, hogy se tegnap, se ma nem holmi poétikai regulák szabják
meg a mű regényvoltát, hanem fordítva, a kor regényeiből olvassuk ki
az esztétikai normákat. De ez sem tartozik közvetlenül ide.
Megmaradnék tehát
annál a köznyelvi szóhasználatnál, amely szerint a regény felnőtteknek
szóló mese, olyan mesés történet, amelynek lényeges közlendője van az
életről: az emberi sorsról, az ember erkölcsi dilemmáiról, egyén és
közösség viszonyáról, a társadalmi konfliktusokról stb. Ez a kissé hevenyészett
meghatározás annál inkább kézenfekvő, mert nagyjából meg is válaszolható
vele a fenti kérdés: a rádiónak műsorpolitikai és némileg talán anyagi
okokból is nagy szüksége van ilyesféle mesékre, bizonyos hallgatói igényt
kielégítendő, sőt részben pótolandó az egyre ritkább új magyar
hangjátékot is, hisz egy új hangjáték mindig költségesebb, mint a
regényfelolvasás, még ha ez utóbbit újabban mindinkább szokás „dramatizálni”. Ha
például Jókai Anna elsősorban lágy líraiságával ható Ne féljetekjét, vagy
a mikszáthi vénával adomázó Tatay Sándor Hét szűk esztendejét vesszük,
könnyebb lenne a két nagyon más írói alkat, sőt a két más felfogást
tükröző rádiós feldolgozás (Varga Géza új, Török Tamás 1989-es rendezése)
közti különbségekről beszélni, mégis mindkettőről elmondható,
hogy a fenti igényeknek mindkét mű ragyogóan eleget tud tenni. De ha a
mellettük szereplő Egy családregény vége felől nézzük a kérdést,
mindjárt kissé zavarba jövünk.
Az irodalmi
köztudat Nádas Péter regényét már akkor fordulópontként könyvelte el a modern
magyar próza történetében, amikor még meg sem jelent; tudniillik a mű jó
öt évet feküdt az íróasztalfiókban, mire végre nyomdafestéket látott. A
hetvenes évek végén, amikor végre kijött, a kritika elsősorban az „igaz
történetet” és az „erkölcsi gesztust” (Kis Pintér Imre), „a gyermek
látószögének regényét” (Thomka Beáta) értékelte benne, hisz ez akkor valóban
újdonság volt a magyar prózában: az áthallások és célozgatások „szókimondása”
idején ez az éveken át tilalmi listán lévő író a nyílt beszéd
követelményével tért vissza a nyilvánosságba. De a Családregény ennél jóval
több: Nádas nem egyszerűen alárendeli a külső idő
folyamatosságát a belső időnek, de meg is töri a
„valóságreferenciával kialakított konvencionális regénylogikát” – ahogy Balassa
Péter írja Nádas-monográfiájában, rámutatva, hogy a regényben „az elbeszélt
idő és az elbeszélés ideje egyszerre van érvényben”, ami azt is jelenti,
hogy Nádas mintegy meghaladja „a gyermek látószögét”, azaz Balassának abban is
igaza van, hogy a Családregényt a „személyesség” ars poeticája határozza meg,
amin „nem az író személye, hanem az egyes emberben megpillantható univerzális
személyesség” értendő. S ezért igaz, hogy Nádas személyessége és
felfokozott stilizációs ereje ugyanazon írói törekvés két oldala.
Nádas tehát nem
egyszerűen mesét mond, hanem mesét és antimesét egyszerre: a linearitás
megszakadása, a folytonosság egyidejű hiánya és nosztalgiája a hagyományos
rádiós feldolgozás nyelvén nyilván nem is érvényesíthető. Zoltán Gábor
rendező és Szebényi Cecília dramaturg folytatásos rádiós Családregényében
nem egyszerűen azt érzem, hogy ismerik a legújabb Nádas-irodalmat is (mert
lehet, hogy nem ismerik), hanem hogy megértették a mű legmélyebb, legmaibb
– ha úgy tetszik, aktuális – üzenetét, ám ez az aktualitás éppen nem a
hétköznapok szintjét jelöli, hanem a művészi látás ma legégetőbb
szükségleteit: a többféle elbeszélő én oly módon való megszólaltatását,
hogy az mégis az írói „egyetlen” felé mutasson. Ebben persze lehetett némi
szerepe az írónak magának is, aki tevékenyen részt vett a rádiós
műhelymunkában, sőt a hangját is kölcsönözte a műhöz, igaz,
csupán egy-egy mondat erejéig, vagyis nem mesemondóként, inkább írói önreflexióként.
De ez már alighanem a vájtfülűeknek vagy a hivatásos
műelemzőknek szóló többlet volt (bár annak igazán nem utolsó); maga a
rádiós Családregény ennél populárisabb szinten is jótállt önmagáért, ismét
közelebb hozva egy értékes, bár bizonyos befogadói rétegek számára nem is oly
könnyen megközelíthető művet. S mellesleg azt is tanúsítva, hogy a
kor kissé elfajult, általam legalábbis kétesnek érzett irodalmi ízlését
illetően a rádiónak komoly progresszív szerepe lehet.
(Egy családregény vége – Bartók)
BAKÁCS TIBOR SETTENKEDŐ: |
Mozi-film |
Én soha nem
beszéltem így az apámmal, ahogyan Peter Greenaway filmjében, a 8 és ˝
nőben az anya halálakor a férfiak. S belepirultam a vágy
őszinteségébe, mert a művészetben még az is szép, hogy a
legfantasztikusabb fikciót lehetséges valóságként állítja s erről
dokumentuma is van, a film. Nem, így soha nem jön össze az életben, főleg
nem az apával s főleg nem a nőkről. Anyákról, szeretőkről,
szolgálókról, sárgákról, feketékről (nem beszélve „a töke van a
menyasszonynak s mi van az apácákkal” – különleges eseteiről) és így
tovább... egészen a koporsóig, vagy a magányig, mindegy, mert ha túléli a
nőt, akkor mindegy. Tényleg mindegy.
(Hadd kezdjem
Greenaway okán kicsit erősebben, mert volt szívem olvasni némi
dehonesztáló megjegyzést nagybecsű kritikustársaimtól. S még harag sincs
bennem, elfogadva elégséges oknak Freud örökölhető apakomplexumát, ami
másoknál is gátja lehet az esztétikai megértésnek.)
De miről is
van szó?
Először is
Greenaway csinált egy puritán ornamentikájú filmet. Önmagához képest persze,
ami azt jelenti, hogy tízpercenként világít és komponál olyat, amitől
másnak nyugdíjig tartó szerződést kínálnak. Sacha Viernyt nem lehet
letörölni a szélvédőről, igaz, ez csak vélemény, de ha számít,
mondom, ma ő a legnagyobb. Még akkor is, ha értelmetlen az ilyen
jellegű mérés és fokozás. De ha arra gondolok, hogy előző,
Japánba forgatott filmje, a Párnakönyv egy alma egyik fele, míg a másik a 8 és
˝ nő, akkor egészen bámulatos, hogy Sacha Vierny milyen pontosan és
finoman fogta egybe a kettőt. Legalább négy-öt óra fölépített és egybefont
operálás a körbevevő fényudvar vonatkozásában. Úgy látszik, Sacha Vierny
büntetése, hogy hiába halhatatlan, nem halhatott meg a XX. században. Igazi ufó
a harmadik évezredben. Ha őt nézem, soha nincs semmi meglepő a képen,
ő maga a kép. Örülök neki, hogy öreg, ez csak jó hír, mert akkor a puszta
statisztika az öregkori elhülyülés vonatkozásában semmi más, mint jóslat. A
Párnakönyv úgy viszonyul a 8 és ˝ nőhöz, mint egyik felfedett titok a
másikhoz, ha férfiról és nőről van szó. Külön semmit nem érnek. Evvel
is kezdődik a film, az anya-feleség-szerető-szolga meghal és a férfi
magára marad. A fia jön segítségül, de ő az apa alteregója, csak már
többet tud az életről, mint az apukája. A bölcsesség, az empíria tehát
tőle jön, de az a nagy helyzet, hogy stílusa csak az öregnek van.
Szükségük van egymásra, de csak a nőkkel kapcsolatos szexuális
sematizmusokon keresztül értik meg egymást igazán. Nem csoda, hogy a nők
vagy meghalnak, vagy lelépnek, tényleg idegesítő vagyok mint férfi, s
nemcsak én, hanem azok is ott ketten a vásznon, sőt, a filmkritikus is
idegesítő, amikor nem férfi. A film legvégén az üres kastély összedől
egy földrengés okán. Isten morog, nem tetszik neki az egész. A helyzet az, hogy
Svájcban vagyunk, még a pofámba is mondja a narrátor, „itt ez nem szokás”,
vagyis deus ex machina, szeretem, mert egyszerű eszköz, Jancsónál ez a
piros helikopter vagy egy pisztolygolyó.
A film, ööö... a
férfiakról szól, na! S nem a nőkről. Elnézést az olvasótól, de mégsem
lehet kibírni az esztétikában azt, ami a politikában vagy a társalgásban
megszokott.
S a hagymának
mindig van még egy héja: az is elég érdekes, ahogyan Fellini nőtípusa mint
moziélmény jelenik meg Greenaway előtt. Szó szerint és képletesen, mert
Fellini már kitöltötte azt az űrt, amit a férfiaknak a nőkről
való fantáziálásában eddig képzelni is mertünk. Csodálkoznak is nyomoronc
hőseink, hogy ilyen sokfélét és különöst képzelt Fellini a
nőkről, persze, hát olasz a lelkem! Greenawayt az öregedés és a
magány érdekli a szex áruló és nemtelenné váló tragédiájában. Kényelmetlen ez a
mozi, valóban, de ki beszélt itt s zerelemről, meg vízágyas és
ingyen-pohár művészetről? Az igazi kellemetlenség bennünk van,
nézőkben, akik soha nem próbáltunk így beszélni saját apánkkal, akinek,
egyébként, titkolt nemi életéből valók vagyunk. A valódi titokkal az a
baj, hogy ha elkezded fejtegetni, akkor még inkább azzá válik. A fiú-apának sem
sikerül semmi, azon túl, hogy életükben volt végre valami közös. A nők. Az
anya-feleség-szerető-szolga. Isten ezt nem érti, a titok neki is titok.
(Peter Greenaway: 8 és ˝ nő)
KOLTAI TAMÁS: |
Színház |
Almaviva gróf és neje
szerénynek mondható fodrászszalon tulajdonosai. Figaro mint kisvállalkozó
fodrászati kellékeket árusító üzletet készül nyitni a szomszédban, bizonyára
főnöki kölcsönből és némi alkalmazotti tőkéből. Cherubin
hajszárítóburák között bujkál. A grófné és a széptevő kamasz körüli
csikicsuki az emeleti szaunában zajlik, a nők épp a piruló ifjú lábáról
borotválják a szőrt, mikor a férj meglepi őket. A grófi főnök
parlamenti képviselő, nyilván kormánypárti, mert londoni követnek
készülnek kinevezni. Hatalmi potentát, a bírósági jelenetben ő fúj
hideget-meleget a némán tátogó bíró szájából, és a végén, amikor átverik,
fölgyújtatja Figaro üzletét.
Alföldi Róbert
aktualizálja Beaumarchais-t, valószínűleg úgy gondolja, hogy a kétszáz éve
halott szerző a maga eredeti minőségében keveset mond a pénzről,
a hatalomról, a kiszolgáltatottságról, az érzékekről, a szerelemről.
Így is van, sőt, az a bizonyos eredeti minőség az általános
minőségtelenség idején semmit sem mond, nemhogy keveset. Ma alpárinak kell
lenni, hogy megüssük a kor színvonalát. A szörnyűség az, hogy Alföldi nem
akar alpári lenni, nem eleve az olcsóságot írja a zászlajára, épp
ellenkezőleg, ő csupa jó szándék, lángpallosú kerub, dühös moralista,
aki kiszáll tenger fájdalma ellen, amit a pénz testesít meg, és azért rág
mindent a szánkba, hogy magunkra ismerjünk, azért van szauna és kisvállalkozás,
hogy összekacsintsunk, mert ugyanezt látjuk a szomszédnál és a tévében, azért
van Mozart, Rossini és lakodalmas rock, hogy egyszerre legyen egyetemes és
köznapi, azért mondják, hogy „princz, prancz, pruncz”, hogy beugorjon a
hírhedett bankár, és azért rágózik Fanchette unottan, azért kék meg piros
mindenkinek a haja, azért énekelnek ostoba dalokat, hogy mintegy tükröt
tartsanak elénk, és amikor a fodrászszalon-tulajdonos gróf, aki parlamenti
képviselő és a londoni követség várományosa, bosszúból fölgyújtatja Figaro
üzletét, akkor az eddig szexuálisan reménytelenül zaklatott Susanne mégiscsak
fölkínálkozik, s ez a dühödt kadencia is azért van az előadás végén, hogy
lássuk, mennyire elkurvult a világ – ezen a szinten talán megértjük.
És ez az a színt,
ahol a valósággal való azonosulás vágya egybemossa az ábrázolás tárgyát az
ábrázolás módjával. A Figaro házassága, mármint az eredeti darab, remekmű,
mert embereket ábrázolt, akik szembenéznek érzékeikkel, ösztöneikkel,
ambícióikkal, illetve a kibontakozásuk útjába állított erkölcsi és társadalmi
korlátokkal. Ha nem érzékeljük a beaumarchais-i formátumot, magunk is
észrevétlenül beleolvadunk abba az értékvesztett világba, amelyet kritikával
kívánunk szemlélni. A Budapesti Kamaraszínház előadása nem divatos
olcsósága miatt lehangoló – az olcsó dramaturgia miatt, amely pimf dumával
helyettesíti a drámaian működő szöveget, nem az olcsó látvány miatt,
amely kirívó ízléstelenséggel igyekszik utánozni a rossz ízlést, mindez sajnos
föltarthatatlan korjelenség –, hanem azért, mert elveszti az emberi
minőséget, vérrel telített karakterek helyett rongybabákat, sokoldalú
viszonyrendszer helyett bohózati sztereotípiákat visz színpadra. Ha ez az
önkifejezés naiv őszintesége, még elkeserítőbb, mintha az üzletiesség
dörzsölt cinizmusa lenne.
Árulkodó
ebből a szempontból a negyedik felvonás monológja. Beaumarchais-nál Figaro
élettörténete egy plebejus szabadgondolkodóé, aki független szellemi emberré
szeretne válni, de a megélhetési kényszer és a szabadság hiánya alkalmazottá
kényszeríti. Alföldinél szó sincs lapalapításról, pamfletről, cenzúráról,
kritikus publicisztikáért megorrolt nagy emberről, ennyi aktualitás már
nem fért bele, különben is, ez csak értelmiségi nyavalygás; Stohl András, ha
egyáltalán valamit, született borbélylegényt játszik, valódi bunkót, bodorított
hajjal, nyolc általánossal, két osztályismétléssel. Ez is lehetséges, persze,
legföljebb nem elegáns miskárolni miatta Beaumarchais-t. László Zsolt színészi
formátumára vall, hogy még ebben az eleve vesztett helyzetben is képes
valamennyit megmutatni a gróf személyiségéből, az erőszakos hím
nyerési ösztönéből, konok hiúságából, hatalmi gátlástalanságából. És a
mindezek mögött meghúzódó őszinte pillanatokból, például a kerti
jelenetben, amikor Susanne-t vélvén ölelni, vallomást tesz felesége iránti
szerelméről. Itt Alföldi is elfeledkezik róla, hogy eddig csak
jópofáskodott, óvatlanságból mélységet ad a jelenetnek, eltűnődik az
érzelmi viszonyok bonyolultságán, amire korábban is több lehetősége
adódott volna, ha nem vágja sutba az elavult, hülye intellektuelek
minőségi igényeit kielégítő Beaumarchais-t.
Nem tudom,
Horváth Lili milyen grófné, Juhász Réka milyen Susanne, Jánosi Dávid milyen
Cherubin, Andai Györgyi milyen Marcelina, Cs. Németh Lajos milyen Bartolo lenne
egy Figaro házassága-előadásban; ez csak akkor derülne ki, ha játékukat
nem a színészmesterséghez, hanem a szerep kívánalmaihoz lehetne mérni. Kölgyesi
György valódi indulatával meglep, Pindroch Csaba bohózati sztereotípiájával
megnevettet. Mind a színészi, mind a rendezői technika jól működik az
előadásban, Alföldi újra meg újra bizonyítja manuális készségét, amit
akar, azt a részletekig megköveteli, és kedvező arányban el is éri. Csak
ez az: hogy mit akar. Semmi közöm hozzá, de azt szeretném, ha bravúrdarabokat,
francia farce-ot, Alan Ayckbournt, David Storeyt, rendes naturalista angolokat
rendezne, Weskertől a Konyhát, a jó öreg Osborne-t, kemény, szókimondó,
önmagukért beszélő moderneket, akiket nem kell időszerűsíteni.
(Beaumarchais: Figaro házassága – Budapesti Kamaraszínház, Tivoli)
HALÁSZ PÉTER: |
Zene |
Előfordul nemegyszer,
hogy a koncertközönség egy része, tájékozatlan lévén az újabb kori
zenehallgatási etikettben, már a többtételes művek első része után
spontán tetszésének ad hangot. Ilyenkor a tapasztaltabbak diszkrét pisszegésbe
fognak, a karmester meg a sokktól kissé zavartan jelezget, hogy szíveskednének
a hölgyek–urak egy ideig még visszafojtani lelkesedésüket. E civilizációs aktus
nyomán a második tételtől kezdve rendszerint csend van; az érintettek meg
eltöprengenek azon, hogyan is lapozhatták át olvasatlanul az illemtan-könyvek
idevágó szakaszát. Nem találkoztam eddig még annyira konok publikummal, mint a
Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok legutóbbi koncertjén, amikor is rendületlenül
tapsoltak a Kis éji zene mind a négy tétele után. Felmerült bennem a gyanú –
amit megerősített a köröttem ülők láthatóan zsenge életkora is –,
hogy jó részüknek tán most először adatott meg a komolyzene szentélyét
felkeresni. Hogy erre az alkalomra mobilizálhatóak voltak, az az együttes aktív
közönségszervezését dicséri. Hogy idegenkedésükből eredő
feszültségüknek a tapsolási ingeren kívül folyamatos székrecsegtetéssel és igen
magas alapzajjal adtak hangot, ez viszont árnyékot vetett az egész este
hangulatára.
Éjszakák és
románcok – e könnyes lányregényekhez illő cím alatt utóromantikus
darabokat sorakoztatott fel a program, amelyhez Mozart műve csak az
étvágygerjesztőt szolgáltatta. Mathis Dulack, aki egy éve vezeti a
Kamaraszimfonikusokat, nem a rokokó lekerekítettség kifényezésében, hanem a
páratlanul népszerű szerenádocskában eleddig nem is sejtett, heves
indulatok felkorbácsolásában ismerte fel értelmezői feladatát; mintha „kis
éji vihar” süvöltött volna pálcája energikus intései nyomán.
Perényi Miklós
uralta az első félidő hátralevő részét. Két ritkaságnak számító,
közös címük ellenére is igencsak eltérő alkatú kompozícióban volt övé a
főszerep. Weiner Leó cselló- és hárfaszólót felvonultató Románcának kissé
szentimentális, franciás hangvételét és Richard Strauss fiatalkori – talán
magyarországi bemutatóként megszólaltatott – F-dúr románcának fűtötten
romantikus csikó-zenéjét rokon szabású, feszülten lelkiismeretes köntösbe öltöztette. Ráadásként Haydn D-dúr
versenyéből a finálé elragadóan üde előadásával ajándékozott meg.
Perényi
csellóhangja, mint oly sokaknak, nekem is évtizedek óta a zenélés
legtöményebbre párolt esszenciáját jelenti. Nem annyira zamatos, szinte
harapnivaló teltsége miatt, mint inkább páratlanul személyes
hitelességétől, aminek megkerülhetetlen etikai sugallata is van. Ám a
legbámulatosabb e két oldal tökéletes összeolvadása, hiszen kezében a hangszer
kezelésének fizikai aktusa válik a szellemi élvezet alapjává. Egy vonóindítás,
egy fekvésváltás, egy vibrátó – ezekben a mozdulat gyönyörűsége
elválaszthatatlan attól az akusztikus gyönyörűségtől, amit a mozdulat
eredménye ébreszt bennünk. Minden ízében anyagszerű játéka inkább
emlékeztet az ideálisan anyagszerűtlen zenélés csodájára, mint akármelyik
mikrofonra trenírozott hangszerakrobatáé. Ő alighanem úgy gondolja: ha
mindent pontosan eljátszik, ezzel megtette kötelességét. Mi pedig úgy sejtjük,
hogy ezáltal közelebb visz minket ahhoz a világhoz, ahová eszmélésünk óta
vágyunk.
A szünet után
Arnold Schönberg legnépszerűbb alkotása, a Megdicsőült éj
vonószenekari változata csendült fel. Dulacknak szemlátomást szívügye ez a
zene, otthonosan érzi magát telt hangzásaiban, ideges vagy éppen kisimult
gesztusai között. Finoman irányította a tempók lélegzését, jól gazdálkodott a
hangszínek kikeverésével. Stabilan lecövekelte a forma ívének alappilléreit, és
kellő szabadsággal mozgott a részletek kibontásában. Könnyű,
hajlékony matéria a zenekar hanganyaga, képzettek és igényesek a muzsikusok.
Amire a sokévi közös munka ellenére is szükségük lehet még, az az együttjáték
magasabb fokú összecsiszoltsága. A hivatalos program keretében, de mintegy
ráadásszámként hangzott el Mahler 5. szimfóniájából a nevezetes Adagietto, amelyben Felletár Melinda
érzékeny hárfázása egyszerre vált a hangzás biztos alapjává és a vonósok dús
dallamíveivel szembehelyezett zsongító ellenponttá.
(Mozart, Weiner, Strauss, Schönberg, Mahler – Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok, vez.: Mathis Dulack, Zeneakadémia, május 11.)
KERTÉSZ IMRE: |
Megnyitó |
Tisztelt
Közönség, Hölgyeim és Uraim,
a
könnyelműség, amivel e kiállítás megnyitására vállalkoztam, semmivel sem
volna menthető, ha nem járna együtt a festő iránti barátsággal és –
főként – a festészete iránti
tetszéssel, sőt csodálattal. De hát mit is jelent ez az oly kevéssé
értelmezhető és annyira szubjektív töltetű valami, a tetszés? „Az
emberek nem tudják, miért költik hírét egy-egy műalkotásnak – írja Thomas
Mann. – Meg sem közelítve az értelmükkel, százával fedezik föl rajta – mint
hiszik – a kitűnőségeket, hogy valamiképpen igazolják ezt a roppant
érdeklődést; de tetszésük oka voltaképpen mérlegelhetetlen dolog:
szimpátia.”
Igen, biztos,
hogy először a rokonszenv nyitotta rá a szemem a Gábor Áron képeire. De
jól tudjuk, hogy a rokonszenv csak a kezdete egy viszonynak, mint ahogy e
megejtő színek és ringatózó vonalak is további állomásokat, izgalmas
titkokat rejtenek. El tudnám képzelni, hogy ha Gábor Áron költő volna,
szelíd és misztikus verseket írna. E képeket vallatva azonban nehezebb állást
foglalnom. Ma a legderűsebb művészetre is ránehezedik a kor válsága,
s e válság dzsungelében mindenkinek egyedül kell utat vágnia. A festő is,
éppúgy, akár a zenész, a költő vagy a szobrász, egyszeri és
megismételhetetlen akar lenni; ám ugyanakkor példaszerű is, hogy
befogadják a múzeumok és a halhatatlanság.
Mármost éppen e
feszültség, a pillanat inspirációjának és a példaszerűségnek ez a
gyötrelmes viszonya az, ami az én szememben a modern, pontosabban a mai
művészetet teszi. Borzalmakkal teli korunkban, amikor minden hagyomány
érvényét vesztette, és valamennyi régi érték megingott, mindent újra kell
kezdenünk. Se irányadó stílus, se létező kultúra, se világos célok, melyek
az alkotásnak értelmet adnának: a művész kezét isten és ember egyaránt
elengedte, és ő egyedül van papirosával, vásznával vagy kottafüzetével.
Bevallom Önöknek, hogy e ragyogó színek és mozgalmas felületek előtt engem
elsősorban a küzdelem nyűgöz le. A kifejezésért folyik a harc Gábor
Áron képein, egy nyelvért, amely mindennek ellenére felmutatja azt, ami az
emberből még megmaradt: mindenekelőtt a színekhez, a formákhoz s
főleg a fényhez való olthatatlan ragaszkodását, ahogyan Sziszyphosz
élvezte a napfénytől átforrósodott köveket a tengerparton, mielőtt
elnyelte volna az alvilág.
(A kiállítás június 18-ig látható a Kiscelli Múzeumban)
SAUSIC ATTILA: |
Televízió |
Rosszabb mindig
lehet. Vegyük az egyik alaphelyzetet, amikor, már túl a dolgon, kiderül, hogy
nincs papír a gurigán, a víztartály üres és beragadt a zár – ki kiabál szívesen
olyankor segítségért? És néha mégis kell ordítani.
Hasonlóan van a
tévéműsorokkal. Mert most létrejött egy szintézis, a „reality-tévé”,
vagyis a valóságot hazudni műfajainak egyesítése. A címe Big Brother.
Hollandból nyomult át németbe és és jön majd ide magyarba is bizton, nemhiába
vagyunk ezer éve ojrópában. Legalább négy dolgot vittek végig és hoztak össze
itten úgy, hogy nem lesz könnyű felülmúlni. Az első az „igaz
történet”, amiből színészek és forgatókönyv híján, mivel történet nincs,
illetve amennyire igen, azt „az élet írja”, egyszerűen annyi maradt, hogy
„igaz”, a második a „valódi emberi problémákkal”, a
miért-hál-a-feleségem-a-tacskónkkal szerű kérdésekkel viaskodó talk-show,
amiket azért jó nézni, mert „istenem, mennyi hüje van”, a harmadik az internetes
kukkolni-éjjel-nappal, háthavégremagáhoznyúlvalaki, a negyedik pedig, hogy
pénzért mindenre, mondjuk, nyilvános fingóversenyre is (tényleg volt ilyen),
kapható valaki. Mármost konkrétabban van egy világtól elzárt szállás Köln
mellett, ahol kamerák figyelik majdnem mindenütt és szüntelenül a benne
élőket, amit azután esténként háromnegyedórára megvágva látni az egyik
német adón, ahogy ezt Lovasi Látnok már előre megírta. Csak azért majdnem
mindenütt, mert például pisi-kaki közben nem, legfeljebb zuhanyozásnál akad, ha
úgy állnak a kamerába, cici-popsi, vagy éjszakánként, infravörössel, ütemes
motozás a paplan alatt, nagyjából ezek voltak idáig a csúcs, de hát mi izgatja
ma már az embert, talán, ha állat állattal. Tehát még így megvágva is dögunalom,
pont olyan, mint az élet maga, főleg, ha az ember tudja, hogy figyelik,
körmöt reszel, fogat mos, heverészik, piszkálja magát, beszél érdektelen
hülyeséget, legfeljebb orrát túrja tébolyultan, ha néha megfeledkezik. De hogy
legyen feszültség, annyit mégis előre kimondtak, hogy a tízből, akik
az elején beköltöztek, a végén, száz nap után, csak egy marad és azé lesz majd
250 ezer márka. Ez pedig úgy megy: akik bent vannak, most már csak nyolcan,
hetenként kijelölnek maguk közül (titkos) szavazással kettőt, akiket
valamiért nem bírnak, rá egy hétre pedig a nép szavaz telefonon, hogy közülük
ki az, akinek tényleg mennie kell. Amellett Big Brother, vagyis a produkció,
időnként feladatokat ad, amiket meg kell csinálni, aztán van egy kis fülke
is, ahol a Nagy Testvérhez, illetve az összes tévénézőhöz lehet beszélni,
lelket kiönteni, hogy ki, kit, miért utál, vagy bármit.
Haraptak a
dologra egyből az embervédők persze, először, hogy betiltsák, de
aztán csak bojkottra hívott fel egy különös egységfront belügyminisztertől
katolikus püspökig. És most kompromisszum született, hogy éjszakánként egy
órára kikapcsolják a kamerát, legyen mikor a jelölteknek zavartalanul gyúrni
magukat vagy egymást.
Mert ketten már
összejöttek, szerencsére, mivel a nézőknél nyilván csak a műsorkészítők
izgultak jobban, hogy legyen már valami, szinte hallani lehetett, ahogy
drukkolnak közben, „gyerünk, basszatok már, vagy minket basznak meg” – miként a
Der Spiegel írta.
Mindez önmagában
is elég szörnyű, amit tovább fokoz, ahogy meg van csinálva. A hétvégi
show-műsorokban asztrológusok és motivációedzők (tehát ilyen is van)
fejtik a jellemeket, akiket viszont, leszámítva a németül azért perfekt két
díszkülföldit, egy félvér lányt, meg egy macedón autószerelőt, úgy
sikerült kiválogatni, hogy megfeleljenek egy tökéletesen érdektelen, de
nagyonis jellemző típusnak. A harminc körüli fiatalok a nyugati társadalom
német változatának szocializációs termékei, a coolság és az üresség, a
célszerű kooperáció és a számító konkurencia, jellemálarcuk mögötti védtelenségük
miatt persze sajnálatra méltó képviselői, akik olyanokat mondanak
életmottóként a kamerába, mint a szőke délnémet Manuela, hogy „egyetlen
farok sem olyan kemény, mint az élet”, ami megfordítva is elég nagy hülyeség.
És ezt nézik,
egyre többen. És úgy tesznek, mintha lenne valami. És tényleg van valami. Csak
mikor lesz vége?
(Big Brother – RTL II)
FENCSIK FLÓRA: |
Televízió |
Rég nem éreztem
olyan kínosan magam a tévé előtt, mint az RTL Klub vasárnap esti Akták
című műsora láttán. Egy ember nyílt színi, ország-világ előtti
meghurcolásának, megszégyenítésének, személyiségi jogokkal nem sokat
törődő tönkretételének lehettünk tanúi – meggyőző
bizonyíték nélkül.
Nem ismerem Ill
Mártont, csak a képernyőről, mint bárki más. Akkor jegyeztem meg
rokonszenves arcát, halk, de határozott kiállását, amikor szép hazánkban
divatba jött a színes bőrű diákok verése. Tudható róla, hogy
emberjogi aktivistaként megszállottan töri magát a menekültekért, tárgyal,
érvel, hadakozik, segít, a táborokat járja, hatóságoknál kilincsel.
Nem ismerem a
vasárnapi riportban elővezetett állítások hátterét, ellenbizonyítékom
sincs, csak annyit éreztem, de azt határozottan, hogy valami bűzlik. S
hogy ezt a műsorvezető Bárdos András orra is jelzi, s éppúgy feszeng
a stúdióban, mint én nézőként a képernyővel szemközt. S hogy a
mocskoló vádak mögött nincs hiteles bizonyíték.
Van egy
„perdöntő”, alig hallható, angol nyelvű magnófelvétel, amelyen Ill
állítólag azt mondja színes bőrű vendégének: „kiss me”, s ez a két
szó a szexuális zaklatás tényét lenne hivatott bizonyítani. A műsorban
többször elhangzik, mennyire kiszolgáltatottak ezek az emberek – az viszont
láthatólag fel sem merült a műsor készítőiben, hogy épp kiszolgáltatottságuk
miatt tán a vádló ellenfél vásárolta meg vallomásukat (amelynek heves
taglejtések, megemelt hang és sokkoló vágások igyekeznek nyomatékot adni).
Nem szívesen
találgatnám, kiknek érdeke a nemzetközileg ismert jogvédő lejáratása. Csak
ösztönöm és emberismeretem ad vészjeleket – azután a másnapi újságban
megtámogatja sejtéseimet a Helsinki Bizottság feddhetetlen erkölcsi
tekintélyű elnökének, a terep alapos ismerőjének, Kőszeg
Ferencnek nyilatkozata arról, hogy a riport teli van pontatlansággal, és hogy a
két nigériai szereplő nem túl szavahihető. Mármost Ill az elmúlt évek
során, mint elhangzott, hétezer emberen segített. Hogy lehet, hogy épp csak ezt
a kettőt szólaltatják meg?
Olvasom, Ill
beperli rágalmazóit. Addig is facsarja orrunkat a szabad, független, méltán
népszerű kereskedelmi csatornából vasárnap este kiáradt csatornabűz.
(RTL Klub – Akták)
FÁY MIKLÓS: |
Zene |
A darab jó.
Furcsa módon most is jó. A környéke ugyan bűzlik a kis és még kisebb politikai
machinációktól; volt rendszerváltó darab, és nevezték kádárista musicalnek,
értelmezték vadmagyar tombolásnak, most pedig éppen józan, polgári okosság,
jobbközép mértékletesség – de ez a lényegen nem változtat. Vagyis éppen az
egyik lényegeset mutatja: az István, a király úgy járja körül a maga témáját,
hogy minden oldallal együtt van, érveket ad ide is és oda is, és ami még
fontosabb, jó számokat oszt Istvánnak is, Koppánynak is. A zene és a történet
értelmesen, röviden fölvázol egy problémát, megmondja, hogy mi lett a nóta
vége, de a történelmi tények ismeretében sem csinál mártírt a vesztesből,
és nem is hülyézi le. Ebből a szempontból az István, a király olyan, mint
a Jézus Krisztus Szupersztár, más szempontból pedig még mindig az a legjobb benne,
hogy mennyire nem olyan, hogy nem egyszerűen egy bevált, nemzetközi, zenei
műfaj magyar nyelvű változata, hanem a népzenei elemekkel
fölerősítve valami különös, egyedi, és (bár még a Veled, Uram bemutatója
előtt vagyunk) a jelek és a sikertelen kísérletek szerint folytathatatlan.
Ami akkor
pillanatnyi sikernek, a rendszer türelmének és a türelmetlen közönség igényének
pontos kitapogatásának látszott, az ma is jól funkcionáló zenés színpadi
mű, amelyen olyanok tapsolnak vasárnap délelőtt, akik nem is éltek
még a bemutató idején. Bár buszokkal hozzák a diákokat, ez nem november
hetediki ünnepség, a lelkesedés nagy, őszinte. Időközben lejjebb ment
a közönség átlagéletkora, és az István, a király bizonyos szempontból ifjúsági
darabbá fog átalakulni – de ez olyan szilárd remekművekkel is megtörtént
mint mondjuk A kőszívű ember fiai, úgyhogy nincsen benne semmi rossz.
Inkább az a furcsa, hogy az Istvánnak talán az alkotók sem szántak ennyire
hosszú életet, a szöveg ugyanis időnként zavaróan ernyedt, mintha legyintettek
volna, hogy egy lemezre, néhány estére jó lesz. Mondok néhány példát. Koppány
egyik felesége azt énekli: „elhalmozol engem kéjjel”. Micsoda marhaság ez? Vagy
István énekében: „szólj, Istenem, nyilvánulj meg nekem”. Nem lehetett volna
ennél jobbat kitalálni? De akár a nagy kórust is megnézhetjük, amelynek
mindjárt az első sora „Felkelt a napunk” egy szótaggal rövidebb a
kelleténél, úgy jönne ki jól a dallamra,
hogy „felkelt a mi napunk”, csak az itt hiányzó „mi” már szerepel a
következő sorban, az urunk előtt. Ezeken már nem is lehet segíteni,
mert a mű annyira része lett a populáris zenei köztudatnak, hogy minden
változtatás csak kizökkentené a hallgatót.
Azonban más dolog
a mű erénye, és más a színházi előadás, vasárnap délelőtt a
Nemzetiben. A hervasztás már az előadás előtt megkezdődik,
ugyanis nincs árok, nincs zenekar, félplayback az előadás, a hangszeres
szólamok és a kórus rögzített zene, amire ráénekelnek a szereplők. Igazi,
minőségi női közreműködője nincsen az előadásnak, a
legjobb a Rékát éneklő Auksz Éva, kis csinos, fegyelmezett hölgy,
erőteljes színpadi személyiség nélkül, a legrosszabb a Gizellát
éneklő Csomor Csilla (ahogyan a vidékről felutaztatott ifjúság a
szünetben mondta: a csaj a Barátok közöttből), aki kellemetlen hangon,
hamisan fújta el a nótáit. Iglódi István rendezése nem kriminális, de álságos.
Semmi lényeges, semmi igazán találó nincs benne, de végig mozgatja a
szereplőket, járkálnak körbe-körbe, forog a színpad, és ettől
lendülete van az előadásnak, mégha a lendület nem is vezet sehová. Jelen
pillanatban mindenképpen túlzásnak tűnik az is, hogy a darab végén
hangszórókból elgitározzák a Himnuszt. Egyrészt nem tartozik szorosan a
darabhoz, másrészt zavarba hozza a közönséget, hogy most mit csináljon,
felálljon vagy sem, végül felállunk, amitől álló ünneplést kap az arra
érdemtelen előadás, de ami a legfontosabb: az István, a király
előadása ma nem nemzeti tett, hanem színházi vállalkozás, ezzel az
erővel a My fair lady végén is kiállhatna valaki, hogy eltrombitálja az
angol himnuszt.
A két férfi
főszerep a néhai Rockszínház két sztárjának, Csengeri Attilának és Földes
Tamásnak jutott. Egyikük sem tudja feledtetni az ősbemutató
főhőseit. Istvánként Csengeri Attila nem énekel rosszul, jól bírja a
magasságokat, de a hang vékony és meglehetősen jellegtelen. Nem
egyszerű töprenkedő lesz így Istvánból, hanem gyenge személyiség,
mamlasz a mama szoknyájánál. Földes Tamás jó fazon, alacsony, széles,
erőteljes, ügyesen is játszik, de ma már túl magas neki a szólam, azok a
hangok, amelyeket annak idején Vikidál torokból, erőteljesen meg tudott
fújni, nála gikszeresek, fejhangok, kínosak.
A Nemzeti igazi
állapota azonban a mellékszereplők közreműködéséből olvasható le
egyértelműen. Laborcot Sándor Dávid énekli, akinek semmi egyéb erényét nem
sikerült felfedeznem, mint hogy le tud ugrani egy három méter magas falról, de
ha tényleg csak ennyire képes, akkor miért nem a TF-ről szerződtetnek
valakit. A három korrupt főúr közül csak Kocsis György mutatott
hajlandóságot a korrekt színjátszásra, mellette Botár Endre még nem aludta ki
magát az első jelenetére, összevissza hadonászott, az ostoba
tánclépéseknél mindig rossz felé emelte a lábát, végül elesett lefelé a
lépcsőn. A második felvonásra kávéval segíthettek a helyzeten, mert újabb
baleset nem történt. Végezetül még egy kérés a vezetőséghez: legyenek
olyan szívesek és szóljanak annak az úrnak, aki a zárókórusban püspöki ruhában
állt a színpad szélén, a nézőtéri bal oldalon, hogy amíg a színpadon áll,
közönség előtt, addig ne piszkálja az orrát. Köszönöm.
(Szörényi–Bródy: István, a király – május 14., Nemzeti Színház)
tesztcsalád: unoka
a kőműveskanál malter pántjait
bámultam azokat a habarcs
sujtásokat hogyan görbülnek fordulnak
át a falról a plafonra
csakhogy a legkisebb legkisebb
lehetőséget is kizárjam
a mészben alvó seprű minták jöttek
azután míg szivárgott belőlem
az a pörköltszaftra emlékeztető lé
a vérem a vérem a vérem
azt számolgattam valóban egy
örökkévalóság volt-e mikor Mamával
ugyanilyen csíkosra meszeltük a nagy
szobát igen egészen biztosan az
egy örökké tartó valóság
volt csak már szálaira foszlott
ebből a mintából mutatható ki
esetleg a parkinson kor sarjadó
jeleivel együtt
Szilasi Lászlónak
Tojni kezdtek fogoly cinkéim. –
A hímek vastolla olvad közben,
mint a zsenge lányhús.
Hullámokat vet a szálas acél.
Borzadva nézem, mint szorongatja őket a vész.
Körbebarnulja káposztalepkéim az alkony.
Így látszik: nemző táncuk közben tejet perme-
teznek. –
Elcsúsznak a sötétben. Elcsúsznak és elesnek.
Már kapuban a gyarapodás, mikor derékba
törik.
Összegyűlik egy gombolyagnyi ökörnyál.
Gyapjú fonál az idő, önmaga.
Mikor telik, csörgedező lenvászon. –
Keresztbe sző az Úr. Ahogy szőni lehet.
Kár többet erről tudni.
Emlegetni meg, mint a Halált, fölösleges
áldozat.
1906 április
17-én Enrico Caruso tomboló sikert aratott a San Franciscó-i Operaházban.
Rajongói vállon
vitték kocsijáig, onnan diadalmenet kísérte a szállodához.
Hajnalban Caruso
arra ébredt, hogy mozog a padló, majd halálos csend.
A földrengés
leradírozta a térképről a várost.
Caruso suttogva
hívta reszkető titkárát: mindennek vége. Elment a hangja, megszűnt,
nincs többé! A titkár azt vacogta: ne adja fel, tegyen próbát.
Feltépték a
betört ablakot, s a romok, tüzek, holttestek között fájdalomtól
őrjöngő túlélők feje fölött fölzendült Radames áriája, zúgott a
ragyogó, érces, mégis selymes hőstenor.
A dal
befejeztével Caruso föllélegzett. Ragyogva kiáltotta a téren támolygóknak: –
Nincs semmi baj! Semmi baj!
Giovanni Petek
volt az Adria-vidék legdélcegebb személyszállító fuvarosa. Aki ránézett a
magas, fekete, isztriai férfira, csettintett: ez igen! Természetadta
eleganciáját megirigyelték az arisztokraták is. Konflisának – majd autójának –
minden alkatrésze szikrázott, ragyogott rajta a jelmondat: BÁRKIT, BÁRHOVÁ,
BÁRMIKOR!
Idővel az
Adria-vidék, a Balkán notabilitásai és legelőkelőbb vendégei
valahányan Giovanni Petek kocsiját rendelték szállásuk elé. Karrierje fölfelé
ívelt.
– Parancsoljon –
tárta szélesre a fekete konflis ajtaját Isadora Duncan és Sarah Bernhardt
előtt Triesztben, James Joyce előtt Polában, Sigmund Freud előtt
Spalatóban. BÁRKIT, BÁRHOVÁ, BÁRMIKOR!
Utasai
elismerően biccentettek.
Parancsoljon –
tárta szélesre a fekete Ford ajtaját 1914. június 28-án, reggel 10 óra 7
perckor Szarajevóban.
Elismerően
biccentett Ferenc Ferdinánd trónörökös.
Szilveszterre
összejövetelt szervezett az újságos a Verem utcai hírlapboltban. Rég nem látott
barátait hívta az új évezred köszöntésére, a fontosakat, a már-már elveszettnek
hitteket. Radványit a Ganzból, Richtert, a mozgólépcső-szerelőt, a
rokkantnyugdíjas Kovalikot, a BKV-s Pásthot, a seftes Pádárt, és Borvendéget,
akiről senki se tudta, miből él.
Összezsúfolódtak
a lapok közt a tenyérnyi üzletben, ittak, politizáltak, megrágták az elmúlt
évtizedeket, egymásnak mentek, kibékültek. Fel sem tűnt, hogy nyakukon az
új kor. Észbekaptak: köszönteni kell. Közös kívánsággal, bármivel, amiben
mindannyian egyetértenek.
Elmúlt az éjfél,
de csak ittak, vitatkoztak. Hajnali négyre aztán megszületett az eljövendő
évezred első közös eszméje. Üvöltő kórus harsant a Verem utca fölött:
– Vesz-szen
Haynau! Vesz-szen Haynau!
Korándi egy
sportszatyorral és egy összehengergetett zöld laticellel távozott lakásáról.
Déltájt költözött
a hámló falú albérletbe; a matracot a sarokba fektette, a sportszatyrot
odatette lábtól, és kész. Levette a cipőjét, törökülésbe kucorodott, fejét
a tenyerébe támasztotta, és úgy maradt hajnalig.
Megpróbált számot
vetni helyzetével. Nem tartott soká: ottmaradt egy feleség, két gyerek, tíz év
– a nyereség oldalon semmi; lehet kezdeni elölről.
Üresség, magány,
keserűség. Kínlódva sóvárgott az együttérző emberi szóra, váltakozva
zokogott, vagy tombolt volna.
Zizzenésre riadt.
Bogár araszolt a padlón, a fehéres fényben; feketén páncélos, gusztustalanul
ízelt.
Korándi
felmarkolta cipőjét, előrelendült, féktelenül fröcskölve üvöltött: –
Halj meg! Halj meg Gregor Samsa!!
(Prózatételek)
I/2 Miféle jövő, már itt is
van, január, február, március, nulla fok, plusz egy, plusz kettő,
üszkösödik a tél, elfeketül, lassan, elfeketült, ez hiányzott, gondolod, a
fekélyes égbolt, ahogy a felhők fehérednek, a tettetők; ablakszemek,
mindent ablakszemeken át látsz, látod, hogy csirkét vágsz, kirohansz az
udvarba, elkapod és a fejét szárnya alá dugod, egy rossz késsel nyiszálod
torkát, érzed, ereidet fölnyitja a tudás..., miféle jövő?
III/2 Apád a baracskai börtönből
írt egy levelet 1962. VI. 3. keltezéssel, és a megszólítás s a köszönet után
mindjárt azt írja, hogy „csak egyszer innét haza tudjak jutni, minden jórafordul”,
mert anyukád azt írta, olyan borzasztóan nehéz körülmények között vagytok, nem
tudja, hogy' bírja tovább; az jó, hogy intézett háztáji kukoricaföldet a
nagymamádnak, „mert jó helyen van, eső meg majd lesz, mert előbb vagy
utóbb mindig szokott lenni, tudod, édes öregem, és egyébként se keseredjél el!”
Így apád. És így tovább. „Ami van, azt meg kell becsülni.” És majd zárja sorait
azzal, hogy kénytelen elismerni, voltak hibái, de már nincsenek, és különben is
miért kell anyukádnak a levél végére írni ilyeneket, hogy rosszaság...! „Küld,
kérlek, a fényképeket!”
I/2/a A rossz képeket senki sem
szereti. Mondod. Viszont már nem lehet mit tenni, odakint, az utcán, hánysz.
Egy papírfecnivel megtörlöd a szádat, benzinszagú napfény. Szédelgő
idegeid beszélnek le arról, hogy melegebb helyet keressél. „Már és még.” Mintha
egyszer s mindenkorra túl lennél rajta, azon, hogy egy melegebb hely valamit is
jelentene. Maradt egy nap, egy hét, üvegszerűen, sápadtan, maradt megint
egy hónap talán, és még egy, egy kora nyári vasárnap hajnal.
Olyan, mint a
jövő, minek leszedték az összes körmét a bolondok.
II/2 Itt fekszik az ujjnyomaim
között a lány. Gondolod. Csillagtalan éj, még ébren van. Az ablakpárkányon
összegyűlt eső folyton lemarad az alatta lévő sík(lemez)
erezetéhez képest.
II/2/a A test épp' attól függ, hogy
láttad már vagy sem; ám ez nem az emlékezés játéka –, ez a vágy esélye, a
birtoksúly; olyan, mintha egy „mellkaskosárban” ereszkedne alá a nő, négy
végtagja ernyedten himbál, a figyelő szempár mint egy
ELLENŐRZŐMÉRLEG patinás serpenyői, ennyi gramm bizonyosság,
annyi gramm bizonytalanság, azután az idő szolgái a mosoly gépzsírjával
kenik be a képmásokat.
Lehet, hogy nem
ismeritek föl egymást többé?
Odakint, a
háztetők között egy jókora fénynyaláb, a Hold visszfénye lehet; az ablak
előtt áll a lány, egyetlen pózba merevedve. Majd vetkőzni kezd,
meztelenségének stációi szagtalan fekete sebek a trükkös ablakszárnyakon.
II/2/c Mérlegelni egy vetkőzés
minden mozdulatának lehetséges súlypontját, hová kerül, merre billenti a
figyelőnek lelkét. Annak egyensúlyozó szavai, nüanszai stb.
Hogy az ember
csak az érzékisége miatt lesz kimenthetetlen innen.
VII/c Egy száj, néma és kék és
rózsaszín, egyfelől kék, másfelől rózsaszín ajkak, hanem már nem is
kék, nem is rózsaszín, az ajkak mozdulni látszanak, mozdulnak, de nem nyílnak,
túl távoliaknak tűnnek, valami szakadék, és hó, nem, tó, a víztükrön
gyógyszerkapszula, fenn az égen látszik a Tejút, a szótól, s a látványtól
nemkülönben gyermekkorodtól a hányinger fogott el, hússzínű, szerteárad a
tér és kivirágzik –, hánynod kell. Egy gótikus székesegyház ablakmélyedésében
ülsz, előtted egy típusfa, mellette törökülésben egy lány. Mintha valaki
azt mondaná, „Már nem a vénád lüktet, a tű.” „Dobd fel magad és felejtsd el...!”
Ez a valaki
fölírja neked spirálfüzetbe a következőket. Rémlik a fekete, göndörkóc
hajfürtök mögül elővillanó tekintet, véreres szemek, vagy inkább porcelán
szemfehér és festett pont a mélyvörös pupilla (?), és az ügyetlen mozdulat,
ahogy a noteszt kord zakód zsebéből kiemeli. Miért mosolyog? Fél? Retteg?
Mindenestre a következőket írja fel tehát.
Így telik az
idő, hajolgatással, keresgéléssel, mint az életben, tisztára olyan!
A levest soha nem
hozzák jókor, vagy túl forró, vagy már langyos, mintha az emlékezet
kiszámíthatatlanul felcsapó illetve kihunyó lángja fűtené illetve
hűtené, már nem is bosszankodunk.
Minduntalan
elképesztő feszültséggel tölt el az úgynevezett társasági élet; nem is az
alakok, egyenként, hanem gesztusaik, grimaszaik együttese, az egy és
oszthatatlan grenadírmars, ahogy elneveztem iszonyatom e tárgyát. Soha nem
teszek ellene; eleinte igyekszem minden pillanatát kiélvezni, és mikor már
majd' kiugrik a szívem, akkor a faliórára nézek, koncentrálok, előbb
megállítom a másodperc-, aztán a kis-, majd a nagymutatót. Hogy ebből mi
következik?
Mi az, amit
élménynek nevezhet az ember? Tettem föl egy bánattal telt nap végén a kérdést.
Akárminek is miért lenne oka a semmi? Nemhogy a bánatnak, még a végtelen
közönynek sem volna úgymond „okozója”, legföljebb „sztrájktörője”. Vagy?
Az ember,
gondoltam, mint egy konténer –, csak tartja, „magában viseli” a szart, a
káposztatorzsát, az előhívatlan filmkockát, a divatjamúlt hasonmást. Stb.
Mind ez is csak a semmit határozná meg? Mint lepkehányás? Vérzsivaj? Ez mind
még az élménytelen lét alapján képezheti csak. (Aludni térek meg.)
Én egy nő
vagyok?
Nem akarom
megnézni magamat a tükörben; feltételezem azért, hogy van egy tükör, feltételezem
azért, hogy vagyok, de nem feltételezem azt a hajnalt, mikor súlyos álomból
ébredve váratlan színtisztán telítődik énem az Éntelenséggel. Ez sem
félelemmel, sem szorongással nem jár, jóideig nem, aztán mintha ezt az
úgynevezett Éntelenséget lassan körbevenné, körülölelné valami szorongásféle, s
mikor bizonyosságot nyerne, hogy ez az, az elviselhetetlenségig az, akkor
váratlan helyet cserél egyike a másikával, a világűrszerű Éntelenség
anyagában a szorongó ember érzete/állaga – mindösszesen ez jelentené az Ént?
Nem egy adottság –, gondolom hajnaltájt, elfeledkezvén arról, hogy megnéztem
magam a tükörben vagy sem; ám az ábrázatomról megjelenik egy kép, a szemeim,
egy lélek szemei látják nyilvánvalóan, szóval, hogy semmiféle élményre nem
kerülhet sor e váltás kivételes pillanatai nélkül...!
Kívül fagyos
szél, belül láziszap; körbe' áll egy kislányka? Átrázhatatlan vagy. Egy
slukktolvaj!
Most olyan,
mintha betereltek volna egy óriási arénába, ahol, mikor meglátnak, egyszerre
mindenki megsiketül s megnémul, hanem gesztusaik őrjöngőek továbbra
is, egy pillanatra sem hagy alább a tébolyító ünneplés. Mit ünnepelhetnek?
Homlokomat
nekitámasztanám a levegőnek. Egy négyzetnyi levegőnek. Vagy töltenék
egy négyzetnyi levegőt. Gyeptéglát, levegőből. Inkább legyen
szellőzőrács! A szellőzőrács feltépve, a homlok
nekitámasztva, lélegzet visszafojtva, ez az, saját légtér, itt vagyok, egy
sajátos légtér fogságában, baszhatom...! (Hogy beszélsz?)
Emlékezel arra,
ahogy nézel vissza rá, mintha csak az ablakmélyedés nézne vissza rá, nélküled,
patetikusan, teljes elhagyatottságában. Nem az üresség egy formája látja
viszont őt, hanem az, hogy másmikor látod. Ennek az időpontnak a
meghatározására ugyanakkor nem vagy képes, nem szójáték csak, nem vagy képes ma
sem... (Újra lenni kell. Mondjuk így.)
Egy színes,
festett üvegkupola alatt vagyok. Fekszem és el kezdek forogni lassan, mint egy
fekete propeller. Mit jelentsen ez?
„Minden oldalról
világok vesznek körül, s azon felül mindenben világok rejtőznek...”
I/2/b Világok rejtőznek, és majd
riadtan menekülnek, akárha madarak riadnának fel tőled, a te akaratlan
mozdulataidtól, egy indiánnak a kába szárnycsapásaitól –, ez lesz majd, ha te
egyszer nekiindulsz. És nekiiramodtál, ki tudja, hányadik alkalom. Volt alkalom.
V/2 „Hogy fut az élet!” Az
aszszony, mintha lobogó zászlót emelne föl, (sic!) lekapja magas sarkú
cipőjét és fenyegetőleg fordul a körötte nyüzsgők felé. Most már
elég legyen! Kiáltja. Ez az öreg Sándor! Vele akarok beszélni!
V/2/a Már megint egy ilyen nevetséges
figura! Mindig ilyenekkel találkozol, ennek se vége, se hossza! Gondolod. Most
pl., látod, az ivás ellenében inna –, és iszik is. Akár a kenyérnek, a
kristálycukornak és a víznek, a bornak is nyomor íze van; ezt kell neki a
legtisztábban és zsigerileg érezni –, mégse a jelentéktelenség és a szürkeség
vegye le a lábáról, mondja. Mintha csak a kutyájával beszélne, így szól: Gyere,
játszunk még! Ahogy a borból inni akart, megemelte a műanyag palackot és
könyökével az út szélén hagyott szuroktól mocskos faládára támaszkodott,
összekente kezét és szakállas arcát a kátránnyal. Még mindig jobb, mint a
szentelt víz. Így ő. Te meg ott állsz előtte, idétlen mosollyal
szádon és fejedet csóválva, mintha egy pederasztát utasítanál vissza
méltóságteljesen, de azért talányosan is. Aztán meg az érzéketlen csönddel
küszködsz a lelkedben, értelmetlenség.
VIII/2/a Ez a század sem volt
(lett) betegebb a múlt századnál, és nem lesz (lett) betegebb a jövő
század ennél, a következő évezred is az „invalidusok háza”, amint hitét
keresve rejti hitetlenségét, csakhogy már nem sír és nem jajong, veríték, vér
és könny csak a képernyőket illeti, nem napjainkat, melyek ugyanazok.
A szárnyak kékek,
és a hideg neonfény a rózsakert fölött, hol iszol, szigonyt ereszt a
tetőre, ez, és örömérzeted egymást épp' nem keresztezte. Meddig mehet ez
így? Kérded.
VIII/2/b A ritka érzéki
elmozdulások a nő és az ő teste között olyanok, mondta, mint egy
szellemes sakkjátszma.
Nem mintha minden
annyira szép sorjában volna!
V/2/b Az asszony, afféle szívbéli
tudással, mely az ellenfeleit is azonnali megadásra készteti, a
bevásárlókocsiját megmarkolja, lehajol,
majd felemeli kezeit, s mint valami álom utáni alig is észlelhető
változás, már rajta vannak cipői; összehúzza világos szemeit, és egyszerre
felmagasztosult élénk alakja a nagybátyád felé fordul; mivel érdemelhette ki az
öreg Sándor ezt a kitüntető figyelmet?, el nem tudod képzelni. A
virágágyásokban összegyűrt Symphoniás és Fecskés dobozok, csikkek és egy
fénykép fecnije áznak, közhelyszerű látványt nyújtva a hiányzó szépség
ellenében. Elfordulsz, már azért az ablakmélyedésbe is jól bevág az eső.
Arra kell gondolj, hogy mégiscsak egy közönséges teremtés ez az asszony,
vadulásra hajlamos, csak mert nem tudja elfelejteni valakinek a nevét, és azt
sem; egy vonatutat vadidegen társaságban könnyekkel szór tele, szövetségest
akarván bírózni kezd a halárussal, és azt mondja szeretőjéről az
ivóban, hogy „ólba viszem a disznót”.
X/2. Mint egy hűvös gyerekkéz
könnyed érintése, úgy kellene most ide egy teljes napfogyatkozás, mert volt,
Afrikában, akkoriban, néztük is a részlegest a kormos üvegeken át az
iskolaudvaron, nem is tudom, írod, nem technika óra volt, hanem gyakorlati
foglalkozás, vagyis testnevelés, futóbabokat kötöztünk, ilyesmi, hát igen! (A memphisi
bíróság 99 évi fogházbüntetésre ítéli James Earl Rayt, Martin Luther King
gyilkosát. Átadják a Magyar Televízió első színes adóberendezését. A mi
hőseink. Mondod. És mindenek előtt Che Guevara!)
IX/2. A faszért kapálózol! Minden
ember előbb vagy utóbb beleszokik a helyzetébe, se igazság, se könyörület
a világban, kölyök! Mondta az öreg Sándor.
IX/2/a Melyikőnk volt
feszélyezettebb, nehéz volna eldönteni. Egy szenvedélyes évszak, az ősz,
egy szenvtelen diktatóriumban, a Kádár Jánossal, maga a kohézia! Köhigcsélt az
öreg Sándor.
X/2/b Mi ez az elképesztő
nyugalom, a nyugalomnak ez az abszolút teljessége, amit az étel, az ital
jelent, vagy az, amit nem láthat a szem és mégis képet alkot róla az elme, vagy
az, hog az agy munkája tökélyre fejlesztve, és nem emlékezik, de akkor is az
emlék látványát akarja, a látványt akarja és megragadja, és nyugodt lesz a hang
újfent. Nyugalmat teremtettünk. Mondjam ezt ki én? Kérded. Mindent azért
teszünk, hogy nyugalmat teremtsünk. Itallal, étellel. Elképzelésekkel.
VI/2 Tudod, anya, mégiscsak voltak
aggodalmaim, félelmeim; például, ha lefényképeznek, ott a műteremben, hogy
apám láthasson, attól tartottam, írod a kölyök helyett, hogy én viszont nem
fogok látni, mert akit lefényképeznek, az elveszíti látását. (Ezért hát
összezúztad a lámpákat, az egész műtermet.)
XV/2/ Vannak szavak, melyek kérdés
előttiek, melyek talán az emlékezetet sem igénylik, hogy őket
megőrizze.
XV/2/a Nincs távolabbi üzenet az
olvasatlan levélnél. S nincs közelébb (semmi) (szerelem) a megíratlan levélnél.
Írod.
Legalább történt
volna valami, ám még azt se engedtem, hogy megfogja a kezem; a moziban matatott
a térdem körül, összébb húztam a lábam, nem hagyta abba, rászóltam, ezután
sértődötten ült, a filmre sem figyelt; a kávézóban hagytam, hogy egyszer
végigsimítsa a kezét az arcomon, azt mondta: „beszéljük ezt meg”, kérdeztem:
„micsodát”, mire ő: „hogy miért vagy ilyen”, kérdeztem: „milyen” (nna
persze, minden férfi azt mondja: megközelíthetetlen vagyok, beülök velük
éttermekbe, kávézókba, szállodák halljába, aztán nem történik semmi sem;
olyankor mosolyogni szoktam: „miért, az talán olyan nagy dolog”, két gyerek
után már csak tudom; volt egy manus, éveken át udvarolt, jó pozíciójú
bizniszember, egyszer majdnem pénzügyminiszter lett – állítólag ő nem
akart –, egy alkalommal azzal jött: „holnap nem lesz nálunk otthon senki,
menjünk föl délután”; közöltem: „én nem ilyen vagyok”, faképnél hagytam, többé
nem hívott, pedig három nappal rá a névnapja volt és egy ezüst töltőtollat
vettem neki, gondoltam, majd jelentkezik, ha legközelebb találkozunk, odaadom –
a toll azóta is az íróasztalom fiókjában lapul, tavaly karácsonykor erősen
gondolkodtam, hogy a férjemnek ajándékozom, aztán mégsem kapta meg.
Legalább történt
volna valami, most magyarázzam meg ennek a nőnek, hogy nem feküdtem le
vele; úgyse hinné el, azt hajtogatja: „honnan ismeri a férjemet, mellébeszélés
nélkül mondja meg”, nem hiszi el: az úr mellétárcsázott, abból a távoli
országból valamelyik magyarországi érdekeltségét akarta hívni,
meglepődött, hogy a vonal túlsó oldalán egy női hang vette föl,
váltottunk pár mondatot, alig értettem, mit akar – erős az akcentusa –,
megmondta az ország nevét és megadta a telefonszámot, letettük és megkerestem a
térképen: jó messze van; nem hívtam vissza, egyrészt én nem hívogatok
férfiakat, másrészt a külföldi számokat letiltották a munkahelyemen; nevettük a
kollégákkal, hogy mik vannak, micsoda pasasok, meg is feledkeztem róla; vagy
két héttel később újra jelentkezett, emlékszem-e rá, emlékeztem, azt
mondtam: „írj nekem e-mail-t”, megadtam a címemet, öt perccel később ott
volt a levél a gépemen, a telefon megint csörgött: „megkaptad-e”, hát innen
ismerem.
Legalább történt
volna valami, most lenne a beszélgetésünknek oka, elmeséljem-e ennek a
nőnek, hogyan veszekedtünk a Váci utcában a férjével, tört magyarsággal,
heves gesztusokkal magyarázta: „ebben teljesedik ki a férfi és a nő
közötti vonzalom, márpedig mi vonzódunk egymáshoz, úgyhogy miért ne”; neki is
azt mondtam: „engem nem lehet csak úgy ágyba vinni, most találkozunk harmadjára
személyesen, azt se tudom, ki vagy”, erre meg üvöltözött: „hogyhogy nem tudod,
írtunk már egymásnak száz e-mail-t, számtalanszor beszéltünk telefonon”, ő
– jelentette ki – úgy ismer engem, mint a tenyerét (úgy mondta: a keze fejét),
hátrafordultam, és indultam a földalatti felé, az IBUSZ-iroda előtt ért
utol: „ne haragudj, nem akartam kiabálni, ideges vagyok, nem úgy alakulnak a
dolgok, ahogy kellene, az üzlet sem köttetett meg, és a nejem is telefonált,
sejt valamit, ismerem” – bekapcsolta otthon a számítógépet és elolvasta az
e-mail-eket, a telefonszámlát is lekérte, részletesen, feketén-fehéren ott
állt, hányszor hívta a férje a munkahelyi számomat, állítólag a magyarországi
hívások összege körülbelül hetvenezer forint; csak nevetni bírtam, hirtelen nem
tudtam, hol vagyok, és ki ez az ember itt velem.
Legalább történt
volna valami, talán érdekelne, mit mesél ez a nő: a hatvanas évek végén
ismerte meg ezt a férjét, együtt jártak ide egyetemre, jóképű, magas,
izmos, barna bőrű férfi volt, az a távoli arab ország is vonzotta,
egybekeltek, elutazott vele, kint szült két (azóta felnőtt) leányt neki;
Magyarországgal sem szakadt meg a kapcsolat, a régi időkben, mikor még
hivatalosan támogattuk az arabokat, a férje különféle delegációkkal elég
sokszor Budapestre jött, tolmácsolt, állítólag még Kádárnak is, a
rendszerváltás idején befektetett, dőlt a pénz, Magyarország a
külföldieknek – ha jól csinálják – nagy üzlet lehet, a lányok megnőttek,
beszélnek magyarul is, ő – az asszony – megszokott odakint, egzotikus,
csodákkal teli világ, szépen, rendben megy az életük; aztán jövök én (cafka
ribanc), belekontárkodok, felrúgok egy családot, tönkre teszem a boldogságukat;
hallgatom: „hát mit képzel, mit akar ezzel a kapcsolattal, a férjem pénze kell,
van neki dögivel, már eddig is bizonyára magára költött egy csomót” – a
nőnek elakad a szava, sírni kezd hirtelen, zsebkendőt keresek a
retikülömben, odaadom neki.
Legalább történt
volna valami, kellemes, vonzó ember a férje, szépnek talán nem mondanám, mikor
először küldött e-mail-ben csatolt fájlként fotót, azt mondtam: „na ne,
hát ez a pasi ronda, mint a bűn, ráadásul szivarozik és iszik (pedig a
muzulmánoknál azt csak titokban lehet), hagyjuk a francba, megszakítok vele
minden kapcsolatot”, erre jöttek a könyörgő levelek: „mi történt, miért
hallgatsz, eltűntél, miért nem felelsz”, azt írtam: „vannak bizonyos
negatív vonások, amelyek nem tetszenek”; „negatív vonások mindenkiben vannak –
jött a válasz – küldj inkább képet Te is”; az egyik kollégát kértem meg,
szkennelje be (én és a két lányom), azonnal visszaírt: „gyönyörűek
vagytok, főleg Te, a hangod után eddig is szépnek képzeltelek el, dehát
még annál is szebb vagy”, a végére meg odaírta: szeret, nagyon szeret...
Legalább történt
volna valami, még azt a parfümöt se fogadtam el, pedig – megnéztem – legkisebb
kiszerelésben nálunk tizenötezer forint; séta közben elmeséltem, húsz éve nem
láttam az unokatestvéremet, Amerikában él, erre elkezdett rángatni a legközelebbi
utazási iroda felé, mondjam meg, mikor utazom, megveszi a repülőjegyet;
máskor meg bérelt autóval állt meg a munkahelyem előtt, kijelentette,
megyünk Bécsbe, sétálunk, megiszunk egy kávét, estére itthon vagyunk,
ráförmedtem: „mit képzelsz, bemártasz a kollégák előtt, pletykálnak itt
rólam így is eleget”, pedig nincs miért pletykálni, elmentünk párszor ide oda,
megettünk néhány krémest meg ilyenek (a Szibériai borbélyt kétszer néztük meg),
mindez semmit nem jelent; „sajnos tényleg nem sokat” – jelentette ki ő is,
és sóhajtott egyet, ám a következő pillanattól már ismét mosoly ült az
arcán, s újra mondogatni kezdte, mennyire szeret; „hagyjuk ezt – mondtam –
vigyél el inkább a metróhoz, mennem kell az iskolába, vár a gyerek”.
Legalább történt
volna valami, a húgom – aki a férjem elől fedezett – azt mondta, az utolsó
találkozásunkkor feküdjek le vele, ki tudja, mikor jön legközelebb, meg hát
lassan hatvanéves, talán legközelebb nem is lehet... mi tagadás, gondolkodtam a
dolgon, utána úgy voltam: ha mással nem, miért kivételezzek vele, ha tényleg
szeret, szeressen így; azt hittem, a búcsú előtt megint sürgeti, szóba se
hozta, a feleségéről beszélt, milyen régen élnek rossz viszonyban, bár egy
fedél alatt, de jószerivel nem szólnak egymáshoz egy szót se, „nem kellemes”,
egyetértettem, a férjemmel én is lényegében ugyanígy vagyok, leszámítva, hogy a
gyereknevelésben azért elég sűrűn értekezem vele; az utolsó sétakor
fölajánlotta, elvisz bárhova, nem jártam még egzotikus országban, csak szóljak:
Afrika, Ázsia; neki most lejár a vízuma, de menjek vele, Tunézia, Egyiptom,
Libanon, akármerre elrepül velem szívesen; közbevetettem: „dehát azt mondtad, a
feleséged mióta sürget, tíz napra jöttél, és már itt vagy vagy négy hete, haza
kéne menned”, hallgatott, aztán megismételte: a feleségével nagyon régóta rossz
a kapcsolata, hogy az a nő mit mond, ne törődjek vele.
Legalább történt
volna valami, most lenne indoka a nő fenyegetéseinek, a sírás után elszánt
tekintetet ölt, kipakolja elém a papírokat: „kedvesem, egyebek mellett azért
jöttem Budapestre, hogy megkeressem azt a házasságtörőt”, a telefonszámlák
alapján mindent kinyomozott, tudja, ki a férjem, és hol lakunk, itt vannak a
hívások adatai (mikor, hány perc, ilyenek), az e-mail-ek együtt, kinyomtatva,
szép, vaskos dosszié, „ezt így vagy úgy, a férje meg fogja kapni, döntse el:
együtt adjuk-e oda, és akkor esetleg lehetősége lesz védekezni, vagy
egyszerűen én juttassam el neki”, szép kis anyag, a válóperes ügyvéd
biztos hasznát veszi, nem is bánnám, csak hát a gyerekek, házasságtörő
asszonynak odaítélik-e, a kávémat kavargatom, iszom egy korty ásványvizet,
nézem a nőt, megkérdezném: „akkor nem is élnek rosszul, csak hazugság volt
az egész, vagy miért ragaszkodik” – végül azt kérdezem: „meddig lesz Magyarországon”,
„az magán is múlik” – feleli, „jó – mondom –, holnap délután jöjjön el a
lakásunkra (úgyis tudja, hol lakunk), hozza el ezeket a papírokat, és vagy így,
vagy úgy, de mindent elrendezünk”; felállok, a helyére tolom a székemet,
megfordulok, nem köszönök, indulok kifelé; az jár a fejemben, még nagyon sok
minden történhet holnapig, most bánom igazán: legalább történt volna valami.
A szoba asztalán
a virágmintás, ujjatlan ruhádat vasalod, most ez a divat. A levegőben izzó
faparázs és párolgó ruha illata. Holnap estére várod a vőlegényedet, hogy
elvigyen az aratók báljára. Ekkor hallod, nyílik a kapu, a hátsó udvarról kutya
ugat. A vasalót fölfordítod, hogy ne égesse ki a ruhát, a konyhán keresztül
indulsz kifelé. Közben hallod, hogy valaki befelé jövet hangosan - hogy a ház
gazdája is hallja - jó napot kíván. A konyha ajtajából nagydarab cigányasszonyt
pillantasz meg, elébe sietsz, hogy minél kevesebbet lásson a házból. Mikor
közelebb lépsz, füstszag csapja meg az orrod. A jövevény darab kenyeret és
szalonnát kér, te persze tudod, hogy határozottnak kellene lenned, azt
válaszolod, nektek sincs, menjen és kérjen máshol. A cigányaszszony beteg
gyerekének legalább egy kis darabot vinne, de te kitessékeled az utcára. A
téglával kirakott járdán halad kifelé, ring rajta fekete bőszoknyája és
lábán csattog fekete bőrpapucsa. A hátán konyhaabroszból batyu, valamit
visz benne. Mikor kilép a kapun, visszanéz, tekintetedet keresi bogárszemeivel,
ettől megrémülsz. Hirtelen eszedbe jut az otthagyott forró vasaló,
visszasietsz, megnyugszol, hogy nem égette ki a ruhát. Fölkapod a vasalót, a
levegőben néhányszor meglóbálod, hogy feléledjen benne a parázs. Már
előre örülsz a holnap estének, annak, hogy jön érted a vőlegényed, és
ti is ott lesztek a báli forgatagban.
Este már
sötétedéskor lefeküdtök, hogy ne fogyjon a petróleum. Valaha heten aludtatok
egy szobában, már csak négyen, mert két bátyád és nővéred elkerültek a
háztól. Pamuthálóingben bújsz a takaró alá, hallod a többiek szuszogását, és az
ablak alatt a későn hazatérő lovas kocsikat. Még el sem alszol,
erős nyomást érzel a mellkasodon, levegőt nem kopasz, nem tudsz se
megszólalni, se megmozdulni. Az első pillanatban azt sem tudod, mi ez?
Fogy a levegőd, és a testedet zsibbadás járja át, ijedtedben összeszeded
gondolataidat. Eszedbe jut, hogy a napközben kéregető cigányasszony
boszorkány is lehet, és most így akar ártani. A következő pillanatban a
keresztanyádtól hallott jó tanács villan az agyadba: ha éjjel megnyom a
boszorkány, bal kezünkkel bele kell marnunk az arcába. Megörülsz ennek az
ötletnek, mozdítanád a karodat, de nem engedelmeskedik, és majd megfulladsz.
Úgy érzed, az egész tested megfeszül. Majd mintha gyengülne a nyomás, ekkor
minden erődet összeszeded, megmozdul a bal karod, a levegőbe nyúlsz,
bár nem látod a boszorkányt, megtalálod és teljes erővel az arcába marsz.
- Szerencséd - mondja. Ekkor megszűnik a szorítás, kéred, hogy gyújtsanak
lámpát, mert majd megfulladsz. Apád arra biztat, inkább aludj. Öcséd ugrik ki
az ágyból, a sötétben az asztalon megkeresi a gyufát, meggyújtja a
petróleumlámpát. Elmeséled, mi történt. Szüleid azt mondják, csak álmodtál,
öcséd hiszi is meg nem is. Éjszaka alig tudsz aludni, emlékezetedben újra és
újra felidézed az eseményt.
Reggel fáradtan
ébredsz. A lavórhoz csoszogsz, a kannából vizet töltesz, megmosod az arcod,
hogy felébredj. A lavór mellől elveszed a fésűt, belenézel a fali
fakeretes tükörbe, a cigányasszony néz vissza rád sebzett jobb arcával, a hátad
mögül füstszagot érzel. Hátranézel, de ott csak szüleid és öcséd szunyókál.
Kétségbeesésedben kiszaladsz az udvarra, megállsz a kerekes kútnál, megfogod a
káváját, belenézel. A mélyén csillog a víz, visszaveri az ég fényét, a
vízkorong csillogását egy fej sötét alakja töri meg, de nem látod az arcát.
Habozol, hogy mit csinálj. Kiakasztod a kút hajtókarját, a láncon a favödör
ereszkedik lefele. Egyre gyorsabban pörög a hajtókar, míg loccsanva vízbe nem
ér a vödör, és nem fogy a lánc. Húzod a vedret föl, ahogy emelkedik, egyre
nehezebb. A fölhúzott favedret a kút kávájára rakod, fölé hajolsz, úgy iszol.
Érzed, testedet átjárja a tiszta, hideg víz, ez lehűt és megnyugtat.
i/
addig bámulsz a múzeumban egy önarcképet,
mig nem kezdesz már túlzottan hasonlítani rá,
együtt öregszel vele, mint aki tükörbe nézett,
melyik is lehetne az igazibb hamisítvány,
nem tudod eldönteni
ii/ villányi
az álomképen megjelenő, festményszerű, visszatérő
szolíd női arc, arra figyelmeztet, miként talán
a függönydrapéria számonkérő színe is,
egy angyal könnyen visszaváltozhat reggelre
iii/
a grófnő ablakának kő párkánya felé
lassan másztak a csigák, olyan lassan,
hogy az író akár arra is gondolhatott volna,
mi is történjék majd, ha egyszer tényleg felérnek
Tárcatár |
Embervért árulnak
a Pannon ABC-ben, piros Peugeot Partner hozza, kartonszám, 0.33-as
kiszerelésben, már pár lépésről is konzervkólának látszik, csak
közelebbről derül ki, hogy a márkanév helyére a vércsoportot írták. Ma
nullás jött, erhá pozitív, nyilván régi hiánycikk, mert a sor a sarokig ér a
kánikulában, egy néni elájul, beveri a fejét a járdaszegélybe. A fia kísérte
ide, oligofrén kamasz, porcelán arccal, kertésznadrágban. Az álláról
bizonytalan szőrök lógnak. Fejhangon sikoltozik, segítsen, segítsen végre
valaki. Miért nem te segítesz, kérdezi egy geci hang a gyomrom mélyéről.
Valaki odabiceg világoskék ingben, lehajol, makulátlan zsebkendőt szorít a
néni halántékára. Mobilon hívják a mentőket. Tizennégy másodperc. Miért
nem próbálsz meg legalább hozzáérni.
&
Művház,
pont, amilyen elé az agyonkoptatott fordulatban kell kimenni a hóra.
Táncmulatságra készülődnek, a dobogót már felépítették, szőrös
deszka, jut eszembe a megfelelő kifejezés, nyers, gyalulatlan fenyő,
átható fenyőszag. Idelent, a neonok kíméletlen fényében bádogasztalok,
mintha nem is a művház évek óta használatlan úgynevezett
nagyvetítője, hanem kerthelyiség volna a kietlen hodály, amibe beleálmodtam
magam. Negyven bádogasztal, de csak az egyiknél ülnek, ez az ülnek vagyok én.
Enyhe másnaposság érzete. A dobogón két cigány fiú gyakorol, az egyiket nem
látom, csak tudom, a másiknál dobgitár, fémből. Mintha egy Zsiguli
motorháztetőjét szakították volna le, és abból hajtogatta volna valaki. A
felület akár egy Rolls-é, finom, gyöngyházfényű, kék metáldukkó, az éleken
hibátlan króm. Mintha egész nap törölgetné a gazdája egy darab
szarvasbőrrel. Egyetlen hang sem hallatszik. Némagitár. Némagitáron gyakorol,
a karja félnehézsúlyú bokszolóé, szúrósan néz, mintha nem volnék oda való,
mintha baromira nem hívott volna oda senki a bádogasztal mellé, hogy bámuljam a
némagyakorlást. És nincsen nálam semmi, amivel leplezhetném magam. Még egy
rohadt újság se, Népsport, vagy mit tudom én, hogy alaposan belemélyedhessek.
Nyilván elfelejthettem megnézni a plakátot. Elég gáz. Ki kéne valahogyan jutni.
"Rájöttem, hogy az ember milyen remekül kigondolt marionettbáb. Gondosan
kimunkált bábu, s bár nincsenek zsinórok hozzáerősítve, mégis tud peckesen
járni, ugrani, szökellni, mi több, szavakat kimondani. Ki tudja? A
következő év Bon-hetén talán én leszek az új halott, akit megidéznek a
Bon-fesztiválon. Milyen múló egy világ! Elménk ezt az igazságot állandóan kiveti
magából." – olvasható a szamurájok kódexében. Az Álomfejtő A-tól Z-ig
szerint viszont cigánnyal álmodni elfojtott szabadságvágyat jelent.
&
A lányom túl
sokat hiányzott az általános iskolából, ezért nekem kell helyettesítenem. Két
hosszú sorban ülünk, mintha egyetemi szemináriumon volnánk, a padok viszont
repedezett, összefirkált matuzsálemek. Matematika óra van, és a tanár – szürke
öltönyös, erősen verejtékező fiatalember – a munkafüzetet
forszírozza. Sajnos, otthon felejtettem. Elvileg ez a harmadik á, de bárhová
nézek, tele az osztály ellenszenves szülővel, csupa stréber, úgy bámulnak,
mintha most majd miattam buktatnák meg az összes gyereket algebrából.
Időhúzásképpen játszani kezdek a vadonatúj radírommal. Fehér, hibátlan
kavics kaucsukból, a nagyszünetben loptam a sarki közértből. Nagy nehezen
kicsöngetnek. A Presser Gabival megyek haza, úgy öltözik, mint a régi
csibészek, zsabós ing, Elvis-barkóval, idióta napszemüveg. Hát te nem változtál
semmit, bazmeg. Rámnéz, nem válaszol, csak röhög, idétlen kamaszhangon.
&
Kosztolányi egy
alkalommal, maga sem értette, miért, disznószívet vásárolt a hentesnél. A
hentes, aki tudta, hogy költővel áll szemben, kissé zavartan húzta végig
párnás kézfejét a zsírpapíron, és a szokásosnál egy árnyalattal gondosabban
rajzolta rá a számjegyeket. Kosztolányi kilépett az alig elviselhető
augusztusba. Az Erzsébet-téren keresett megfelelő helyet. Kissé
megbontotta a zsírpapírt, a lakkcipője orra elé lökte a csomagot, és várt.
Gyűlni kezdtek a húslegyek. Kicsi, zöld smaragdok, mintha a közeli
divatházból rajzanának ki a kézelőgombok. Kosztolányi lehunyta híres
pilláit, és elszenderedett. Irtózatos csámcsogásra ébredt. Angol bulldog
habzsolta a szívet, félelem, harag és elfogultság nélkül.
&
Az utcák errefelé
nehéz, állati sóvárgásból vannak, az idegen, ha erre téved, csakhamar elveszti
minden erejét, s egy reménytelen söntés teraszára kényszerül. Ezek itt az
összes vágyukat beteszik egy nagy, ziháló, fekete gépbe, fölforralják, aztán a
masszát ráöntik a megfelelően előkészített felületekre. Pokoli hely.
Ráadásul a világ leggusztustalanabb halfajtájáról van elnevezve.
&
Felébredek, és
egy ütemmel, de ez az egy ütem effektíve az örökkévalóság, később ébred
fel a testem. Bezárták a lepkét a dobozba.
&
A Szent István
parkban sziesztázok, és amikor ismeretlen okból hátra kell fordulnom,
bármennyire giccses, azt látom, hogy mögöttem a padon öregember tanítja az
időt a kislányának. A kislány az öreg karóráját nézi, csak az a furcsa,
hogy túl közelről. Lassan fogom fel, hogy felnőtt nő.
Down-kóros, a piros ruhácska miatt néztem kislánynak. Miért járatják őket
gyerekruhában. A férfi feláll, elindul, kifelé a parkból. A lánya csak
később megy utána, papa, kiáltja panaszos hangon. A férfi nem fordul meg,
a parkot védő kerítés kapujánál várja, háttal, de amikor odaér a nő,
nagyon gyengéden fogja meg a kezét. Araszolnak hazafelé a rakparton.
Akkor kezdj el töprengeni kissé
ha egy elv mentén áll fel a világ
mondta nekem egyszer ebéd közben
a gombócot villájára szúrva nagyapám
ha táncversenyként gondolod el a dolgokat
és pukedlizni kezdenek a fák
polkázni készek az autóbuszok
nos, akkor baj van – szólt teliszájjal a nagyapám
de ha tanulásként fogod fel a mindenséget
a katedrálisok képletek, algebrát
fedezel fel a szomszéd mosásában
ez szintén zűrös. Sütit? – mosolygott nagyapám
ám mikor sparhertnek tekinted a Földet
elszívónak használatos a mennyország
sütő a pokol, s minden itt készül el
akkor isteni eszme szállt reád – zárta le nagyapám
a gyümölcsös kosár fedelét. Tovább beszélt volna tán
de megjelent, s a kertbe őt kitolta
a gőzben tejhabbá főtt nagyanyám
nyakkendőt kötök, inggallér
hűvösen simul a vászonhoz
fésű barázdálja hajfonatom
aranyló selyemét
párás bőrömre krém tapad
testem illata körbelengi terem
kint mosómedvék tisztogatják a
kukák zsákokba zárt táplálékát
elhaladok az egyik lény közelében
bárcsak megkérdezhetném tőle
ő hogyan ápolja magát
a téren ismét betér a helyre
kisfröccs, pogácsa, még egy
nem számít a tavasz, a sörre
ráhúz még egy pohárka vodkát
akkor is, ha szerelme elment
úgy is, ha egy karambolt lát
lecsúszik féldeci cseresznye
hiába vásárolt új lakást
a csaposlánytól kérdi, szeretsz-e
mindig elvégzi az összeadást.
Két kislány üvöltöz az utcán.
Szép sárga a hajuk. Dobozos kólát
isznak. Az egyik a másik felé köpi,
csillog az álla. A nyál csillog az
állán. Csorog a cuccán
le a nyála.
Én most itt, azt hiszem, kiszállok.
Megyek haza a köpködők között.
Veszek vagy két kiló banánt,
ha a boltig el nem felejtem,
vagy el nem állok.
El nem ejtem
az elálmélkodástól. Bennem „nyoma van”
ama „negatív magabiztosságnak,
amiben az ironikus tudat
időnként tetszeleg.” Nem mintha tetszene.
A lányok tetszenek. Még viszonylag
a köpködés is.
Viszonylag furcsa, mint minden divat.
Furcsa bogarak keletkeznek,
állnak a járdán, alig másznak el,
ha rálépek, kicsit recsegnek,
azért egy kicsit ez kihat
a relatív kedélyre.
Na jó, de mégis, itt szépen végigmegyek.
Sajnos, van némi recsegés,
mindenből kifolyik valami.
Ha kerülgetek, kevésbé ropognak,
de azt alig lehet.
Úgy aligha lehet.
Ma délelőtt ilyen aligha voltam.
Bajosan. Az nem jó. Nem valami jó,
de így telik. Többnyire rosszul
söprögetnek. A fele ottmarad.
Délután gyakoroltam
a nyelvet.
Vagy még az is lehet, hogy összesöprik,
csak minden rögtön széjjel lesz dobálva,
söpörnek aztán hajigálnak,
egyszerre söprés és dobálás, attól függ,
mi van. Beszámítják a többit.
Beszámítódik.
Mégiscsak az van, hogy megyek haza.
Valamivel hosszabb útszakaszon.
Persze ugyanaz, csak hosszabban érzem.
Máskor meg túl rövidnek.
Egy autóduda
beragadt.
Két török férfi végezte
délidei imáját a Viktória parkban. Annyi mindent kitaláltunk már a halál ellen.
Mondják azt is, hogy a futball lezülleszt. Alacsonyság, szellemtelenség, az
igénytelenség kiszolgálása, és hogy ráengeded a tömeget a lelkedre. Így van,
elismerem. Egy középhátvédből nem lesz húsvéti sonka. A labdarúgás, akár
űzöd, akár szurkolói jelenléteddel nyomatékosítod, alacsonyabbá tesz, mert
éppen azt mutatja meg, mekkora vagy, milyen vagy, és milyen nem leszel soha.
Ilyenek vagyunk, szóltam református rezignációval az íróhoz a katzbachi stadion
fapados lelátóján, mire ő, az őskatolikus, bólintott, természetesen a
Türkiyemspornak drukkolunk a Viktória 89 ellenében.
Ez parancs?
A jót nem kell
parancsolni, bólintott újfent, csak jól kell tanácsolni, kamerád.
Hárman mentünk ki
a májusi vasárnapon eme kreuzbergi sporttelepre, az író, egy berlini kolléga,
és szerénységem, ezt találtuk ki a halál ellen, legalábbis én igen.
A Türkiyemspor
vezeti a berlini Verbandsligát, a Viktória erős középcsapat. A labdarúgás
lezülleszt, de azért a kezdőrúgásnál fölnéztem az égre is, wahnsinnblau
ohne Wolken, hát igen, így néz ki a halál, ott kéklik, te meg játszol alatta,
vagy csak nézed, mások hogyan játszanak. Egyszer egy Frankenstein Mária
nevű, füzesgyarmati virágkötőlány megkérdezte a helyi középcsatárt,
mit választ, a pénteki könnyített edzést, vagy őt. Ne tudjátok meg a
választ.
Mellettünk egy
Döner kebab-föltaláló ült, kicsi, pontos ember, nem látszott züllöttnek.
Elmesélt egy történetet az öccséről Ali Mohamedről, aki némának született.
Ali kapus lett, s mert szavakkal szólni nem tudott, sóhajtásokkal, nyögésekkel,
hörrenésekkel, szisszenésekkel és gurgulázásokkal adott utasításokat a
sorfalnak, a középhátvédnek, a balbekknek, a bírónak. Már húsz éve védett, hol
jobban, hol kevésbé szerencsésen, mígnem egyszer egy olyan meccsen, ahol kapott
öt különböző gólt, de éppen a harmadiknál, melyről nem tehetett, bár
bizonyos nézőpont szerint mégiscsak volt benne némi felelőssége,
mindenesetre, ha akarom, janicsár, ha akarom, szpáhi, ahogy a tekirdagi törökök
mondják, szóval Ali Mohamed a harmadik gól után nézte, nézte a labdát, és
egyszercsak, életében először és utoljára megszólalt.
„Ezt most miért,
Allah?!”
Soha nem tudtuk
meg, miért éppen akkor szólalt meg Ali, bólintott a kicsi, pontos, kebabos
ember, majd megragadta a karomat, effendi, most maga jön, maga mondjon nekem
történetet.
Ezeregyéjszakáztok,
kérdezte lágyan az író.
Bólintottam, és
máris belekezdtem, hogy volt egyszer egy becsületes szajoli középhátvéd,
nagydarab, sokhúsú, szőke ember, például a disznóvágásnál, ah, bocsánat,
néztem a kicsi, pontos kebabosra, és korrigáltam, szóval birkavágásnál csak a
kezét használta. Egyet ütött és kész. Meccsen soha nem ütött, mert becsületes
volt. Mindegy. Lepihegett Szajolra egy nő Szolnokról, a nagyon híres Perl
Amál, és a középhátvéd meg a nő azt találták ki a halál ellen, hogy
szeretni fogják egymást, és így is tettek, iszonyatosan szerették egymást,
tényleg, nagyon. Viszont hét végén meccsek voltak, és ilyenkor szegény Perl
Amál iszonyatosan rettegett, hogy egyszer nagyon megsérül az embere, eltörik a
lábát, ágyékon rúgják, fejbe tapossák, savas nyállal köpik szembe, leszúrják a
szögletzászlóval etc. Már pénteken rémképeket látott Perl Amál. Mígnem egy
viharos szombat estén a férfi kedvenc, khm, birkafasírtjába dormikumot kevert,
elefántadagot, majd pedig, míg kint a vihar tűnődve tizedelte a
szajoli akácfák ágait, ő egy finom kalapácsütéssel eltörte az embere jobb
lábszárcsontját, csak hogy az ne menjen el többé, ne hagyja el, és nehogy
megsérüljön etc.
Szép, bólintott a
kebabos, csak egy kicsit magyaros.
Milyen ügyes a
kettes, mondta az író, aki többfelé is tudott figyelni.
Dzsemal a neve,
rokonom, mondta a kebabos.
Dzsemalt ebben a
pillanatban iszonyatosan fölrúgták, minekutána úgy is tetszett, kész, vége van,
mert nem mozdult, és nem jajgatott. Azt akartam mondani az írónak, nemde így
ismerkedett meg édesapád az édesanyáddal, de aztán az jutott eszembe, lehetett
az pingpongmeccs, miért is ne. De Dzsemal már állt, megrázta magát, és dúrt,
hajtott tovább. A törökök nyomtak, daráltak, és az első félidőben
kihagytak öt ziccert, majd kaptak egy vitatható tizenegyest, amit Uwe, a
Viktória véletlenszőke és véletlenkétméteres középhátvédje abszolvált,
majd pedig kiállították az egyik török védőt is tettlegesség miatt,
úgyhogy veszni látszott a Porta méltósága. Eunuch leszel, kisfiam. De mintha
mégis ők lettek volna többen, tovább daráltak, nyomtak. Valahol a
háttérben a Kispál és a Borz énekelt, illéri, illéri, előre.
Egyszer, nem is
régen, szólt tűnődve a berlini hírlapíró kolléga, elmentem
vendégségbe egy német házaspárhoz, s a második sör után a toalett felől
érdeklődtem, mire a háziasszony édes mosollyal: egyenesen, aztán balra,
kedves Attila, csak arra kérném, hogy ne állva, hanem ülve tessen vizelni...
... „bocsáss meg,
nem huggyoznit mondott?”, kérdezett közbe az író, aki föltétlen híve volt a
szavak pontosságának,
...mert minálunk
ez így szokás, fejezte be a hírlapíró kolléga a mondatot. És akkor ezen
elvitatkoztunk. Mert én mindenképpen állva szerettem volna.
Kézilabdázott a
házigazdád?, kérdezte az író, majd megjegyezte, a tízes is ügyes, csak nem
dolgozik eleget.
A tízest
Michaelnek hívják, rokon fiú ő is, bólintott a kebabos.
Úszóedző
volt, így a berlini kolléga.
Tor, tor,
kiáltott föl hirtelen a kebabos, pedig a középpályán csipegették egymást a
játékosok.
Ő egy másik
meccset is lát közben, bólintott az író.
Mindeközben egy
nyugtalan török szurkoló meg kívánta ölni a partjelzőt, a többiek
visszaimádkozták a lelátóra, pedig tudták, hogy igaza van. Türkia, Türkia,
lelkesedett a nép, nem a német szurkolók, ők éppen hét és felen voltak,
mert egy fiatal hölgyet másfélnek számítottam be, és azt hiszem, még igen
szerény is voltam. Akkor már a Viktória 89 családi drukkerei között ültünk, egy
nyolcvannégy éves néni, láthatóan a vezérszurkoló, hatalmas wursttal a kezében
magyarázta, azért vonulnak így hátra a mieink, a Viktória játékosai, mert az
edző elvtárs így rendelkezett. Ezt mi is láttuk, mert az edző ott
üvöltött a pálya szélén, pedig tudta, hogy nincs esély. Jól van, ő ezt
találta ki. Többen voltak a németek, és védekeztek. Tudták, miért teszik.
Máskülönben az ember tudja, és hiába tudja. Ez is olyan, hogy például tudom,
hogy meghalok, de hiába tudom, mert mégis meghalok. Felhő nem habzott az
égen, támadott a Türkiyemspor, és végül bedaráltak hármat, győztek újra,
és föl fognak jutni. Ünnepelnek majd, köszönjük szépen, Allah, ihatunk egy
pohárka pezsgőt? Igyatok, csak ne vegyem észre!
Csaknem szép
volt, mondta az író a meccs után.
A parkban a két
török éppen a délutáni imát végezte. Ők is jól kitalálták. A berlini
kolléga nézte őket, aztán hirtelen kitalálta, hogy funkcionál egy jóravaló
sörkert a közelben. A bejáratnál szelíden megfogtam az író karját.
Ugye nem
pingpongmeccsen történt?
Úgy válaszolt,
hogy meg sem szólalt. A kertben azt találtuk ki, hogy barna búzasör. Kitaláltuk
ezt, egyiket a másik után.
Egyszer egy
füzesgyarmati virágkötő lánynak azt mondta a helyi középhátvéd, hogy… Nem.
Ezt talán mégse tudjátok meg.
Úgy fest
egyelőre, hogy Szekeres Judit, 400 gátas, szép reményű
atlétanőnk nem lesz ott Sydney-ben, az olimpián, ugyanis nemrégiben
doppingvizsgálaton esett át és az úgynevezett B-próba is pozitív eredményt
hozott. Amint az köztudott, a világ békeszerető sporttársadalmának
vizelete már évek óta bonyolult és cikkcakkos utat jár be, a versenyzőt
vizelésre kényszerítik, s nemcsak verseny után, de két verseny között is, ad
hoc jelleggel, ad absurdum akár utcán, villamoson is. A mintát aztán két részre
osztják, s egymástól függetlenül avatott szakértők vizsgálják meg a
legnagyobb titoktartás közepette.
Mese nincs. A
világ harcol a dopping ellen, s ha valakinek mind a két próbája pozitív, azt
eltiltják, az már más kérdés, hogy mindenki tagadja a doppingot, akkor is, ha a
vizelete szinte csobog a különféle hatószerektől, és körötte, a labor parkjában hirtelen égig
kezdenek nőni a fák.
Szekeres Judit a
mi lányunk, következésképp nem doppingolt.
Ezt a
legautentikusabb személy, ő maga, valamint az edzője is alátámasztja,
aki mellesleg a férje.
Szekeres ügyében
van azonban egy érdekes mellékkörülmény. A versenyző és edzője
ugyanis védekezésükben arra hivatkoznak, hogy a mintavétel napján, valamikor év
elején Dél-Afrikában, a mintavevő alkalmazott részeg volt. Magyarán, be
volt rúgva, úgy vette át a mintát. Ezt a tényt egyébként Gyulai István, a
Nemzetközi Atlétikai Szövetség főtitkára is megerősítette, hozzátéve,
hogy a második próbánál, a B-tesztnél a szabályok szerint “még nem kellett
figyelembe venni a versenyző védekezését, hogy részeg volt a
mintavevő, így csupán azt a tényt állapították meg, hogy doppingszer volt
a vizeletében”.
Én magyar vagyok.
Lesz-e magyar éremeső a kenguruk földjén? – kérdezem magamtól minden
reggel, s őszintén remélem, hogy Szekeres Judit ártatlan, egy percig se
szedett tiltott szert. Igen ám, de akkor hogy került mégis dopping a
vizeletébe, leszámítva azt az esetet, hogy a részeg mintavevő hozzátette a
magáét. Hogy milyen ingert érez egy lerészegedett ember a folyosón végigvonulva
pohár vizelettel a kezében, s hogy mit tesz utána kényes helyzetében, el lehet
képzelni, mint ahogy azt is, hogy megbotlott, bezuhant a gyúrószobába, s
odalett a minta. Eme feltevést viszont gyengíti a kérdés, hogy ugyan már, miért
doppingolna egy vizeletminta átvételre szakosodott alkalmazott, akár
Dél-Afrikában, akár másutt.
Nem akarok
vizeletügyekbe mélyebben belemenni, de hát sportoltam magam is. Fél évenként
kellett megjelennem a Vörösvári úti OTI harmadik emeletén, ahol sárga
műanyag pohárba vizeletet produkáltam, majd bevittem a sportorvoshoz.
Kerületi OTI-ban sportorvosnak lenni nem egy nagy karrier, ennek
megfelelően a sportorvos, őszes hajú, pakombartos ember, állandóan
csontrészeg volt. Átvette a poharat, mert asszisztenciát se kapott, és az
ablakpárkányra helyezte, kábé úgy, ahogy a söröskrigliket csapják oda bajor
oktoberfesteken, ennek ellenére soha probléma nem volt az én vizeletemmel,
menetrendszerűen kaptam meg a számomra nagyjából a sportkarrier csúcsát
jelentő VERSENYEZHET pecsétet az igazolásomba.
Ha a postás
részeg, nehogy már a feladót látogassa meg a Józan Élet alapítvány.
S mégis: a
szakértők szerint úgy áll a helyzet, hogy ha Szekeres Juditnak sikerül
bebizonyítania, hogy a mintavevő tényleg részeg volt, ekként nem szabályosan
vette át a pohárka vizeletet, nem fogják eltiltani, s akkor csakugyan joggal
várhatunk magyar éremesőt a
kenguruk földjén.
Világ laborosai,
részegedjetek!