ORBÁN OTTÓ:

Falfirkák

Az agyafúrt költô IV.

(Szia, atom! Csodálatom!) Nem könnyû az élet, ha az ember az emberiséggel él közös háztartásban. Márpedig nálunk épp ez a helyzet. Juli, a feleségem, még pirosnyakkendôs úttörô korában - az úttörô, ahol tud, segít! - örökbe fogadta az emberiséget, és azóta az emberiség nálunk lakik, nálunk fôznek, mosnak, vasalnak rá és takarítanak utána, mi több, erkölcsileg is elirányítják a mi a jó és mi a rossz tárgykörében a heti rendes eligazításon. Tájékozatlan egyedek a feleségemet - föltehetôleg ezüstszínben pompázó frizurája miatt - Julikának hívják, ami merô félreértés, a Juli úgy Juli, ahogy a puli puli, és kinek jutna eszébe egy ösztönös, nagy tehetséget, egy terelôkutyát pulikának szólítani? Nem, én most nem panaszkodom, szó sincs róla (ajánlott irodalomként tessék elolvasni O. O. költô Egy szép ezüst fejûhöz címû költeményét, hogy mennyire nem!), épp csak sóhajtottam egy szívbôl jövôen mélyet. Foglalkozásom folytán ugyanis - író lennék, én balfék! - rám hárul családon belül az emberiség képviselete, ami a mondottak miatt nem tiszta öröm. És akkor még szót sem ejtettünk Lavíniáról, a gesztenyeszín hajú nagymamáról. A gesztenyeszínrôl késôbb. Lavínia félig olasz és a feleségem barátnôje. Ôk ketten együtt pedig a Juli-meg-a-Lavínia elnevezésû, hihetetlen tûzerejû légideszant egység, mely rögtön a földet érés után képes arra, hogy megtanítsa magát Huckleberry Finnt is késsel-villával étkezni, valamint arra, hogy a szalvétának a tányér melyik oldalán van a társadalom által kijelölt helye. Ami pedig a gesztenyeszínt illeti, ennek története majdnem olyan mélyértelmû parabola, mint az egészen olasz San Francesco d'Assisi, azaz magyarul Assisi Szent Ferenc esete az fordólt farkassal, kit is a szent prédikációja farkas testvérré, az emberek barátjává térített. Tudván tudta azt Lavínia testvérhúgunk is, hogy az asszonállatot bizonyos életkorban meglátogatja az üdô, és ettôl való féltében festetni kezdé a haját, mégpedig világító szôkére. De ezenközben is furdalá ôtet az kélgyó kétkedés, hogy vajon hány s mennyi hajaszála ôszülne idôközben az hajfesték alatt, hogy ô azt is tudni szeretné, de nagyon. Miért is egykoron vett egy mély lélegzetet, és kezdette haját lenöveszteni, hogy kivilágoljék a tövénél az ô hajának minémûsége, hogy vajon ôszül-e már, és ha igen, hát mennyire? És halljatok csudát, egy szál ôsz haj nem sok, annyi sem találtatott vala az ô fején, hanem csupa gesztenyeszín hajszálak. És ifjabbnak mutaták ezek ôt az ô koránál. És mondá ô ezért: az fene essék a Laboratoire Garnier-be, Párizs, és az ôhozzá hasonlatosakba! És nem festeté többé a haját, hanem lett belôle gesztenyeszín nagymama, két unokájával az ô ölében. Megjegyezni kívánjuk, hogy a gesztenyeszín hajszálak száma nem csökkenti említésre méltó módon egy légideszant egység tûzerejét, mondhatni, sôt. Mindezeket pedig a médiának a sajtótájékoztatón megjelent igen tisztelt képviselôi tekintsék háttérinformációnak arra nézve, hogy hogyan s mi módon kerültünk mi hárman, a Juli, a Lavínia meg én Debrecenbe, az atommagkutató intézetbe, annak is a PET központjába. Hanem Debrecen elôtt tennünk kell még egy kört a Piroskáról és kezelôorvosáról vagy gyógyszerészérôl szóló mese irányában. Abban kérdezi Piroska: "Miért olyan nagy a te szemed, Fehérköpenyes Bácsi?" Mire ez azt feleli: "Azért, hogy jobban lássalak." "És miért olyan nagy a te füled?" Mire ez: "Azért, hogy jobban halljalak." "És miért olyan hosszúak a te fogaid?" "Azért, hogy jól megoperáljalak velük", mondja a Fehérköpenyes Bácsi, és, hamm, bekapja Piroskát. Amibôl napnál világosabb a mese tanulsága, hogy a Fehérköpenyes Bácsikkal vigyázni ajánlatos; indítékaik nemesek, de a kezükben egy bazi nagy injekcióstû, amivel alkalomadtán úgy szúrnak seggbe, mint a pinty. (A hazánkban honos, az éneklô verébalkatúak rendjébe tartozó pintycsaládok életmódját tekintve ez egy merôben tudománytalan hasonlat.) Jótevôm, V. doktor, aki megbuherálta a koponyámat mindenféle drótokkal, persze nem tehet arról, hogy ô a pintyektôl eltérôen a Fehérköpenyesek Rendjébe tartozik. Kontrollvizsgálatnak becézett, kéthavonként esedékes találkozásaink egyikén azt kérdezi tôlem, hogy volna-e kedvem egy különleges vizsgálat kedvéért lemennem Debrecenbe, az atommagkutatóba, merthogy azt a vizsgálatot különbözô okokból csak ott lehet elvégezni. Volna kedve a radai illetôségû rossebnek (anyja neve: Bús Fekete Amália), kontráznék kézbôl, de az én kedves feleségem, Juli, egy ütemmel megelôz, és azt mondja, hogyne volna, majd lemegyünk kocsival. - Segítség! - sikoltanék, de nincs segítség, mert a feleségem ujjai szórakozottan babrálnak fogadott gyermekének fürtös koponyáján, és ilyenkor nem tanácsos ujjat húzni vele. Elfelejtettem megemlíteni azt, hogy a vizsgálatra nem nekem volna szükségem, hanem a tudománynak, melyet izgalomba hoztak V. doktornak az agyamról készített aktfotói. Juli még le is tol a kórházból kifele jövet, hogy igazán nem érti a viselkedésemet, V. doktor igazán annyit tett állapotom jobbra fordulásáért, és akkor én egy ilyen kis viszontszívességet vonakodom megtenni neki. És akkor még szót sem ejtettünk Lavíniáról, a gesztenyeszín hajú nagymamáról. - Gondolj azokra a betegekre, akiken talán éppen a rólad készült felvételek fognak segíteni! - így ô. Mondtam, az injekcióstû! V. doktor ugyanis azt is belesóhajtotta a levegôbe, hogy a vizsgálatra gyógyszer bevétele nélkül kéne megjelennem. Mármost én húsz éve élek tablettákon. Húsz év alatt nem volt egy olyan nap sem, beleértve ebbe a mûtétek napjait is, amikor én elmulasztottam volna bevenni a sok kicsi sokra megy piruláimat. Teljesen kiszámíthatatlan volt, hogy mi lesz a gyógyszer kihagyásának következménye. Illetve nagyon is kiszámítható volt. És mégsem. Sejtettem, hogy nagyon szar lesz, de azt nem, hogy ennyire. Az ágyból még ki tudtam kászálódni, ettem is egy könnyû reggelit, de a szobába visszavezetô úton már úgy elakadtam, hogy betegségem fénykorában sem különben. Egyszerûen nem tudtam megtenni az egy szék támlájára elôkészített ruháimhoz vivô két utolsó lépést. Ülök az ágy szélén alsógatyában, és folyik szemembôl a könny. Igaz, hogy dühömben, a saját testem ellen érzett tehetetlen dühömben sírok, de sírok... Épületes látvány. Hajnali táj az ágy szélén gatyában ülô, síró férfival. A feleségem, akármilyen úttörô is, a nôk tévedhetetlen ösztönével tudja, mi komoly, mi nem. Ez most komoly. - Ottó! - szólongat -, Ottó! Majd sarkon fordul, és hallom, hogy a doktort hívja a doktor mobilszámán, Debrecenben, mert a doktor már elôzô nap lement a kálvinista Rómába. - A helyzet egyszerûen tragikus - közli a doktorral -, így nemhogy Debrecenbe nem jutunk el, de az elôszoba ajtajáig sem. - Nem hiába bíztam én V. doktorban eleitôl fogva. Mondja máris a telefonba, hogy mi és meny-nyi az a gyógyszer, amit és amennyit bevehetek anélkül, hogy használhatatlanná torzítanám a vizsgálati eredményt, de azért képes leszek elvánszorogni a négyemeletnyire alattunk, az utcán várakozó autóhoz. Nem parkoló autót mondok, hanem várakozót, mert miután Juli és Lavínia eldöntötték, hogy nekem semmi sem drága a tudomány elôremeneteléért, gondoskodnak a maximális kényelmemrôl, és ezért nem a mi kocsinkkal, egy sportos, mokány, kis piros autóval vágunk neki az útnak, hanem az övékével, egy menedzserméretû Toyotával. Utolsó megszégyenülésként a mai délelôttre ebbôl mászom ki, hogy a kocsinak támaszkodva egy kórházi kacsába pisiljek az út szélén, miközben Juli és Lavínia, a tudomány fedett ügynökei a horizont felett gomolygó felhôket bámulják mereven. Már nem is káromkodom. Annak is van határa, hogy meddig lázadozunk a sors ellen. A szekérnek mennie kell, a tudománynak haladnia. Milyen igaz! Némi keresgélés után Debrecenben egy benzinkutas segítségével megtaláljuk az atommagkutatót, kocsival óvakodunk a PET-centrumig. Itt aztán a magyar egyiptológia kiváló mûvelôi tanúi lehetnének annak, hogy Tutenkámen (Tut-Anch-Amon) múmiája hogyan vánszorog fölfelé a bejárati ajtóhoz vezetô öt lépcsôfokon, hogyan esik be az ajtón (az ajtó a parkinsonos betegnek, még az olyan félig gyógyultnak is, mint amilyen én vagyok, különleges tereptárgy, bemenni rajta vagy egybôl sikerül, vagy csak nagy sokára, többszöri nekiindulás után), csakhogy errefelé nem annyira a magyar egyiptológia kiváló mûvelôi kergetôznek a langy esôben, sokkal inkább a pajkos elektronok. A PET betûszó, a Pozitron Emissziós Tomográf magyargol nyelvû tudományos elnevezés rövidítése. A pozitron, ahogy ezt ma már minden nagycsoportos óvodás tudja, az elektronnal azonos tömegû, de azzal ellentétben pozitív töltésû elemi részecske. Az emisszió nem azt jelenti, hogy ez az a bizonyos külképviselet, hanem azt, hogy valamely anyagi forrás kibocsát magából valamit, mondjuk, anyagi részecskéket, teszem azt, pozitronokat. És most jön, hogy stílusosan fogalmazzunk, a képbe a tomográf, ami megint csak nem az emberek tömeges gróffá válását jelenti, hanem egy orvosi vizsgálathoz használatos technikai eszközt, egy sajátos fényképezôgépet, mely belelát testünk belsejébe, és az ott látottakról felvételeket tud készíteni, úgynevezett rétegfelvételeket, azaz egymástól néhány szögnyire eltérô pozícióból fölvett képek sorozatát, melyeket egy, a készülékkel összekapcsolt számítógép térbeli képnek tud értelmezni. Ez az eljárás, angol nevén a computer tomography a nevezetes CT, a számítógéppel értelmezett rétegfelvételek, az orvosi diagnosztika királya. Egészen a legutóbbi idôkig, amikor a valódi dinasztiák történetéhez hasonlóan e téren is megjelentek a trónkövetelôk, a mágnesesrezonancia-vizsgálat például, az orvosok napi szóhasználatában röviden csak MR-nek becézett eljárás, mely a közönséges emberi agyvelô számára nem egészen fölfogható módon tud többet vagy mást, mint a CT. Magunk, akik részt vettünk mind a két fajta vizsgálaton, úgy tudnánk leírni a különbséget, hogy az MR-vizsgálat alkalmával egy ordító oroszlán torkába helyezik a szó szerint csôbe húzott (na jó, tolt), különleges zajhatásnak kitett, vizsgálandó személyt, akinek, ha eddig nem lett volna klausztrofóbiája, azaz bezártságiszonya, ezután minden bizonnyal lesz. Az ebbôl az alkalomból készült felvételeket viszont, V. doktor elmondása szerint öröm nézni. De mondtuk már, mindenünket a tudományért; majd eltartanak a barátaim (egy nagy francot, Stefikém, azt!). Ezért vagyunk most itt, Debrecenben, a PET-vizsgálatok helyszínén. A PET, amennyire ezt különleges elôképzettség nélkül megérthetjük, nemcsak egyszerûen többet, lényegileg mást tud, mint a CT vagy az MR. Az utóbbiak bensônk fölépítésérôl adnak strukturális, azaz anatómiailag értékelhetô információkat, a PET a funkcionális mûködésrôl, a sejtek biokémiai tevékenységérôl továbbít híreket. Az idegsejtek legfôbb tápláléka egy glukóz nevû anyag. A daganatos sejtek orvosi körökben közismerten nagy étvágyúak. Ha ezt a falánkságot egy bizonyos sejtcsoportosulásban ki tudjuk mutatni, egy daganatképzô folyamat kezdetének vagyunk tanúi, akár még azelôtt is, hogy ez a folyamat anatómiailag értékelhetô elváltozásokat hozna létre. A PET-vizsgálatnak tehát kiemelkedôen fontos szerepe van a daganatos betegségek korai diagnosztikájában. Ahhoz azonban, hogy ezt a szerepét betölthesse, nyomon kell tudnunk követni a glukóz útját, meg kell gyûrûznünk a molekuláit, mint a madarakat, erre szolgál a vizsgálatokhoz használt sugárzó izotóp, ha jól tudom, az oxigén egy meglehetôsen bomlékony izotópja, melynek felezési ideje két perc, miért is a sugárzó anyagot helyben állítják elô, az atommagkutató részecskegyorsítójában, és ugyanezért az anyag nagyobb távolságra nem szállítható, a vizsgálatot helyben kell végezni. A vizsgálat során a glukóz meggyûrûzéséhez használt izotóp pozitronokat bocsát ki, a sugárzás erôsségét számítógéppel mérni lehet, a mérési eredményekbôl következtetéseket lehet levonni. Ilyen egyszerû. Nem kell hozzá más, csak egy akadémiai kutatóintézet, egy ciklotron meg néhány tucat kutató összehangolt munkája. Az én esetemben különben nem daganat után kutakodnak. Azt kívánják kideríteni, hogy van-e hatással, s ha igen, mifélével, az agyi idegsejtek étvágyára a belém ültetett neuropészméker ki- vagy bekapcsolása, és naponta szedett gyógyszereim be-, illetve nem beszedése. Minden adat fontos lehet abban a néma háborúban, mely a gyógyszeres kezelés és a mûtéti beavatkozás hívei között folyik, s melynek során a gyógyszeres kezelés elfogult hívei a mûtétek hasznosságát eleve vitatják. Tetszik nekem vagy sem, sikeres mûtétjeim alanyaként közérdekû perben vagyok megidézve mint tanú; már megint feleségemnek, az emberiség fogadott anyukájának lett igaza! Maga a PET-vizsgálat egyébként nem sokban különbözik a CT-tôl. Ugyanúgy rögzítik a fejemet, de minthogy az atomkutatók érzékenyebb lények a sebészorvosoknál, nem a koponyacsontba hajtott fémcsavarokkal, csak simulékony ragasztószalaggal, ugyanúgy körbejárja a fejemet az automata felvevôgép, a szerkezet nem ordít rá váratlanul a vizsgálati emberanyagra, hogy az a rémülettôl összeszarja magát, civilizált körülmények között fekszünk hanyatt, és tesszük a dolgunkat, mert az is van, tennivalónk, a vizsgálat bizonyos szakaszaiban szabálytalan idôközökben felhangzó dudaszóra egy fogantyút kell jobbra-balra, ütközésig elmozdítanunk. A reakcióidônket mérik a fiúk, föltehetôleg abból a célból, hogy meghatározzák, mely pillanatban változtatja meg a sugárzó izotópként egy kanülön át a vérünkbe juttatott pozitronok mennyisége alapvetôen kétkedésre hajlamos, reakciós világszemléletünket. Léhán viccelôdünk, mint látható, telik rá az idônkbôl. A vizsgálat hosszadalmas, négyszer futjuk ugyanazt a kört, egyszer gyógyszer nélküli állapotban, kikapcsolt pészmékerrel, majd gyógyszer nélkül, bekapcsolt pészmékerrel, harmadszorra gyógyszerrel, kikapcsolt pészmékerrel, végül gyógyszerrel és bekapcsolt pészmékerrel. Minden szempontból kielemezve fekszem az utókor elôtt, amikor azt hallom: "Ottó, a szemét!" A látszat ellenére a mûszerek egyik helyi parancsnoka nem a becsületembe készül gázolni, hanem arra figyelmeztet, hogy a mérések bizonyos szakaszában csukva kell tartanom a szememet, és én errôl most bizony elfeledkeztem. Közel négy órával azután, hogy Tutenkámen (Tut-Anch-Amon) aranymaszkjával az arcomon betámolyogtam az épületbe, daliás mozgássérültként lépek ki a labor ajtaján. - Bevett gyógyszerrel a hülye is tud menni! - hagyok magam után egy szimatnyit a költô kénkôszagából. A visszaúton is Lavínia, a gesztenyeszín hajú nagymama vezet. Visszafogja magában az olaszt, a Toyotában a japánt, külországi autóutakon a Toyota leginkább százhatvannal szeret repeszteni. De hát ez Magyarország, a mohácsi vész meg minden, és most még ráadásul ez az uniós tagság is, ec, pec, kimehetsz, holnapután bejöhetsz; családias százhússzal zümmögünk a bûnös város, Budapest felé.

(Fehér farok avagy laudáció avagy egy honfikebelnek lángoló érzeményi abból az alkalomból, hogy kedvelt áprilisi ifiúnk, Péter is betölté az ötvenet) - Nocsak!

MARTIN JÓZSEF:

Putyintól Jelcinig és Tamási Áronig

Milyen elnök lesz Putyin? - ez izgatja most a világot. Tényleg megkísérli, hogy erôs államot építsen ki? Valóban élvezi ez ügyben a Nyugat támogatását? Megpróbál a gazdasági reformok felé lépni? Több személyi döntése, legutóbb egy 38 éves liberális közgazdász tanácsadói kinevezése, látszik erre utalni. Fontos, sôt sorsdöntô kérdések, s nemcsak Oroszország szempontjából. De engem az is foglalkoztat, hogy milyen elnök volt Jelcin, aki most emlékiratokat ír, immár másodszor. S Kleió mit sugall majd a történetíróknak - Jelcinrôl?
      Két Borisz Jelcin van a világon. Mint a már magyarul is megjelent, régebbi emlékirataiból tudható, az ifjú és nagyratörô szverdlovszki pártfônök egykor nagyon szeretett volna fiúgyermeket. Miután Lena lánya megszületett, Jelcin másodjára mindenképpen fiút akart; "bár nem babonás", férfisapkát és fejszét tett a párna alá, ám mindhiába, a második gyermek is lány lett. Az emlékiratokban Tányaként emlegeti; Tatyjanát a világ is megismerte, hamar elbocsátotta Putyin, az akkor még ideiglenes elnök. Tehát mindkét gyermek lány lett, de Tánya végre fiút szült, aki a Borisz keresztnevet kapta. S a család élt a szovjet törvények adta lehetôséggel, a kisfiú nem az apa, hanem a nagypapa nevét vette föl: tehát ô is Borisz Jelcin.
      Ketten élnek tehát ezzel a névvel, de sokkal fogasabb kérdés, hogy a történelemben "hány Jelcin" él majd tovább. Se szeri, se száma a találgatásoknak, s egyelôre csak az bizonyos, hogy az értékelések olykor homlokegyenest ellentétesek. Orosz honfitársai sem egységesek abban, hogy miként ítéljék meg Oroszország 1991-ben megválasztott, s 1999 végén leköszönt elnökét. A jó értesülései miatt gyakran idézett Eho Moszkvi rádióállomás vezetô hírmagyarázója szerint a Kreml lakója "zseniális romboló" volt, soha semmit nem épített, de nagyon értett ahhoz, hogy a "rombolás mechanizmusait" ellenôrzése alá helyezze: a társadalom politikai, szociális, fizikai és morális fáradtságát, az oroszok elégedetlenségét a Szovjetunióval, s a közember ingerültségét az elittel szemben, a hatvanas évek nemzedékének nagyfokú kiábrándultságát. Egy független hetilap, az Obsaja Gazeta politikai kommentátora egy ízben ennek éppen az ellenkezôjét fejtegette: semmit nem rombolt le, a Szovjetunió és a kommunizmus már súlyosan beteg volt, s ô elnökként csupán megérezte ezt, mintegy követte a folyamatot. Szerinte Jelcint valójában az ígéretei alapján kell megítélni: mielôtt hatalomra jutott, kilátásba helyezte, hogy fölszámolja a kommunizmust, demokratikus orosz államot épít, megoldja a gazdasági válságot. Csak az elsô ígéret teljesült, bár sem a kommunizmust, sem a Szovjetuniót nem ô "ölte meg", maguktól szenderültek jobb létre. "Koporsójukba az elsô szöget Gorbacsov verte, az utolsót Jelcin" - véli a hírmagyarázó, aki szerint a be nem váltott ígéretekrôl nem Jelcin tehet, hiszen ezeréves történelme folyamán Oroszországnak még egyetlenegyszer sem sikerült demokratikus államot teremtenie. A sor folytatható: egy liberális képviselô szerint Jelcin maga volt a hatalom: csak egy dolgot akart, a hatalmat, de azt "mindenáron". Az Itogi címû hetilap fôszerkesztôje viszont úgy látja, azért tudta Gorbacsovot elszigetelni az országtól és az országot Gorbitól, mert Oroszországban "forradalmi" újítást valósított meg: a választásokat. A szavazók többsége kétszer is megválasztotta, ám demokratizmusa csak a voksolás idejéig érvényesült, a kormányzás mindennapjaiban és az ország irányításában "messze nem bizonyult demokratának".
      Melyik arca maradhat meg ennek a sokszorosan Janus-arcú, a Le Monde szerint "vitatott és kiszámíthatatlan" politikusnak? A választási gyôztesé? Vagy a puccsistáknak ellenállóé, aki 1991 augusztusában egy harckocsin állva osztogatta parancsait, s talán tudatában sem volt annak, hogy a huszadik század egyik legfontosabb eseményét készíti elô - nevezetesen a Szovjetunió fölbomlását? Vagy a '93-as Jelciné, aki sokak szerint ekkor váltott irányt? Föloszlatta a parlamentet, majd október harmadikáról negyedikére virradóra lövetni kezdte a moszkvai Fehér Házat, mert a magukat elbarikádozó képviselôk Ruckoj alelnökkel az élen nem reformpártiak voltak. A harcok nagyjából százötven áldozatot követeltek. A lövetô vagy a reformer Jelcin arca néz-e majd utódainkra az annalesekbôl? Vagy mindkettôé? Esetleg azé a politikusé, aki kétszer is, '94-ben és '99-ben csapatokat küld Csecsenföldre, hogy a legrosszabb nagyorosz imperialista hagyományok folytatójaként nyomja el a csecsenek függetlenségi törekvéseit? Vagy, mint sokan állítják, a Csecsenföld valóban maga a maffiavilág? A majdani történelmi portrét színezik csupán, vagy meghatározzák-e az elnöki szeszélyek, az italozó és súlyosan beteg ember váratlan húzásai? Tud-e majd az utókor például az 1994-es írországi botrányról, amikor a betervezett programot munkatársai azzal mondták le, hogy az "elnök fáradt"? Valójában az elnök ezúttal is mélyen a pohár fenekére nézett; máskor meg tolmácsainak kellett közbelépni, hogy kiigazítsák az államfôi bakikat, de például '94 augusztusában az orosz csapatok németországi távozásakor ráförmedt a díszszázad zenekarára, és mennydörgô hangon követelte, hogy a Kalinkát intonálják...
      Talán az is megkockáztatható, hogy ahány ország, annyi Jelcin-kép: a Rajna partján alighanem az a legmaradandóbb Jelcin-emlék, hogy a német egyesítés mûvének befejezése már az ô korszakára esik, bár a fal lerombolása és az NDK bukása még Gorbacsovnak jutott. Az elsô orosz elnök, aki egyébként soha nem tudott olyan népszerû lenni nyugaton, mint Gorbacsov, de talán hazájában sem volt soha olyan népszerûtlen, mint az SZKP utolsó fôtitkára. Az amerikaiak számára a nukleáris titkok ôrzôje mellett sokáig a reformok egyedüli letéteményesének bizonyult. S Jelcin kétségkívül úgy játszott vagy féltucat miniszterelnökével, mint egy ügyes sakkjátékos a figurákkal, meglehet, Putyint is nagyon "kiszámította"; hosszú távon, persze, amúgy orosz módra, hogy a szentpéterváriak, vagyis a reformerek gyôzhetnek.
      Ahány év, annyi arc, ahány elemzés, annyi portré: a zseniális taktikusé, a korrupciógyanús, a családtagjait pozícióba juttató politikusé, vagy azé az elnöké, aki végül is sok katasztrófát megakadályozott. S ha ahány ország, annyi Jelcin-kép, akkor megkockáztatom, hogy a "magyar" Jelcin mindenekelôtt az '56-os: az az államfô, aki elsô elnöksége lendületében fejet hajtotta a 301-es parcellában, bocsánatot kért a forradalom leveréséért, s értékes dokumentumokat szolgáltatott vissza. Ez a "magyar" Jelcin, csaknem negyven év múltán, beteljesítette egyik zseniális írónk páratlan jövendölését. A forradalom eltiprása ellen tiltakozva a magyar írók nyilatkozatát megfogalmazó Tamási Áron 1956. december 28-án így vallott: "...keserves szívvel kell megmondanunk, hogy a szovjet kormányzat történelmi tévedést követett el, amikor vérrel festette meg forrásunk vizét. Dicsô költôink élô szelleme és az emberi igazság segít nekünk abban, hogy jóslatot tegyünk: eljön az idô, amikor a megtévedt hatalom bûnbánatot mond, mint ahogy az általa megdöntött hatalomnak is meg kellett bánnia ama tiprást, amelyben Petôfi elveszett."
      Eljött az idô: ezt a prófétai jóslatot teljesítette be a 301-esben a megtévedt hatalom nevében fejet hajtó Borisz Jelcin, akibôl - elnézést az unokától - mégiscsak egy van. Putyin ide, Putyin oda, Jelcin utóélete sem közömbös, az orosz történelem elsô, idô elôtt visszavonult elnökének "arcaiból" bôséggel válogathat az utókor. Van mibôl.

EÖRSI ISTVÁN:

A demokratikus ellenzék és a kapitalizmus

Illetlennek tetszô vallomással vágok neki ennek a cikknek. Nem emlékszem életemnek egyetlen olyan napjára sem, amikor azzal ébredtem volna, hogy szívemben vonzalom bimbózik a kapitalista világrend iránt. Szerintem a kapitalista világrend nem is arra való, hogy szeressék. Eleve az egyenlôtlenségre épül fel, legfôbb szellemi és spirituális rendezô elve a haszon, a birtoklás ténye pedig még a birtoklás tartalmát is elhomályosítja. Nézem a feliratot: McDonald's, és a vesszôcske a szó végén, a "d" és az "s" között azt tudatja velem, hogy ennek a McDonald nevezetû úrnak van valamije, de lényegtelen, hogy mije van, ahhoz képest, hogy ô a tulaj. Az e mögött rejlô szemlélet bizalmatlanságot vált ki belôlem. Amikor abban a boldogságban volt részem, hogy végiggördülhettem Amerika országútjain, színültig megtelt a fejem efféle vesszôcskékkel, melyek káprázatos bôségben pompáznak a különféle nevek és a birtokos rag között New Yorktól Los Angelesig (és vissza). Hevesen nemet intettem, mire kiröppent közülük néhány ezer a számon, az orromon, a fülemen át. Churchill híres mondása, mely szerint a "kapitalizmus" pocsék rendszer, csak éppen az összes többinél jobb, szintén nem szerelmi vallomás, mert a dicséret tárgyának nem jóságáról, szépségérôl, igazságáról, hanem rosszaságának, rútságának, igazságtalanságának elviselhetôbb mennyiségérôl és minôségérôl, vagy praktikus elônyeirôl mond véleményt. Ezek a praktikus elônyök egyébként önmagukban is perdöntôek. A kapitalizmust viszonylagos életképessége, ha más elônyei nem volnának is, toronymagasan a valóban létezett fölé emeli. A szovjet világrendszer összeomlása után nem lehet kétségünk afelôl, hogy a piacgazdaságnak (legalábbis jelenleg) nincs, vagy nem látható mûködôképes alternatívája. Hogy ismét személyes vallomást engedjek meg magamnak: legelkeserítôbb felismerésem 1989 óta, hogy a kisebb rossz stratégiáját és morálját kell támogatnom, olyasmit tehát, amit a kádári évtizedekben megvetôen utasítottam el.
      A rendszerváltozás idején azzal az illúzióval biztattam magam, hogy ha nincs is harmadik út, mert "a mi körülményeink között ez vagy mucsai provincializmusból vagy kerge utópizmusból fakad", de létezik valamiféle harmadik helyzet. Minthogy a mi térségünkben nem szerves gazdasági fejlôdés eredményeképpen, hanem rendeleti úton jön létre a kapitalizmus, talán kísérletezhetnénk a piacgazdaság valamiféle plebejusabb változatával, hogy "csökkentsük azt az ellentmondást és feszültséget, ami Nyugaton a politikai és gazdasági demokrácia, vagy ha úgy tetszik: a szabadság és az egyenlôség között feszül." Ezt a jogosult és mégis illuzórikus óhajt variáltam kifulladásig 1989 és 1991 között. Hivatkoztam az utolsó évtizedek regionális történelmi tapasztalataira, amelyek elkeserítôek voltak ugyan, mégis újfajta szociális érzékenységeket és igényeket fejlesztettek ki. A karavánt persze nem zavarta a kutyaugatás. Térségünkben a kapitalizmus mohó, korrupt, szociálisan érzéketlen változata jött létre, visszataszító hôsei az egymást váltogató kormányok klientúrájának ékességei.

A demokratikus ellenzék hagyatéka címû tanulmányában (Beszélô, 2000. március) Kis János felteszi a kérdést, hogy mi lett a hetvenes-nyolcvanas évek ellenzékeinek gondolataival a rendszerváltás után. Ismertet egy nagy hatású nézetet - ha jól értem, Alekszandr Smolarét -, mely szerint ezek az ellenzékek "azzal az igénnyel léptek föl, hogy mozgalmuk nemcsak a szovjet totalitarizmussal, de a kapitalista demokráciával szemben is alternatívát képvisel". Ez azonban romantikus tévhiedelemnek bizonyult, és az ellenzéki mozgalmak résztvevôinek gondolati nagyságát a leginkább az bizonyítja, "hogy 1989 döntô pillanatában képesek voltak hihetetlen gyorsasággal szakítani romantikus tévhiedelmeikkel". Kis János, aki rendkívül meggyôzôen fejti ki, hogy Smolar felfogásával ellentétben a demokratikus ellenzékeknek igenis volt önálló és folytatásra érdemes mondandójuk, Smolarnak ezzel a tételével nem száll vitába. Saját fejlôdésérôl beszámolva megemlíti, hogy a magántulajdon elsôbbségét csak a nyolcvanas években fogadta el, de még nyolcvanhétben is össze szerette volna egyeztetni a részvénytársasági szervezetet a dolgozói önigazgatással. A tulajdonformákról és társadalmi rendszerekrôl folytatott politikai vitáknak azonban nem volt gyakorlati jelentôségük, mert "a pluralizmus és a szabadság, a joguralom és a konstitucionalizmus melletti elkötelezôdés" a demokratikus ellenzék egészét végül is "a liberális demokrácia és a magántulajdonú piacgazdaság oldalára állította".
      Kitetszik az eddigiekbôl is: rám nem teljesen érvényes ez a leírás. Engem elsôsorban nem a pluralizmus és a szabadság, a joguralom és a konstitucionalizmus tisztelete állított a magántulajdonú piacgazdaság oldalára, hanem a kudarc: bárhogy szerettem volna, nem találtam a magántulajdonú piacgazdasággal szemben pluralizmuson és szabadságon, joguralmon és konstitucionalizmuson alapuló mûködôképes alternatívát, mégpedig olyat, melyet az elôbb említett értékekkel egyenlô mértékben hat át a szociális felelôsség. Kis János így jellemzi a demokratikus ellenzéket: "...nem azt mondták: jogunk van lapot indítani, gyûlésezni, szervezetet alapítani, mert államunk elfogadta az emberi jogokról szóló nemzetközi egyezményeket, melyek minden embert - tehát bennünket is - felruháznak ezzel a joggal. Hanem azt mondták: jogunk van lapot indítani, gyûlésezni, szervezetet alapítani, mert erre minden embernek joga van, miként azt az államunk által is elfogadott nemzetközi egyezmények elismerik." De ha lapot alapítani minden embernek joga van, akkor vajon enni és lakásban lakni nincs-e minden embernek joga? Az evés joga persze - ellentétben a lapalapítás jogával - nem kodifikálható, de ha mi a lapalapítást - mint a fenti idézetbôl olvasható - nem kodifikálástól függô jognak, hanem emberi jognak tekintjük, akkor ezt a rangot az emberhez méltó élet jogától sem tagadhatjuk meg. Az emberi jogok védelmezôjének tehát ezt kellene hirdetnie: "Senki sem fosztható meg attól, hogy egyen, lakjon, ruházkodjon, mert erre minden embernek joga van, még akkor is, ha ezt a jogot nem kodifikálhatták az államunk által is elfogadott nemzetközi egyezmények." Nem volna szabad elhallgatnia, hogy a magántulajdonon alapuló piacgazdaság - legalábbis eddig ismert formáiban - képtelen biztosítani ezt a jogot. Az olló a gazdagság és a szegénység között folyamatosan nyílik - már alig nyílhat tovább. Százmilliókat gyötör a harmadik világban pusztító szegénység. Miközben ezt írom, tízmilliókat fenyeget Afrikában és Indiában az éhhalál, nemcsak az aszály, hanem a globális kapitalista világgazdaság mûködési elveinek és stratégiájának következtében is.
      Amennyire igaza van Smolarnak és Kis Jánosnak abban, hogy 1989-ben a magántulajdonon alapuló piacgazdaságnak térségünkben nem volt és ma sincs alternatívája, annyira viszolygok attól a közkeletû nézettôl, mely szerint a kapitalizmus bírálatának feladása szakítás a romantikus tévhiedelmekkel, és a gondolati nagyság bizonyítéka. Smolar talán nem fogalmazott így - nem olvastam az elôadását -, de elegen hajtogatják ezt ahhoz, hogy beszélni kelljen róla. Minthogy manapság a kapitalizmus rendje térségünkben az egyetlen realitás, aki lemond bírálatáról, és még e renden belül sem keres humánusabb alternatívákat, az magáról a kritikai szemléletrôl mond le; ezért egyszer s mindenkorra megfosztja magát attól, hogy felfigyeljen az egyszer talán mégis felsejlô új válaszutakra. Az egykori demokratikus ellenzéknek azok a tagjai, akik felhagytak a kapitalizmus bírálatával, gondolati nagyság helyett konformista (bár némely esetben jól jövedelmezô) butaságot árasztanak.

Körülbelül itt tartottam gondolkodásomban, amikor az ÉS április 14-i számában megjelent Szalai Erzsébet cikke, a Tarsis vagy Ninive. Ez rádöbbentett arra, hogy nemcsak prokapitalista kritikátlanság dúl az egykori demokratikus ellenzék soraiban, hanem kivételes esetben olyasfajta baloldali érzület is, melyet a szociális igazságtalanság miatt érzett indokolt kétségbeesés érzéketlenné tett a pluralizmus, és általában a politikai szabadságjogok értékei iránt. A szabadságjogokkal együtt a rendszerváltozás vesztesei, vagyis a lakosság kétharmada számára kiürültek a pluralizmus, a joguralom és a konstitucionalizmus fogalmai is, mondja Ferge Zsuzsára hivatkozva Szalai Erzsébet. Ez a gondolat normális agy számára értelmezhetetlen. Ha mondjuk egy diktatórikus rendszerben megverhetô, internálható, lecsukható mindenki, aki nem lép be a termelôszövetkezetbe, és aztán jön egy demokratikus alapintézményekkel rendelkezô, pluralista rendszer, ahol mindez nem tehetô meg, akkor csak annyiban "ürültek ki" a demokrácia alapfogalmai az érintettek szemszögébôl, hogy a megveretés, internálás, lecsukás lehetôsége immár eszükbe sem jut. Márpedig a diktatúrákból, mint ezt Szalai Erzsébet is kitûnôen tudja, akkor sem iktathatók ki ezek a rossz lehetôségek, ha éppen nem élnek velük. A "rendszerváltás vesztesei" kifejezésnek megvan a maga szociológiai értelme; de ebbe a fogalomba nem vonták és nem is vonhatták be azokat a jótéteményeket, melyeket a demokratikus alapintézményeknek és az emberi jogok érvényesítésének köszönhetünk. Ezek a jótétemények, távolról sem kielégítô mértékben, azokat a rétegeket is védik, százalékokban ki nem fejezhetô módon, amelyek errôl nem vesznek, sôt nem is vehetnek tudomást.
      Elfogultságában Szalai Erzsébet eszmefuttatásának legalább két pontján megfeledkezik a méltányosság minimális követelményeirôl is. Tanulmányában Kis János kifejtette, hogy az okos politizálás nem a tárgyalófelek vagy ellenfelek erényeire épít. "Inkább arra célszerû törekedni, hogy a fontos szereplôk érdekeltek legyenek annak a megcselekvésében, amire az erénynek kellene rábírnia ôket." És: "A magam részérôl nem szeretnék olyan világban élni, mely attól mûködik jól, hogy mindenki borzasztóan erényes, és embertársaimnak sem kívánok ilyet." Világos, hogy az olyan társadalomban, ahol mindenkinek "borzasztóan erényes"-nek kell lennie, az erény mindenkire kötelezô kritériumai csak központilag szabhatók meg. Szalai Erzsébet figyelmét azonban elkerüli ez; az ô értelmezése szerint Kis János "erénytakarékossága" olyan rendszert tart kívánatosnak, "ahol az önzés a legfôbb erény". És tovább: "Mindenki nem léphet a Kánaán földjére, de mi legalább beléphetünk. Igaz, hogy a ti zsírotokon - de hát mi vagyunk az erôsebbek." Kis János mintegy tíz éve töri fejét, a nyilvánosság elôtt, a kapitalista piacgazdaság demokratikusabb és szociálisabb modelljének kialakításán. E vállalkozás esélyeirôl lehet vitázni - én is vitázom vele -, de ez a "belépünk a Kánaánba a ti zsírotokon"-szerû érvelés csak arra alkalmas, hogy felidézze rémálmainkba süllyedt pártállami újságcikkek logikáját.
      Ugyanilyen meghökkentô a másik példa is. Szalai Erzsébet szerint a közvélemény-formáló értelmiséget ma már csak az államszocialista rendszer ügynökeinek problematikája hozza lázba. Majd zárójelben hozzáteszi: "(Tényleg: mi van a mai ügynökökkel? Velük ki foglalkozik? Ôket ki ellenôrzi?)" Aki ilyen riposztkérdéseket rángat elô a fegyvertárából, azt valóban nem érdeklik a totalitariánus és a demokratikus rendszer közti különbségek. Mit jelenthet rólam a mai spicli? Hogy lesújtó a véleményem a miniszterelnökrôl? Hogy mikor, hova akarok utazni? Hogy milyen könyveket hoztam be az országba? Hogy mit gondolok, mondok, írok? A különbséget a demokrácia és a diktatúra közt semmi sem szemlélteti érzékletesebben, mint hogy demokráciában az ellenzékiség az alapvetô intézményrendszer része, ezért nem kriminalizálható. A politikai spiclik tehát, ha vannak ilyenek, összehasonlíthatatlanul csekélyebb mértékben veszélyeztetik az állampolgárok magánszféráját és boldogulását. Szalai Erzsébetet azonban, jelenlegi állapotában, egyszerûen nem érdekli ez a különbség. A kapitalizmus apologétáinak a társadalmi igazságtalanságra nincs szemük; Szalai Erzsébetnek a pluralizmus áldásaira. Kétfelé csóválom a fejem.

KISHEGYI JÚLIA:

Az egészségügy paradoxona

A magyar lakosság lassabban pusztul, mint a Tisza, talán ezért van az, hogy az egészség állapota és a halálozási mutatók még akkora érdeklôdést se keltenek, mint az a körülmény, hogy döglenek a halak.
      A haltetemek okozta elsô ijedelem még mindig elevenen élt a közvéleményben, amikor már a harmadik szennyezési hullám is levonult a Tiszán. A környezetvédôk szakmai ítélete sok tekintetben megoszlik ugyan, ám abban csaknem valamennyien egyetértenek, hogy megelôzô intézkedések egyáltalán nem voltak, hiányukat pedig sürgôsségi ellátással pótolni nem lehetséges. Mintha a Tisza védelmével is az történt volna, ami a magyar lakosság egészségével.

Az egészség értelmezésének paradoxona

Az Egészségügyi Világszervezet által elkészített és elfogadott egészségdefiníció nem csupán a betegség és rokkantság hiányát jelenti, hanem "a teljes fizikai, mentális és szociális jól-létet". Az egészséget nem statikus állapotként, hanem folyamatként definiálja.
      Nálunk az egészségügy, mint szinte minden egészségmegközelítésünk, alapvetôen betegségcentrikus. Az "egészségügy reformja" arra az ágazatra koncentrál, amely a "betegségügyet" kezeli. Még csak nem is körvonalazódik az az átgondolt, pártoktól független közpolitika, ami az egészség ügyét szolgálhatná.
      Amikor a lakosság egészségi állapotáról beszélünk, ezt nem a megbetegedésekkel, hanem a halandósági mutatók változásával jellemezzük. Így aztán a születéskor várható élettartam szégyenletesen alacsony mivoltából, az elhunytak életkorából, nemébôl, iskolázottságából következtetünk néhai egészségükre, vagy a néhaiak egészségére.
      Az orvosi megközelítésnél lényegesen leegyszerûsítettebb az az eljárás, amellyel a közgazdászok az egészséget a betegségek kezelésére vagy megelôzésére fordított egészségügyi kiadásokkal írják le. Nem ismeretes olyan magyar elemzés, amely a betegségügyet és az egészség ügyét együttesen kezeli és együttesen kívánja megreformálni. Az egészségfejlesztéssel kapcsolatos valamennyi magyar munkában összemosódik az ellátórendszer, a szûk értelemben vett orvosi prevenció (szûrôvizsgálatok, védôoltások) finanszírozása és az egészségbe történô szélesebb értelemben vett befektetés.
      Az egészségfejlesztés arra törekszik, hogy a meglévô, lassan és nehezen változó társadalmi, gazdasági, környezeti körülmények között a lehetô legnagyobb egészségnyereséget érje el. Ez a koncepció, mely húsz évvel ezelôtt Ottawa-charta néven vált híressé, új gondolatokkal bôvült az elmúlt két évtized folyamán. Felhívta a figyelmet a környezetvédelem fontosságára, kitalálta a színterekben való gondolkodást, vagyis azt, hogy az emberek magatartását, életmódját a legjobb hatékonysággal ott lehet alakítani, ahol életük döntô többségét töltik. Ennek megfelelôen a világon mindenütt "fokozódik az egészség iránti éberség", az egészségipar (a környezetvédelmi ipar mintájára) egyre nagyobb teret nyer, egyben kikerül az "egészségfejlesztéssel foglalkozó szakemberek" kezébôl és közpolitikaként jelenik meg. Pontosan ugyanúgy, ahogy a Tisza halálának kéne megjelennie.

A jóléti társadalmak és a magyar helyzet

A hatvanas évek kezdetétôl Kelet-Európa, a fejlett Nyugat és Japán halandósági mutatói érdekes eltéréseket kezdtek mutatni.
      A járványok helyébe másfajta halandóság (szív- és érrendszeri betegségek, rosszindulatú daganatok) lépett. Ez a szaknyelvben epidemiológiai tranzíciónak nevezett jelenség a különbözô társadalmakban különbözô idôpontokban következett be. Angliában és Walesben már a 20-as évektôl jelentôsen csökkent a tbc okozta halálozás, lényegesen megelôzve mind a gyógyszeres kezelés, mind pedig a BCG-vakcináció elterjedését. Ez a trend nem magyarázható másképp, mint a társadalomban végbemenô változásokkal: a gyorsan jobb körülmények közé kerülôk nem a fertôzô betegségekben, hanem az életmódváltozás következtében, elsôsorban szív- és érrendszeri betegségben haltak meg idô elôtt. Így volt ez az ötvenes évek végéig a fejlett Nyugaton mindenhol. Amikor nyilvánvalóvá vált az életmód kapcsolata a nem fertôzô betegségek okozta halálozással, akkor kezdték e társadalmak szervezett erôfeszítéseiket az egészségesebb életmód irányába terelni. Így lett a szívizominfarktusból, az elsô generációs gazdagok "menedzserbetegségébôl" lassan a társadalmilag hátrányos helyzetûek, szegények betegsége.
      Angliában több mint húsz évvel ezelôtt statisztikák hívták fel a figyelmet arra, hogy a halandóság státusfüggô: a felsô és középrétegek halandósága számottevôen javult, a szegényeké romlott. Minthogy azonban Angliában a szegények vannak kisebbségben, az összhalálozási átlag annak ellenére is javult, hogy a társadalmon belül a halandóságban megmutatkozó egyenlôtlenségek fokozódtak.
      Kelet-Európában más történt. Az epidemiológiai tranzíció csak a hatvanas évektôl vált nyilvánvalóvá. Az Elbától keletre és nyugatra élôk halandóságában megnyilvánuló, egyre növekvô különbséget azonban nem tudjuk az egyes betegségekre jellemzô kockázati tényezôk mértékében mutatkozó különbséggel megmagyarázni. Az eltérô kultúrák körében eltérô idôben megjelenô epidémiát célszerû szélesebb körben értelmezni.
      Japánban az ötvenes években a születéskor várható élettartam sokkal rövidebb volt, mint Angliában és Walesben, ma pedig egyike a világ legjobbikának (japán férfi 75,2 év, angol férfi 71,9; japán nô 80,9, angol nô 77,7).
      A migrációs vizsgálatok egyértelmûen igazolják, hogy ez a csoda nem a "japán génállomány" következménye. Az Egyesült Államokba költözô japánok megbetegedési és halálozási viszonyai a befogadó országéhoz hasonulnak. A "japán csodát" az egészségügyi ellátórendszerre fordított költségvetési hányad sem magyarázza: 1965-ben Japán a GDP-jének 4,3 százalékát költötte az egészségügyi ellátórendszerre, az Egyesült Királyság pedig 4,1 százalékát. A japán egészségügyre fordított összegek a GDP százalékában nem változtak számottevôen. Az egészségügyi ellátórendszerre Japánnál lényegesen többet fordító országokban mégis kisebb a várható élettartam növekedése, a szív- és érrendszeri halálozás pedig magasabb. A japán férfiak háromnegyede dohányzik, ennek ellenére Japánban a szív- és érrendszeri betegségbôl adódó halálozás 1970 és 1985 között harmincnyolc százalékkal csökkent.

A "japán csoda": társadalmi termék

Japán annyiban hasonlít a fejlett országokhoz, hogy a hosszabbodó életkilátások részben itt is a növekvô jövedelemnek köszönhetôk. Különbözik azonban tôlük abban, hogy itt a legkisebb a relatív különbség a magas és az alacsony jövedelmek között; a fellelhetô adatok szerint mindössze kétszeres.
      A társadalmi helyzetben meglévô különbségek és a halál elôtti egyenlôtlenség példájára érdemes még egyszer visszatérni. Az angol közalkalmazottak körében folytatott életmódhalandóság/kutatás eredményei szerint a magas társadalmi státusú dohányzó közalkalmazottak dohányzás okozta halálozási kockázata lényegesen kisebb, mint a náluk alacsonyabb státusú, ugyanannyit dohányzó közalkalmazottaké. Ezek az eredmények igazolják, hogy a halandóságot, majd abból visszafelé következtetve az életminôséget, betegséget, egészséget meghatározó legfontosabb tényezôk: a társadalmi-gazdasági szerkezet és ennek fejlôdése, a holisztikusan értelmezett környezet, az iskolázottság mértéke és e sorban csak legutolsóként az egészségügyi ellátórendszer.
      A magyar helyzet közismert, a népesség fogy, ennek azonban nem az alacsony születésszám az alapvetô oka. A szív- és érrendszeri betegségek, daganatok, májzsugor okstruktúrája az életmódban és a társadalmi tényezôkben van, éppúgy, mint Angliában vagy Japánban. Ha a magyarországi halandósági viszonyok napjainkban ugyanolyanok lennének, mint a szomszédos Ausztriában, a magyar népesség változatlan születésszám mellett is nône.

Az egészség drágább, mint az egészségügyi reform

A magyar lakosság katasztrofális egészségi állapotára és halandósági viszonyaira vonatkozó adatok a nyolcvanas évek közepétôl váltak mindenki számára hozzáférhetôvé. Ekkor a Miniszterelnöki Hivatal Csehák Judit vezetésével komprehenzív egészségfejlesztési stratégia kidolgozásába fogott. Ez volt Magyarországon az elsô és egyben utolsó olyan eset, amikor az egészséget támogató politikai szándék megfelelô kormányzati szinten fogalmazódott meg.
      A rendszerváltással az egészség kérdése lekerült a napirendrôl. A második kormányzati ciklus idején létrehozott Országos Népegészségügyi Bizottság nem volt hatékony, az egyes tárcák vezetô tisztségviselôi nem definiálták a maguk lehetséges mozgásterét, nem beszéltek közös nyelvet és lehetôleg alacsonyabb beosztású hivatalnokokkal képviseltették magukat ezen a fórumon.
      A jelenlegi kormányzat által megjelentetett egészségfejlesztési stratégia a külföldi tankönyvek fordításában merül ki. A magyar helyzet sajátosságait nem veszi figyelembe, a nemzetközi ajánlásokat átgondolatlanul, szlogenként alkalmazza. Az ellátórendszert rögtönzött reformlépésekkel próbálja toldozgatni, de azt még sejtetni sem engedi, hogy létezik-e egyáltalán az egészséggel kapcsolatos kormányzati vízió. Ígéretektôl, marketingkommunikációs stratégiától az egészségi állapot nem javul.
      Az egészségügy reformja az egészség ügyének szükséges, de nem elégséges feltétele.
      Az ellátórendszer reformja - a nagy ívû, végiggondolatlan bejelentések ellenére, mindnyájunk legnagyobb szerencséjére - egy helyben toporog.
      Amennyiben gazdag ország lennénk, megreformált egészségüggyel akkor sem tudnánk a lakosság egészségét nagyobb mértékben befolyásolni, mint a nemzetközileg is elfogadott 20 százalék. Ma az ellátórendszer ennél bizonyosan rosszabbul mûködik. Az ellátórendszer javításával az orvosilag elkerülhetô halálozás magyarországi mértékét talán tudnánk javítani, ez azonban az egészségi állapotban és a halandóságban nem hozna számottevô változást. Másképpen fogalmazva: még egy átgondolt "egészségügyi reform" sem jelentene orvosságot a lakosság egészségi állapotára.
      Az egészségügyi reform közmegegyezésen alapuló koncepciója hiányzik. A szappanoperákon mûvelôdô népesség körében jelentôs politikai tôkét kovácsolhat a Vészhelyzet magyarországi adaptációja. Egészségtôkét azonban aligha! Megérné a megfontolást, amikor az egészségi állapotot mindössze 20 százalékban befolyásolni képes ellátórendszert sem tudjuk finanszírozni, mit tud elérni, és mit szalaszt el a kormányzat. Nemcsak az egészségügyi ellátórendszer, hanem az egészségi állapot is vészhelyzetben van.
      Az egészségfejlesztés játéktere a társadalmi-gazdasági körülmények, a környezet állapota és az iskolázottság mértéke miatt nagymértékben behatárolt, ezen belül kell ésszerûen gazdálkodni. A jobb egészségi állapot összehangolt közpolitika nélkül reménytelen cél. Az egészségbe való befektetéshez ágazatok feletti és napi politikán felülemelkedni képes koordináció szükséges. Csakúgy, mint a Tisza feltámasztásához.
      Elengedhetetlen feltétel, hogy összeszámoljuk: az egészségügyön mint ágazaton átfolyó források mellett mennyi kormányzati, civil és üzleti pénz folyik el változó hatékonysággal az egészség érdekében. A meglévôk értelmesebb felhasználásával, újabb források nélkül, már befektettünk és nem herdáltunk.
      A rendszerváltás óta az elsô nem herdáló egészségügyi befektetés az volt, amikor az MDF-kormány a kistelepüléseknek tornaterem és közösségi ház építésére írt ki pályázatot. Ez a tevékenység azonban rövid ideig tartott és folytatás nélkül maradt. Jó befektetés a világbanki projektek humánerôforrás-javító része is, a kérdés csak az, van-e politikai akarat ennek hasznosítására.
      Szükséges lenne együtt látni, hogy melyek azok az ágazati tevékenységek, amelyek az egészséget is fejlesztik: kik csinálják ôket, menynyit ruháznak be a területre anélkül, hogy ez az egyes ágazatokban tudatosulna. Ha volna politikamentes elgondolásunk arról, hogy milyennek képzeljük el az ellátórendszer reformját és hogyan kívánunk befektetni az egészségbe - jó lenne.
      Az elsô megközelítésben nyilvánvaló, hogy az egészségbefektetés fô célcsoportja nem lehet más, mint az ifjúság. Hogy ennek érdekében azonban mit kell tenni vidékfejlesztésben, környezetvédelemben, oktatásban, egészségügyben, távközlésben, esetleg a nagymamák és nagypapák társadalmi megbecsülésében, nyugdíjuk meghatározásában, ne adj isten szociálpolitikában: ezek közös kezelése elkerülhetetlen kihívás. Az új országimázsra szánt pénzbôl talán még elkülöníthetô egy kevés a közös gondolkodásra.
      Az egészségbefektetés mint az ellátórendszer reformja kormánypártok és ellenzék közös, hosszú távú érdeke marad, függetlenül attól, hogy ki ül éppen kormányzati vagy ellenzéki pozícióban. Csak a kormányokat lehet leváltani, a lakosság, ha fogy is, egyelôre marad.
      Az egészségberuházás az egyik legnagyobb társadalmi erôfeszítést igénylô nagyberuházás, amely éppolyan közmegegyezést igényel mind a tervezés, a versenytárgyalás, a kivitelezés, az ellenôrzés tekintetében, mint például egy autópályaépítés. Mindannyiunk pénzének közmegegyezésen alapuló, hosszú távú befektetésérôl van szó, akárcsak a Tisza élôvilágának újrateremtésekor.

PAPP LÁSZLÓ TAMÁS:

Különös médiaegyensúly

A rendszerváltás óta a magyar közélet neuralgikus pontja, a konzervatív és/vagy szélsôjobboldali publicisták írásmûveinek visszatérô témája a baloldali-liberális eszmekör médiabeli dominanciája, divatos szóval élve: túlsúlya. Kár lenne tagadni ennek létezését. Kétségtelen tény, hogy a piacvezetô, de legalább piac- és szalonképes sajtótermékek többsége szabadelvûséggel megspékelt balközép irányvonalat követ, esetleg az értékmentes bulvár mûfajába tartozik. A másik térfélen vannak szalonképes, de piacképtelen lapok. Ilyen volt például a hosszú évek óta veszteséges Magyar Nemzet, amely a legközelebb került a nyugat-európai mércével is elfogadható konzervatív szellemiségû újság ideáltípusához. Léteznek piacképes, de szalonképtelen lapok. Ilyen a Magyar Fórum és a Demokrata. Ezek annyiban tekinthetôk piacképesnek, hogy önfenntartók: kielégítik egy akkora olvasótábor szellemi igényeit (vagy igénytelenségét), ami elég a nullszaldóhoz, sôt talán a szerény nyereséghez és korlátozott terjeszkedéshez is. Persze az ellentábor hetilapjainak presztízsét épp világnézeti determinációjuk miatt nem érhetik el. Jelenleg tehát nincs a rentábilis üzletmenet és az európai hangvétel kettôs normájának egyaránt megfelelô konzervatív sajtóorgánum Magyarországon. Persze történtek kísérletek a megteremtésére, divatos szóval élve a nyomtatott sajtó kiegyensúlyozására, eddig kevés sikerrel.
      Az egyensúlytalanság kárvallottjai eme áldatlan helyzet legfôbb okát egy olyan, saját köreikben tényként kezelt, állításuk szerint a rendszerváltás éveiben kialakult szituációban látják, amely eleve lehetetlenné tette versenyképes konzervatív média létrejöttét. Jelesül, hogy a Kádár-korszakban csak a napjainkban balliberális irányzathoz tartozó zsurnaliszták érvényesülhettek a sajtóban. A jobboldali nyilvánosság egyik szürke eminenciása, Tôkéczki László szerint "Az igazságot éppúgy, miként a hazugságot, csak akkor lehet kimondani, ha van olyan sajtótôke, amely ezt az üzenetet hordozni akarja. Magyarországon épp azért problematikus a sajtószabadság kérdése, mert az említett sajtótôke eloszlása irgalmatlanul aránytalan. Ráadásul azt is be kell ismerni, hogy a véleményartikulálásra, illetve véleményformálásra alkalmas egyének száma is rendkívül egyenlôtlen eloszlást mutat, ami pusztán abból az egyszerû helyzetbôl fakad, hogy kik voltak azok, akik az újságírást, a publicisztikát korábban gyakorolhatták (...) Gondoljunk csak bele, a médiaértelmiség java a 80-as évek közepéig lojális volt a szocializmushoz, majd ugyanezek az emberek 89-ben harcos antikommunisták lettek, míg 94-ben ismét ugyanazok lelkesen próbálták elhitetni, hogy voltaképpen az egész magyar társadalom a koalícióra szavazott." (Tôkéczki László: Történelem, eszmék, politika, Kairosz Kiadó, 1999.) A legenyhébb kifejezés az, hogy a fenti idézet nem fedi a valóságot.
      Vegyük csak sorban a jobboldali sajtó irányítóit. Kormos Valéria, a Magyar Nemzet eddigi fôszerkesztôje a Marxizmus-Leninizmus Esti Egyetem filozófia-esztétika szakának elvégzése után lett a Nôk Lapja belpolitikai rovatának munkatársa a hetvenes évek közepén. Szényi Gábor, Kormos Valéria helyettese, aki valószínûleg a fúzió után is megôrzi pozícióját, 1981-tôl vezette a Magyar Nemzet belpolitikai rovatát. Bencsik András, a Demokrata elsô embere 1982-tôl dolgozott munkatársként a Népszavánál, 1985-tôl a Népszabadságnál. Seszták Ágnes ezekben az években a KISZ KB hivatalos lapjánál volt állásban. A régebben a Vasárnapi Újság adásait szerkesztô, jelenleg a Magyar Fórumban publikáló Gyôri Béla ekkor az MSZMP politikai fôiskolájának a padját koptatta, hogy aztán munkásmozgalmi veteránokkal készítsen riportokat. Említhetném még Pálfy G. Istvánt, a Duna Televíziót felügyelô testület kormánypártok által delegált tagját, vagy Sugár Andrást, a Magyar Televízió elnökének tanácsadóját, akik szintén elismert és megbízható káderek voltak az átkosban. Tôkéczki László, aki a Valóság fôszerkesztôjeként, a Hitel szerkesztôjeként, valamint kormánypárti napilapok publicistájaként tevékenykedik, 1978-ban a marxizmus útjában álló világnézeti akadályok mielôbbi eltakarításának szükséges voltáról írt tanulmányt az 1978 februári Kritikába. Eme írásában felpanaszolja "...a nacionalista hangulatok újabb jelentkezését. Világszerte észlelhetô tendenciáról van szó persze, de nem magyar sajátosságok nélkül. Történelmünk eme rákfenéje is alkalmasnak látszik világnézeti alapozásra. Veszedelmét fokozza, hogy sajnos Európában néhány helyen szinte hivatalos pártfogásban részesül." Enyhén szólva groteszk, hogy ezek után éppen ô az, aki a nemzettudat felkent prófétájának szerepében tetszeleg. És ez csak a jéghegy csúcsa, a listát sok, kormánypártokhoz vonzódó sajtómunkással lehetne még bôvíteni.

Hiányzó konzervativizmus

Ha ez nem, akkor mi lehet az oka a jelenlegi kormánykoalíció által képviselt szellemiséget artikuláló orgánumok gyengeségének? A konzervativizmus által megjelenített értékrend, amely születésekor a felvilágosodás - a liberalizmus és a modern nemzeti tudat - által gerjesztett polgári átalakulás tagadásán és a meglévô társadalmi berendezkedés védelmén alapult, Nyugat-Európában évszázados törzsfejlôdés végeredményeként a polgári demokrácia és a nemzeti kultúra elfogadójává, integráns részévé vált. Egy modern konzervatív pártot egyetlen dolog köt a genezishez: a tradicionális vallásfelekezetekhez, a korábbi államegyházakhoz fûzôdô meghitt viszony. Az Elbától nyugatra hasonló változásokon ment keresztül az új rendet egalitárius-kollektivista alapon kritizáló munkásmozgalom is, amikor, lemondva a hatalom bástyáinak erôszakos meghódításáról, a konzervatívokhoz hasonlóan magáévá téve az emberi szabadságjogok és a magántulajdon tiszteletén alapuló liberális elveket.
      Magyarországon ez a dualizmus évtizedeiben beindult evolúciós folyamat nem mehetett végbe. A háborús vereség és Trianon sokkja elvileg felelôsségének elismerésére ösztönözte a tradicionális politikai elitet, amely a gyakorlatban egy anakronisztikus társadalomszerkezet fenntartásának támogatására pazarolta szellemi erôforrásait. A fontos közjogi és szociális problémák - a választójog kibôvítése, a földbirtokok aránytalan eloszlásának korrekciója, társadalmi modernizáció - rendezésének halogatásával a jobbra nyitott, balra zárt Horthy-rendszer megágyazott a szélsôségeknek. Itt kezdôdik a magyar konzervativizmus haláltusája. A Bethlen István nevével fémjelzett irányzat elutasította a fajvédelmet, a zsidótörvényeket, a náci/fasiszta totális államot éppúgy, mint a bolsevizmust, de nem volt hajlandó elfogadni a nyugati típusú parlamentáris demokráciát sem.
      A feudális eredetû privilégiumok 1945 utáni - össznemzeti konszenzussal megvalósuló - anullálásával az ilyenfajta konzervativizmus minden létalapját elvesztette. Az agrárreform és a demokratikus intézményrendszer kiépítése a Horthy-rendszer korábbi liberális-szociáldemokrata-parasztpárti ellenzékének mûve volt, amelyhez kezdetben még a Moszkvából hazatérô kommunisták is jó képet vágtak. Nagy Ferenc miniszterelnök emigrációba kényszerítéséig és a kékcédulás választásokig legalább a demokrácia látszatára ügyeltek. A régi típusú konzervativizmus reprezentánsainak itt már nem osztottak lapot. Az 1945-47 közötti idôszak eredményeit nem teszik semmissé a késôbbi események sem. Erre a legjobb bizonyíték az 1956-os forradalom, amikor egyetlen komolynak számító politikusnak sem jutott eszébe a két világháború közötti idôszak tulajdonviszonyainak és közhatalmi rendszerének a helyreállítása. Az újjászervezôdô pártok kivétel nélkül a társadalmi vívmányok megôrzésére szólítottak fel.
      A Horthy-korszakban privilegizált helyzetben lévô történelmi egyházak mozgástere is beszûkült. Jogosan állapítja meg Dessewffy Tibor, hogy "a magyar kommunisták egyik legsikeresebb, leghatékonyabb projektje volt a szekularizáció - társadalmi szinten is". Mindszenty bíboros lényegében önmagát szigetelte el ultrakonzervatív, egyházfôként közjogi szerepkörre igényt tartó, kompromisszumokra nem hajló magatartásával. Ezt a tendenciát erôsítette 1956-os szerepvállalása is, amikor emlékezetes beszédében a klérus anyagi jellegû sérelmeivel hozakodott elô. Épp ezért hazánkban a katolikus egyházfôk nem tudtak olyan integratív szerepet játszani az ellenállásban, mint Lengyelországban Wisinszky, Jozef Glemp vagy Karol Wojtyla.
      Erre föl 1990-ben kormányfô lett egy múzeumigazgató, aki szóhasználatával, gesztusaival a Horthy-korszak értékrendjét és ízlésvilágát jelenítette meg. Eszményeinek megtestesülését a "keresztény-nemzeti középosztályban" vélte megtalálni. "Ezen alapult az a látszat, mintha restaurálni akarná a régi világot" - ismerte el a vele szemben pozitív irányban elfogult Gergely András történész is. Példaképeihez hasonlóan kezdetben ô is engedményekkel kívánta leszerelni a pártján belüli szélsôjobbot. A kötelezô hittanoktatás bevezetését és a kormánypártoknak nem tetszô kisegyházak mûködésének felfüggesztését, az abortuszpolitika Ratkó Anna-féle modelljének valláserkölcsi szemforgatással dúsított változatának törvényi szintre emelését szorgalmazó javaslatok a történelmi egyházak informális befolyásának tudhatók be. Egy szekularizált és integrálódó, egyház és állam szétválasztását fundamentumnak tekintô Nyugat-Európa szomszédságában ez mindenképpen retrográd folyamatnak tûnt, még ha nem is lett belôle semmi. Horthy újratemetésének állami szintre emelése is ezt az - egyébként alaptalan - feltételezést támasztotta alá. Nem hiszem, hogy Antall József és kormánya valaha ilyen restaurációban gondolkodott volna, de elég volt a puszta gyanú is, az akkori ellenzék pedig habozás nélkül leütötte a felé dobott labdát. És valahol itt kell keresni a konzervatívnak nevezett sajtó kudarcsorozatának okait is.

Lojalitás és alulfinanszírozottság

A rendszerváltás után kormányzati segédlettel létrehozott újságok rövid idôn belül az MDF politikáját magyarázó és népszerûsítô propagandakiadványokká degradálódtak. "A megszûnés szélén álltunk, amikor bejelentkezett a lapért Antall József kormánya. Barátom behívatott, majd közölte: a sokrétûség ezennel megszûnik, mostantól lojálisak leszünk, ha akarok, lojális változatban maradhatok velük, ha nem, úgy legyek szíves elhagyni a lapot, melyben mellékesen nagyobb ünnepen és sorsfordulókor az elsô toll jogán én írtam a vezércikket. Mivel a lojális szótól világéletemben gyomorfájások gyötörtek, így gyorsan váltottam. Barátom ettôl kezdve kormánypárti lapot vezetett, mely kormányhoz odakötötte személyes sorsát. Az urat Bencsik Andrásnak hívják és a Magyar Demokrata fôszerkesztôje" - emlékszik vissza ezekre a hónapokra Siposhegyi Péter, a Pesti Hírlap egykori rovatvezetôje. (A többpártállam nyilvánossága, Kapu, 2000/2.)
      A politikai skála jobboldalán elhelyezkedô orgánumok az elmúlt tíz évben meg se próbálták piackonform stratégiával, tisztességes verseny során megszilárdítani pozíciójukat. A jobboldali sajtó születési rendellenességekkel jött a világra és az inkubátoron kívül pillanatok alatt elpusztulna. A jelenlegi kormányzat és az alkotmányjogilag ellenzékben lévô szélsôjobb egy olyan forgatókönyvet próbál a valóságba átültetni, amelynek életképtelensége már az Antall-kormány regnálása alatt bebizonyosodott. A kormánypárti vagy a kormánykoalíció szellemiségéhez közel álló lapoknak állami tôkeinjekcióval való életben tartása nem teremtett olyan helyzetet, amelyben ezek a szerkesztôségek, elszakadva a köldökzsinórtól, képesek volnának boldogulni a médiapiac farkastörvényei közepette. A legjobb példa erre az Új Magyarország és a Pesti Hírlap, amelyek az Antall-kormány éveiben a kézivezérlésû sajtó mintapéldányai voltak.
      Az elsô az ellenzéki ciklus identitászavarai után visszatalált eredeti szerepéhez. Munkatársai ezekben a napokban új hont foglalnak maguknak, a Magyar Nemzet ballasztnak tartott embereit pedig kidobálják a süllyedô léghajóból. A másik nem bírta szuflával, és kormányhû napilapból átalakult szélsôjobboldali hetilappá. Tulajdonosi jogokat is gyakorló fôszerkesztôje a radikális jobbosok berkeiben médiacézárrá és valóságos királycsinálóvá nôtte ki magát. A jelenlegi kormányhoz "kritikusan lojális" vonalvezetésükkel sikeresen, és az ô szempontjukból zseniális módon bezsebelik - normális konzervatív hetilap nem lévén - a Napi Magyarország és a Magyar Nemzet olvasótáborának jelentôs részét, illetve lefedik a Magyar Fórum állandó fogyasztóinak másodlagos preferenciáit.
      Mivel azonban nem profitszerzésre és legalább az elfogulatlanság illúzióját keltô tájékoztatásra, hanem egy extrém ideológia terjesztésére specializálódtak, képtelenek elôfizetôket és hirdetôket szerezni a lakosság irányukban el nem kötelezett többségébôl. Furcsa hallani e karakteresen nacionalista, globalizáció- és integrációellenes lap szerkesztôi részérôl a sirámokat, hogy náluk senki nem akar hirdetni. A hazai vállalatok és pénzintézetek többsége külföldi befektetô tulajdonában van, vagy található benne külföldi tulajdonrész. Groteszk lenne mindkét részérôl, ha a multinacionális tôke ármánykodásait ostorozó lapok egyúttal a Tesco vagy a Pannon GSM reklámanyagait közölnék. De hogy az általuk felkarolni szándékozott hazai vállalkozók túlnyomó része is inkább a HVG-ben hirdet, azért talán mégsem a globalizáció felelôs.
      A jobboldali napilapok alulfinanszírozottságának oka lehet az is, hogy médiaszociológiai kutatások szerint olvasótáboruk nagyrészt olyan társadalmi rétegekbôl - a rendszerváltás veszteseibôl - áll, amelyek jóval kisebb vásárlóerôt képviselnek, mint mondjuk a Magyar Hírlap elôfizetôi. Így hiába közelíti meg mennyiségileg a konkurenciát, nem lesz ugyanolyan mértékben vonzó a potenciális hirdetôk számára. Bármily furcsa, a topmenedzserek és sztárügyvédek zöme pártállástól függetlenül szívesebben veszi kezébe a HVG-t és a Népszabadságot, ha a tényekre kíváncsi, mint a Demokratát és a Napi Maót.
      Összegezve tehát: a jobboldali média piacképtelensége a konzervativizmus rendszerváltás utáni megújulásának elmaradásával, a társadalom valós igényeivel szembeni érzéketlenséggel, az impotenciát agresszivitással kompenzáló gyûlöletkampányokkal, a szélsôjobbtól történô elhatárolódás felemásságával és a felsorolt tényezôkbôl logikusan következô szalonképtelenség okozta káderhiánnyal, a lapkiadást üzleti alapon megközelítô befektetôknek a pragmatikus szemléletre képtelen újságcsinálással szembeni idegenkedésével magyarázható. A mai napig nincs egyértelmûen meghúzva egy mindenki számára látható határvonal a konzervatív és szélsôjobboldali hírközlô-véleményformáló objektumok között. Az antiszemita és ultranacionalista Magyar Demokrata azóta hírigazgatóvá avanzsált szerkesztôjének publicisztikáit összegyûjtô kötetbe Schmidt Mária, a miniszterelnök mai fôtanácsadója írt meleg hangú elôszót. Ugyanezen hetilap állandó publicistája, Lovas István nemzetközi lapszemlét szerkeszt a Napi Magyarországban, amelynek egyik vezetô munkatársa, Ludwig Emil nemrég még a Magyar Fórum fôszerkesztôjeként egzisztált. Bencsik András kormányzati pénzbôl is támogatott lapjának irodalomkritikusa, Pósa Zoltán egyben az FKGP félhivatalos kiadványaként ismert Kis Újság kulturális rovatvezetôje.

Állami beavatkozás

Kérdés, törvényes és etikus-e az állam beavatkozása a média erôviszonyainak átrendezése céljából, vagy minden ilyen lépés jogszerûtlennek és politikailag inkorrektnek tekinthetô. Mivel az a vélemény, mely szerint a magukat jelenleg konzervatívként identifikáló zsurnalisztákat jobban üldözték volna az elôzô rendszerben, mint az idôközben a liberalizmus vagy a szociáldemokrácia bûvkörébe került kollégáikat, enyhén szólva nem megalapozott, úgy vélem, nem várható el, hogy a mindenkori kormány zsíros dotációval pótolja a hiányzó olvasókat.
      Vegyük példaként a Német Szövetségi Köztársaságot. Van egy dolog, amiben Horváth J. Ferenc, az MTI korabeli bonni tudósítója és Bárány Anzelm, a Fidesz sajtóosztályának munkatársa tökéletesen egyetértenek. Abban, hogy az NSZK-ban a CDU/CSU két évtizedes (1949-1969) kormányzása után hatalomra kerülô szociáldemokrata-liberális kabinet éveiben (1969-1982) lehengerlô volt a konzervatív médiafölény. Az Axel Springer sajtókonszern, amely az országos napilapok 86 százalékát birtokolta, frontális támadást indított az új szövetségi kormány ellen. A Der Spiegel 1970. január 26-i kommentárja szerint "az európai szárazföld leghatalmasabb újságkiadója valamennyi újságjával úgy harcol az elsô szövetségi-német baloldali kormány ellen, mintha 1969. szeptember 28-a óta a világ tele lenne ördögökkel". A legnagyobb kormánypárt médiaszakértôje is elismeri, hogy "Helmut Schmidt is politikai öngyilkosságnak tartotta a Springer-lapokkal való konfrontációt". Miként az NSZK-ból való hazatérése után az MTV Híradójának fôszerkesztô-helyetteseként dolgozó Horváth J. Ferenc írta visszaemlékezéseiben: "Amikor 1969-ben az SPD/FDP került a kormányrúdhoz, óvakodott is a szociálliberális koalíció, hogy ujjat húzzon Spingerrel, aki akkoriban már szemet vetett a tömegkommunikáció immár leghatalmasabb eszközére, a televízióra is, trükkös kerülô utakon megpróbálva részesedést szerezni." (vö.: Bárány Anzelm: Volt egyszer egy sajtószabadság, In: Janus-arcú rendszerváltozás. Tanulmányok. Kairosz Kiadó,1998.; Horváth J. Ferenc: A "bildesítés" avagy behatolás egy hírgyárba, In.: Horváth J. Ferenc: Minden világok legjobbika? Buda-Pagony Bt. Bp., 1993.) Mindezek dacára Willy Brandtnak és az utódjaként 1974-ben hivatalba lépô Schmidtnek a legrosszabb pillanataiban sem jutott volna eszébe a média kiegyensúlyozásának (értsd: a kormánypártok érdekei szerinti átalakításának) tipikusan kelet-európai ötlete. Ennek ellenére tizenhárom évig voltak kormányon.
      A jelenlegi kormány szándékának becsületességében csak akkor lehetne fenntartás nélkül hinni, ha a jobboldali lapok uralnák a piacot, és Orbán Viktor Stumpf Istvánnal az oldalán az elnyomott baloldali és szabadelvû újságírás védelmében követelné a pozitív diszkriminációt. Valójában a szocialista-liberális oldallal való szellemi rokonság gyanújába fogott média jóval kevésbé függ az MSZP-tôl vagy az SZDSZ-tôl, mint a jobboldali sajtó a saját pártjaitól. A szociálliberális orientációjú napi-, heti- és havilapok szinte kivétel nélkül tôkeerôs nemzetközi kiadóvállalatok tulajdonában vannak. Ezek érthetôen riválisai egymásnak, mivel ugyanazt a vásárlóközönséget akarják meghódítani. A hazai médiavállalkozók is egymás farkasai, gondoljunk csak Fenyô János és Gyárfás Tamás barátinak éppenséggel nem nevezhetô kapcsolatára. Olyan központ, ahonnan nemzetellenes összeesküvôk falanxba tömörülve irányítják a jobboldali kormányok elleni rohamaikat, legfeljebb paranoiában és kisebbrendûségi komplexusban szenvedô tollnokok fantáziájában létezik.
      A jobboldali újságírókat viszont az ideológiai rokonságnál jóval szorosabb egzisztenciális kötelék fûzi a szívükhöz közelálló politikusokhoz. A Magyar Nemzet most kerül át az állami tulajdonban lévô Postabank sajtóholdingjából a Napi Magyarországot megszüntetni, szerkesztôgárdáját viszont átmenteni akaró Fidesz-közeli Mahir tulajdonába. E két lap hirdetôinek túlnyomó részét állami vállalatok, bankok és közintézmények adják (Magyar Fejlesztési Bank Rt., Szerencsejáték Rt., ÁPV Rt., Kárrendezési Hivatal, Pénzügyminisztérium, Ifjúsági és Sportminisztérium). Az FKGP szócsöveként ismert Kis Újság fôszerkesztôje maga Torgyán József, a Magyar Fórum szerkesztôbizottsági elnöke pedig Csurka István. A Hitel és a Valóság szerkesztését irányító Tôkéczki László egyben kormánytanácsadó is. Bencsik András lojalitását állami támogatással és beosztottjainak juttatott közszolgálati álláshelyekkel honorálták. Konzervatív és/vagy szélsôjobboldali politikusok sokkal direktebb módon ellenôrzik a velük szimpatizáló újságírókat, mint a másik oldal.

Egyensúly és képzés

E században sokféle módon próbált már a társadalom különbözô szféráiban mesterséges egyensúlyt teremteni a hatalom. A Horthy-korszakban vallási-etnikai, a kommunista diktatúra évtizedeiben osztálykategóriák alapján folytattak diszkriminációs politikát. Az egyik rezsim a "keresztény-nemzeti középosztályt", a másik a "munkáskádereket" akarta az autoriter rendszerekben megszokott adminisztratív nyomásgyakorlással helyzetbe hozni. Mindkét kísérlet diktatúrába és népirtásba torkollott. Az egyetlen, számomra elfogadható mód a kiegyensúlyozásra az, ha a konzervatív újságírók megszabadulnak az ôket a szalonképtelenség mocsarába húzó szélsôjobbos káderektôl és megpróbálják profi újságírásban lepipálni kollégáikat. Bizonyos körökben azonban már az is érdemnek számít, ha egy újság jobboldali.
      Lovas István, a Magyar Demokrata publicistája, a Magyar Televízió elnöki tanácsadója a Kapu már idézett számában "nem balliberális idôszaki sajtó" címszó alatt közös táborba sorolja a Magyar Nemzettôl a Magyar Fórumig az összes, általa konzervatívnak titulált lapot. Ezen az alapon egy magát liberálisnak valló közíró is ugyanazon irányzathoz sorolhatná a "nem jobboldali" újságokat a Magyar Hírlaptól egészen a Munkáspárt hetilapjáig. Lovas úr egyébként nemes egyszerûséggel lekommunistázta az állítása szerint csak a baloldali-liberális sajtóban hirdetôket. (Kommunista multinacionális vállalatok. Jópofa, nem?) Az egyetlen kitörési lehetôség az elhatárolódás és a piacközpontú szemlélet mellett a magas színvonalú újságíróképzés lehetne. Lovas István megállapítása szerint "Magyarországon minden médiaiskola és tanfolyam liberális kézben van". Eszerint az egyetemek médiatudományi tanszékei liberális megszállás alatt nyögnek. Ezek az ördögi liberálisok a tudomány szentélyeit is kisajátították. Valószínûleg liberális hegemónia érvényesül a Károli Gáspár Református Egyetemen, ahol Raffay Ernô és a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen is, ahol Schmidt Mária tanít a jobboldal egyéb nagyágyúinak társaságában. Csurka István is tisztában van eme szörnyû tényekkel. Tavaly júniusban a Parlamentben tette szóvá azt, hogy a Magyar Tudományos Akadémia és a Közgazdaság-tudományi Egyetem által létrehozott Vezetôképzô Intézetben induló posztgraduális közgazdasági szakújságíró-képzés tanári kara kivétel nélkül a Lovas által is ostorozott világnézethez tartozó zsurnaliszták soraiból verbuválódott. Ez akár még igaz is lehet, ám - mint azt Pokorni Zoltán oktatási miniszter az interpellációra adott válaszban leszögezte - "Ez a kurzus az én tudomásom szerint egy önköltséges képzési forma, ahol a hallgatók maguk döntik el, hogy vevôk-e arra a kínálatra, arra az étlapra, amit az egyetem kínál számukra, vagy sem."
      Hasonlóképpen nincs közpénz a Bálint György Újságíró Akadémia, a Népszabadság Oktatási Központ és a Budapesti Média Intézet által indított képzésekben. Ellenben kizárólag az állami költségvetésbôl finanszírozzák majd az MTV Akadémia elnevezésû, a közszolgálati televízióban 2000 szeptemberétôl induló újságíróképzést. Mint azt Lovas István a Nap-keltében elmondta, a képzést saját magán kívül olyan kiválóságok fogják koordinálni, mint a Brezsnyev-korszakban a televízió moszkvai tudósítójaként dolgozó Sugár András, a Panoráma üdvöskéjeként tündöklô Járai Judit vagy Chrudinák Alajos, aki az 1994-es választás során a kormánypárti tévé botrányosan elfogult negatív kampányát irányította - legalábbis Bárány Anzelm polgári médiatanácsadó cikke errôl tanúskodik.
      Figyelemreméltó a diploma utáni továbbképzésre jelentkezôk szelektálásának módja is. Az ilyenkor szokásos rövid életrajzon kívül maximum egy flekk terjedelmû bemutatkozó írást is kérnek a reménybeli újságíró-palántától Miért szeretnék újságíró lenni? címmel. A szerencsés továbbjutók vehetnek részt felvételi vizsgán. Mint tudjuk, a pályaorientáció taglalása meglehetôsen szubjektív mûfaj. Ebbôl kifolyólag nem valami etikus ennek alapján dönteni a továbbjutásról. Arról nem is beszélve, hogy a Lovas által liberális agresszió sújtotta területnek nevezett - az MTV-hez hasonlóan közpénzbôl támogatott - felsôfokú médiaoktatás eddig nem ismert ilyenfajta kontraszelektív gátat. Mindenki felvételizhetett, aki idejében beadta a jelentkezési lapot. A felvételi eljárás célja a tudásszint objektív mérése. Ezután következhet a hivatástudat, a szakma iránti elkötelezettség vizsgálata. Lovaséknak érdemes lenne egy-két tanításmódszertannal és oktatásetikával foglalkozó szakembert is felvenni a tanárok közé.
      A konzervatív újságírók reprodukciójának avatott mestere szerint egyébként "a kereskedelmi rádiók és kereskedelmi tévék balliberális gettók" és ezen mihamarabb változtatni kell. Ezen a gettón belül nyilván a díszgoj szerepét töltötte be az RTL Klub hírmûsorának szerkesztôje, Tarr Péter, aki késôbb a Napi Magyarország fôszerkesztô-helyettesi posztját töltötte be. Amikor felajánlották neki, hogy dolgozzon Csermely Péter hírigazgató keze alá, Tarr azt mondta: szeret felnézni a fônökeire, és errôl a szokásáról a továbbiakban sem akar lemondani.

SZILÁGYI GYULA:

Gatyában táncoló

"Horkolsz és vicsorogsz, büdös a szájad,
      csak döglesz az ágyon, akár egy állat."
      (Tatyjana levele Anyeginhez - a 8. házassági évfordulón)

Az a mítosz, amely szexuális életünk masculin szereplôit két részre - maszatoló értelmiségiekre és kemény döfésû parasztlegényekre - osztja, nem posztmodern termék. A Toldi populáris változata már századunk elsô évtizedeiben némi kritikai felhanggal utal az egyik csoportra, az "ez a nyavalyája sok fôúri háznak / nyegle udvaroncok nyalnak, franciáznak" sorokban. Az udvaroncok dekadenciájától távoli végeken, a tiszántúli kis településeken, a hagyományos coitusok puritán világában persze nyoma sincs a férfiúság ilyen elcsökevényesedésének. De a nôk itt is elégedetlenek. 36 egyedülálló, de tíz hónapnál régebbi partnerkapcsolatban élô, 22-35 éves nô közül csak négyen minôsítették kapcsolatuk szexuális részét "nagyon jó"-nak, s 18 volt azok száma, akik úgy gondolták, hogy az csupán "elfogadható". Ugyanakkor a megkérdezett férfiak (52 fô) mindegyike - alig titkolt büszkeséggel - úgy nyilatkozott, hogy saját szexuális teljesítménye "jó", illetve "nagyon jó". Annyi mindenképpen bizonyos, hogy nagyon eltérôek az értékelési kritériumok. De errefelé ritkán esik szó ilyesmirôl. A diszharmónia hatásai viszont hosszú távon hatnak és végig jól tapinthatók. A bugyi nélkül kötött kompromisszumok ugyanis jóllehet általánosak, aligha tekinthetôk egészségesnek

"A nagynéném a téli hónapokban majdnem minden héten átjön hozzánk valamelyik délután, s olyankor én a kocsmában töltöm az estét. Anyám nôvére 71 éves, szigorú tekintetû, bajszos nagysága, s mióta az eszemet tudom, állandóan eltékozolt fiatalságán kesereg. A húgom esküvôje elôtt, a nagy esemény közeledtével elérkezettnek látta az idôt, hogy a nôk világának nehéz titkait megismertesse a menyasszonnyal. Hát bizony nem irigyellek, édes Margitom - sóhajtozott, és tördelte közben a kezét. Mit ki kell állni egy asszonynak ilyenkor! Az én uram azt tette velem, hogy odaállított az ágy végihez, elôrehajtott a támlájára, aztán hátulról felhúzta az ingemet és úgy jött reám. Mindjárt négyszer, az elsô éjjelen. Én úgy féltem, hogy mindig elsírtam magam, és csak azt kértem, hogy legalább a lámpát fújja el, de azt se tette meg. Ennyit sem tett meg nekem - forgatta traktorkeréknyi szemét az öregasszony, én meg közben majdnem elröhögtem magam. Miska bátyám hat évig udvarolt Pircsikének, aki ezt úgy díjazta, hogy házasságuk évei alatt a családban Vén Kanmajomnak, Csupasztökû Ártánynak emlegette férjét, vagy ha dühös volt rá, egyszerûen csak úgy hívta, hogy az Öreg Takony. Szegény bíborfejû öregúr, hol a vérnyomásával kezelték, hol a szívével, a felesége meg csak hajtotta és siránkozott, hogy miért is ment hozzá egy paraszthoz. Amikor '48-ban összeházasodtak, még nagyon számított, hogy kinek mije van, de nem is ez volt a baj, hanem, hogy Miska bácsi gazdagyerek volt, Pircsike pedig a postán dolgozott. Aztán jött a történelem, és Miska bátyám fontos ember lett a faluban, valamilyen ifjúsági egyesületet (talán a KISZ elôdje volt?) szervezett, és ô hozta össze az elsô szövetkezeti csoportot is. Már házasok voltak, amikor Miska bácsit iskolára küldték, két év alatt érettségizett, aztán 1955-ben valahogy felsôfokú mezôgazdászi végzettséget is kapott. Pircsike teljesen kivirult: most már nagy ember a férje. A hatvanas évek közepén aztán megváltozott a helyzet. A faluban egyre többen vettek autót (mi is '69-ben jutottunk hozzá az elsô Trabanthoz), épült néhány új ház is, és Pircsikének - pedig akkor már Miska bácsi elnökhelyettes volt a szövetkezetben - se nagy háza, se kocsija. Sürgôsen pótolni kellett a lemaradást. 1974-re lett kész az új ház, ólakkal, istállóval, alsó épülettel és fóliával. Én akkor voltam nyolcéves, és egyik szombaton megnéztük az új birodalmat, Pircsi néni epezöld kiskosztümben arról panaszkodott, hogy mekkora kölcsönt kellett felvenni az építkezésre, Miska bácsi meg ócska munkaruhában, gumicsizmásan, szaros lapáttal a kezében ganézta a malacokat. Pár hónap múlva kórházba került, akkor éppen a vérnyomásával volt baj, lemondott az elnökhelyettességrôl, ágazatvezetô lett, Pircsike meg ott siránkozott nálunk, hogy most még ebbôl is kikopott az a szerencsétlen, nincs ennek semmi kitartása, mi lesz most velünk meg a sok adóssággal. Az öreg aztán kijött a kórházból és folytatta ott, ahol abbahagyta. Napközben a szövetkezet, reggel-este pedig gumicsizma, talicska, mezítlábas Kossuth. Késôbb szanatórium, infarktus, agyérgörcs, nyugdíj. A kárpótlást persze Pircsike bonyolította - akkoriban már bolsevik ártánynak nevezte az urát -, ilyen ügyben jöttek át hozzánk egy vasárnap délután. Miska bácsi már bottal járt, pótkávét ivott, és nehezen lehetett érteni a szavát. Úgy járt kezében a pohár, hogy elôször az ingén öntötte végig a narancslevet, aztán ahogy letette, az asztalon is. Piri néném meg ott elôttünk csúnyán legorombította az öreget. Nem hagyott azon egy tenyérnyi tisztességet se. Miska bátyámat kivittem a kertbe, már ültében is botjára támaszkodott, hallgattuk a méheket, kicsit megnyugodott, aztán megszólalt: olyan kellett volna ennek, amilyen a pap szamara volt. Mielôtt '49-ben elvitték a papunkat, túl akart adni az állaton és azt írta ki a kapujára, hogy "jó járású, heréletlen szamárcsôdör eladó. Hágni szeret, húzni tud". Ha jól meggondolom, Miska bátyám akkor érezhette magát Pircsike mellett utoljára embernek, amikor a pityergô fiatalasszonyt elôrehajtotta az ágy támlájára, aztán amúgy keményen megudvarolta. Neki sem lehetett mindennapi élmény, ha Piri néném máig sem bocsátotta meg." (T. J. 33 éves fuvarozó)

Érdekes módón a pszichoszexuálisan érett személyek között kialakult párkapcsolatok fennmaradásából nem következtethetünk a kapcsolat minôségére, legfeljebb arra, hogy "jelenleg (még) nincs jobb". Furcsa ellentmondás ez: a megkérdezett nôk szívesebben vállalják a csupán "elfogadhatónak" minôsített szexuális kapcsolatot, mint azt, hogy bizonytalan ideig egyedül maradjanak, vagy azt, hogy a közös ágyban magukhoz ragadják a kezdeményezést. Véleményük szerint az ilyesmi a férfi dolga lenne, de "nem törôdik ez semmivel. Amikor kell neki, magamhoz engedem, és akkor elvan rajtam egy ideig. Sokkal többet tudok én errôl, mint amit mutatok. De a múltkor is, egyszer a hasamra feküdtem, mert láttam egy filmen és szerettem volna, ha úgy csináljuk. Egy kicsit simogatott a hálóing alatt, aztán megfordított, de én visszafordultam. A párnára tette a fejét és azt kérdezte: nem akarod? Nem válaszoltam, csak kicsit megemeltem a csípômet, gondoltam, találja fel magát. Aztán mire szóltam volna valamit, elaludt. Tiszta, dolgos ember és nem is iszik, most ezért küldjem el?" A kocsmakerülô, dolgos ember errefelé gyakoribb álom, mint a királyfi a hófehér paripán. Ezek az álmok rendszerint teljesülnek, de megvalósulásuk után néhány évvel kiderül, hogy valami azért hiányzik. Ezt a hiányt rendszerint a nôk veszik észre, és valahogy úgy fogalmazzák meg, hogy "tulajdonképpen megvan mindenünk". Ez a mondat sok mindent jelenthet, de a tapasztalat szerint egyértelmûen a férfipartner genitális alulvezéreltségére utal.

"Tamás és Ági tíz éve házasodtak össze, aztán vagy öt évig építkeztek, a tetôszerkezethez én szereztem nekik faanyagot, és nagyon megnéztem, hogy minden jó legyen. Úgy gondoltam, hogy adósa vagyok. Egy kicsit úgy, hogy Tamással együtt jártunk Kunszentbe általánosba - öt évvel idôsebb nálam -, s ha az ottani gyerekek a szünetben el akarták dönteni, hogy az osztályban ki a falkavezér, engem mindig ô húzott ki a bajból. Aztán amikor Sopronba kerültem - ott lettem erdész -, csak a szüneteket töltöttem itthon, s valahogy megnôtt közöttünk a korkülönbség. Tamás már végzett géplakatos volt, diszkóba járt - errefelé ez még nem volt mindennapos -, én meg csak sóhajtozva néztem, amikor valamelyik lánnyal kiment egy kicsit levegôzni. Nem jött össze akkor nekem semmi, állandóan az erdôt bújtam és megpróbáltam vigasztalódni. Egyszer, április vége felé - ilyen késôn volt akkor a húsvét - kinn csavarogtam a Körtélyesen, amikor az almafás tisztás szélén megláttam Ágnest és a barátomat. Jóízûen csókolóztak, Ágnes egy lehajló ágba kapaszkodott, egy pillanatra leeresztette a kezét és hagyta, hogy Tamás kihámozza a pulóverébôl. Az erdészek ugye talpig úriemberek, s ennek megfelelôen úgy illett volna, hogy csendben tovasietek, én meg tizenhat éves voltam akkor, elôvettem hát a távcsövet (6x30-as Zeiss binokli), de úgy remegett a kezem, hogy meg kellett támasztanom. Ágnes gyönyörû lány volt - asszonynak is az -, s ha kölyökkoromban eszembe jutott, hogy milyen lehet meztelenül, hát nehezen aludtam el, a távcsô meg éles kontúrokkal mutatta, hogy a pulóver alatt nem visel fehérnemût. Akkor már nemcsak a kezem remegett, hanem a fogam is. Aztán Tamás hosszú percekig tartotta kezét a szoknya alatt, Ágnes már elengedte a faágat, Tamás nyakába kapaszkodott, szoknyája felhúzódott a csípôjére, hosszú combjai egyre jobban remegtek, a távcsô egy pillanatra befogta az arcát, és akkor láttam életemben elôször, hogy milyen az, amikor egy nô szemén gellert kap a fény. Késôbb Tamás következett, a fatörzsnek támasztotta fejét, Ági hátulról átölelte, egy kicsit kínlódott a nadrággombbal, aztán kezét a fiú ágyékára tette. Még egy vacogó pillantást vetettem Ágnes combjaira, amikor eligazította magán a bugyiját - csak otthon vettem észre, hogy a távcsô piros karikát rajzolt a szemem köré -, és úgy sompolyogtam el onnan, mint az oldalba rúgott kutya. Rázott a hideg, majdnem elsírtam magam, s folyton az járt a fejemben, hogy velem mikor történik már ilyen csoda. Szóval így került Ágnesék házára igen jutányos áron elsô osztályú tetôszerkezet. Tamás közben letette az autószerelô vizsgát valamilyen átképzésen, takaros kis mûhelyt húzott fel alsó épületnek, és kiváltotta az ipart. Ágnes Cserkén dolgozott a nôi fodrászaton, amire a ház elkészült, már ô helyettesítette a tulajdonost. Nem is tudom, hogy romlott el ennyire. Tamás úgy rendezte a dolgait, hogy amikor összerakott egy kocsit, próbaútra ment, beugrott Cserkébe, váltott pár szót bájos asszonyával, alkatrészeket vett, aztán jött haza. Ágnes meg egyszer csak megmondta Tamásnak, hogy ne járjon már be az üzletbe minden héten, mert olajos a keze, büdös a ruhája, bagószagú a lehelete, és mit gondolhatnak ilyenkor a vendégek. Azok a vendégek, akiknek férje itt nyavalyog még szombat délután is a mûhely elôtt, mert pont most szakadt le a kuplungtárcsa, pedig vasárnap keresztelôre kellene menni. Na mindegy. Aztán tavaly már Tamásnak a munkaruháját meg a cipôjét is le kellett vetni a mûhelyben, és papucsban meg kisgatyában mehetett csak fel a házba. Ágnes ilyenkor megállt az ajtóban, és ellenôrizte a bezsilipelést ("na vedd már le azt a dzsuvát, jaj, milyen mocskos vagy, nem lehet utánad kisikálni a kádat"). Nyáron ez még csak elmegy, de amikor karácsony elôtt láttam a barátomat, ahogy gatyában, nagykabátban meg strandpapucsban óvatoskodik saját háza felé, hát furcsákat gondoltam a szerelemrôl. Aztán tavasztól Tamás végképp kiszorult a családi fészekbôl, mert ilyenkor annyi a munka, hogy már hajnalban dolgozni kezd, Ágnes pedig ráér hétkor ébredni, hiszen a hölgyfodrászat csak kilenckor nyit. Járkál, fújtat, fogat mos, kávét fôz, ha én ötkor felébredek, már nem tudom kipihenni magam - magyarázta Ágneske, amikor a húgomnak új frizurát csinált. Szóval úgy van ez, hogy tizennégy évvel ezelôtt vacogtam végig a körtélyesi tisztáson a nagy szerelmi jelenetet, és ma Ágneske Dunhillt szív, Tamás Symphoniát, Ágnes sötétszürke szoknyában és pasztellszín blúzokban tenyészik, Tamásra meg ránôtt az olajos overál. Ágnes frizurája frissen melírozott (azt hiszem, így kell mondani), Tamás meg, ahol nem ôszül, ott kopaszodik. Munka után Ágneske könnyed, romantikus tévésorozatokkal élesztgeti magát, Tamás meg ilyenkor horgászni készül, és a mi trágyadombunkon kapirgál giliszták után. Amikor Ágnes dolgozik, barátom bemerészkedik a konyhába, és lecsót csinál magának ebédre. Ültünk egyik este a trágyadomb mellett, Tamás lába elôtt a gilisztás-dobozzal, kezében sörösüveggel azon morfondírozott, hogy vajon miért is szeretik a lányok a fiúkat, ha az asszonyok aztán utálják a férjüket. És te hogy vagy ezzel? - kérdeztem vissza. Hát hogy is lehetnék? - állt fel a barátom és megropogtatta derekát. - Tudod, nekem már csak útban vannak a tökeim." (T. B. 31 éves erdész)

Az könnyen elfogadható, hogy a nagy érzelmek tudatszûkítô hatását elrágja az idô, s a kölcsönös szexuális érdeklôdés intenzitása csökken. "Bizonyos számú nemi aktus után a nôstény nem vált ki közeledési reakciót az apaállatból" - mondják az etológusok, de humán relációban a jelenség teljesen szimmetrikus. A (túl)szocializált szexusban nemcsak az aktust közvetlenül megelôzô és követô idôszakokban támasztunk bizonyos követelményeket a partnerrel szemben, hanem az összetartozás teljes tartamára. "Persze, hogy dolgozzon, csak ne úgy, mint a párom. Én láttam egyszer Németországban egy autógyárat, ott a szerelôk világoskék ingben rakták össze a kocsikat, ennek meg, ha kimosom a ruháját, estére már olyan, mint a rongy. És egyébként is: délelôtt se legyen büdös, aki este le akar feküdni velem" - mondta Ágneske, amikor (az almafás tisztást már régen feledve) férjérôl beszélt. Azt persze nem lehet tudni, hogy az ilyen kategorikus követelmények vajon okai-e, vagy éppen következményei a szexuális disszonanciának. Annál is kevésbé, mert az összes lehetséges elvárások teljesítése sem garantálja a kapcsolat zavartalanságát. Urbanizált világunkban egyre többen élnek a kézenfekvô lehetôséggel: csak a csúcsra járatott hevület hónapjaira vállalják a kapcsolatot. De az aprófalvak szubkultúrájában az ilyen magatartás ismeretlen. A Tiszazugban ma még csak átutazóban jelenik meg az emancipáció.

"Gizella elvált asszony volt, 28 éves és madarász, akkor érkezett, amikor a Nemzeti Park szervezése kezdôdött. Áprilistól októberig valami kutatóintézet bérelt egy házrészt a faluban, abban lakott, és vízügyes kollégáim egymást taposták, hogy a ritka madárfajok fészkelôhelyeit megmutathassák neki. A segédgátôr is komoly feltûnést keltett, amikor megjelent egy kecskeméti könyvesboltban, és "madaras könyvet" akart venni. A fônök nem szerette a bonyodalmakat, így engem jelölt szárnysegédnek, tizenkilenc éves voltam akkor, még nem kezdtem el az egyetemet, nem számítottam egészen felnôttnek. Sûrû termetû, jó mozgású, sötétszôke asszonyka volt, a fiúk a kocsmában csak úgy emlegették, hogy Tantor, az aranyszôrû vadelefánt. Jártuk a réteket, gázoltunk a tocsogókban, ladikáztunk a morotvákon, Gizella fényképezett, jegyzetelt, füveket gyûjtött, aztán este megbeszéltük, hogy a következô napokban mit akar látni. Május közepén egyik délelôtt a falualjai holtágon fotóztunk, a régi depóniánál kötöttünk ki, s ahogy a térkép fölé hajolt, jó mélyen benéztem a trikója alá, ô meg visszanézett. Ha most visszagondolok, tényleg gyerek voltam még, elvörösödtem, bocsánatot dadogtam, és attól féltem, mi lesz, ha elmondja a fônökömnek. Ki akartam lépni a partra, de megfogta a vállamat. Szûz vagy? - kérdezte, és leültetett magával szemben a csónakdeszkára. Megráztam a fejem, de látta rajtam, hogy hazudok. Nem baj, mondta és megsimogatta a fejem. Akkor most részt vehetsz Gizi néni mesterkurzusán. Egy kicsit még fejemen tartotta a kezét, aztán kiegyenesedett. Az elsô lecke: nem pirulunk el, ha cicit látunk - és felhúzta pólóját a nyakáig. Valami földön túli bódulatban telt az idô, végigcsókolóztuk a napot, de az este nagyon nehezen indult. Összekaptam magam otthon, aztán átmentem Gizellához - most láttam elôször szoknyában -, és igen nagy lelkesedéssel meséltem a szürke gémek fészekrakásáról, közben nem tudtam, hogy fogjak hozzá ahhoz, amiért tulajdonképpen itt vagyok. Már csaknem elindultam hazafelé, amikor megfogta a kezem. Ugye nem ezért jöttél, Kukorica Jancsi? - meleg, barna szeme volt és magához szorított. Elôbb meggyújtott egy gyertyát, aztán odaállt elém. Vetkôztess le - nagyon lassan és nyugodtan -, itt az idô, hogy nagyfiú legyél. Levettem a blúzát, kikapcsoltam a szoknyáját, amikor a bugyihoz értünk, egy pillanatra megállított: ez még egy kicsit marad. Végigcsókoltam a testét, az ölét kerestem simogatásommal, egyre szaporábban lélegzett, és úgy mozdult, hogy helyet csináljon a kezemnek. Az ágy szélére ültem, szorosan elôttem állt, a hasához húzta a fejemet, és körmét végigfuttatta a gerincemen. Most vedd le rólam a bugyit - sóhajtotta -, aztán kicsit kijózanodott, hátamra fektetett, tekintete elmélyült és megkérdezte: tényleg elôször csinálod? Nem tudtam válaszolni, csak lehunytam a szemem. Segítek - mondta -, puhán megborzolta az ágyékomat, fölém hajolt, és magába fogadott. Iszonyatosan tudott szeretni. Aztán lassan én is megtanultam. Minden együttlétünknek külön koreográfiája volt. Gyorsan megszoktam a testét, de az arcával nem tudtam betelni. Bármilyen testhelyzetben kapcsolódtunk is össze, csak az arcát kerestem, a szemkontaktusra vágytam, a lassan megnyíló szájat, a hirtelen kitáguló pupillákat akartam látni. Az egyetemen albérletben laktam, vidám legényéletet éltem, megismertem azokat a lányokat, akik kifinomult technikával, ügyes mozdulatokkal, partnerüktôl szinte függetlenül, céltudatosan menetelnek saját örömük felé. Gizellánál mindez felesleges volt, ô csak szeretett, és ölébe hullott az öröm. Szolgálni akart, és szolgálatával engem jutalmazott, az ô jutalma az én csendes, de jól hallható boldogságom volt. Vadul beleszerettem. Arra gondoltam, hogy ô úgyis csak áprilistól októberig van terepen, a téli hónapokban Pesten dolgozza fel megfigyeléseit, én meg szeptembertôl Gödöllôn kezdek, és ami kellemes, az hogy is lehetne haszontalan, a legegyszerûbb tehát, ha hozzá költözöm. Szeptember eleje volt már, ökörnyál úszott a levegôben, a csapatokba verôdött vándormadarakat fotóztuk, engem pedig szorított az idô, tudnom kellett, hogy lesz-e tovább. Megpendítettem Gizellának a kérdést, ô a fejét rázta, és az arca megfagyott. Hallgass rám, Kukorica Jancsi - volt a hangjában valami tárgyilagos hidegség -, én már tudom, hogyan mûködik az ilyesmi. Túljutottam egy házasságon és egy élettárson is, ha kicsit ügyesebb kezem lenne, hipernaturalista stílusban festeném meg ezt az émelyítô groteszket. Csak egy jelentéktelen vázlatsor, hogy tudd, mire gondolok: reggel van, ülsz az ágyad szélén, egyik ujjaddal az orrodba nyúlkálsz, másik kezeddel meg elmélyülten és jólesôen vakarod a töködet. Közben büfizel is egy pohosat, mert dolgozik még benned a tegnap esti sör. A reggeli nap bágyadt fénye majd álmosan megpihen hosszúra nôtt lábkörmödön. Aztán kimész a fürdôszobámba, amely nálam kultikus helynek számít, telirakod a vécékagylót, és a fogmosás után a kézmosóba fújod az orrodat. Használod ugyan a légfrissítôt, de azért nem tanácsos utánad behaladni a szaniterbe. A saját szagommal sem vagyok ilyenkor kibékülve, mibôl gondolod, hogy megszeretném a tiedet? Este van, leveted az alsógatyádat, amely elöl sárga, hátul barnás, le kellene drótkeféznem, mielôtt a gépbe berakom. Megkívánsz egy hosszú, téli estén, és én egyszerûen kilépek a szoknyámból, és a vastag pamut-harisnyanadrággal egyszerre tolom le a bugyimat. A kritikus napokon majd melléd bújok, mert ilyenkor nagyon kellene a testmeleg, és reggelre összemenstruálom az ágyadat. Te a hátadon fekszel, horkolsz, vagy a fogadat csikorgatod, és szerencsém van, ha csak a tápcsatorna felsô végén vagy akusztikus. Ilyen lesz a mi világunk, kedvesem, amikor elmúlik a dürgés láza, igazán nem kívánhatod tôlem, hogy harminc évig szeresselek." (CS. B. 27 éves, környezetvédelmi mérnök)

"Post coitum omne animal triste est" - az Arisztotelésznek tulajdonított bölcsesség humán vonatkozásban azt jelenti, hogy a koitális rajongás idôszakát fagyosabb évek követik. Az aprófalvakban viszont mindenképpen hosszú távú, kiszámítható viszonyokra van szükség, mert itt csak összekapaszkodva van lehetôség a túlélésre, illetve gyarapodásra. Itt nehezen képzelhetô el az elsô néhány év közös munkájával összekapart háztartás és/vagy gazdaság szétválást követô megosztása, mert az csak tulajdonosának jelent értéket, a piacon még áron alul is értékesíthetetlen. A partnerkapcsolatok alacsony mobilitási rátájában tehát a tradicionális értékrend konzerváló hatása mellett gazdasági kényszerek is szerepet játszanak. Azt persze igen nehéz lenne felmérni, hogy akár a házasságokban, akár a partnerkapcsolatokban hogyan rétegzôdnek egymásra a szubjektív (érzelmi) tényezôk és a külsô kényszerek, de annyi bizonyos, hogy a túlélésért folytatott küzdelemben a férfiak hamarabb elhasználódnak. A kutatás során megkérdezett 36 nô közül "csak" hétnek volt hiányos a frontfogazata, a férfipartnereknél 21 esetben tapasztaltam ilyen elhanyagoltságot. A hölgyek részint a rossz közlekedésre, részint a pénz hiányára hivatkoztak, de ezzel együtt úgy nyilatkoztak, hogy a közeljövôben mindenképpen korrigálni akarják ezt a hiányt. A férfiak viszont nem találták tragikusnak a helyzetet: "Így is megrágom én még szöget is, ha kell. Ha elmennék az orvoshoz, lehetne új fogam, de akkor a sok jó pénz meg oda. Új gumi kell a traktorra, meg új motor kell a darálóba is. Nem a fogaimmal fogok ôsszel szántani. Aztán meg, erre a kis idôre már minek?" A képlet szerint tehát a tiszántúli aprófalvak asszonyai számára a mûködôképes gazdaság sokszor fogatlan férfipartnert jelent. A szerszámoknak valahogy mindig elsôbbségük van. Ez a megoldás mindkét fél számára elfogadható, a férfiak számára pedig egyenesen természetes. Aztán a nôk a kapcsolaton belül kiépítik magányukat, szexuálisan ellépnek partnerük mellôl. Nem akarnak lefeküdni egy elhanyagolt, kopaszodó férfival. Mindez persze még távolról sem jelenti a libidó szomorú fagyhalálát.

"22 éve vagyok pszichiáter és intézményvezetô, az a nevünk, hogy Egészségügyi Gyermekotthon, de nagyon sok az idôsebb lakó. Munkánk alapvetôen ápolási és gondozási feladatokból áll - ez tradicionálisan nôi hivatás -, ennek megfelelôen 64 nô és kilenc férfi munkatársunk van. A nôk nyáron lepkések, télen medvések, aki fél órát kerékpározik egy januári reggelen munkába jövet, az nem valószínû, hogy bálkirálynôként érkezik. Itt a faluban az intézet a legnagyobb munkaadó, aki az elsô évet végigcsinálja, az rendszerint itt is marad, alig van fluktuáció. Két évtized nagyon sok idô, a nôi magatartásminták elemzésébôl prosperáló tanszéket nyithatnék valamelyik alapítványi egyetemen. Én még gyermekkoromban sem hallgatóztam soha, de most pontosan tudom, hogy ha az ebéd után az ifiasszonyok egymás szavába kapdosva vidámkodnak, akkor férjeikrôl beszélnek - és igen kevéssé pozitív értelemben. Aki nem ismeri a beszélgetés témáját, az arra gondolna, hogy valami húgyagyú, tohonya háziállatról van szó, amelyik nemcsak haszontalan, hanem többnyire kártékony is. Az elsô években még tetszett ez a mindennapos csacsogó karnevál, csak akkor komorodtam el, amikor láttam, hogy a kilencfôs "csibekör" tagjai közül hatnak esett szét a házassága (három férj elvált, a másik kettô lepusztult alkoholista lett, az egyik férj pedig addig hajtotta magát, illetve addig hajtotta ôt imádott asszonya, hogy ma - 44 évesen - tolókocsiból és pálinkásüvegen keresztül szemléli a világot). Sokszor arra gondolok, hogy itt már nem egyszerû pletyóról van szó, hanem valami verbális feketemágia zajlik ilyenkor, amely a csoport megerôsítése által teljesül be. A pszichológiában az ilyen csoportokat önsorsrontónak nevezik. A partnerre vonatkozó, pozitívan visszacsatolt és destruktív kritika csökkenti a kapcsolat teherbírását, ennek hátrányos következményei aztán jól követhetôk. Én a stabil kapcsolatokat preferálom, már csak azért is, mert egy házassági krízis vagy válás közepette nehéz teljes érzelmi odafordulással foglalkozni lakóinkkal. Ha tudok, segítek, persze szigorúan kívül maradva a konfliktuson. Néha aztán még én sem tudok úrrá lenni a világ ellentmondásain. Gabika tiniként kezdett az intézetben, aztán tizenegy évvel ezelôtt férjhez ment, egy fiatal mezôgazdász vette el. Van egy kilenchektáros gazdaságunk, valamikor munkaterápia is folyt az intézetben, örömmel vettem, amikor a férj munkára jelentkezett. Rábíztam a gazdaságot, és nem bántam meg. Neki köszönhetô, hogy az igen szûkös költségvetés mellett is emberi életkörülményeket tudunk biztosítani ápoltjainknak, s a bérszínvonalunk is bôven meghaladja az országos átlagot. Az ifjú férj mezôgazdasági fôiskolát végzett, Gabika csak nagy nehézségek árán jutott túl annak idején az egészségügyi szakiskolán, utána kétszer nekifutott az érettséginek, mindkétszer sikertelenül. Ösztönösen dolgozott és kiválóan, csak kicsit slampos volt, kicsit közönséges, és persze nem az észéért szerettük. Házassága után két évvel már ô volt az akkori csibekör vezérszónoka. Ezekben az években zajlott a kárpótlás, hét hektár földet kaptak viszsza, és Gabika azonnal tudta, mit kellene csinálni vele, de hát "beszélhetek én ennek a szerencsétlennek, ez csak megy a maga feje után". Azért az a föld három év alatt hozott annyit, hogy belevághattak egy építkezésbe, akkor meg Gabikának az volt a baja, hogy "elmehettünk volna az este az elôadásra, de ezt nem érdekli a Luxemburg grófja, olyan buszma, hogy nem tudtam elimádkozni a malterosvödör mellôl". Közben született két gyerek, az asszonyka minden bonyodalom nélkül abszolválta az akadályt, talán csak farban erôsödött meg egy kicsit. Két éve meg azon dühöngött, hogy Béla miért nem nyit lovasiskolát, "ott az a nagy föld, nem kellene mûvelni, csak lelegelnék a lovak. Aztán jönnének a külföldiek, és kereshetne egy kis pénzt, de ez már csak itt fog megrohadni a bolondok között". Béla meg valami ökörszerû jámborsággal hallgatott. Késôbb Gabika is megcsendesedett, szótlanságával ugyan feledtetni tudta romlatlan együgyûségét, de ronggyá taposott papucsában így sem volt gondolatébresztô jelenség. Aztán megérkezett Civil Feri és gyorsan megváltozott minden. Ferike karcsú volt, magas volt, szelíd és polgári szolgálatos. Levelezô tagozaton járt egyetemre, értett a számítógéphez, jól beszélt angolul, sokat mosolygott, és mindenkinek kedveseket mondott. Olyan hatása volt, mint amikor követ dobnak a tyúkólba. 18 és 48 között mindenki megsztondult. Nekem elôször az volt szokatlan, hogy a papucsok álmosító surranását felváltotta a könynyû nôi cipellôk finom kopogása. Aztán a mosoda forgalma nôtt meg, másnaponként ropogós, friss köpenyt öltöttek a kolléganôk. Új tükör került az ápolók szobájába, munka elôtt egymást sminkelték a hölgyek. Civil Feri visszafogott eleganciával élvezte a népszerûséget. Élni kezdett az intézet, szokatlan frizuraköltemények születtek, alig ismertem meg viselôjüket. Gabika barnára festett hajjal, barnára lakkozott körömmel, erôsen megkurtított, szemérmesen dekoltált köpenyében elsôként indult rohamra, s legnagyobb meglepetésemre nem eredménytelenül. A lomha, butuska, lassan eltehenesedô asszonykából néhány hét alatt filozofikusan hallgatag, fényesen mosolygó tavirózsa lett. Felhívtam Béla figyelmét a gyors átalakulásra, de nem értette meg a figyelmeztetést: nem tavirózsa ez, hanem vízitök - mondta, és határozottan legyintett. Civil Feri más véleményen volt. Egyik este a telefonomért mentem vissza az orvosi szobába, csodálkoztam, hogy ég a villany, gyanútlanul benéztem az ablakon, s megláttam az ifjú párt, amint önfeledten boldogították egymást. Ferike a fogorvosi székben ült, nadrágja a bokájánál, Gabika vele szembefordulva, terpeszülésben - derékon alul ruhátlanul -, két kezével a karfákba kapaszkodott. Civil Feri úgy nézett ki, mint a megkínzott partizán a szovjet filmeken, a föléje tornyosuló nôstény pedig maga volt a beteljesült ítélet. Nem sokáig álltam ott, de máig is foglalkoztat az a kérdés, hogy Gabika, akit én 16 év alatt nem láttam még sietni sem, hogyan tudhatta egyszerre ilyen tüneményes gyorsasággal és meghökkentôen szanaszét mozgatni terjedelmes tomporát. Gabikát aztán még sokan követték (néha reggelenként egészséges szerelemszag terjengett az orvosi szobában), olykor felvetôdött bennem, hogy Ferikét már csak saját egészsége érdekében is nyugalomra intem, de ránéztem a mosolygó, kivirult asszonyokra, és azonnal elálltam szándékomtól. Ferike búcsúajándéka számunkra az örökké házsártos, 41 éves, szálkásszôrû takarítóasszony ápolása volt, aztán megkapta az obsitot, és elkezdôdött a lassú visszarendezôdés. A házasságok érintetlenül maradtak, sôt néhánynak határozottan használt a rövid kis intermezzo. De egyre ritkábban koppannak a cipôk, a sminktükör eltûnt az ápolói szobából, és az intézet lassan megmerevedik. Már Gabika sem tartja magát, álmos, hízik és búskomor. Nincs ez szándékom szerint. Pár napja járt nálunk az állatorvos, és elmesélte nagy nyári élményét, az amszterdami szexmúzeumot. Béla hozta be az irodámba, és ketten hallgattuk érdeklôdve a beszámolót. A múzeumba belépve állítólag egy folyosón (vagy lépcsôn) halad végig a látogató, ahol a falból a legkülönbözôbb méretû és formájú nôi popsik domborodnak, s amikor a vendég közelükbe ér, hangosat szellentenek. Nekem tetszett a morbid ötlet, de Béla csak fanyarul mosolygott, aztán megkérdezte a kollégát: doktor úr, nôtlen? Naná, hangzott a magabiztos válasz. Na látja, hát ez az. Nôsüljön meg, doktor úr, és majd meglátja. Eltelik pár év, és nem kell az ilyesmiért múzeumba járnia. Eszembe jutott Gabika, amint néhány hónapja még féltô gonddal ápolt tündérrózsaként mosolygott, és nagyon elkedvetlenedtem. Most október van, és a megyétôl csak májusra ígértek új polgári szolgálatost."

Vissza az idei számokhoz