NÁDAS PÉTER:

A rasszizmus titkos trezorjai

- A háborús örökségrôl és a nemzeti öntudat válságáról -

Magam sem értem, de hosszú évek óta alig olvasok mást. Végül is van, aki élete végéig nem akar egyebet olvasni, mint a Bibliát.
      Amikor a témáról elôször olvasni kezdtem, nem voltak még ilyen szép, ünnepélyes nevei. Nem nevezték holokausztnak, vészkorszaknak, soának. Németek gaztetteinek, fasiszták gonosztetteinek, nácik rémtetteinek hívták. A vallásos zsidók mártíriumnak. Az elnevezések minden megkülönböztetô jelzés nélkül a német nép nevéhez fuzôdtek. Holott hazámban a jogfosztás például a magyar parlament, a deportálás a magyar kormány és a magyar csendôrség, a helyi buntettek és a tömegmészárlások a magyar nyilaskeresztesek munkái voltak. Az 564 507 kifosztott és meggyilkolt ember tetemét mégis a németek felelôsségéhez csapta a köztudat. Nem a náci háborús bunösök személynevéhez, hanem mindenkihez, aki német. Nietzschéhez, Wagnerhez. A második világháború utáni Európában a németgyulölet legitim rasszizmusnak számított.
      A hatvanas évek elején merültem bele elôször a témába, aminek okát egyszerubb megadnom, mint megmagyarázni végletessé váló tudásvágyamat.
      Az Emke Kávéházban tánc volt bizonyos napok délutánjain. Ötórai teának nevezték, bár hatkor kezdôdött. Frivol kis zenekar játszott a visszhangos teremben. Este tízkor befejezték. Egy ilyen estébe hajló délutánon nagy ordítozás és kavarodás támadt. Azonnal ott voltak a bejáratnál a rendôrök, de nem avatkoztak be, mert a ruhatárosnô foghegyrôl annyit mondott: németek. Ketten kimenekültek, a harmadikat alaposan összeverve dobták ki a kávéház elé. Szégyenemben napokig mondogattam, gyalázatos. Mintha én csináltam volna. Ami mai fordításban azt jelenti, lám, a rasszizmus logikája független a tárgyától. Miként vehetnék valakit védelembe az erôszakkal szemben, ha osztozom a felé áradó gyulöletben. Nemhogy a kommunista diktatúrákban, a háború utáni demokratikus Európában sem vették észre, hogy a csendesen forszírozott németgyulöletet a nácik fajelmélete legitimálja.
      A háború után azért sem lehetett visszatérni egy fajelmélet elôtti állapothoz, mert ilyen aranykor az európai történetben nem létezett. A magyar Horthy, a francia Pétain vagy a szlovák Tiso felelôsségét viszont hatástalanítani lehetett Eichmann felelôsségével. Valójában nem róluk volt szó, hanem nemzetvédô és fajgyulölô híveik óriási tömegérôl; a németgyulölettel ôket kellett állampolgári felelôsségbôl fölmenteni. Egy olyan felelôsség alól, ami a háború utáni Európa új rendjének alapja lett. A pétainista François Mitterrand ugyan mit kezdhetett volna e kibúvó nélkül a saját személyes felelôsségével. Az usztasák és a csetnikek hogyan tudták volna másként elrejteni azokat a gonosztetteket, amelyeket a közös partizánháború árnyékában követtek el egymás ellen. Demokratikus országok kormányai miként magyarázhatták volna meg, hogy az eviani egyezmény ellenére miért zárták le a menekülô zsidók elôtt a határsorompóikat.
      Aki a második világháború után abban reménykedett, hogy tiszta lapot lehet kezdeni, új aranykor helyett bárgyú illúzióinak légüres terébe ért. S nem csak a bevallatlan rasszista múlt vagy a hidegháború miatt. Ugyanazok a demokratikus hatalmak, amelyek a német rablóháború és népirtás korszakának ünnepélyes lezárásaként aláírták az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát, kolóniáikon évtizedekig tartó mészárlásba kezdtek. A háborús fajgyulölet praxisa jórészt reflektálatlanul élte túl a háborút. Jómagam is csak azt vettem észre, hogy az antirasszista rasszizmus kárhozatától meg kéne menteni a lelkemet.
      Annak a vitának, amely Walser-Bubis-vitaként vonult be a köztudatba, s amelynek dokumentumait Frank Schirrmacher most adta közre a Suhrkamp Kiadónál, ez a máig ható háborús örökség a valóságos tárgya.
      Amikor a testes könyvet a kezembe vettem, arra gondoltam, állandó olvasmányaim újabb lábjegyzete. A kiadó azokat a német és külföldi szerzôktôl származó cikkeket, beszédeket, interjúkat, olvasói leveleket állította kronológiai sorrendbe, amelyeket 1998. október 11. és 1999. július 1. között Martin Walser és Ignatz Bubis vitájával kapcsolatban tettek közzé különbözô lapokban, illetve olyan magánleveleket, amelyeket személyesen kettôjükhöz intéztek. A szövegek központi fogalma Auschwitz, ám a szöveggyujtemény nem arról szól, amit váltig emlegetnek benne. A szövegek többsége azzal a beszéddel foglalkozik, amelyet Martin Walser a német könyvkereskedôk békedíjának átvétele alkalmából mondott el a frankfurti Paulus-templomban, illetve azzal a spontán nyilatkozattal, amelyet Ignatz Bubis, a Németországi Izraeliták Szervezetének elnöke tett az ünnepség után, majd bôvebben is kifejtett a Kristallnacht évfordulója alkalmából elmondott emlékbeszédében. Walser annak a nyugtalanságának adott hangot, miszerint a német történelem szégyenfoltja gyanús politikai szándékok eszközévé válik, s ezért inkább a németek lelkiismeretére bízná, miként emlékeznek közös szégyenükre, mint nyilvános megemlékezésekre. Bubis erre szellemi gyújtogatónak nevezte Walsert, aki már korábban is pronáci nézeteket vallott, és szeretné kitörölni a holokausztot a németek történelmi emlékezetébôl. A könyv valóságos tárgya azonban alig érintkezik a könyv írott szövegével.
      Auschwitz realitásának e szövegekhez sem a gyilkosok, sem az áldozatok szempontjából nincs köze. A diskurzushoz szükséges fogalmakat emblémák, kulcsszavak helyettesítik. Auschwitz ennek a könyvnek a szövegeiben nem az emberi szenvedés, gyilkolás, megaláztatás és pusztítás reális helyszíne, nem az emberi állapot metaforája. Még csak nem is az egykor átélt sokk emblémája, amelyet gyanútlanabb németek szenvedtek el a nevükben végrehajtott buntettek láttán, hanem annak a sokknak az emblémája, amelyet teljes és feltétel nélküli kapitulációjuk, majd kirekesztettségük felismerésével éltek át. Amikor a részvét és a gyász tökéletes hiányából megérti az ember, hogy a szövegekben megjelenô Auschwitz-fogalomnak szimptomatikusan nincsen Auschwitz-tartalma, s ezáltal borzongva fogja fel az embléma értelmén belül végrehajtott titkos és perverz tartalomcsere jelentését, akkor a német normalitás sokak által ismételgetett és vitatott kulcsszavára más fény vetül. Olyan normalitás lenne ez, mint a franciáké, az angoloké, a hollandoké, a spanyoloké, a portugáloké, akik bizonyára ritkán gondolnak koloniális gonosztetteikre vagy rabszolgakereskedelmükre, netán olyan lenne, mint az amerikaiak normalitása, akik az indiánok kipusztítására építették szabadságukat. A normalitás vágyában mindenesetre egy olyan német történelem jelenik meg, amelyben nem szerepel a náci népirtás egyediségének erkölcsi terhe és szégyene.
      Mintha a vitatkozók azt kérdeznék, mikor térhetnek vissza a csôd elôtti nyelvhasználatukhoz. Mintha azt mondanák, bíznák már ránk, felmenôink gonosztetteirôl miként gondolkodunk. Mintha azt kérdeznék, mikor ér már véget a szövetségesek által kikényszerített nemzeti reedukáció. Mintha azt kívánnák, vereségünk sokkja vonulna már vissza a történelmi tudatunkba. Az önsajnálattal átitatott vágyakozás a realitásérzék fogyatékosságára vall, de komolyan kell venni. Nem szabad elfelejteni, hogy ennek a könyvnek csupán látszólagos tárgya érintkezik az írott szövegével. A látszólagos vágy egy valóságos probléma fedôneve. Van ugyanis egy fontos téma, amelyrôl német szerzôk ténylegesen nem tudnak egymás között beszélni.
      A második világháborúból emberiességük tartós csôdje és az összeomlás maradt a saját tulajdonukban. E negatív javakon legfeljebb az osztrákokkal és a magyarokkal osztozhatnak, ám minden más, az utolsó halott hajszálig közös lett a történetben, hiszen a legkényesebb mélységekben érintette a többi európai nemzetet. Az egyirányú történelmi közösködést nem lehet visszamenôleg megszüntetni vagy felmondani. Nem maradhatnak magukra egy pillanatra sem, holott van egy témájuk, a saját nemzeti identitásuk, ami elvileg csak rájuk tartozik. Immár tíz éve idôszeru lenne újrafogalmazniuk. Már korábban kísérletet tettek rá az Erich Nolte által kezdeményezett történészvitában, késôbb a Botho Strauß által kezdeményezett Bockgesang-vitában, a Goldhagen-vitában és a Holokauszt-emlékmurôl folytatott vitában. A Walser-Bubis- vita bizonyára nem az utolsó kísérlet e sorban.
      Hagyományos nemzetfogalmukat e viták ellenére sem sikerült úgy újrafogalmazniuk, vagy olyan új kontextusba helyezniük, hogy megfeleljen saját demokratikus normáiknak. A külvilág bizalmatlansága miatt sem, a saját krónikus öngyulöletük miatt sem. De egymás között sem sikerült egyeztetniük az új individuális nyelveket. Azért sem, mert az új tartományok polgárai úgy léptek át a demokratikus Európa közös történetébe, hogy sem nyelvileg, sem politikailag nem szembesültek a Lingua Tertii Imperiivel, azaz a Harmadik Birodalom nyelvével. Ezt a hatalmas munkát csupán a nyugati tartományok polgárai végezték el az utóbbi ötven évben. Most közösen kéne fölmérniük, hogy a kommunista diktatúra több évtizedes nyelvi és politikai praxisa miként építette magába a náci diktatúrából és a korábbi antidemokratikus hagyományokból örökölt nyelvhasználatot. Ha e témát bármiféle dialógussal megérintenék, akkor mélyebbre kéne menniük azokban a politikai bonyodalmakban, amelyek amúgy is elválasztják az ország két felének polgárait. Dialógusuk, vagy akár egy újabb, immár kölcsönösen végrehajtott reedukáció hiánya láthatóvá tette a hagyományosan mély szakadékot politikai létük és kulturális létük között. Errôl azonban fegyelmezetten hallgatnak. Miközben a közeli és a távoli külvilág ostobán és elégedetten nyugtázza közös beszédképtelenségüket. Walser legalább egy indulatkitörést megkockáztatott, amire Bubis alig értelmezhetô dühkitöréssel válaszolt. A vita részvevôi örülnek ennek. Van, aki azért örül, mert jó hangosan beszélt, tárgyát mégsem nevezte meg, van, aki azért örül, mert ignoranciájával sikerült megerôsítenie a tárgyra vonatkozó tabut. Ezzel a könyvvel a kezében az ember hajlamos arra gondolni, hogy megtébolyodott. Frank Schirrmacher óvatosabban hívja fel a figyelmet a vita anyagát jellemzô kommunikációs deficitre: "Az a benyomása az embernek, mintha Bábel tornyának lábánál ülne."
      Alig hihetô, hogy mintegy 240 szerzô, 260 publikációban ne tudná, mirôl beszél, illetve ne akarná megmondani. Pedig így van. A könyv egészének jelentése jócskán túlmegy az egyes közlemények jelentésén és a szerzôk rejtett szándékain. Mindenki buzgón mellébeszél, de valamennyit mindenki elfecseg. A közös hallgatás, a zavar, az önsajnálat, a részvétlenség, s a mindezekre vonatkozó jelbeszéd tárgyát - a németek súlyos diszkriminációs sérelmét - együtt teszik nyilvánvalóvá. Ám ezzel párhuzamosan individualitásuk válsága válik láthatóvá a 682 oldalon. Hátuk mögött a Szövetségi Köztársaság sikertörténetével, megáldva azzal a kényes szereppel, amelyet Európa legerôsebb hatalmaként az európai integrációban játszanak, a szerzôk többsége méltánytalannak érzi az antirasszizmus nyomását. Egyes szerzôk érzelmi sérelemként, mások nemzeti sérelemként értelmezik, holott emberjogi sérelem. Hol azért nem gondolnak erre, mert felháborodásuk elfedi a tárgyat, hol azért, mert hagyományos fogalomkészletük revitalizációja köti le figyelmüket.
      Pedig ennek az emberjogi kérdésnek a nyilvános megvitatása immár tényleg nem kerülhetô meg. Európában nem csak az a háborús múlt van musoron, amelyet a németek nem emésztettek meg, hanem az európai integráció szükségessége miatt immár musorra került az a múlt is, amelyet a német történelem rasszista korszakának árnyékába húzódva, saját rasszizmusukkal kapcsolatban nem intéztek el a többiek. Alig hihetô, hogy ezt a kézenfekvô problémát egy ilyen hosszan elnyúló szócsatában senki ne nevezze meg. Pedig így van. A gyujteményben nincs szöveg, mely ne lenne érdekes, amelynek ne lenne személyre szabott formája, nyelve, s alig akad szöveg, amelyben ne lenne figyelemre méltó gondolat. Ám ezek a szövegek, akár németek, akár nem németek, még akkor sem szólnak egymásról és egymáshoz, ha vitájuk van egymással. Önmagukra zárt monológok. Figyelemre méltó, olykor kifejezetten szép egyéni teljesítmények, amelyek önérvényesítésre és önmutogatásra hajlanak, dialógusra nem.
      Három szerzô akad, aki felindultságtól mentesen megkísérli a vita témáját egyáltalán definiálni. Paul Scheffer a Frankfurter Allgemeine Zeitungban, Günter Gaus a Süddeutsche Zeitungban, Karl Heinz Bohrer a Neue Zürcher Zeitungban. Furcsa módon mindhárman ugyanazon a napon teszik, 1998. december 12-én. A maguk módján mindhárman nyomon vannak, de nekik sem sikerül a vita valóságos tárgyát elválasztani a látszólagos tárgyától. Utánuk ismét mindent elönt a vigasztalanul szép, individualista hangzavar. Aztán megint jelentkezik három szerzô, szintén egyazon napon, 1998. december 15-én. Wolfram Schütte a Frankfurter Rundschauban, Martin Kaltenbach egy Bubishoz és Walserhez címzett magánlevélben, Sigrid Löffler a Die Zeitben. Ôk a túlméretezett indulatokat értelmezik, ám az érzelmességtôl csepegô tolvajnyelv kulcsát nem sikerül megadniuk.
      Turjük-e még vagy ne turjük az antirasszizmusba öltöztetett rasszista diszkriminációt. A valóságos vitakérdés így hangzana. Ami nem vitakérdés, hiszen demokraták között nem lehet más választ adni rá, mint hogy ne turjétek. Minek turtétek eddig. Még Thatcher is ezt válaszolná, Andreotti is ezt válaszolná. Maga a dolog mégis komplikált, mert a németek diszkriminációs sérelmére nincsen jogvédelem. Jogos felháborodásukban alig emelik fel szavukat ellene, máris olajat öntöttek a tuzre. A világ azonnal az orruk alá dörgöli, hogy nevükhöz fuzôdik a világtörténelem legkevésbé naiv rasszizmusa. Ami igaz. Demokraták között mégsem szokás történelmi felelôsséget személyek orra alá dörgölni. A kollektív bunösség elve pedig mi más, ha nem a rasszizmus eszköze. A németek diszkriminációs sérelmének orvoslására azoknak kell politikai eszközöket találniuk, akik fontosnak tartják a saját szabadságukat, s ezért mások szabadságjogainak sérelmét nem turik el. Ez nem a németek vitája. A németek Martin Walser indulatának ültek föl, amikor belementek. Nem tudták magukat nem azonosítani az indulatával, illetve megnevezetlen tárgyú indulatának láttán nem tudták nem kifejezni félelmeiket és szorongásukat. De gondoljuk meg, olyan európai közösség aligha képzelhetô el, amelybe a németeken kívül mindenki beviheti a reflektálatlan rasszizmusát, s aztán az egész díszes társaság azon élvezkedik, hogy a németek még mindig nem tudják megfogalmazni a legegyszerubb emberjogi problémájukat.
      Amit kínjukban tesznek helyette, elég idegtépô, de nem föltétlenül ártalmas. Közös sérelmekre olyan individuális nyelvet keresnek, amelynek kifejezései nem a kollektív sérelmek nacionalista szótárából származnak. Egy ilyen rasszizmustól megtisztított nyelv égetôen szükséges lenne, nem is lenne elképzelhetetlen, de nem csak németül nincs. S félô, hogy az individualitás új dialogikus formái nélkül nem is lesz.
      Számomra ebben a vitában nem az a meglepô, hogy Walser kolléga összes exegétájával és kritikusával együtt sem találja ezt a nyelvet. Az sem meglepô, hogy pró vagy kontra monológjaikban milyen ellenôrizetlenül osztoznak indulatában. Még azt is követni tudom, hogy emberjogi sérelmüket érzelmi vagy nemzeti sérelemként jeleníti meg az indulat. Martin Walser fatális szakmai hibákat követ el. Érteni vélem, hogy a többiek miért nem akarják észrevenni, vagy miért mennek el mellette szótlanul. De beleborzadok.
      A történelmi felelôsség fogalmát nem választja el a személyes felelôsségtôl. A németek közös diszkriminációs sérelmét önmagán óhajtja demonstrálni, ami gyönyöru gesztus lenne, ha tudná, hogy emberjogi sérelem, és az önbüntetés látványos gesztusával nem a kollektív bunösség elvét alkalmazná önmagára. Auschwitz miatt érzett szégyenével teszi magát elválaszthatatlanná nemzete minden tettétôl, aminek kisebbik hibája, hogy önmagával szemben igazságtalan, de nem veszi észre, hogy ezzel személyiségének határait szüntette meg. Individualitását nemzetében oldotta fel, ami egyszerre két szarvas hiba. Ha a vitának nem lenne valóságos tárgya, akkor itt abba lehetne hagyni. Mert immár semmi nem akadályozhatja meg, hogy személyes emlékezetét "a tettesek nemzetének" egyetemes emlékezetévé nyilvánítsa, miközben nem észleli, hogy ezzel a heroikus gesztusával az áldozatok emlékezetét a nürnbergi faji törvények alapján választotta le a német történelmi emlékezetrôl. Ami azt jelenti, hogy a vér szerinti leszármazást fontosabbnak tartja az ember szabad személyiségénél. Nem tud elképzelni német nemzetet, amelyben a gyilkosok és az áldozatok emlékezetének tartalma nem elválasztható többé, s a túlélôk éppen a rettenetes közös tapasztalatra építik történelmi felelôsségüket. Az individualitás vérségi felfogása természetesen visszavezetné a nacionalista rabulisztikába, s hogy ez a katasztrófa ne következhessen be, nem nevezi meg a német nemzet ádáz ellenségeit, akik "kibiztosított erkölcsi pisztolyokkal" és "morális bunkókkal" várakoznak az utcasarkon. Ha pedig bárki arra kéri, nevezné meg ôket személyesen, akkor sértetten elôhúzza antirasszista élettörténetét vagy regényeibôl ismert lelkiismeretére hivatkozik. Louis Dumont vagy Bibó István szavaival élve: ez a klasszikus német hisztéria. Ha szakadék tátong a politikai nemzet és a kulturális nemzet között, akkor az egyiket a másik ellenében (kívánat szerint) ki lehet játszani. Martin Walser önmaga ellenében önmagát játssza ki. Produkciójának kínja nem tud nem fájni. Bubis halálos sértettsége azonban nem kevésbé érthetô.
      Ennél lehangolóbb, ennél kijózanítóbb könyvet az utóbbi idôben nem olvastam. Walser szakmai hibái, Bubis felindultsága, közös autizmusuk és a dokumentációban megjelenô tömeges hisztéria ismerete nélkül semmi nem lenne értelmezhetô. Bubis halott. Felindultságát két figyelmes államelnök nem tudta csillapítani. Fájdalma valószínuleg akkor lenne szóra bírható, ha Walser szóra tudná bírni saját megbántottságának emberjogi tartalmát. Ha a németgyulölôk ellen irányuló bosszúját nem önbüntetésként teljesítené be önmagán. Ez csak akkor történhetne meg, ha elôbb elhinné önmagának, amit a demokratikus közvéleménynek is tudnia kéne, hogy "örökletes bun", "közös szégyen" nem létezik, s "a megvádoltak közösségét" bizony el kell hagynia, mert azokhoz, akiket a háborús buntettekben személyes felelôsség terhel, nem köti semmi más, mint a történelmi emlékezet. Ami épp elég, hiszen történelmi emlékezet és történelmi felelôsség az áldozatok hallgatag emlékezete nélkül nem létezik. Olyan normalitást Európában senki nem kívánhat többé magának, amelynek ne az áldozatok hallgatag emlékezetét kéne megszólaltatnia. A muvelethez szükséges képzelôerô és empátia pedig nem lelkiismereti kérdés, mint ahogy Walser gondolni szeretné. Az író szakmai lelkiismeretének nem a történelem és nem az emlékezés a tárgya, mint ahogy a pápa vagy a német kancellár szakmai lelkiismeretének sem, hanem e kettô viszonyának a kvalitása. E kvalitás pedig szabad emberek szabad döntésein áll vagy bukik.

(A szerzô ezt a cikket a Neue Zürcher Zeitung fölkérésére írta, a lap február 26-i számában jelent meg.)

SERES LÁSZLÓ:

Mintha mi sem

"Ezer szerencse, hogy a Nap-keltén nem lehet egykönnyen kifogni. (...) Le a kalappal, a jól felkészült, gyorstüzelô csapat egyetlen nap kényszerszünet után ismét a helyén, kifogástalanul muködött a keljfeljancsi ösztön. Nézem ôket tegnap, mint ha mi sem történt volna, a két leglényegesebb kellék a helyén: az ész is, a kamera is" - örvendezett a Népszava tévékritikusa, Bársony Éva annak, hogy tévépuccs ide, médiaháború oda, van egy tökös, jó fej kis csapat, amely egyetlen pillanatnyi gyászmunka nélkül is képes alkalmazkodni a kialakult helyzethez, és még a nehéz nap éjszakáján képes átmenteni magát a szélsôpolgári Magyar ATV-re. Ezer szerencse, hogy muködött a keljfeltomi-effektus, hiszen így reggelente továbbra is Bánó, Pallagi, Aczél és Mélykuti kérdezi Cs. Istvánt és népi zenekarát roppant kritikusan, este meg a helyi mikrofonállványok, kevésbé kritikusan. A 16 órának Gyárfás (aki szerint összesen annyi történt, hogy más tévéadó logója látható a képernyô sarkában) részletesebben is elmesélte, hogy zajlott a biznisz: volt benne éjjeli telefon az Antenna Hungáriának, pénzperkálásra való felhívás, elôrehozott kábelsugárzás, úgyhogy egy tipikus késôkádári kijárásos történetnek hála, ott, ahol azelôtt a kipuccsolt TV3 volt, már automatikusan az ATV jön be, a Bársony Éva-Németh Péter-féle médiamorál nem kis örömére. A jog, a körülmények ma már senkit sem érdekelnek, a Nap-kelte esze és kamerája a helyén. Mintha mi sem történt volna.
      Lehet így is hozzáállni, csak újságírói szemszögbôl nem feltétlenül kifizetôdô, ugyanis bármelyikünk munkahelye megszunhet úgy, ahogyan a TV3 megszunt, saját tulajdonosának árulása következtében. Sôt, miért csak a média érdekes, a helyi vasmu vagy brókercég is leállhat ugyanígy. A cégvezetés napokkal elôbb tud az ügyletrôl, de nem szól semmit, sôt, pro forma még az utolsó nap reggelén munkába állít új munkaerôket és reklámszerzôdéseket hagy jóvá; délután már cégjelzés nélküli szekrényemberek lepik el munkahelyünket, akik még a vécére is elkísérnek minket, potenciális bunözôket, és átkutatják a holminkat, nem lopjuk-e ki véletlenül a vágóasztalt vagy magát a vasmuvet; délután már az új tulaj nevén jelentkezik be a telefonos operátor; a sorsdöntô értekezleten aztán a cég brit menedzsere "az üzlet farkastörvényeire" hivatkozik és roppantul sajnálja, holott nyilván tudja, hogy brit földön ez, így, tehát ilyen módon és ilyen idôzítéssel nem történhetett volna meg, vagy ha igen, súlyos következményekkel járó közbotrány, amit senki sem nevezne a szabad verseny sajnálatos megnyilvánulásának, sokkal inkább a médiatestület asszisztálásával, maffiamódszerekkel elkövetett jogtiprásnak. A nézô pedig, bár nem az, hülyére van véve, kénytelen lesz elfelejteni az egyetlen valóban független, hatalomhoz nem igazodó híradót és átszokni valamelyik alkalmazkodóképes, politika- és konfliktuskerülô adóra, amelynek hírmusora majd pontosan eligazítja ôt Mari néni elvárásairól és hírigényérôl.
      Lehet, hogy mi sem történt, a helyzet azonban úgy áll, hogy nem csupán a különlegesen informatív Hír3 eltunésével sérül a nyilvánosság, hanem minden médium eltunésével, márpedig 2000-ben, a szabad köztársaság tizedik évében, a globális információs társadalom robbanásának háttérzaja mellett idehaza ismét szukül a vélemények szabad piaca (noch dazu pont egy Fidesz-kormány alatt; ld. még feldolgozatlan neurózisaink, 78. fejezet). Ez legfeljebb akkor lenne elfogadható, ha a médiáról szóló tulajdonosi döntések valóban szabadpiaci döntések lennének, nem pedig kormánypárti direktívák alapján végrehajtott birtokbavételek a közmédiában, a privát médiában pedig a felperes felvásárlása az alperes által azzal a céllal, hogy ne kelljen érvényesíteni egy legfelsôbb bírósági határozatot, amely veszélyeztetné a jog, khm, figyelmen kívül hagyása által lehetôvé tett sokmilliárdos invesztíciót.
      A helyzet az elmúlt napokban súlyosabbra fordult annál, mint amit az amerikai külügyminisztérium még meg tudott állapítani: a jelentés az emberi jogi problémák között sorolja fel a kormány "média-kiegyensúlyozási" szándékát, saját értékrendjének erôltetett megjelenítését. "A jobbközép koalíció a személyzeti és hirdetési döntésekre való befolyását arra használta fel, hogy megkísérelje az állami médiában néhány hírmusor tartalmának módosítását." A helyzet azért súlyosabb, mert Borókai Gábor kormányszóvivô, aki egyébként "összességében megnyugtatónak" nevezte a jelentést, megerôsítette: "A kormány tudatosan vállalt szándéka a médiaviszonyok kiegyensúlyozása, eközben azonban nem lép át a törvényes kereten." Már a tudatos vállalás is aggasztó, hiszen mi köze a kormánynak a vélemények piacához, az állítás második fele azonban tényszeruen nem igaz, hiszen az Alkotmánybíróság és a legfôbb ügyész állásfoglalásából, valamint a médiatörvény szellemébôl és betujébôl is elég egyértelmuen kiderül, hogy amit a kormány kuratórium-ügyben eljátszik, az átlépi a törvényes kereteket. Ha a Fidesz valóban a média függetlenségét és pártatlanságát tartaná szem elôtt, nem menne bele olyan szemantikai vitákba, amelyek egytôl egyig a sajtószabadság hátrányára dôlnek el. Aggasztó az is, hogy tulajdonképpen mi a manôver célja? A média l' art pour l' art birtokbavétele sem különösebben vonzó musorpolitikát, sem hálás politikai invesztíciót nem jelent (ellenben eredményezhet egy bekezdést az Európai Bizottság idei országjelentésében, ha ez még bárkinek számít).
      Át lehet lépni a legfôbb ügyész nevu zavaró tényezôn is, mintha mi sem történt volna. Lehet irrelevánsnak tekinteni Györgyi Kálmán állásfoglalását, amely szerint törvényellenes a Magyar Televízió csonka kuratóriumának muködése. Lehet Györgyi Kálmán lemondását, sôt, magának a legfôbb ügyésznek a szerepét is irrelevánsnak tekinteni, lehet azt mondani, hogy egy Györgyi Kálmán semmire sem kötelezheti a parlamentet, csak az alkotmánybírósági határozat félreértelmezett mentôkötele, a kuratórium "muködôképessége", az bezzeg kötelezheti a Házat és a jogvégzett elnökét arra, hogy kizárólag kormánypárti embereket szavazzon be a közmédia testületeibe. Mindent lehet, de akkor nem az EU-tagságra pályázó közép-európai Magyarországon vagyunk, hanem valahol Dél-Tadzsikisztánban, a konszolidált hatvanas évek legelején. Csak egy ilyen ország miniszterelnöke engedheti meg magának, hogy a közszolgálati rádió reggeli interjújában egy szót se szóljon a rendszerváltás egyik legjelentôsebb közjogi botrányáról - persze úgy könnyu, hogy a helyi mikrofonállvány rá se kérdez. Ráadásul ezzel a kör be is zárult, hiszen éppen ez a nyomulás lényege, hogy a közmédia egyre mikrofonállványabb legyen.
      Ha a kormány de facto át tud lépni a jogon, hogy megteremtse a polgári vagy milyen médiaegyensúlyát, akkor azt csak egy általa feltételezett kádárista társadalmi attitud miatt tudja megtenni: odafent úgyis azt csinálnak, amit akarnak, majd lesz valahogy, addig is nézzük a Nap-keltét, mintha mi sem történt volna. Hogyha két médiatulajdonos összeáll, hogy közösen felvásároljon egy felperes harmadikat csak azért, hogy a várható ítélet ne veszélyeztesse eddigi pozícióikat, értsd: ha ily módon ôk is átlépnek a jogon; és ha mindennek tetejébe az ORTT leköszönô elnöke ezt úgy látja, hogy "a hevesen versengô magyar médiapiacon ez a fejlemény valamelyes nyugalmat hozhat. A verseny kulturáltabbá válhat, a két országos musorszolgáltató a jövôre nézve nagyobb biztonságban érezheti magát és a versenyben több energiát fordíthat a nyugodt alkotómunkára", akkor ez csak egy általuk közösen feltételezett kádárista társadalmi attitud miatt tehetik meg: a nép békét akar, nyugalmat, kell a faxnak az állandó izgágaság, pereskedés, kit érdekel a jog. A tévéadó az legyen tévéadó.
      Nem kizárt azonban, hogy ezzel az attituddel, bár kétségkívül népszeru, ma már nem írható le a magyar társadalom. Ha a médiavilágban látott korrupciók, elkenések és nyilvánvaló közbotrányok egy szép napon egybevágnak a jónép saját napi korrupt, elkenôs stb. tapasztalataival, ha tehát egyáltalán nem lesz mindegy, hogy minden felelôsségrevonás nélkül meg lehet-e úszni gazemberségeket, akkor a sajtó derék munkásai jól teszik, ha legalább ôk nem közvetítik a nép felé azt a szervilis, cinikus minden mindegy attitudöt, amelyre talán saját olvasótáborukban sincs kereslet. Maximum keljfeljancsikra.

HALMAI GÁBOR:

Igazság? Szolgáltatás?

- Legfelsôbb Bíróság kontra jogbiztonság -

Az elmúlt hét közepén a Legfelsôbb Bíróság ötfôs felülvizsgálati tanácsa megszüntette az Írisz v. ORTT pert, és hatályon kívül helyezte az ügyben született jogerôs ítéletet. Tették ezt annak ellenére, hogy a polgári perrendtartás ezt nem teszi lehetôvé. Vagyis a legmagasabb bírói fórum bírái olyan döntést hoztak, amelyet a magyar jog szabályai szerint nem lehetett volna hozni, de amely ellen - lévén, hogy ez a verdikt egyetlen további fórumon sem támadható meg - nincs további jogorvoslat. Látszólag egy jogi-technikai elvétésrôl van szó, ráadásul egy olyan ügyben, amelynek mielôbbi lezárása szinte mindenkinek érdekében áll. A jogász szemében azonban a bírói tévedésnek messzemenô következményei lehetnek egész jogállamiságunk további alakulása szempontjából.
      De tartsunk sort. Mint ismert, a tévéfrekvencia-pályázatok 1997-es eredményhirdetését követôen a vesztes Írisz TV pert indított a döntéshozó Országos Rádió és Televízió Testülettel (ORTT) szemben. A felperes állítása szerint a médiahatóság megsértette a versenyeztetés szabályait azzal, hogy az RTL Klub alakilag érvénytelen pályázatát nem utasította el, illetve a végeredményt a lefektetett szabályzat szempontjait figyelmen kívül hagyva alakította ki. A Fôvárosi Bíróság 1998 nyarán elsô fokon elutasította az Írisz keresetét, majd a Legfelsôbb Bíróság másodfokú, jogerôs határozatában helyt adott a keresetnek. Sajnálatos módon a Legfelsôbb Bíróság már ebben a döntésében sem vette a bátorságot, hogy - levonva a szükséges következtetést a jogsértés megállapításából - kötelezze az ORTT-t a jogellenes szerzôdések felbontására. Az elmarasztalt ORTT a felülvizsgálati kérelem rendkívüli jogorvoslati lehetôségével élve megtámadta a jogerôs ítéletet. Az Írisz TV is felülvizsgálati indítványban kérte az ORTT kötelezését az RTL Klubbal kötött szerzôdés azonnali felbontására.
      Ezeknek a kérelmeknek a sorsáról kellett volna döntenie múlt szerdán az öttagú felülvizsgálati tanácsnak, csakhogy hétfôn az Írisz TV új - egyben a TV 2 eredeti - tulajdonosa elállt keresetétôl és a per megszüntetését kérte. Aligha meglepô módon a per megszüntetéséhez hozzájárultak a korábbi vesztes RTL Klub és TV 2 mint másod- és harmadrendu alperesek, valamint - és ez már annál inkább meglepô - a jogerôs ítéletben törvénysértô eljárásáért elmarasztalt ORTT is. Igaz ugyan, hogy az ORTT fenntartotta saját felülvizsgálati kérelmét, amelynek segítségével esetleg tisztára moshatta volna egy parlament által választott országos közigazgatási szerv becsületét. Csakhogy azt nemcsak a testület jogászai, de mindenki tudja, hogy ha a bíróság megszünteti a pert, akkor a felülvizsgálati kérelem okafogyottá válik. Vagyis: az ORTT köztisztviselôi a permegszüntetési kérelemhez való hozzájárulásukkal lemondtak arról - amihez egyébként egy demokráciában közérdek fuzôdik -, hogy kiderüljön, talán mégsem jogsértô módon bírálták el a pályázatokat (mellesleg komoly anyagi és persze erkölcsi hátrányt okozva az államnak és polgárainak). Tették mindezt anélkül, hogy szükségét érezték volna az azonnali lemondásnak, sôt az ORTT elnöke arra a kijelentésre ragadtatta magát, hogy a történtekben semmiféle felelôssége nincs.
      Ezeknek a kérelmeknek az ismeretében a legfôbb bírói fórum bírái - mintegy félórás tanácskozást követôen - kihirdették végzésüket, mellyel megszüntették a pert és hatályon kívül helyezték mind a Fôvárosi Bíróság elsôfokú, mind pedig a Legfelsôbb Bíróság jogerôs ítéletét. Sajnálatos módon e végzés mindkét eleme ellentétes a polgári perrendtartás szabályaival. A felülvizsgálati kérelemre indult, lényegében harmadfokú eljárások keretében ugyan elvileg lenne mód a per megszüntetésére, de semmi esetre sem azzal az indokolással - mint a mostani esetben -, hogy a felperes keresetétôl elállt. A felperes ugyanis az elállási jogát csak abban a körben gyakorolhatja, amelyben a határozat még nem emelkedett jogerôre, vagyis már a másodfokú eljárásban is csak korlátozottan, a harmadfokon pedig egyáltalán nem. A feleknek legfeljebb a felülvizsgálati eljárástól lett volna módjukban elállni, nem pedig az egész pertôl, ez azonban értelemszeruen nem tette volna meg nem történtté a per addigi eseményeit. Vagyis bármennyire kedvezô lehetne mind a peres felekre, mind az igazságszolgáltatásra nézve, a jogerôs határozat megszületése után a felek rendelkezési joga már nem terjed ki az egész pertôl való elállásra, így azután a bíróság erre hivatkozással nem is szüntethet meg pert.
      A bíróság tehát a felek elállása alapján nem szüntethette volna meg a pert, legfeljebb - ilyen tárgyú kérelem esetén - a harmadfokú eljárást, ami azt eredményezte volna, hogy a jogerôs ítélet hatályban marad. Ha viszont a bíróság érdemben elbírálja a felülvizsgálati kérelmet, akkor alapvetôen kétféle eredményre juthat. Az egyik, hogy helybenhagyja a jogerôs ítéletet. A másik, ha törvénysértônek mondja az ítéletet, akkor vagy maga megváltoztatja azt, és az elsôfokú bírósághoz hasonlatosan elutasítja az Írisz TV keresetét, vagy hatályon kívül helyezi a jogerôs ítéletet és új eljárásra és új határozat hozatalára utasítja az elsô vagy másodfokú bíróságot. Mindkét megoldás esetében jogszeru eszközökkel lehetett volna elérni azt az ésszeru eredményt - a status quo fenntartását -, amit a Legfelsôbb Bíróság most törvénysértô módon szolgált. A megismételt eljárásban ugyanis már a felperes szabályosan elállhatott volna a pertôl, amit akár érdemi döntés nélkül is meg lehetett volna szüntetni.
      Logikailag a permegszüntetéssel elkövetett bírói hiba tette lehetôvé a további tévedést is, ami az ítéletek, köztük a jogerôs ítélet megsemmisítésében állt, de ez az igazán kapitális jogalkalmazói baki. Ezzel ugyanis nem kevesebb, mint maga az igazság került veszélybe. A római jog óta a jogerôs ítélet azt jelenti, hogy az abban foglaltakat igaznak kell elfogadni, akkor is, ha tudjuk, sokszor a bíróság nem igazságot szolgáltat, mindössze jogot. De ha nem fogadnánk el vélelemként, hogy a jogerô (res iudicata) az igazság, akkor fel kellene hagynunk az igazság-, de legalábbis a jogszolgáltatás illúziójával. A jogerôs ítélet minden következmény nélküli hatályon kívül helyezésével a legfôbb bírák az igazságszolgáltatásba vetett elengedhetetlen bizalmat ásták alá. Ez akkor is így van, ha lehet "igazság" a pervesztesbôl nyertessé avanzsált RTL Klub vezetôségi közleményében, miszerint: "Az ügy a piac ésszeru szabályainak megfelelôen zárult le." Mert valóban, irracionális lenne a pervesztes, de sikeres RTL Klub és TV 2 megfosztása a sugárzási lehetôségtôl, mint ahogy gazdaságilag lehetetlen vállalkozás a pernyertes, ám veszteséges TV 3 újraélesztése, különösen, hogy a konkurencia immár felvásárolta, és ezzel kivásárolta a nyertes pozíciójából. Csakhogy egy bírósági eljárásnak nem a piac, hanem a jog szabályai szerint kell lebonyolódnia. Ha pedig a jogi eljárás eredménye nincs köszönô viszonyban a gazdasági realitásokkal, akkor majd a felek lemondanak a jog által elôírtak teljesítésérôl. De a jogerôs ítéletet nem tehetik meg nem történtté. Mert ha ez egyszer megtörténhet, akkor elvész a jog biztonsága, ami egy jogállam pillére. Ebben az esetben az igazság szolgái kiszámítható ítéletek helyett önkényes döntések meghozóivá degradálódhatnak. A magyar igazságszolgáltatás az Írisz kontra ORTT ügyben hozott végzéssel elindulhat ezen a csúszós lejtôn.

VÁSÁRHELYI MÁRIA:

Az ORTT harca a sajtószabadság ellen

Elsô levonás

Révész T. Mihály, az ORTT (ex)elnöke - állítása szerint - megnyugvással vette tudomásul, hogy a TV3 szomorú, ám tanulságos történetének végére nem az igazságszolgáltatás, hanem egy üzleti tranzakció tett pontot. Hogy az elnök számára ez megnyugvást jelent, azon nem csodálkozhatunk, hiszen mind ez idáig alapos oka volt a nyugtalanságra; minthogy lassan egy éve nap mint nap szembe kellett néznie a ténnyel, hogy immáron a Legfelsôbb Bíróság jogerôs ítéletben is kimondta azt, amit egyébként mindannyian tudtunk: az országos kereskedelmi televíziós frekvenciákra kiírt pályázatok elbírálásakor az általa vezetett testület nem a jogszabályoknak és a pályázati kiírásban rögzítetteknek megfelelôen bírálta el a pályázatokat, vagyis népiesen szólva csalt.
      Ma már nyílt titok, hogy a pályázatokban foglaltak gyakorlatilag semmiféle szerepet nem játszottak a döntésben. A történtek rekonstruálására tett kísérletek egyértelmuvé tették, hogy az ORTT-tagok elôbb eldöntötték, hogy ki nyerje meg a pályázatot, majd ehhez igazították az értékelést. A nyilvánvalóan becstelen és törvénysértô eljárás ellen egyedül az SZDSZ által delegált testületi tag emelt szót, ám minthogy véleményével egyedül maradt, nem tehetett mást, mint hogy az eredményhirdetéskor különvéleményben tiltakozott a törvénysértô eljárás miatt. Az ORTT akkori döntése nemcsak a már addig is hibát hibára halmozó testületet járatta le végérvényesen, hanem legalább négy és fél milliárd forinttal károsította meg az adófizetô állampolgárokat, hiszen a vesztessé nyilvánított Írisz TV az egyik csatornára négy, a másikra pedig négy és fél milliárd forinttal magasabb koncessziós díjat ajánlott, mint a két nyertes. Az összeget, amit a testület nagyvonalúan veszni hagyott, csupa olyan dologra - musorszórás és musorelosztás, kábelhálózatok fejlesztése - lehetett volna fordítani, amely az állampolgárok javát szolgálja, és egyúttal néhány arasszal közelebb viszi az országot az információs társadalom megvalósításához.
      S ha már az elkótyavetyélt közpénzekrôl esik szó, közbevetôleg érdemes azt is megjegyezni, hogy ekkorra már legalább húszmilliárd forintos veszteséget okozott az államnak az ORTT azzal, hogy szakértelem és konszenzus híján több mint egy évet késlekedett az országos rádiós és televíziós frekvenciák pályáztatásával. Arról, hogy 1997 nyarán miért gondolták úgy a politikai döntéshozók, hogy közpénzekbôl bármennyit hajlandóak áldozni annak megakadályozására, hogy az amerikai tulajdonban lévô Írisz TV nyerje meg a pályázatot, az azóta eltelt idôben sokféle feltételezés látott napvilágot. Anélkül, hogy sorra vennénk az ezzel kapcsolatos félinformációkat és hipotéziseket, afelôl kevés kétségünk lehet, hogy az Íriszt tulajdonló CME kiszorításában ugyanazok a bornírt és paranoiás megfontolások játszották a döntô szerepet, amelyek a rendszerváltás óta csökevényesítik a hazai médiavilágot. Az akkori MSZP és az ellenzékben lévô jobboldali pártok számára az érdekazonosságot ez esetben is "a médiában uralkodó liberális túlsúly" visszaszorítása jelentette, ezt csomagolták abba az ideológiai maszlagba, amely egyenlôségjelet tett a CME bejövetele és az amerikai kultúrmocsok beáramlása, valamint a magyar kulturális értékek elnyomorítása közé. Az ORTT azt a benyomást igyekezett erôsíteni a közvéleményben, hogy döntését kizárólag a közjóért érzett felelôsség motiválta, minthogy meglátásuk szerint az Írisz TV által képviselt mocskos üzleti szempontokkal szemben a nyertesek afféle kulturális és közéleti missziót vállalva alakítják majd musorkínálatukat.
      Ezt a hipotézist kizárólag az Írisz TV amerikai tulajdonosai és hazai képviselôi, valamint a mögéjük képzelt támogatókkal szemben érzett zsigeri ellenszenvükre alapozták a testületi tagok, a pályázati anyagok ugyanis semmilyen nézôpontból nem támasztották alá ezeket a feltételezéseket, hiszen szakmai szempontból a legjobban elôkészített, legszínvonalasabb pályázatot az Írisz nyújtotta be. Ám amennyiben a testületi tagok csak egy kicsit is komolyan gondolták, hogy a kereskedelmi televíziók motivációi között minôségi különbségek lehetnek, akkor ez csak arról árulkodik, hogy a médiaviszonyok alakítóinak még hozzávetôleges fogalmuk sem volt a kereskedelmi média muködésének törvényszeruségeirôl, amelyet semmi nem különböztet meg más üzleti vállalkozásoktól; ide is mindenki csak azért fektet be milliárdokat, hogy utóbb azt busás haszonnal kapja vissza. Ha a csatornák közötti verseny a "minél több szemetet, minél olcsóbban" spirál mentén indul be, akkor nincs megállás, a színvonaltalanra a még színvonaltalanabb lesz az adekvát reakció, amint ezt ma már mi magunk is tapasztalhatjuk. Ennek megfelelôen a nézôért folytatott kíméletlen küzdelemben Lagzi Lajcsira nem születhet más válasz, mint a 3+2, a 36 részes brazil sorozat versenytársa pedig csak a 42 részes mexikói rémálom lehet. Egy-két kivételtôl eltekintve így muködnek a kereskedelmi csatornák egész Európában, és még inkább így van ez nálunk, ahol a piac méreteihez képest irreálisan magas koncessziós díjat és muködtetési költségeket a tulajdonosok értelemszeruen a musorgyártás és -vásárlás költségein akarják megtakarítani.
      Hogy hogyan alakult volna a hazai televíziózás helyzete abban az esetben, ha a pályázatok elbírálásakor a politikai szempontok helyett a szakmai megfontolások érvényesülnek, arra ma már nem lehet válaszolni, az azonban tény, hogy a három pályázó közül éppen a vesztes Írisz TV rendelkezett a leggazdagabb és legszínvonalasabb filmkínálattal, amelybe nem kevesebb, mint 40 millió dollárt fektetett. Mindemellett az elmúlt két évben, a folyamatosan növekvô veszteségek és a szukös lehetôségek ellenére, a TV3 néhány saját gyártású musora több kreativitásról, kísérletezô kedvrôl, szakmai igényességrôl és lényegesen nagyobb politikai függetlenségrôl tett tanúbizonyságot, mint a másik két kereskedelmi csatorna által gyártott produkciók többsége. A helyzet tragikomikumát jellemzi, hogy az Írisz TV és a mögé képzelt liberális médiaelit elkaszálása olyannyira fontos volt az MSZP-nek és a jobboldali pártoknak, hogy végül egy olyan társaságot juttattak frekvenciához, amely akkor már valószínuleg nem is akart televíziót csinálni Magyarországon.
      Erre következtethetünk abból, hogy a második pályázati fordulóban az RTL tulajdonosai annak ellenére sem emelték az általuk korábban megajánlott koncessziós díjat, hogy az ORTT egyértelmuvé tette: a pályázatok elbírálásakor a döntô szempont az lesz, ki ajánl magasabb összeget a frekvenciákért. Az RTL tulajdonosai feltételezhetôen úgy gondolták, hogy nekik az eredetileg megajánlott összegnél többet nem ér meg a jogosultság elnyerése, és ezért nem emelték a második fordulóban az összeget. Így azután ôket valószínuleg legalább annyira felkészületlenül érte a gyôzelem, mint az Írisz tulajdonosait a vereség. Ez szolgálhat magyarázatként arra is, hogy a gyôztes RTL Klub képtelen volt musorát a szerzôdésben vállalt idôpontban elindítani, és három hétig régi magyar filmeket vetített a méregdrága frekvencián, amiért egyébként késôbb az ORTT nem kevesebb, mint 160 millió forint büntetésre ítélte. Az Írisz tulajdonosai, akik ekkorra már több milliárd forintot fektettek a hazai médiapiacba, az elsô sokkból ébredve úgy döntöttek, hogy felvásárolják a Budapesti Kommunikációs Rt.-t, és TV3 néven mégis elindítják musorukat egy olyan csatornán, amelynek adása akkor csupán a közönség harmadához jutott el. Ezzel párhuzamosan, a nyilvánvalóan törvénysértô ítélet ellen, jogorvoslatért bírósághoz fordultak.

Második levonás

Az ORTT, amely a frekvenciák kiosztása után is a médiapiac politikai befolyásolását tekintette elsôrendu feladatának, a duális médiapiac kialakulása óta hatósági szerepkörét felhasználva igyekszik sakkban tartani a piaci szereplôket. Elsô lépésként, szerzôdés helyett, olyan diktátumhalmazt íratott alá az újonnan piacra lépô musorszolgáltatókkal, ami kizárólag az egyik szerzôdô fél, a televíziós társaság kötelezettségeit és kötelességszegéseinek szankcionálását tartalmazta. A szerzôdést aláíró társaságok egyebek között kötelezettséget vállaltak arra, hogy önmagukra nézve kötelezônek ismerik el nemcsak az ORTT által addig kiadott, hanem a jövôben kiadandó összes szabályzatot, és azok módosításait is. A szerzôdésben az ORTT azt is kikötötte, hogy amennyiben a médiahatóság bármilyen szabálytalanságot észlel a musorszolgáltató muködésében, akkor az általa gyakorlatilag tetszés szerint meghatározott büntetés összegét, minden külön felszólítás nélkül, leemelheti a társaság számlájáról. Az pedig az elsô perctôl nyilvánvaló volt, hogy az ORTT annyiszor bünteti meg a televíziós társaságokat, ahányszor akarja. Egyrészt, mert már a pályázati kiírásban számos olyan elvárást fogalmazott meg a pályázókkal szemben, amelyekrôl eleve tudni lehetett, hogy teljesíthetetlenek, másrészt, mert a szerzôdésben számos olyan kitétel volt, amelyek tartalma mind a mai napig tisztázatlan vagy homályos maradt.
      Így a médiapiac szereplôi az elsô perctôl tisztában voltak azzal, hogy az ORTT korlátlan hatalommal rendelkezik felettük, és néhány hónap alatt bármelyik társaságot tönkre tudja tenni. A helyzet egyértelmusítése érdekében az ORTT rövid idô alatt hozott néhány olyan döntést, amelyek után már senkinek nem lehetett kétsége afelôl, hogy ezen a piacon nem a törvények és a jogszabályok, hanem a médiahatóság az úr. Az RTL Klubra több mint egy évvel az elkövetett szerzôdésszegés után, történetesen éppen akkor szabta ki a korábban említett 160 millió forintos büntetést, amikor egyházi körökben hatalmas vihart kavart, hogy a társaság vetíttetni kívánja Pasolini Krisztus utolsó megkísértése címu alkotását. Bár a meglehetôsen drága figyelmeztetés célt ért, és a filmet az utolsó pillanatban levették a musorról, az ORTT leemelte a büntetés összegét az RTL Klub számlájáról. Már ez az eljárás is jelezte, hogy az ORTT bármikor találhat okot arra, hogy akár többszáz milliós büntetéssel sújtsa a piac egy-egy szereplôjét.
      Ugyancsak 1998-ban, a folyamatos törvénysértésekért, a közszolgálati televíziót több mint kétmilliárd forintra (!), a TV2 tulajdonosát pedig 110 millió forintra büntette a testület, majd ugyanezen az ülésen a körülmények mérlegelésére hivatkozva mindkét büntetést teljes egészében elengedte. Ettôl kezdve már senkinek nem lehetett kétsége afelôl, hogy a musorszolgáltatók léte kizárólag a politikai akaratot megjelenítô ORTT jóindulatától függ.
      Az országos musorszolgáltatók megregulázása után a testület figyelme a kistelevíziók, elsôsorban a TV3 felé fordult. Túl azon, hogy a csatorna léte önmagában is súlyos irritáció lehetett a médiahatóság számára, tovább növelte a testületi tagok többségének ellenszenvét, hogy a TV3 csekély hajlandóságot mutatott az engedelmességre, függetlensége feladására. Azt, hogy az ORTT kiemelt figyelmet szentelt a TV3 megregulázásának, bizonyítja, hogy jóllehet 1999-ben az ORTT kimutatása szerint a TV3 kevesebb szabálysértést követett el, mint az országos kereskedelmi csatornák, a legtöbb elmarasztaló határozat és gazdasági hátránnyal járó szankció mégis a TV3-at sújtotta.

Harmadik levonás

Az ORTT korlátlannak tetszô terjeszkedését az elmúlt évben kellemetlen epizód zavarta meg. Bár elsô fokon az Írisz TV tulajdonosa pert vesztett, másodfokon a Legfelsôbb Bíróság (LB) jogerôs ítéletben mondta ki, hogy a testület az országos televíziós frekvenciákra kiírt pályázatok lebonyolítása és elbírálása során szabálytalanul járt el, és ezért az ítélet rendelkezô részében a szerzôdés azonnali hatállyal történô felbontására szólította fel az ORTT-t. Az ítélethirdetés után a testületben kitört a pánik, hiszen a jogerôs ítélet végrehajtása beláthatatlan következményekkel járt volna. Mivel a jogsértô eljárásért a felelôsség az ORTT-t terhelte, nyilvánvaló volt, hogy - a történet igen kedvezôtlen nemzetközi visszhangja mellett - mind az Írisz TV, mind pedig az RTL Klub tulajdonosai akár több tízmilliárd forintos kártérítésre is igényt tarthatnak, hiszen addigra már mindkét társaság sok milliárd forintot fektetett be saját csatornájának muködtetésébe.
      A kormánypártoknak további aggodalomra adhatott okot, hogy a bíróság által törvénysértônek ítélt pályáztatást 140 millió forintért az az ügyvédi iroda bonyolította le, amelynek vezetôje a jelenlegi külügyminiszter volt. Az pedig nyilvánvaló, hogy amennyiben a bíróság a késôbbiekben felveti a felelôsség kérdését, akkor ez ôt is érintheti. Ráadásul az ítélet közvetve a másik kereskedelmi csatorna, a Tv2 létét is megkérdôjelezte: egyrészt azért, mert - amint ezt az ORTT elnöke is elismerte - azok a körülmények, amelyek alapján az LB szerint az RTL-lel fel kell bontani a szerzôdést, a Tv2 esetében is fennállnak, másrészt mert a médiatörvény úgy rendelkezik, hogy egyetlen musorszolgáltató sem kerülhet monopolhelyzetbe a médiapiacon, márpedig az RTL Klub megszunése automatikusan ezt eredményezte volna.
      A testületi tagok azonban - feltételezhetôen - ennél sokkal jobban aggódtak amiatt, hogy az LB ítéletének fényében bármelyik pillanatban napirendre kerülhet a személyes felelôsség kérdése. Nem véletlen, hogy egyesek szerint ezekben a napokban a testület tagjai elsôsorban a büntetô törvénykönyv hanyag, illetve hutlen kezelésre vonatkozó paragrafusait tanulmányozták, hiszen egy esetleges vizsgálat során - az SZDSZ által delegált kollegájukon kívül - bármelyikük esetében felmerülhetett volna ennek gyanúja. Felmerülhetett volna - ha mindez nem itt és nem ekkor történik.
      Nálunk ugyanis nemcsak a törvények, hanem a jogerôs ítéletek végrehajtása alól is ki lehet bújni. Míg egyeseket mondvacsinált indokok alapján hónapokig lehet elôzetes letartóztatásban tartani, addig mások akkor is elkerülhetik büntetésüket, ha bizonyíthatóan buncselekményt követtek el. Az egyesek és mások közötti választóvonalat pedig a politika jelöli ki. Így nem csodálkozhatunk azon, hogy a hirtelen rémület után az ORTT tagjai is azon kezdtek tanakodni, hogyan lehet elszabotálni a jogerôs ítélet végrehajtását.
      A testület tagjai egyre nagyobb meggyôzôdéssel bizonygatták, hogy mivel megítélésük szerint a Legfelsôbb Bíróság ítélete rossz, nem is hajtják végre. Ebben az "érvelésben" cseppet sem zavarta ôket, hogy bár médiapiaci hatalmuk valóban csaknem korlátlan, arra nem kaptak felhatalmazást, hogy a törvényesség alól is kivonják magukat. Hiszen ha a dolgok az ô logikájuk szerint muködnének, akkor csak azokat az ítéleteket kellene végrehajtani, amelyekkel az elítélt is egyetért. Nyilván Kunos Péter is úgy gondolta, hogy az ô esetében rossz ítéletet hozott a bíróság, és véleményét osztotta csaknem az egész bankszakma, sôt a jogásztársadalom jelentôs része is, ez azonban egyetlen nappal sem késleltette börtönbe vonulását. Utóbb aztán mindahányan tanúi lehettünk, hogy Kunos Péter börtönbe kerüléséhez legalább olyan súlyos politikai érdekek fuzôdtek, mint ahhoz, hogy az ORTT ne hajtsa végre az LB ítéletét.
      A rövid ideig tartó pánik után ugyanis gyorsan ráeszméltek mind a testület tagjai, mind a médiapiac megregulázását elsôdleges feladatuknak tekintô politikai döntéshozók, hogy az ítélet végrehajtásának lebegtetése olyan helyzetet teremt számukra, amilyenre legmerészebb álmaikban sem gondoltak. Hiszen így minden különösebb erôfeszítés és botrány nélkül is rövid pórázon tarthatják a hírversenybe már-már belefeledkezô kereskedelmi csatornákat, és ezek közül is elsôsorban éppen azt az RTL Klubot, amelynek függetlenségi törekvései egyre jobban aggasztották a hatalmat.
      Az ORTT által teremtett bizonytalan helyzet csaknem egy éven keresztül segítette a hatalmat abban, hogy kézben tartsa a televíziókat, a háttérben azonban nyilvánvalóan hosszú alkudozások kezdôdtek annak érdekében, hogy minden érdekelt számára megfelelô megoldás szülessen. A minden érdekelt körébe azonban természetesen nem tartozott bele a közönség, amelynek érdekei soha nem is játszottak szerepet a döntésekben. 1999 ôszére aztán kezdtek kialakulni a megoldás körvonalai, hiszen bejelentették, hogy a Tv2 egyik tulajdonosa, az SBS tárgyalásokat folytat a TV3 tulajdonosával részvényeinek felvásárlásáról. Az üzlet nyélbe ütését azonban egészen addig halasztották, amíg el nem érkezett az ORTT által kezdeményezett felülvizsgálati kérelem bírósági tárgyalásának idôpontja, amely elôtt két nappal az üzlet megköttetett.
      Ami ezután történt, leginkább ahhoz hasonlítható, ahogyan a gyarmatosítók viselkedtek a múlt században a gyarmati népekkel: az új tulajdonos által felbérelt kommandósok öt perc alatt megszállták a televízió épületét, és a következô öt percben az összes munkatársat kirúgták a televíziótól, majd bejelentették a TV3 megszunését. Ettôl kezdve a stáb tagjai köztörvényes bunözôknek kijáró bánásmódban részesültek, mindössze néhány órát kaptak, hogy holmijaikat összeszedjék. Az épületek között csak ôrzô-védôk kíséretében közlekedhettek, az épület elhagyása elôtt mindenkit átkutattak, autójukat pedig csak a forgalmi engedély bemutatása után vihették el. Hogy mivel szolgáltak rá minderre a TV3 munkatársai, azt nyilván senki sem tudná megmondani, abban azonban egészen bizonyosak lehetünk, hogy a TV3 svéd és amerikai tulajdonosának soha eszébe se jutna, hogy saját hazájában így viselkedjen. Nálunk azonban benne van a levegôben, hogy a tulajdonos bármit megengedhet magának a munkavállalókkal szemben, akiket sem a törvények, sem a hivatalok, sem a társadalmi szolidaritás nem véd meg, sôt, maga az állam jár elôl "jó példával", hiszen alig néhány hete lehettünk tanúi annak, hogy milyen megalázó körülmények között bocsátottak el több mint ezer embert a közszolgálati televíziótól.
      A TV3 részvényeinek a konkurens cégek általi felvásárlása köznapi nyelvre fordítva azt jelentette, hogy az alperesek megvásárolták a felperest, arra számítva, hogy ezzel egyúttal megvásárolják az igazukat is. Számításuk bevált, hiszen a két nap múlva sorra kerülô bírósági tárgyaláson az ellenük benyújtott keresetet már ôk maguk vonták vissza, a Legfelsôbb Bíróság pedig hatályon kívül helyezte a korábbi jogerôs ítéletet. Ám ha a bíróság az új tulajdonosok elôzetes várakozásainak megfelelôen döntött is, mégis úgy gondolom, hogy ez képtelen döntés. Laikusként úgy képzelem, hogy egy jogerôs ítéletet csak akkor lehet érvényteleníteni, ha bizonyítható annak téves mivolta. Ebben az esetben azonban az LB úgy változtatott meg egy korábbi jogerôs döntést, hogy annak érdemi részérôl egyetlen szót sem ejtett. Attól pedig, hogy a Tv2 és az RTL felvásárolta az ôket perelô TV3-t, a két társasággal két évvel korábban kötött szerzôdés jottányit sem lett jogszerubb, márpedig a korábbi ítélet alapját a jogsértô módon megkötött szerzôdés jelentette.
      Az ORTT elnöke a bíróság döntését kommentálva úgy vélekedett, hogy az ítélet megszületése után nyugodtabb lesz a médiapiac, és ebben van igazság. Elôször is megnyugodhatnak az érintett testületi tagok, hogy immár soha nem kell felelôsséget vállalniuk azért a döntésért, amellyel megsértették a törvényt, az önmaguk által alkotott eljárási szabályokat, a köztisztviselôi etika alapvetô normáit, és amelynek eredményeképpen milliárdokat vettek ki az adófizetô állampolgárok zsebébôl. Megnyugodhat a hatalom is, hiszen különösebb erôfeszítés nélkül sikerült megszabadulnia egy olyan médiumtól, amely fontos pillére volt a független tájékoztatásnak, és így ellensége a jelenlegi hatalomnak. És természetesen megnyugodhatnak a kereskedelmi csatornák vezetôi is, hiszen ôk két legyet ütöttek egy csapásra: nemcsak a létüket veszélyeztetô bírósági eljárás végére tettek pontot, hanem egyúttal megszabadultak egy konkurens csatornától is.
      Akik nem lehetnek nyugodtak, azok az újságírók, akik számára ismét bebizonyosodott teljes védtelenségük és kiszolgáltatottságuk, valamint a közönség, amelynek az elmúlt két évben folyamatosan csökkent az esélye arra, hogy szabad és független médiákból tájékozódjon. Hiszen az ORTT, amelynek hivatása szerint ennek garanciáit kellene megteremtenie, megalakulása óta azon munkálkodik, hogy minél szorosabbra fuzze a kapcsot az elektronikus médiák és a politika között.
      Ezért nem emelte fel szavát egyetlen alkalommal sem a közszolgálati médiák kormánypárti megszállása és a kuratóriumok törvénysértô megalakulása és muködése ellen, sôt a piaci szereplôk tendenciózus büntetésével, fenyegetettségük érzékeltetésével, és az égisze alatt muködô Panaszbizottság döntéseivel tovább fokozza a médiapiac szereplôire nehezedô politikai nyomást.

Epilógus

2000 februárjának végén lejárt a testületi tagok mandátuma, a többségüket azonban pártja újra jelöli, és így bizonyosak lehetünk abban, hogy az ORTT az eddig választott úton halad tovább: döntéseiben a politikai szempontok a jövôben is minden más megfontolást háttérbe szorítanak majd. A jobboldali pártok által delegált testületi tagok újrajelölése megdöbbentô politikai cinizmusról árulkodik, hiszen ezekrôl a testületi tagokról jogerôs bírósági ítélet mondta ki, hogy tevékenységük során szándékosan megsértették a hatályos törvényeket. Alig egy évvel ezelôtt feltételezhetôen azzal is beérték volna, ha garanciát kapnak arra, hogy nem kell bíróság elôtt felelniük döntésük következményeiért, ma viszont úgy tunik, hogy az elkövetkezô négy évben ismét ôk lesznek a hazai médiaviszonyok alakulásának letéteményesei, ami egyben azt is jelenti, hogy a szabad és független rádiózás és televíziózás ideájának megvalósulásától minden eddiginél távolabb kerülünk. Ám az a kérdés, hogy a politika milyen irányba fogja terelni a médiapiacot, a korábbiaknál is nyugtalanítóbban vetôdik fel, hiszen médiaügyekben egyre nyilvánvalóbbá válik a kormánypártok és a szélsôjobboldal összejátszása.
      Az egyre szorosabbra fuzôdô kapcsolat újabb bizonyítéka a rádiófrekvenciák pályáztatásának eredménye. Az elmúlt héten több mint húsz körzeti és helyi rádiós frekvencia odaítélésérôl szavazott a testület, amelynek jobboldali és szélsôjobboldali tagjai minden esetben egyformán szavaztak. Ezzel világosan értésére adták mindenkinek, hogy Magyarországon ma csakis és kizárólag ez az oldal dönti el, hogy kik juthatnak szerephez a médiapiacon, az ellenzéki pártoknak pedig csupán az asszisztálás szerepköre juthat. Így azután nem jutott frekvenciához a szabad rádiózás jelképének számító, több mint tíz éve muködô Tilos Rádió, amelynek huszonéves alapítói a rendszerváltás kezdetén, példát mutatva civil kurázsiból, egyedül szálltak szembe az állami médiamonopóliummal, és amely azóta is a legsikeresebb közösségi rádióként muködik. Sikerült meghiúsítani azt is, hogy legalább egy olyan musorszolgáltató kapjon frekvenciát, amely az igényesebb, magasabb kulturális színvonalat képviselô progresszív zenei irányzatoknak nyújt teret. A jobb és szélsôjobb delegáltjai abban is egyetértettek, hogy a magyar médiapiacon nincs szükség olyan adóra, amelynek musorát a három legtekintélyesebb európai közszolgálati médium - a BBC, a Deutsche Welle és a Radio France - szerkeszti. Ugyancsak ôk akadályozták meg, hogy a legnagyobb lélekszámú hazai kisebbség, a cigányság végre önálló frekvenciához jusson, jóllehet, ilyen döntés meggyôzôdésem szerint manapság egyetlen európai demokráciában sem születhetne.
      S hogy mi szolgálja a közérdeket az ORTT jobboldala szerint? Mindenekelôtt az, ha frekvenciához jut a szélsôjobboldali MIÉP-rendezvények állandó sztárjainak nevével fémjelzett Gidó Média Kft. Nyilván fontos közérdek fuzôdik ahhoz is, hogy végre Magyarországon is megkezdhesse muködését az az egyházi musorokat sugárzó adó, amelytôl - szélsôséges nézetei miatt - éppen a minap határolta el magát a lengyel katolikus egyház. Amennyiben a közszolgálati televízióban végrehajtott politikai tisztogatást ugyancsak a közjóhoz való hozzájárulásnak tekintjük, akkor nem csodálkozhatunk azon sem, hogy frekvenciával jutalmazták az ebben aktív szerepet vállaló pártkatonákat és családtagjaikat. Különösen örülhetünk annak, hogy Pécs környékén egyszerre több frekvenciát is juttattak Belénessy Csaba, A Hét újonnan kinevezett fôszerkesztôje családtagjainak, akinek nevéhez az a nyíltan rasszista, cigányellenes, uszító musor fuzôdik, amely ellen az elmúlt hetekben az összes hazai emberjogi szervezet felemelte szavát. Az értékek tehát világosak, a kérdés csak az, hogy merre vezetnek.

KÁNTOR LAJOS:

Szabó Gabi nem románul fut

Ha én (innen Kolozsvárról) jelenteném ki ezt a besztercei születésu hosszútávfutóról, aki 1999-ben nem csupán Romániának, hanem az egész világnak a legjobb nôi atlétájává minôsíttetett, arra nem volna érdemes odafigyelni. De ha ugyanezt egy (Marosvásárhelyt megjelenô) román irodalmi folyóiratban román író írja, ráadásul a magyar irodalomról szóló ankét kérdéseire válaszolva - akkor már felkaphatjuk a fejünket. Valami mégiscsak történik Romániában? Arról surun - és nem alaptalanul - ad hírt a média, hogy a Biharpüspökitôl a Fekete-tengerig terjedô országban mindenféle negatív (szegénység-, betegség-) csúcsokat döntögetnek, közben pedig világcsúcsok is megdôlnek a romániai sportpályákon, a stadionokban pedig továbbra is jó labdarúgók nevelkednek. Ám hogy valaki elhárítsa magától és olvasóitól a belpolitikailag kamatozó nemzeti büszkeség valamilyen forrását? Ráadásul épp román-magyar vonatkozásban?
      Igen, bármilyen hihetetlenül hangozzék, ez történt a Vatra címu folyóirat egyik múlt évi számában. És most újabb magyarázattal kell szolgálnom az ÉS-olvasónak, aki azt hiheti, hogy az évtizede a legmagyarellenesebbnek ismert román szervezet tért meg ilyenformán. Hát nem, a szóban forgó folyóirat jóval régebbi, mint a '89-es fordulatra dühödt sovinizmussal reagáló, magát ugyan kulturálisnak nevezô, de egyértelmuen politikai formáció; a Vatra folyóiratnak nem volt és nincs köze a magyarveszély fantomjával operáló Vatrához s az ebbôl "továbbfejlôdött" Román Nemzeti Egységpárthoz, a PUNR-hez. Mindössze annyi (nem) történt, hogy a magyar és az igényesebb román értelmiségi körökben gyanúsan hangzó Vatra cím 1971 óta érvényben maradt (nem cserélték ki) - a lap ismerôi ugyanis nem képzelhetik, hogy Cornel Moraru, Al. Cistelecan, Alexandru Vlad és társaik funari szellemet képviselnének.
      Hogy mennyire nem, azt az említett magyar számuk (1999. 8.) váratlan meggyôzô erôvel bizonyítja. Cistelecanék azt tették, amit a magyar irodalom irányában nyitottabb szerkesztôk eddig még soha meg nem próbáltak: egyrészt megkérdezték a romániai magyar írókat, hogyan érzik magukat ebben a minôségükben, másrészt ôszinte válaszokat kértek és kaptak román munkatársaiktól arról, hogy mit tudnak a mai magyar irodalomról. A mi (erdélyi, romániai) közérzetünket, gondolom, nem szükséges ecsetelnem, vagyis megismételnem azt, amit jó néhányan most megírtunk a Vatrának - és amit ôk cenzúrázás nélkül leközöltek. Ugyanilyen nyílt vallomások, vélemények hangzottak el a román szerzôk szövegeiben: jószerével semmit nem tudnak rólunk (értve ezen a teljes - klasszikus és kortársi, kül- és belhoni - magyar literatúrát), bár többségüket érdekelné, hogy mit írunk, mivel foglalkozunk. Akadt ugyan olyan válaszoló is, aki a romániai magyar írók magyar nyelvu írásaiban, az anyanyelvhez való ragaszkodásában "önmagunk megsemmisítését" látja, ez azonban a Vatra-ankétban kivételnek számít.
      (Megjegyzésre méltó a legújabb Vatra-számban olvasható, Gesta Hungarorum cím alá sorolt közlemény: bizonyos Vass Andor, aki 1966-ban Bukarestben született, az ottani magyar líceumban végzett, az ELTÉ-n szerzett diplomát, Tübingenben romanisztikából doktorált, és ma az Egyesült Államokban él, egyetemen tanít - leolvasta az internetrôl a Vatra magyar számát, és válaszképpen elküldte a szerkesztôségnek, e-mailen, néhány románul írt versét. Ír ô egyébként magyarul és angolul is, de állítólag még sehol nem jelentkezett. A Gesta Hungarorum háromoldalnyi, színvonalas román Vass-szöveggel rukkol elô - a román és a magyar olvasóknak egyaránt felkínálva az ismerkedést az ismeretlenül felbukkant szerzôvel.)
      Alighanem a meglepetések évadját éljük ma Erdélyben. Mert kevéssel a jelzett Vatra-jelentkezések után, talán még meglepôbb dolog történt Kolozsvárt: Balkon címmel bemutatkozott egy román nyelvu muvészeti folyóirat. Nem csalás, nem ámítás, ez a budapesti Balkon itteni variánsa (még a Balkon "k"-ját sem változtatták a románban használatos "c"-re!), fordítás és eredeti romániai (román és magyar képzômuvészek által írt, összegyujtött) anyag, kitunô nyomdai tálalásban. A képzômuvészeti fôiskolát végzett Timotei Nádas¸an kolozsvári nyomdájában, az IDEA-ban készült, szerkesztôi közt pedig ott látni a Vatra közösségében fölfedezett, Kolozsvárt élô fiatal írót, Alexandru Vladot, de helybeli magyar neveket is (a budapesti szerkesztôké mellett).
      Még a végén megfordulnak az autók, a vonatok, és Nyugatról Keletre kezdenek özönölni az érvényesülni akaró szerzôk... Úgy látszik, nem hiába hirdették egyesek 2000-re a világvégét.

MINK ANDRÁS:

A csíny

Habár nem szokatlan sajtóesemény, hogy komoly írástudó viccet csinál egy szerkesztôségbôl. Avagy egy egész lap olvasóközönségébôl. A két cél nem mindig esik egybe. Elôfordulhat, hogy a koholmány szerzôje ezzel a módszerrel kívánja az általa nagyrabecsült olvasó figyelmét felhívni arra, hogy a lapot hozzá nem értôk szerkesztik. Vagy ezzel a módszerrel a szerkesztôk figyelmét hívja fel arra, hogy dilettánsokra fecsérlik a kiadó pénzét, hisz egyetlen leleplezô visszajelzés se érkezik. Különösen természettudományi Aktákban szoktak hamis találmányokról efféle sajtóviccek megjelenni, vagy társadalomtudományi Annales-ekben szenzációs új történeti források felbukkanni, de még a nagy példányszámú Stern is beugrott egyszer (1983-ban) egy hamisított Hitler-memoárnak. Az ilyen sajtóvicceknek van azonban egy íratlan játékszabályuk. Az írástudó, vagy a tudósok csoportja letétbe helyezi a "koholmányt" egy közjegyzônél, ügyvédnél stb., és belátható idôn belül tudatja a célcsoporttal (a szerkesztôséggel vagy az olvasókkal), hogy ki és mi volt a csínytevés célja.
      Mink András elmulasztotta ezt a játékszabályt betartani. Módszerét ezért elfogadhatatlannak tartjuk. Kizárólag azért közöljük írását, nehogy a magyar sajtó amúgy is rossz légkörét egy mubalhé tovább szennyezze.

ÉS

A Napi Magyarországban 2000. február 19-én, szombaton, a hétvégi melléklet címoldalán jelent meg Magyar ellenállás ötvenhat elôtt címu írásom, amely azt látszik bizonyítani, hogy 1944-tôl folyamatos, szervezett illegális harc folyt a kommunista rezsim ellen, amely aztán 1956. október 23-án tört a felszínre, hogy megdöntse a rendszert. Írásom kiindulópontja Szalay Róbert Az 1956-os magyar forradalom igaz története címu könyve, amelyrôl a Napi Magyarországban Ugró Miklós közölt méltató recenziót, Szalay könyvét középiskolai kiegészítô tankönyvnek ajánlva. Szalay könyvének tézise szerint az "a szovjet és kommunista rendszer elleni küzdelem (...) 1944 szeptemberében kezdôdött, amikor az elsô szovjet és román katona Magyarország földjére lépett (...) Ekkor Szálasi Ferenc és a Hungarista Mozgalom vette át a hatalmat és élére állt a bolsevizmus elleni nemzetvédô harcnak, ami egyben Európa szellemét, az európai kultúra védelmét is jelentette az ázsiai barbársággal szemben" - írta Szalay, könyve elsô, Válság és útkeresés címu fejezetében, hozzátéve, hogy "Szálasi teljesen törvényesen lett Magyarország Nemzetvezetôje (...)."
      A Napi Magyarországban közölt írásom rákerült a Független Magyar Hírszolgálat amerikai honlapjának címoldalára is (http://www.hungarian.net), ahol az 56-os Magyarok Világtanácsa honlapja is található. Szalay könyve ott olvasható.
      Vallomással tartozom: a Napi Magyarországban megjelent írásom koholmány. Az írás gondolatmenetét alátámasztó források, idézetek a Kádár-korszak leghírhedtebb, az 1956-os forradalmat mocskoló és meghamisító propagandakiadványaiból valók. A könyveket az egykori politikai nyomozótiszt, Hollós Ervin, illetve más kurzustörténészek, Molnár János és Berecz János írták. Rajtuk kívül számos helyen idéztem Berkesi András és Kardos György 1958 és 1986 között kilenc kiadást megélt, és milliós példányszámban eladott "ellenforradalmi" ponyvaregényébôl, a Kopjásokból.
      Tisztában vagyok cselekedetem súlyával. Becsaptam a szerkesztôket, akik a nyomtatott betu iránti tisztelettel és bizalommal olvasták dolgozatomat. Az írás bizonyos értelemben szakrális tevékenység: a közreadott muvet nemcsak a benne foglalt gondolatok, érvek koherenciája és a források tisztasága hitelesíti, hanem a megnyilatkozó ember személyes kiállása is. Koholmányom közrebocsátásával megcsúfoltam ezt az elvet. Ezt semmiképpen sem igazolja önmagában az, hogy nem értek egyet egy újság szerkesztési gyakorlatával és az abban megjelenô írások jelentôs részével. Az ellenvélemény kifejtésének vannak bevett módjai. Szeretném leszögezni, hogy nem az volt a célom, hogy lejárassam a Napi Magyarország szerkesztôit. Miért vetemedtem mégis erre? Bizonyítani akartam, hogy amit Szalay és eszmetársai állítanak 1956-ról, az lényegében ugyanaz, mint amit Kádár belügyes történetírói hazudtak a forradalomról évtizedeken át. Az a tény, hogy koholmányomat a lap megjelentette, alátámasztja hipotézisemet. E cikk közlését a Napi Magyarország nem vállalta.

"Tanúnak jelentkezem az ártatlanul elítélt ember jogán. Azok közé a kommunisták közé tartozom, akik ártatlanul elítélve négy évet töltöttek együtt háborús és népellenes bunösökkel, kémekkel, diverzánsokkal, összeesküvôkkel, munkás- és hazaárulókkal (...) Felelôsségem tudatában kijelentem, hogy a magyarországi politikai elítélteknek csak kis töredéke volt ártatlan, a zöme, a nagy többsége bizonyítottan népellenes és a Magyar Népköztársaság törvényeibe ütközô buncselekményeket követett el" - írta Berkesi András egykori katpolos tiszt, késôbbi sikeres ponyvaregényíró a Népszabadság 1957. szeptember 8-i számában. Az írás része volt az ENSZ-vizsgálóbizottság 1956-os forradalomról szóló jelentése ellen szervezett kampánynak. Berkesi ez ügyben jelentkezett tanúnak.
      Nála avatottabb tanút Kádár ellenforradalmi propagandagépezete keresve sem találhatott volna. Berkesi 1947-tôl tevékenykedett a katonapolitikai osztály nyomozójaként, késôbbi szerzôtársával, Kardos Györggyel együtt, és feladata a kémelhárítás, a külföldrôl irányított belsô diverzió felszámolása volt. 1951-ben letartóztatták, és négy évet töltött börtönben, ahol a vizsgálati dossziéja és az idézett cikk tanúsága szerint folytatta eredeti szakmáját, azaz besúgóként, vamzerként tett további szolgálatokat a néphatalomnak. (Ld. Berkesi V-142776 sz. vizsgálati dossziéját a Történeti Hivatalban.) Berkesi, állításával ellentétben, nem volt teljesen "ártatlan". A vizsgálati dossziéban olvasható peranyaga szerint nem politikai koncepció alapján ítélték el, hanem azért, mert nyomozói munkája során szabálytalanul használta fel a rendelkezésére álló pénzeket, konspiratív lakásokat, ahol munkájához szorosan nem kötôdô nôügyeit is bonyolította. A hivatalos vád, amely bizonyítást nyert, legalábbis ez volt ellene.
      "A börtönben ülô politikai elítéltek túlnyomó része soha, egy szóval sem hirdette ártatlanságát, ellenkezôleg, egymást túllicitálva beszélték el azokat az ellenséges tevékenységeket, amelyeket hosszabb vagy rövidebb idôn keresztül illegálisan folytattak a Magyar Népköztársaság ellen. Az ellenséges elemek a börtönben is tudatosan szervezkedtek a proletárhatalom megdöntésére és tevékenységüket egy percre sem hagyták abba" - folytatja feltehetôen elsô kézbôl származó információi ismertetését a tanúságtevô. "Ezek a csoportok szervezetszeru kapcsolatot tartottak fenn egymással, sokban azonos terveik, elképzeléseik voltak a jövôt illetôen (...) Az elsô csoportba tartoztak a népellenes és háborús bunösök. Volt csendôrök, (...) hírhedt csendôrnyomozók, a Hain-féle politikai rendôrség tagjai (...) A második csoportba tartoztak a volt kisgazdapárti összeesküvôk (...) A harmadik csoportba a nyugati - amerikai, angol, francia - kémszervezetek hazaküldött ügynökei és itthon beszervezett egyénei tartoztak. Ezek az elítéltek a Kisbarnaki Farkas Ferenc-féle Magyar Harcosok Bajtársi Közössége és a Zákó-féle kopjás mozgalomnak irányvonalát képviselték (...) A negyedik csoportba tartoztak Ignotus, Pálóczy-Horváth, Faludy György, Kôvágó József, dr. Pásztor Tamás és a jobboldali szociáldemokraták egy része, akik ártatlannak mondták magukat abban, amiért elítélték ôket. Valószínu, hogy abban tényleg ártatlanok voltak. De tény, hogy Pálóczy-Horváth nem egy alkalommal elmondta, hogy ôt még a háború alatt szervezték be az angolok, s a háború éveiben, mint az angol titkosszolgálat embere teljesített szolgálatot az Intelligence Service isztambuli exposituráján. Ignotus sem rejtette véka alá angol kapcsolatait." Berkesi szerint Kôvágó József a börtönben "ismertette a rabegység tervét, ami a késôbbiek folyamán a Politikai Elítéltek Szövetsége nevu szervezetben realizálódott. Ez a szervezet nem az ellenforradalom napjaiban, hanem már ott a börtönben alakult meg, és kiterjedt a többi börtönre is (...)." (Berkesi, im.)

A rendôri ihletésu forrásokat óvatosan kell kezelni. "A rendôrségi forrásokból származó információk sokkal többet árulnak el arról, milyen feltételezései és elképzelései voltak a rendôrségnek a tömegek hangulatáról és motivációiról, mint amennyit megtudhatunk belôlük maguknak a tömegmozgalmaknak a valóságos irányultságáról és motivációiról" - írja R. C. Cobb angol történész A rendôrség és a nép címu könyvében. (R. C. Cobb: The Police and the People. French popular protest, 1789-1820. Oxford at the Clarendon Press, 1970. 26. l.) A börtönben alkalmazott besúgók esetében az óvatosság többszörösen indokolt. Minden diktatúra különös gondot fordít a börtönben lévôk megfigyelésére és ellenôrzésére. Hiszen semmi sem teszi valószínubbé a szervezett összeesküvés kialakulását, mint az, hogy a börtönben összezsúfolva egymás mellé kerülnek a "felforgató elemek". Ezért a börtönben alkalmazott besúgó különleges helyzetben van: nem pénzért dolgozik, hanem a bôrét akarja menteni, esetleg a szabadulásban reménykedik, és a siker érdekében futószalagon szállítja az összesküvéseket, amelyeket alkalmazója a helyzetbôl adódóan egyébként is valószínunek gondol. A jakobinus diktatúra alatt egyetlen olyan "összesküvést" sem göngyölítettek fel a hatóságok, amely ne börtönbôl indult volna ki, vagy ne lettek volna börtönbe nyúló szálai - elemzi a vamzer szerepét R. Cobb. (Ld. a Moutons de prison and "prison plots" - Vamzerek és "börtönösszeesküvések" - címu fejezetet. Im. 8-13. l.) Nem csoda, ha Berkesi az 1956-os forradalomhoz vezetô "ellenforradalmi szervezkedés" egyik fô szálát a diktatúra börtönében vélte föltalálni, ahogyan Hollós Ervin, a politikai nyomozóosztályról történésszé avanzsált egykori vizsgálótiszt is: "A történelem során a lumpenproletárok gyakran véletlen elemei a harcnak, akik azért keveredtek bele, mert a zavarosban akartak halászni. De 1956-ban nem errôl volt szó csupán, részvételük sokkal tudatosabb. Már az elôzô években összefonódtak a volt uralkodó osztály és a hozzájuk tartozó politikusok lezüllött elemeivel. A volt uralkodó osztály (...) talajukat vesztett csoportjai maguk is deklasszálódtak, egyes csoportjai lesüllyedtek az alvilágba (...) Egy részüket az 1945-ös felelôsségrevonás alkalmával megbüntették. A börtönökben nemcsak betörôk között éltek, hanem megismerkedtek "politikusokkal" is (...) Amikor kiszabadultak, (...) már ismerték a politikai alvilágot is, s a börtönökben létrejött kapcsolatot továbbra is fenntartották." (Hollós: Kik voltak, mit akartak?, Kossuth, 1976. 176. l.)
      A Napi Magyarországban közölt írás minden idézete valódi, már megjelent szöveg. A könyvek Magyarországon jelentek meg, esetenként több kiadásban és igen nagy példányszámban. Az idézetek pontosak, mindössze a legárulkodóbb minôsítô szófordulatokat hagytam ki belôlük. Másutt csak a forrásközléskor szokásos tömörítést alkalmaztam. A szövegekbe nem írtam bele semmit, azok szerkezetén nem változtattam. Nem a szövegeket torzítottam el, hanem a hivatkozásokat és a kontextust, amelybe beleágyaztam ôket. De nézzük sorjában!
      Mártonfalvy Hugó Molnár János Ellenforradalom Magyarországon 1956-ban címu könyvében bukkan fel (Akadémiai Kiadó, 1967. 166. l.), de nem ô állítja, hogy az ötvenes évek politikai elítéltjeinek zöme nem volt ártatlan. A kijelentést valójában Hollós Ervin teszi: "Sokan azt hitték, hogy minden politikai per alaptalan vádakon épült, s a börtönökben levô politikai foglyok zöme ártatlan." (Hollós Ervin: Kik voltak, mit akartak?, Kossuth, 1976. 311.l.). Ezzel Hollós csak ugyanazt állítja, amit Berkesi is a föntebb olvasható szövegben, és amely az ellenforradalom-koncepció egyik kulcseleme: a belsô ellenség méltán került börtönbe, de még ott sem bírt nyugton maradni, és 1956. október 23-a után kiszabadulva ezek a politikai és köztörvényes bunözôk rontottak neki a néphatalomnak. "A törvényesség helyreállításához nem volt szükség semmiféle forradalomra - írta Berkesi 1957-ben a Népszabadságban -, mert hiszen a valóban ártatlanul elítéltek már jóval október 23-a elôtt kiszabadultak. Az 1953-ban megindult egészséges folyamat igazságot szolgáltatott az ártatlanoknak, és elítélte a bunösöket. 1956. október 23-án a jogosan rehabilitáltak nagy többsége fegyvert fogott a néphatalom mellett, és fegyverrel harcolt az ellenforradalmárok ellen" - szögezte le Berkesi, írói fantáziáját is segítségül híva.
      Richard Pipe nevu angol történész tudomásom szerint nincs (Richard Pipes természetesen van, a bolsevik forradalomról szóló könyve magyarul is olvasható). Pipe ezredes Berkesi és Kardos regényének kitalált szereplôje. Az idézett eszmefuttatást, miszerint az angolok akaratuk ellenére kerültek szembe a németekkel, és valódi ellenfelük mindig is a Szovjetunió és a kommunizmus volt, a Kopjások címu regényben mondja Pipe, az angol titkosszolgálat ezredese már 1944-ben Svájcban, Rajnay Ákosnak, a regény fôhôsének, aki szerepe szerint a Kopjás-mozgalom parancsnoka. (Magvetô, 1969. 319. l.) A kijelentés a második világháború utáni sztálinista hidegháborús propaganda toposza: a szovjet terjeszkedéssel szembeforduló nyugati hatalmak mint antikommunista erôk, valójában a hitleri Németország örökségét veszik át, hiszen a fasizmus igazi célja a kommunizmus megdöntése volt. Így az angolok és az amerikaiak visszamenôleg is, a háború idejére is a németek oldalára kerülnek, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a háború után az újrafasizálódó Nyugat-Németország szövetségeseivé váltak a Szovjetunióval szemben. Ezért vethette Berkesi 1957-ben Pálóczy-Horváth szemére, hogy már 1943-ban is angol kém volt, és ekként valójában már akkor az "ellenforradalom" szekértolója.
      Írásom Zákó Andrásra és Korponay Miklósra, valamint a több száz elítélt magyar hadifogolyra vonatkozó része tartalmaz valóságelemeket. Korponay Miklós vezérkari százados valóban Zákó altábornagy közeli munkatársa volt, és 1944 ôszén utasítást kapott a Kopjás-alakulat felállítására. (Korponay Király Bélát kérte föl az új alakulat vezérkari fônökének, de Király Béla azt nem vállalta. - K. B. szíves közlése.) Ez természetesen nem az a Kopjás-mozgalom, amelyrôl Berkesiék regénye szól, de Berkesi mint nyomozó, foglalkozott a kopjásokkal, és már e minôségében is elôszeretettel keverte a valóságot a fikcióval. Korponay Kopjás-zászlóalja tudomásom szerint semmiféle érdemi harci cselekményben nem vett részt, hiszen amikor a szovjetek fogságba ejtették, majd letartóztatták az alakulat tagjait, még csak a toborzás és a kiképzés kezdeti fázisánál tartottak, már amennyire ez a folyamatos visszavonulás közben egyáltalán lehetséges volt. A szovjet hatóságok ennek ellenére több száz, zömében 18-20 éves újonc kiskatonát ítéltek el el nem követett diverzáns tevékenységért. A foglyokat 1953 tavaszán kezdték szabadon engedni, sôt, a hatvanas évek elején a szovjet bíróságok rehabilitálták egy részüket. A rehabilitáció ellenére a magyar politikai rendôrség egészen a 1970-es évek elejéig szoros titkosszolgálati megfigyelés alatt tartotta az egykori "kopjásokat", ám ez alatt az idô alatt egyikôjük ellen sem találtak semmiféle terhelô adatot. (Az "igazi" kopjásokra vonatkozóan ld. Berkesi V-142776 sz. vizsgálati dossziéját, valamint az O-13766 sz. Objektum dossziét a Történeti Hivatalban.)
      A Kopjás-mozgalom tevékenysége Berkesiék és Hollósék ellenforradalmi fikciójában viszont nem szakadt meg a háború végével. Szerintük a szervezet, más hasonló titkos szervezetekkel együtt sikeresen illegalitásba vonult a háború után, és folytatta tevékenységét a külsô központ, a Magyar Harcosok Bajtársi Közössége irányításával, amelynek valóban Zákó volt a vezetôje. Csak az alkalomra vártak, amikor nyíltan színre léphetnek. Ôk lettek az 1956-os "ellenforradalom" hazai bázisa, amely néhány nap alatt átvette az irányítást a megtévesztett tömegektôl és az áruló revizionistáktól (vagyis Nagy Imrétôl) - így a konstrukció, amely Berkesi és Kardos regényében öltött testet. Megjelent szövegem következô négy idézete ezt a fikciót dokumentálja. Az idézetek nem Kisbarnaki és Korponay memoárjaiból valók. A valódi lelôhelyek sorrendben: Kardos-Berkesi: im. 328. l.; Hollós Ervin-Lajtai Vera: Köztársaság tér, 1956, Kossuth, 1974. 88. l. és Hollós Ervin: Kik voltak, mit akartak?, Kossuth, 1976. 291. l. (itt a szövegeket egybefuztem); Kardos-Berkesi: im. 377. l. (itt a regényben Rajnay Ákos, Horthy volt kémfônöke adja elô nagyratörô terveit); végül szintén Kardos-Berkesi: im. 206. l. Ezek a "tényfeltárások" kívánták bizonyítani, hogy 1944 és 1956 között folyamatos, külföldrôl pénzelt és irányított, földalatti háború folyt a "népi demokratikus rendszer ellen", ami 1956. október 23-án tört a felszínre, hogy visszaállítsa a háború elôtti rendszert, a fasizmust, az úri világot, a nyilas uralmat - kinek-kinek ízlése és vérmérséklete szerint.

A következô idézet, amely arról tudósít, hogy emigráns katonák is részt vettek az 1956-os forradalom alatti harcokban, feltehetôen valóban Mártonfalvy Hugótól származik, hacsak Molnár János, aki idézi ôt, be nem csapott bennünket. (Ld. Molnár János: im. 166. l. 40. lábjegyzet.) A forrás hitelességének ellenôrzése számomra lényegtelen volt, hiszen Molnár a lelôhelyet pusztán arra használta, hogy bizonyítsa, milyen nagy volt a szerepe az "ellenforradalom" idején a külföldi beavatkozásnak. Ennek kimutatása Kádárék számára két okból is kulcsfontosságú volt: egyrészt magyarázatot kínált arra, miként volt képes az "ellenforradalom" ilyen sebesen megdönteni az állítólag a nép töretlen támogatását élvezô szocialista rendszert. 1956 nem lehetett a népakarat kifejezôdése, nem lehetett spontán felkelés. A rendszert a szervezett belsô ellenforradalmi erôk, valamint a külföld, a Nyugat tudatos aknamunkája és aktív támogatása nélkül nem lehetett volna megdönteni - állították. Másrészt a külföldi beavatkozás tételezése igazolta számukra a szovjet csapatok beavatkozását.
      Írásom következô része a hazai, nem külföldrôl inspirált ellenállás tárgyában idézi az "ellenforradalom" kútfôit. A bajai és kecskeméti Keresztény Szocialista Magyar Munkásmozgalomról Hollós Ervin emlékezett meg (In.: Kik voltak, mit akartak?, Kossuth, 1976. 291. l.), míg Szelepcsényi István börtönbeli szervezkedésérôl, a Magyar Ellenállási Mozgalomról Berecz János. (Vö. Berkesi. In. Berecz: Ellenforradalom tollal és fegyverrel, Kossuth, 1981. 43. l.) Ugyancsak ô írt Sulyánszky Jenôrôl és a Hadapródok Szervezetérôl. (Berecz: im. 42. l.) A Budapesti Nemzeti Ellenállási Mozgalom viszont Molnár Jánosnál bukkan fel. (Molnár János: Ellenforradalom Magyarországon 1956-ban, Akadémiai Kiadó, 1967, 57. l.)
      Végezetül az elôkészítés után a végkifejlet, követve az "ellenforradalom" belsô logikáját, amikor mindezek az erôk egyszerre bukkannak föl a múlt ködébôl és október 23-a után megpróbálják a nép kezébôl kicsavarni a hatalmat, és visszaállítani a régi rendszert. A cikkemben szerepeltetett William Griffith valóban amerikai, ám nem az Amerika Hangjánál, hanem a Szabad Európa Rádiónál dolgozott mint a Magyar Osztály szakmai felügyelôje. 1996-ban járt Magyarországon, az 1956-os forradalom 40. évfordulója alkalmából rendezett konferencián, ahol elôadást is tartott. Elôtte tudomásom szerint sohasem járt nálunk, 1956-ban pedig végképp nem, így az idézett sorokat sem ô írta. A neki tulajdonított megállapítások, a felkelôk szervezettségét, katonai képzettségét és szakértelmét taglaló sorok Hollós Ervin és Molnár János már idézett könyveibôl valók. (Hollós: im. 48-49. l.; Molnár János: im. 171-172. l.) A két szerzô természetesen nem a nemes ellenfélnek akar bókolni, amikor a szervezettségrôl, a helytállásról és a hozzáértésrôl ír. A motívum rendkívül fontos, felbukkan Gyurkó László már 1987-ben publikált könyvében is (amely figyelemreméltóan különbözik a szerzô 1996-ban publikált, azonos címu könyvétôl): "Az illegális katonai csoportok nem foglalkoztak államjogi kérdésekkel, lelkigyakorlattal, cserkészmozgalommal, röpcédulák és újságok készítésével. Fô feladatuk a hadiipari üzemek, fegyverraktárak, laktanyák, repülôterek, a honvédelmi minisztérium, pályaudvarok, börtönök, a fôposta, a Rádió feltérképezése volt (...), hogy kellô alkalommal - háború vagy felkelés esetén - akcióba léphessenek (...) Nem voltak sokan, (...) fegyverük kevés volt, de a jól szervezett csoportok elszánt, kiképzett emberekbôl, elsôsorban szakképzett katonákból álltak." (Gyurkó László: 1956. Magvetô, 1987. 100. l.) Az "ellenforradalmi" legitimáció számára a katonai szervezettség, a felkelôk sikere és a rendszer gyors összeomlása annak a bizonyítéka volt, hogy a múlt sötét erôinek tudatos szervezkedése és alapos felkészülése elôzte meg az "ellenforradalmat". Azt nem mondhatták, hogy a rendszer azért porladt szét napok alatt, mert mindenki a pokolba kívánta. Azt akarták tehát ezzel cáfolni, ami számukra a legveszélyesebb volt: a terrorban élô, megnyomorított nép jogos haragját kifejezô spontán forradalom "legendáját" akarták szertefoszlatni.

Amikor a cikket elküldtem a Napi Magyarországnak, attól féltem, hogy azonnal lelepleznek. Nem így történt. Megítélésem szerint pedig adtam némi esélyt a szerkesztôknek. Mindjárt az eredeti címmel, A valódi '56, amelyet a szerkesztôség megváltoztatott. "Az igazat mondd, ne csak a valódit" - figyelmeztet a költô. Az írásom valódi szövegeket tartalmazott, amelyek azonban sem önmagukban, sem együtt nem az igazságról szólnak.
      Az "elméleti felvezetésül" szolgáló bevezetô idézetek felismerése egy hétpróbás dialmatos számára sem lett volna könnyu feladat. Ámbár a de Certeau szájába adott mondat, amely G. A. Kurszanov brosúrájának leleménye - "Nem foghatunk absztrakt módon a jelenségek tanulmányozásához, történelmi determináltságukat figyelmen kívül hagyva; a jelenségeket kizárólag konkrét mivoltukban elemezhetjük, minden egyes történelmi pillanatban." (G. A. Kurszánov: A gondolkodás logikai törvényei, Szikra, Budapest, 1949. 13-14. l.) -, bikkfanyelvével és episztemológiai cinizmusával talán gyanút kelthetett volna. A mondat a "konkrét helyzet konkrét elemzése" ismert vulgárleninista toposzának bôvített változata, önmagában üres és semmitmondó ostobaság. A cikk kontextusában az idézet persze nem funkciótlan. Arra bátorít, hogy a bennünket körülvevô világot, beleértve a történeti forrásokat is, tartalmuktól és természetüktôl függetlenül tetszés szerint, jobban mondva érdekeink szerint alakítsuk. (Ld. még a "kispolgári objektivizmus" elleni harcról szóló korabeli okfejtéseket.) A másik két sablonért Engels (ebbôl lett a képaláírás) és F. V. Konsztantyinov, méltán ismeretlen brosúraszerzô a felelôs.
      Pipe-nak nem lett volna nehéz utánanézni, annál is inkább, mert az állítás túl nyakatekert: hogy a náci Németország ellen sokáig egyedül küzdô Anglia számára a németek legyôzése pusztán kényszer, elterelô hadmuvelet volt, és a Sztálinnal némi viszolygással, de habozás nélkül szövetségre lépô Churchill már a háború alatt is szívesebben harcolt volna a szovjetek ellen? Ezt az állítást csak nagyon torz nézôpontból szemlélve lehet komolyan venni.
      Gyanút kelthetett volna az idézetek penetráns töménysége, kinyilatkoztatásszerusége, az elemzés, az ábrázolás teljes hiánya, a denunciáló sztálinista publicisztika számos stiláris jegye. Egy ludovikás tiszt sohasem hívná, még emigrációban írt memoárjában sem "volt" altábornagynak felettesét, ahogy ezt szövegemben teszi Korponay Kálmán Imre altábornaggyal, és különösen nem annál a résznél, ahol közös akciójukról számol be. ("A jelentéseket (...) Kálmán Imre volt altábornagy részére küldték, aki Salzburgban élt, és Kisbarnaki Farkas Ferenc helyettese volt" - írja ott Berkesi/Korponay.) A "volt gróf", "volt háztulajdonos", "volt jegyzô", "volt satöbbi" a sztálinista és az ellenforradalmi brosúrairodalom kedvelt fordulata volt. Végezetül az is feltunhetett volna, hogy milyen gyenge bizonyító erôvel bírnak az egymásra dobált szövegek, hogy mennyire sematikus és közhelyes a cikk fonalvezetése. Az írás silányságának és koholtságának leplezésére azonban elég volt néhány csábító hívószó, Nagy Imre, Horn Gyula, Németh Miklós és a "reformkommunizmus" összezagyválása, néhány üres, magyarkodó lózung. A trükköt a szerkesztôk, véleményem szerint, azért nem vették észre, mert tetszett nekik az "ideológiai alapvetés", tetszett nekik a cikk koncepciója, és úgy gondolták, az idézett szövegek alátámasztják azt.

Az 1989 elôtti ellenzék és a rendszerváltás utáni történészek egy része a forradalom emlékét akarta tisztára mosni, amikor szembeszállt a szervezett, fasiszta ellenforradalmi lázadás kádárista fikciójával. 1989 után viszont sokan úgy gondolták, hogy 1956 emlékét az diszkreditálja, ha elkendôzik a felkelôk radikális antikommunizmusát. Azonban veszélyes útra tévednek, ha a "pesti srácoknak" úgy kreálnak történeti perspektívát és kontextust, hogy 1956 antikommunizmusát összemossák 1944, vagy 1919 antikommunizmusával, amiképpen ezt a kommunisták tették az 1919-es fehérterror, az 1944-es nyilas uralom és az 1956-os forradalom összemosásával.
      Az írással, jobban mondva avval a ténnyel, hogy azt a Napi Magyarország megjelentette, azt akartam bizonyítani, hogy amit a kádárista propaganda állított 1956-ról, lényegében megegyezik azzal, amit Szalay Róbert és teljesítményének meggondolatlan támogatói és méltatói az általuk elképzelt "anti-reformkommunizmus" szellemében 1956-ról gondolnak. 1956 "igaz" történetének mai feltárói menthetetlenül elkéstek. Hollós Ervin, Berkesi András, Pintér István, Szabó László és többiek, a Kádár-kor belügyes történészosztaga már évtizedekkel ezelôtt elírta elôlük a témát. 1956 történetének radikális revizionistái, ha így folytatják, azon vehetik észre magukat, hogy utólag klasszikussá avatják az 1989 elôtti rendôr-történetírókat. Azért loptam be ôket a Napi Magyarország hasábjaira, mert úgy éreztem, hogy a mai hiszterizálódó légkörben csak ezzel a drasztikus lépéssel hívhatom fel a figyelmet a veszélyre: ha visszafelé fejtve a kommunisták logikáját rehabilitálják a fasizmust, még megérhetjük, hogy rövidesen Berkesi András és Bosnyák Zoltán szelleme fog diskurálni a magyar közelmúltról, helyettünk. Az ô nézôpontjuk az a perspektíva, amelybôl a fasizmus és a kommunizmus figyelte árgus szemekkel a másikat és önmagát.
      A fasizmusban és a kommunizmusban közös, hogy egységes mezôként látja a rajta kívül lévô világot. A kommunisták számára mindenki, aki nem volt kommunista, fasiszta volt, vagy objektíve a fasizmus szekértolója. Rákosi börtöneinek foglyai ebbôl a nézôpontból voltak nem ártatlanok. A szélsôjobb perspektívája ugyanez, csak ellenkezô irányban. Szálasit nem igazolja utólag, hogy utána a kommunizmus szabadult rá az országra. A fasizmus és a kommunizmus bizarr és ördögi összejátszása nélkül ez talán be sem következett volna. Valószínu, hogy ha Sztálin 1939-ben nem köt Hitlerrel szövetséget, akkor Hitler nem meri kirobbantani a második világháborút. Ha nincs világháború, a Szovjetunió soha nem jutott volna el Közép- és Kelet-Európába. Ezért értelmetlen azt mondani, hogy utólag visszatekintve a magyar hadsereg keleten már 1941-ben is a kommunizmus ellen harcolt. 1941-ben Magyarországon alig tucatnyi kommunista volt, ôk is mély illegalitásban. Magyarország hadba lépése, a doni hadsereg tragikus és értelmetlen pusztulása, a kiugrási kísérlet kudarca és Szálasi puccsa hozta el Magyarországra a szovjet csapatokat, és velük a kommunistákat. Szálasi nemcsak magyar polgárok százezreinek gyilkosa volt, hanem, Szalay állításával szöges ellentétben, a kommunizmus egyik szálláscsinálója is.
      Hasonlóképpen hazug Berkesiék fikciója, hogy a kommunista diktatúrát visszamenôleg is a fasizmus elleni évtizedes küzdelem igazolja. Számukra 1956 azért volt ellenforradalom, mert azt állították, hogy 1956-ot az 1944, sôt 1919 óta itt maradt fasiszták, megannyi Francia Kiss Mihály csinálta. Aki azt bizonygatja, vagy úgy hiszi, hogy 1956-ban a felkelôk, antikommunista nekibuzdulásukban a "régi rendszert", 1944-et, 1938-at vagy 1919-et akarták visszaállítani, és nem egyszeruen jobb jövôt, igazságosabb társadalmat reméltek, az nemigen mondhat mást, mint hogy 1956 ellenforradalom volt. Berkesiék sugallatával ellentétben azonban a fasizmus legyuréséhez nem kellett (volna) cserébe Rákosi. És a kommunizmus ellen sincs szükség Szálasi hagyatékára. A kommunista historiográfia hamis konstrukciója az, hogy a fasizmus ellen csak a kommunisták vették föl a harcot, hogy erre csak ôk voltak képesek. A szélsôjobboldali historiográfia hamis konstrukciója az, hogy ôk csak a kommunizmus ellen küzdöttek, hogy csak ôk küzdöttek a kommunizmus ellen. A fasizmus és a kommunizmus a másik létével akarta igazolni önmagát, méghozzá visszamenôleg is. Ezzel szemben mindkettô önmagában, a másik lététôl függetlenül méltó a megvetésre. Miközben láthatóan képtelenek egymás nélkül létezni.

SÁNDOR IVÁN ESSZÉJE:

Menekülô évek^*

Önzô, alantas érzés kerít hatalmába. Ha ugyanis a legfontosabbat keresem a magam számára ebbôl a tíz évembôl, azt kérdezhetem önmagamtól, hogy vajon vissza tudtam-e adni valamit a mesterségemen át a világgal való kapcsolatomból.
      Alantas, önzô érzés ez, hiszen annyi minden más, az én kérdésemnél fontosabb történt ezekben az években. Azokkal is, akik hozzám tartoznak; annyi minden fontosabb történt az - elvont - "világ" és annyiak - nem elvont - élete szempontjából, az én éber éjszakáim és homályos nappalaim felôl nézve is annyi minden más történt, mint az, hogy a mondataim leírásával mit voltam képes visszaadni; mégis próbálom így nézni ezt a tíz esztendôt, ebbôl az alantas és önzô nézôpontból, miközben tudom, hogy nincs ebben semmi alantas és önzô, mert ez az egyetlen igaz lehetôség önmagam mérlegre helyezéséhez; abban reménykedem, hogy az én, aki voltam és vagyok, magába foglalja azt is, ami a hozzám tartozókkal, a környezetemben élôkkel - talán tágabban, másokkal - megtörtént.
      Ez a könyvem is, aminek az utolsó fejezetét körmölöm, szokás szerint reggel kezdve a munkát, folyamatosan váltva a töltôtollaimat (a tollak is azokhoz kapcsolódnak, akiktôl kaptam ôket, az elsôt, a legkedvesebbet 1961-ben, közvetítik tehát a mindennapos leírás pillanatában azt, ami velük is történt ebben az évtizedben, örömet, betegséget, küzdelmet), igen, a könyvem rögzítheti akár a látszólag rajtam kívüli és távoli eseményeket, mégsem beszél másról, mint arról az egyetlen szánalmas tudatról, ami engem jelent.

1.

Bámulom a Jelenkor tíz év elôtti tartalomjegyzékét: Arabeszk (regény); Várady Szabolcs verse; Mészöly Miklós: Érintések; Radnóti Sándor tanulmánya Lengyel Péter Macskakôjérôl; Gombrowicz Napló-részlete Pályi András fordításában.
      A frankfurti Literaturhausban németül felolvasták az Arabeszk egyik fejezetét, utána felolvasták a Semmi nem múlik el, csak a történelem címu, ötvenhatról szóló esszém részletét. Ez a két írásom indítja és zárja az én kilencvenes évtizedemet.
      A megelôzô estén három jól öltözött úr szállt ki egy taxiból a Literaturhausnál. A nagyszámú közönség gyurujében bevonultak a terembe, elfoglalták helyüket az emelvényen és megkezdték napi felolvasóestjüket.
      Esterházy, Kertész és Nádas három Mészöly-mesét olvasott fel. A bevezetôt Eva Haldimann mondta, akinél kevesen tettek többet Európában a magyar irodalomért.
      "Az úton végig kell menni. De nincs vége. Csak ott talán, ahová az elkopott hídlábak elvándorolnak? Aztán ott is új jelzôtábla fogad. Az úton végig kell menni. De nincs vége. Pedig az úton nem lehet másképp elindulni."
      Ezt a fakuló borítójú Jelenkorban írta Mészöly.
      Tudta-e budai lakásában tíz évvel késôbb, egy karosszékben, talán az ágyában, talán csak úgy bámészkodva a szobasarokban, hogy Frankfurtban a három jól öltözött, ünnepelt úr kiszáll a taxiból, felsétál a lépcsôkön, végiglépked a hallon...
      "...az útnak soha nincs vége... de mindig úgy kell elindulni, hogy végig kell járni..."

2.

Tíz éve: cseng a telefon. Csordás Gábor hív Pécsre a Jelenkor elsô három könyvének bemutatójára. Mészöly A pille magánya, Balassa Péter Hiába: valóság, Hegyi Loránd Utak az avantgárdból.
      Bemutatnám-e a Miklós kötetét?
      Tele volt a Muvészetek Házának nagyterme.
      Azok a tíz év elôtti esték!
      Az elindulások, a komolyság, a barátságok találkozói.
      Fél évvel késôbb ugyanott ültünk a könyvheti bemutatón. Ugyanazt a részletet olvastam fel az Arabeszkbôl, amit most Frankfurtban olvastak fel. Göncz Árpád az elnöki kocsin hozott fel Budapestre Csiki Lacival. A sofôr melletti hely a biztonsági emberé volt, Árpád mellénk ült, hátra. Nagy kocsi, kényelmes kocsi, azért egész úton összeért a könyökünk, balról Laciéval, jobbról az Elnökével. Lelkesen mesélte, hogy "Antall Jóskával mindent milyen jól lehet egyeztetni..." Két évvel késôbb csendesen mondta: "Már találkozni se lehet vele..."
      1999. október 23-án külön-külön koszorúzott a 301-es parcellában a köztársasági elnök és a miniszterelnök. A hivatalos jelentések szerint mint "magánemberek".
      Tíz éve az 1989-es évrôl szóló naplóesszém - Vízkereszttôl Karácsonyig - tizedik fejezetét írtam a Forrásnak.
      Akkor idéztem elôször Dahrendorfot. Az (állítólag gôgös) azóta Londonban "sir"-ré emelt úr szövegeihez már akkor vonzódtam. Fölsorolta az európai kibontakozás alternatíváit. Hozzátette: a nem a kibontakozást szorgalmazó erôk is lesben állnak, "az elôítéletek ereje, a konfúzus ideológiáké, sôt a fasizmusé, vagy - ami napjainkra inkább érvényes - a fundamentalizmusé... a befejezetlen modernség különös és gyakran ijesztô mozgalmakat kelt életre, mindenekelôtt a homogén társadalmi és politikai feltételek követelését. Ez nagyon könnyen népirtással érhet véget, mindenesetre fajgyulöletbe csap át... bizonyos történelmi pillanatokban a kilúgozott, kimerült ideológiai építmény inkább vákuumot hagy maga után, s nem egy másik hatalmas eszmét..."; a huszadik századot olyan hosszan elnyúló pillanatnak tekinthetjük (tenném hozzá), amelyben a megelôzô korszakokban kiteljesedô személyiség, a kreatív létezés, a muvészetek centrumába került emberi Én leépülésének végjátékába érkeztünk.

3.

Ennek a hosszan elnyúló pillanatnak az Emberi Helyzeteit kiolvashatjuk a huszadik századi regénybôl. Kundera már negyedszázada teljes joggal kérdezhette, hogy vajon nem egy Földmérô öltözékében halad-e tovább Don Quijote?; ugyanígy feltehettük volna a kérdést már a hatvanas években, hogy Rocinante nem Claude Simon Flandriai útján botorkál-e? A Proust utáni regény - Joyce, Kafka, Musil, Broch, Celine, Camus, Beckett, többet mondott el az emberrôl, az Én és a Világ kapcsolatáról, mint a bölcselet, a tudomány, a történelemkönyvek és a dokumentumok.
      Oldalpillantás; az osztrák paradigma: a nyolcvanas-kilencvenes évek regényei az Én tulajdonság-nélkülivé válásáról-veszendôségérôl beszélnek. Bachmann a történés fel nem függesztésével, Bernhardt az öngyulölettel, Handke az ismétlôdés körkörösségével, Menasse a szellem "elszellemtelenítésével", Ransmayr a bukás utániság rideg lefokozottságával. Miközben az osztrák regényíró vadul esszézni is kezd: ugyanerrôl. Bele az évtized közepébe! Menasse kilencvenháromban írja A tulajdonságok nélküli ország címu esszéjét, ilyen mondatokból: "... a Második Köztársaságban kezdettôl fogva olyan félhomály uralkodott, hogy azt az alkonyattól nem is olyan egyszeru megkülönböztetni."
      Hát nem bejött?
      Kafkának is bejött. A többieknek is.
      Holott ôk nem a napi eseményekre, hanem a lét nagy kérdéseire függesztették a tekintetüket.
      Nem tudom, volt-e a magyar történelemben, a régió nemzeteinek történetében korszak, amikor ennyire összekeveredtek a legszélsôségesebb entitások. A jó és a rossz, a demokratikus és a hatalommániás technikák, a közjóra való törekvés és az alantas, kitaszító önérdek.

4.

A kilencvenes évtized regényeit, illetôleg azt, hogy miképpen jelenik meg bennük a korszak tanácstalansága, három vonalon közelíteném meg. Regényírói énjüket, nyelvüket, technikáikat a nyolcvanas évekre megteremtô, (Európában is) sikeres írók nem, vagy alig jelentettek meg újabb munkát; jelentôs, a kilencvenes évtizedben birtokot foglalt írók regényeiben tematizálódik az emberi én-vesztés, a tanácstalanság; a regényíró keresései, bizonytalanságai jelen vannak a muvek poétikai dilemmáiban.
      Korszakunk jeles regényírója mondja (éppen az ÉS-ben) - összefoglalóan?, van már életmuve, megteheti -: "...mindegyik minôségem bizonytalan..."
      A jelentôs regények a személyiség felörlôdésérôl beszélnek; jelentôs regényírók küszködnek az epikai nézôpontok-hangzások keresésével, a mindentudó mesélô tekintetének elégtelenségével, a mindentudó mesélô pozíciójának feladásával járó korlátozottsággal, a történetmondás vagy a történetmondás kiiktatásának nehézségeivel (persze egyes szám elsô személyben is írhatnám mindezt, a kitüntetô jelzô elhagyásával).
      Figyelemreméltó gondolatokat tett közzé minderrôl a közelmúltban Angyalosi Gergely és Margócsy István.
      Ha azt állítom, hogy a kilencvenes évek magyar regényirodalma a termékeny tanácstalanságé, akkor azt is mondom, hogy - visszájáról nézve - ez a kort is értelmezi.
      Tehát: nagy írók - különbözô okokból - még el nem készült regényei mint hiányok; igen színvonalas új regények mint esztétikai minôségek; a nézôpontok-modalitások, történés-történéshiányok káosza mint muhely, illetve értelmezési dilemmák - együtt adják a kreatív tanácstalanságot kortünetként, írói ítéletként, alkotói közérzetként.
      Mindezek mögött az európai ember és korszellem tanácstalansága. Szépen mondja Kertész Imre: a negativitásokból kellene létrehozni az új század kultúráját. Ami, belátásom szerint, annak az irreverzíbilis folyamatnak a visszafordíthatóságában mutatkozhatna meg, amit a nélkülözhetetlen piaci és az egykori európai szellemnek mint nem piaci értéknek az összebékíthetetlensége jelent.

5.

A legjelentôsebbek, tudjuk, mindig szembe úsztak az általános tendenciákkal. (Éveinkben is annak az "elsô regénynek" van a legnagyobb sikere, amelyik nem sorolható be semmilyen kánonba.)
      Nézzünk - ha már szomszédolunk - másfelé is, fôképpen, hogy Gombrowicz és Milosz esszéi mostanában jelentek meg magyarul. "...már jó ideje diszkréten azt súgom a "jól hangzó nevekre" berendezkedett elmék fülébe, hogy az ember világhír nélkül is jelenthet valamit, ha ténylegesen és megalkuvás nélkül képes önmaga lenni..."
      Ezt ötven éve írta Gombrowicz.
      Ennyi idô kell az igazolódáshoz?
      Ennyi talán azért nem kell (neki sem kellett). Idô azonban kell. A Nyugat újrafelfedezése, a második, harmadik, negyedik nemzedék muveinek a regénytradícióba való beépülése után mostanában jutunk el Füst Milánhoz, Krúdyhoz, Máraihoz.
      Ôk a kánonokkal szembefordulók, ezért besorolhatatlanok. Lám mennyi mindent "hoznak át" abból, ami a mai regénykorszakot is foglalkoztatja. Krúdy azzal, hogy a szépséget, a természetet, az érzelmet egy túliságban mutatja. Füst azzal, hogy a norwidi gyémántfeketét, a bunt is beépítette kiöblösített, káromló hangjába. Márai úgy olvasztotta magába kora alkonyának hatásait, hogy regényei lekturízeiben meg is szólaltatta azokat, miközben esszéprózájában szembenézett ezzel (önmagával), nem engedve veszni hagyni azokat az értékeket, amelyek védelme önmagunk és a világ felülbírálásának egyik legradikálisabb mesterévé avatta.

6.

Aki azt gondolta, hogy két-három nemzedék kihalásával az új generációk már mentesek lesznek a századközép iszonyatának traumáitól, s végül is ez hozza meg a búcsút a buntôl, mérges gáztól, a tömeghaláltól, ami akkor elárasztotta a világot, tévedett. Tévedett, aki azt hitte, hogy a holokauszt, a Don-kanyar, a Gulág, a magyar ötvenhat tragédiasorozatának a soron következô nemzedékekben is élô hatásaiból az ezredfordulóra csak a megtisztítás, a szembenézés kamatjai maradnak meg.
      Az elmúlt év végén méltó csendben, a saját parancsolóik által halálba kergetetteknek járó fôhajtással, szimbolikusan sírba helyezték Pákozdon a 2. Magyar Hadsereg Don-kanyari pusztulásának helyén a földbôl kiemelt Ismeretlen Katona csontjait. Mondanék röviden valamit arról, ami hiányzott a mementóból, amirôl pedig a fiatal nemzedékeknek is tudniuk kell.
      Lajtos Árpád egykori csapattiszt - a felejthetetlen Dajka Margit férje -, aki a katasztrófa parancsnoki jelentésével érkezett a vezérkarhoz a Budai Várba, mondta el: "A legnagyobb meglepetésemre semmiféle izgalmat nem találtam, teljes békehangulat uralkodott ott a beosztott vezérkari tisztek között, kvázi csevegô hangnemben kérdezték, hogy igaz-e, hogy két hadtest megsemmisült. Mondtam, hogy igaz. Ejha, ajha, és hát a hónom alatt tartottam a harctudósítást, hogy most már biztos repesve vár a vezérkari fônök, azt mondták, nem, menjek be délután, majd négy órakor fogad... Ezt aztán tetézte, hogy este elmentek, elvittek, hogy is mondjam, vacsorázni egy elôkelô étterembe, ahol sehogy se találtam a helyemet, majd mikor aztán onnan az én kérésemre hamarosan eljöttünk, a ruhatárban találkoztam egy hivatásos huszárfôhadnaggyal, aki nagy örömmel üdvözölt. "Szevasz, apafej!" Így! Szó szerint. "Igaz-e, hogy megsemmisült a doni hadsereg?" Mondom, igaz. Azt mondja: "Na, ez szép." Mondom, de téged üdvözöltet egy komád, a Versényi százados, aki nagyon szépen helytállt. Mit üzensz neki? Erre azt mondta, hogy semmit sem üzenek, mi közöm nekem ehhez az egészhez." (Sára Sándor Krónika címu dokumentumfilmjébôl.)
      Részletek Kállay Miklós miniszterelnök beszédeibôl, aki ugyan Horthy kormányzóval együtt részese volt annak, hogy a doni magyar hadsereg (is) a század legmocskosabb agresszorával, a hitleri Németországgal harcolt az antifasiszta szövetségesek ellen, de a legkevésbé szélsôséges akkori politikusok közé tartozott: "Ne felejtsük el, egy pillanatra sem, ha tôlünk ezer kilométeres távolságra is, de mégis a magyar határokon folyik ez a küzdelem... magyar célok vitték katonáinkat a messzi orosz hómezôkre, a magyar célok teszik kötelezôvé számunkra, hogy idehaza az eddiginél is nagyobb erôvel fejlesszük és fegyverezzük fel hadseregünket..."
      Emléktáblát avattak a múlt évben a Budai Várban is. Itt a csendôrség emlékezetére. "Büszke vagyok arra, hogy ötven év után én lehettem az, aki visszaadtam a Magyar Királyi Csendôrség becsületét" - mondta az ünnepi szónok, a kisgazdapárt egyik vezetôje.
      "Arculcsapásban a pusztai ember harminc-harmincöt éves koráig részesül. Aztán leginkább csak hátulról kap a tarkóra, vagy a nyakba. Ha a helyzet úgy hozná, hogy mégis elölrôl kell leadni neki, a jártas szakértô szerint az gyors és lefegyverzô legyen, határozott és befejezô, mint a mondat után a pont, hogy mire az illetô magához tér, már túl is essék rajta, fellebbezhetetlennek érezze... a háború [elsô világháború - S. I.] után már akadt olyan eset is, hogy egy-egy cseléd visszaütött... a megsértett cselédek bírósághoz vagy a legközelebbi falu csendôrségéhez panasszal fordultak. Errôl hamarosan leszoktak. A csendôrök elég gyakori vendégek a pusztán, de nem a cselédek meghívására. Az uradalom fogadja ôket, sok helyen állandó helyiséget tart fenn részükre, valami különálló kamrát... A cselédek "vallatószobának" nevezik." (Részlet Illyés Gyula Puszták népe címu könyvébôl.)
      "Magyar részrôl a deportálásokat a csendôrség hajtotta végre, a helyi rendôrség és közigazgatás közremuködésével, Ferenczy alezredes közvetlen parancsnoksága alatt. A Kárpátaljáról és Észak-Erdélybôl való deportálásokról szóló elsô nagyobb, 1944. május 29-i keltezésu jelentésében Ferenczy nemcsak arról számolt be, hogy hány zsidót deportáltak addig, hanem azt is leleplezte, hogy valószínuleg tisztában volt Auschwitz realitásával. Azt állította, a német titkosrendôrség kívánta, hogy a magyar zsidókat ötnapi élelemmel lássák el, mert "az Auschwitzba való megérkezésükkor eszközölt válogatás után vonattal tüstént különbözô munkatáborokba küldik ôket"... Lelkesítô képet festett a deportálásoknak az érintett területekre gyakorolt pozitív hatásáról. Javasolta, hogy a zsidók összeszedését és egybegyujtését kisebb területi egységeket lefedô megfelelô csendôri erôk hajtsák végre..." (Részlet R. L. Braham A magyar holocaust címu könyvébôl.)
      L. Zs. kisgazdavezér, a demokratikus magyar parlament honvédelmi bizottságának elnöke "büszke volt" rá, hogy 1999 októberében ô adhatta vissza a Királyi Magyar Csendôrség "becsületét".
      És minden elmúlt korszak a késôbbi (mai) hírvivôk hazugságaival együtt épül be az új nemzedékek tudatába. Örökösen újra kell (kellene) kezdeni az értelmezések megfosztását a történelem eseményeire rárakódott hamis rétegektôl.

7.

Husserl 1935-ös prágai elôadásában mondta: "...ki kell dolgoznunk az Európa-fogalmat, mint a végtelen észcélok történelmi teológiáját". Amihez 1972-ben hozzátette: "Bármennyire is ellenségévé váltak egymásnak az európai nemzetek, lelkileg mégis mélységes rokonság jellemzi ôket, túl minden nemzeti különbözôségen... európai embervoltunkban valami veleszületett entelechia rejlik, amelyik változatlanul jellemzi az európai szellemiséget valamennyi alakváltozatában, és az eszményi élet- és létforma - valami örök pólus - felé fejlôdés értelmét adja neki..."
      Az európai újkortól folyamatosan erôsödô európai válságtudattal szembehelyezett entelechia (a lexikon szerint Arisztotelész tanítása arról, hogy minden természeti jelenség magában hordja fejlôdésének kezdettôl fogva adott belsô célját) a harmincas években, és némileg a hetvenes években is muködô szellemi-etikai felhívás volt az európai demokráciák számára a saját válságukból születô korábbi totalitárius ellenajánlatokkal szemben. Ma az európai demokráciák "eszményi élet- és létformáit" nélkülözô századfordulón kellene ama "veleszületett entelechiát" mint "örök pólus" felé való fejlôdés értelmét megmutatni.
      De errôl már beszélni sem mer a filozófia.
      Maga a filozófiai gondolkodás nem mer és alig tud már létezni.
      A jövô lehetôségei között "megújulási" alternatívaként újra felütik fejüket a huszas-harmincas évek szörnyajánlatai.
      Körmagyar?
      Köreurópa?
      Semmi nem múlik el, csak a történelem?

8.

Hetek óta írom, hetek óta újraírom a befejezô mondatokat.
      Nem tudom ezt a könyvet befejezni.
      Minden regényemnél, minden könyvemnél az utolsó oldalakkal küszködtem a legtöbbet.
      Most kilátástalan a küzdelem.
      Nem lehet befejezni, hiszen arról szól, ami nem fejezôdik be.
      A múlt nem akar múlttá lenni. A jövô itt van és nem tud megérkezni.
      Az emberi tapasztalás összessége vész el?
      Próbálok belôle valamit én is megôrizni, egyetlen tudat szánalmas igyekezetével.
      Tegnap átsétáltam a gyermekkorom gesztenyefáihoz. Kétszáz métert kellett mindössze megtennem. Már nemcsak a régi kert, a járda, már az úttest, a szemközti ház kerítése fölé is áthajolnak a lombok.
      A halottak nemcsak azért halottak, mert megszuntek jelen lenni, akkor halottak, ha nem hatnak ránk - mondja Rilke.
      Ne felejtsd, gondolom a gesztenyefák alatt, hogy életed néhány kevés méltó pillanatában, álmodban vagy ébren elfogadtad a szülôk meg a falombok üzenetét, és megértetted, hogy mi miért befejezhetetlen.

^* Részletek a kilencvenes évekrôl szóló, a Jelenkor Kiadónál megjelenô esszékönyvbôl.