1995. december 5-én, egy keddi napon össztuz zúdult a parlamentben Dunai Imrére. Az azonnali kérdések és válaszok órájában "nyíljon az olajkapu, induljon az olajgate!" felkiáltással hat ellenzéki képviselô - Demeter Ervin és Varga István (MDF), Varga Mihály és Kósa Lajos (Fidesz), Szilágyiné Császár Terézia és Gáspár Miklós (KDNP) - kérdéseket szegezett az akkori ipari miniszternek. Ezek fôként kormányzati tisztviselôk és a Magyar Szocialista Párthoz (MSZP) közeli vállalkozók részvételét firtatták az orosz-magyar olajkereskedelemben és az orosz államadósság lebontásában. Többek között azt kifogásolták, hogy az "államközi kapcsolatok közé miért akarnak magánérdekeltségu cégeket préselni". Dunai válaszában kezdetben "fatális tévedésrôl" beszélt, késôbb pedig a parlamenti jegyzôkönyvek szerint azt közölte: "Az az igazság, hogy nem akartam válaszolni, mert álkérdésekre nem érdemes válaszokat adni. De a képviselô úr olyan frázishalmazt öntött a nyakunkba, hogy az önmagáért beszél és önmagában választ ad."
Ekkor azonban már állt a bál az ellenzék padsoraiban, és másnap a média bô terjedelemben számolt be a hat képviselô által az orosz-magyar államközi kapcsolatokban felvetett összeférhetetlenségekrôl és az esetleges visszaélésekrôl. Különösen nagy érdeklôdés övezte az orosz-magyar kôolajszállítások koordinálására kijelölt amerikai Hungarian Finance and Trade (HFT) tevékenységét, amelynek 51 százalékban az OTP Bank, 49 százalékban pedig Patkó András, a Németh-kormány egykori pénzügyminiszter-helyettese volt a tulajdonosa. A HFT moszkvai irodáját ugyanis akkor Dunai András, az ipari miniszter fia vezette - ami velük szemben megalapozta az összeférhetetlenség gyanúját. Pál Lászlót, a júniusban menesztett ipari minisztert - aki akkor már a Mol Rt. elnöke volt - pedig azzal vádolták, hogy egy olyan céget (Agroil Rt.) iktatott az orosz-magyar olajkereskedelembe, amely Hujber Ottó közvetlen érdekeltségébe tartozik. Az MSZP Vállalkozói Tagozatának elnöke egyébként is bôségesen kapott a támadásokból, amit jól mutat Varga István (MDF) felszólalása, aki szerint Hujber "üzleteihez támogatókat a szocialista párton kívül a kormány hivatalaiban szerez és tart, amelyek között ô már mintegy információs szuperösvényen halad, nem Ho Si Minh-ösvényen".
Elsôsorban tehát Hujber Ottó személye volt az a kapocs, ami miatt az orosz államadósság lebontása a hatok érdeklôdésének homlokterébe került, és azt - egyébként tévesen - összekapcsolták az olajkereskedelem területén feltárt, és általunk ebben a riportban nem vizsgált összefonódásokkal. Mint azt sorozatunk elôzô részében (ÉS, 2000. február 18.) leírtuk, a Boross-Csernomirgyin-megállapodás ugyanis kizárta annak lehetôségét, hogy az orosz állam energiahordozókkal ellentételezze tartozásait. Késôbb ugyan látni fogjuk, hogy néhány élelmes vállalkozó megtalálta ennek a klauzulának a kijátszására szolgáló kiskaput, az orosz államadósságot illetôen azonban igaz volt az Ipari és Kereskedelmi Minisztérium (IKM) fôosztályvezetôjének, Tamás Istvánnak a nyilatkozata, amely szerint "nincs szó olajról az olajügyben" (Magyar Hírlap, 1995. december 12.).
Ezt egyébként Tamás István azért tudta ilyen biztosan, hogy az ipari tárca képviseletében ô volt annak a tárcaközi bizottságnak a titkára, amelyet a Horn-kormány hozott létre még 1994 októberében az orosz államadósság lebontásával kapcsolatos ügyek intézésére. A hat minisztérium képviselôit - Pál Lászlót, majd Dunai Imrét (IKM), Akar Lászlót (PM), Kovács Ferencet (KHVM), Janza Károlyt (HM), Rednágel Jenôt, illetve Borók Györgyöt (FM), Thuma Józsefet, majd késôbb Lajtár Józsefet (BM) - és "az üzleti szféra delegáltját", Hujber Ottót tömörítô bizottság azonban Horn Gyula moszkvai tárgyalásáig (ÉS, 2000. február 18.) gyakorlatilag tetszhalott állapotban volt, és csupán saját muködési szabályainak kialakításával foglalkozott.
Az orosz kormány - Viktor Csernomirgyin miniszterelnök szimbolikus fejbólintásával - ezeken az 1995 márciusában tartott tárgyalásokon viszont jóváhagyta, hogy az addigra 900 millió dollárra apadt orosz adósságot nemcsak haditechnika, hanem polgári termékek szállításával is törlesszék. Ennek mikéntjérôl addig számos elképzelés látott napvilágot, döntés azonban az orosz oldal halogató magatartása miatt semmiben sem született. Csernomirgyin jóváhagyását követôen viszont mozgásba lendült az akadozó hivatali gépezet, és a tárcaközi bizottság 1995. április 4-i ülésén döntés született arról: az orosz államadósságot elôre meghatározott árfolyamon, halasztott fizetéssel vállalkozók vásárolhatják meg a magyar államtól. A tranzakció feltétele kezdetben az volt, hogy a vevôknek 7,5 százalékos bánatpénzt, továbbá elsô osztályú bankgaranciát kellett letenniük. (A bánatpénzt késôbb egy százalékra mérsékelték, kiderült ugyanis, hogy a pályázók többsége képtelen ekkora összeget egyben letenni az asztalra.) A garanciális elemek megléte esetén a vállalkozók "pecsétes papírt", azaz jogosultságot szereztek arra: az adósság fejében árut vagy nem kereskedelmi szolgáltatást vásároljanak Oroszországban úgy, hogy az ellenértéket az Orosz Föderáció Pénzügyminisztériuma fizeti ki a gyártónak. Az adósság terhére legyártott terméket a magyar vállalkozók vámmentesen hozták be az országba, majd itthon vagy külföldön piacra dobták. A két ország ezt követôen számolt el egymással, és a megvásárolt áru értékével csökkentették a fennálló adósság összegét.
Arról már korábban vita alakult ki a bizottság tagjai, a vállalkozók és a szakértôk között, hogy milyen árfolyamon adható el az orosz államadósság. Egy pénzügyminisztériumi forrásunk szerint "az árfolyam értékének meghatározása körül eszméletlen nyomulás volt", és 1994 második felében szinte "minden hónapban megjelent egy nyugati pénzintézet képviselôje, hogy ajánlatot tegyen az adósság megvásárlására". A magyar pénzügyi kormányzatban azonban egyszer sem merült fel komolyan, hogy a teljes követelésállományt készpénzért értékesítse. Egyrészt azért, mert a nyugati pénzintézetek 25-30 százaléknál nem ajánlottak többet (a legmagasabb ajánlatot forrásaink szerint egy amerikai bank, a Salomon Brothers tette 34 százalékon), másrészt pedig egyáltalán nem volt biztos, hogy az oroszok a nyugati vevôvel is szóba álltak volna.
Mindazonáltal a minisztériumok szakértôi folyamatosan egyeztettek arról, hogy mekkora az a reális diszkontérték, amelyen az adósság eladható lenne. Pontos számot azonban senki nem mert mondani, aminek oka egy - az államközi adósságok szakértôjének számító - forrásunk szerint az lehetett, hogy "a hagyományos értelemben vett pénzpiaci technikák a volt Szovjetuniótól örökölt adósság értékének meghatározásakor lószart sem érnek". A legtöbb piaci szereplô ugyanis az ilyen típusú követeléseket azzal írta le, hogy "aki visszakap belôle valamit, az örüljön", mivel ezeket csak akkor lehet behajtani, "ha ismersz valakit, akivel együtt nyaraltál Szocsiban".
Az árfolyam meghatározásának gordiuszi csomóját végül információink szerint Pál László ipari miniszter vágta át azzal, hogy "a hasára ütött", és a tárcaközi bizottság már említett április 4-i ülésén kijelentette: legyen az érték 58 százalék. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az orosz adósság minden egyes dollárját a vállalkozók 58 centért vásárolhatták meg a magyar államtól. Egyes forrásaink szerint Pál számításai mögött nagyjából az az elv húzódott meg, hogy "kevesebb, mint hatvan, de több mint ötven százalék". Mások szerint viszont az ipari miniszter arra törekedett, hogy feljebb srófolja a Hujber által vezetett Társaság a Keleti Piacokért Egyesület (TKPE) 40-50 százalék között mozgó ajánlatát (ÉS, 2000. február 18.). Mindenesetre az adósságlebontás feltételeit és Pál 58 százalékát öt héttel késôbb (1995. május 11-én) kormányhatározat is rögzítette 3053/1995. számon, a magyar vállalkozók pedig megkezdték meccsüket a dollármilliókkal kecsegtetô orosz államadósságért.
Ez a mérkôzés azonban - mint azt késôbb az olajgate-ügy kivizsgálására alakult parlamenti bizottság is megállapította - zárt kapuk mögött zajlott, és a pályára csak az igazán jól értesültek futhattak ki. Egyes források szerint Hujber Ottó kifejezetten nagy elônyre tett szert azzal, hogy a TKPE vezetôjeként maga is tagja volt az adósságlebontás feltételeit meghatározó tárcaközi bizottságnak. Mások "pártvonalon nyomultak", de akadtak olyanok is, akik "régrôl meglévô oroszországi kapcsolataikat porolták le" annak érdekében, hogy részt vehessenek az adósság behajtásában. A nyilvánosság azonban errôl vajmi keveset tudott, és mint azt az olajgate-bizottság 1996. december 27-én elkészült jelentése rögzítette: "a pályáztatás hiánya miatt a jelentkezô cégek korlátozott mértéku versenyhelyzetbe kerültek (...) az államadósság lebontása a versenyhelyzet kizárásával jogtalan elônyök lehetôségét teremtette meg".
Az általunk megkeresett érintettek szerint azonban ez a megállapítás alapvetôen téves: a magyar kormány és az általa létrehozott tárcaközi bizottság vajmi kevés hatást tudott gyakorolni arra, hogy miként történjen az adósság lebontása. Az ugyanis alapvetôen az orosz pénzügyi tárcán múlott, hogy mikor és milyen orosz termékek gyártását volt hajlandó az adósság terhére megfinanszírozni. Ez egyrészt "az orosz gyárak érdekérvényesítô képességétôl", másrészt pedig az orosz költségvetés aktuális helyzetétôl függött. Az pedig kiváltképp a gyárak "hátszelén" múlott, hogy az orosz Pénzügyminisztérium milyen árfolyamon fizetett az általuk legyártott termékekért. Tudomásunk szerint az orosz cégek egy adósságdollár értékének 30 és 90 százalék között mozgó részét kapták meg - rubelben. Átlagban a gyárak az adósság fejében gyártott termékek rubelben számított ellenértékének nyolcvan százalékához jutottak hozzá. A magyar tárcaközi bizottság az adósság értékesítésével egyik forrásunk szerint csak annak a lehetôségét kínálta fel, hogy a magyar állam helyett a vállalkozók "fussanak a veszett fejsze nyele után". Az általunk megkérdezettek szerint ugyanis alapvetôen a vállalkozók ügyességén és kapcsolatain múlott, hogy partnereik mennyi pénzt tudtak az orosz pénzügyi tárcából kipréselni. Egy, az orosz piacon üzletelô forrásunk szerint az egész folyamathoz "feltétlenül kellett a kapcsolatrendszer és a helyismeret, mert az oroszok alapban semmit nem adtak, amit a világpiacon is értékesíteni lehetett. Ezért kellettek a magyar Marco Polók, akik mindezt el tudták intézni és körben mindenkit meg tudtak kenni".
A különleges helyzet miatt a folyamatban résztvevôk szerint "teljesen értelmetlen lett volna az adósságra nyilvános pályázatot kiírni", mert hiába ajánl valaki a magyar államnak akár 90 centet is egy adósságdollárért, ha utána nem képes az adósság terhére árukat gyártatni Oroszországban. Egy pénzpiaci forrásunk további szemponttal is szolgált, amely szerint az államközi adósságok adásvétele mindig is nagyon bizalmas üzletágnak számított, ahol "alapvetô feltétel a diszkréció". A TKPE-hez közeli források mindazonáltal ma is állítják, hogy az ajtó nyitva állt minden olyan vállalkozó elôtt, aki részt akart venni az adósság lebontásában. Hujber Ottó az ülésekrôl készült jegyzôkönyvek szerint többször kijelentette, hogy "az egyesület nyitott minden taggal és nem taggal szemben, a cél az, hogy senki ne legyen kirekesztve a lehetôségbôl".
Ennek ellenére a különféle titkos kormányhatározatok és az ügyet általában borító homály azt a képzetet keltette a kívülállókban, hogy az orosz adósság lebontása körül "valami szoci kavarás" zajlik. Ezt csak erôsítette a részt vevô vállalkozók személye, akik valamilyen formában egytôl egyig kötôdtek a Magyar Szocialista Párthoz. A parlamenti vizsgálóbizottság jelentése késôbb azt állapította meg, hogy az adósság lebontása során létrejött szerzôdések nyolcvan százaléka "egyértelmuen meghatározható gazdasági érdekcsoportokhoz kapcsolódik". (Lásd errôl bôvebben Pálya-futás címu táblázatunkat.)
Ebbôl a körbôl a Kapolyi László tulajdonában álló System Consulting (SC) Rt. ugyan némileg kilóg, miután az egykori ipari miniszter jelenleg is a Magyar Szociáldemokrata Párt (MSZDP) elnökeként politizál. Baloldali meggyôzôdésébôl mindazonáltal soha nem csinált titkot, üzleti jelmondata pedig máig az, hogy "hátunkat Keletnek vetve Nyugaton kell üzletet kötni". A System Consulting a nyolcvanas évek végétôl aktív szereplô a kelet-nyugati áruforgalomban: kezdetben fôként számítástechnikai termékeket szállított a volt Szovjetunió területére, illetve szaktanácsadást nyújtott. 1991-tôl viszont változott a taktika, és fôként az államközi kapcsolatokban keletkezett "résekbe" tört be - sikerrel.
Ennek jegyében Kapolyi munkatársaival kidolgozott egy olyan orosz-ukrán-magyar energetikai együttmuködési modellt, amely független szakértôk szerint "máig egyedülálló a régióban". Ennek lényege, hogy a System Consulting olcsó energetikai szenet szerez be Oroszországban, amelyet aztán Ukrajnában továbbad a burstini erômunek - részben elektromos áramért cserébe. Az így kitermelt elektromos áramot aztán az SC Rt. a Magyar Villamos Muveknek (MVM) értékesíti, forrásaink szerint jóval olcsóbban, mint a piaci ár. Az elsô ránézésre egyszerunek tunô konstrukció mögött azonban bonyolult részletek húzódnak meg, ugyanis Ukrajna nem tagja a nyugat-európai villamosenergia-egyesülésnek (UCPTE), így az általa termelt áram elméletileg nem felel meg az itt elfogadott szabványoknak. Az SC Rt. azonban az ukrán energetikai vállalattal (Ukrinterenergo) közösen egy speciális transzformátort épített be a nyugat-ukrajnai villamosenergia-rendszerbe, Kapolyi Lászlónak pedig sikerült azt elérnie, hogy a tíz blokkból álló burstini erômu négy blokkja ezen keresztül a szabványoknak megfelelô áramot juttasson az UCPTE-hálózatba. Nem volt egyszerubb a villamos energia szállítása sem, miután a burstini erômu korábban nem csatlakozott ahhoz a Vinnyica-Albertirsa közötti fôvezetékhez, amelyen az elektromos áram érkezett Oroszország felôl. Az SC Rt. ezért - úgynevezett radiális üzemmódban - egy 400 kilowattos vezetéket muködtet Munkácsig, amelyen keresztül a burstini áram eljuthat Magyarországra. A System Consulting arra sem sajnálta a pénzt, hogy egy high-tech szénmosó muvet létesítsen Cservenográdban azért, hogy az Oroszországból érkezô energetikai szén megfelelô minôségu legyen. A közel hatmillió dolláros beruházás jól jellemzi az SC Rt. üzleti filozófiáját: a berendezést a magyar Tatech Kft. tervezte, a német Bird Humboldt Wedag gyártotta le, és az SC Rt. ukrajnai leányvállalata szerelte fel.
Az SC Rt. muködését közelrôl ismerô forrásunk szerint Kapolyinak mind a mai napig az a meggyôzôdése, hogy "a volt KGST-együttmuködések közül számos üzleti alapon ma is továbbvihetô lenne". Ehhez azonban a régió képlékeny gazdasági és politikai helyzete miatt a szaktudás mellett speciális ismeretekre és kapcsolatrendszerre is szükség van. Kapolyi esetében egyikben sincs hiány: az egykori ipari miniszter - aki mellesleg ma is tagja az Orosz Tudományos Akadémia energetikai szekciójának - sok mindenkit ismer a volt Szovjetunió területén. Így például a nyolcvanas években a lakásán látta vendégül az akkor még gázipari miniszter Viktor Csernomirgyint, és közeli jó ismerôsének tartják "az ukrán Bokrosnak tartott" Viktor Penzenyik miniszterelnök-helyettest is, aki 1993-ban az ô személyes meghívására látogatott Budapestre, a Római Klub ülésére. Penzenyik írta alá 1995 elején azt a garancialevelet Kapolyinak, amit az oroszok feltételül szabtak ahhoz, hogy a fentiekben vázolt hármas együttmuködés az orosz-magyar államadósság terhére is muködtethetô legyen. Eszerint a szén ellenértékét az orosz állam fizette ki, amelybôl a burstini erômu áramot állított elô, ezt az áramot pedig Kapolyi az MVM-nek dollárért értékesítette. A lánc végén pedig az SC Rt. kifizette az államadósság vételárát a magyar kincstárnak. Kapolyi haszna csak ezt követôen jelentkezett, amit egyik forrásunk 5 százalék körülire becsült.
Történt mindez annak ellenére, hogy a Boross-Csernomirgyin-megállapodás 1994 tavaszán kizárta annak lehetôségét, hogy az államadósságot az orosz fél energiahordozóval törlessze. Kapolyi azonban megtalálta a kiskaput. Levelet írt több orosz vezetô politikusnak, amelyben azzal érvelt: az orosz energetikai cégeknek egyszer még ki kell jutniuk az európai piacra, ezért nekik is érdekük, hogy az államadósság fejében muködtessék ezt a "jövôbe mutató" konstrukciót. Sohin gazdasági miniszter annyira magáévá tette ezt a gondolatot, hogy 1994 végén az IKM-nek írott levelében arra tett javaslatot, hogy az SC Rt. által kialakított szénszállítási együttmuködéssel 300 millió dollárt írjanak le az államadósságból. Ebbôl végül 120 millió dollár lett, mivel némi huzavona után a tárcaközi bizottság 1995. november 16-i ülésén úgy határozott, hogy az orosz ajánlás ellenére az SC Rt. két ütemben csak 60-60 millió dollárt bonthat le az orosz államadósságból. Információink szerint ez a konstrukció ma is muködik, amelynek során eddig 100,7 millió dollár értéku szenet szállítottak Ukrajnába. Ez annyit jelent, hogy a 900 millió dolláros adósság ekkora mértékben csökkent, miközben a magyar költségvetés 58 millió dollár körüli bevételre tett szert. Ezt a 14 milliárd forint körüli összeget tudomásunk szerint 1999 szeptemberéig az SC Rt. maradéktalanul befizette az államkincstárba.
A látszat ellenére távolról sem bonyolított le ilyen sikeres üzleteket "az adósságlebontás atyja", Hujber Ottó. Horn Gyula 1995 márciusában, Oroszországban tett látogatását követôen - ahová a TKPE elnöke saját pénzén, de a kormánydelegációval együtt utazott - mindazonáltal sokan úgy vélték, hogy a vállalkozó "megfogta az isten lábát". A miniszterelnök Rosztovban ugyanis ezer darab mezôgazdasági kombájn gyártásáról írt alá megállapodást (ÉS, 2000. február 18.), a részletek kidolgozásával pedig - útban hazafelé a repülôgépen - személyesen bízta meg Papócsi Lászlót, a Bábolna Rt. akkori vezérigazgatóját és Hujber Ottót.
A kombájnok behozatalát - amelynek folyamatát egyik forrásunk úgy írta le, mint egy "megszakított közösülést" - az érintettek végül úgy oldották meg, hogy 1995. április 10-én Agrolízing néven, 10 millió forintos jegyzett tôkével részvénytársaságot alapítottak. A cégnek 34 százalékban a Bábolna Rt., 33 százalékban a Hujber tulajdonában álló Intertraverz Rt., 20 százalékban az orosz Traktoroexport nevu cég, 13 százalékban pedig az USA Delaware államában bejegyzett, orosz érdekeltségu Finex Inc. lett a tulajdonosa. Az alapító okiratban nem is titkolták, hogy "a társaság alapítását motiválta, hogy Horn Gyula miniszterelnök úr 1995. március 9-én Rosztov na Donu-i látogatásán megállapodott a kombájngyárral 1000 darab kombájn szállításában az orosz államadósság terhére. A szállítások lebonyolításával a Bábolna Rt.-t és az Intertraverz Rt.-t bízták meg". Ez azonban nem ment valami zökkenômentesen. Bár az akkor még alakulófélben lévô Agrolízing Rt. ajánlatát a tárcaközi bizottság említett 1995. április 4-i ülésén elfogadták, a pályáztatás részleteit rögzítô, május 11-én elfogadott 3053/1995. számú kormányrendelet azonban "a cég számára teljesíthetetlen feltételeket szabott". Az Agrolízing Rt. ugyanis - a pályázók többségéhez hasonlóan - sem a 7,5 százalékos bánatpénzre, sem pedig az elsô osztályú bankgaranciára vonatkozó feltételeket nem tudta teljesíteni, miközben az elsô szállítmány DON-1500-as típusú kombájn már meg is érkezett az orosz gyárból. További nehézségeket okozott, hogy a Pénzügyminisztérium, illetve a Vám- és Pénzügyôrség a beérkezett kombájnok után 14 millió forint összértékben vetett ki különféle jogcímeken (költségtérítés a vámraktáron kívüli raktározás miatt, környezetvédelmi díj, áfa) illetéket. A cégbírósági iratok tanúsága szerint az Agrolízing Rt. 1995. június 29-én tartott rendkívüli közgyulésen Papócsi László mint az igazgatóság elnöke kijelentette, hogy "a PM és VPOP által támasztott nehézségek hosszú utánjárás után a miniszterelnök úr közbenjárására oldódtak meg". Egy, az ügyletet ismerô forrásunk szerint a miniszterelnök azért avatkozott bele a folyamatba, mert "gesztust akart tenni a parasztoknak". A pénzügyi feltételekre vonatkozó, és a vállalkozók által túlzottan szigorúnak tartott elôírásokat pedig késôbb módosították.
Ez sem segített azonban azon a tényen, hogy a beérkezett kombájnok minôsége a jegyzôkönyvek szerint "összeszerelési problémák miatt csak javítások után felel meg az elvárásoknak". Ezért aztán a bürokratikus akadályok legyurése után hiába szervezett az Agrolízing Rt. országos dealeri és szervizhálózatot, a szaksajtó a DON-1500 kombájnokat pillanatokon belül ízekre szedte. Mint az a cég 1995. november 15-i rendkívüli közgyulésén elhangzott, "a döcögôs eladások teret adtak a konkurencia sajtóhadjáratainak, amelyek a DON kombájnok használhatatlanságát vették célba. A kampány következtében az adósságot kezelô PM-ben szinte pánik tört ki amiatt, hogy a kombájnok eladhatatlanok és behajthatatlan lesz a követelés". Az Agrolízing Rt. elsô üzleti évét tekintve a félelmek nem is voltak alaptalanok: 1995 végéig alig 46 darab kombájnt értékesítettek (ebbôl hat darabot Bulgáriában), ami azonban alig 6 millió forint tiszta nyereséget hozott. Ezt a pénzt pedig elvitték a cégalapítás, a szállítás megszervezése, továbbá az illetékek kifizetésére felvett 50 millió dolláros bankhitel költségei. Az Agrolízing Rt. ennek megfelelôen az elsô üzleti évét mínusz 98 millió forintos saját tôke mellett 108 millió forintos veszteséggel zárta. A következô években azonban fordult a kocka: a rosztovi kombájnoknak ugyan Magyarországon - forrásaink szerint fôként a minôséghez viszonyítottan magas, 7,5 millió forintos ár és a vásárlókat segítô pénzügyi konstrukciók hiánya miatt - továbbra sem termett babér, azonban a régió más országaiban (Bulgária, Ukrajna, Románia) közel 160 darabot sikerült eladni belôlük. Ez meg is látszott az üzleti eredményeken: a mérleg szerinti eredmény 1996-ban 447 millió forintos árbevétel mellett pozitívra fordult. A cégnek már arra is futotta erejébôl, hogy megkezdje a központi költségvetéssel szemben fennálló 4,9 millió dolláros (886 millió forintos) tartozásának törlesztését, amely információink szerint 1998. júniusára 300 ezer dollárra apadt.
Nem bizonyult ilyen szerencsésnek az adósság lebontásában részt vevô másik két Hujber-érdekeltség, a Petroltank Rt. és a Vagon Lízing Pénzügyi Rt. A két vállalatot lényegében a Hunga-Rus Rt. alapító okiratában korábban megfogalmazott célok (ÉS, 2000. február 18.) kivitelezésére hozták létre 1995-ben. A Petroltank Rt. esetében ez abból a felismerésbôl táplálkozott, hogy "Magyarország kôolajszükségletének 75 százalékát importból szerzi be, ezért körülbelül 480 ezer köbméter olaj tárolását kell megoldani 1996-ig. Célunk az orosz államadósság terhére új tárolóterek megépítése. Az ehhez szükséges tartályok alapanyagát, az elôgyártmányok egy részét orosz vállalatoktól kívánjuk beszerezni". Ez a terv végül akkora sikert aratott a tárcaközi bizottságnál, hogy a vállalat 1995. november 16-án az eredetileg igényelt 10 millió dollár helyett két ütemben 80 millió dollár orosz adósság lebontására kapott felhatalmazást (Lásd errôl bôvebben Pálya-futás címu táblázatunkat). Az elsô ütemben 4,6 millió dollár értékben föld feletti tárolók kialakításához szükséges úgynevezett tartálypalástot szállítottak - amelyet információink szerint késôbb sikerrel értékesítettek egy közelebbrôl meg nem nevezett magyar magántársaságnak. A fennmaradó 75,4 millió dolláros keretet eddig tudomásunk szerint nem sikerült kitölteni. Bár a Csepeli Csôgyár számára egymillió dollár értékben szállítottak úgynevezett csôbugát, ez a tranzakció azonban zátonyra futott. Cégbírósági adatok szerint "az áru beérkezett az országba, a magyar vevô a finanszírozással késett és nem tudott megfelelô bankgaranciát adni". Az ügyletet más oldalról ismerô forrásunk szerint viszont "az orosz partner késett a szállítással, a vevô ezért nem vette át az árut". Mindenesetre a Petroltank Rt. azóta sem fizette be a központi költségvetésbe ennek a 75,38 millió dollárnak az 58 százalékát, azaz 42,9 millió dollárt.
Nem járt nagyobb sikerrel a Vagon Lízing Rt. sem. A MÁV-os múlttal rendelkezô, vasúti mérnöki végzettségu Hujber Ottó ezt a céget forrásaink szerint eredetileg arra szánta, hogy "olyan vasúti szerelvényeket szerezzen be az állami vasút számára, amelyeket az egyébként drága pénzért bérel". Ezen elsôsorban a gabona szállítására alkalmas, úgynevezett kosaras kocsik behozatalát értette. A cég kezdetben két év türelmi és öt év törlesztési idôvel 180 millió dollár adósság lebontására pályázott, amelybôl a tárcaközi bizottság végül két ütemben összesen 80 millió dollárt fogadott el. Értesüléseink szerint az elsô ütemben a Vagon Lízing Rt. 30 millió dollár értéku tehervagont szállított le, azokat azonban a MÁV Rt. nem vette át, ezért végül a szerelvényeket az orosz állami vasúttársaságnak értékesítették. Mindazonáltal ennek a pénznek az államra esô 58 százalékát, azaz 17,4 millió dollárt a Vagon Lízing Rt. befizette a költségvetésbe. A cégnél maradt 50 millió dollárnyi adósság sorsa azonban máig rendezetlen, és mint azt azóta minden közgyulésen rögzítik, "az államadósság lebontásának realizálásában nem sikerült elôre lépni".
Emiatt aztán a Vagon Lízing Rt. máig nem fizette be ennek az összegnek az 58 százalékát, azaz 28,7 millió dollárt a központi költségvetésbe. Ennek ellenére a Hujber-cégcsoport "vezérhajója", az Intertraverz Rt. nem csinált rossz üzletet az államadósság lebontásával: cégbírósági adatok szerint mind a Petroltank Rt., mind pedig a Vagon Lízing Rt. olyan szolgáltatási szerzôdést kötött vele, "amelynek értelmében a befejezett üzlet 4,85 százaléka az Intertraverz Rt. munkájának az ellenértéke". Mindez azt jelenti, hogy a két vállalatnak az orosz államadósság lebontásából keletkezett hasznát - közel másfél millió dollárt, azaz közel négyszázmillió forintot - az Intertraverz Rt. fölözte le.
Néhány forrásunknak máig az a meggyôzôdése, hogy az olajgate-ügy kirobbanása mögött azok álltak, akiknek "szúrta a szemét, hogy Kapolyi és Hujber jól keresett az orosz üzleten". A háttérbeszélgetések során itt többen utaltak az MSZP egykori pénztárnokának, Máté Lászlónak a szerepére. Egy, az eseményeket közelrôl figyelô forrásunk szerint a pénztárnok az orosz államadósság lebontásában is látott fantáziát, ezért elég korán bekapcsolódott a folyamatba. Ezt egyébként a TKPE 1994. október 28-i ülésén készült jegyzôkönyv is tanúsítja, ahol Máté a Kossuth Kereskedôházat képviselô üzletemberként azt javasolta: az államadósság lebontása során "néhány nagy cégre kellene koncentrálni, (...) hiszen ha sok kis cég jelentkezik, a Minisztérium nem képes azokat feldolgozni". Ezért szerinte "a hirdetéstôl el kellene tekinteni, hiszen ismerjük az orosz vállalatokat, így a TKPE gyujtse be a pályázatokat és terjessze azokat a kormány elé".
Miután azonban az adósság lebontása nem egészen az általa javasolt forgatókönyv szerint alakult, az MSZP pénztárnoka lassacskán elmaradt az egyesület üléseirôl, amelyet egy forrásunk szerint "gittegyletnek" tartott. Máté ennek ellenére szintén a jól értesültek közé tartozott, és az elsôk között "részesedett az orosz tortából". Az általa alapított Famáka Kft. - amelyet egy forrásunk családi vállalkozásként írt le - kétéves futamidôvel 10 millió dollár értéku ZIL-teherautó behozatalára pályázott a tárcaközi bizottságnál. Ezt az ügyletet információink szerint Szász András, a cég akkori ügyvezetôje hozta tetô alá, akivel Máté egy fogadáson ismerkedett meg az 1994-es választások elôtt. A muszaki végzettségu Szász 1982-ig az Intranszmasnak dolgozott, majd a rendszerváltásig egy osztrák elektronikai cég alkalmazottjaként külföldön (többek között a Szovjetunióban és a Közel-Keleten) tevékenykedett. Egy ôt közelrôl ismerô forrásunk szerint ebbôl az idôbôl származnak kiváló orosz kapcsolatai, így például ismerte ôt a moszkvai ZIL-gyár vezérigazgatója, Jevgenyij Brakov és a "Moszkva miniszterelnökének" titulált Jurij Luzskov polgármester is. A megrendelések hiányával küszködô moszkvai gyáraknak (ZIL, Moszkvics) kapóra jött az a lehetôség, hogy az orosz adósság terhére beindíthassák a gyártósorokat, és ehhez Szász személyében megfelelô magyar partnerre is találtak. Jól mutatja ezt, hogy tudomásunk szerint a Famáka Kft. már 1995 márciusában megkezdte a ZIL teherautók szállítását, noha az adósság lebontásának feltételeit szabályozó kormányhatározatot csak két hónap múlva (1995. május 11-én) fogadták el. A beérkezô ZIL-ekkel kapcsolatban azonban számos minôségi kifogás merült fel, miután egy forrásunk szerint "olyan ócska teherautót gyártottak, hogy azok nem is muködtek". Moszkvai kapcsolatai révén ugyancsak Szász hozta azt a 10 millió dollár értéku - Aleko típusú személygépkocsi szállítására vonatkozó - üzletet, amellyel a Bertinus Kft. pályázott a tárcaközi bizottságnál. Ennek az egyébként is gépkocsi-kereskedelemmel foglalkozó cégnek az ügyvezetôje (Rieb György) Szász régi ismerôse volt. Ezt a két tételbôl álló, együttesen 20 millió dollárt kitevô adósságot késôbb a Famáka Kft. utódja, a Lorry Kft. vette át, és vállalta, hogy a két cég az állammal szemben fennálló 11,6 millió dolláros tartozását kifizeti. Hasonló módon a Lorry Kft. vállalt kötelezettséget a Ples Rt. fizetési kötelezettségére is. (Lásd errôl bôvebben Pálya-futás címu táblázatunkat.) Értesüléseink szerint a Lorry Kft. 1998 végéig összesen 5,8 millió dollárt fizetett be a költségvetésbe. Ekkor azonban már nem szerepelt a tulajdonosok között Máté László, és kivált a cégbôl az ügyvezetô, Szász András is.
Utóbbi Nádor -'95 Rt. néven 1995. január 20-án azzal a Bartha Delbárral alapított saját céget, aki lapértesülések szerint akkoriban Szokai Imrének, az ÁPV Rt. elnökének volt a felesége (Napi Magyarország, 1998. május 21.). A cég felügyelôbizottságának elnöke pedig Máté László sógora, Matyók György lett. A Nádor -'95 Rt. szintén "szeletet követelt magának az orosz tortából", nem is kicsit. Elôször 1996. március 29-én - gépjármuvásárlásra és -reexportálásra hivatkozva - 200 millió dollár lebontására pályázott a tárcaközi bizottságnál. Információink szerint az ügylet hátterében újfent a Szásszal kapcsolatban álló "moszkvai lobbi" állt, amelynek sikerült elérnie, hogy az orosz pénzügy ekkora értékben finanszírozza ZIL-ek, Moszkvicsok és Ladák gyártását. Az üzlet végül nem jött létre, ennek okáról azonban forrásaink ellentmondásosan nyilatkoztak. Az egyik verzió szerint azért, mert a Nádor nem mutatta be a bánatpénz befizetését igazoló nyilatkozatot és nem rendelkezett elsô osztályú bankgaranciával. A másik verzió szerint viszont a nagypolitika miatt esett kútba az üzlet, miután a közelgô választások miatt az oroszok felfüggesztették adósságaik törlesztését. A Nádor azonban így sem esett ki a "pikszisbôl": a tárcaközi bizottság elfogadta azt az 50 millió dollár értéku metrókocsi-projektet, amely a titkosszolgálati eszközök beszerzésének pénzügyi hátterét biztosította volna (lásd errôl bôvebben Egy magyar Nádor címu keretes írásunkat). A Nádor orosz partnere hosszú huzavona után végül 10 millió dollár értékben gyártott le metrószerelvényeket, ám ezek mind a mai napig nem érkeztek meg Magyarországra.
Az olajgate "kitörése" 1995. december 5-én a parlamentben mindazonáltal reflektorfénybe helyezte az addig teljes homályban zajló folyamatot. A Miniszterelnöki Hivatal közigazgatási államtitkára két nappal késôbb azt jelentette be: Horn Gyula miniszterelnök birtokába olyan dokumentumok jutottak, amelyek egy szigorú belsô vizsgálat elrendelését indokolják. A rohamtempóban - mintegy két hét alatt - lefolytatott vizsgálat fô megállapításai szerint a "(...)Tárcaközi bizottság munkájának szabályszeruségét meg kell teremteni, gondoskodni kell arról, hogy a lehetô legszélesebb körbôl legyen lehetôség kiválasztani a pályázókat, és biztosítani kell, hogy a döntések kialakításában egyéni érdekek ne játszhassanak szerepet". A vizsgálat elkészültével egy idôben az Országgyulés is létrehozott egy parlamenti vizsgálóbizottságot, amely többek között azt vizsgálta, hogy "(...) az orosz államadósság lebontására létrejött Tárcaközi Bizottság milyen pályázatokat írt ki, azokat hogyan bírálta el, illetve az említett ügyletekhez történô partnerek kiválasztása során milyen összeférhetetlenség áll fenn".
A vizsgálóbizottság egy év munka és az érintettek meghallgatása után 1996. december 27-én azt állapította meg, hogy a "(...)Tárcaközi Bizottság nem tartotta be az 1090/1994. (IX. 29.) Kormányhatározatban foglaltakat, attól eltérôen, rendezetlen körülmények között muködött". Alátámasztották a kormány vizsgálatának eredményét, miszerint a pályáztatás hiánya miatt a jelentkezô cégek "korlátozott mértéku versenyhelyzetbe kerültek", ugyanakkor azt is jelezték, hogy pályázatot továbbra sem írtak ki az államadósság lebontására. A jelentés továbbá több, a tárcaközi bizottság munkájában részt vevô minisztériumi köztisztviselô (Tímár László, Borók György, Erdey-Grúz Balázs) esetében azt állapította meg, hogy összeférhetetlen posztokat töltenek be olyan - elsôsorban Hujber-érdekeltségu - cégekben, amelyek részt vettek az államadósság lebontásában. Az érintettek késôbb azzal védekeztek, hogy így "hatékonyan lehet ellenôrizni az állami vagyon kezelését", ezt az érvelést azonban a bizottság nem fogadta el. Hujber Ottó pedig a bizottság tagjainak a vizsgálat lezárása elôtt írott levelében "a Nagy Ítélôszékre" hivatkozva arra hívta fel a figyelmet, hogy "a bizottság tagjai - többen akaratlanul - egy koncepciós per résztvevôi. Koncepciós abból a szempontból, hogy labilisan összetákolt, zömében alaptalannak bizonyult vádakra épült." Az Országgyulés késôbb a magáévá tette ezt az érvelést, és a koalíciós többség szavazataival fél év múlva egy semmitmondó határozatot fogadott el, amely szerint "az ügyben megvádolt cégek és magánszemélyek esetében a vizsgálat törvénysértést nem tárt fel".
A parlamenti bizottsággal egy idôben az Állami Számvevôszék is lezárta azt a vizsgálatát, amely A nemzetközi elszámolások fejezet pénzügyi-gazdasági ellenôrzésérôl címmel lényegében az államadósság behajtásának gyakorlatát vette nagyító alá. Ez nagyjából arra a megállapításra jutott, hogy "sok bába közt elvész a gyerek", és nem tartotta reálisnak azt, hogy az eredeti megállapodásoknak megfelelôen 1997 végéig sikerül lebontani az adósságot. A számvevôk nem számoltak rosszul: Oroszország 1996 közepén gyakorlatilag teljesen befagyasztotta adósságainak törlesztését, így a folyamat közel egy év csúszással csak a Horn-kormány utolsó évében kezdôdött újra.
A Nemzetbiztonsági Szakszolgálat (NBSZ) 1991 óta folytatott tárgyalásokat nemzetközi cégekkel arról, hogyan cserélje le közel húszéves lehallgatóberendezéseit olyan korszerubb eszközökre, amelyek a telefonbeszélgetések mellett a rádióhullámok megfigyelésére is alkalmasak. Ez az igény a rendszerváltást követô bunözési hullám miatt elsôsorban a belbiztonsági szerveknél (rendôrség, határôrség) jelentkezett. Információink szerint az NBSZ annak idején több külföldi gyártóval is felvette a kapcsolatot, és a tárgyalások során kiderült: a magyar titkosszolgálatok által igényelt berendezések együttes értéke, gyártótól függetlenül, legalább 30 millió dollár lenne. Ekkora összeg azonban nem állt rendelkezésre a költségvetésben, és forrásaink szerint az ország romló pénzügyi helyzetében "nehéz lett volna megmagyarázni, mire kell közel tízmilliárd forint készpénz anélkül, hogy ki ne derüljön a valódi szándék". A Horn-kormány végül úgy oldotta meg az éveken át húzódó dilemmát, hogy egy közvetítô cég (a Nádor -'95 Rt.) segítségével az orosz államadósság terhére rendelte meg a berendezéseket.
Mivel az eredeti célt - a lehallgatóeszközök beszerzését - a kormányzat mindenképp el akarta rejteni, a tárcaközi bizottság 50 millió dollár értéku metrókocsi szállítására adott ki tárgyalási engedélyt a Nádor Rt.-nek. Az eredeti tervek szerint a metrókocsik azonban nemcsak "fügefalevelek" lettek volna, amelyek elrejtik a konstrukciót, hanem arra is szolgáltak, hogy pénzügyi hátteret teremtsenek a lehallgatóberendezések megvételéhez. A Nádor orosz partnerét, a Metrovagonmas vállalatot az ottani pénzügyi tárca is kiemelt "partnerként" kezelte, mivel a Moszkva melletti hatalmas gyár nemcsak metrószerelvényeket, hanem önjáró légvédelmi rakétákat is gyártott, és így hadiipari cégnek minôsült. Az orosz pénzügy hajlandóságot mutatott arra, hogy az 50 millió dollár kilencven százalékát rubelben kifizesse a gyárnak, amely ezért az összegért körülbelül száz szerelvényt gyártását tervezte. A metrókocsikat a Nádor külföldön akarta értékesíteni, és forrásaink szerint már vevôket is talált Helsinkiben, Kijevben, Prágában és Moszkvában. A többi "adósságlebontóval" ellentétben azonban a Nádor 2000-ig halasztást kapott arra, hogy a bevétel 58 százalékát befizesse az államkasszába. Ezt az éppen 30 millió dollárt a cég ugyanis lehallgató-berendezések beszerzésére fordíthatta, amit késôbb egy speciális bérleti konstrukció keretében adott volna át az NBSZ-nek. A szolgálat költségvetésében pedig feltunés nélkül négy évre, egyenlô - évi 2,2-2,3 milliárd forint körüli - összegekben szétterítve különítették el a bérleti díjat.
Ez a metróvagonos konstrukció forrásaink szerint azonban "elakadt a magyar és az orosz hivatalok töketlenkedésén". A magyar IKM ugyanis - az orosz gyárral közösen kialakított konstrukció ellenére - bankgarancia nélkül nem adta ki a tárgyalási engedélyt a Nádor -'95 Rt.-nek, ennek hiányában pedig az orosz PM nem tudta a gyártást finanszírozni. Mire pedig pótolták a hiányosságokat, addigra az orosz állam - 1996 májusában, pénzügyi nehézségeire hivatkozva - befagyasztotta az adósságok törlesztését. Tehát "a pénz még csak az ablakban volt", amikor a Nádor már megállapodást kötött a francia Thomson, valamint az izraeli Efrat és Teliran cégekkel a lehallgatóberendezések elkészítésére. A gyártás beindításának fedezetéül értesüléseink szerint az a pénz szolgált, amelyet a Lorry Kft.-nek kellett volna a beérkezett gépjármuvek után a költségvetésbe befizetnie. Ez azonban hamar elfogyott, ezért aztán a kormánynak kellett beavatkoznia: 1996 nyarán úgy alakították át a konstrukciót, hogy "az orosz pénz beérkezéséig" hitelezôként bevontak egy kereskedelmi bankot is. Ez dollárban nyújtott hitelt a Nádor -'95 Rt.-nek úgy, hogy "az ügylet fedezete a hitelbôl beszerzett eszközök bérbeadásából származó bérleti díj, amely egyúttal a kötelezettségek teljesítésének forrása". Magyarán: az NBSZ által fizetett bérleti díjat nem a Nádor Rt., hanem a hitel fejében a pénzintézet kapta meg, a bérleti díj kifizetésére pedig a Pénzügyminisztérium különgaranciát is vállalt.
Ezeket az ügyleteket az Országgyulés Nemzetbiztonsági Bizottságának úgynevezett Nádor-albizottsága is nagyító alá vette. A három tagból - Kovács Zoltán (Fidesz), Nikolits István (MSZP), Tóth Károly (MSZP) - álló albizottság fôként azt vizsgálta, hogy történt-e pénzügyi visszaélés a lehallgatóeszközök beszerzése során. A kormányzat által lefolytatott vizsgálatok ugyanis korábban azt állapították meg, hogy az NBSZ az indokoltnál 1,2 milliárd forinttal többet fizetett ki a Nádor -'95 Rt.-nek. Az ügyeket közelrôl ismerô, magát megnevezni nem kívánó forrásunk szerint ez az állítás nem igaz, amit az a NBSZ és a Nádor között tavaly aláírt megállapodás is bizonyít. Eszerint a két fél "elszámolása egyezik", és nincs semmiféle tartozás. A vitát forrásaink szerint az okozza, hogy az NBSZ az eszközök beszerzése során pótlólag olyan szolgáltatásokat rendelt meg a szállítóktól, amelyek jelentôsen megnövelték az eredetileg kalkulált költségeket. A Nádor -'95 Rt. errôl azonban már 1997 nyarán átadott egy feljegyzést az NBSZ-nek azzal, hogy "a távközlési törvény késése, a megrendelt építési munkák és a jelentkezô muszaki gondok" miatt 15-17 millió dolláros pótlólagos költségvetési keretre lesz szükség. Ezt azonban a pénzügyi tárca vezetôje tudomásunk szerint egy kormányülésen azzal utasította vissza, hogy "várják meg a választások eredményét." A választásokat követôen pedig az NBSZ "az új miniszterre és a kabinetfônökre hivatkozva nem tudott állást foglalni a projekt folytatásáról, illetve a pótköltségvetésrôl". Orbán Viktor miniszterelnök ezzel kapcsolatban pedig úgy nyilatkozott, hogy "nem vagyunk fizetôs hangulatban". (Népszabadság, 1998. október 13.) Miután pedig forrásunk szerint a ráfordítások már 1998 elsô félévében meghaladták a szerzôdéses keretet, a Nádor -'95 Rt. elôször lelassította, majd többszöri tárgyalási kísérlet után felfüggesztette a szállításokat. Értesüléseink szerint a rádiótelefonok lehallgatásra is alkalmas rendszer 90 százalékos, míg az országos telefonhálózatot monitorizáló rendszer 60 százalékos muszaki készültségben volt a szállítások felfüggesztésekor. Arról egyelôre nincs biztos információ, hogy az új kormányzat befejezi-e a megkezdett beruházásokat. Meg nem erôsített értesüléseink szerint többszöri tárgyalás után 1999 decemberében az NBSZ megvásárolta a Thomson párizsi raktáraiban tárolt, és addig le nem szállított eszközöket, de további kifizetésekrôl azóta egyetlen forrásunknak sincs tudomása.
|
Pálya-futás Résztvevôk az orosz államadósság lebontásában |
|||||||
| Cégnév | Tulajdonosok* | Érdekcsoport | Pályázat tárgya | Pályázat össz. (M USD) | Szerzôdés össz.(M USD) | Behozott polgári árú | Állapot |
| System Consulting Rt. | System Consulting Inc.(USA),Kapolyi László | Kapolyi László | Szén | 300 | 120** | Villamos energia | |
| Agrolízing Kereskedôház Rt | .Bábolna Rt., Intertraverz Rt., Traktoroexport (RU), Finex Inc. (USA) | Hujber Ottó | Kombájnbesz. | 19 | 9 | DON-1500 kombájn | Megvalósult |
| Tér és Forma Rt. | AVA Kft., Farabi Foundation (LI), Benza György, Pfandler Katalin, Koltai Gábor | Nem ismert | Tgk. reexport | 20 | 50 | GAZ típusú teherautó | Rendezetlen |
| Famáka (Lorry) Kft. | ALTRO GmbH (AT), Qwertel Rt., Zilahy Ferenc | Máté László | Tgk. behozatal | 10 | 10 | ZIL típusú teherautó | Rendezetlen |
| Bertinus Kft. *** | Rieb György, Rieb Györgyné, Bachmann Edvin | Máté László | Szgk. behozatal | 10 | 10 | Aleko szgk. | Rendezetlen |
| Ples Rt. | PLES GmbH (AT), Wheel Impex Ltd. (GB) | Máté László | Vasúti tgk. vásárlása | 51 | 51 | Textilgép | Rendezetlen |
| Vagon Lízing Pénzügyi Rt., (Machinetrade Rt.) | Intertraverz Rt., Hunga-Rus Rt. | Hujber Ottó | Vasúti tgk. vásárlása | 30 | 80 | Vasúti teherkocsi | Folyamatban |
| Petroltank Rt. | Intertraverz Rt., Hunga-Rus Rt. | Hujber Ottó | Kôolajtároló tartályok alapanyagának beszerzése | 10 | 80 | Tartálypalást, csôbuga | Rendezetlen |
| Mahart Rt. | ÁPV Rt. | Magyar állam | Hajó beszerzése | 44,7 | 44,7 | 5 db. tengeri hajó | Folyamatban |
| Nádor - '95 Rt. | Szász András, Bartha Delbár | Máté László | Gépjármuvásárlás és -reexport | 200 | 50 | Metróvagon reexport | Rendezetlen |
| Speed-Ex Kft. | Travnik István, Farkas Zsuzsanna | Nem ismert | Traktorbehozatal | 0,5 | 0,5 | traktor | Folyamatban |
| André Central Europe Kft. | André et CIE S.A. (CH), Istvan Scheftsik | Nem ismert | Acéltermékek behozatala | 50 | 50 | - | Rendezetlen |
| Swell Kft. | Travnik István, Farkas Zsuzsanna | Nem ismert | Traktorbehozatal | 0,5 | 0,5 | traktor | Folyamatban |
| * A jelenleg hatályos cégbírósági adatok szerint; ** Két ütemben 60 millió
USD; *** Átvette a Lorry Kft. |
|||||||
(Sorozatunk befejezô részében bemutatjuk, kik és hogyan akartak az orosz államadósság terhére tôkét emelni a Postabankban. Ismertetjük, hogy az Orbán-kabinet milyen vizsgálatokat folytatott a választásokat követôen és azt is, hogy milyen lépéseket tettek az elmúlt másfél évben, a még fennálló közel 400 millió dolláros adósság behajtására.)