ESTERHÁZY PÉTER:

Puskás, Gödel, passz

Vegyük komolyan a komolytalanságot. Ami nem ugyanaz, mint nem komolyan venni a komolyságot. Nem is az ellenkezôje: lám, a világ gazdag. De a nyelv bizonyosan.
      A mostanra rendelt házi föladat az volna, hogy "szórakoztatóan és szellemesen" ünnepeljük és jellemezzük az épp véget érô századot, írván egy olyan személyiségrôl, aki fontos szerepet játszott benne, kinek életében, életmuvében visszacsillámlanak századunk jellegzetességei, mint cseppben a tenger.
      Pars pro toto. Innen, a totóról jutott eszembe (de ha nekem nem is, a mondatnak bizonyosan) a futball. Onnan meg tényleg egyenes út, mit út!, allé!, évszázados, elegáns hársfákkal szegélyezett magyar allé vezet: Puskás Ferencig, az ötvenes évek úgynevezett aranycsapatának elsô emberéig.

Újonnan szerzett, friss sütetu komolyságunkban mindazonáltal tegyük föl a kérdést: szerepelhet-e egy közönséges futballista, még ha oly kiváló is, egy névsorban Prousttal, Primo Levivel, Milosszal vagy - jelzendô, hogy a komolyság nem szakállas fontoskodás - Walt Disneyvel? Vajon nem az anything goes posztmodern, vidám sollenjérôl van itt szó? Hogy nincs nem, nincs merszünk nemet mondani? Ám korunk gyermekeként tehetünk-e másképp?
      Mindenesetre kezdjünk el beszélni, hátha mondunk is valamit.

Én amúgy - eltekintve a következô négy szótól - közismerten szerény ember vagyok, most mégis hadd hetvenkedjem, kijelentvén, hogy választott témámhoz mint futballista fogok közelíteni. Igaz, hogy ötödosztályú, igaz, hogy kiöregedett, mindazonáltal valóságos. Én egy valóságos, nem létezô futballista vagyok.

Puskás többszörösen is csepp. Már maga a labdarúgás is csepp a sport tengerében, amely csepp a játékéban, amely, nemde, maga is csepp: azután az a tíz év is az a százban, amely tíz év, mondjuk így, Puskás évtizede volt.
      Pályán eltöltött éveim viszont azonnal föltetetik a kérdést, lehet-e egyáltalán csapatsportban személyrôl beszélni. Lehet-e és szabad-e? A pályán ugyanis egyén és közösség igen erôs szimbiózisban él. Személyek és egyéniségek (vagy késôbb azután egyre inkább: szerepek) adják a csapatot, de ezek csakis a csapat "szurôjén" át képesek létezni.
      Jól egyedül nem lehet futballozni. (Legföljebb kevélyen azt lehet jelezni, hogy a többiek milyen rosszak. Azt, hogy ha én jól játszanék, akkor jól játszanék. Vagy még ennyit se.) Még tizenegy magabiztosság sem segít, ha nincs a "mi"-nek öntudata, ha ez a mi nem bízik magában. Vagyis ha nincs csapat, az nem tud jó se lenni! Az egyéni képességek is csak a csapat fényében, terében érvényesek. Rossz játékosokból nem építhetô jó csapat, de, ahogy a közhely mondja, 11 játékos még nem jó csapat.

Tézisem - Istenem, milyen régóta várok erre, hogy tézisem legyen: egy fél évszázada élek e "reményét és emlékezetét vesztett bolygón", s eddig még a közelében sem voltam, hogy tézisem legyen! - a következô: Puskás a futball utolsó személyisége, személyes személyisége, a modernitás utolsó villanása és összefoglalása, az út az egyetlen metafora felé. Ôt követôen már (csak) sztárok vannak, a léthelyzetnek nem megoldása van, hanem válaszverziók vannak, magas szintu, perfekt változatok. Illetve, hogy gyorsan korrigáljak: Beckenbauer, Cruyff: az átmenet: valami már nincs és még nincs, és ebben az ürességben világol a bajor és németalföldi csillag.
       
      Másképp fogalmazva: Puskással szunik meg a játék, s kezdôdik a szórakoztatás korszaka.
      Mintegy zárójelben: hiba volna Puskásban vagy a futballban túl széles metaforát látni. Aki focizott vagy aki valódi drukker, az tudja, a futball a gyôzteseké. Idegen a játék szellemétôl például azt mondani, hogy inkább játsszunk jól, szépen, és veszítsünk, mint rossz játékkal nyerjünk. Nem. Nyerni kell. És ha nyerünk, azt úgyse lehet mindig rossz játékkal. Van a futballban valami szép, hideg gyakorlatiasság. A muvészetben ritka a Goethe, az inkább a veszteseké, inkább a hiányé, mint a vané, inkább a vágyé, mint a beteljesülésé. És szerintem az ún. életben sem kell állandóan nyerni. De a futballpályán igen. Aki ott nem akar nyerni, az nem tiszteli a játékot. Az élet pedig megnyerhetetlen.

Puskás tehát az, akivel eltunik valami a világból, más lesz, megváltozik, már nem olyan, mint elôtte volt, és soha nem is lesz olyan. És ez a század vajon nem az ártatlanság elvesztésének százada? Minden korlát elvetésének és a korlátok szükségszeru létének a belátásának a százada? Egyszerre beszélek (tudom, tudom: csupán "beszélek") a természetet legyôzni akaró, de legalábbis mindenestül megismerni szándékozó természettudományokról, a matematika elvi korlátaira rámutató Gödelrôl, a totális háborúról és Heisenberg bizonytalansági relációjáról, Auschwitzról, a lyukról a történelemben, mely a történelem szükségképpeni része, és a fénysebességrôl, melyrôl kiderült, kiderítettük, nem érhetjük el soha.
      Szegény Puskás.

Puskás nem osztotta Heisenberg nézetét, ô mindig egyszerre tudván tudta a labda helyét is, sebességét is (igaz, a futball Euklidész világa, ahol a kapufák szögeinek összege mindig 180 fok).
      Én nem láthattam ôt játszani, csupán egyszer, 1981-ben, hogy úgy mondjam, post festam, amikor 56 után elôször visszajött Magyarországra, és rendeztek neki egy díszmérkôzést a Népstadionban. A rendszer mintegy megbocsátotta, hogy nagy fia elhagyta 56-ban, örült, hogy Puskás legitimálja ôt, emlékszem az ez ügyben mondott sok megrohadt kádárista mondatra, amely, a rendszer alkatának megfelelôen, mondott is valamit, meg nem is.
      Puskás akkor már ötvennégy éves volt, világnagy pocakkal, tulajdonképpen önmaga paródiája, mondhatni, ezen a túlsúlyos módon korszeru, amit, a parodisztikusságot, nem is fedett el a 100 000 ember nosztalgiája, mert ez már a nyolcvanas évek józan vagy ironikus nosztalgiája volt, a csodálat és a csúfondárosság keveréke.
      Ám amikor Puskás egyszer avval a bizonyos legendás bal lábával úgy indította a szélsôt, hogy a labda negyvenméteres röppálya után, a hátvéd frizuráját borzolva esett a hátvéd mögé, úgy, hogy a szélsô éppen akkor ért, lépett oda, s evvel a lépéssel azonnal behozhatatlan elônyre tett szert, akkor a 100 000 fáradt embernek elakadt a lélegzete: színrôl színre megjelent elôttük, akár egy angyal, az emberi zsenialitás. (Ezeket a hosszú átadásokat eredményesen lehet gyakorolni, minél többet, annál jobban tudja az ember. Én ott fölmértem, tehetséges, ötödosztályú futballista, hogy nekem körülbelül 357 év gyakorlás kéne ahhoz, hogy ezt tudjam.)

A zsenialitás nem a képességek kiválóságával azonos. Czibor kiismerhetetlenebbül cselezett, Kocsis fejelt a világon a legjobban, a szintén zseniális Bozsik megbízhatóbb volt, Budai gyorsabb, Lóránt értelemszeruen keményebb, egyáltalán, Puskás jobb lába kizárólag emberi szempontból volt értékelhetô, szakmailag nem.
      Az ô géniusza abban állt, hogy azonosulni tudott a játékkal, egy volt vele, vagyis ô határozta meg a világot (a pálya négyszögérôl beszélek), a modern álom maga, nem?, s nem a világ adta, meghatározta lehetôségek közt választott, választotta ki a legjobbat. Ez az idôtlen benne.
      Itt nem tudom nem elmesélni, pedig már nem elôször teszem, életem egyik nagy teljesítményét: megadta az Ég, hogy egy alkalommal együtt focizhattam a nagy Hidegkutival, Puskás és Bozsik mellett, az aranycsapat harmadik zsenijével. Itt lakik a szomszédunkban, és ô mint nagyapa, én mint apa voltunk ugyanannak a focicsapatnak a tagjai egy év végi szülôk és tanárok kontra diákok meccsen. Ô akkor már túl volt a hatvanon, de még így is tátott szájjal lehetett figyelni, amit csinál. Egyébként semmi különöset nem csinált, hanem mást. Amikor én a magam, a már említett nívójú, de valóságos futballista rutinjával láttam, hogy erre meg erre lehet mozogni, akkor ô mondjuk lépett egyet hátra, épeszu ember, aki ért a futballhoz, egy unsereiner ilyet nem csinált volna, csak egy Hidegkuti, és teremtett ezáltal rögtön egy másik, új teret, amelynek új esélyeit azután már én is fölismertem. Igen tanulságos volt egy íróember számára. A szünetben egyébként nem állhattam meg, és kérdeztem az 1954-es berni döntôrôl.
      - Elmúlt - mondta semlegesen, és az arcáról nem lehetett semmit leolvasni.
      Puskás megteremtette egyén és közösség egységét, amely nélkül az egyén, ô, nem létezhetett. Nem mintha kellemes egyéniség lett volna, folyton veszekedett, vitatkozott, dirigált. Nagyszájú, nem a békesség embere. Szélvihar, mondták róla kortársai. De: ôt nem kellett kiszolgálni, ô egyszerre szolgált és irányított. Alávetette magát annak, amit ô teremtett.
      Egy volt a labdával. Errôl számos anekdota szól. Amikor egy edzésen a pályáról kigurult labdát egy gyerek kézzel dobta vissza, akkor állítólag elsírta magát.
      - Kézzel! Láttátok, kézzel ért a labdához! - zokogott.

Puskás a Nagy Elbeszélés, a teljes személyiség és az élhetô sors utolsó villanása, aki még úgy tudta mondani (a játékával), én, mint Fontane.

Káprázatos, gyors karrier, szegénység, világválság, proli környezet, a kis Ferenc, akit mindenki, azután az egész világ Öcsinek szólított, mintha mindenkinek a kistestvére volna, már az apatejjel együtt szívta magába a focit, Bozsikkal, a késôbbi nagy csapat másik nagy emberével játszott együtt a kispesti grundokon, reggeltôl estig, mindig, 16 évesen már a Kispest (a késôbbi Honvéd) elsô csapatában a felnôttek között, 18 évesen pedig a nagyválogatottban, sic itur ad astra, és ott, a csillagok közt következik a dráma - Puskás tehát az a valaki, akivel még történhet dráma -, 1954, Bern, a világbajnoki döntô (amelyrôl e helyt és más helyt se kívánok bôvebben beszélni, csupán tartom magamat a régi szokásomhoz, kijelentvén, a magyarok gyôztek, gyôztünk, legendásan 3:2-re; annak idején nálunk az a pletyka terjedt el, hogy a németek borsókombájnokat adtak nekünk ingyen, hogy ne nyerjünk, Puskás pedig még évekig állította, hogy a németek doppingoltak volt; az ember próbálkozik), következett 56, szétesett a világ, szétesett a csapat, Puskás a 31 évével már öregnek számít, öreg és el van hízva, de szinte csodaszeruen összeszedi magát (a szorgalom része a zsenialitásnak), és a világ akkori legjobb csapatának, a Real Madridnak lesz éveken át alapembere.
      De kell-e egyáltalán az életrajz? És lehet-e kizárólag a pályán lévôt figyelembe venni? Vagyis hogyan olvassuk Puskást? Hisz például a játék-szórakoztatás váltás alig írható le a pályán belülrôl. Vagy amikor Herbert Zimmerman (dicsérjünk meg engem az objektivitásomért, ahogy itten vájkálok a nyitott sebben!), a berni döntô riportere fölkiáltott: Rahn schiesst! Tor! Tor! Tor! Tor für Deutschland!, akkor ez az esemény nagyon is túlmutatott a futballpályán, és szinte a Bundesrepublik újraalapításával lett egyenlô. S van olyan vélekedés is, hogy az aranycsapat 56-os szétszóratása is jelképes, azóta nincs csapat, azóta nincs ország, a magyar nemzet gerince törött volna el 56-ban, azóta sem találja magamagát, illetve elbújt az ország, egy-egy személybe bújt bele, ahol Thomas Mann, ott Németország, ahol Puskás, ott Magyarország.

Igen, hát ez marhaság.

De azért legyen ez alkalom föltenni a kérdést, egyáltalán mennyiben magyar Puskás. Azt hiszem, a géniusz mindig nemzetek fölötti. A hagyomány, a gyökerek több mint fontosak, de megkockáztatom, csak a közepes futballista lehet német vagy magyar, ám, mondjuk, Beckenbauer csak most bajor, régebben, a pályán, Beckenbauer volt.

Ha szorosan olvassuk (close reading) Puskást, akkor a társadalmi összefüggések még kérdésesebbek. Hisz milyen következtetést kéne levonnunk Puskás bal lábáról a sztálinista párttitkár, Rákosi Mátyás tar fejére vonatkozóan és fordítva? Mit jelent az, hogy a történelem egyik legundorítóbb rendszerében virágzott a történelem legszebb futballcsapata?
      Persze tudom: a diktatúrában a politika használja a sportot mint legitimációs lehetôséget. Ó, azok a zseniális szovjet hokisok! Könnyedek, játékosak, megannyi Mozart! Milyen nehéz szívvel utáltuk ôket, milyen nehezünkre esett átállni az esztétikai megítélésrôl a rosszkedvu morálisra!
      A futball a tömegtársadalom terméke. Az arisztokrácia az individuális sportokat preferálta. (A mamánk például állandóan ostorozott minket, hogy teniszezzünk, a fehérben olyan elegánsak volnánk...) Mégis Puskás (mint a század paradigmája): az utolsó teljes személyiség, az egyén mint személy, az utolsó, aki a szívet, a szellemet és az észt harmóniában birtokolta. Mára a szív vagy szégyelendô, vagy nyálas giccs.

Ha már lúd, legyen kövér, és akkor legyen már antitézisem is: Puskás az elsô posztmodern, Puskás, aki nincs is, csak a róla szóló elképzelések vannak, a tiszta lap, amelyre bárki bármit írhat, a népmesei hôs, aki helyettünk gyôz, a ravasz sváb, aki túljár a kommunista diktátorok eszén, Puskás, az áruló, a vesztes, az önzô. Ha egy Puskás van, ezer Puskás van, Puskás az, amit képzelünk róla (eltekintve a konkrét bal lábától), Puskás a megelôlegezett ezredvég, Puskás az örök lehet, a személyességtôl megfosztott én, ô az én mint akárki.
      Azt mondja Nabokov, mondja Nooteboom, hogy az elbeszélô-Proust nem az ember-Proust és regényalakjai az ô képzeletén kívül nem éltek soha, sehol. Hát ez igaz Puskásra is. Sapienti sat. Mindezek Puskást a legnagyobb futballistává teszik - ennek a túlontúl hosszú évszázadnak a legnagyobbjává.

Maradt itt még egy kis probléma, az, hogy Puskás él. Ezt én valakirôl írván nem szoktam figyelembe venni, de hát azt sem, hogy én élek.
      Álszerényen meg kell mondanom, hogy az öcsém révén, aki hivatásos futballista volt, személyesen ismerem Puskás Ferencet, sôt kezet is fogtam vele, amely kezemet azóta szent ereklyeként hordozom magammal. Tudom jól, mi történne, ha ez a pár sor a szeme elé kerülne. Egyszeruen fenékbe billentene. S a személyes horizonton ez volna a szintézis.
      Én pedig ereklyeként hordoznám magam, de legalábbis pars pro totomat

De mit is akartam mondani? mirôl? mit? Passz.

KÓCZIÁN PÉTER:

Intés az ôrzôhöz

Orbán Viktor miniszterelnök tavaly ôsz elején egy frakcióülésen bírálta Surányi Györgyöt, a Magyar Nemzeti Bank elnökét, az MNB bécsi leánybankjánál, a CW Banknál felhalmozódott hetvenmilliárd forintos veszteség miatt. A piacgazdaságokban rendhagyó módon, a nyilvánosság elôtt elôadott miniszterelnöki bírálat óta kérdéses, Surányi kitölti-e mandátumát 2001-ig. Az eseményre a hazai és a nemzetközi üzleti élet tôzsdei árcsökkenéssel reagált, s azóta is szorongva figyeli, mi lesz a gazdasági stabilitás egyik zálogának tekintett 46 éves bankelnök sorsa. A CW Banknál felhalmozódott hiány okának kivizsgálására parlamenti bizottság alakult, amely e hét kedden hallgatta meg a Nemzeti Bank korábbi és jelenlegi vezetôjét, Bod Péter Ákost és Surányi Györgyöt. A dolgok jelenlegi állása szerint nem valószínu, hogy Surányi személyes felelôsségét állapítják majd meg. Az Orbán-Surányi konfliktus azonban nem elsôsorban a hetvenmilliárdos hiányról szól - derült ki azokból az interjúkból, amelyeket az ÉS készített az elmúlt hónapokban. Érzelmek, politikai nézetek, személyes ellentétek éppúgy keverednek a történetben, mint a múlt rendszer gazdasági kultúrájának máig velünk élô reflexei. A hiány kapóra jött Orbánnak, hogy régi sérelmeit törleszthesse a bankelnökkel szemben, Surányi ugyanis maga is sokat tett a konfliktus kialakulásáért. Mindenekelôtt azzal, hogy az 1998-as választási kampányban a szocialista-liberális kormány mellé állt, miközben mind a demokrácia íratlan szabályai, mind a törvények semlegességet írnak elô a jegybank elnöke számára.

Surányi sokak számára a független magyar szakértô típusa, aki - már a szocializmus bomlasztásával-megreformálásával eltelt nyolcvanas évek óta - felkészült szakemberként, politikai befolyástól mentesen tevékenykedik az ország érdekében. Ô maga is szinte minden vele készült interjúban ezt a vélekedést erôsítette, holott a kilencvenes évek eleje óta számos politikai csoportosulás, akció hôse volt, sôt, 1992-ben egy akkor ellenzékben levô párt, a Fidesz tanácsadója lett, 1998-ban pedig a szocialista párt oldalán aktívan részt vett a választási kampányban. Politikai tevékenységét a sajtó nemigen firtatta.
      Surányi 1998 tavaszán a MNB egyik munkatársától elemzést kért az ellenzékben levô Fidesz gazdasági programjáról. A Fidesz addigra alaposan felkavarta a hazai gazdasági és politikai életet azzal, hogy hétszázalékos gazdasági növekedést tuzött ki célul alig három évvel azután, hogy nemzetközi szakértôk az egész világot megrázó 1995-ös mexikói válság után Magyarországot emlegették a következô pénzügyi krízis valószínu helyszíneként. 1998-ra ugyan - mindenekelôtt a Bokros-csomag hatására - már növekedésnek indult a magyar gazdaság, de a "hét százalék" a racionalitását újra elvesztô gazdaságpolitika szimbóluma lett. Ezt támasztotta alá a MNB-ben készült elemzés is, mely szerint a gazdaság állapota kizárja, hogy az ország képes legyen ekkora növekedésre anélkül, hogy a pénzügyi egyensúly felborulna.
      Surányi a dokumentumot átküldte Horn Gyula miniszterelnöknek, aki akkor már javában kampányolt. A megkérdezettek szerint az elemzést Horn Gyula kérte, azaz a miniszterelnök rávette a Nemzeti Bank elnökét, hogy megszegje a tôle elvárt semlegességet, és a választási kampányban kötelezze el magát valamelyik párt mellett, illetve ellen. Surányi pedig - miközben addig elhatárolódott attól, hogy a pártok gazdasági programját minôsítse - eleget tett a miniszterelnök kérésének, s ezzel tevékeny részesévé vált annak, hogy ismét csorbuljon az MNB semlegességérôl kialakult kép. Egyébként egyetlen más párt programjáról nem készíttetett elemzést, és egyetlen más párt vezetôje sem kapta meg a Fidesz programjáról készült elemzést.
      Orbán Viktor kormányra kerülése komoly fenyegetettséget jelentett az MNB elnökének, hiszen a miniszterelnököt már 1998 májusában is nagyon nehezen lehetett meggyôzni arról, hogy kormányfôként majd ne Surányi azonnali menesztését tervezze. Orbán nagyon elszántnak tunt. Legfontosabb érve volt, hogy nem tud együtt dolgozni olyan emberrel, aki beállt a szocialisták mögé, muníciót szolgáltatva kampányukhoz. Azzal mindenki egyetértett, hogy a bankelnök lépése megengedhetetlen volt, de tanácsadói elképzelhetetlennek tartották, hogy az új kormány lemondassa ôt. Nagyon határozottan védték az elnököt, mondván, ô a gazdasági stabilitás szimbóluma, személye garancia a nemzetközi tôke számára, menesztését a tôzsdeindex zuhanása követné, a kisgazdákkal kötendô koalíciót eleve rossz szájízzel szemlélô üzleti élet bizalma vészesen meginogna. Úgy tartották, az új kormánynak a gazdasági növekedés ellenére is nagyon szigorú költségvetési és pénzügyi politikát kell folytatnia, s ebben a helyzetben nem engedhetô meg Surányi elmozdítása. Orbán véleménye ugyan nem változott meg, de rávették, hogy ne döntsön elhamarkodottan. Egy, a kormányfôhöz közel álló, de Surányival is jó viszonyban lévô politikus szerint a miniszterelnök és a bankelnök elsô találkozóján Orbán biztosította ôt, hogy a kormánynak szüksége van a munkájára, számít a segítségére. Akkor úgy tunt, békét kötöttek.
      Orbán Viktor és Surányi György jól ismerték egymást. 1992-1993-ban a CIB Bank társ-vezérigazgatójaként Surányi Orbán egyik legbizalmasabb tanácsadója volt. 1991-ben, miután a Magyar Nemzeti Bank elnökeként aláírta az Antall-kormányt a demokrácia korlátozásával vádoló Demokratikus Chartát, Antall József nem hosszabbította meg bankelnöki mandátumát. Ekkor került a CIB Bankhoz, amelynek az MNB akkor még résztulajdonosa volt. Surányi ekkortájt a Fideszben látta a biztató jövôt, s Orbán Viktor pártelnökkel órákig beszélgetett a gazdaság helyzetérôl. Zdeborsky György, a CIB akkori másik vezérigazgatója barátainak mesélte, hogy egy idôben folyton Orbán Viktort kellett kerülgetnie, ha átsétált kollégája szemközti irodájába.
      Surányi aktívan részt vett a Fidesz akkori gazdasági programjának kialakításában is, ám késôbb, az Orbán által meghirdetett fideszes "félfordulat" miatt kihátrált mögüle. A pártelnök ugyanis már akkor azt vallotta, hogy nem elég megszorítani a gazdaságot, hanem állami eszközökkel is serkenteni kell növekedését, és Surányi ezzel nem értett egyet.
      Négy évvel késôbb, 1998-ban immáron felelôs pozíciókból, de ugyanitt folytatták: Orbán az állam által erôteljesen ösztönzött, a világ leggyorsabban növekvô térségeire jellemzô hétszázalékos gazdasági növekedésrôl beszélt, amit Surányi életveszélyes fantáziálásnak tartott. Olyannyira, hogy a két választási forduló közt levelet írt Orbánnak, melyben kifejtette: felelôs politikus nem ígérget hétszázalékos növekedést. Megfigyelôk szerint Orbán ezt sem bocsátotta meg neki.
      A Hornnal való együttmuködés Orbán és Surányi viszonyának egy másik mozzanatát is felszínre hozta. Orbán 1998 tavaszán azt mesélte, Surányi, amikor elfogadta 1995 elején az MNB elnöki posztját, az ô véleményét meg sem kérdezte, holott másfél évvel korábban együtt készítették a Fidesz gazdasági programját. Surányi ugyanerrôl azt mesélte ismerôseinek, hogy amikor Horn Gyulával tárgyalt, felvetette: csak akkor vállalja az elnökséget, ha jelölésérôl a többi parlamenti párt véleményét is megkérdezik. Horn azt mondta, ez már megtörtént, mindenki támogatja jelölését. Ezzel elintézettnek vélte a dolgot. Orbán végül beszélt Surányival, megpróbálta eltántorítani ôt a bankelnöki poszt vállalásától, azt ígérve, ô is jelöli, ha hatalomra kerül. Surányi aligha gondolkodott el érvein, hiszen ismerôsei szerint hihetetlen sértésként élte meg, hogy Antall miniszterelnök 91-ben nem hosszabbította meg mandátumát. Sokak szerint számára az MNB-elnöki poszt testhezálló feladat, ehhez ért a legjobban, ez a szenvedélye, így nemigen létezhetett érv a szocialista miniszterelnök ajánlatának elutasítására. Ráadásul Horn akkor kérte fel, amikor az ország a pénzügyi válság szélére sodródott. A szenvedélyes monetarista Surányi elôtt élete legnagyobb kihívása állt: ki tudja-e vezetni az országot a pénzügyi csôdbôl? Orbán Viktor árulásnak tartja, és nehezen viseli, ha valaki úgy tesz, mintha kapcsolatuk nem is létezett volna. Így értékelte Surányi igenjét az MNB-elnökségre.
      Ugyanakkor Surányi és Horn viszonya egyáltalán nem volt felhôtlen. 1995 és 1998 között a bankelnök gyakran tartott attól, hogy Horn populista énje kerekedik felül, s a kormány beindítja az állami pénzköltést. 1997-tôl lazult is a kormány gazdaságpolitikája, de Horn számos, Surányi által elengedhetetlennek tartott ügy rendezését tette lehetôvé, így a privatizáció nagyarányú folytatását, a költségvetési hiány lefaragását, a nyugdíjreform bevezetését.
      Surányi 1998 tavaszára eldöntötte, hogy Orbánnal szemben Hornt választja - állítják ismerôsei, akik szemében döntése érthetetlen volt. Amikor mondták neki, hogy szerintük nem lett volna szabad Horn mellé állnia, hiszen ez összeegyeztethetetlen posztjával, azzal védekezett, hogy egy miniszterelnök kérésének nem állhat ellen. Környezete szerint szakmai ügyekben korábban sosem volt annyira tisztelettudó a mindenkori miniszterelnökökkel szemben, mint ebben a nyilvánvalóan politikai indíttatású esetben. Amikor bírálták, vagy dühösen hallgatott, vagy hosszan magyarázkodott. Akkoriban nem ismerte el, hogy hibázott volna. Barátai, kollégái, ismerôsei szerint azóta alaposan megbánta akkori döntését.
      "Surányi politikai érzéke csapnivaló" - állítják a jóindulatú érveket keresôk. "Surányi átállt Hornhoz" - fogalmaznak azok, akik kritikusan szemlélik döntését. De döntése mindkét csoport szerint védhetetlen.
      Sokak szerint Surányi hajlamos beleártani magát politikai ügyekbe. Még a vele szimpatizálók jelentôs része is úgy véli, hogy a Demokratikus Chartát sem lett volna szabad aláírnia. Egyrészt, mert MNB-elnökként még a demokráciát valósan veszélyeztetô ügyeket sem kifogásolhatná, másrészt, mert sokak szerint a Demokratikus Charta valójában nem egyszeru civil mozgalom volt, hanem a szocialista párt 1994-es gyôzelmét elôsegítô politikai mozgalom, melynek elôjelei már 1991-ben is látszottak. Még ha ez utóbbi feltételezést többen vitatják is, az sem a megkérdezett Surányi-hívôk, sem a tevékenységét kritikusan szemlélôk szerint nem kétséges, hogy Surányi egyszerre akarja fenntartani a független értelmiségi-szakértô státusát és annak lehetôségét, hogy a háttérben egyfajta szürke eminenciásként, királycsinálóként beleszóljon a politikába.
      Sorsának alakulása már csak azért sem lényegtelen, mert a rendszerváltás óta eltelt tíz évben rajta kívül nem akadt olyan szakértô értelmiségi, aki olyan széles társadalmi-politikai támogatottságot élvezne, mint ô, és aki ráadásul itthon és külföldön is megkérdôjelezhetetlen szakmai teljesítménnyel bír. Minden esélye megvolt egy olyan pozícióra, ahol szakmai integritása miatt pártpolitikusok csak jelentôs presztízsvesztéssel nyúlhatnak hozzá. Személye a pártoktól való függetlenség példája lehetett volna - ehelyett ma csupán egy vitathatatlanul magas szakmai teljesítményt és egy politikai vitáktól megcibált közéleti tevékenységet tudhat magáénak, melyben elvesztette semlegességét.
      Gyengeségét ezekben a konfliktusokban barátai hiúságával, elhivatottságával, önhittségével és hihetetlenül rossz politikai érzékével magyarázzák. Meggyôzôdése, ô az MNB elnöki posztjára való, s ezt teljesítményével bizonyította is. Mindezek mellett azonban alig van, aki vitatná, hogy a szocialista-liberális értelmiség értékrendje áll közel hozzá. Az, hogy 1995-ben, egy pénzügyi válság idején elvállalta a Magyar Nemzeti Bank elnöki posztját, még magyarázható szakmai-közéleti elhivatottságával. 1998-as döntése Horn mellett azonban már nem.
      Surányi sorsa 1998-ban komolyan foglalkoztatta a miniszterelnököt, de döntést nem hozott. Azt sem használta ki, amikor év vége felé a kisebbik koalíciós párt támadta meg Surányi személyén keresztül a Magyar Nemzeti Bankot. Az egykor MNB-s bankár, ma tárca nélküli miniszter, Torgyán pártelnök tanácsadója, Boros Imre az MNB ellenôrizetlenségét, a több milliárd forint veszteséget okozó pénzügyi döntéseket és a megszorító gazdaságpolitikát bírálta. Támadásai azonban, kormányfôi támogatás híján, ellanyhultak, hiszen a kisgazdapárt bármely, pénzpiacra vonatkozó kritikáját fenntartással kezeli az üzleti élet, azt a párt populizmusának tulajdonítják.
      1999 szeptemberében a Fidesz frakcióülésén Horváth János képviselô az eltelt egy évet elemezte. Több ügyben bírálta a kormány teljesítményét, kifogásolta a nyugdíjemelések mértékét és azt, hogy a program számos eleme nem valósult meg. A miniszterelnök válaszul azt mondta, könnyebb lenne megvalósítani a programot, ha az országnak nem kellene évi 800-900 milliárd forintot a hitelek törlesztésére fordítania, illetve, ha nem lennének olyan ügyletek, mint a Magyar Nemzeti Bank bécsi bankjának hetvenmilliárdos vesztesége. Ezzel kezdôdött a Surányi elleni nyilvános kormányzati fellépés.
      A bécsi CW Bank veszteségei azonban meglehetôsen nagy mértékuek (lásd errôl a Kémek a bankfészekben címu írásunkat). Volt tehát miért lépnie a miniszterelnöknek, fellépése mégis esetlegesnek tunt. Mindenekelôtt azért, mert létezik egy dokumentum, amely azt bizonyítja, hogy Orbán és Surányi 1999 tavaszán még egyetértett a CW Bank ügyében. Az MNB kiadott egy sajtóközleményt, mely szerint mind a miniszterelnök, mind a pénzügyminiszter "kellô mélységben" megismerte a kialakult helyzetet, "egyetértenek" az MNB lépéseivel, és szerintük "az MNB jelenlegi vezetését a CW Bank helyzetéért sem erkölcsi, sem szakmai felelôsség nem terheli". A sajtóközlemény 1999. május 12-én, azaz három hónappal azelôtt született, hogy Orbán Viktor nyilvánosan bírálta az MNB-t a CW Bank miatt.
      Amikor Orbánt a sajtó a Surányi elleni fellépés indokairól kérdezte, rendre közölte: nem tekinthet el egy hetvenmilliárd forintos veszteségtôl. Szukebb körben azonban mindig bevallotta, nem bízik az MNB-elnökében. Úgy tartotta, Surányi elôbb beszéli meg az ügyeket szocialista-liberális barátaival, politikusokkal, mint vele, a hivatalban lévô kormányfôvel. Tanácsadói gyôzködték, hogy errôl szó nincs, hiszen ha így lenne, arról már biztos információik lennének, valaki már rég elpletykálta volna Surányi hutlenségét. Ezzel szemben Surányi minden tanácskozáson a kormány iránti lojalitását bizonyítja, nem bírálja a kormányt, sôt, jó hírét kelti a nemzetközi tárgyalásokon. És itthon is visszafogott: amikor 1999 elején a szocialista-liberális ellenzék és a gazdasági elemzôk egy része is a költségvetés lehetséges összeomlásáról beszélt, Surányi mind nyilvánosan, mind a háttérben azt képviselte, hogy nem kell változtatni a kormány gazdaságpolitikáján. Orbán meggyôzôdését nem ingatták meg tanácsadói érvei.
      1999 ôszére tanácsadói ellenállása mellett már a bankárok érdekképviseletének nyomása is egyértelmuen jelezte: Surányi elmozdítása hatalmas erôfeszítéseket igényelne. A meglehetôsen bágyatag, nem éppen határozott fellépéseirôl ismert Bankszövetség és Orbán miniszterelnök megkésett találkozójára tavaly novemberben került sor. A miniszterelnök majd másfél évet várt, hogy találkozzon az egyik legfontosabb szektor, a pénzpiac, a bankárok és a biztosítótársaságok képviselôivel. A megbeszélést hivatalosan "általános kérdések" miatt hívták össze, de a legfontosabb témák egyike Surányi sorsa volt. Ô nem volt jelen.
      Miközben a bankárok azt fejtegették Orbánnak, hogy nem lenne szabad így elbánnia az MNB elnökével, ô arról beszélt, hogy bizalmatlan Surányival, és nem hiszi, hogy ez helyrehozható. Felcsuti Péter, a Raiffeisen-Unic Bank vezérigazgatója, az egyik leghatározottabb hozzászóló azt mondta, Európában megengedhetetlen, hogy egy miniszterelnök így lépjen föl az ország jegybankjának elnöke ellen. Ez lenne az utolsó alkalom, hogy a miniszterelnök lemondatja a jegybank elnökét - érvelt Orbán -, a következô már kitölti az idejét. Csak akkor, ha ez a kormány marad hatalmon - válaszolta Felcsuti -, hiszen biztos, hogy a jelenlegi ellenzék az elôzô kormány kinevezettjeként kezeli majd az éppen hivatalban levô elnököt, ez pedig évekre konzerválja a jelenlegi feszült helyzetet. Valamennyien jól emlékeztek ugyanis arra, hogy Surányi éppen egy hasonló aktus eredményeképpen került ismét az MNB élére: 1994-ben Horn Gyula miniszterelnök is politikai nyomással bírta rá Bod Péter Ákos akkori bankelnököt az önkéntes távozásra. Zdeborsky György, a CIB elnök-vezérigazgatója végül azt kérte, fontolja meg a miniszterelnök, hogy Surányi kitölthesse a mandátumát.
      Orbán a vitában végig határozottnak mutatkozott. Anélkül váltak el, hogy visszakozott volna. Igaz, ô sem tudta elérni, hogy a pénzügyi piac képviselôi akár csak részben is elismerjék Surányi elleni fellépése jogosságát. A nyilvánosságban kevés figyelmet kapott az a mozzanat, amelyrôl a HVG számolt be, s amely szerint a jegybankelnököt a költségvetési bizottság szeptember végi ülésén - ahol az MNB 1998. évi beszámolóját vitatták meg - a kisgazda képviselôk szavazata mentette meg. Két kisgazda képviselô - az egyik Tímár György, aki markáns különvéleményeirôl és önálló elképzeléseirôl ismert - az ellenzékkel szavazott. A beszámoló elutasítása példátlan bizalomvesztést jelzett volna, a parlament eddig ugyanis soha nem kérdôjelezte meg az MNB éves beszámolóját. Surányi számára ez a szavazás veszélyes pillanat volt. Ha a parlament bizottsága ellene szavaz, az már nemcsak a kormányfô és a kormány ítéletét jelenti. Tímár fellépése keresztülhúzta a számításokat: nem lehetett arra hivatkozni, hogy a kormánypárti képviselôk egyöntetuen támogatják a kormányfôt.
      A szavazás délelôtt volt, Surányi pedig délután találkozott a miniszterelnökkel. Sokan azt várták, exelnökként távozik majd Orbántól. A kisgazda szavazatok, a miniszterelnöki tanácsadók ellenkezése és a bankárok érdekképviseletének nyomása végre megérttette a miniszterelnökkel, hogy Surányi elmozdításáért túlságosan nagy árat kellene fizetni.
      Mindezzel együtt tél elején még úgy tunt, Surányi sorsának lebegtetése eléri célját, a megkérdezettek jelentôs része menthetetlennek vélte az elnököt. Újabb és újabb támadásokra számítottak Surányi ellen, állandó kritikákra, tekintélyének rombolására. Mindez ellehetetlenítését szolgálta volna, hogy végül lemondjon, hiszen a kormánynak nincs más eszköze a köztársasági elnök által hat évre kinevezett bankelnök eltávolítására.
      Surányit mindeközben hol teljesen elkeseredett, hol harcias állapotban találták kollégái, ismerôsei. A saját feddhetetlenségére kényesen büszke bankárt, aki ismerôsei szerint nagyon lelkizôs alkat, rendkívül megviselte a kormányfôi bírálat. Környezete arra bíztatta, ne mondjon le, mert nem engedhetô meg, hogy a miniszterelnök akarata érvényesüljön egy olyan ügy elôrángatásával, amely nem indokolja lemondatását. 1999 decemberére Surányi feszültsége felengedett, úgy tunt, a vita elül, s kitöltheti mandátumát - mondják, akik ebben az idôszakban is találkoztak vele.
      Pedig még a parlamenti vizsgálóbizottságtól is tartani lehetett. Az ellenzékiek szerint ugyanis a bizottság felállása körüli események jelzik: a Fidesz kézben akarja tartani a vizsgálatot. A gazdasági bizottság albizottságaként létrejött vizsgálócsoport élére ugyanis olyan ember került Domokos László képviselô személyében, aki az albizottság alakulásakor még a gazdasági bizottságának sem volt tagja. Tagságát akkor még csak intézték.
      Ezzel együtt a bizottsági tagok közül sokak véleménye szerint olyasmit kérnek számon ma a bankárokon, ami annak idején sem a törvényekben, sem a bankfelügyeleti szabályozásban nem volt hangsúlyos. A jelenlegi elvárások és szabályok még Nyugat-Európában is csak a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján váltak szakmai normává, Magyarországon pedig csak a kilencvenes évek közepétôl kezdtek elterjedni. Egy bizottsági tag szerint a CW Bank ügyét nem lehet önmagában vizsgálni, hiszen az ottani konszolidációs folyamat része a magyarországi bankkonszolidációnak.
      Az MNB vezetôi az elsô vizsgálatok után úgy döntöttek, valamiképp feljavítják a bankot, majd eladják. Ám ez nem történhetett a szokásos módon, ugyanis a tulajdonos Magyarország központi bankja, és minden, ami az MNB-vel történik, Magyarország nemzetközi pénzpiaci megítélését is befolyásolhatja. A CW Bank veszteségeire 1995-96-ban derült fény, épp akkor, amikor az ország iránti bizalmat alaposan megingató pénzügyi válságot kellett a kormánynak és a jegybanknak kezelnie. Nem véletlen tehát, hogy az MNB a veszteségek pótlása, a CW Bank feljavítása mellett döntött. Ma végelszámolása folyik (lásd errôl Kémek a bankfészekben címu írásunkat).
      Surányit mindenesetre nagyon megviselik az események. Egy kollégája mesélte, gyermeke azt kérte szülinapjára, hogy legyen újra legalább egy olyan közös családi ebéd, amikor a szülôk nem a CW Bankról beszélgetnek. Tavaly nyár óta az ott dolgozók szerint az MNB apparátusában is mindenki a CW Bank ügyével foglalkozik, ez tölti ki a bankvezetés idejének jó részét.
      Az érintettek közül azonban a mindenkori ellenzéki pártoknak is el kellene számolniuk azzal, hogy a Magyar Nemzeti Bank felügyeletére jelölt képviselôik 1991 óta mikor és miként éltek ellenôrzési jogukkal. Ugyanakkor, ha igazak a híresztelések, miszerint a bécsi bank a titkosszolgálatok egyik háttérintézménye volt, akkor a hetvenmilliárdos veszteség kapcsán elôbb-utóbb azt is meg kellene vizsgálni, illetve hogyan lehet megakadályozni, hogy a titkosszolgálatok tevékenységének átláthatatlansága bárhol lehetôvé tegye hasonló veszteségek kialakulását.
      A jegybankelnök megtámadtatása kapcsán készült interjúink egy, a nyilvánosság elôtt eddig nem említett tényt is felszínre hoztak: a bankárok egy része egyáltalán nem elégedett Surányival, némelyikük azt állítja, eljárt felette az idô. Bírálói szerint Surányi jó válságmenedzser, ám a gazdasági növekedés kezelésére kevésbé alkalmas. Jó néhány kereskedelmi bankár szerint az MNB túlságosan megszorítja a bankokat, amivel tôkét von ki a piacról, s ez nagyon hiányzik a gazdaságból. 1995 óta a bankoknak 12 százalékos kötelezô tartalékot kell képezniük, s ezen az sem változtatott, hogy a válság elmúlt. Egyesek szerint e mögött egy furcsa paradoxon áll: a liberális közgazdászként számon tartott Surányi lelke mélyén megrögzött etatista, aki szerint a központi banknak komoly szerepe van a piac megregulázásában: a piacnak ne az állam, hanem a központi bank legyen az ellenôre.
      Bankárkollégái úgy tartják, Surányi egyre kevésbé nyitott, nem hallgat környezetére, mindenben maga dönt. A világ legtöbb országának központi bankjában az elnök egyszemélyi vezetô, minden fontos döntést ô hoz, abban azonban jelentôs különbségek vannak, hogy ki mennyire fogadja el beosztottai véleményét, hallgat tanácsadóira. Többen állítják, Surányival ma már nem könnyu szakmai témákról beszélgetni.
      A vizsgálat elhúzódására játszik a Fidesz - állítják többen. A bizottság jelentését még a gazdasági bizottságnak is meg kell vitatnia, akár ôszig is elhúzható a vizsgálat. Így Surányinak a 2001 márciusában lejáró mandátuma hátralévô részében még hosszan számolnia kell a személye és az általa vezetett intézmény elleni vizsgálattal, valamint azzal, hogy az MNB irányítását csonka vezetéssel kell ellátnia. Orbán miniszterelnök ugyanis már tavaly megmondta, csak a parlamenti vizsgálat lezárása után hajlandó fölterjeszteni az MNB hiányzó alelnökeinek kinevezését. Jelenleg a Magyar Nemzeti Banknak a lehetséges öt helyett csak egy alelnöke van.
      Bárhogyan alakuljanak is az események, a megkérdezettek véleménye abban egyöntetu, hogy Orbánnak, a vérbeli politikusnak kapóra jött és jólesett, hogy megcibálhatta egy független intézmény vezetôjének, a vele szemben álló táborhoz tartozónak vélt Surányi Györgynek a tekintélyét.

ÓSZABÓ ATTILA-VAJDA ÉVA:

Kémek a bankfészekben

- a CW AG veszteségének okai -

5,3 milliárd schilling - eddig összesen ennyi pénzt fordított a Magyar Nemzeti Bank (MNB) bécsi leánybankja, Central Wechsel und Kredit Bank (CW AG) megmentésére. A jelenlegi árfolyamon számítva közel százmilliárd forintos összeg azonban a jelek szerint ablakon kidobott pénz lesz, miután a bécsi pénzintézet 1999. október elseje óta végelszámolás alatt áll. Azért nem felszámolás alatt, mert tudomásunk szerint a folyamat mögött korlátlan garanciavállalóként ott áll az MNB, azaz ha a CW AG vagyona nem fedezné az összes költséget, a magyar jegybank helytállna a követelésekért. A végelszámolással négy embert bíztak meg: Láng László korábbi vezérigazgatót, akit 1998 januárjában forrásaink szerint "romeltakarításra" küldtek ki Bécsbe, Bajusz Tamás ügyvezetô igazgatót, aki 1997-ben a Corvinbankból érkezett Surányi György felkérésére. A harmadik végelszámolót a kormány delegálta 1999. október elsején Nercz Ferenc könyvvizsgáló személyében, aki információink szerint sokáig a bajai Agrobank-fiók területi igazgatója volt, késôbb pedig a szolnoki Hozam Rt. egyik érdekeltségénél dolgozott. A negyedik végelszámoló az osztrák törvények értelmében osztrák állampolgárságú, Doris Withalm, aki korábban a hitelezéssel foglalkozott a banknál.
      A CW AG patinás múltra tekint vissza. A pénzintézetet még az Osztrák-Magyar Monarchia idején alapították, a szocializmus idején pedig az MNB külföldi leánybankjai közé tartozott. Ez idô tájt ezek a jegybanki érdekeltségek - amellett, hogy közremuködtek a nyugati hitelfelvételekben - kereskedelmi banki tevékenységet folytattak, és egyes források szerint titokban finanszírozták a szocialista országok Nyugatra irányuló kémtevékenységét. A CW AG ügyfélkörében a vasfüggöny lebontását követôen is szép számmal maradtak titkosszolgálati kapcsolatokkal rendelkezô személyek, bár többségük a kilencvenes évek elejétôl vállalkozóként tevékenykedett. Az MNB 1995-ben készített belsô vizsgálata ezzel kapcsolatban némileg ködösen így fogalmazott: "a fokozatosan felszínre került veszteségtömeg jelentôs részben olyan kelet- és közép-európai ügyfelekkel, illetve azok nyugati cégkapcsolataival kötött üzletekbôl származik, akik már a rendszerváltást megelôzôen is ügyfelei voltak a banknak, akkor még állami háttérrel. A kilencvenes évek elejétôl és a magánszférába kerülésüket követôen ezen ügyfelek hitelezése lényegében változatlan feltételekkel folyt tovább a megváltozott körülményeknek megfelelô fedezeti háttér nélkül. A bukott hitelek többsége mögött (...) mintegy fél tucat, az elôéletükbôl következôen egymással is szoros kapcsolatban álló magánszemélyek cégcsoportjai álltak, nehezen követhetô, off-shore cégek illetve "bizalmi kezek" által rejtett tulajdonviszonyokkal. (...) számos jel utal arra, hogy nem egy esetben egymással összefonódó ügyfelek stratégiája állt szemben a bank üzletpolitikai tanácstalanságával, szervezetlenségével és szakmai hozzá nem értésével."
      Ezeket a kapcsolatokat alátámasztani látszik az eddig napvilágra került egyetlen konkrét eset, a bolgár titkosszolgálathoz kötôdô GigaStorage-ügy is. Eszerint Bisser Dimitrov bolgár állampolgár - aki francia források szerint a bolgár titkosszolgálat egyik tábornokának fia, és állítólag szerepet játszott abban a Néva fedônevu titkos ügyletben, amelynek során a DZU bolgár cég közvetítésével nyugati csúcstechnológiát juttattak a volt Szovjetunióba - egy francia kisvárosban, Belfortban számítógépes merevlemezeket gyártó üzemet vásárolt 1994 áprilisában. A GigaStorage névre keresztelt vállalkozás az induláshoz 50-50 millió frank hitelt vett fel a CW AG-tól és az OTP Bank amerikai érdekeltségétôl, a Hungarian Finance and Trade (HFT) nevu cégtôl. Dimitrov az üzemben az álláshelyek számának jelentôs bôvítését ígérte, ezért a francia államtól közel tizenötmillió frankos támogatást kapott. A bolgár férfi - mint azt a francia titkosszolgálat vizsgálata késôbb kiderítette - a felvett pénzek nagyobb részét azon nyomban továbbutalta egy amerikai bankszámlára, az üzemben pedig fôként illegálisan bevándorolt távol-keleti munkásokat alkalmazott. A francia hatóságok Dimitrovot végül letartoztatták, de a hitelezôk a felvett pénzeknek addigra már bottal üthették a nyomát.
      Forrásaink szerint mindazonáltal a GigaStorage-ügy a CW AG rossz követelései között nagyságrendileg a "futottak még" kategóriájába tartozott. Ennél jóval nagyobb tételt jelentettek azok a veszteségek, amelyek a Waltham-csoporttal szembeni követelések révén keletkeztek. A müncheni székhelyu Waltham - a Videoton külföldi leányvállalata - a szocializmus idején a székesfehérvári gyár termékeit értékesítette Nyugaton, majd onnan korszeru elektronikai és számítástechnikai termékeket szállított vissza. Mivel ezek nagyobb része úgynevezett Cocom-listás termék volt, a vállalkozás jelentôs forgalmat bonyolított le a keleti blokkban. A Walthamot a Videoton 1991-es felszámolását követôen magánszemélyek vásárolták meg. Tudomásunk szerint közöttük meghatározó szerepet játszott Hargitai György, a Videoton egyik külkereskedelmi cégének, a Vidimpex Kft.-nek a volt vezetôje. A Waltham a tulajdonosváltást követôen jelentôsen átalakult: központját Ciprusra helyezte át, és leányvállalatokat alapított Budapesten, Moszkvában, Münchenben és Bécsben. A Waltham továbbra is elektronikus termékeket szállított - gyakran barterüzletek formájában - a volt Szovjetunió területére, fô finanszírozója pedig a bécsi pénzintézet maradt. Az ügyleteket közelrôl ismerô források szerint a Waltham-csoport ebben az idôszakban elsôsorban a szállítások elôfinanszírozásához vette igénybe a CW AG hiteleit, fedezetül többnyire az orosz partnerek fizetségét kínálva. Az elsô látásra jövedelmezônek tunô konstrukció azon bukott el, hogy az orosz fél rendszerint "elfelejtett" fizetni.
      Minderre azonban csak 1995-ben derült fény, amikor egy belsô vizsgálat kiderítette: a banknak a Waltham-csoporttal szembeni követelések miatt közel hétszázmillió schilling céltartalékot kell képeznie. Ekkora összeget azonban a CW AG saját forrásaiból már képtelen volt elôteremteni, ezért ennek 40 százalékát az MNB utalta át. Tudomásunk szerint a bécsi bank vezetése még ekkor is feltunôen "jóhiszemu" volt a Walthammal szemben: a keményebb fellépés helyett csupán személyes garanciát kértek Hargitaitól, aki a követelések fejében teljes magánvagyonát ajánlotta fel. Errôl utóbb kiderült, hogy fabatkát sem ér: zömében olyan off-shore cégekbôl állt ugyanis, amelyek maguk is jelentôs adósságokat halmoztak fel. A bank vezetése információink szerint 1998 szeptemberében büntetôfeljelentést tett Hargitai ellen, a nyomozás meg is indult, de a bécsi ügyészség bizonyítékok hiányában lezárta az ügyet - egyelôre.
      A híradásokkal ellentétben a teljes hitelportfólió alig tíz százalékát tették ki azok az ügyletek, amelyekben közvetlenül érintettek voltak a magyar székhelyu vállalkozások. Ezeket a tranzakciókat forrásaink a kevésbé "zurösek" közé sorolták, bár az még az általunk megkérdezett szakértôk számára sem teljesen világos: miért kellett a CW AG-nak magyar vállalatokat - köztük almalé-surítményt vagy márványlapokat gyártó cégeket - finanszíroznia Bécsbôl. Az egyik lehetséges válasz az, hogy a kilencvenes évek elején a devizahitelek felvétele az alacsony kamatok miatt kedvezôbbnek tunt a magyar vállalkozók számára. Többségük azonban nem számolt a forint és a schilling közötti árfolyamváltozás mértékével, és emiatt egy idô után képtelenek voltak fizetni a törlesztô-részleteket.
      Nem ezen bukott el a CW AG magyar ügyfelei közül a "kazánkirály" Morvai Ferenc, aki Megafa elnevezésu, Gyöngyös határában építendô nagykereskedéséhez igényelt 2,7 millió dolláros hitelt. Az építkezéshez azonban nem kapott engedélyt a helyi hatóságtól, a gyöngyösi önkormányzat évekig tartó huzavona után sem volt hajlandó belterületté nyilvánítani a területet, végül 1995-ben Morvai bejelentette, hogy felszámolja cégeit. Lapértesülések szerint a CW AG az eredetileg nyolcszázmillió forint körüli összegre rúgó kölcsönébôl csak négyszázmilliót folyósított, ennek fejében a Megafa-telep a CW egyik magyar leányvállalatához (CW-BER Kft.) került, s egyelôre mezôgazdasági termények tárolására használják.
      Ezen kívül tudomásunk szerint még körülbelül nyolc befagyott vállalati hitelt kell rendezni, illetve ezek között van olyan is, ami még nem járt le. Három leányvállalatot már eladtak (a legnagyobb tétel a Budapesten muködô CW Lízing volt, jóval több mint kétmilliárd forintos lyukkal, illetve a Dorottya utcai székház, ami a Technoimpex finanszírozásából maradt hátra a banknál), másik három pedig még eladásra vár, így a bank work-out cége, a CWAG Kft., az öt ingatlant tulajdonló CW-BER Kft., valamint egy lukácsházi vállalkozás, amely egy ingatlan hasznosításával foglalkozik az osztrák határ mellett.
      Jóval zurösebbek a külföldi hitelek, amelyek a hitelportfólió közel kilencven százalékát teszik ki. Ékes példája ennek a Contrin-cégcsoport esete, amely nem mellôzi a furcsa fordulatokat. A történet kulcsfigurája egy üzletember Stefan Mirkovich-Palatin, aki 1979-ben létrehozta az áruszállító konténerek kölcsönzésére szakosodott Contrin Ltd.-t. A társaság 1,3 milliárd schillinges tôkét gyujtött össze magánszemélyektôl, és konténerek kikölcsönzésétôl remélte a befektetés megtérülését. Egészen 1996-ig, amikor 220 millió schillinges vesztesége maga alá temette. Az egyik pórul járt hitelezô a CW AG volt, amely azonban ennek ellenére is kapcsolatban maradt Mirkovich-Palatinnal. A Contrin Ltd.-t ugyan 1991-ben egy Bahama-szigeteken bejegyzett cég vásárolta meg, a konténereket továbbra is Mirkovich közvetítette az ágazat egyik nagyvállalata, a luxemburgi Cronos-csoport révén. Az ô tulajdonában lévô Cronos-részvényeket tekintette fedezetnek a CW AG, amikor 190 millió schilling hitelt nyújtott a panamai bejegyzésu Enavest holdingnak. Az Enavest csôdbe ment, a bank pedig szokás szerint érvényesíteni kívánta a fedezetet. Ekkor azonban kiderült: a Cronos-részvények piaci árfolyama jóval alacsonyabb a hitel összegénél, így a pénzintézet ezen az ügyleten is jelentôs veszteséget könyvelhet el.
      Forrásaink szerint ezek a zavaros ügyletek sokáig még a bank felsô vezetôi elôtt is rejtve maradtak. 1995-ben - amikor a problémák egy része ismertté vált - az MNB kiküldött egy belsô ellenôrt, akinek elkészült jelentése "kritikus hangvételu volt, de a tartalékképzés volumenét az adott évben a kockázatokkal összhangban lévônek találta".
      Ebben az idôszakban - hasonlóan az MNB többi külföldi érdekeltségéhez - többször felvetôdött, hogy a rogyadozó pénzintézetet privatizálják. Forrásaink szerint azonban - bár egy külföldi érdeklôdôvel is tárgyaltak - a jegybank vezetése ragaszkodott ahhoz, hogy a CW AG magyar kézben maradjon. Az OTP Bankkal kezdett tárgyalások azonban a GigaStorage-ügy kipattanását és az Osztrák Nemzeti Bank vizsgálatát követôen megrekedtek, a K&H Bank pedig, tudomásunk szerint, konszolidációs államkötvényekkel akarta kifizetni a vételárat, amit viszont az MNB nem fogadott el.
      Az elsô komolyabb vizsgálatot a jegybank megbízásából a Boston Consulting Group végezte 1997-ben. 1998 nyarára tételes vizsgálat készült az összes, tízmillió schilling feletti ügyletre, fillérre pontosan kiszámolták, hogy mi mekkora veszteséget okozott. A jelentés forrásaink szerint azt állapította meg, hogy a közel 70 milliárd forintos veszteséget okozó ügyletek zöme - amit elegánsan "sérült portfoliónak" neveztek - 1991-96 között keletkezett, bár vannak már tíz-tizenöt éve húzódó ügyek is a bankban.

LICHTHOF

Mobil

A Karcsi vett egy mobiltelefont tizenhat málnás fröccsért a Hatlépcsôsben, és most telefonálni próbál a gangon.
      Nem gondolta, hogy ennyire sokba lesz; egy keszeg embertôl vette, kirôl ép ésszel senki el nem tudná képzelni, hogy ennyi málnás fröccsöt képes elfogyasztani, de a keszeg emberben csak tuntek el a fröccsök egymás után, még maga a csapos is ámulva nézte, pedig ô azért már látott egyet s mást a Hatlépcsôsben az évek során. A telefon a Karcsi és a keszeg ember között feküdt az asztalon, és a keszeg minden fröccs után egy kicsivel közelebb tolta a Karcsihoz. Nem minthogyha a Karcsi annyira vágyott volna a telefonra, csak engedett a keszeg unszolásának; de menet közben már hülyeség lett volna abbahagyni, a keszeg emberben eltunt fröcscsök mind kárba mentek volna, ha nem is a keszeg ember szempontjából. Bár sokáig úgy nézett ki, még az ô szempontjából is, ugyanis ahogy sorban tuntek el a keszeg ember mélyén a fröccsök, a várakozással ellentétben nem egyre rosszabb életu és italosabb ember benyomását keltette, kinek talán érdemes lenne a májfunkcióját is megvizsgáltatni, hanem ép ellenkezôleg, fröccsrôl fröccsre józanodni látszott kifele. A tizenkettedik fröccs után már kifogástalan úriembernek tetszett, aki az Operabálon is minden további nélkül megállná a helyét, beszéde egyre összefogottabbá, kifejezései egyre választékosabbá váltak, inggallérja, zakója is mintha valahogy kirúgta volna magát, a tizenharmadik fröccsnél visszafogott, ugyanakkor páratlan tájékozottságról számot adó szavakat ejtett a málnás fröccs keverési arányainak kultúrtörténeti vonatkozásairól, annak fiziológiás hatásairól, egész a rómaiakig jutott, sôt egyszer Mezopotámiát is fölemlítette; nem bírálta, nem kritikával illette a csapost, hanem csak az ismereteit bôvítette, megpróbálta beavatni ôt ama hatalmas és egy csaposnak nélkülözhetetlen tudásanyagba, amelynek a sors kifürkészhetetlen akaratából birtokában volt; a csapos tátott szájjal figyelte. Vonatkozott ez a Hatlépcsôs közösségére is egyébként, akikhez a keszeg ember a csapos mellett a szavait intézte; nyilvánvalóvá vált, hogy ezen ismeretek birtoklására nem csupán azoknak van elemi szükségük, akik a málnás fröccsöt mérik, hanem azoknak is, akik megisszák, e nélkül értelmetlen, cél nélküli, színtelen az egész. A keszeg ember tekintete a tizenötödik fröccsnél már tökéletesen tiszta volt, felelôsségteljes és elôremutató, halk, mégis zengô szavai csodálkozó figyelemre leltek Hatlépcsôsszerte; olyannyira, hogy a végén már lehurrogták és a játszma föladására kezdték biztatni a Karcsit.
      A keszeg ember csak a tizenhatodik fröccsnél zuhant a viaszkosvászonra, teljesen váratlanul.
      Igaz, hogy akkor le is rántotta magával az egészet, a mobiltelefon átrepült egy másik asztalra, a csapos, akinek a keszeg a könyökébe kapaszkodott, tálcástul vágódott el (ugyanakkor az egyik vendég a tálcáról még röptében megmentett egy málnás fröccsöt), és, a keszeggel való szolidaritás kifejezéseképpen, a környezô asztaloknál több vendég is elzuhant.
      Így lett a telefon a Karcsié, aki boldogan jött vele haza, most három hete járkál vele föl s alá a gangon, és a házzal együtt a billentyuket nyomkodja; a Lakatosné folyton lezárja, a Karcsi mindig kinyitja, a ceruzalábú nô meg a menüt hívja elô. Viszont telefonálniuk még csak kétszer sikerült, annak ellenére, hogy az utolsó hetet már a keszeg ember is a gangon töltötte, a Hatlépcsôsbôl hurcolta föl a Karcsi, mondaná meg, milyen sorrendben kell rajta a billentyuket nyomkodni, de ezt a keszeg sem tudta, csak széttárta a kezét és annyit mondott, hogy Puskás Tivadar, ô is úgy vette elôzôleg egy kocsmában, és azelôtt nem is ivott ennyit.
      Most a Karcsi is azt tervezi, hogy eladja, csak a málnás fröccsök számán gondolkodik.

J. GYÔRI LÁSZLÓ:

Gyôzôk kora

Karácsony és újév között háromszor is bemutatta a TV2 Napló címu musora azt a filmet, amely Vörös Gyôzô új ásatásán készült. A filmhez kapcsolódóan a kereskedelmi televízió Háló címu adásában - Bombera Krisztina és Nagyistók Tibor kérdéseire - a filmet készítô, Egyiptomot járt riporter másodhasznosította frissen szerzett ismereteit "a hieroglifokrôl" [sic!], valamint arról, hogy "ilyen kompetitív az egyiptológia".

A héttérben vakító kék égbolt, sehol egy felhô, a távolban kétoldalt piramisok, játszi szellô borzolja a fiatal riporter szôke fürtjeit. "A piramisok csak a jéghegy csúcsa a homoktengerben, ugyanis az ókori Egyiptom még számos meglepetést hagyott az utókor számára" - így Bartal Csaba, a TV2 Naplójában. Vörös Gyôzônél járt tévéstábjával a fiatal riporter. "A világszerte ismert Vörös Gyôzô - mondja bevezetôjében a musorvezetô Sváby András - Thot-hegyi ásatása közben feltételezhetôen királysírra bukkant. (...) A hír megosztotta a hazai közvéleményt: a szakemberek bizonyítékért kiáltottak. (...) Tizennyolc hónap hallgatás után Vörös Gyôzô újra megszólalt." És valóban, meg is nyílik Bartal Csabának, aki szerint "Egyiptomot, a maga négyezer évével, misztikumával és rejtélyével nem szabad lebecsülni. Ne gondolja senki, hogy ásató egyiptológusnak lenni leányálom. Emberpróbálóak tehát a körülmények a világszerte ismert Vörös Gyôzô számára is, aki az ôt ért támadások után hallgatásba burkolózott. Ezúttal kivételt tett és nyilatkozott jelenlegi munkájáról, amelyet Eisler Péter és Fitos Zoltán vezérigazgató urak támogatásával Abu Szirben folytat. Az egyiptológia világszerte elitképzésnek számít, így van ez Magyarországon is, azonban csak a szakemberek tudják, mennyi lemondással és nélkülözéssel jár ez a hivatás." Bartal Csaba filmje ezután elvisz bennünket a Taposiris Magna-i munkálatokra, ahol Vörös és csapata most dolgozik.
      Története lehet annak, hogy a "világhíru egyiptológus", akit Bartal az elsô, 1906-os magyar ásatást finanszírozó Back Fülöppel, Castiglione Lászlóval (a filmben a riporter "kasztigliónénak" ejti), valamint Kákosy Lászlóval állít egy sorba, most éppen a TV2 forgatócsoportja kedvéért oldotta fel hallgatását.
      Bartal Csaba ugyanis már jóval korábban is letette a garast Vörös Gyôzô mellett. Akkor, az Új Magyarország fiatal munkatársaként, Thot-hegyi ásatása kapcsán "a magyar Champollion"-nak nevezte ôt. A vele készült interjúban Vörös beszélt az elôzményekrôl is: "Hétévesen, a székesegyházban ministrálás közben világosodott meg bennem, mi is akarok lenni. (...) Hogy korán kapcsolatba léphettem Kákosy László professzorral, az gyóntatóatyámnak, Bíró László püspöki titkárnak köszönhetô. Egy gyónás végeztével, amikor a penitenciát vártam, így szólt: mondd, fiam, mi akarsz lenni? Egyiptológus, válaszoltam, mire behívott magához, a könyvespolcához lépett, s leemelte a Fény és káosz címu Kákosy-munkát, majd odaadta. Nézd ezt az embert, mutatott Kákosy fotójára, most fölmész hozzá Pestre, bemutatkozol, és elmondod, mi akarsz lenni. Ez a penitenciád." A kíváncsi olvasó azonban hiába lapozgatja a sorsfordító Kákosy-könyvet, a szerzôrôl nincs benne fotó.
      Abból a régi interjúból megtudtuk azt is, hogyan kezdte Vörös - a magyar rendszerben egyedülálló esetként - tizenhat éves gimnazistaként egyetemi tanulmányait. Az érettségivel egyidejuleg be is fejezte a másodévet - mesélte a riporternek. Az egyiptológiát "nem hivatásnak, hanem küldetésnek" tartja - állítja egy másik, az ásatásokról hírt adó cikkben, amely Havasi János tollából jelent meg a Magyar Nemzetben, 1996. október 3-án. (E cikk szerint harmadik gimnazista volt, amikor maga Kákosy felajánlotta neki, hogy elintézi a rektornál: középiskolai tanulmányaival párhuzamosan végezhesse az egyiptológiát!) Tanulmányait alighanem nagy titokban, konspiratív körülmények közt folytatta, mert az ELTE egyiptológusprofesszorai nem emlékeznek arra, hogy Vörös rendkívüli engedéllyel, középiskolásként tanult volna náluk.
      De térjünk vissza oda, hogy most megtört a hallgatás. Ennek célja - fájdalom - ezúttal sem az volt, hogy Vörös elôálljon bizonyítékaival, amelyekért - mint Sváby is fogalmazott - "a szakemberek kiáltottak". Csupán a lerágott csont most új körítéssel került az asztalunkra. A szakemberek nemhogy nem kiáltanak, szavuk sincs már, rezignáltan legyintenek, nem küldik vissza a pincérrel, mondván: esszük, nem esszük, nem kapunk mást. (A TV2 riportere valószínuleg így fogalmazna: íme "dióhéjban a lerágott csont").
      1998. május 29-én Vörös Gyôzô és szponzorai kibérelték a Magyar Tudományos Akadémia nagytermét, ahol zártköru sajtótájékoztatón jelentették be a szenzációs felfedezést: Vörös vélhetôen királysírra lelt a thébai Thot-hegyen, megtalálta Montuhotep Szanhkaré szarkofágját. (A sajtótájékoztatóval nagyjából egy idôben jelent meg Vörös Templom Théba koronáján címu könyve, melynek képaláírása és fülszövege már nem feltételezésként, hanem tényként kezeli, hogy az, amit Vörös annak gondol, fáraósír.) A sajtótájékoztatóra Kákosy László professzor kivételével az egyiptológia képviselôi nem kaptak meghívást, kapott viszont jó néhány közéleti ember és a sajtó. Az ásatásokat Vörös Gyôzôvel együtt folytató Pudleiner Rezsô régészt - mint azt a professzor 1998. július 25-én, a Magyar Hírlapban megírta - Kákosy László "lopta be" a terembe. Az egyiptológusok - szokatlan módon - a napisajtóból értesültek az Akadémián bejelentett, korszakosnak tunô felfedezésrôl, amelyet - ugyancsak merôben szokatlan módon - a felfedezô nem támasztott alá bizonyítékokkal. Egyiptomi felirat és tárgyi lelet nem került elô. Néhány cím a május 30-i lapokból: "Eltunt évezredek bizalmasa"; "Ötven év után elôször magyar régészek találtak fáraósírt"; "Királysírra leltek Egyiptomban"; "Magyar régészszenzáció Egyiptomban"; "Fiatal egyiptológus négyezer éves lelete".
      A bejelentést követôen Gaboda Péter egyiptológus (Szépmuvészeti Múzeum) szólalt meg elsôként a nyilvánosság elôtt: a rádió Gondolat-Jel címu musorának 1998. június 14-i adásában egyebek mellett elmondta: az egyiptomi hatóságok, amelyeknek minden felfedezést be kell jelenteni, semmit sem tudnak az állítólagos szenzációról. A vizsgálat komolyságát pedig mi sem mutatja jobban - példálózott Gaboda -, minthogy a szarkofágot, amelynek fényképe szerepel Vörös könyvében, a szerzô nyolc és fél méteresnek mondja. Az egyiptomi Ápisz-bika szarkofágok hossza átlagosan négy méter. A fáraókori Egyiptom ismeretében ez a szarkofág kicsit túlméretezettnek tetszik. Gaboda feltételezését erôsíti, hogy a fényképen, közvetlenül a szarkofág mellett álló arab férfi körülbelül kétszer mérhetô rá a korporsótetôre. Ha ez így van, akkor valóban van szenzáció: egy négyméteres arab!
      Gaboda Péter tévesnek tartja a Thot-hegyen talált Pantokrátor-ábrázolás datálását is, szerinte évszázadokat téved Vörös Gyôzô. "Sajnos nem figyeltek oda Kákosy László egyik nyilatkozatára, amely - a professzor úr szerény módján - szenzációhajhász fiatalokról beszél. (...) Kákosy professzor úr elhatárolta magát, de látni kell, hogy a magyar egyiptológiára kívülrôl is óriási nyomás nehezedik. (...) A szponzorálás szakmai ára. A tudomány nincs még felkészülve arra, hogy nem csak hivatalos csatornákon áramlik a pénz a tudományba, hanem különféle vállalkozóktól is érkezhetnek pénzösszegek. Ezek a vállalkozók reklámlehetôségekre számítanak." Szenzációra van tehát szükség, visszaigazolásra a szponzoroknak. "Az kérdés, hogy ez egyben a tudósok kiszolgáltatottságát jelenti-e?" A Gondolat-Jel adásában megszólaló Kákosy professzor elviselhetetlen mértékunek és félrevezetônek tartja a Vörös Gyôzô körüli propagandakampányt, "amely hosszabb távon Vörös Gyôzônek is sokat árt. (...) Könnyelmuség volt, hogy ezt a sírt királysírrá nyilvánították". Kákosy professzor nyilatkozata megerôsíti Gaboda Péterét: semmi sem bizonyítja Vörös állítását. "Megértem, hogy a többi egyiptológus felháborodott ezen. Én már az akadémiai sajtóbemutatón felszólaltam a sajtókampány ellen, de ez csak fokozódott. (...) Ki kell jelentenem, hogy a dolgok ilyen tálalásától elhatárolom magam" - mondta a rádiómusorban Kákosy László. A Gondolat-Jel adását követôen az Egyiptológia Tanszéken beszámolók hangzottak el Egyiptomban folyó más magyar ásatásokról. A Vörös-ügynek köszönhetôen a terem zsúfolásig megtelt újságírókkal és érdeklôdôkkel. Ásatási beszámoló korábban soha ilyen érdeklôdést nem váltott ki. Kákosy László, aki nevét adta Vörös könyvéhez (a magyar nyelvuben lektorként, az angol változatban szerkesztôként szerepel), elmondta: meg kell vizsgálni Vörös Gyôzô feltevésének valóságtartalmát. Azt javasolta: indítsanak ezúttal szakszeru kutatásokat is a kérdéses sírban, és ne a médiában folytassanak polémiát (Magyar Hírlap, 98. július 25.). Kákosy professzor helyzete láthatóan egyre kínosabb: a hierarchiában elfoglalt helye és szakmai reputációja megköveteli, hogy határozottan állást foglaljon, ugyanakkor Vörös az ô felügyeletével munkálkodott Egyiptomban, tehát felelôs a történtekért.
      Kákosy professzor javaslata ellenére sem alakul ki szakmai vita, Vörös ugyanis megizente: nem vesz részt a hozzá méltatlan sajtópolémiákban. Méltatlannak érezte a szakmai vitákat is, ezért azokon sem vett részt, pedig ki tudja, mi mindennek vehette volna elejét, ha kiáll az egyiptológusok elé, mondjuk, az említett ásatási beszámolón, ahol a résztvevôk méltán gondolták, Vörös tartozik a válasszal azokra a kérdésekre, amelyek így az ô távollétében hangzottak el. A TV2 musorvezetôje szerint Vörös megosztotta az egyiptológusszakmát, ami ebben a formában nem igaz, hiszen inkább egységbe kovácsolta azt. A tanszéki rendezvény után vita alakult ki: miként tiltakozzanak Vörös, szerintük tudománytalan, a szakmát lejárató szenzációhajhászása ellen. Állásfoglalás fogalmazódott egyiptológusok és régészek aláírásával. Összesen harmincegy név szerepelt a listán. A háromoldalas tiltakozás szövegét a lapok többsége erôsen rövidítve közölte, egyik-másik sejtetni engedte, a féltékenység beszél "az úgynevezett szakmából". Az egyiptológiában járatlan olvasó csak annyit érthetett a történetbôl, hogy "ezek itt egymásnak estek". A Vörös-féle sajtótájékoztatóról hatalmas terjedelemben és lelkesen referáló Magyar Nemzet június 23-i számában, a rövid hírek között írta meg, hogy 31 régész szakmai és etikai kifogást emelt a Thot-hegyi felfedezô módszereirôl. Az Új Magyarország azt hangsúlyozta, hogy Kákosy és Pudleiner nem írták alá a tiltakozást.
      Új színt hozott a történetbe Orbán Viktor 1998. június 9-i látogatása az ELTE Egyiptológia Tanszékén. A miniszterelnök-jelölt és az egyiptológus címu írásában a Napi Magyarország - néhány laptársával együtt - beszámolt arról, hogy Orbán "megbeszélést folytatott Vörös Gyôzô egyiptológussal" (az akkor még tanszékvezetô egyetemi tanár, akadémikus Kákosyt a látogatásról hírt adó cikkek meg sem említették, ô a fényképrôl is lemaradt), melynek során kijelentette: "a következô kormány szeretné a kultúrára, a tudományra és a fejlesztésre fordítható forrásokat jelentôsen megemelni". Orbán Viktor "utalt arra is, hogy a magyar régészek szenzációs munkája idehaza nem kapott kellô figyelmet, és kormányzati elismerés sem követte"[sic!]. Az Orbán-Vörös találkozó helyszínén, az Egyiptológia Tanszéken egyébként Vörös éppúgy vendég csupán, mint maga a miniszterelnök-jelölt. Vörös soha nem dolgozott ott.
      Avatott tollból is megjelent méltatás: Maróth Miklós orientalista, akadémikus, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektora, Magyarország legolvasottabb napilapjában írt Vörös érdemeirôl. A Népszabadság 1998. július 16-i számában megjelent Lezárt ásatás, nyitott kérdés címu recenziójában egyebek mellett azt írta Vörös Gyôzô könyvérôl, hogy az "Vörös Gyôzô teljesítményén kívül bemutatja, hogy (...) mire képes a magyar ókortudomány és az orientalisztika részét jelentô egyiptológia, másrészt bemutatja azt is, hogy milyen szép maga Egyiptom. A kötet szép fényképei ugyanis nemcsak az ásatásról adnak számunkra képet, sôt, talán elsôsorban nem is arról, hanem megmutatják azt a vad és sivatagos afrikai természeti környezetet is, ahol a munka folyt" - írja Maróth Miklós, az orientalista, akadémikus, egyetemi rektor. Recenziója "képet ad számunkra", hogy mire képes az atyai szeretet, hiszen fia, Maróth Gáspár, a leendô miniszterelnök tanácsadója hozta össze az Orbán-Vörös találkozót.
      Orbán látogatása Vörös Gyôzô fölfedezését politikai üggyé avatta. A Napi Magyarország Vélemény rovatában Szabó Béla István vette védelmébe Vöröst. (A régész, mint írta, Indiana Jones kalandjain nevelkedett.) A szerzôt - írása szerint - emocionálisan erôsen igénybe vehették a Vöröst érô méltatlan támadások, nyilván ez volt az oka annak, hogy "öreg penészesekrôl", "a kulisszák súgólyuki sunyiságáról", "szánalmas balekokról", "veterán bolsevikokról", "posztbolsevik társulatról" írt, vagy hogy az egyetem rektoráról megemlékezve azzal az érvvel mosta le a tekintélyes régészt, hogy az "MSZMP-titkár korában megszerzett rutinnal sunyizik". Az ô olvasatában Vörös a népmesék legkisebb királyfija, akinek sikerült az, ami a többieknek nem, ezért naná, hogy irigylik ôt. "De igazából nem ô [V. Gy. - a szerzô] a célpont" - vélte a régész-szakértô. - "A lapok hírül adták, hogy Orbán Viktor meglátogatta. Az ifjú miniszterelnök-jelölt az ifjú egyiptológust. Két sikeres ember találkozott. Ha már most az egyiptológusról kiderült, hogy szennyes fickó, akkor nyilván ragadt róla valami piszok a politikusra is" - így Szabó Béla István régész, majd imígyen adta meg a kegyelemdöfést a sunyizó öreg penészeseknek: "Veterán bolsevikok taktikája ez. (...) Farkasfogú rendezôk mindig találnak szánalmas balekokat statisztának."
      Lôcsei Gabriella Vörös Gyôzôvel készített nagylélegzetu interjújában (Magyar Nemzet, 1998. június 27.) szintén annak a gyanújának adott hangot, hogy azért zúdított össztüzet a hazai tudományos világ az ifjú tudósra, amiért az "ugyancsak ifjú miniszterelnök-jelölt, Orbán Viktor is találkozott vele". Lôcsei egyébként addigra már annyira beledolgozta magát az egyiptológiába, hogy késôbb (1999. január 2.) megjelent, Eperjes Károly színész csodás megtérésérôl szóló cikkében egy félmondat erejéig ítéletet is hirdet: áltudományosnak minôsíti a Vörös Gyôzô körül kialakult szakmai (!) vitát.
      A MTV Híradójában Siklósi Beatrix számolt be több ízben is lelkesen a fiatal egyiptológus korszakos felfedezésérôl. A szakmai kételyekrôl készített híradós anyagot - Szanyi Gyöngyi interjúvolta meg Török László, Fábián Zoltán és Bács Tamás egyiptológusokat - nem láthatták a nézôk, az minden magyarázat nélkül, nyomtalanul eltunt a tévés süllyesztôben.
      Orbán Viktor - alighanem nagyon okosan - hallgatott piárosaira, és amikor egyre nyilvánvalóbbá váltak a felfedezés szépséghibái, ejtette Vöröst, és menesztette Maróth Gáspárt.
      1998 nyarán "a világszenzációról" kiderült, hogy 1982-ben Kent Weeks, a Berkeley Egyetem kutatója már vizsgálta a "Vörös-féle" sziklaüreget, bejelentette, lefényképezte, dokumentálta és közölte eredményeit. Elôtte, már 1906-ban, James E. Quibell is járt a helyszínen, ô is leírta ugyanezt az objektumot. Vörös tehát legfeljebb a harmadik lehetett a "felfedezôk" sorában. Jó oka volt, hogy felfedezését nem jelentette be az egyiptomi hatóságoknak: ismert sírba, engedély nélkül hatolt be.
      Könyvében Vörös munkatársaként, az expedíció tagjaként tüntette fel a francia Christian Decobert-t, aki késôbb írásban jelentette ki: nem volt tagja a kutatócsoportnak, nem vett részt annak a munkájában, és - ellentétben Vörös állításával - semmiféle könyvet nem szándékozik Vörös Gyôzôvel közösen megjelentetni. Vörös egyébként Decobert-re hivatkozva datálta (tévesen) az üregben talált Pantokrator-ábrázolást a XI. század végére. A francia tudós leírta, ô idejében tájékoztatta Vörös Gyôzôt arról, hogy a kép nem keletkezhetett korábban a XII. század végénél. (A jelek szerint Vörösnek nemcsak az volt fontos, hogy ne adja alább fáraósírnál, hanem az is, hogy az ô Pantokrator-képe legalább egy évszázaddal korábbi legyen az összes eddig ismert hasonló ábrázolásnál.)
      A Gondolat-Jel egy késôbbi adásában megszólaltatott egyiptomi szakember cáfolta, hogy a barlangnak bármi köze lett volna a közép-birodalomhoz. Elmondta, Vörösnek nem volt engedélye a barlang kutatására, az egy amerikai tudósházaspár kutatási területe. A Darnell házaspár térképezi fel ugyanis a Théba mögötti sivatagi útrendszert. A többszörösen felfedezett barlangot az egyiptomiak lezárták, kulcsa a régészeti felügyelôségen található, nehogy valaki újból királysírt találjon. (Meglehet, ez is összefügg azzal, hogy a TV2 filmjében a televíziósok éjjeli kirándulásra indultak a Thot-hegyre, s nem nappal keresték fel. A film egyik nagy rejtélye, hogy miért vonatoztak nyolc órát, settenkedtek éjnek évadján, hogy aztán futva meneküljenek a helyszínrôl.)
       Vörös Gyôzô verziója szerint a luxori merényletet követôen "a Thot-hegyet tiltott katonai övezetté nyilvánították", egy másik helyen pedig arról tett említést, hogy a Thot-hegy környékén "a katonáknak érvényes tuzparancsuk van". A TV2 filmje tehát egy vakmerô vállalkozás kudarcát dokumentálja. Érthetô, ha ilyen veszélyek közepette elszaladtak. Ám a film állításainak részben ellentmondani látszik néhány birtokunkban lévô fénykép - rajta magyar diákok és tanáruk -, amely mostanában készült a helyszínen, részben egy telefax az illetékes hatóságtól, amely szerint, amit "Mr. Gyôzô" mond, az "VERY BIG NONSENSE".
      (Lábjegyzet: kérdés, beszámítható-e az, aki bármely napszakban kamerákkal fölszerelkezve valóban tiltott katonai övezetbe megy kirándulni, tudván tudva, hogy a katonáknak tuzparancsuk van. Képzeljünk el egy egyiptomi forgatócsoportot valamely titkos magyar katonai bázisnál éjnek idején! Ha az illetô expedíció résztvevôi élve megússzák, akkor még mindig jönnek az elsimítandó diplomáciai bonyodalmak. Aki ilyet tesz, annak tovább növeli felelôsségét, hogy - ellentétben az egyiptomi régészekkel, akik nem folytatnak ásatásokat Magyarországon - a magyar egyiptológusok hosszú ideje dolgoznak Egyiptomban. Ha tehát Vörös Gyôzô és Bartal Csaba nem egyszeruen csak füllentett, annál rosszabb: az éjszakai kaland a többi magyar ásatás jövôjét is kockáztatta. Ráadásul a TV2-bôl az egyiptomi nagykövetség is értesülhetett a "lopakodókról".)
      1998 végén zárul le a történet elsô fejezete. Az MTA régészeti bizottsága július 7-i ülésén állásfoglalást kért az Akadémia tudományetikai bizottságától. A döntés 1998 decemberében született meg. A bizottságot vezetô Gáti István nôgyógyász akadémikus telefonérdeklôdésemre megerôsítette, tartja, amit a döntés indoklásában leírtak, és amit a vizsgálat lezárása után a sajtónak nyilatkozott.
      A bizottság elnöke hibásnak minôsítette a vizsgálat alapját képezô szakmai állásfoglalás elsô kérdését: "Ki ásta ki az úgynevezett Thot-hegyi szentélyt?" - "A kérdés azért hibás, mert két templom és egy szentély, vagy más néven palota feltárásáról van szó" - nyilatkozta Gáti akadémikus. A leletek jelentôségét, szenzációs voltát firtató kérdésrôl azért nem nyilvánított véleményt a bizottság, mert azt nem érezte etikai természetunek. A harmadik, legfontosabb kérdésre pedig - hogy fáraósír-e a "talált tárgy" - Vörös könyve volt az egyetlen bizonyíték. Gáti professzor eleinte "el akarta hessegetni a vizsgálatot", ám Vörös Gyôzôt tehetséges, elkötelezett fiatalnak tartja, ezért vállalta "az ügy lebonyolítását" - mondta a Magyar Nemzetnek. "Mindig is azt tartottam, nem szabad víz alá nyomni azt az ígéretes fiatalt, akitôl még érdekes publikációk és felfedezések várhatók." Nem lévén egyiptológus, szakmai kérdésekrôl nem nyilatkozik a nôgyógyász Gáti István, ám "minden kutatónak jogában áll tudományos hipotézist felállítani. Ez nem minôsül etikai vétségnek". Kiderült: a négy hónapos eljárás során a bizottság az egyiptológusok szakmai állásfoglalásában szereplô költôi kérdéseket tekintette a vizsgálat tárgyának, megállapítva róluk, hogy azok nem etikaiak, és nem tartoznak a bizottság illetékességi körébe, majd - szakemberek meghallgatása nélkül - úgy döntött, etikai vétség nem történt.
      Telefonbeszélgetésünkben is ezt erôsítette meg Gáti István akadémikus. Karl Popper filozófusra hivatkozva hitet tett a feltételezés és a tévedés joga mellett. A Vöröst változatlanul szélhámosnak tartó egyiptológusok viszont - éppen Popper szellemében - úgy gondolják, hogy a hipotézist fürdessék meg a vélemények tengerében: szakmai vita keretében dôljön el, valós-e, vagy téves a feltevés. Egyelôre azonban még hipotézis sincs, csak egy, az egyiptológusok többsége által zagyvának és szakmailag hiteltelennek mondott képeskönyv létezik a nagyközönség épülésére.
      (Lábjegyzet: tiszteletben tartva az etikai bizottság döntését, kérdés, nincs-e ellentmondás Gáti professzor két állítása közt. Ha a bizottság tagjai nem szakértôk, és nem tudják megítélni Vörös állításának valóságtartalmát, miért bizonyosak abban, hogy a fiatalembertôl még izgalmas publikációk és fölfedezések várhatók?)
      A Vörös-ügy kazalnyi dokumentuma néhány igazi gyöngyszemet is tartalmaz. Íme a legszebb: Vörös Gyôzô az Új Magyarországban vallott Jenik Péternek arról (1998. június 29.), hogy "biblikus alapon" lett egyiptológus. A Kopt Szentély lelkisége Magyarországon él tovább címu írás fölvezetésében ez állt: "A bejelentést követôen az elektronikus és az írott média az ásató személyét és támogatói körét tudományos, etikai, valamint politikai alapon támadta, méltatlanul elhomályosítva a szent hely valódi jelentôségét. Vörös Gyôzôvel nem az ellenérvekrôl, hanem a dolgok "lényegérôl", a lelki háttérrôl beszélgettünk." Kiderült, égi jel segítette Vörös Gyôzôt a sziklaüreg és a kopt Krisztus-ábrázolás megtalálásában: "...meggyôzôdésem, hogy ez az égi jel, amely megmutatta, hogy az ítélkezô Krisztus meg fog mutatkozni elôttünk, másnap felhívta a figyelmemet arra, hogy egyszeru magyar kutató voltam, aki azért kaphatta meg ezt az ajándékot mint égi kegyelmet, hogy a Thot-hegyi kápolnát megtalálhassam, mert egy olyan nemzet fia vagyok, amely Thébai Remete Szent Pál szellemének egyetlen legitim utóda." Ugyancsak a racionálisan megmagyarázhatatlan dolgok birodalmába vitt a Dunántúli Naplónak adott nyilatkozata, amelyben szintén megérzéseire hivatkozott.
      (Lábjegyzet: analóg esetek ismertek a felfedezések történetébôl, sôt, mindennapjainkból is! Hasonlót hallottam magam is, egy ismerôsöm kisfiáról, aki egyszer eltunt a csillaghegyi strandon. Mindenki félôrülten kereste, amikor feltunt, kezében egy gumimalaccal. "Találtam" - mondta a malac eredetérôl. Néhány percnyi nyugalom után a gyermek újra meglépett. Az apja észrevette, és a nyomába eredt. "Hová mész?" - kérdezte. "Most egy zsiráfot fogok találni" - válaszolta a kisfiú.)
      "Csodákról fogunk még hallani, legalábbis ezt garantálja a fiatal régész" - búcsúzik el a TV2 Napló musorvezetôje. Ami azt illeti, ha nem vettük volna észre, már eddig is csodákat hallottunk egy fiatalemberrôl, aki úgy gondolja, bármit állíthat, bizonyítani, kérdésekre válaszolni nem kell. És jól gondolja: mert a szakmán, a magyar egyiptológia arcul csapott képviselôin kívül ki emlékszik ma már arra, hogyan is volt az a dolog a fáraósírral? Meg azzal az etikai bizottsággal, amely nem vizsgálta Vörös állításainak valóságtartalmát, nem kérte ki szakértôk véleményét, és formai szempontok alapján utasította el a régészeti bizottság beadványát. Felmentô határozatával pedig utólag legitimálta a történteket. A vizsgálat végérvényesen lezárult, minden rendben.
      "A világszerte ismert Vörös Gyôzô"-nek pedig, "aki az ôt ért támadások után hallgatásba burkolózott" (...), majd "tizennyolc hónapos hallgatás után újra megszólalt", köztünk szólva, a TV2 "dokumentumfilmje" kedvéért igazán kár volt megtörnie hallgatását. Láttunk néhány arab munkást kapirgálni, ebédelni, fohászkodni. Láttunk néhány artisztikusan fényképezett totálképet a tájról, néhány kígyót (egy, szegény, föl is koncoltatott a couleur local végett). Kiderült - megmutatták képen és Bartal Csaba is elmondta -, az egyiptomiak nem hordanak cipôt, és szerényen étkeznek. Az elôzô képeskönyv mellé most egy mozgóképes is került. Ezzel a piár-tuzijátékkal tért vissza a "világszerte ismert Vörös Gyôzô". Azt üzente: eljött az ô ideje. Elég blöffölni, a többit majd elintézik az újságírók. Ügyesen kell kommunikálni. Az egyiptológus szakma pedig vár. Hátha egyszer valami értékelhetô is elhangzik ifjú reménységétôl.
      Jöhetnek a csodák. Elvégre még olyan fiatal. Elôbb-utóbb biztosan talál majd egy ismeretlen piramist. Esetleg egy zsiráfot. Ez most a Gyôzôk kora.

•

Ügyészségi döntés Torgyán kazettaügyérôl

Emlékezetes, hogy Torgyán József földmuvelésügyi és vidékfejlesztési miniszter 1999. augusztus 22-én Ópusztaszeren a vele hivatali munkájával kapcsolatban a Duna Televízió megbízásából interjút kérô újságírónôt kormányôrével igazoltatta, majd elvetette a televízió tulajdonát képezô kazettát. A Nyilvánosság Klub ügyvivôi testülete ezért a legfôbb ügyészhez 1999. augusztus 24-én eljuttatott levelében feljelentést tett a miniszter ellen a Btk. 225. §-ában foglalt hivatali visszaélés miatt. Ezt a buncselekményt egyebek között az a hivatalos személy - köztük az a kormánytag - követi el, aki azért, hogy jogtalan hátrányt okozzon, hatáskörét túllépi, vagy hivatali helyzetével egyébként visszaél. A Nyilvánosság Klub azért élt kivételesen a büntetô feljelentés eszközével, mert úgy ítélte meg, hogy a miniszter egyértelmuen jogellenes magatartása nemcsak a riporternônek és az ôt megbízó közszolgálati televíziónak okozott jogtalan hátrányt, hanem a sajtószabadság alkotmányos elvét is súlyosan megsértette.
      A legfôbb ügyész a Csongrád megyei nyomozó hivatalhoz tette át a feljelentést, amely nem indított eljárást a miniszter ellen, majd 1999. december 20-án kelt, itt közölt határozatával anélkül szüntette meg a nyomozást Torgyán testôrével szemben, hogy legalább a sértett riporternôt meghallgatta volna.

A Btk. 225. §-ába ütközô és aszerint minôsülô hivatali visszaélés buntette miatt folyamatban volt nyomozást a Be. 139. § (1) bekezdés a/ pont I. fordulata alapján - buncselekmény hiányában -

Határozatomat a Nyilvánosság Klub feljelentônek és Omárné Dicsô Anikó sértettnek azzal küldöm meg, hogy ellene a Be. 149. § (1) és (4) bekezdése alapján a kézhezvételtôl számított 8 napon belül a Szegedi Városi Ügyészséghez címzett, de hatóságomnak megküldött panaszt jelenthet be.

A Nyilvánosság Klub feljelentése alapján nyomozást folytattunk hivatali visszaélés buntette alapos gyanúja miatt, mert adatok merültek fel arra vonatkozóan, hogy a Köztársasági Ôrezred állományába tartozó P. S. r. ôrgy. hivatali helyzetével visszaélve - Dr. Torgyán József miniszter kérésére - Omárné Dicsô Anikó riporternôtôl elvette a miniszterrel készült interjút tartalmazó musterkazettát, majd jogtalanul igazoltatta.
      A nyomozás során a következôket lehetett megállapítani:
      A Szegedi Városi Televízió riporternôje, Omárné Dicsô Anikó 1999. augusztus 22-én Ópusztaszeren riportot készített Dr. Torgyán József földmuvelésügyi és vidékfejlesztési miniszterrel. A miniszter az általa provokatívnak és sértônek ítélt kérdések miatt a riporternôt arra kérte, hogy adja át a riportot tartalmazó kazettát, valamint közölje személyi adatait azért, hogy a szükséges intézkedéseket megtehesse.
      A kazettáért jelentkezô P. S. r. ôrgy. az eseménykor a miniszter személyvédelmét látta el. Kérésére Á. R., a stáb technikusa, a kazettát önként átadta. A tiszt a késôbbiekben a kazettát továbbította Dr. Torgyán József miniszternek.
      A kazetta átvételét követôen Dr. Torgyán József miniszter titkárnôje igyekezett megtudni Dicsô Anikó személyi adatait, azonban ezek közlésére a riporternô nem volt hajlandó. A titkárnô P. S. r. ôrgy. társaságában tért vissza hozzá. A magát igazolni továbbra sem kívánó Dicsô Anikóval P. S. r. ôrgy. szolgálati igazolványának felmutatásával közölte, hogy hivatalos személyként jár el, és köteles átadni személyi igazolványát. Az ekkor átadott személyi igazolványból a rendôr az adatokat felírta és azokat a titkárnônek átadta.
      A kazetta átvételével és átadásával P. S. r. ôrgy. buncselekményt nem követett el. Á. R. technikus Dr. Torgyán József miniszter kérését hallva a kazettát önként adta át a rendôrnek, aki a személybiztosításból fakadó feladata szerint a "postás" szerepét játszva átadta azt Dr. Torgyán József miniszter titkárnôjének.
      Egyéb tárgy vagy dolog - jelen esetben a kazetta - átvétele, egyébként a személyi biztosításból fakadó kötelmei közé tartozik. A védett személyek és a kijelölt létesítmények védelmérôl szóló 160/1996. (XI. 5.) Korm. rendelet 3. § (1) bekezdés értelmében ugyanis a védelem kiterjed a védett személy életének, testi épségének megóvására, ami egyben azt is jelenti, hogy a védett személynek csak a védelmével megbízott személyen keresztül adható át bármilyen tárgy.
      Omárné Dicsô Anikó igazoltatásával kapcsolatban a következôket kell leszögezni: A Rendôrségrôl szóló 1994. évi XXXIV. törvény 24. § (4) bekezdése szerint a rendôrt a jogainak érvényesítése végett bárki felkérheti más személy igazoltatására. Ha az igazoltatást kérô valószínusíti, hogy az igazoltatáshoz jogos érdeke fuzôdik, a rendôr a kérést teljesíti.
      Dr. Torgyán József miniszter Omárné Dicsô Anikó személyi adatait azért kérte, mert a sértônek ítélt kérdések miatt fônökeinél panaszt kívánt tenni ellene. Az igazoltatáshoz tehát jogos érdeke fuzôdött, s a védett személy felindultságát és kérését halló P. S. r.ôrgy. az igazoltatáshoz fuzôdô ezen érdek fennállását a körülményekbôl joggal valószínusíthette. Az igazoltatásra ezért jogszeruen került sor.
      Figyelemmel a fentiekre a feljelentésben szereplô cselekmény nem buncselekmény, ezért a rendelkezô részben foglaltak szerint kellett határozni.

A Nyilvánosság Klub országos egyesület

terjeszt elô a Csongrád megyei nyomozó hivatal 1999. december 20-án kelt, Ny 194/1999. számú, nyomozást megszüntetô határozatával szemben. Meg kívánjuk jegyezni, hogy jóllehet a határozat rendelkezô része értelmében azt megküldik a Nyilvánosság Klubnak mint feljelentônek, a Klubnak a mai napig nem kézbesítették a határozatot, annak szövegét a sértett jóvoltából ismerjük.
      A Nyilvánosság Klub a legfôbb ügyészhez 1999. augusztus 24-én eljuttatott levelében Torgyán József földmuvelésügyi és vidékfejlesztési miniszter ellen kezdeményezte a büntetô eljárás megindítását a Btk. 225. §-ában foglalt hivatali visszaélés buntette vagy ha ezzel kapcsolatos gyanú nem állapítható meg, a Btk. 174. §-ában szabályozott kényszerítés buntette miatt.
      Az ügyészségi nyomozó hivatal által részlegesen feltárt konkrét tényállásból is megállapítható, hogy Torgyán József alaposan gyanusítható a hivatali visszaélés vagy a kényszerítés elkövetésével. A hivatali visszaélés törvényi tényállása szerint e buncselekményt az a hivatalos személy követi el, aki azért, hogy jogtalan hátrányt okozzon, hatáskörét túllépi, vagy hivatali helyzetével egyébként visszaél. A miniszter egyértelmuen túllépte hatáskörét és visszaélt hivatali helyzetével, amikor jogellenesen felhasználta a Köztársasági Ôrezred állományába tartozó rendôrôrnagy segítségét a kazetta megszerzésében és a riporternô igazoltatásában.
      A miniszternek semmilyen jogi alapja nem volt a kazetta megszerzésére, a jogellenes megszerzés jogtalan hátrányt okozott a kazetta birtokosának és tulajdonosának. A határozat által is hivatkozott 160/1996. (XI. 5.) Korm. rendelet sem hatalmazza fel a védett személyt, hogy igénybe vegye a személyes védelmét ellátó kormányôr segítségét a kazetta megszerzésében. Miután a kazetta eltulajdonításának szándéka a miniszter részérôl jogellenes volt, az erre vonatkozó utasítás is csak jogsértô lehet. Egyébként feltéve, de meg nem engedve, hogy a stáb egyik tagja önként adta volna át a kazettát, ez egy magát rendôrként igazoló kormányôr esetében nyilvánvalóan fenyegetés hatására történt. (Tudomásunk szerint egyébként az eljárás során meg nem hallgatott sértettnek a határozattal szembeni panaszbeadványa értelmében nem is volt szó önkéntes átadásról, hanem a kormányôr maga vette ki a kazettát a kamerából.) A hivatkozott kormányrendelet egyébként - ellentétben a határozat indokolásával - arról nem szól, hogy a védett személynek csak a védelmével megbízott személyen keresztül lenne átadható bármilyen tárgy. Ilyen óvintézkedésekre természetesen szükség lehet, ha az a gyanú merül fel, hogy a védett személynek ismeretlen, veszélyt jelentô tárgyat akarnak átadni. Megjegyezzük, hogy az adott rendezvényrôl a sajtóban is megjelent fotók tanúsága szerint a vendéglátók kenyérrel és sóval kínálták a minisztert, amit ô a kormányôr közbeiktatása nélkül vett át. A kazetta esetében a kormányôr - még egyszer hangsúlyozzuk, jogilag egyáltalán nem szabályozott - közvetítô szerepére annál is kevésbé volt szükség, hiszen a miniszter pontosan tudta, mit akar jogellenesen, a hatályos szerzôi jogi törvényi rendelkezéseket is megsértve megszerezni.
      Hivatali visszaélés alapos gyanúja állapítható meg a riporternônek a határozat indokolásában leírt igazoltatásával kapcsolatban is. A megállapított tényállás szerint a kormányôr a miniszter kérésére igazoltatta a riporternôt. A határozat szerint ez a kérés a rendôrségrôl szóló 1994. évi XXXIV. törvény 24. §-ának (4) bekezdése alapján jogszeru. Csakhogy a hivatkozott törvényhely értelmében a rendôrt kizárólag akkor lehet felkérni más személy igazoltatására, ha az igazoltatást kérô valószínusíti, hogy az igazoltatáshoz jogos érdeke fuzôdik. A tényállásból egyértelmuen kiderült, hogy a miniszter tudta, hogy a riporternô melyik televíziós társaság megbízásából kért interjút tôle. Ebben az esetben viszont a miniszternek a riporternô elleni panasztételhez semmilyen jogos érdeke nem fuzôdött az igazoltatáshoz, hisz a panasz megtételéhez erre nem volt szükség. Egyébként az igazoltatás még a hivatkozott törvényhely további szabályai szerint is jogszerutlen volt, hiszen a 24. § (4) bekezdésének a határozatban nem hivatkozott szövege értelmében az igazoltatott adatait a rendôrkapitányság adja ki az igazoltatást kérônek, ha az adatokhoz fuzôdô jogosultságát hitelt érdemlôen igazolja. A határozat által ismertetett konkrét tényállás szerint viszont a miniszter a kormányôrtôl azonnal megkapta az igazoltatott személy adatait.
      A miniszternek a hiányosan feltárt tényállás alapján is egyértelmuen jogellenes magatartása egyébként nemcsak a riporternônek okozott jogtalan hátrányt, hanem a sajtószabadság jogainak megsértésével közvetve jelentôs alkotmányos érdekeket is veszélyeztetett. Mindezek alapján kérjük a Városi Ügyészségtôl a határozat felülvizsgálatát és a nyomozás elrendelését.
Budapest, 2000. január 20.